6. - Amikor minden veszni látszik

Kenta ezúttal nem állt meg a torony bejáratánál, elindult lefelé az ösvényen. Nem kellett sokat mennie, pár lépés után meglátta a lányt, ahogy lehajtott fejjel ballag felfelé. Épségben! Ez a lényeg!
Midori megérezte az őt figyelő tekintetet, s előre kapta a tekintetét.
- Te azóta itt vársz? – kérdezte gúnyolódással leplezve csodálkozását. A fiú azonban nem válaszolt, helyette gyorsított léptein, s elérve a lányt, hevesen átölelte.
- Hát tényleg visszajöttél! Hála az Istennek!
Midori megrökönyödve nézett maga elé. Nem tudta mire vélni Kenta ennyire érzelmes reakcióját. Ilyen sokat számít neked, hogy én…?
- Megígértem, nem igaz? – nézett fel rá nagyon halvány mosollyal.
- Nem, csak azt mondtad: „talán”. Nagyon-nagyon aggódtam!
Midori kibontakozott a karjai közül. Zavarta, hogy egy másik fiú így ér hozzá. Hiszen épp most fogadta meg, hogy többé nem fog így viselkedni.
- Már jól vagyok. Nem kell félned!
Elindult felfelé, s a fiú mellette sétált.
- Mesélj, miből maradtam ki! – mondta közben a lány. Nem bírt várni, míg beérnek a toronyba.
- Hű, az… elég hosszú lesz. De mesélsz te is, ugye?
Midori elgondolkodva nézett rá.
- Talán…
- Már megint ez! – sóhajtott fel Kenta.
- Részletesen nem – mondta a lány tárgyilagosan – De a lényeget felvázolom.
Szóval nyíltan kimondja, hogy semmi közöm hozzá? Kentának ez egy kicsit rosszul esett. Jobb lenne vajon, ha hazudna? Nem… biztos nem. Egyszer talán még elnyerem a bizalmad, Midori. Szeretném!
- Kicsit bővült a csapat – mondta elsőként Kenta.
- Igen, ködösen emlékszem… Natsukiék is csatlakoztak végül… Legalábbis Natsu arca rémlik, gondolom akkor az egész emlékműves bagázs…
Kenta bólintott.
- Aztán ugye Eizan és… a toronyban már Ichiru várt. Azóta pedig Shinji is befutott.
Midori felszisszent.
- Ichiru és Shinji együtt? Rajtuk kell tartanunk a szemünk, az a kettő nem jön ki túl jól egymással!
Kenta meglepetten nézett a lányra. Honnan tudja még ezt is?
- Öh… már… mi is észrevettük – nyögte ki – De semmi gond… Egyelőre…
Időközben a torony lépcsőit mászták.
- Felkalauzollak a géptermünkbe és tartok egy kis informatikai eligazítást, mit szólsz?
- Klassz! – bólintott lelkesen Midori. Kenta kicsit csalódottan nézett rá.
- Meg se vagy lepve…
Midori elmosolyodott:
- Tudom, hogy zseni vagy.
Erre Kenta gyorsan elfordította a fejét. Midori kuncogását hallva sem mert visszanézni.

