2. - Játékszabályok

/Az osztálykirándulás rémálomba fordul. Ki hogyan reagál?/

Eizan úgy érezte magát, mint akit jó alaposan fejbe vágtak. Még félálomban nagyjából sikerült összeszednie magát annyira, hogy körülnézzen. Már nem a buszban voltak, mintha csak visszakerültek volna valamely iskolai terembe. Lassan körbefordult és látta, hogy lassan a többiek is kezdenek magukhoz térni. Érezte, hogy valami húzza lefelé a nyakát, és mikor odakapott, különös nyakörvre tévedt a keze.
- Hát ez... ez meg mi a franc? - fakadt ki.
- Hagyd békén - hallatszott mellőle Tatsuya hangja. - Nem lehet levenni, már próbáltam.
A két fiú tanácstalanul összenézett. Egyikük sem tudta, mi várhat rájuk.

Kenta arra ébredt, hogy a mellette lévő Nomiya megböki.
- Most nem az iskolában vagyunk, ugye? - kérdezte félelemmel vegyes tanácstalansággal. Kenta először nem tudta, hogy miről beszél a padtársa. Felemelte a fejét és álmos szemmel körülnézett. Valami nem volt rendeben... Csak azt nem tudta mi az...
- Nekünk... most nem a buszon kéne lennünk?
- Hát! Osztálykirándulásra indultunk, rémlik? Vagy csak én álmodtam? - kérdezte hangosan, tanácstalanul forgatva a fejét osztálytársai felé, hátha ők tudják a választ.

Ichiro kivételesen igenis ébernek érezte magát, ami nemigen vallott rá. Kérdő tekintettel meredt a mellette ülő Hiroshira, aki valamit piszkált a nyakában.
- Azért ennyire nem szeretem az ékszereket... - morogta.
Ichiro most még kevésbé értette a külvilágot. Látta, hogy a többiek is hasonlóként állnak a dologgal, főleg az üveges tekintettel maga elé meredő Himeno. Egyedül talán Motoki szemében csillogott valami távoli felismerés szikrája.
Több idejük nem nagyon maradt a töprengésre, mert ekkor a terembe vezető egyetlen ajtó kinyílt.

Az ajtón egy elegánsan öltözött nő lépett be, hosszú fekete haja majdnem a derekáig ért. Rövid, fekete szoknyát viselt és hozzá ugyanilyen, ha lehet, egy árnyalatnyival még sötétebb blúzt, és mindezt olyan kifogástalanul, hogy kevés kivetnivalót találhatott volna benne az, aki keresett. Kimért léptekkel a tanári asztalhoz lépkedett, és a diákoknak csak most tűnt fel, hogy két fegyveres őr is érkezett a nyomában, akik nem messze az ajtótól álltak meg.
A nő tartott még néhány pillanatnyi hatásszünetet, majd megszólalt furcsán kellemes hangján.
- Üdvözöllek titeket - mosolygott megnyerően. - A nevem Matsue Naoko. Érezzétek magatokat megtiszteltetve, mert bár lehet, hogy már néhányatok sejti, de azon kevés szerencsések között tudhatjátok magatokat, akik részt vehetnek A Programban.

- Program...? - motyogta maga elé Tesshin, mint aki semmit sem ért. A mellette ülő Midorira nézett. Az válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Sírásra görbülő szájjal a fiúra nézett és megrázta a fejét. A nyakához kapott, mintha ettől rájönne miért nem műküdik a hangja, s csak ekkor vette észre a nyakörvet. Ettől méginkább pánikolni kezdett. Az ajtó felé pillantott, hogy lehetne innen elmenekülni, ott azonban a fegyveres őrök álltak. Remegni kezdett. Nem... Ez nem lehet... Az lehetetlen... Velünk nem... soha... mi... ennek nem szabad... nem! Azon kapta magát, h a teste fel akar állni. Aztán hirtelen nyomást érzett a vállán. Hátranézett. A mögötte ülő Shinji hajolt előre, s próbálta visszatartani.
- Próbálj lenyugodni - mondta neki halkan - Ne csinálj hülyeséget! Azok a gépuskák biztos nem viccből vannak.

"A Program..." - Motoki keze görcsösen ökölbe szorult. A szó és a mögötte megbúvó tartalom lassan egy éve kísértette. Vajon ő is úgy végzi majd, mint ő? Rá is hiába várnak majd otthon? Igyekezett visszatartani az indulatait, miközben agya máris a megoldáson kezdett tűnödni, próbálva összerakni azt, ami eddig tudott.

