6. - Amikor minden veszni látszik

Eizan elkerekedett szemekkel nézett Natsukira. Natsuki... gyilkolt volna? Bár valakinek csak kellett, hisz lényegesen megfogyatkoztak. De mégis, ezt ilyen nyíltan hallani... Dühösnek kéne lennie, hogy épp egy gyilkossal társalog, de... valahogy nem megy, már ez sem megy. Hisz ahogy állítja, Natsuki képes volt a barátja ellen fordulni, hogy megmentsen két másik embert. Ki lehetett az? Akeno? Sorano? Inkább az utóbbi. Akkor viszont Natsuki végül is jót tett azzal, hogy ölt...? Most már pláne nem tudta a választ a kérdésre. Mikor lehet valaki hasznos...? Pedig egyszerűnek tűnik, mégis képtelen válaszolni. Mitől...?
- Már... magam sem tudom... - felelte halkan. - Már nem tudom, mi a helyes és mi nem az. Ha felkutatnám a gyilkosukat, az helyes lenne? Segítenék azzal valakinek, vagy... csak magamnak ártanék? Csak annyit akarok, hogy ne kelljen mindnyájunknak itt meghalnia, hogy ne irtsuk tovább egymást. De ez is olyan távolinak tűnik... Egy tornyos csapatot már láttam, és most te is látod, milyen sorsra jutottak. Vajon ezzel a mostanival más lesz a helyzet...?

"Mit rontottam el?" Ez az egy kérdés visszhangzott Shinji fejében, mióta Sayuri elviharzott. Mintha valami átok ülne rajta, mióta a szigeten van. Szóval... ha komolyra fordulnak a dolgok semmit sem ér? Csak egy buta szépfiú, semmi több? Nem, hogy lenne már buta... Hiszen... pont arra volt büszke, hogy nem csupán jól néz ki, de a tanulásban is jeleskedik. Mellesleg jó sportoló, kellemes a modora... egyszóval a lányok álma. Itt azonban... Jó, az elején talán az ő hibája volt. Nem érdekelte az egész, de aztán... Hát tehetett ő arról, hogy mikor odaért a toronyban azok pont kicsinálták egymást? És Sayurinak ez a hirtelen hangulatváltása... Ki érti a nőket... Ez nem az ő hibája. Semmit sem csinált rosszul!
Némán dühöngve mászott a sziklák között. Egy újabb irányból közelíti meg a tornyot. Hogy mért is pont erre indultak el... Nem sok kedve volt újra hullákat látni, de... Az a legfeltűnőbb hely a szigeten, s onnan látni be mindent a legjobban. Ha bújkálni akarna halál, de... Ha megtalálni valakiket... akkor pont ideális.
- Sayuri, remélem itt vagy valahol a közelben - gondolta - Nem tudom, mit kéne mondanom neked, hogy meggyőzzelek, de... Kérlek csak egy kis időt adj még nekem, csak egy kicsit legyünk még együtt, rá fogsz jönni, hogy nem vagyok olyan szörnyű alak... Remélem, tényleg nem vagyok az...
Shinji először érezte azt egy lánnyal kapcsolatban, hogy tényleg leköti a figyelmét és nem csak egy "zsákmány". Így talán még nagyobb kudarcként élte meg az előbbieket. Vajon, ha kijutnának innen együtt... lehetne valami Sayuri és közte? Jól hangzik... Sayuri csinos lány. Viszonylag magas, de nem túlzottan, mint mondjuk Kaori. A környezetében egyébként, nem az osztályban, inkább a suliban sok fiú istenítette Kaorit. Neki viszont annyira nem volt az esete. Túl... szabvány alakja volt. Még az arca is. Mint az összes modellnek... Sayuriban viszont volt valami egyedi báj. Ha egy kicsit többet mosolyogna, azt mondaná, ő a tökéletes nő.

- Felkutatni őket? Nem tudom... Szerintem nincs sok értelme. Nem tudhatod, mért tették. Talán... ők is bosszút álltak, vagy önvédelem volt - mondta Natsuki elgondolkozva - Ha számít a szavam, inkább maradj! És... ez a csapat... Kicsit ijesztő, hogy ilyen sokan vagyunk. Én is félek, de... azt hiszem, ha okosan kezeljük a helyzetet, és nem esünk egymásnak, hanem az esetleges félreértéseket csak szóban intézzük el, akkor... nem lehet baj, ugye? Ajh... - megrázta a fejét - Olyan bizonytalan vagyok... Félek is kicsit, de... ez az egyetlen esélyünk. És nem kérhetem Kentát, hogy hé te, dobd ki a csapat felét, több embert meg pláne ne vegyünk be, de azért engem tarts meg, még akkor is ha bennem bízol a legkevésbé, mert... Miért is? Szóval... Áh, hülye okfejtés, nem még annak sem nevezhető, de... Egyszrűen sikerülnie kell. Kell, mert... szerintem itt mindannyian megérdemeljük, hogy kijussunk, hogy élhessünk, hogy... helyrehozhassuk a hibáink. Most, hogy ennyire ijesztően közelinek érzem a halált... valahogy... úgy érzem meg tudnám változtatni a dolgokat. Ha innen kikerülnék, mindent másképp csinálnék... De most... Még nem tartunk ott. Most még itt kell helytállni. És hát... igen, én félek... Attól, hogy még mindig vannak páran, akik gyilkolni akarnak, de... Tényleg úgy gondolod, hogy őket meg kell állítanunk? Úgy értve, hogy... megölni? Mert, ha... mert, ha... te mit tennél, ha egy barátod támadna rád? Képes lennél megölni őt, mert tudod, hogy ő már egy gyilkos? Mert én nem tudom... Talán, csak... megijedt... fél, akárcsak én... És... Magamról is úgy gondolom, hogy megérdemlek még egy esélyt. Akkor... a többiek? Vagy... vagy csak azért gondolkodok így, mert már... én is... szóval... igazából én sem érdemlek bocsánatot? Van, amit nem lehet helyrehozni?
Natsuki észre sem vette, mennyire belelendült a beszédbe. Ahogy elhallgatott, maga is meglepődött, hogy mindezt egy olyan embernek mondja el, akit tulajdonképpen nem is ismer. Félrefordította a fejét, s a tájat szemlélte. Mit is vár... Helyeslést, hogy nem, te nem vagy rossz ember? Jól tudta, hogy az.

- Még jó, hogy nem raktam el azokat a shurikeneket.... - grimaszolt Hayate a Tesshinnél talált dobócsillagokra gondolva. Valahogy nem volt gusztusa hozzá, inkább díjazta a közelharci fegyvereket, ha már csatára kerül a sor - másrészt meg az sem tetszett túlságosan, hogy némelyik shuriken véres volt... Talált még egy bicskát is, amit szintén hagyott - mi az az ő jó kis tantójához képest -, meg egy köpőcsövet és hozzá jópár töltényt. Na, azt viszont elrakta. Távolharcos vagy sem, azért meghalni mégsem akar. Meg láthatóan több volt ebből, mint például shurikenből. Ennyiben is hagyta, tovább nem túrta Tesshin cuccait. Azért legalább ennyi méltóságot hagyott már neki, hogy nem zsebelte ki teljesen halála után. Meg ki tudja, milyen személyes cuccok voltak még abban a táskában. Neki ahhoz semmi köze.

Hát jó, ha egyedül, hát egyedül... nem kellett volna válaszolnia, most megbántotta Tatsuyát. Basszus, de ilyen hülye kérdést! Nem... ilyen hülye választ... Miért válaszolt egyáltalán? Simán mondhatta volna, hogy nem, ahogy Tatsuya is, akkor meg miért erősködött? Megint elszúrta... annyira gyökér... Szegény Tatsu, majd valahogy ki kell engesztelnie... már ha lehet...
Hogy hasznossá tegye magát, addig is átnézte a Kenta által otthagyott táskát. Kis ideig kutakodott benne, majd talált valamit, ami talán jó lesz. Majd meglátjuk... Már nézte is a zárat, hogyan foghatna hozzá. Feltörni... olyan egyszerű, valószínűleg pont ezért nem is gondolt rá. Akkor törjük fel!

Benawi lehunyta a szemét, s némán élvezte a lány közelségét. Olyan jó volt, hogy végre nem félnek egymáshoz érni. Bár most is érezte, hogy ég az arca, de a hegyen... Órák hosszat egymás közelében ülni, s készülni rá, hogy a következő pillanatban majd közelebb húzódom, de... Aztán semmi. Te is így voltál vele Yuuka? Furcsa, hogy pont Ichiru hozta közelebb őket. Minden ellenkező szándéka ellenére. Mégis akkor érett meg benne a végső elhatározás, hogy bármi is legyen a következménye, tisztázniuk kell a dolgokat.
- Khhm...
A hangra kinyitotta a szemét. Tőle jobbra, az ajtófélfát Ichiru támasztotta. Remek... Már pont hiányoztál...

- Hogy haladsz? - kérdezte odaérve Kenta. Látta, hogy Haruka talált valami szerszámot, s épp neki esett az ajtó bütykölésének. Lehet, hogy nem kéne most zavarnia? Lenyelte a kérdését, hogy merre van Tatsuya.

Daisuke hosszan nézett a mocsár irányába. Hangulata szerint legszívesebben arra tartott volna, de egy része már tiltott zóna. Franc... Ő vissza nem megy keletre... Észak... arra van a sivatag. Az is elég jó lesz. Csak homok mindenütt, jó kis sivár, és egyedül lehet. Elvileg... A holtak ezek után már nem tudják megrázni, az élők pedig... az élők jelenleg nem nagyon érdekelték.

Yuuka riadtan nyitotta ki a szemeit a túl ismerős hang hallatán. Ichiru... vajon ez most szemrehányás az arcán? Amiért mégis együtt látja őket? Remélte, hogy nem, de nem tudta megmondani. Inkább Benawit figyelte, vajon hogyan reagál majd a fiú. Most talán eldől, hogy az eddigieket komolyan mondta-e, vagy mégis Ichiru mellé áll. Bízok benned, Benawi... de remélem nem miattam megy tönkre a barátságod.