Ichiro csak a szeme sarkából követte Himeno mozdulatait, nem mert teljesen ránézni, nehogy meglássa a lány növekvő zavarát. Együtt aludni a falnál, így egymás mellett...? Mint két közeli... barát? Vagy mint két ember, akiket közös titok fon össze? Ő megőrzi a titkot, így vállalta, és emiatt most megismerhette, megismerheti Himeno valódi oldalát.
- Köszönöm... - felelte, furcsán melegnek érezve a takarót. Vagy csak neki lett melege? - Igen, igazad van, így... tényleg jobban tudjuk egymást ellenőrizni...
A kérdést hallva viszont idegesen fészkelődni kezdett a takaró alatt.
- Akkor... - kezdte tétován, visszagondolva a nem is olyan régi eseményekre - én csak... szerintem is vannak... sokkal rosszabbak, sokkal rosszabb gondolkodásúak nálad. Hiszen te... az normális, ha egy ember élni akar, csak én vagyok ilyen gyökér... Mikor legyilkosoztalak és hasonlók, akkor nem gondoltam bele, hogy amennyi lehetőséged nyílt rá, hányszor megölhettél volna egymás után. Mégsem tetted... Talán... ezért nem mondtam semmit Hiroshinak... Te is csak ennek a szar Programnak az áldozata vagy, aki kétségbeesetten keresi a kiutat innen. Én is így vagyok vele, csak kicsit más megközelítésből. Az osztály agyasai még életben vannak, nem? Talán összefogtak, és most is azt tervezgetik, hogy juttathatnak ki innen minket... - újragondolta, amit az előbb mondott, és kis híján elnevette magát - Ehh... túl szép is lenne, ugye? Igen, még mindig reménykedek, ahogy szerintem Hiroshi is, csak... lassan már nem tudom, van-e értelme. Mert igazad van, nekem itt még nem kellett senkire sem elsütnöm a gépfegyvert. De ha ilyen tempóban haladnak egyesek, előbb utóbb el kell majd...
Sóhajtott, majd a repedezett plafonra meredt.
- De utálom ezt az egészet...

Himeno a fiú vállának döntötte a fejét.
- Nem vagy "gyökér" - mondta halkan - Csak a te lélekjelenlétednek köszönhetem, hogy még mindketten életben vagyunk. Tényleg... nagyon... hálás vagyok neked.
Óvatosan kitörölte a szeméből a könycseppeket, remélve, hogy Ichiro nem vette észre. Bár elég nehéz nem észrevenni, mikor ilyen közel van...
- Nem akarok úgy csinálni, mintha most már minden rendben lenne; nem törölhetem el, amit tettem, és nincs jó indok, vagy bármilyen mentség rá, de... jó melletted lenni... - az ajkába harapott, s magyarázkodásba fogott - Le... lehet, hogy csak a halálfélelem beszél belőlem, nem... nem kell ám komolyan venni!
Kiegyenesedett, s átkarolta felhúzott térdét, s ráhajtotta a fejét.
- Az előbb megint hazudtam, pedig megfogadtam, hogy többet nem fogok. Nem félek tőled. Tudom, hogy nem bántanál. Úgyhogy teljesen nyugodan fogok tudni aludni melletted.
Lehunyta a szemét. Tényleg nagyon fáradtnak érezte magát. A hegyen sem tudott semmit aludni, mert félt. Nem, ne gondolj arra! Soha többé nem kell... Már vége...

Ichiro összerezzenve kapta a tekintetét a vállára hajoló Himenora. Ez így... annyira fura, annyira új... Még soha, még soha senki nem... Most valahogy az sem zavarta, hogy nemrég még fegyvert fogott rá a lány. Így most olyan sebezhetőnek tűnt, ez a hangsúly is... Az előbb meg... vajon könnyeket törölt ki a szeméből...? Eddig pedig olyan erősnek tűnt, vagy csak annak akarta láttatni magát? Ismét azt fontolgatta, hogy egy ilyen kijelentésre mit is válaszolhatna, mikor Himeno megelőzte. És mikor azt mondta, hogy jó mellette lenni... hát ha eddig nem volt elég vörös, akkor ez most gondoskodott róla, hogy rendesen elpiruljon. Himeno tényleg úgy tűnt, mint aki megbánta és úgy érezte, most hihet is neki. Vagy nagyon jó színész és később emiatt ő majd jól megszívja... vagy, amelyik változathoz jobban húzott a szíve, a lány őszinte volt vele. Szerette volna, hogy így legyen... És annak ellenére, hogy utána egyből rávágta, hogy nem kell komolyan venni, ő mégsem tudta kiverni a fejéből a szavakat. Valahogy sikerült összeszednie a bátorságát, és elhatározta magában, hogy gondoljon ki mit akar, ő most megöleli Himenot... vagyis átkarolja! Csak úgy baráti-bátorítón a vállát! Semmi mögöttes szándék, vagy hasonló, tényleg...!
Ám hirtelen elszállt a varázs, mikor Himeno előrébb dőlt, hogy átölelje a térdeit. Ekkor valahogy Ichiro újonnan nyert határozottsága is elszállt, és ismét feszülten figyelt a lány további mondanivalójára... és az mennyire könnyen átlátott rajta! Tényleg nem bántaná, nem akarná újra ráfogni azt a fegyvert, hacsak nem kényszeríti rá... de hogy erre Himeno is máris rájött. Egyszerre könnyebbült meg és lett tőle kissé feszültebb. Lám, nem is kell beszélnie, mégis kitalálja a gondolatait... De most viszont úgy tűnt, befejezte. Talán mindjárt alszik is...? Ő is milyen álmos lett, most kijött rajta a délutáni fáradtság...
Közelebb hajolt Himenohoz, és kicsit úgy igazgatta a takarót, hogy a hátára is jusson, nehogy emiatt fázzon meg. De még mindig nem jutott eszébe semmi értelmes, és most már azt is fura gondolatnak tartotta, hogy átkarolja... bár talán jól esne...
- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem... - mondta végül halkan, nem is tudva, hogy a lány alszik-e már, vagy még hallja - És hogy elmondtad ezeket nekem... Szép álmokat, Himeno...
Hátrahajtotta a fejét és a falnak támasztotta. Hát, tényleg nem a legkényelmesebb... de hát a szükség az szükség.