Matsue megvárta, amíg a teremben feltámadó sustorgás lassan eláll, és csak azután folytatta.
- Gondolom, többen hallottatok már róla - folytatta, előbb elhangzott szavaira utalva. - Akiknek ez az egész teljesen új, azoknak büszkén mondhatom, hogy egy nagyszerű játékban lesz most részeket.
Játékosan kacsintott egyet, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd mintegy varázsütésre fehér vetítővászon ereszkedett le mögé. A nő kicsit félreállt, hogy véletlenül se takarja a képet, majd az asztalon lévő távirányító egy gombját megnyomva elindította a vetítést. A vásznon egy furcsa embléma jelent meg, mely összesen két betűből állt, B és R.
- BR, vagyis Battle Royal - folytatta. - Biztosíthatlak róla titeket, hogy egész életeteket gyökeresen megváltoztatja majd.

A nő szavaira Ichiru és a terem másik felében lévő Sayuri egyszerr mordultak fel gúnyosan. A fiú meglepetten hátrafordult, mire a lány megvetően elfordult. Ekkora jelentőséget tulajdonítani annak, hogy egyforma reakciójuk volt... Mégis mit vár, majd mosolyogjon rá? Persze... Ichiru kicsit meglepődött a lány tekintetén, aztán megrántotta a vállát és előrefordult. Gyűlölködve nézte a tanárnőt.

Tatsuya számára most nyert értelmet az egész rejtély. Hát persze, sejthette volna! De mégis... legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy pont ők lesznek a következő kiszemelt osztály.

Matsue közben folytatta a vetítést. Újabb kattintásra a kép váltott, és ezúttal egy szigetet lehetett rajta látni.
- Úgy gondolom, hasznos lesz, ha tudtok néhány szabályt. Jelenleg itt vagyunk, ezen a szigeten, és ha esetleg néhányan úgy gondolják majd, hogy remekül tudnak úszni és nekivágnak a tengernek, tájékoztatásul közlöm, hogy több mérföldes körzetben nemigen találnátok partot. Azontúl a sziget körül hajók cirkálnak majd, amik tesznek róla, hogy senkinek ne támadjon szökési kedve - vagy legalábbis egyik se járjon sikerrel.
Újra megnyomta a tovább gombot, és ezúttal a szigetre egy négyzetháló borult, a rácsok szélén pedig különböző betűk és számok voltak.
- A szigetet több zónára osztottuk. A későbbiek során kaptok majd iránytűt is, amivel be tudjátok majd határolni a helyzeteteket. Ez igen fontos lesz számotokra, ugyanis hat óránként mindig új veszélyzónát jelentünk be. Ha esetleg egy ilyen zónában tartózkodtok, én azt ajánlom, fussatok - épp újra váltott volna, mikor eszébe jutott még valami. - Ja igen, az F7-es zóna, ahol az iskola található, a játék kezdetétől fogva veszélyzónának számít majd.

Akamatsu Nami (lányok, 6.) az asztalra könyökölve nézte a vetítőt, de közben olyan mélyen gondolkodott, h a szavak cska tompa zúgásként jutottak el a fejébe. Az arca kivehetetlen volt. Még legjobb barátnője Tsukimura Kaori (lányok, 16.) se tudta volna megmondani min gondolkozik. Azon vajon, hogy hogy hághatja át a szabályokat vagy... hogy miképp végezzen a többiekkel...? Egyik se volt kizárt... Ebben a játékban nem. Senki esetében sem.

- Gondolom fentűnt, hogy mindegyikőtök nyakára egy-egy nyakörv került. Ha esetleg valami rosszban törnétek a fejeteket, elmondanám, hogy mindegyik vízálló, és elég masszív kis szerkezetek. Ezeken keresztül képesek vagyunk figyelemmel kísérni a pulzusotokat, a tartózkodási helyeteket. Így ha veszélyzónában tartózkodtok, vagy lépni akartok a rendszer ellen, egyszerűen aktiváljuk őket.... nos, igen, az szó szerint nagy durranás lenne. Ha megpróbáljátok lefeszegetni, ugyanez történik. Ha 24 órán belül senki sem hal meg, az összes nyakörv aktiválódik és mindenki számára vége a játéknak.
A termet egyenként fogjátok elhagyni, de minden esetben kaptok egy alapfelszerélt. Ezek mindegyikében találtok élelmet, vizet, zseblámpát, iránytűt, térképet, és egy bizonyos fegyvert vagy eszközt, ami személyenként eltérő, ezen kívül a táskátokat is magatokkal vihetitek. Hogy mit kaptok, az csak is a szerencséteken múlik. Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. Van valakinek esetleg kérdése?