- Még csak most kezdtem, de... talán fel tudom törni. Elég biztos zárnak tűnik, de nem egy hasonlót feltörtem már... - zavartan nézett maga elé, majd hirtelen Kenta felé fordult. - Te ilyet soha nem hallottál tőlem, érted? Nem törtem fel semmilyen zárat, főleg nem olyat, amiről Tatsuyának is tudnia kell...
Basszus, még jó, hogy Tatsu mégsem volt itt. Most magyarázkodhatna rendesen... Hiába, talán mégsem volt mindig olyan jó kislány, mint amilyennek a srác gondolta. Bosszúsan harapdálta a száját.

Benawi és Ichiru egy ideig cska némán figyelték egymást, majd végül Ichiru törte meg a csendet.
- Jól van, nem is kell mondanod. Már itt sem vagyok...
- Várj! - mondta gyorsan a fiú - Én semmi ilyesmire nem gondoltam!
- Hát?! - fordult vissza az idegesen - Mire gondoltál?
- Arra, hogy nem szeretem, ha... - kezdte indulatosan, aztán elhallgatott. Ez azonban csak még jobban felidegesítette a másikat.
- Mondd csak ki, halljam! Vagy ha már itt egy nő a saját véleményed sem mered válalni? Rád sem ismerek!
Benawi dühösen megrázta a fejét.
- Nem szeretem, ha így nézel Yuukára! Megbántod őt, ez nem is zavar? Egy cseppet sem?! Kértelek, hogy... hagyd... őt... békén!
Ichirunek ökölbe szorult a keze. Látszott rajta, hogy vadul jár az agya, mit vághatna barátja fejéhez.
- Megdöbbentő, hogy mennyire nem érdekel semmi sem a világon, csupán azért mert egy lány a közeledbe került... Ha ő itt van akkor mindenki más megdögölhet, igaz?!
- Semmi ilyesmit nem mondtam! - csattant fel Benawi - Túlreagálod a dolgokat. Csak arról van szó, hogy... Nehezen tűröm, ha választás elé kényszerítesz...
- Ó, szóval én kényszerítelek...
- Pontosan!
Megint farkasszemet néztek egymással, aztán Ichiru hátatfordított, hogy kimenjen, ám Benawi megint visszatartotta.
- Menekülsz?
Ichirut felidegesítette ez a szó, s nagy lendülettel fordult vissza. Benawi felsóhajtott, s szelídebb hangra váltott.
- Tényleg kizárt dolog számodra, hogy elviseld őt? Nem tudnátok békében megférni egymás mellett? Az, hogy... szeretem Yuukát nem változtat meg semmit, az ég világon semmit. Ugyanaz az ember vagyok, mint eddig. Csupán meg akarom őt védeni. Mindentől. De ha te nem veszélyezteted őt... Akkor nincs semmi gond.
- Nincs okom bántani - mondta a fiú elfordítva a fejét.
- Akkor mért teszed?
- Én nem...
- Valóban? - Benawi Yuukára nézett - Nekem nem úgy tűnik, mint aki abszolút fesztelen a társaságodban...
- Megmondtam a legelején, hogy akkor lelépek. Felesleges volt kiprovokálnod ezt a vitát.
- Á, szóval már én provokálok vitát. Biztos nagyon rossz a memóriám...

- Persze, én meg csak webprogramozó vagyok, és még csak véletlenül sem tévedek illegális területekre, mert hát ugye minek is... - mosolygott Kenta - Nem várom el, hogy csupa jó dolgot csinálj, mert én sem teszem azt. És most egyébként is nagyon jól jön a gyakorlatod. De persze nem szólok Tatsuyának, ha nem szeretnéd.

Ne... már megint kezdik... tényleg csak ő az oka az egésznek? Miatta viselkedik így Ichiru, vagy esetleg van másik oka is? Csak rajta tölti ki... De ez így nagyon nem jó, hogy így egymást ölik. Viszont az sem a legkellemesebb, ahogy Ichiru ránéz. Megint úgy érezte, ha viszont megszólal, azzal csak rontana rajta, még jobban kiélezné a vitát. Előbb-utóbb mégis közbe kell lépnie, nem mintha olyan nagyon tudná hallatni a hangját, de legalább megpróbálhatja. Már csak a kellő bátorság hiányzik hozzá... Midori felé kapta a fejét, aki mintha egy egészen kicsit megmozdult volna. Ne... ha még őt is felkeltik... szegény így is elég sokat kaphatott, biztosan nem tenne jót, ha ráadásul arra ébredne, hogy felette vitatkoznak.

- Köszönöm... - felelte mosolyogva Haruka, miközben újra nekiesett a zárnak. - Szükségem van pár percre, de úgy érzem, meglesz. Előre is bocsi, ha beletöröm, majd veszek neked másikat, ha kijutunk.
Lépéseket hallott maga mögül, de nem kellett hátrafordulnia, így is tudta, hogy Tatsuya közelít. Ezek szerint ha csak kicsit is, de megbékélt.
- Ó, te már el is kezdted? - kérdezte a srác, mintha mi sem történt volna. Jellemző, szokás szerint próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné...
- Igen, gondoltam végre én is próbálok valamit tenni a csapatért. És ha nem szúrom el, hamarosan nyitva lesz ez az ajtó.
- Amúgy... arra nem gondoltatok, hogy az ajtón kívül tényleg védi még más is? - ráncolta a homlokát Tatsuya. - Mármint belülről, valami belső védelmi rendszer, vagy nem tudom...