- Ühhm... Neked is... - motyogta félálomban a lány. Már azt se igazán fogta fel, hogy Ichiro igazgatja rajta a takarót. Különös, hogy egy ilyen nap után, főleg a vége... ilyen könnyedén álomba tud merülni... Mikor lehet, hogy többé fel sem ébred...

- Jé, Midori visszajött... - tért magához gondolati kóborlásából Yuuka, miközben a befelé haladó páros után nézett. Kenta kijött elé... tényleg nagyon aggódhat érte... és talán már nem csak mint egyszerű osztály- vagy csapattársért. Ez tényleg a véletlenek játéka...
Milyen régóta is lehetnek itt kint a sötétben a csillagok alatt? Megvan már jó pár perce... talán vissza kéne menniük, hátha szükség van rájuk... vagy legalábbis pihenni kicsit, mindkettőjüknek.
- Köszönöm, hogy kijöttél velem, már... rendben vagyok, azt hiszem... szóval vissza is mehetünk, ha már mindenki bent van - igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára, és meglepő módon már egész könnyen ment. Lehet, hogy kezd beletörődni...

- Oké, menjünk - bólintott Benawi - Kezd elég hideg lenni itt kinn.
Csak a lépcsőn szólalt meg újra.
- Menjünk a gépes szobába? Köszönteni Midorit, helyzetellenőrizni, agyalni, meg ilyesmi?

Shouri bárhogy is próbálkozott, valahogy nem tudott elaludni. Vagy tízpercenként felriadt és a GPS-re lesett, hogy nem akarja-e valaki meglepni. Ám mindhiába nyugtatta meg magát újra és újra, hogy senki nem jár erre, csak nem jött rendesen álom a szemére. Remek... Felrúgta magát az ágyból és kinyújtóztatta tagjait. Hát ez nem volt a legjobb pihenés... pedig azt hitte, így a hosszúra nyúlt nap meg a Chinoékkal való összecsapás után simán el tud majd aludni. Hát nem... Nem lehet ennyire paranoiás, bakker...
Na jó, ha ezzel már semmit sem lehet kezdeni, akkor ideje továbbállni. Itt már úgysem fog tovább álmatlanul fetrengeni. Egy kicsit kipihente magát, az tény, de hogy ennyi elég lesz-e? Majd kiderül. Hát, sok választása nem maradt. Dél kizárva, akkor marad észak. Ott feljebb is van egy ház, meg egy tó. Ha nem lenne elég vize, most tölthetné fel a készleteit. Még jó, hogy most egy ideig jól el van látva. Viszont kéne már valami rendes kaja, itt semmi rendes kaja nem volt. Ez a kenyér meg egyszerűen szar. Bezzeg Chinoéknál is csak rágó volt, azzal meg most sokra megy. Nem kell fogat mosnia, jaj de jó! Na ebből elég... ideje indulni.

