6. - Amikor minden veszni látszik

Hiába próbálta kerülni a fiú tekintetét, Benawi arca hirtelen ijesztő közelségbe került. Most már ha akarta sem tudta volna elfordítani a fejét, de... igazság szerint nem is akarta... Hát mégis őt választja...? Mintha mi sem történt volna, ott folytatják, ahol a hegytetőn abbahagyták? Nem túl korai...? Bár ha azt nézik, hogy ki tudja, mennyi idejük van még hátra együtt, talán semmi sem túl korai...
- Benawi... - tudott végre megszólalni. - Te... te tényleg...?
Sehogy sem tudta befejezni a mondatot. Hisz... mégsem teheti fel csak úgy egyszerűen, hogy 'Te tényleg szeretsz?'. Az olyan... furcsa lenne, vagy nem is tudja milyen. Pedig mikor gondolatban többször lejátszotta ezt a beszélgetést kettejük között, míg odafönt volt, olyan könnyen jöttek a szavak. Mennyire más, amit az ember eltervez és ami ebből meg is valósul. Most is csak habogni tud és még egy kérdést sem tud befejezni.

- Szerintetek... mikor sötétedik be teljesen...? - tette fel a kérdést Ichiro, miközben homlokát ráncolva figyelte a lassan halványuló fények játékát a víztükrön.
- Csak nem félsz a sötétben, Ichiro? Szegééény... - tettetett nem túl hiteles sajnálkozást Hiroshi - ebben az esetben, remélem, hogy minél előbb.
- Nem félek, a francba is! Csak gondolom ti sem szeretnétek vaksötétben ismeretlen terepen mászkálni. Találni kéne valami fedezéket...
- Minek? Te úgyis mindenhol elalszol, nekem meg akkor úgyis megint őrködnöm kell. Akkor meg nem mindegy, hol?
- Nem miattam... vagyis...! - remélte, hogy vették észre a Himeno felé küldött röpke pillantást. - Vagyis de, igenis kényelmes alvóhelyet akarok! Semmi susnyás, semmi hideg barlang, hanem ágy! Érted, Hiroshi? Tollpárna meg paplan meg miegyéb!
- Ha őfelsége olyannyira vágyik a pompára, a térkép szerint nem messze található egy ház. A kérdés, hogy eljutunk-e oda sötétedésig, vagy pedig előbb kell megállnunk a sziklák között, bármilyen kényelmetlen is egyeseknek...

Yuuka gyenge hangja, mintha egy kis erőt adott volna a fiúnak.
- Nem akarom, hogy meggyűlölj... Azt sem, hogy... bántson téged... valaki... Ichiru vagy... akár én... Sajnálom, hogy olyan kellemetlen helyzetbe hozott. Meg tudsz nekem bocsátani?
Elhallgatott, s a lányra nézett. Annyi mindent akart még mondani.
- Tudom, hogy őrület mellettem lenned, mert... bármikor meghalhatok... és... tudom, hogy szörnyen önző dolog ilyet kérnem tőled, de... Szeretlek... Nem... nem csak egy fél percet szeretnék kérni tőled, hanem... Amennyit csak adni tudsz nekem... Ha akarsz, ha... - na tessék, össze vissza dadog, értelmetlen dolgokat, és... még remeg is a hangja. Vett még egy nagy levegőt - Megcsókolhatlak, Yuuka?
Érezte, h remeg a keze a lány derekán.

Himenot valami érthetetlen rossz érzés fogta el.
- Egy ház...? Biztos, hogy ez jó ötlet? Talán nem csak mi gondolkodunk úgy, hogy estére be kéne húzódni valahova... Nem... Nem bírjuk ki valahol kinn? Annyira csak nem lesz hideg az éjszaka...
Bár már most is jelentősen hült a levegő... De nem akaródzott bemenni valahova. Fenébe, érvek nélkül nem tudja meggyőzni a fiúkat, de hogy érvelhetne, ha azt sem tudja, igazából mért nem akar egy házba menni?

Yuuka döbbenten hallgatta az őszinte vallomást. Meglepte, hogy Benawi ilyen nyíltan beszél vele, és... egyben el is szorult a szíve a hallottaktól, de igyekezett elfojtani feltörni készülő könnyeit. Nem szabad most sírnia, Benawi még azt hinné, hogy megbántotta valamivel. Igazság szerint viszont még senki nem mondott neki ilyen szomorú, ámde szeretetteljes szavakat. Senki, csak Benawi. Benawi, akit amíg csak lehet, boldoggá akar tenni, vagy legalábbis megkönnyíteni számára, ami rá vár.
Rajta is végigfutott a remegés, amint lassan felemelte a kezét.
- Veled akarok lenni... ameddig csak lehet... - remegő ujjai végre elérték Benawi arcát. - Én is szeretlek, és sosem tudnálak meggyűlölni. Ha csak rövid időre is... de maradj mellettem - mélyet sóhajtott, majd ismét a fiú szemeibe nézett. - Igen...

Kenta óvatosan lerakta Midorit egy ágyra. Tanácstalanul nézett hátra a többiekre.
Ichiru zavartan kutorászott a táskájában, de hamar megtalálta, amit akart. Olyan 'gyomokat' vett elő, melyet Benawi sebére is tett.
- Ezt majd rakjátok a sebekre - nyomta Natsuki kezébe - Én most... inkább kimegyek innen...
S így is tett. A lány bizalmatlanul méregette a növényeket. Milyen... fura hobbijai derülnek ki az osztálytársainak...
Kenta kelletlenül az ajtó felé sétált, aztán mégis megtorpant a falnál.
- Ha nem baj én inkább maradnék... Nem... - kezdett zavarba jönni - Nem fogok odanézni, csak... Szeretnék itt lenni, hogy tudjam... Rendben lesz. És ha esetleg magához tér... Akkor szeretnék mellette lenni.

Benawi ajkai bátortalanul érintették a lányét. Különös érzés volt. Mintha égne a mellkasa. De nem fájón, hanem kellemesen. A korábbi vágyakozás a lány iránt, sem volt rossz, de ez... Egészen... más... Akármit is mondd Ichiru... Yuukáért érdemes mindent... Akár meghalni is... A másik fiú ezt nem értheti meg... Fontos volt számára a barátsága, de most úgy érezte, ha Yuukát, akár csak szavakkal is újra bántani akarja... Nem fogja hagyni. Ha rámegy a barátságuk... szomorú lesz, de... Yuuka fontosabb... De azért... kérlek Ichiru, érts meg bennünket...
Nem volt túl hosszú csók, ráadásul nagyon óvatos és esetlen. Vörös arccal szemlélte a szintén kipirult lányt.
- Milyen furcsa, hogy egymásra találtunk... Az egész... Csupán egy véletlen volt. Hogy ugyanarra indultunk el, hogy közel vagyunk egymáshoz a névsorban, hogy valami őrülettől vezérelve megszólítottalak... Nem is tudom, miért jutott eszembe, hogy menjünk együtt... Talán... ezt hívják sorsnak... Remélem... kijutunk... Hosszú idő után... most merek először hinni. Hogy talán mégis élve kikerülök innen. Bízom Tatsuyáékban. A jó szándékukban és a tehetségükben is. Ráadásul Ichiru is itt van, és ő ért mindenki közül legjobban a gyógyításhoz.
Igen... ért... de... nem mondott semmit a sebére... Ami jót semmiképp sem jelenthet. De ezt inkább nem osztotta meg Yuukával. Most jól érezte magát. Talán... kivételesen Ichiru is tévedhet. Csak túlzottan aggódik, s emiatt komolyabbnak vél nem olyan durva dolgokat.