Sasame hamar rájött, hogy ilyen sűrű bozótban tájékozódni szinte lehetetlen. Amint letért az előre kitaposott útról, hamarosan már fogalma sem volt, vajon tényleg a tó felé tart-e. Ezt mi sem példázta jobban, minthogy újra a már járt részre lyukadt ki. Nagyot sóhajtott. Talán ki kéne jutnia az erdőbe, és onnan megközelíteni a tópartot. Egy árnyalatnyival könnyebb feladat lenne. Ám még mielőtt még döntésre juthatott volna valami zaj csapta meg a fülét. Valaki közeledett. Határozottan, nem csak a szél fújta a növényeket. Igyekezett visszahúzódni a bokrok közé, ám még mielőtt teljesen eltűnhetett volna egy ismerős hang szelte át a levegőt.
- Nahát, csak nem Sasame? Vagy egy napja nem láttalak. És még életben... Szép teljesítmény!
Először csalódott volt, hogy nem tudott idejében eltűnni, de kissé megnyugodott felismerve osztálytársa hangját, alakulhatott volna rosszabbul is a dolog. Ám ez a nyugalom is azonnal elszállt, meglátva, hogy a fiú nincs egyedül. Elkerekedett szemekkel nézett Namira.
- Te meg... - sziszegte ökölbe szorítva a kezét. Ichiro, Sayuri majd Nami... Fordított sorrendben találkozik az összes hajnalban kellemetlenkedő személlyel?
- Ejnye már, lehetnél kedvesebb is velem - mosolyodott el a lány - Elvégre, meghagytam az életed.
Sasame összehúzott szemmel mérte végig a lányt. A lándzsát nem látta nála, helyette azonban valami furcsa karperecet viselt, és két sai is volt nála. Szóval nem unatkozott eddig. Nobunál nem látott fegyvert. Lehet, hogy a saik az övék? De mért volt olyan bolond, hogy odaadja a lánynak? Mért van vele, és mért él még? Kényszeríti talán?
- Hadd találjam ki - segített Nobu - Mért vagyok Namival, igaz?
Sasame lassan bólintott.
- Tudod... Kicsit furcsa érzés veled találkozni. Tekintve, hogy reggel, majdnem megöltem miattad ezt a lányt. Felidegesített, mikor olyan könnyedén kijelentette, hogy tőled szerezte a lándzsáját. Azt hittem megölt, és... a tény, hogy egy hidegvérű gyilkossal állok szemben... nem ijesztett, de undorítónak találtam. De tudod... az volt az utolsó ilyen. Különös, hogy milyen hirtelen megváltozott minden. Gyorsan rádöbbentem, hogy ez a játék pontosan ezt kívánja. Még rá sem foghatom Namira. Egymástól függetlenül döntöttünk így. Élni akarunk. Tehát játszunk.
A másik fiú elborzadva nézett Nobura.
- Te... önszántadból összeálltál ezzel... ezzel a nővel?!
Nobu halkan felnevetett.
- Semmivel sem rosszabb, mint én. Rengeteg adottságát kifejezetten bírom...
Nami a szemét forgatta. Remélem, most semmi olyanra nem utaltál... Mindegy. Sasame nem az a gyors észjárású srác...
- Megint ketten egy ellen - szólalt meg unottan Nami - Túlzottan fogyunk. Hol vannak a régi szép idők, mikor egyszerre harcolhattunk a két Aoikawa meg Motoki ellen. Micsoda küzdelem volt. Ha a saját életem is féltenem kell... ezerszer jobban élvezem. Ez így... már megint... un-csi!
Sasame megvetően ciccent, de Nobu nem is foglalkozva vele válaszolt a lánynak.
- Akkor most rajtam a sor. Húzódj hátra szépen, és élvezd a műsort...
Óvatosan felmérte a terepet. Na igen a bozótos akadályozni fogja. Ha beleakad a fegyver... Az kellemetlen lehet... Ellenben... Nem ismeri pontosan a határait. Lehet, hogy csak megcsipkézi kicsit a tájat. Lehetséges, hogy még csak zavarni sem fogja. Talán minimálisan lassítja. Ennyi. Most nem Nami ellen harcol, hogy ez végzetes lehessen. Ha valaki, hát Sasame biztos lassú. Komótosan előhúzta a táskájából a fegyverét, aztán a zsákot a lány kezébe nyomta. Az szúrós tekintettel fogta meg, aztán hátrébb ment egy kicsit, s lerakt a földre.
- Meg akarsz ölni? - kérdezte a fogai közt Sasame.
- Hm... Gyors tantusz... Csak így tovább... Talán a harc végére felgyorsul annyira a gondolkodásod, hogy még élvezetes is lehet a harc. Micsoda pech, hogy pont te vagy itt. Bezzeg Nami Midorival harcolhatott. Az milyen szép csata volt! Eddig fel sem tűnt mennyi erős, kitartó lány van az osztályunkban... Mellettük igazán szégyellhetnéd magad, hogy fiú létedre ennyire puhány vagy...
- Merd még egyszer ezt mondani... - Sasame maga elé húzta a felmosófát. Nami elnevette magát.
- Jó ég... Nem akarom megtudni, ez milyen "fegyver". De legalább... van valamid... Így nincs bűntudatom, hogy megszabadítottalak a sajátodtól. Feltaláltad magad...
Sasame válaszolni akart, de Nobu már előre is lendítette fegyverét, így nem volt rá alkalma. A fémlemezek könnyedén szelték át a levegőt, nem akadtak el a levelekben. Nobu elégedetten nyugtázta, hogy Sasamének ideje sem volt védekezni. De valószínűsítette, hogy azzal a bottal sok mindent nem is tudna kezdeni. Igen, ez így unalmas lesz... dehát... egyszer le kell tudni az ilyeneket is... Amint Sasame felé suhintotta a botot, Nobu újra támadásba lendült. Sasame nem érhette el, ellenben most, hogy közelebb volt, még több penge érte el. Milyen boldond! A fiú felordított fájdalmában. Lábai megremegtek, s a földre rogyott. Nobu meglepetten érezte a rántást, ami jelezte, hogy némely penge túl mélyen került ellenfelébe. Megrántotta a fegyvert, hogy megszabadítsa szegény Sasamét a fémektől. Az egy újabb dühös nyögéssel vette ezt tudomásul. Ne már... Midori nem siránkozott ennyit. Ez annyira gáz! Dühítette ez az unalmas esetlenség.
- Kellj fel a földről, te puhány senki! - kiáltotta, miközben újra támadott. Nem láthatta, hogy a háta mögött Nami összerezzen, s a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa halk nyögését. Nem arról volt szó, hogy semmi kivégzés? Hogy nem csinálnak ilyesmit? Kell lennie más megoldásnak, nem harcolhatnak olyan ellen, akinek esélye sincs megvédenie magát. Elkerekedett szemekkel nézte, ahogy Sasame hangosan felnyögve megremeg. Nem fogja túl sokáig húzni ezt a harcot... Úgy fog meghalni, hogy még csak visszatámadni, se volt lehetősége... Ez így olyan... szörnyű...
Nem lett igaza. A következő pillanatban Sasame dühösen előrelendült, s a bottal teljes erejéből rávágott ellenfelére. Annak fájdalom suhant át az arcán, de nem sokat késett a válasszal. Ezúttal a másik fiúnak is csak az arcát látszott a fájdalom, s újra lendítette a botot, ami azonban most csak alig érte el a fiú vállát. Nobu újabb támadását kivédendő hátrább lépett, s maga elé kapta a fegyverét. Nobu talán még sosem volt ennyire elégedett, mint most. Az ostor pengéi darabokra szedték a nyelet, de szerencsére jutott belőlük azért Sasamének is. Diadala azonban nem sokáig tarthatott. Nobu előbb hallotta meg Nami ijedt sikkantását, s csak aztán tudatosult benne, hogy Sasame új fegyvere egy pisztoly.
- Hát legyen... - mondta Sasame - Ha te így, hát én sem riadok vissza a gyilkolástól...
Kibiztosította a fegyvert, aztán gondolkodás nélkül lőtt. Nobu még épp idejében ugrott el a lövedék útjából. Ez alkalommal a fiú kezét célozta meg, hogy ne tudja használni a fegyverét, ám nem számított rá, hogy az bemozdul, így a vállát érték a pengék. Az sziszegve adott le egy újabb lövést, ám a golyó messze eltévesztette a célt.
- Hiába a fegyver, ha még célozni sem tudsz - mondta mosolyogva Nobu, s újra ellenfele felé csapott. Még arra is sajnálta az energiát, hogy közelebb lépjen, elég hosszú volt a fegyver így is. Sasame szemei meglepedten meredtek előre. Nobu kitépte a fegyvert a mellkasából, s egy újabb csapásra emelte, de ekkor ellenfele eldőlt a földön, akár egy zsák. Nem mozdult többé.

[Maradt 23 fő.]

- Nem tudom - húzta el a száját Kenta - Mivel védhetik még? Riasztórendszer? Mert, ha megszólal mit csinálnak? Iderohannak? Állok elébe! Elég sokan vagyunk már itt, és részemről, nem lesz bűntudatom, ha Matsue kutyáit kell megölnöm.
Maga is meglepődött indulatos szavain. De igaz volt. Valahol talán remélte is, hogy idejönnek. Ideje végre bosszút állni, már lassan a fél osztály halott. A fele! Ő maga igaz még, nem vesztett el olyan embert, aki nagyon közel állt hozzá, de ha igaz, amit Haruka mondd, akkor Midori... A lány szenvedéséért is ők a felelősek. Nem, ezt nem hagyja annyiban!

Eizan sokáig nézett szótlanul maga elé Natsuki szavait fontolgatva. Ez a beszélgetés a lánnyal... nem volt épp a legvidámabb hangvételű, de úgy érezte, hasznára vált. Kirántotta a letargiából, és ismét képes volt, ha csak részben is, de átlátni a dolgokat. De az az utolsó kérdés...
- Hiszek benne, hogy helyre lehet hozni a dolgokat, ha az ember úgy akarja. Nem is én lennék, ha nem hinnék benne. Viszont a hogyanokról fogalmam sincs... - Natsukihoz hasonlóan a tájat fürkészte, miközben kis szünetet tartott. - Hülyeség, de még mindig az jár a fejemben, hogy ha maradok, mikor kérték, megakadályozhattam-e volna. Valószínűleg nem, de sosem tudhatom biztosra... Ezért mikor az előbb azt mondtad, hogy maradjak, már tudtam, hogy így fogok tenni. Semmi értelme nincs többé ész nélkül kóvályogni a szigeten, azt sem tudva, mi a célom, mit keresek. Talán itt megtalálom a célomat. Talán vissza kellett jönnöm ide, mert itt van, itt lesz dolgom.
Még egyszer végigfuttatta tekintetét a három holttesten, miközben felsóhajtott.
- Még csak el sem tudjuk temetni a halottakat... lassan menjünk inkább le...

- Na jó, nekem ebből elegem van - közölte Ichiru.
- Igen, nekem is - felelte Benawi -, talán ezért kéne megbeszélni a dolgokat... Mondd már el, konkrétan mi a problémád! Mért fáj az neked, ha boldog vagyok valakivel, hm?
- Boldog vagy?! Én csak azt látom, hogy szétszedetted a tüdődet, hát hadd gratuláljak, bizonyára megérte!
Dühösen nézett Yuukára.
- Hagyjuk ezt, jó? Inkább ülj le, és meséld el te merre jártál a mai nap folyamán!
- Persze, jó ötlet - mondta Ichiru, s ő is leereszkedett a földre - Talán kérd is meg a nődet, hogy hozzon nekünk egy csésze teát, jól jön a cseverészés közben...
- Nem a nőm! - közölte ingerlékenyen Benawi.

Natsuki bólintott, és meg is indult lefelé. Már kezdett émelyegni a gyomra a látványtól. Nem kellett győzködni, hogy miért nem tanácsos hosszan itt ácsorogniuk. A lépcsőn leérve a következő szintre megállt, s Tatsuyáék hármasára pillantott. Most hogyan tovább? Hol tud segíteni?

- Mivel védhetik? Tudja a franc, ezektől bármi kitelik... sósavas dézsa az ajtó fölött és rád ömlik, ha belépsz... na jó, ez kicsit erőltetett volt, inkább nem mondtam semmit...
Tatsuya zavartan inkább a szemüvege eltörlését választotta, hogy ne is lássa a megjegyzésére érkező reakciókat. Tessék, már megint hülyeséget beszél... De legalább Haruka haladgat....

- Kérlek... - erőltette ki a halk szavakat a torkán Yuuka - Ne csináljátok... Midorira ráfér a pihenés, és félek, hogy így fölkel... bocsánat, én...
Nem mert egyik fiúra sem nézni, most, hogy ha csak ilyen módon is, de beleszólt a vitájukba. Ha még emiatt meg is sértődnek, akkor tényleg csak rontott mindenen. De legalább igyekezett nem reagálni Ichiru neki célzott megjegyzéseire, nehogy még ezzel is szítsa a viszályt. Fiúk... miért nem tudjátok rendesen megbeszélni? Csak mert én itt vagyok...? Sayurit sem tudtam rendesen meggyőzni, mennyi esélyem lenne Ichiru ellen?

- Kész élelmiszerraktár a gyerek - állapította meg Nobu Sasame táskáját átkutatva - De legalább végre eszünk mást is, nem csak ezt a fura ízű kenyeret...
Nami nem válaszolt, inkább a sövényt pásztázta, közben feltünésmentesen csipkedve az arcát, hogy eltüntesse sápadtságát.
- Nem szeretem az ilyen fegyvereket - folytatta a fiú - De bedurvulhatnak a dolgok később... Úgyhogy elrakom a pisztolyt, meg a töltényeket... csak az a kérdés, hol... áh, meg is vannak... Na, felőlem mehetünk!
Nami szó nélkül elindult előre. Nobu meglepve nézett rá, gyorsan összezárta hátizsákját, s követte a lányt.
- Mi ez a sietség?
- Csak nincs kedvem a hulla mellett ácsorogni... - mondta színtelen hangon.
- Múltkor három holtest mellett palacsintáztunk - emlékeztette a lányt.
- De most sötétedik...
- Aha... értem... Félsz éjszaka, vagy mi?
- Nobu! - csattant fel a lány.
- Jól van, csak keresem az összefüggést...
- Nincs.
- Ahaaaa... - nyújtotta el a szó végét. Nami nem volt beszédes kedvében. Nobunak pedig értelmes téma nem jutott eszébe, tovább idegesíteni pedig nem akarta a lányt. A legutóbbi gyilkosságuk csaknem egymás leölésébe csapott át, így inkább nem tesztelte a lány idegeit. Nem volt biztos benne, hogy mindig le tudná állítani.