- Hát... nem is tudom... - kezdett gondolkozni Ichiru Eizan kérdésén - Én már valamennyit harcoltam, de... A helyzet, hogy nem igazán tudnék a kintiekben megbízni... Ha nagyon muszáj, persze kimegyek, de... Ki lehetséges még? Kentára itt van szükség... Tatsuyára szintén, de amúgy is sérült. Benawit megrugdosom, ha el akar menni... Shinji meg... Ehh... Őt inkább hagyjuk... Azt hiszem nem nagyon maradt más választásom, mint hogy én menjek - húzta a száját.

- Hűűűűű - hallatszott egy csodálkozó hang az ajtó felől - Ez nagyon táp!
Midori belibbent a szobába, s a gép elé sietett.
- Vááh, nem vagytok semmik! - lelkendezett, Kenta szótlanul követte. Valamiért annyira mesterségesnek érezte Midori lelkesedését. Nem tudta megmondani miért, talán csak... mert látta nemrég kétségbeesetten és... ilyen hamar nem változik az ember hangulata. Vagy mégis?
- Hol vannak a lányok? - kérdezte aztán Midori körbenézve a szobában - Hova rejtettétek el őket?

Yuuka rövid ideig gondolkodott a válaszon, majd bólintott.
- Igen, szeretném tudni... az új fejleményeket... Mármint hogy hogyan is állunk a tervvel.
"Legfeljebb nem nézek rá arra a pöttyre..." - gondolta. - "Igen, majd elkerülöm a tekintetemmel... És most már kétszer megfontolom, mielőtt belehallgatok egy hangfelvételbe..."

Így hát nem sokkal Midoriék után Yuukáék is beléptek a szobába.
- Üdv újra itt Midori - köszöntötte Benawi. A lány biccentett feléjük, aztán Yuukára szegezte a tekintetét.
- Áhh, végre egy lány! Már kezdtem félni... Így egyedül ennyi fiú között... - mesterkélten megborzongott - És Haruka? - nézett Tatsuyára.

- De mielőtt nagyon belevágunk, előbb tisztázni kéne, kit is kéne odakint összeszedni... - kezdte Eizan, mikor is Midori és Kenta megjelentek a szobában. - Öhm... hali.
- Midori, jó, hogy visszajöttél! - köszöntötte a lányt Tatsuya. Inkább nem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e, mert látszólag igen, de... Kenta kicsit mintha komor lenne. Vagy rosszul látja.
- Yuukán kívül, aki lement Benawival... vagyis már visszajött... - kezdett válaszolni Eizan, majd gyorsan abba is hagyta.
- Haruka? Hát, ő, meg a többiek alszanak, legalábbis elvonultak alvás címszó alatt ide az egyik szobába - felelte Tatsu - Bár némelyiküket nagyon kellett unszolni... na mindegy.

Nobu csak csendben ült mellett, s nézett előre, s ez a lányt szörnyen zavarta. Gyorsan felpattant hát és visszapakolt a hátizsákjába.
- Mennünk kéne lassan. Vagy még nem tudtad kipihenni magad? - kérdezte élesen.
- Nincs szükségem alvásra - rántotta meg a vállát a fiú - Jól bírom.
- Akkor szedelőzködj és megyünk tovább. Nem látom be, mért kéne kivárnunk a reggelt. Sötétben még mókásabb vadászni... - mondta, azzal elvonult rendbeszedni magát indulás előtt, feltölteni a víz és kajakészletüket, na és persze valami kötszernek hazsnálható után nézni. Volt még náluk, de ki tudja mikor érnek újra egy ház közelébe.
Nobu némán nézett a lány után.
- Ezt jól elcsesztem - gondolta - Rosszabb már nem is lehetne a helyzet...
Felkelt, s visszament a szobába a táskájához.