Nami elgondolkodva figyelte a mellette csukott szemmel fekvő Nobut. Alszik vajon? Milyen aranyos... Olyan különös, hogy ilyen alacsony... Tényleg igazán édes, mint egy kisfiú... Óvatosan a hajába túrt. Felnyögött meglepetésében, mikor erre a fiú odébbtolta a kezét, s felé gördült. Szóval mégsem aludt. Hevesen dobogó szívvel várt, mi fog történni. Hogy lehet ilyen erős? Egy szőke kissrác és közben... Pedig nem tartotta magát gyenge lánynak, márcsak alkatánál fogva sem, ám Nobu teljesen sakkban tudta tartani. Ha azt akarta, mozdulni sem bírt.
- Ne haragudj! - mondta halkan a lány - Nem akartalak kisgyerekként kezelni, csak annyira... édes voltál...
- Édes? - kérdezett az vissza mosolyogva, s megcsókolta a lányt. Nami kellemetlenül fészkelődött. A törülköző teljesen lazán volt körülötte, s annyira feszélyezte, h csupán az, vagy az sem választja el a testüket egymástól. Érezte, hogy a fiú keze a nyakán fut végig, majd egyre leljebb halad.
- Nehh... - nyögte ki, s a fiú keze után nyúlt, hogy megállítsa. De ahogy megragadta a csuklóját, rájött hogy képtelen lenne visszafogni. Nobu azt kezd vele, amit csak akar...
- Nem szeretnéd? - kérdezte a fiú.
- Én... - Nami pirulva oldalra fordította a fejét. A fiú felsóhajtott, s leszállt a kanapéról.
- Keresek valami kaját... - közölte, s már magára is hagyta a lányt. Az dühösen az ülőalkalmatosságba bokszolt. Nobu... Nem akarlak kiábrándítani... Nem hiszem el, hogy megint... elszúrtam... Kérlek... kérlek, ne dobj el magadtól...

- Rendben - bólintott megértően Haruka, majd hirtelen az ajtóban toporgó Tatsuyára esett a pillantása. - Te még mindig itt vagy?
- Izé... csak úgy fel lettem tolva a lépcsőn, de... inkább kimegyek megkeresni Eizant vagy nemtom...
- Inkább menj vissza ahhoz az ajtóhoz, én is mindjárt megyek.
- Én mindig csak útban vagyok.... - motyogta kelletlenül Tatsu, miközben kioldalazott az ajtón.
- Tessék? - szólt még utána Haruka.
- Semmi-semmi, majd ott megvárlak...

Eizan egy ideig a többiek nyomában haladt a lépcsőn, de ő mégsem ment utánuk a szobába. Helyette inkább továbbment felfelé. Meg kell tudnia, mi történt itt...

Kaori meglepetten szisszent fel, ahogy letekergették a jócskán meglazult kötést Midoriról. Igyekezett visszafogni rosszullétét, valami másra gondolni, de... Nagyon csúnyák voltak a lány hasát és mellkasát borító sebek. Inkább hátrébbvonult hát asszisztálni, fertőtlenítőt meg kötszert adogatni a másik két lánynak.
- Ezt... Nami csinálta... vajon? - kérdezte fakó hangon - Nem akarom elhinni, hogy a mi Namink... képes ilyen... - nehezen ejtette ki a szavakat, annyira elborzasztotta az egész - kegyetlenségre.
Kenta aggódva fészkelődött.
- Miért... hogy... - elakadt, s nyelt egy nagyot - hogy néz ki?
Natsuki nem mert hátranézni a fiúra. Ha valóban Nami tette... Úgy érezte, hogy ez valahol az ő felelőssége is... De... Hogy történhetett ez? Nami annyira megváltozott! Ahogy rájuk támadott... A kijelentése, hogy meg fog ölni mindenkit... Kaorit is? Aki nem tett semmit? És Midori? Nami jóban volt vele! Midorit mindenki szerette, kit idegesített fel annyira, hogy... vagy ebben a játékban ez normális? Itt nincs helye kegyelemnek?
Óvatosan lemosta a lány nyakáról is a vért, az egyik üvegéből szerzett vízzel. Tényleg nem volt rajta sérülés. Inkább nem is akarta tudni, hogyan lett ott is csurom vér akkor... Ahogy a legtöbb sebről sem akarta megtudni, hogy keletkezett.
Szegény Midori, nem csoda, hogy összeesett. És... talán még most a legjobb neki... ha magáhoztér... Talán olyan dolgokat fog mesélni, amik... még megrázóbbak.
Kenta idegesen toppantott.
- Haruka... mi van vele? - kérdezte szenvedő hangon. Kegyetlenség? Mért használta ezt a szót Kaori? Már az is elég szörnyű, hogy valaki rátámadott a lányra, hogy meg akarták ölni... ne mondjátok, hogy nem ez a legrosszabb! Mit tehettek vele?! És ki?! Nami volt, valószínűleg... hisz nála van a fegyvered... Ha újra találkozom vele, én... esküszöm... nem állok jót magamért...

Yuuka ajkai még sokáig bizseregtek a csók után. Olyan furcsa volt, hogy fontos valakinek, hogy jelent valamit valaki számára. Régóta nem érezte ezt... Az anyja részéről már nagyon régóta, Sayuri részéről pedig... mióta cserben hagyta és elárulta. De Benawi itt van, és őt nem hagyja cserben. Őt nem.
- Ki fogunk jutni... én is bízom benne... de ha mégsem... talán már azt sem bánnám annyira... De ha... ha Ichiru is tud segíteni, akkor nem lehet már baj... csak maradjunk most már együtt.

Harukának sikerült elfordítania a tekintetét a Midori testét borító sebekről és Kenta felé tekintett.
- Nézd, Kenta... nem nézlek olyan hülyének, hogy ha azt mondom, semmi komoly baja nincs, te el is hidd. Hazudni sem fogok neked, mert tisztellek annyira, hogy ne tegyem, bármennyire is tudom, hogy nem ezt szeretnéd hallani, de... igen, elég rossz bőrben van. Nem tudom ki művelte ezt vele vagy mivel, de igyekszünk mindent megtenni azért, hogy rendbe jöjjön. Ha ez megnyugtat, így ránézésre egyik sem életveszélyes, max egy-két sebhely marad rajta élete végéig, de legalább túléli. Ami meg a lelki sérüléseket illeti... az majd kiderül, ha magához tér...