- Na igen, az ajtón belépéssel azért csak lassan, óvatosan és figyelmesen - mondta Kenta nagy bölcsen - Ám azt kétlem, hogy sósavval, vagy valami robbanó dologgal próbálkozzanak. Azzal tönkreteszik a gépeket, s ugyanott tartanak, mintha mi törtük volna fel a cuccot. Illetve rosszabb, mert hát nem túl valószínű, hogy valaki olyan zseni, hogy rájön, hogy itt keresse őket, zárat meg gépet is fel tud törni - ezen a ponton rendkívül elégedetten vigyorgott.

- Jól van, abbahagytam - mondta Ichiru szemforgatva, de nem mozdult. Nem fog egyikük kedvére se pattogni. Itt van, kénytelenek elviselni a társaságát.

- Nem tudom, az emberek miért hiszik azt, hogy jobban tudnak koncentrálni, ha kidugják a nyelvüket... - fontolgatta Haruka, miután sietve visszahúzta a nyelvét a szájába. - Tatsuya, láttam ott egy kisebb csavarhúzót is, odaadnád? ... Köszi, most pedig tartsd így, ahogy beállítom. Na, még egy kicsit...
Furcsa kattanás hallatszott, mire Haruka csak egy elégedett vigyorral felelt.
- Talált, süllyedt. Gondoltam, hogy nem bonyolítják túl.
- Haruka... - vakargatta a tarkóját Tatsuya - Honnan...?
- Öhm... otthon kísérletezgettem a zárnyitással, mert... kíváncsi voltam. De hasznos volt, nem?
- De...
- Nos, Kenta, az út nyitva áll... elvileg. A kérdés az, ki megy előre.

Kenta elismerően füttyentett. Aztán kicsit elkomorult az arca.
- Vállalom én a felelősséget... Mindenesetre... - Tatsuya kezébe nyomta a hátizsákját - A laptop marad. Van rajta pár kódfejtő cucc, meg ilyesmi... Ha velem valami történik is... - nyelt egyet - Hátha tudtok vele valamit kezdeni...
Kíváncsian lesett be. A jó hír, hogy valóban volt benn egy szervergép, még monitor, billentyűzet, minden volt hozzá, ami kellhet... Bizonyára itt is bütykölték a cuccot, még mielőtt idehozták őket... Na nem mintha nem tudta volna rákötni a laptopra... És hát... mi más lenne ez, ha nem amit keresnek?
Óvatosan megszemlélte az ajtófélfát, csapda után kutatva, de semmi sem szúrta ki a szemét. Hát jó... akkor... csak lépjünk be...
Vett egy nagy levegőt és egyszerűen csak besétált az ajtón.
Semmi. Tett még pár bizonytalan lépés, és körbefordult a szobában. Az ég világon semmi. A gépen kívül üres volt a szoba.
- Hát... - tárta szét a kezét - Ennyi volt?

Natsuki kíváncsian sétált Tatsuyáék mögé.
- Hű... - szalad ki a száján csodálkozásában - Furi szoba... És ez most... jó nekünk? - kicsit hülyének érezte magát, és a többiek is annak nézhették ezt a kérdést követően, dehát... fogalma sem volt róla mit terveznek ezek. Vajon most már beavatják? Lehet, hogy mindjárt el lesz küldve a fenébe... De hát úgy szeretné hasznossá tenni magát. Vagy legalább követhesse az eseményeket. Le kell foglalnia magát valahogy...

Kaori karba font kézzel sétált ki a folyosóra megnézni, hogy mi történik. Aztán csak megállt, Eizannal szemben, hátát a falnak támasztva és hűvös szemmel méregette. A "na, jót beszélgettetek?" című kérdését azért nagy nehezen sikerült lenyelnie.

Kenta sikerén felbátorodva másodikként Haruka lesett be az ajtón.
- Basszus... gondolom itt sem sűrűn szellőztettek...
Pár lépést haladt beljebb, de igyekezett azért nem túlságosan eltávolodni az ajtótól.
- Nem hiszem, hogy időzített szerkezet lenne, ami jól megvárja, míg bejössz, és csak akkor nyír ki... legalábbis remélem.
Tatsuya még mindig hitetlenkedve szorította a küszöb előtt a hátizsákot. Remélte, hogy tényleg nincs bent semmi veszélyes, mert nem lenne túl felüdítő végignéznie a barátai halálát.
- Elvileg igen... - felelte Natsuki kérdésére. - Ha minden igaz, ez rejti a szabadulásunk kulcsát.

Eizan egy ideig tűrte a hűvös szempárt, és sikerült megállnia, hogy elfordítsa a fejét. Miért neheztel rá vajon a lány? Mit csinált már megint? Vagy mit nem csinált...?
- Ömm... beszálljak esetleg az őrködésbe...? - kérdezte bizonytalanul. Hirtelen azt hitte, Kaori néz rá olyan vádlón, mert egyedül kell őrködnie, és remélte, ezzel feloldhatja a lány rosszkedvét.

Kaori megrántotta a vállát.
- Felőlem...
Vetett még egy pillantást Natsuki felé, aki jól láthatóan már megint ügyet sem vetett rá. Visszasétált hát a szobába, s leült az ágy szélére, közben az ablak felé lesett, mintha tényleg nagyban őrködne.

Kenta izgatottan lépett a géphez, s bekapcsolta a monitort. Nyilván nem tárult elé rögtön a játék rendszere, csalódott is lett volna, ha ilyen egyszerű lenne minden. Elmosolyodott.
- Egy bejelentkező kód... 1st challenge...
Elkérte Tatsuyától a laptopját, s perceken belül már futott is a fejtőprogram. Egy jó húsz percbe telt. De sikeresen bejutottak. Közben Natsuki is bemerészkedett a szobába, s törökülésben leste a fiú mögül, hogy mit csinál. Nem sok szót váltott a társaság ez idő alatt. Bár Natsuki már annak is örült, hogy enm küldik el, mint azt sejtette volna.
- Na, ez eddig szép volt. Ha ilyen egyszerűen engedik átírni a játékszabályokat is, akkor... - elvigyorodott, de csak egy pillanatra - Nem... Az túl egyszerű lenne... Csak nem olyan hülyék...
Viszont már most is hozzájutottak olyan információkhoz, amikhez bizonyára nem kellett volna. Pár kattintás után eléjük tárult a sziget térképe. Fehér és piros pöttyökkel, melyek fölé emelve a kurzort nevek is megjelentek. A torony gyakorlatilag egy piros-fehér halmaz volt. Várjunk csak, piros fehér?!
- Egy pillanat... - Kenta ijedten nézett hátra - Mik ezek a... a fehérek a mozgó pöttyök arra gondoltam, az jelöli az élőket, de...
Ijedten emelte az egeret a pirosakra. Nem lehet, hogy valaki közülük most... Midori csak nem?! Nem, azt Yuukáék észrevették volna, nem? És szóltak volna, ha bármi... Felsóhajtott. Nem az egyik fehér pötty felé írta ki Midorit.
- Mizuki, Minami és Nomiya - sorolta - Itt... itt vannak? Pont itt?! Dehát... körbenéztünk.
- A tetőn - mondta hidegen Natsuki - Nem szép látvány, ne nézzétek meg...
Kenta meglepve fordult hátra. Aztán úgy döntött nem firtatja a dolgot.
- Vannak újabb halottak azóta - mondta aztán halkan - Chino és Fumi. És... Sasame... Milyen sokan... Pedig csak két és fél óra telt el!
Idő közben besötétedett, s bár a monitorok fényénél is láttak, azért a kényelem kedvéért egy zseblámpát is kitámasztottak, hogy bevilágítsa a szobát.
- Na jó - kelt fel Natsuki - Felváltom Yuukáékat. Biztos ők is szeretnék látni, milyen jók vagytok.
Kenta aggódva nézett rá.
- Hé... Nem ölöm meg a barátnődet...
A fiú nem értékelte a kifejezésmódot, de lassan, bizalmatlanul bólintott.
- Nemsokára nekilátok megszűntetni a zónákat. Akkor már a nyakörveknek sok szerepe nem lesz...
Natsuki még kifelemenet bólintott, hogy értette. Szóval ez a terv? Nem semmi. Minden elismerésem Kenta. És milyen könnyedén ment minden!

Tatsuya csodálattal vegyes meglepődéssel nézegette a monitort. Valahogy... túl könnyű volt, nem? Jó, mondjuk nem minden diák hord magánál kódfeltörővel felszerelt laptopot, de akkor is... De csak nem csapda... Viszont mikor Kenta a tiltott zónákról beszélt, valami szöget ütött a fejébe.
- Te, Kenta... mennyire uralod a rendszert? Mert az egy dolog, hogy megszűnnek a tiltott zónák, de... amúgy nem tudnak akkor felrobbantani bennünket, amikor csak akarnak?
- Valóban... - folytatta Haruka. - Ki tudod iktatni teljesen az irányítórendszerüket?