Hayate felnyitotta szemeit és magához tért nem túl mély álmából. Valójában nem is igazán aludt, csak... pihent. Lazított. Vagy éppen furcsamód meditált? Bármelyik is, most kissé frissebben indult vissza az erdő irányába. Szerette a fákat, szerette az éjszakai erdő zajait - már ha azokat nem az egyik osztálytársa okozta... -, ezért nyilvánvalónak tűnt, hogy továbbra is a fák között húzza meg magát. Bár most kicsit módosított az irányon. Egyrészt, hogy mégse menjen már ugyanarra, másrészt meg mert nem volt kedve újra belefutni Tesshinbe vagy Koheibe. Tényleg, Kohei. Pedig azt hitte, ő tovább húzza majd. Bár a betört feje elég rondán nézett ki, még az ő gyomra is tüntetően háborogni kezdett a látványra. Nem is nagyon ment a közelébe. Fegyvert nemigen látott nála, úgyhogy inkább csak pár lépés távolságból figyelte, amint elhaladt mellette. Hányan hallhattak meg azóta? Ha jól sejtette, viszonylag közel járhattak már éjfélhez, egy, max másfél órára tőle.
...
Ez meg mi volt?! Az előbb furcsa csipogó hangot hozott a szél, valahonnan a közelből jöhetett. Valaki így próbálja becsapni...? Behúzódott az egyik fa mögé, majd kézbe vette a köpőcsövet és megtöltötte. Most viszont jobb lenne egy shuriken... De gyere, ha belém akarsz kötni...!
A hang egyre közeledett, valami furcsa suhogó hang keretében. Hayate kivárt, majd mikor megfelelőnek érezte az időt, kihajolt a fa mögül és a hang felé célzott. "Tudom, hol vagy!" - gondolta diadalittasan, miközben a töltény végigsüvített a levegőn, majd megállt valamiben. A valami élesen felsivított, egy kicsit vergődött a levegőben, majd kis híján egy fának csapódott. Még megtett pár kétségbeesett métert, mielőtt a földre zuhant volna. Hayate közelebb lépett az ernyedt testhez.
- Egy denevér... de mekkora...! Hát, bocs kishaver... de ezek szerint ez nem közönséges töltény, ha már így kibuktál tőle. Sajnálom, hogy rajtad kellett tesztelnem.
Ismét zsebre vágta a köpőcsövet, majd még egy utolsó pillantást vetve a megdermedt denevérre ismét a sűrűbe vette magát.

- Nahát, Harukát rá lehetett venni, hogy végre ő is menjen el aludni? - vonta fel a szemöldökét Midori - El se hiszem!
- Valaki megszólalt... - morgott Kenta.
- Hé, én a pihenést fontos dolognak tartom, itt is mindig figyeltem rá, tudod a hegyen is... - elhallgatott, s gyorsan elfordította a fejét. Talán azt mégse kéne felhozni. Az az egész jelenet... Mégis mi ütött belé? Ha egy kicsit jobban gondolna Tesshinre, nem mászna más pasik ölébe. Igaza volt a fiúnak... Midori te csak egy kis ribanc vagy! Újra a monitorra szegezte a tekintetét, felidézve Eizan korábbi mondatát.
- Mindenkivel beszélni akarunk...? - kérdezte lassan - Eléggé szét vannak szórva... Jé, Daisuke nincs egyedül? - csodálkozott - Mit jelent, amit pirossal jelöl... - kezdte, de aztán megnézve a neveket megértette - Oh... - gyorsan átfutotta a többi piros pöttyöt is. Furcsa volt, hogy a torony egy nagy fehér-piros folt - Fumi és Chino... Jajj... Ezt... Shouri tette? - nézett az egyetlen élő pontra a környékén - Aztán Sasame és Sayuri is... Nagyon... rosszul haladtak a dolgok, amíg aludtam... - gyorsan kijavította magát - Mármint benneteket leszámítva, ti nagyon szép munkát végeztetek! nah, nézzük kit kéne még megkeresni... Hayate, hmm vele nem találkoztam. Ichiroéktól csak Himenoval, furi... Himeno itt mindig olyanokhoz csapódik, akikhez alapból semmi köze... Bár ha belegondolok így az osztályból... Senkihez semmi köze... Amúgy ő normálisnak tűnt. Kellően gyanakvó, de csak, hogy megvédje a társait. Kazut se láttam még... - felsóhajtott - Ajh, pedig mindenkivel akartam beszélni! Borzasztó vagyok...
- Midori... - sóhajtott fel Kenta - Így is eleget rohangáltál, mindenkivel egyszerűen nem tudsz találkozni, de nem is jó ötlet. És ha valaki bántani akar?
Midori határozottan nézett fel Kentára.
- Akkor harcolok. Már megtettem korábban, nem emlékszel?
- De... - morogta rosszallóan a fiú - És úgy látom azóta még egyszer. Mért jó ez neked? Ki fogod nyiratni magad!
Midori visszafordult a géphez, s válaszra se méltatta a fiút.
- Hmmm, Nobu és Nami jó kérdés... Mondjuk Nami jön még nekem egy saival... Francba már, úgy szerettem azt a fegyvert! Igaz most van helyette egy katanám... - mondta csak úgy magának.
- Heee? Most már tényleg érdekel, hol jártál! - csattant fel Kenta. Midori megint felegyenesedett, s elkezdte az ujjain számolni.
- Harc Namiékkal; le a hegyről, át az erdőbe; sebkötözés, fegyverszerzés; randi Tesshinnel; találkozás Daisukével... többször is... aztán át ide. Út közben futottam össze Eizannal. Nem nagy történet.
- Te tényleg komolyan gondolod, ha azt mondod, hogy vázlatosan... - morogta Kenta. És ezek szerint... találkozott előtte Tesshinnel... Erről mért nem mond semmit... Tudom, semmi közöm hozzá, de mégis... Most ez jót vagy rosszat jelent? Hiszen... látta még életben, de...