Mikomi a nővére tekintetét kereste, és közben azon drukkolt, hogy legyen kérdés. De ő maga nem mert megszólalni. Nem akart belemenni ebbe az őrült játékba.

- És ha valaki nem hajlandó játszani? - kérdezte Akihito karbafont kézzel. Megrendíthetlen tekintettel nézett a tanárnő szemébe, mindenféle félelem jele nélkül.

Ami ijedten lesett Akihito felé, szemeibe pedig némi csodálat vegyült, mert a fiú úgy látszott, nem fél.

Matsue kicsit meglepődött. Eddig nem nagyon akadtak olyanok, akik kérdezni mertek a szabályok után, a legtöbb vagy magába omlott, vagy a leendő gyilkos támadt föl benne.
- Nemigen van választásod - mondta megfontoltan. - Ha úgy döntesz, nem játszol, van néhány nagyon egyszerű megoldás, de mindegyik igen hamar bekövetkező kiesésedhez vezetne. Nincs választásod - ismételte meg újra, mintegy nyomatékot adva szavainak.
- Szerintem nincs több kérdés - mondta végül, és ez inkább hangzott parancsnak, mint kijelentésnek.

Mikomi ijedten fészkelődni kezdett, s még kétségbesettebben szugerálta testvérét, hogy legalább nézzen rá. Ő biztos tudja, hogy mit csináljanak! De... de... Mért nem próbál szólni nekem, hogy mit tegyek? Egyedül nem tudok rájönni... Hogy fogom majd kinn megtalálni őt? Hol keressem? Megvár? Ha én jutok ki előbb biztos megvárom...

Matsue közben előhalászott egy borítékot:
- Ebben van az első kilépő neve. 2 percenként mehet ki egy diák. Most van... lássuk csak... 2 óra 46 perc. Az első tiltott zónákat hajnali 6-kor jelentem majd be. Na meg a halottakat is... Na nézzük a borítékot...

Hanako megérezte testvére figyelő pillantását és Mikomi szemébe nézett. Próbált bátran a jövőbe tekinteni, de kezdett azon tipródni, hogy mi az, ha senkiben sem bízhat? Ha a barátai ellene fordulnak a saját életben maradásuk szempontjából?
De ott volt Mikomi... ha valaki, ő biztos nem árulná el. Talán ha összefognak... de hogyan? Lehetséges lenne, hogy valahogy kijussanak erről a pokoli szigetről? Vagy mindketten életben maradnak, és akkor talán elengedik őket...

Matsue már majdnem kinyitotta a borítékot, mikor ismét megtorpant.
- A legfontosabbat el is felejtettem. Mint a legtöbb játékban, itt is csak egy győztes lehet.

Hanako úgy érezte, összeomlik számára a világ.

- ... lányok, 12-es. Reino Saika - olvasta fel a nevet - Na mi van, a füleden ülsz? Gyere ki, fogd meg a táskát és kifelé!
Saika lassan, vontatottan állt fel, mintha nem is irányítaná a testét. Úgy tett ahogy a nő mondott, nem szólt senkihez, nem nézett senkire.

Yamada Kenta (fiúk, 13.) tudta, hogy ő lesz a következő. Sorban ránézett osztálytársaira, akiről tudta, hogy értenek valamelyest a műszaki dolgokhoz, s alig láthatóan biccentett feléjük. Elég messze voltak tőle a névsorban, nem tudta, hogy lesz-e módja megvárni őket, mindenesetre meg kell próbálnia. Ha rosszul alakulnak a dolgok... nos menetközben nehezebb lesz megtalálni őket. Főleg élve... Beleborzongott a gondolatba. Szinte egyik osztálytársáról sem tudta volna elképzelni, hogy gyilkoljon, ám... ha arra gondolt kikben bízik meg... A létszám aggasztóan kevés volt. Ha tehette volna egyedül megy, de... egyedül képtelen véghezvinni amit szeretne. Legalább egy emberben... nem egy fiúban muszáj megbíznia. A lányok ehhez... nos... ők csak lányok.