Nami feltűnően sokat morgolódott. A fiú valahogy sejtette, hogy a lánynak nem a hegymászással van problémája, mint ahogy azt mondta. Szerencsére azonban nem sokat kellett törnie a fejét, hogy mivel engesztelje ki a durcás lányt. A sors megoldotta helyette a feladványt. A sziklák közt egy rég látott alak bontakozott ki. Namiban akaratlanul is felrémlett az ijedtség, amit hajnalban érzett, mikor Sasamét elkapta, s egyszercsak meghallotta maga mögött a lépteket. Ő maga lepődött meg legjobban, hogy akkor megúszta a helyzetet. Valahol hálásnak kéne lennie Sayurinak, hogy nem köpött bele a levesébe, de… Sajnos nincs mód kifejezni a háláját. Elmosolyodott. Mennyi minden változott azóta. Nem tudnék már olyannak összefutni, akitől megijednék.
- Azt hiszem, most rajtam a sor… - mondta izgatott hangon Nami.
- Azért mert én intézhettem el Sasamét? Marha izgalmas volt, köszi…
Nami tekintetére Nobu legyintett.
- Jól van, jól van, ilyen az én szerencsém… Szórakozz te…
- Amúgy sem biztos, hogy érdekes harc lesz… - mondta a lány. Begyorsították lépteiket. Sayuri megtorpant, - Ó szóval, meghallottál bennünket – s hátrafordult. Egy röpke meglepetés suhant át az arcán. Namiék ezt betudták párosuk furcsaságának, mindenki ezen lepődött meg. Sayuri azonban inkább csalódott volt, nem érdekelte őt a különös összeállítás. Más emberre számított.
- Hello, Sayu-chan – köszönt mosolyogva Nami. Sayuri felciccent, hogy csak így becézgeti.
- Sziasztok… - viszonozta a köszöntést hidegen. Mért van az az érzése, hogy nem cseverészni fognak? Idegesen a bicskájáért nyúlt.
- Ó! Végre valaki, akinek nem kell előtte öt perces kiselőadást tartanunk, hogy elhiggye, igen, most az a rész jön, hogy megölünk…
- Szóval már van gyakorlatotok benne – mondta hidegen a másik lány – Én viszont nem fogom megkönnyíteni a dolgotokat! Már én is öltem…
- Klassz!
Sayuri összeráncolta a szemöldökét. Nem a legszebb reakció.
- Legalább te izgalmasabb leszel – folytatta Nami zavartalanul.
- Te még rohadtabb vagy, mint én… - állapította meg Sayuri.
- Kösz a bókot – vigyorodott el Nami, s nekirontott a másiknak. Nobu, szinte már szokásként ült le egy sziklára, hogy végignézze a harcot. Nami szokás szerint szépen kezdett. A penge egyből a másik lány mellkasát szántotta fel, ám az meg se rezdült, Nami oldalába vágta a bicskát. Nami fordult egy gyorsat, s egyből a bordák közé döfte az egyik sait. Sayuri megrezdült a fájdalomtól, de nem késlekedett, visszaszúrt, ellenfele azonban most könnyedén elhajolt. Majd fordult egyet, s a lány másik oldalán teremve ott is okozott egy mély sebet. Sayuri elnyelt egy káromkodást. Ez a lány tényleg nagyon jó. Legalább már tudja, mért nem kötött bele az első találkozáskor. A megérzései sosem csalnak. Meglepetésére a következő szúrása sem talált, azonban ezúttal, ő is kilépett a saik elől.
- Na mi az, most harcolunk vagy sem? – húzta ellenfele idegeit, azzal előre lépett, s a hasába döfött. Nami összegörnyedt, s a szája elé kapta a kezét. Látta, hogy Sayuri ezt kihasználva megint felé döf, hát gyorsan hátraugrott. Egy rövid ideig farkasszemet néztek, aztán egyszerre indultak meg egymás felé. Nami egyik saijával a lány karját sebezte fel, másikkal mélyen a gyomrába döfött. Sayuri megingott, de még mindig szorosan fogta a bicskát. Hosszú másodpercekig dühösen meredt ellenfelére, aztán lábai megadták magukat, s a földre rogyott. Nami kislányosan oldalra vetette a fejét, s várt.
- Igen... most harcolunk.
Furcsa. Míg Nobu küzdött, olyan kegyetlennek érezte, most viszont, hogy ő csinálja... Ez még így is élvezetes… Hiába… Nincs mit tenni, ahogy Sayuri is volt kedves kifejezni felé: gonosz, végtelenül az, de… olyan mámorító volt annak lenni. Sayuri küzdött, megpróbált feltérdelni, ám ehelyett végül, pont hogy hasra zuhant. Egy dühös sóhajtás futott ki belőle. Ennyi lenne? Hát… meghal? Vége mindennek? Ilyen egyszerűen? Ilyen gyorsan? Nami abbahagyta a gyönyörködést, leguggolt a lány mellé, s durván a hátára fordította. Az felnyögött a fájdalomtól. Erősen megszorította a kezében a bicskát, h a lányba döfhesse, ám az felpattant, s rálépett a kezére. Sayuri száját megint egy dühös sziszegés hagyta el. Nami felszedte, majd odébb hajította a kezéből kihullott fegyvert. Sayuri tehetetlenül figyelte. Mozgást hallott maga mögül. Nobu épp a táskáját nézte át.
- Na igen… Van itt még egy fejsze is… Csinos kis cucc. Oh, ez itt vér? Hm… van súlya a cuccnak. De már bőven elég fegyverünk van.
Milyen unott a hangja… Kioltani egy emberi éltet… Ennyi csupán, ha belejössz? Mint megunni egy számítógépes játékot?
- Menjünk Nami – hallotta a háta mögül, s a lány valóban bólintott és felkelt. Elmentek… Ennyi… Egy szó nélkül… Meg se várták míg tényleg meghal… Fájdalmasan felnyögött.

- Per pillanat fel tudnak - mondta a fiú. Most mért ilyen nyugodt a hangja? Ennek azért elég frusztráló ténynek kéne lennie! - De dolgozom az ügyön - mondta, s valóban pötyögött valamit a laptopján. Összehúzta a szemöldökét
- Hmm... Na ez már nem lesz olyan egyszerű... Főleg, ha... Francba!

***

Natsuki játékosan dugta be a fejét az ajtón. Ichiru ijedten ugrott fel. Túl közel, jézusom! Azért ez...
- Opsz, nem tudtam, hogy itt vagy, bocsi... - mosolyodott el Natsuki - Hogy van Midori?
- Alszik - felelte Benawi a holdfény által megvilágított szoba másik feléből - Szegény nagyon ki van ütve...
- Kentáék közben megtalálták fenn a játékot vezérlő gépet. Egész érdekes infókat tudtunk meg... Mint például, hogy Namiék nem is olyan messze mászkálnak, északra tőlünk, bár még a hegy alján, de... Elég sokan vagyunk most errefelé. Himeno, Ichiro és Hiroshi is a tengerpart felé vannak, Shinji is itt kószál és... Sayuri is... Lassan tényleg mindenki itt lesz. Hayate van még délen és Shouri keleten. Meg... Akihito és Ami a várnál.
- Na és Fumiék? - kérdezte Ichiru.
- Oh... Ők... sajnos... - beleharapott a szájába. Nem kellett kimondania - felmentek megnézni a gépet?
- Aha - mondta Benawi - Engem érdekelne. Itt maradsz addig?
- Persze - mondta a lány.
- Én is maradok - tette hozzá Ichiru - Majd megnézem később.
- Oké - mondta Benawi azzal felkelt. Kinyújtotta a kezét Yuuka felé, hogy felsegítse.

- Várj... - ráncolta a homlokát Haruka. - Hogy érted azt, hogy a francba? Gondolom, nem jelent semmi jót, de azért megkérdezem. Megláttad, hogy pár másodperc múlva tényleg robbanunk, vagy mi?
- Inkább ne fesd az ördögöt a falra - szólt közbe Tatsu. - Ugye... semmi ilyen nem készülődik?


Tehát azóta Fumiék is... pedig nem is telt el olyan sok idő, vagy igen? Már azt sem tudja, hány óra, lehet, hogy már inkább az éjfélhez közelítenek, hisz már elég sötét van odakint. Viszont amit még Natsuki mondott... Sayuri a közelben van. De ha Namiék sincsenek messze, akkor valahogy figyelmeztetniük kell! Nem olyannak tűntek ott a hegyen, mint akik bárkinek csak úgy megkegyelmeznek, és Sayuri most egyedül van. Igen, meg kell néznie azt a monitort, rá kell jönnie, merre jár. Ha nincs túl messze és veszély fenyegeti, akkor még figyelmeztetheti is akár.
Igyekezett nem túl sürgetőn megfogni Benawi kezét, bár legszívesebben már sietett volna felfelé. Ha odafönt nem is hitt neki, ennyivel mégiscsak tartozik Sayurinak.

- Van egy jó hírem... - kezdte Hiroshi - Úgy tűnik, nem értük el sötétedés előtt a házat, ám... szerintem még nem olyan vészes, a szemem már egész jól megszokta ezeket a jó kis fényviszonyokat. Lámpát inkább nem kapcsolok, de ha jól emlékszem, valahol már a házzal lehetünk egy vonalban. A kérdés az, hogy keressük még így is, vagy ne kockáztassunk a sötétben? Akkor viszont felesleges volt sietni.
- Nekem mindegy, csak legyünk már valahol - ásított egy nagyot Ichiro - Már az sem érdekel hol, csak aludni akarok végre.
- Így is, úgy is be kell mennünk a sziklák közé, hogy ne vegyenek észre, ha már világosodik. De arra is kell figyelnünk, hogy éjfélkor lesz még egy kis híradó, és akár ez a terület is tiltottá válhat, tehát nem kéne nagyon visszamászni a hegyekbe. Megpróbáljuk mégis azt a házat? Bár ha lakják, akkor enyhén szólva megszívjuk.