Yuuka ámulva hallgatta, amint Midori mintha csak egy hétköznapi napirendet vázolna fel mesélte el a történteket. Vele is mennyi minden történt... és látszólag milyen tárgyilagos hangon meséli... vagyis nem tárgyilagosan, hanem mintha tényleg mese lenne. Pedig nem lehetett minden elemében vidám mese... mert Midori is elvesztett valakit, aki fontos neki, pont mint ő. És ő is biztos nehezen viseli, hiába mutatja magát ilyen gondtalannak... de ő legalább megpróbálja. Nem roskad magába előttük és igyekszik feldobni a hangulatot. Mennyire irigyelte érte... neki is ezt kéne tennie. Igen, össze kell szednie magát, most már tényleg. Nem szeretné, hogyha bárki ránézne, csak részvét és szánalom tükröződjön az arcán. Gyerünk, Yuuka, gyerünk, neked is menni fog. Legalább kicsit tegyél úgy, mintha jól lennél, mintha nem lenne semmi baj.
- Huhh... - vonta fel a szemöldökét Tatsuya - te tényleg nem tétlenkedtél...
- És Daisuke... megbízható? - vetette fel Eizan - Mert ha tényleg találkoztál vele, talán fel tudtad mérni. Bízok a véleményedben, tehát mondd nyugodtan.

Midori akaratlanul is elmosolyodott Eizan utolsó mondatán. Mintha bíztatni kéne őt bármikor is véleménynyilvánításra, nem ebszélve arról drága Eizan, hogy annak az esélye, hogy én tévedek valakivel kapcsolatban... Enyhén megremegett a keze. Tesshinnel kapcsolatban tévedett, nem...? Nem, csak későn jött rá... Túl későn... Elmeneküli el tudott volna, de... nem azt akarta, megmenteni akarta...
- Daisuke megbízható - mondta határozottan - Nagyon nemtörődömül viselkedik, mint mindig, de nem rossz ember. Ennek ellenére nem tudom, akar-e majd csatlakozni. De félnünk nem kell tőle. Csak...
Gyorsan elhallgatott.

- Na végre a hegy mögött - sóhajtott fel Akihito - Mennyire menjünk be mögé, mielőtt felmászunk? Errefelé felettünk van valahol az a ház... - körbenézett - De nyomát sem látom odavezető ösvénynek, vagy bármi... Lehet, hogy kicsit nem stimmel a térkép... Vagy csak szűk az ösvény és a holdfénynél nem lehet kivenni.