- Részemről teljesen mindegy, eddig is bárhol elaludtam, ha a szükség úgy kívánta - vonta meg a vállát Hiroshi - Össz-vissz Őfelsége az, aki elégedetlenkedik.
Ichiro csalódottan grimaszolt egyet. Hisz ő nem is magának akart jót... pontosabban nem csak magának, mert persze neki is tényleg jól esett volna egy rendes ágy. Hanem... Himeno mégiscsak egy lány, és úgy gondolta, a lányok nem alszanak el bárhol... most megint ő tűnik nyápicnak, wájj...
- Jól van na, felőlem legyen, amit ti akartok...! - fordított hátat sértődötten két társának. Hogy miért nem jó semmi, amit kigondol...

Kenta leült a padlóra, hátát a falnak támasztotta. De ő képtelen volt Harukára nézni miközben beszélt.
- Nem lett volna szabad elengednem... Esélye sem volt egyedül... Lehet, hogy... ő is gyűlöl, hogy magára hagytuk. Tudom, ő döntött így, de... talán várta, hogy visszatartsuk. Várta, hogy éreztessük vele, hogy fontos nekünk, nem akarjuk, hogy elmenjen, hogy baja eshessen. Talán... már unta a beszólásaim, az állandó vitáink... - felsóhajtott - Te ott sem voltál az elején. Nem tudhatod, hogy viselkedtem vele. Miután elmentetek Shourival, kiabáltam vele, el akartam küldeni tőlünk. Hogy csak bajt hoz ránk a meggondolatlanságával, hogy provokál mindenkit, hogy kedvére játszik az emberekkel. Azt hiszem... csak el akart tűnni, hogy ne okozzon bajt nekünk. Nem volt igazam! - fakadt ki végül dühösen - Még, ha veszekedtem is vele, szerettem a vidámságát, a hülyeségeit, még azt is, hogy állandóan beleköt másokba, mert... valahol mindig igaza volt... De ezt persze nem mondtam meg neki, pedig... Tudnia kellett volna...
Nagyot sóhajtott, s most az ajtó helyett a padlót mustrálta. Meglepődött rajta, hogy hirtelen mindez kitört belőle. Ráadásul egy rakat lány előtt... szép...

Benawi kicsit ijedten nézett Yuukára.
- Nem bánnád? Hogy értve? Nem... nem félsz? Mert én... - zavartan elfordította a fejét - Én iszonyúan... Sosem éreztem még ennyire, hogy... van veszteni valóm...
Kínosan elmosolyodott.
- Sajnálom, nekem kellene erősebbnek lennem, hogy támogathassalak...

Himeno kínosan hallgatott. Nem akarta megbántani a fiút, s most úgy tűnt sikerült. Nem kellett volna kimondania, amit gondolt. Pláne nem egy teljesen megalapozatlan félelem miatt... Hiroshira nézett, valami végleges utasítást várva.

Harukát csak Midori vérétől vöröslő keze akadályozta meg abban, hogy bátorítón hátba veregesse Kentát. Meglepte a srác ezen oldala.
- Ne hibáztasd magad... eddig én is azt tettem, és még most is, főként hogy így kell látnom őt, ezért tudom, milyen szar. Tudom, mert még én is érzem a felelősség súlyát, és többször visszapörgettem magamban, hogy ha tartóztatom, vajon maradt volna-e. De újra meg újra arra jutok, hogy nem, szerintem akkor is belevágott volna, sőt, talán akkor még inkább. Nem tudom... nem nagyon tudok semmi okosat vagy annak tűnőt mondani. Jelenleg meg kell elégednünk azzal, hogy ideért... és még idejében.

- Ne érts félre! - mentegetőzött zavartan Yuuka. - Nem szeretnék meghalni, csak... ha mégis arra kerülne a sor... akkor legalább egy dolog lenne az életemben, amit egyáltalán nem bánnék.... amúgy... de igen, félek... a legjobban attól félek, hogy elveszíthetlek...

Benawi akaratlanul is elmosolyodott.
- Mi még szerencsésebbek vagyunk, igaz? - a lány felé nyújtotta a kezét - Gyere! Menjünk fel a többiekhez.

Kenta keserűen elmosolyodott.
- Idejében? Biztos vagy ebben? Valami... valami nem stimmelt vele... Mondhatod, hogy túl sokat aggódom, de... Talán csak a fáradtság miatt, de... talán mégsem... Valahogy máshogy viselkedett... Mindegy... Ne legyen igazam...
Megrázta a fejét. Csak össze-vissza beszél hülyeségeket. Nincs semmi baj. Illetve, igen megsérült, de... Nami rátámadott, ezt már eddig is tudták. Ennyi. Jobban lesz. Elég a felesleges aggódásból!

Hiroshi sóhajtott majd rosszallóan csóválta a fejét. Most melyiküknek adjon igazat? Ichironak, aki nemrég még oly vígan cseszett ki vele - nem mintha ő nem tett volna hasonlót azelőtt... -, és aki mégiscsak a barátja? Vagy Himenonak, kockáztatva, hogy... hé! Mi van, ha a lány egyszer csak eldönti, hogy ő akar főnök lenni? Akkor most adná alá a lovat... Nos, nehéz döntés...
- Ichiro... Szólj, hogy mikor állj...!
- He? Jajj, ne már! Megint így akarsz dönteni? Már azt hittem, leszoktál róla...
- Csináld!
- Jólvanna... ... ... állj!
- Remek... - húzta el a száját Hiroshi és igyekezett csalódást imitálni. - Ház. Akkor irány tovább.

Nami átkozta magát a hülyeségéért, hogy az egész zsákját a barlangban hagyta. Legalább a váltás fehérneműket átpakolhatta volna, igazán semmi helyet nem foglalna... Dehát... Most már mindegy... Malmozhat, amíg meg nem száradnak... Szorosabbra csavarta a haján a törölközőt. Még sosem utált ennyire egy helyben ülni, mint most. Pedig semmi oka nem volt mászkálni, leszámítva talán a tényt, hogy tudta, hogy most nincs rá lehetősége. Az ember mindig olyan dolgokat akar, amit nem tehet meg... Nobu egy zacskó kakaós kekszel tért vissza a konyhából, amit a lány hálásan csillogó szemekkel fogadott.
- Ki mondta, hogy kapsz belőle? - kérdezte a fiú lezuttyanva a lány mellé - Keress magadnak mást...
- Ki mondta, hogy adok választást, h megkínálsz-e? - felelte erre a lány, s a fiúra vetette magát. Nobu zavarát látva aztán ő is elpirult. Na igen... ehhez a játékhoz még mindig túl kevés a ruha rajta... A fiú elfordította a fejét, s a lány felé nyújtotta a zacskót. Fura... egyik pillanatban rámászik, másik pillanatban pirul... biztos, hogy ez ugyanaz a Nobu, mint az előbb? Zavartan lekuporodott a fiú mellé, s újra magárahúzta a takarót. Minden reakciójuk egymás felé... veszekedésbe, egymásra mászásba meg... egyéb érdekes dolgokba torkollik. Ez... normális? Olyan jó lenne egy kis nyugalom... Az elején élvezte, viccesnek tartotta, a fiú hülyeségeit pedig szórakoztatónak, de most már... Mit is várt tőle? Egy kis tiszteletet talán?