- Francba, mint társaságot kaptunk... - mondta Kenta, majd a többiek furcsa arckifejezését látva hozzátette - Online... - újra a monitor felé fordult, s úgy beszélt tovább, hogy közben vadul pötyögött - Na ezt kapd ki... Azt hiszed, gyorsabb vagy nálam? Egyébként... - folytatta ezúttal a jelenlevőknek szánva - Ha robbantós poénnal próbálkoznak, hülyébbek, mint gondoltam. Nem tudom, hogy ez a nyakörv mekkorát robban, de... Ha megsérülnek a gépek ugyanott tartanak, már mondtam. Csak akkor nem csupán a zónák szűnnek meg, hanem közvetétést sem kapnak. Nem tudják ki él még, hol jár. Nem tudnak híradót tartani. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy a játék már nem úgy futa, ahogy kéne... Szóval... Így még kiegyezhetünk drága tanárnőnkkel...
- Mi a helyzet? - hallották az ajó felől Benawi hangját, aki kézenfogva lépett be Yuukával. Egyből a géphez siettek.
- Haladunk... - mondta Kenta és most megint a laptopjához fordult - Áh, gondolom érdekel a térkép, tessék csak - kattintott egyet - Most úgyis a másik gépen ügyködök.
Vetett egy gyors pillantást a monitorra.
- Jé... Gyorsan változik a helyzet. Sayuri most nagyon népszerű lett... Az előbb még Nobuékkal volt, most meg Shinji...
Egy halk szisszenést hallott ezért, egy pillanatra hagyta a gépeket, s a párosra szegezte a tekintetét.
- Midori is életben van, és... Sayuri is, úgyhogy... Nagyon nem bízom Namiékban, de... Talán még sem ölnek meg mindenkit, vagy ha nem is rajtuk múlt az előbbi... hibázhatnak... Azt hiszem... nem tudom... Csak találgatok.
Visszafordult a géphez. Na persze... így már könnyű nyugodtan lennie. Hogy Midori biztonságban van. És... jézusom, mindig ilyen rezignált vagyok, ha gépeken jár az agyam? Nem túl jó tulajdonság...

- És, ha kicsit tovább mennénk? - kérdezte óvatosan Himeno - Mondjuk... ház is meg nem is... Egy olyan helyen csak nincs senki...
A fiúk hülye tekintetére pontosított.
- A várromra gondoltam. Nincs olyan messze...