Kazushige kedvetlenül nézegette újabb sérüléseit. Mivel nem egyszer elhasalt a futás miatt, amilyen tempójút még talán sosem produkált, térdén a nadrág ismét felszakadt, a könyökét is lehorzsolta és a felsője is elég mocskos volt. De legalább élt. Viszont az egyik térde elég csúnyán vérzett. Kötszer bezzeg nincs nála, nagyszerű... Ahogy elnézte a nadrágját, el is döntötte, hogy ezt már felesleges lenne újra megvarrni, nem sokat segítene rajta. Max egy jókora foltot tudna a lyukra varrni. Bár fontosabbnak tartotta, hogy inkább a sebével kezdjen valamit. Hamarosan egy anyagdarabot varázsolt elő a táskájából. Az egyik utolsó... ezt sem pont erre a sorsra szánta... Felsóhajtott, majd kétfelé tépte a barna anyagot. Az egyik felét kicsit átitatta a vizével, de csak módjával, hogy ne pazaroljon sokat, majd ahogy csak merte és tudta, kitisztította a sebet. Szépen felsértette az a kiálló szikla, fájt is rendesen, mi tagadás...
Ahogy végzett ezzel, a földre hajította az anyagot, majd a másik felét vette elő és szorosan a lába köré tekerte. Hát szellőzni nem nagyon fog, de legalább eláll majd a vérzés... egy idő után. A polár nem pont a legjobb kötözésre, de legalább ez volt nála. Kicsit hajlítgatta a lábát, hogy biztos tartson a kötés, és hogy tesztelje, mennyire húzódik a sebe. Hát eléggé... Jól van Kazu, örülj, hogy élsz... Ha azok ketten megtaláltak volna, most valószínűleg sokkal több miatt kéne aggódnod, mint egy felsértett térd és egy lehorzsolt könyök. Kicsit még lepihensz, szépen eldöntöd, hogy mihez is akarsz kezdeni és addig is pihenteted a lábadat. Bár előbb is kimentél a ligetből és megszívtad... lehet, hogy most egy ideig itt kéne maradni.

- Rendben, egy ember a listára - bólintott Eizan figyelmen kívül hagyva az utolsó "csak" szót - Akkor azt mondtuk, hogy elvileg Akihitoék is, meg Hiroshiék. Szerintem Kazushige kifejezetten örülne nekünk őt ismerve, a toronyba is azért jött előzőleg, mert gondolom nem akart egyedül lenni. Kérdéses még Hayate. Namiék akkor elvileg kihúzva, Shouri pedig... - fejcsóválva figyelte, amint Shouri pöttye lassan távolodik a Chino és Fumi helyét jelző piros pöttyöktől - Nem tudom... nem hinném, hogy pusztán önvédelemből tette. Hacsak Chinoék nem voltak annyira kétségbeesve, hogy pusztán a túlerőben reménykedve rontottak rá.
- Shouri... - ismételte Tatsuya is a nevet, miközben akaratlanul is sérült vállához nyúlt - Nem szeretnék tőle több hasonló ajándékot kapni... És Midorival is összecsapott. Nem tudom elképzelni, hogy önvédelemből ölte meg Fumiékat. Ráadásul... ott van még az eredeti fegyvere is. Az még okozhat némi fejtörést. Szívem szerint őt is kihúznám, és azt hiszem, a csapatérdek is így diktálja, de...
- Haruka, ugye...? - kérdezte Eizan, mire Tatsuya tétován bólintott.
- Igen, Haruka... nem tudom... azt választotta, hogy csatlakozik hozzánk, de... azt mondta Shourinak, őt is ki akarja vinni. Nem tudom, mennyire bízik még benne, ő is látta Fumiékat. Egyszerűen nem tudom... Vagyis tudom, mi lenne mindenki érdekében a helyes, de... ilyen szempontból mégsem érzem helyesnek...

- Ne, ne menjünk a házhoz... - rázta a fejét Ami - Nem akarom megkockáztatni. Nem ismerjük az ösvényt, szerintem ne is keressük. Csak menjünk tovább, még egy kicsit. Csak pár métert, hátha mégis itt van, csak mi nem látjuk, de ők mondjuk látnak minket. Hátha nem túl meredek annyira a hegyoldal kicsit arrébb, és biztonságosan feljebb tudunk kapaszkodni.