Harukának is feltűnt, hogy Midoriban valami megváltozott, de csak most tudatosult benne az érzés, hogy Kenta is kimondta. Nem mert belegondolni, mi történhetett Midorival, ami ennyire megtörte... de ha itt lesz az ideje és felébred, talán elmondja nekik. Talán...
- Reménykedjünk... - motyogta most már csak az orra alá. - Ne hagyd magad, Midori...

Himeno némán vette tudomásul a... "döntést". A fiúk nyomában haladt tovább. Oké-oké, verd ki a fejedből a hülyeségeid... Inkább gondolj valami... Szórakoztatóra... Hozz fel valami bosszantó témát... mondjuk... Meg van!
- Hé Ichiro... - nézett a fiúra - Valami nem fér a fejembe... Mit keresett nálad arcfesték? Mert... tény, h nagyon... szórakoztató Hiroshi arcán, de... amellett, hogy szekáljuk.. köhhhm... nos azt hiszem, reálisabbak ezek a vádak arra nézve, aki ilyesmit hordoz magánál... - próbált komoly arcot vágni, komoly szavakat használni, de már előre örült Hiroshi várható reakciójára. Talán egy újabb kis "vita" elfeledteti vele aggodalmait. Gyerünk srácok, szórakoztassatok egy kicsit!

- Hát... azt hiszem, most csak ennyit tehetünk érte... - állapította meg Natsuki - Azért, jobb ha valaki mellette marad még... Kenta? - nézett kérdőn a fiúra. A megszólított felnézett a lányra. Rá akarta vágni, hogy persze, de... Kis híján el feledkezett róla, mért vannak itt... Nem teheti, nem csak Midorinak van szüksége rá...
- Nem lehet, be kell jutnunk a fenti szobába...
- Értem, akkor maradok én - bólintott komolyan Natsuki. Kenta aggódva nézett rá. Tényleg bízhat benne? Mi van, ha... A lány elkomorodott a fiú tekintetét látva. Ennyire nem bíznak benne az emberek? Már megint ez... Minden másodpercben... rá kell döbbennie, hogy mennyire... gyűlölik őt itt... mindannyian... Próbált úgy tenni, mint aki megérti a fiút, és mégis abszolút hidegen hagy a dolog.
- Oh... persze... Akkor talán... Kérd meg inkább Yuukáékat... Biztos szívesen megteszik... Mi meg... figyelünk Kaorival, tart-e valaki a torony felé... És ha történik valami, figyelmeztetünk. Mit szólsz, Kaori-chan?
- Oké... Felmegyünk?
- Aha - bólintott Natsuki és elindultak kifelé. Kenta inkább nem fűzött hozzá semmit. Talán megbántotta a lányokat, de... Nem, nem tud megbízni bennük. Sajnálja őket. De ez a legtöbb.

Ichiro hirtelen összerezzent, mintha áramot vezettek volna át rajta.
- Hogy mi...? Jahh... hogy az... nos... szerintem ez nem olyan fontos...
- Nanana! Dehogynem, Himenonak igaza van! Ez nagyon is komoly kérdés, kedves Ichiro... mert tudtommal egyke vagy, se nővér, se húg, akitől elcsenhetted volna.... anyádtól meg úgysem mernéd ellopni...
- De igenis merném, ha rá lennék kényszerítve!
- Látod, mondom én, hogy nem tőle szedted...
- Nem is mert...
- Mert?
- Ájj.... az a hülye öcséd az oka mindennek!
Hiroshi először meglepetten pislogott Ichirora, majd mintha leesett volna neki valami, hirtelen előtört belőle a nevetés.
- Bazd meg... te még mindig ki vagy rajta akadva? Szerintem rohadt jó poén volt!
- Poén egy szart! Ez már egész hátralévő életemben rajtam ragad! Igenis tudd meg, neki szántam visszavágónak!
- És helyette én kaptam? Kin is akarsz te bosszút állni?
- Mivel jelenleg nem sok más lehetőségem volt, meg kellett elégedjek veled. De ha csak egy szót is szólsz... - ijedten lesett Himeno felé - esküszöm, hogy kicsinállak...

Himeno kicsit riadtan pislogott Ichirora, aztán összeszedte magát.
- Ne már, most meg akarsz fosztani ettől az élménytől? Ez olyan jó sztorinak igérkezik... És lehet, hogy nem lesz több alkalmam az életben nevetni! - nézett könyörgő szemekkel hol az egyik, hol a másik fiúra.

- Akkor én megyek is, Tatsuyának elkel a segítség - mielőtt kifelé indult, azért még Natsukiék után szólt - Köszönöm a segítséget, Midori nevében is. Tényleg hálás vagyok - azzal Kentához fordult - Te meg akkor szólj Yuukáéknak. Én addig felmegyek, megnézem, mit csinál ez ott egyedül. Vagyis... mit is mondott? Hogy megpróbálja megkeresni Eizant is? Remélem, nem császkáltak el nagyon, még mindig nem tudjuk, mi van feljebb...

Eizan percek óta erejét vesztve ücsörgött a lépcső tetején. Ez hogy történhetett meg? Pár órája még beszélgetett velük, még nagyban terveztek... még marasztalták is. Most meg? Nomiya és Minami itt fekszenek előtte egymáson, nem messze tőlük Mizuki... és mind halottak... És mennyi vér ott Mizuki körül... Nem, ez már túl sok... ha már ők is, akik látszólag biztonságban voltak, akkor ezek után tényleg bárki könnyedén meghalhat. Hogyan is gondolhatta egy percig is, hogy ő majd megállíthatja a gyilkolást? Az események maguktól peregnek, és nem tud semmit sem tenni ellenük. Máris elvesztette a csatát.