Sayuri némán feküdt, egyedül a gondolataival. Csak most kezdte felfogni mi zajlik körülötte… vele… Na tessék! Ezt jól megcsináltad… Életben maradni, mi? Gratulálok, ezért megérte ott hagyni Shinjit! És Yuukát… Most ugyanúgy meghalsz, csak… egyedül… Úgy, hogy mindenki gyűlölni fog, mert mindenkivel szemét voltál. És Akihito? Vajon vele most mi van? Megtalálta Amit. Milyen jó nekik! Ő… nem félt, hogy elárulja, igaz? Fel sem merült benne… A legfurcsább, hogy még benne, Sayuriban is megbízott, holott semmi oka nem volt rá. Nem is ismerték egymást. „Egy gyilkos szemei nem ilyenek.” Tényleg nem? Mért, milyenek az én szemeim?
Nem lehet így vége… Nem akarom… Pont mikor elhatároztam, hogy megkeresem Yuukát! Nem tudom, képes lettem volna-e végigcsinálni, vagy… újra rám törtek volna a kételyek, de… Beléhasított a fájdalom, s összerezzent. Egész életemben csak halasztottam mindent… Majd holnap megbocsátok, majd holnap odamegyek hozzá, majd holnap bocsánatot kérek… majd holnaptól boldog leszek… És most már nincs holnap… Összeszedve minden erejét, megpróbált feltámaszkodni. Nem, nem lehet így vége… Meg kell… meg kell találnom őket… Tudniuk kell, hogy én… sajnálom, annyira… annyira sajnálom… És kívánom, hogy nekik sikerüljön… Yuuka… Shinji… Sajnálom, hogy elárultalak benneteket! Elkeseredetten hanyatlott vissza a földre. Nem megy. Már tényleg nem. Most, hogy végre meg van az akarata hozzá, a teste adta fel a harcot. Már nem fog eljutni Yuukához… Nem tud felkelni. Ráadásul azt se tudja, hol lehet. De menni akart… Menni és menni előre. Tovább, amíg célhoz nem ér… Nem akarta elfogadni, hogy egy lépést sem tud megtenni.
Lépteket hallott, nagy nehezen oda fordította hát a tekintetét. A közeledő alak megtorpant, s mozdulatlanul figyelte őt. Sayuri megint megpróbált felülni, de csak esetlen vergődésre futotta.
- Sayu… ri?
A fiú végre összeszedte magát. Érdekes, az előbb még tétován ácsorgott, most viszont futva igyekezett felé. A földre ült mellé, s az ölébe húzta a lányt.
- Shinji… De jó… Ugye… nem álmodok?
A fiú nem bírt megszólalni, csak szorosan átfogta a lányt. Sayuri meglepetten nézett a kétségbeesett arcra.
- Mi a baj?
- Ne kérdezz már hülyeségeket! – ripakodott rá halkan a fiú – Borzalmasan nézel ki…
Sayuri keserűen elmosolyodott, s kényelmetlenül mozgolódott a fiú karjai közt.
- Csúnya vagyok?
- Nem! Nem, dehogy… - vágta rá gyorsan a fiú – Nem… Gyönyörű vagy… Gyönyörű…
A lány megrázkódott.
- Sajnálom, hogy csakúgy elrohantam… - mondta halkan – Olyan hülye voltam, én… Meg kellett volna bíznom benned. Olyan jó volt veled! Talán, túl jó is, és ezért… ezért féltem annyira…
A fiú összeszorította a száját, s félrenézett.
- Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte a lány.
- Hát, persze! – mondta az gyorsan – Nem, nem is neked kell, hanem… Én vagyok a hibás, nem szabadott volna elengednelek! Akkor most semmi bajod nem lenne!
- Nem, ne hibáztasd magad, ez az én döntésem volt.
Pontosan. Nem tudtad volna megakadályozni. Én mindig… olyan szörnyen makacs vagyok, ha eldöntök valamit. Yuukát is bántottam. Jaj Istenem, még rá is támadtam… Megsebesült… Biztos… fájt… talán még most is fáj neki… Hogyan is tehetném ezt jóvá?!
- Megtennél nekem valamit, ha… nagyon szépen megkérlek?
- Persze, mondd csak! – felelte a fiú.
- Keresd meg nekem, kérlek Yuukát! Mindenképp! Mondd meg neki, hogy… sajnálok mindent, hogy nem gondoltam komolyan, hogy én vagyok a hibás… hogy ő nem tett semmi rosszat. Mondd meg…
- Ugyan… ugyan már… - mondta a fiú reszkető hangon – Majd te… megmondod… Várj egy kicsit, rendberakjuk a sebeid, és…- óvatosan megemelte a lányt, hogy a földre tegye míg, előhalássza a kötszereket, de az belé kapaszkodott.
- Ne, kérlek, ne! Ne hagyj itt! Ne engedj el!
Shinji megütközve nézett rá.
- Csak egy pár…
- Nem, már… már úgyis késő… - mondta szomorúan lehajtva a fejét.
- Pedig, annyira szeretnék még élni… Annyira… Túl akartam élni ezt az egészet… Tényleg... jó lett volna együtt elmenni karaokézni… Hárman… vagy… - elmosolyodott – Négyen… Mert Yuukának… most már ott van Benawi… Láttam őket együtt, nagyon… aranyosak… Benawi annyira… meg akarja őt védeni. Yuuka… megérdemli. Úgy örülök.
- Kérlek Sayuri… - Shinji fátyolos szemekkel nézett rá – El fogunk… Nem lesz… nem lesz semmi baj… Kiviszlek innen, oké? Bízz meg bennem…
- Én megbíznék… - mosolyodott el – Tudom, hogy… te mindent megtennél, de… Elcsesztem, sajnálom… Nem voltam elég erős, pedig… Azt hittem… azt hittem, ez nem történhet meg… De… Namiék túl jók.
Shinji felkapta a fejét.
- Namiék…?
- Nami és Nobu.
- Ők tették ezt veled?! – kérdezte indulatosan. Sayuri ijedten nézett rá.
- Shinji… Ne… ne nézz így… Ez… félelmetes… Nem azért mondtam, hogy… bosszút állj. Csak… vigyázz velük… Nagyon-nagyon jók… Inkább, tűnj el, ha látod őket… Nekem már megint… túl nagy volt az önbizalmam…
- De… Nem hagyhatom szó nélkül, hogy bántottak téged!
- Ők is csak szeretnék túlélni. Nem hibáztatom őket. Semmivel sem rosszabbak, mint én…
- Te nem…
Sayuri mosolyogva vágott közbe:
- Jó érzés, hogy te csak a jót látod bennem. Szeretnék, olyan lenni, amilyennek te látsz…
Shinji nem is tudja, hogy megölt egy embert. Azt sem, hogy rátámadott a legjobb barátnőjére. Ha máshogy alakul… Meg is ölte volna. Vagy legalább Benawit. Hogy szenvedjen… Ez… ez olyan szörnyű. Namiék sosem csinálnának ilyet. Nem… ő sokkal rosszabb, mint Nami. Ő megadta az esélyt az egy az egy ellen harcra. És nem kínozta feleslegesen… Abszolút… fair volt…
- Jobb ez így… - folytatta a lány – Hogy nem tudod milyen is vagyok valójában. Maradjon is ez így… Szeretném, hogy így maradjon…
- Mért… miért vélekedsz mindig ilyen szigorúan magadról? Te tényleg egy rendes lány vagy… Annyi… szeretet van benned, és féltés, és…
Sayuri felemelte a kezét, de csak pár centire, hogy utána egy csalódott nyögés kíséretében visszahulljon a mellkasára.
- Segíts, kérlek! – nyögte ki. Milyen fájó ez a tehetetlenség… Még ebben is… Segítséget kell kérnie, hát nem… nevetséges ez valahol? Halkan felnyögött. A fiú megfogta a kezét. Már megint… mennyi szenvedés ül az arcán… Mért kell neked is miattam? Mért vagy szomorú? Értem nem éri meg… Nem kéne… Kérlek, ne…
- Szeret… szeretnék… hozzáérni az arcodhoz… - mondta ki bátortalanul, s érezte, hogy felforrósodik az arca. Milyen idióta kérés! Ez annyira… kellemetlen…
Shinji meglepett mosolya inkább fintorba torzult, de a szándék azért látszott. Az arcához húzta a lány kezét. Sayuri finoman elmosolyodott.
- Miattam ne legyél szomorú! Olyan sok mindent adtál nekem, amiről már… teljesen elfeledkeztem… Nélküled elfelejtettem volna, hogy… nem számít, mennyit csalódsz, mert… csalódás nélkül öröm sincs, és… Én az ürességbe menekültem mindeddig. De most már… Nem bántom a fájdalmat, mert… közben… boldog vagyok… Nagyon… Mert nem vagyok egyedül, van valaki, aki… Shinji…
Érezte, hogy síkosak lesznek az ujjai.
- … sírsz miattam?
Halk nyögés jelezte, hogy a fiú próbálja visszafojtani a könnyeit. Sikertelenül.
Sayuri megremegett, ahogy erős fájdalom hasított a gyomrába. Sikerült nyögéssé tompítania a belőle feltörni akaró sikolyt. A fiú ijedten szorította meg a kezét.
- Meg… megvagyok… Csak egy kicsit… fáj…
Megint megrezdült, s nagyokat lélegezve közelebb bújt a fiúhoz. Segítséggel.
- Nem… igazából… nagyon…
Most már folyamatosan remegett a teste. Meglepve érzékelte, hogy Shinji felkel vele a földről.
- Mi… mit?
- Megkeressük Yuukát, tarts ki! – mondta a fiú határozottan, s megindult a sziklák közt.
- Shinji… - halkan felsóhajtott – Lehetetlen… Sajnálom… Én már… Nem bírnám addig… De… te átadod neki az üzenetem, igaz?
- Nem, nem, én… nem akarom… Ezt neked kell…
- Shinji! – szólt rá a lány dühösen. Aztán kétségbeesetten folytatta – Kérlek…
Érezte, hogy az ő könnyei is megindulnak.
- Hidd el, úgy szeretném… Annyira… Szeretnék még élni… Beszélni vele… És… hallani újra a hangját. Átölelni. Biztosnak lenni benne, hogy megbocsát, mert… Nem úgy ismerem őt, mint aki ne tudna, de… Jó lenne megbizonyosodni benne… - felnyögött. Shinji megállt, s lassan visszaereszkedett a földre. Mit kéne most mondania? Mit kéne tennie? Muszáj valamit… Kell lennie valami megoldásnak… Nem halhat meg… Ez a lány nem… nem érdemli meg, és… annyira élni akar, nem történhet meg csak ilyen egyszerűen! Nem lehet vége most amikor elhatározásra jutott. Az annyira igazságtalan lenne… Ráadásul…
- Sayuri, kérlek… – szorította magához a lányt – Ne hagyj itt… Ne hagy itt engem… Szükségem van rád… Még sohasem találkoztam… még csak hasonló lánnyal se… Te annyira…
- Fázom… - mondta halkan a lány.
- Itt vagyok…
- Igen… jó érzés… - felelte halkan, aztán hozzátette - Köszönöm…
Szaggatottan felsóhajtott. Furcsa, hogy most… és az utolsó két harc alatt sem… nem jött elő az asztmája. Nem mintha anélkül nem lenne baja, de… Azért mégiscsak jó volt így… Legalább az nem gátolta…Legalább beszélni képes… Szörnyen… fáj mindene, de… képes…
- Szeretném, ha boldog lennél, érted? És, hogy Yuuka is… Mondd meg neki, hogy szeretném… hogy azt kívánom… És, hogy tudja, hogy én megbocsátottam. Már… már rég meg kellett volna, mert ő nem tett semmi olyat…
Shinji nem mert megszólalni. Ha megígérné… a lány megnyugodna és… és itt hagyná… Nem, nem ígérhetem meg. Szeretném, szívesen elmondanám, elmondom neki, ha… ha muszáj lesz, én megteszem, megteszek mindent, amit kívánsz, de… kérlek… maradj velem… Ha bármi mód van rá… Istenem, ha létezel, hagyd meg őt nekem! Soha nem kértem semmit! De most őt…
- Ha… hallod ezt? – kérdezte a lány elhaló hangon. Micsodát? – Yuuka hangját… Olyan szépen… énekel… Szeretem hallgatni… annyira… megnyugtató… Akkor… itt van valahol a közelben… nemsokára… itt lesz… Még megvárom… őt… meg kell várnom… Jajj, de jó Shinji, beszélhetek vele!
A fiú megrezzent, s még több könny tört elő a szemeiből.
- Hallod… ugye? Ugye te is hallod…
- I… igen, persze… Itt lesz… mindjárt… csak… tarts ki… - nyögte ki. Nem mondhatja neki azt, hogy… nincs itt semmi. Csak az éjszaka néma csendje körülöttük.
- Nem… Csak… Csak képzelődöm, igaz?
A fiú hallgatott. A lány mellkasa megremegett, s lélegzetvétele zaklatottabb lett.
- Annyira akarom, hogy itt legyen, hogy már… hallucinálok – mondta sírva – De… nem fog eljönni, mert… nem is tudja, hogy várom… Nem is tudja, hogy… haldoklom és… és mi már soha többé… Nem láthatjuk egymást… Úgy búcsúztam el tőle, hogy ha legközelebb látjuk egymást, megölöm és… azt hiszi… biztos azt fogja hinni, hogy komolyan is gondoltam. Pedig én már… akkor sem… Nem fogja elhinni… Ha nem én mondom meg neki… Nem fogja… - zokogásba csuklott a hangja.
- Meg fogom mondani neki! – fakadt ki kétségbeesetten a fiú – Az egészet… Hogy itt voltunk és… mondtad nekem, őszintén… Hogy… hogy sírtál érte… Hogy… El fogja hinni…
- De… de… ne hagyd, hogy szenvedjen, kérlek… Már egyszer… volt ilyen helyzetben… Nem akarom, hogy azt higgye, hogy… cserbenhagyott, mert… nem… nem tehet róla…
- Meg… - elharapta a mondatot, aztán mégis folytatta – megmondom neki… Figyelni fogok rá, rendben? Nem hagyom, hogy… Hogy hibáztassa magát…
- De te se…
- Nem, én sem… - mondta a fiú elcsukló hangon – Csak… csak… fáj, hogy… nem akarom, hogy…
- Tudom… - súgta halkan a lány – Én… se… És… az fáj legjobban, hogy… semmit sem tudok tenni…
Fájdalmában tehetetlenül vergődött a fiú karjaiban. Shinji pedig semmit sem tehetett, hogy enyhítsen a lány kínjain. Csendben ültek, s hosszú idő után, a lány mintha kissé lenyugodott volna, a lélegzetei is újra nyugodtabbak lettek. Lassabbak…
- Shinji…
- Igen?
- Megmondanál még valamit Yuukának?
- Persze…
- A bátyám… Shin…
Shinji meglepetten nézett rá. Sayuri elmosolyodott.
- Hasonló nevetek van… Furcsa… az életemben a három legfontosabb emberből kettőnek…
A legfontosabb? Csodálkozó szemekkel meredt a lányra. De hiszen még csak… A lány kínosan felnevetett.
- Ez… ez olyan volt, mint egy vallomás igaz?
Shinji nem tudta, mit válaszoljon.
- De ő már… Meghalt…
- Oh… saj… sajnálom… - nyögte ki a másik.
- Nem kell – mosolyogott a lány – Mindjárt találkozhatok vele. Hiányzott már nagyon…
Shinji halkan felnyögött.
- Csak próbálom a jó oldalát megfogni a dolgoknak – mondta még mindig mosolyogva a lány – Ideje újra mellette lennem… Bár… Yuuka is megérdemelné… Bárcsak eddig vele lettem volna. Akkor most… Most nem lenne baj, hogy most Shinhez megyek, mert… Eddig Yuukával voltam és… talán nem lesz… féltékeny…
Shinji megborzongott a furcsa szavaktól.
- Dehát… - folytatta a lány – Nem voltam mellette és… És most mégis inkább őt választanám, ha lehetne… De nem az enyém a döntés. Furcsa… Egész életemben arra vágytam, hogy újra Shinnel lehessek, de most… hogy haldoklom – Shinji ismét beleborzongott, hogy a lány milyen könnyedén és tárgyilagosan ejti ki ezt a szót – Most inkább Yuukával lennék. És várakoztatnám még egy kicsit Shint… Biztos… Megértené…
- Biztosan, - vágta rá a fiú - úgyhogy…
- Cssss… - torkollta le a lány – Ne… tudod, hogy… Nem tehetek semmit… Te se… Mindent megtettél, és… köszönöm… Igazán… hálás vagyok… Csak még azt is mondd meg neki, Yuukának, hogy… Shin biztos nem haragszik rá. Sose haragudott.
Shinjiben kezdett túl sok lenni az információ, amit nem tudott mihez kapcsolni, de igyekezett memorizálni. Yuuka tudni fogja hova tegye őket. És ha Sayuri nem akarja elmondani az egészet… Ő nem faggatózik. Bizonyára túl fájdalmas lenne, vagy… Amit a lány korábban mondott. „Azt akarom, hogy maradjon is ez így. Továbbra is láss jónak…” Hogy tudnálak nem annak látni Sayuri?! Te egy rendes lány vagy… Tényleg…
- Olyan gyenge vagyok… - mondta halkan a lány – És igazad volt… Gyáva vagyok. Szörnyen.
- Nem, dehogy!
- Ugyan már… te mondtad…
- Nem, nem gondoltam komolyan – szabadkozott gyorsan a fiú – Te… te komolyan… még sosem láttam olyan bátor lányt, mint te! Hidd el nekem, halá… - ijedten kijavította magát - teljesen komolyan gondolom! Amikor… Elém álltál… Ahogy megvédtél és… eközben felvállaltad, amit tettél, sajnáltad, de nem tagadtad le, nem… Én… igazán felnézek rád a bátorságodért. Ahogy… kiállsz és… Sayuri…? SAYURI!!!!!!!!!