Ahogy letelt a két perc és szólította a tanárnő, odasétált a hátizsákjáért, kifelé menet még utoljára végignézett az osztályon. Utoljára van együtt mindenki. Illetve nem is. Reino-san már elment. De lényegében.

Yumika Himeno (lányok, 13.) arcán egy kis izgalom látszott, ahogy kisétált a hátizsákjáért. Miután megfogta egy másodpercig habozott, aztán a vállára vetette és elindult kifelé.

Fukotani Hayatén (fiúk, 14.) volt a sor. Félelemmel vegyes elhatározottsággal szemeiben lépett a zsákjáért, és igyekezett minél határozottabbnak tűnni, mikor kisétált a teremből. Hátra sem nézett, tudta, hogy úgysem változtathat azon, ami rájuk vár. Legalább még egyszer utoljára igyekezett megmutatni büszke oldalát társai előtt.

Akiya Himeno (lányok, 14.) már egy ideje feszengett a székében. Nem akart felállni, nem akart részt venni ebben az egészben. Bátortalanul kereste Daisuke tekintetét, de a fiú a külvilágtól elszigetelten meredt maga elé. Mikor szólították, Himeno remegő lábakkal indult kifelé. Nem mert szólni, ezért gyorsan még végignézett az osztályon, mielőtt érezte, hogy elerednek a könnyei. A 14-es lány elhagyta a termet.

Eljött az ő ideje is. Inozuka Shinji (fiúk, 15.) magabiztosan felállt, s miközben felvette a táskáját az asztalról egy utolsó, bátorító mosolyt küldött az osztály - főleg a lánytagjai - felé. Aztán ő is kisétált a teremből.

Kuroneko Yukit (lányok, 15.) kicsivel magabiztosabbá tette Shinji mosolya. Micsoda szerencse! Pont előtte ment ki. Ha siet még talán látja merre ment. Utolérheti és ő majd vigyázni fog rá! Biztos nem volt véletlen, hogy rámosolygott. Talán várja is odakinn. Igen, neki szól ez a mosoly csakis neki. Miközben előrement fél szemmel látta, hogy Aoka Minami (lányok, 5.) padja szélén egy kis papírfecni van, s a lány merően őt nézi. Nem! Nem érdekel mit akar! Shinji csak az enyém, engem vár! Elvette a hátizsákját, s szapora léptekkel indult kifelé.

- Utoki Motoki - hallotta a fiú saját nevét (fiúk, 16.). Matsue arcán mintha átsuhant volna egy halvány mosoly a név láttán, de visszafojtotta jókedvét.
Miközben az asztal felé tartott, Motoki nagy elhatározást tett magában. Nem akart hasonló sorsra jutni, mint a nővére... szerette a szüleit, és még egy csapást biztosan nem éltek volna túl. Színtelen arccal kapta fel a felszerelését. Lépései még egy ideig visszhangoztak a beállt csendben.

3 óra 5 perc. Állapította meg magában Tsukimura Kaori (lányok, 16.). Itt az én időm. Megigazította európaiasan stílusos haját, s várta, hogy szólítsa a tanár. Pár másodperc múlva meg is történt. Felállt, s úgy, mint mikor a kifutón sétál végig, előrement a tanári asztalhoz, s kecsesen a vállára lendítette a hátizsákot, mintha csak egy kabát lenne. Valóban könnyű volt. Visszanézett az osztályra, mint mikor megfordul, hogy átsétáljon mégegyszer a kifutón, de ezt most nem tehette. Látta, hogy Amamiya Natsuki felemeli a kezét, épphogycsak a pad fölé, de ő látta mit mutat. Egy kis X-et formázott a keresztbetett két mutatóujja. Vagy T-betűt? Elmosolyodott és alig láthatóan bólintott. Ezután kecsesen kilibbent a teremből.

Motomaru Kohei (fiúk, 17.) látszólag türelmesen várakozott, bár belül szinte tombolt. Addig nem ismert érzés lett úrrá rajta, és ez közel sem hasonlított a félelemre. Izgatott volt, és furcsamód alig várta, hogy kiléphessen a zárt helyiségből. Szinte felpattant, mikor rajta volt a sor, és rugalmas léptekkel kapta fel csomagját. Fejét felszegve vonult ki a teremből, hogy nekivágjon élete valószínűleg legnagyobb kalandjának. Már amíg tart az a bizonyos élet...