- Ne merészeld...! - nézett alig fenyegetően Hiroshira Ichiro. - Eszedbe ne jusson! Te... - ez esetben Himenot vizslatta - te meg hiába mereszted a bociszemeidet, nem húzol ki belőlem semmit!
- Ugyan-ugyan Ichiro! - próbálta nyugtatgatni Hiroshi. - Annyira nem is gáz, felesleges így kikelni magadból.
- Nem gáz...? Nem gáz?! Mi az, hogy nem gáz! Ti biztos nagyon jól szórakoztatok, de én annál kevésbé!
- Jó-jó, igazad van, nem szívesen lettem volna abban a helyzetben... Noss, akkor indulhatunk is tovább.
Mintha csak arra vinné az útja, karjait nyújtóztatva sétált el Himeno mellett és szinte észrevehetetlenül súgott neki pár szót.
- Ha elalszik, majd mesélek.
Azzal mint aki jól végezte dolgát indult tovább az úton.

Himeno arcán egy röpke mosoly futott át, aztán igyekezett komolyságot erőltetni magára.

Ahogy Natsukiék is kiléptek az ajtón, tudatosult Kentában, hogy most kettesben maradt Midorival. Lassan sétált oda a lány mellé. Milyen szörnyen sápadt... Biztos rendben lesz? Előhalászott egy alig poros takarót az egyik szekrényből, s a lányra terítette. Az ablakon beszűrődő egyre tompuló fény jelezte vészjóslóan az idő múlását. Már megint csak vesztegetik az időt. Már régesrég feltörhették volna a rendszert, ha nem vesztegetik hülyeségekre az időt! Annyi minden történhetett volna máshogy!

Kaori a tetőre érve először Eizant pillantotta meg, aztán távolabb tekintve, majdnem visszaesett, Natsukinak kellett megtartania.
- Kaori... Mi az? - kérdezte meglepetten, s kilesett a lány háta mögül. Megborzongott a látványra - Hárman... egy helyen? Mi... mi történhetett itt? Mészárlás?

Yuuka mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kezet. Igen, ők legalább egymásra találtak, így szerencsések.
- Igen, menjünk.
Mikor kéz a kézben felértek az első szintre, még látták a felfelé tovasiető Harukát.
- Most menjünk utána? - fontolgatta Yuuka. - Vajon mindenki felment? Nem hiszem, hogy Midorit addig cipelték volna...

Yuuka hangját hallva Kenta kisétált a szobából.
- Yuuka, Benawi... Öhm... megkérhetlek benneteket, hogy egy kicsit vigyázzatok Midorira? Ideje most már megtudnom, hogy... itt van-e, amit kerestünk...
- Oké, persze - vágta rá Benawi - Mit is keresel tulajdonképpen, vagy ez...? Még mindig titok?
Kenta egy rövid gondolkodás után válaszolt:
- Nem, végülis... A sziget központi gépeit. Amiről a játékot ellenőrzik.
- Az nem az iskolában van? - húzta össze a szemöldökét Benawi.
- Nem, nem hiszem... nagyon remélem. Úgy gondolom, hogy onnan nem lehetne akárhova jelet sugározni a nyakörvekbe, lennének fedett területek... A magasabb helyekről azonban...
- Igaz, logikus... De akkor... Ha valahol kinn van, biztos nagyon védik...
- A vasajtó vajon "nagyon"?
Benawi elmosolyodott.
- Remélem. De be tudtok jutni?
- Remélem... - húzta el a száját a másik fiú, s azzal ő is elindult felfelé Haruka után.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte Benawi Yuukától, aztán Midorira pillantott - Nem néz ki túl jól... Szegény lány...

Haruka egyedül találta Tatsuyát, amint a srác épp a vasalt ajtó előtt üldögélt és elgondolkodva meredt maga elé.
- Ezek szerint mégsem kerested sokat Eizant - állt meg mellette karba tett kézzel a lány.
- Én csak... gondolkodtam... - állt talpra kissé összerezzenve Tatsuya.
- Remélem arról, hogy hogyan juthatunk be.
- Hát... majdnem... az igazság szerint arról, hogy... mindegy, inkább hagyjuk...
- Ne már, zsenikém, állandóan ezt csinálod! Ha elkezdesz valamit, fejezd is be végre!
- Mondom, hogy hagyjuk...
- Ezek szerint tényleg fontos dolog lehet, ha ennyire nehéz kiszedni belőled. Na, ki vele!
- Nem akarom!
- Akkor miért kezdted el? Tudod, hogy ezzel nagyon tudod húzni az idegeimet.
- ...
- Hát jó... Akkor inkább meglátogatom előbb a mosdót, jelen pillanatban az is érdekesebb társaságnál tűnik nálad...
- Várj...! - szólt Tatsuya a tüntetően távolodó Haruka után, aki erre mosolyogva visszafordult. Végre sikerült elérnie, amit akart.
- Nos?
- Mit... - a fiú nagy levegőt vett, de mégis halkan vágott bele újra, miközben nagyban vizsgálgatta a falat - Mit szeretsz benne?
- Tatsuya... - Harukának nem kellett színlelni a meglepődést - Ez...
- Ne, hülye kérdés volt! Nehogy válaszolj rá, csak úgy... kibukott...
- Nem... én szeretnék válaszolni...

Jesszus, de réginek is tűnik... pedig alig több, mint egy éve történt az egész. Épp sportnap volt aznap. És hogy el volt telve magával, ahogy ott feszített a pálya szélén! Ő persze nem tudta megállni, hogy ne piszkálja.
- Szóóóval új fiú... - vetette le magát a fiú mellé a padra. - Shou-kun, ugye?
- Shouri... - jött a hűvös felelet.
- Hát persze, Shouri... - még szép, hogy nem tudta elfojtani azt a vigyort. Hisz csak egy jó kis ugratnivaló alanynak tűnt... egy ugratnivaló helyes alanynak - Mégis miből gondolod, hogy neked kéne megnyerni ezt a versenyt? Szerintem még én is simán lefutlak.
- Te? Hehh... ellenem nem sokat érnél... hisz maga vagyok a megtestesült győzelem.
Furcsamód akkor valahogy kikapcsolt az agya. Ahogy a srác rávillantotta azt a 100 pontos vigyort... és amilyen elégedetten állt fel mellőle. Talán akkor kezdődött az egész, akkor érezte úgy, hogy kell neki. Az már mellékes volt, hogy az új fiú aznap megnyerte a versenyt... és megdöntötte az iskolai rekordot.

- Talán a magabiztosságát... - tért vissza az emlékek közül Haruka. - Azt, ahogy kijelentette, hogy senkitől sem tart, és hogy azóta sem láttam meginogni. Hogy mindig visszavágott, mikor piszkáltam... Hogy sosem hagyta magát, sosem hódolt be... Ezért.... ezért mondtam azt neked az elején... de kudarcot vallottam... Shouri ismét legyőzött és... azt hiszem, sosem győzhetek felette... Egyszerűen nem hagyná. Már előre félek attól, mi lesz, ha újra összefutunk, azok után... azok után, hogy úgy elárultam őt. Ő semmit nem hagy annyiban... és az a furcsa... hogy ezek ellenére mégsem...
"mégsem tudom nem szeretni..."
- Értem... - szólalt meg végre újra Tatsuya - köszönöm...
- Hé! - kiáltott Haruka a folyosón meginduló srác után. - Most meg hová mész...?
- A mosdóba... - vetette hátra a válla felett, majd meggyorsította lépteit.