[Maradt 22 fő.]

Yuuka szemei mohón tapadtak monitoron elterülő térképre. Sayuri is találkozott Nobuékkal... de vajon össze is csaptak, vagy sikerült elrejtőznie, amíg elhaladtak mellette? Mi van, ha ő is olyan állapotban van, mint Midori...? De Kenta is mondta, hogy most már Shinjivel van, meg tényleg ott van mellette az a másik pötty. Akkor mindennek rendben kell lennie, Shinji nem olyan, hogy csak úgy rátámadna. Észre sem vette, hogy egyre jobban szorongatja Benawi kezét. Nincs is olyan messze, ha most elindul, viszonylag hamar odaérhet így, hogy tudja, merre keresse. Bár a kinti sötétség azért akadályozza majd, de nem lassíthatja le annyira. Már épp nyitotta volna a száját, hogy közölje elhatározását, mikor megremegett. Az egyik pötty...
- Engedjetek oda... - hirtelen elengedte Benawi kezét, majd a géphez lépett. Remegő keze miatt eltartott egy ideig, mire sikerült a két embert jelző pontokhoz közelítenie az egeret, de még nem merte teljesen rávinni. Nagy levegőt véve összeszedte a bátorságát és kicsit megmozdította a kurzort, épp csak annyira, hogy az egyik pötty felé érjen. Önkínzó mozdulat volt, mégis meg kellett tudnia, látnia kellett...
A következő pillanatban úgy érezte, minden erő elszáll a tagjaiból, ezért igyekezett az asztal szélébe kapaszkodni, de nem sikerült. Ám mielőtt a földre rogyhatott volna, két kar ragadta meg szelíden a vállát, hogy megtartsa.
- Yuuka... - Haruka arcán értetlen kifejezéssel támogatta a lányt, és akaratlanul is Yuuka korábbi sérülésének tudta be az elgyengülést. - Mi történt, rosszul vagy...?
Nem kapott választ, csak annyit érzett, hogy Yuuka néma könnyei lassan átáztatják a vállán a ruhát. De tényleg, mi történt?! Tekintete találkozott Tatsuyáéval, aki hangtalan mozdulattal intett a monitor felé. A két pötty közül, amiket Yuuka olyannyira nézett, az egyik pirossá változott.

Kenta kitágult pupillákkal meredt a képernyőre. Itt... előttük... villat fel hirtelen pirosan... ez... hogyan? Hogy lehet?! Idejöttek, és... csupán annyi változott, hogy most már élőben követhetik az eseményeket?! De semmin sem változtathatnak, semmin...?
Aggódva nézett hátra Yuukára. Ők...? Barátok voltak? ezt sem tudta... Semmit sem tud az osztályról... Midorit és Teshint sem... Hol élt eddig mégis?!
Benawi érezte, hogy maga is remeg a döbbenettől. Shinji...? Shinji tette volna? Hogyan? Miért? Óvatosan Yuuka mellé lépett, hogy ő is támogathassa a lányt. De... mondani képtelen volt neki bármit is. Mivel vigasztalhatná egy ilyen helyzetben?

- A romok... nem is rossz választás, sőt... a part vonalát is követhetjük, de közben van még az a kis ligetszerű valami is, szóval alkalomadtán el is tudnánk rejtőzni, ha odafelé kéretlen útitársakra lelnénk... ha pedig valaki elalszik út közben, simán ott hagyhatjuk egy bokor alatt.
- Hé!
- Miért, nem te mondtad, hogy aludni akarsz?
- De nem így, baszacs, még a végén tényleg itt hagynál... vagy azért csinálod, hogy kettesben maradhass Himenoval...?
- He...? Meg vagy húzatva?! Amúgy meg úgyis buzinak lettem nyilvánítva általatok... Úgyhogy...ha már itt tartunk, akkor ezek szerint veled kéne kettesben maradnom...
- ...
- ... na jó, inkább menjünk, ebbe még belegondolni is rossz volt...

Himeno meggondolatlanul épp akkor szedte elő a vizesüvegét, mikor Ichiro a megjegyzését tette. A kettesben szó hallatára azonnal félrenyelt, s kezét a mellkasára szorítva köhögni kezdett... Te jó ég... ne vizualizálj, ne már... A helyzeten nem sokat segített, ahogy Hiroshi reagált. És mi az, hogy "meg vagy huzatva?!". Na nem mintha én akarnék bármit is, de... ennyire... nem lehetek rossz... Akaratlanul is Hiroshi elsuttogott megjegyzése jutott eszébe, s most áldotta a sötétséget. Már a tény is, hogyha tudta, hogy ez inkább Ichiro ellen szól, mintsem neki, de hogy olyan bizalmas hangon szólt hozzá... Nem, elég legyen a hülységből!

- SAYURI!!!
Shinji kiáltása messze visszhangzott a sziklák között. Nami döbbenten torpant meg, s akaratlanul is hátranézett a hang irányába. Hirtelen rosszullét fogta el, ki tudja, mi történik, ha Nobu nem lép mellé.
- Nami...
A lány remegett.
- Ez... Ez... Shinji hangja?
- Azt hiszem... - mondta hankan a fiú.
- Én... én nem tudtam... Nem is sejtettem, én...
- Nyugodj meg! - súgta halkan a fiú.
- Hogyan... hogyan tudnék...
Reszketve hagyta, hogy a fiú szorosan magához ölelje. Nobu, ha elvesztenélek... Nem ugyanígy ordítanék én is? Istenem... pontosan... pontosan tudom, hogy Shinji mit érez most, és... a legrosszabb, hogy ezt én okoztam... én a saját kezemmel... csakis... csakis én... tehetek róla... Még csak... meg sem torpantam... Egy percig sem gondolkodtam, egy percre sem bizonytalanodtam el... Előbb Motoki dühös szemei, és most ez... Nem bírom... képtelen vagyok... én... nem bírom ezt tovább Nobu!

Nem... nem... NEM! Ennek nem így kellett volna történnie... épp most indult volna érte, akkor miért...? Miért...?! Miért nem ment előbb? Mert most így Nobuék... vagy Shinji...? Még azt sem tudja, ki tette... csak végignézte, ahogy az a pötty lassan színt vált. Ennyi lett volna a barátnője élete? Fehérből egyszer csak vörös pötty egy monitoron? Mellette kellett volna lennie... nem innen nézni tétlenül! Mert azzal, hogy most sír, mit ér el? Képes vele visszahozni? Képes vele újra beszélgetni? Képes bocsánatot kérni, amiért nem volt mellette? Nem volt mellette... cserben hagyta, épp mint azelőtt Shint... most Sayurit is... Sayuri, úgy sajnálom... meg akartalak keresni, hogy együtt menjünk el innen, de elkéstem... most már hova menjek utánad...?

Kenta igyekezett újra elmerülni online harcukban. Nem akart érzéketlennek se tűnni, de ami itt folyik csak egy valamivel akadályozhatja meg, és most nincs ideje a gyásznak... Már tudta a módját, hogyan blokkolhatja le a zónákat. Pontosan erről a gépről mennek ki a jelek, meg kell csak tiltania hát, hogy sugározzon... Ellenben fogadnia még szabad, s azt tovább is küldheti Matsuéék felé, hiszen... Valamit adnia is kell, különben még keményebben lépnek fel. Ellenben az első dolog: onnan semmi parancsot nem fogadhat ez a gép. Még csak az kéne, hogy ahogy Tatsuya mondta szépen felrobbantsák őket! Még mit nem... Akárki is az ellenfele a túloldalon... Perceken belül le leszel csatolva a hálózatról... És akkor... Már nem tudod visszakövetelni a területed... Csak ülhetsz a géped előtt, és lesheted hogyan mozognak a fehér kis pöttyök... Mint mi még ebben a pillanatban, de... hamarosan megfordul az állás... Na ezt kapd ki Matsue! Meg az egész büdös csürhéd...

Benawi szelíden odébb húzta Yuukát.
- Gyere... Most jobb, ha egy kicsit... Lepihensz... Csak... aludj egy kicsit...
- Minden rendben lesz! - gondolta, de jól tudta, nem. Hogy lehetne rendben? Yuuka... annyira sajnálom... Mit tehetnék érted?

Haruka lassan merte csak elengedni Yuukát, hogy Benawi gondjaira bízza. A lány még nem szedte össze magát, érezte, hogy még nem tért vissza az erő a tagjaiba.
Hátralesett a válla felett és tekintetével a monitort fürkészte. Az ott keleten Shouri... tényleg lemegy a faluba? De hát az szinte teljesen le lesz zárva! És az a két piros pötty... Fumi és Chino... a te műveid, igaz? Te tetted? Hát tényleg beszálltál a játékba... pedig bíztam benne, hogy valójában nem teszed meg... de most már... legalább tudom, merre vagy.

- Mi tart ennyi ideig?! Siessenek már! - Matsue idegesen lépkedett fel-alá a teremben. - Hogyan lehetséges, hogy még mindig képtelenek elkapni? Könyörgöm, ez csak egy 15 éves kölyök!
- Aki nem jutott volna be a rendszerbe, ha időben kiadja azt a nyavalyás robbantás parancsot... - morogta kelletlenül az egyik technikus.
- Mondott valamit?!
- Semmit, asszonyom...
- Ajánlom is...! Gyerünk, munkára! Ha ez kiderül, mindannyiunknak lőttek! És attól tartok, ezt akár szó szerint is vehetik...