A mindig mosolygós Sugiki Haruka (lányok, 17.) arcán most nyoma sem volt vidámságnak, helyét az eltökéltség vette át. Jelentőségteljes pillantást vetett Shourira, akinek szemében újfajta fény derengett, és ez aggasztotta a lányt. Vajon mit várhat majd a fiútól? Jelenleg maga sem tudta... Kifelé menet szemei még találkoztak Tatsuyáéval, aki, mintha csak véletlenül tenné, megigazította szemüvegét. Tehát Tatsuya jelzett neki... már csak az a kérdés, mit kéne lépnie rá...

5...4...3...2...1....
Ikeda Tatsuya (fiúk, 18.) a végén már szinte számolta a másodperceket. Mióta rájött, hova kerültek, azóta törte fejét a lehetséges kilábaláson a Programból, ám eddig csak halvány ötletfoszlányok suhantak át az agyán. Az imént Harukának adott jelzése nagy megkönnyebbülésére senki figyelmét nem keltette fel, legalábbis remélte. Ám Shouri éber tekintetét nem kerülte el a látszólag spontán mozdulat és a kifejezés, ami ezután barátnője arcán átsuhant. Becsukta szemeit, miközben hátradőlt székében. Már egy ideje tudta, hogy utoljára hagyja majd el a termet, ezért most még nem különösebben izgatta magát.
Tatsuya közben némi reménnyel szívében lépett ki az ajtón.

Aoikawa Mikomi (lányok, 18.) mikor elsétált testvére padja meleltt egy kis fecnit ejtett le rá. Enyhén remegett, ahogy a táskáért nyúlt, aztán ráparancsolt a testére és abbamaradt. De ahogy kifelé sétált még mindig látszott a testtarásán a benne lévő hatalmas feszültség, némi félelemmel vegylülve. Remélte, hogy legalább a nővére megbízik benne. Jobbat nem tehtett. Nem kockáztathatja meg, hogy megvárja.

Hanako féltve nézett testvérére, mikor Mikomi fölállt és láthatólag remegve kifelé indult. Csak mikor már a lány kiment, akkor tűnt fel neki, hogy valami van a padján. Óvatosan a kezébe vette a cetlit, mintha csak valamit lesöpört volna a padról, majd amilyen gyorsan csak merte, visszahúzta a kezét, hogy a pad alatt elolvashassa az üzenetet.

A lapon csupán ennyi szerepelt:

Vár(lak)

"Vár(lak)"
Hanako keserűen elmosolyodott. Ez jellemző a testvérére. Elég érdekes helyet választott ki a találkozásra; mivel még később kerül sorra, akkor már nehéz lesz észrevétlenül odajutnia. Valószínűleg észre is fogják venni, és akkor könnyen meglehet, hogy harcolnia kell. Kirázta a hideg a gondolatra. Sőt, az is meglehet, hogy nem jut el oda, és Mikomi hiába várja majd. Az ellenkezőjébe bele sem mert gondolni.

- Shiroi Akihito - hallotta a saját nevét. Mielőtt kiment volna még egy gyors pillantást vettett Amira.

Ami összerezzent. Akihito az előbb tényleg őt nézte, vagy csak beképzeli magának? Ha pedig tényleg őt nézte, akkor vajon mit látott benne - a vadat, vagy valami egészen mást? A mellette ülő Mizukira lesett, aki vörösre sírt szemekkel igyekezte minél kisebbre összehúzni magát.

Toriko Chiyo (lányok, 19.) a száját harapdálva sétált ki a zsákjához, kétségbeesetten nézett végig az osztályon, de senki még csak egy bíztató pillantást sem küldött feléje. A tanárnő dühös, sürgető hangjára összerezdült, sietve elhagyta a termet.

Niokinuma Daisuke (fiúk, 20.) a tőle megszokott nyugalommal vette át felszerelését, miközben kissé lekicsinylő pillantást vetett Matsuéra. Látszólag kelletlenül lépett ki az ajtón, de hamarosan megtorpant. Gyerekkora óta ismerte Himenot, és most elcsodálkozott rajta, hogy aggódik a lányért. Lehet, hogy már rég halott. Na és, csak a szomszéd csaj. Megrántotta a vállát és továbbment.

Tennouji Akeno (lányok, 20.) nem tartozott a legokosabbak közé. Látta, mikor Natsuki jelzett Kaorinak, és bár a lány láthatólag fogta az üzenetet, neki valahogy nem volt világos. Mi a fenét akart ezzel Natsuki? Tanácstalanul pillantott a bandavezér felé, miközben lassan felállt.