Sayuri csak akkor adott magának egy kis pihenőidőt, mikor már messze a sziklák közt járt. Csillapította éhségét és szomját is végre. Újra csak maga volt, csendben, nem félve hátbaszúrástól, de... Felhúzta a térdeit, s azt átkarolva merült gondolataiba. Bár csak egy kicsit lehetnék más... Irigylem Ichirut. Ilyen magabiztosan kitartani az elveid mellett... Bár... Shinjit gyűlöli... De kivételek mindig vannak, nem ez a lényeg... Másfelé kalandoztak gondolatai. Vajon... mért utálják ennyire egymást ezek ketten? Talán nő van a dologban? Shinji körül sok lány megfordult, de nem olyannak tánt, aki bármelyiket is komolyan venné, Ichiru meg épp ellenkezőleg. Lehet, hogy... ez a puszta tény adta a konfliktust. És mi...? Vajon mért üldöztem el magamtól, mikor olyan jól megvoltunk? Talán... pont ezért? Félek... már megint félek... Véget kell ennek vetni! Ha elzárkozom azoktól, akiket szeretek, csak még több fájdalmat okozok, vagy nem? Ha megfosztom magam a jótól, hogy megmeneküljek a rossz elől... megéri vajon? Mit nyerek vele? A semmit? Az üresség is fáj... Shinji, igazad van, hinnem kell... Meg kell keresnem Yuukát! A lányról egyből eszébe jutott legutóbbi találkozásuk. És még valami, ami eddig még csak nem is tudatosult benne. Yuuka talált magának valakit. Aki... fontos neki. Igen. Nagyon fontosnak tűnt. Most boldog vagy vajon vele? Szerelmes vagy Yuuka-chan? Jó lenne, ha elmesélnéd milyen érzés... Csak lekuporodni a földre, egymás mellé, és hallgatni mi történt eddig a másikkal. Lenne rám pár perced? Tudnál újra úgy nézni rám, mint Shin halála előtt? És én tudnék? Elmosolyodott. Rád biztosan... igen, szeretnék... De magamra... Újra komorrá vált az arca. Mi lett velem? Már... semminek sem tudok örülni. Vissza fogom még nyerni a régi énem? Shin biztosan gyűlölne, ha tudná... mit műveltem... Magammal, Yuukával... Ő annyira más ember volt, mint én! Biztos nem haragudna Yuukára, hogy most Benawival van. Örülne, hogy boldog. És Yuuka, azt mondta őt nem árulja el.. Soha többé, senkit sem... Tényleg fontos neki. Milyen furcsa... az én kis barátnőm szerelmes... Én vajon leszek valaha? Ahhoz ki kéne jutni innen... Shinjiék tényleg olyan ügyesek? Be tudnák csapni Matsuééket?
Felsóhajtott. Már megint hülyeséget csináltam... Elvesztettem Shinjit. Vissza kell mennem hozzá. Elvileg... ő is errefelé tart. Felállt, s elindult feljebb a sziklák közt. Magasról majd könnyedén beláthatja a tájat. De ugye... közben nem gyűlölte meg a fiú a szavai miatt?

Eizan valahonnan messziről hallotta csak Natsuki hangját. Ezek szerint mások is észrevették... Hát elég gáz, hogy így elhagyta magát, de ez már tényleg túl sok volt... túl sok szörnyűség történt az elmúlt nap során. Tényleg semmire sem jó! Nem vette észre, hogy bárki is fenyegetné a hajdani tornyos csapatot, de még az sem tűnt fel neki, hogy Midori sérülései sokkal súlyosabbak, mint gondolta. Kész csődtömeg! Miért nem képes végre tenni valami, miért?!
Bár hallotta Natsuki szavait, mégsem fogta fel a értelmüket. Csak meredt maga elé, Nomiyáékat nézte, majd egyszer csak felállt és közelebb lépett a holttestekhez. Ha már segíteni nem tudott, ha már nem tudta megelőzni, akkor legalább megpróbálja kideríteni, mi történt! És ha rájön, ki volt az... ha egy áruló került a csapatba... ő megkeresi és elintézi. Legalább ennyivel tartozik nekik.

- Őszintén? De, nagyon fáradt vagyok - mosolygott szomorkásan Yuuka. - De nem fogok elaludni, megígértük Kentának, hogy vigyázunk rá...
Midori fekhelyéhez lépett és megigazította rajta a takarót. Vajon még álmában is szenved szegény...?
- Kenta nagyon aggódik érte... de furcsa... szerinted nekik is sikerülhet? Az ellentétek tényleg vonzzák egymást...
Hirtelen valahogy rosszul mozdult, és összerezzent a szúrt sebébe hasító fájdalomtól. A csudába... lehet, hogy az ő kötését is ki kéne cserélni... Még meg sem merte nézni azt a sebet.

- Ó, jut eszembe! - szólt hátra a válla felett Hiroshi. - Nagyon sajnálom, mert biztos tényleg vicces, de amint a házhoz érünk, én megmosakszom. Sasame előtt már így is jól beégtem, örülhet a fejed. Legyen ez az ára annak, hogy fedett helyen hajthatod álomra a kis fejed.
- Már úgyis lefényképeztelek a mobilommal, amíg nem figyeltél...
- Mit csináltál?!
- Nem mintha bárkinek is elküldhetném, mert ugye itt nem tudjuk használni őket. De legalább megörökítettem a csodás pillanatot.
- Ide vele!
- Minek? Ki van kapcsolva, és úgysem tudod a pin-kódot. Szóval most már tényleg lemoshatod, bár... lehet, hogy jól jönne még később. Gondolj csak bele... ha valaki esetleg tényleg meg akarna támadni, lenne időnk kiiktatni, amíg rajtad röhög.
- Nagy szart... - Hiroshi már épp egy cifra káromkodásba kezdett volna, mikor az ő arca is megvidámodott. - Hmm... azt ugye tudod, hogy rólad is van ám fénykép?
- Mi...? Mit mondtál...?
- Csak nem hitted azt, hogy megörökítés nélkül hagynánk? Az öcsém valóban zseni ilyen tekintetben... Egyezzünk meg! Te nem mutogatod a kipingált képemet és talán én sem fogom azt a bizonyos kompromittáló képet rólad.
- Hé! Mi az a talán benne?!
- Ó, csak úgy odacsúszott... szóval, áll az alku?
- ... rendben. De figyelmeztetlek! Ha te megszeged, én sem fogom vissza magam!