Natsuki kérés nélkül is újra jelzett a lánynak: X. Aztán látva tanácstalan arcát a plafon felé forgatta a szemét, s egy halk sóhaj hagyta el a száját. Aztán összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. /Na most már az egész osztály tudja. Sebaj, Kaori előrement, majd letisztítja a terepet./

Akeno halványan elmosolyodott. Most már biztosan tudta, hol a találkozási pont.

Moriyama Hiroshi (fiúk, 21.) csodálkozva látta, hogy Ichiro már jó ideje éberen figyel. Valahogy megértette, miért nem jön most álom a szemére. Bátorítón vállon veregette barátját, miközben egyik karikafülbevalóját az asztalon hagyta.

Ichiro persze egyből észrevette az ékszert és merően rámeredt. Még volt egy kis ideje, hogy rájöjjön Hirshi üzenetére.

Mai Soranonak (lányok, 21.) nem kellett újabb jelzést leadni. Már az elsőre tudta mi a találkozóhely. Rá se nézett Natsukira, nehogy még több embernek tűnjön fel, hol akarnak találkozni. Nevét hallva felállt, s izgatottan kapta fel a hátizsákját. Lépteit megszaporázva igyekezett kifelé, s már a folyosón konstratálta mi a fegyvere. Boldog mosollyal az arcán kivette a táskából. Hát igen. Ezt direkt rá szabták! Nem bírta tűrtőztetni boldog mosolyát.

Kagekami Kuroshi (fiúk, 1.) alig láthatóan elégedetten elvigyorodott. Nagyon jól tudta, hogy ki következik majd utána, mikor elindult, csak azt nem tudta még, hogyan is reagáljon a tényre.

Natsuki kifelé menet még ránézett Nami-chanra. Magabiztos arckifejezéséből leszűrte, hogy ő is tudja hova kell mennie. Remek. Miután becsukta maga mögött az ajtót, barátnőjéhez hasonlóan ő is a fegyvere után nézett, s ő is rendkívül elégedett volt. Két oldalt az övéhez rögzítette - nemcsak csinos, de praktikus viselet is! - hogy szükség esetén gyorsan elő tudja kapni.

Maeki Ichiru (fiúk, 2.) nem vett fájó búcsút senkitől sem. Rezignált arccal a hátizsákjához lépett és elindult kifelé.

Aoikawa Hanako (lányok, 2.) fejében csak egy gondolat dübörgött: meg kellett találnia a testvérét! Olyan gyorsan ment ki, amennyire csak mert a fegyverek csöve által kísérve.

Torano Tesshin (fiúk, 3.) mikor szólították, próbált magabiztosságot magára erőltetni. Csak egy gyors pillantást vetett az osztály maradék részére, de így is lehetet látni a szemeiben a félelmet. Erőt vett magán, és elindult kifelé.

Mikawa Yuuka (lányok, 3.) magában dúdolgatott. Mindig ezt tette, ha el akarta ütni az időt, vagy félt, és most mindkettő egyszere érvényesült rá. Tovább folytatta a dúdolást, mikor szólították, és akkor sem hagyta abba, mikor kilépett az ajtón - így próbálta elnyomni rettegését.

Mizuno Benawi (fiúk, 4.) zsebrevágott kézzel indult a táskájáért. Csak fél kézzel nyúlt érte, s jobb vállára vetette. Idegen szemlélőnek nagyon lazának tűnhetett, de aki csak egy kicsit is ismerte, láthatta rajta, hogy ideges.

Yamashita Fumi (lányok, 4.) Chino tekintetét kereste. Semmit sem tudtak barátnőjükről, így mindketten félve lestek össze. Valahogy össze kéne beszélniük... fejébe bevillant a térképen látott tóparti ház képe. Remek, már csak Chinonak kéne jeleznie. Mielőtt letelt volna a 2 perc Benawi és közte, a pad alá ejtve kezeit megpróbált úszó mozdulatokat imitálni, majd két tenyerét összetéve háztetőt formált. Nem tudta ellenőrizni, hogy barátnője megérti-e a jelet, mert akkor szólították és át kellett vennie táskáját.

Takeshi Fujito (fiúk, 5.) egész testében reszketett, és nem nagyon igyekezett ez ellen semmit sem tenni, mikor átvette a táskát. Nem volt olyan becsülete osztálytársai között, amit megőrizhett volna, így ez nem zavarta.