- Eizan... - Natsuki közelebb sétált a fiúhoz - Jól vagy?
Ő maga sem tudta levenni a szemét a holttestekről. Mi történhetett? Mennyi vér... hogy ölték meg őket? Le akart guggolni melléjük, hogy megvizsgálja a testeket, de... Már mindegy. Már nem számít. Hogy ki tette, hogyan, miért... mi változik, ha mindezt tudják?
- Elég már, ti ketten! - csattant fel hirtelen - Már nem tudunk mit tenni értük, nem szabad ezen gondolkoznotok! Inkább... menjünk le és segítsünk a többieknek. Azokkal kell foglalkoznunk, akik még élnek!
Kaori nagy nehezen elfordította a fejét a halottakról, s a tájat pásztázta a torony körül. Nem látott mozgást. Sem az erdő felől, sem a sziklák közt. Innen tényleg jól belátni a terepet, de... nem, egyikük sem fog hullák társaságában ücsörögve őrködni. Ezt senki sem várhatja el tőlük!
- Na... Natsuki... - meglepve vette észre, hogy alig bír megszólalni - Nem lehetne, hogy... - vett egy szaggatott levegőt - hogy inkább valamelyik szoba ablakáná őrködünk? Az nem olyan... biztos, de... Én nem tudnék... nem tudnék itt...
A lány óvatosan átölelte Kaorit.
- Semmi baj. Tudom. Gyere, menjünk le!
Óvatosan terelte maga elé a lányt, aztán ahogy elindultak visszanézett Eizan felé:
- Gyere... - mondta neki halkan - Nem kéne túl sokat itt lenned, ez... - nem talált jó szavakat, így csak az ajkába harapott és elhallgatott. Vajon Eizanra, hogy hatnak az ő szavai? Mert pár kivétellel, mindenki... gyűlölte őt itt vagy félt tőle... Minden mondatából rossz szándékot néztek ki. Vajon... mikor jön el az a pillanat, hogy valaki rátámad? És mit tenne akkor?

- Yuuka... - lépett aggódva a lányhoz Benawi. Eddig eszébe sem jutott, hogy talán a lány sérülései is komolyabbak. Mit kéne most csinálnia? - Talán jobb, ha te is pihensz egy kicsit - bökött fejével a másik ágy felé - Vigyázok mindkettőtökre.

Eizanhoz már eljutottak a szavak, végre felfogta értelmüket is. Hogy jól van-e? Nem, nagyon nincs jól... Minek hazudjon, mikor úgyis eléggé látszik rajta? Válasz helyett csak ökölbe szorította a kezeit és most már Mizuki holttestét vizsgálta. Az egyik vizesüvege nem messze tőle a földön, mintha elejtette volna, mikor elesett. Túl sok a vér, ez nem lehetett közönséges lövés...
Natsuki további szavai viszont megzavarták gondolatait. Azokkal foglalkozni, akik még élnek...? De ki tudja, meddig élnek, amíg a gyilkos, a gyilkosok még köztük járnak. Gyanútlanul befogadják őket, mint talán Nomiyáék tették. Azzal talán nem segít az élőkön, ha megkeresi a tettest és véget vet a további vérengzésnek? Olyan áron... hogy közben ő is gyilkossá válik? Milyen zsákutca ez?! Nincs helyes kiút, nem tudja, merre mehetne! Rá kell jönnie, mit akar, mit kell tennie.
- Menjetek csak... - szólalt meg rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. - Nemsokára megyek én is...

Himeno kezdte kényelmetlenül érezni magát. Biztos, hogy tudni akarja ő ezt? Kompromitáló képek... Jesszusom... Fárasztó hosszú távon két fiú mellett lenni... Mért is hagyta ott Kaoriékat? Nagyot sóhajtott. Végülis... Ez jó kérdés... Miért? Mert félt... talán... Nem akart azok társaságában lenni, akik kishíján megölték... Nem... ez így nem igaz, nem ez volt az oka. Hisz, mikor csak ketten voltak a lánnyal... nem, megbízott benne. Azok után, amiket mesélt... Kaori is csak egy ember, egy ugyanolyan törékeny lány, mint a többiek, nem gyilkos. És Natsuki? Ő már nehezebb eset. Őt megmentette végülis, de... De ölni is képes... Talán inkább a tömeg zavarta. Túl sokan voltak. Ennyi embert nem tud szemmel tartani. Meg amúgy is nehezen viselné a társaságuk. Dehát mégis mi a francot terveznek? Egyszer meg kell ölniük egymást, ha előtte ilyen sokat vannak együtt, az csak... megnehezíti a dolgukat. És én mit fogok csinálni? Volt egy lehetőségem... Egy kiváló esélyem, hogy kiiktassak egy ellenfelet. Azért szegődtem Kaori nyomába, hogy megöljem, de... Képtelen voltam rá... Valahol megkönnyebbülés, de máshol... Csak halogatom a dolgot. Nem teszem ezzel még nehezebbé? Egyszer muszáj lesz rászánnom magam... És ahogy telik az idő, csak rontom az esélyeim... Főleg, ha itt mindenki csapatba áll. Bár... A fiúkra nézett. Az én jelenlegi csapatom, elég nyerő... Addig nincs is gond, míg a többiek ellen kell, lépnünk, de... Ha esetleg eljönne az a pillanat, hogy csak hárman maradunk... Hogy cselezhetném ki őket? Csak akkor van esélyem, ha megszerzem az egyik fegyvert. Hogyan?

Yuuka próbált mosolyogni, miközben megrázta a fejét. Az ő sérülése szinte semmi Benawiéhoz képest, akkor hát neki is tűrnie kell! Nem hagyhatja így magára, túl könnyű lenne az álmokba menekülni. Ha Benawi képes kibírni, akkor neki is sikerülnie kell.
- Nem kell, nyugi, jól vagyok, csak... rosszul léptem. Különben is, inkább nekem kéne aludni küldeni téged, te kevesebbet pihentél - kacsintott a fiúra, és remélte, hogy nem firtatja tovább. Nem merte magára hagyni...

Natsuki aggódva nézett a fiúra. Aztán Kaori felé fordult.
- Rendben leszel? Megvárnál lenn?
Kaori hátra sem nézve, lassan bólintott, s lement a lépcsőn. Csak egy rövid pillantást vetett Kentára, aki épp most jött fel a lépcsőn, s Haruka felé tartott a fémajtóhoz, aztán benézett az egyik szobába. Ennek az ablakából pont arra az ösvényre látott rá, ahonnan felmásztak a toronyhoz. Legalább innen a feléjük érkezőket láthatják... Már ha az erdő felől jönnek... Igaz a többi irány elég meredeknek tűnt.
Dühösen zuttyant le az ágyra. Natsuki... neked most már tényleg mindenki fontosabb mint én?! Mióta csak itt vagyunk... Mindenkit pátyolgatsz... Minden... idegent... Mégis mit gondolsz?! Mit vársz tőlük?! Mért nem vagyok én elég?! A francba Natsuki, mit kéne csinálnom, hogy észrevedd létezem?! Le kéne lövetnem magam?! Vagy öljek meg valakit?! Mindig csak arra figyelsz, aki... a rohadt életbe!

Natsuki nem tudta miért, de most nem akarta egyedül hagyni a fiút.
- Ne haragudj, de... Nekem is elég megrázó látvány, hogy ők itt hárman... Nem szívesen hagynék itt egyedül bárkit is.
Így belegondolva az ég világon semmit sem tudott Eizanról. Mit csinált itt eddig a szigeten... Egyáltalán bízhatnak benne? Kenta rá még mindig szúrós szemmel néz, holott semmit sem tett, Eizan jelenlétébe viszont egy szóval sem kötött bele. Ez... nem igazságtalan egy kicsit? Persze nyilvánvalóan bolondul Midoriért... És mivel Eizannal együtt jött ide... De az eszébe se jutott, hogy esetleg a fiú bántotta? Nem kizárt...
- Hol találkoztatok Midorival? - kérdezte hirtelen - Nem tudod, mi történt vele? Mi csak sejtjük, hogy... Harcolhatott Namival, mert nála van Midori fegyvere, de... Az még a másik hegyen volt. Nagyon messze innen, túl messze ahhoz, hogyha ott szerzett ilyen sebeket, el tudjon jutni idáig...
Nem magyarázta tovább, mire gondol. Találja ki Eizan...

- Most jól vagyok - mondta egyszerűen Benawi, s leült a földre, hátát a falnak vetve. Várakozón nézett a lányra - Nem ülsz le mellém?
Igazából örült Kenta kérésének. Hisz így tulajdonképpen kettesben lehet Yuukával.

Eizan végre elszakította tekintetét a holttestekről és Natsukira nézett.
- Mielőtt megkérdeznéd, azért vagyok ennyire kiakadva, mert nemrég még beszéltem velük, mikor még ők voltak a toronyban. Most meg... enyhén szólva tényleg megrázó. Főleg hogy többen is voltak, akiknek most nyoma sincs, és fogalmam sincs, mi történt itt... a sejtéseim meg csak még jobban kikészítenek. De mindegy... - sóhajtott, majd végre a feltett kérdésre válaszolt. - Az erdőből kifelé láttam meg a felfelé haladó Midorit, gondoltam becsatlakozom, mert mikor meghallottam a hajdani tornyos csapat három tagjának nevét, úgy éreztem, ide kell jönnöm. Midorival meg a legelején amúgy is összefutottunk, mert megvártam kint, de akkor el is váltunk - gondoltam, nem támad majd rám. Csak annyit láttam, hogy eléggé zavart, nem is tudatosult benne, hogy Nomiyáék meghaltak, a tiltott zónákat is csak akkor írta fel, mikor rászóltam. Tudod... ő és Tesshin azt hiszem barátok voltak, így biztos kikészült, mikor meghallotta a nevét. Többet nem tudok mondani, csak azt, hogy hülye voltam, mert még azt sem vettem észre, hogy ő ennyire nincs jól. Kezdem kissé használhatatlannak érezni magam...

Miután jól laktak, Nami is visszaöltözött a ruháiba. A haja még nedves volt, de legalább már nem annyira, hogy átáztassa a pulóverét. És mit is számít megfázik-e most, ha vizes fejjel mászkál este? Nevethetnékje támadt a gondolattól. Mennyi lehet hátra az életéből? Egy nap? Órák? Ez után mondhatni már a szokásos menetrend következett. Vízkészlet feltöltése, kaja és kötszer ellátmány frissítése, aztán útra fel!
Nobu széles mosollyal vette tudomásul, hogy az előttük elterülő bozótost már feltörte előttük valaki. Nem is a ténynek örült, hogy így kényelmesebben és gyorsabban haladhatnak, hanem, hogy határozottan volt itt már valaki. Ami akár egy újabb zsákmányt is jelenthet!

- Ó... Értem. Sajnálom... - mondta Nomiyáékra célozva, aztán Midorira gondolt - Igen, igen ők nagyon jóban voltak Tesshinnel. Azt hiszem... Namiékat leszámítva Midorival beszélgettem a legtöbbet azelőtt... Ő... érdekes lány. Valahogy mindenki felé olyan nyitott, mégsem naív. De... Tesshinnel egy kicsit máshogy viselkedett. Azt hiszem ő tényleg nagyon fontos lehetett neki. Majd... mesél, ha felébredt... Félek most egyikünk se tudja megvigasztalni... Én... nem tudom milyen érzés lehet elveszteni valakit, akit így szeretsz, mert... - kicsit oldalra fordította a fejét - ... azt hiszem számomra nincs ilyen ember. Mégis irigylem őt. Biztos sokkal jobban szenved ebben a játékban, én meg csak... Rezignáltan veszem tudomásul, hogy fogyunk, de... Mindegy. Inkább beszéljönk másról - újra a fiúra szegezte a tekintetét - Mit értesz az alatt, hogy használhatatlannak érzed magad? Mitől éreznéd magad hasznosnak? Csak, mert... Én azt hiszem, hasznos voltam, mikor megmentettem Yuukát és Benawit, de egy másik oldalról... Ennek az volt az ára, hogy megöltem valakit, akit azelőtt a barátomnak tartottam, szóval... mi a hasznos?
Rezzenéstelenül beszélt az egészről. Mint aki csak tényeket sorol fel.

Sasame a Sayuriékkal való találkozás után sokáig csak tört előre a bozótban, hogy minnél gyorsabban, minnél messzebre kerüljön az egésztől... Mi a francért avatkozott bele az a hülyegyerek?! Az a nő megérdemelte volna a halált!
Hosszú gyaloglás után aztán behúzódott az egyik bokor árnyékába. Már sötétedett, s utoljára a toronyban evett valamit. Fáradt is volt. Aludni azonban nem mert. S így, hogy egyedül volt, gondolatai csak nem hagyták békében. Még az evéssel sem tudta elterelni figyelmét, s ez igen aggasztó volt nála. Talán egy órát ücsöröghetett így némán. Szívesen itt töltötte volna az egész éjjelt is, jó búvóhely volt, más pedig nem is érdelte volna, de a vízkészlete, köszönhetően a toronyos incidensnek fogytán volt. Kelletlenül indult neki, hogy feltölthesse a közeli tóból. Volt errefelé valahol egy ház is, ám oda félt volna menni. Remélhetőleg ez a víz is iható... A finnyáskodásnak nem most van az ideje. Ráadásul így esetfelé még esélyesebb, hogy a fedett helyekre behúzódtak mások is.

Yuuka kissé elpirulva foglalt helyet Benawi mellett. De furcsa, hogy még most is így viselkedik a fiú közelségének gondolatára... De legalább a fal kicsit hűvös, majd lehűti, hisz hirtelen olyan melege is lett. Ám ha minden igaz, legalább Benawi jól van. Mosolyogva hajtotta a fiú vállára a fejét. Jól van, és vigyáznak egymásra.