Midori szeme elkerekedett Eizan hirtelen kijentésén, de mielőtt közbeszólhatott volna Shourira terelődött a téma. Nem, Shouri nem működne együtt velük, ez szinte biztos... Amíg Tatsuya él addig nem is szinte. Csakhogy... Haruka... Ha mi tényleg hasonlítunk, akkor... Lehet, hogy tragédia lesz abból, ha Shourit meg sem próbáljuk kivinni innen... Megrázta a fejét. Nem akart erre gondolni. Inkább visszatért az előző témára.
- Namiékat miért húzzuk ki? - kérdezte. Mire Kenta felkapta a fejét.
- Mi az, hogy... miért? Te is harcoltál velük, nem?!
- Nem ez a lényeg - rázta a fejét a lány. Nyugodtnak tűnt a hangja.

Nami a sziklát támasztva vidáman figyelte a lenn tanakodó párost. Szó nélkül elindult lefelé, mikor Nobu visszahúzta.
- Ne! - szólt rá halkan.
- Ugyan mié... - csattant fel, de a fiú a szája elé tette a kezét.
- Csss... meghallják! Csak menjünk tovább. Nem kell folyton öldökölni. Hagyd őket!
Nami dühösen szabadult ki a fiú kezei közül. Vetett egy pillantást a páros felé aztán visszahátrált a sziklák takarásába. Nobu követte. A lány tekintete nem engedett semmi jóra következtetni.

- Meg saját bevallásuk szerint eddig öt osztálytársunk haláláért felelnek - ráncolta a homlokát Eizan. Mire akar kilyukadni Midori? Lehet, hogy ő is hasonlóképp gondolkodik, mint Kaori, hogy nekik is kell egy esély. De ez az esély valahogy túl messzinek tűnt. Bár ő még nem találkozott velük személyesen itt a szigeten, de a többiek szavai alapján sem remélt semmi jót.
- Azt akarod mondani... - nézett Midorira az eddig csendben figyelő Yuuka - hogy szerinted beszélnünk kéne... velük is? Namiékkal?

Midori bólintott.
- Namiék csak hülyék. De azt nagyon... - meglepődött, hogy hirtelen dühösnek érezte magát. Itt vannak egymásnak, és nem keresnek megoldást, hogy ez így is maradhasson. Pedig még mindketten éltek, és nem veszett el semmi. Hogy lehetnek ilyen idióták?! Mindenki csak akkor jön rá, hogy mije van, mikor már elvesztette?! Érezte, hogy megremeg. Gyorsan az ajkába harapott, hogy fegyelmezze magát.
- Midori, figyelsz te egyáltalán? - kérdezte ingerülten Kenta - Öt ember! Meg te a sikertelen próbálkozás... Na meg Natsuki... Ha nem futunk be, talán Natsuki, Yuuka és Benawi is halott lenne már! Azok ketten együtt...
- Igen, még egyesével is nagyon jók - mondta Midori tárgyilagosan - Én csak Namival párbajoztam, Nobu meg ült és figyelt, de... Sokkal jobb, mint gondoltam. És Nobuban van még valami ijesztő, de én mégis úgy gondolom...
- Nem fogunk a te feltételezéseidre építve kockátatni ennyi életet - közölte Kenta, mintegy lezárandó a vitát. Midori sértődötten csípőre vágta a kezét.
- Akkor oldd meg a helyzetet, ahogy akarod nagyokos! - közölte, s elindult kifelé. Kenta utánalépett, és elkapta a kezét.
- Várj már!
- Minek, ha nem számít a véleményem?!
- De ez teljesen megindokolatlan, nem érted?! Már egyszer beszéltük, hogy nem csinálhatunk mindent a kis szeszélyeid szerint! Térj már észhez!

- Mi a fene ütött beléd?! – csattant fel Nami – Teljesen megváltoztál! Mért akarod elengedni őket?!
Nobu elfordította a fejét.
- Mert pont olyanok, mint mi…
- Hát kurvára hasonlítunk… Ami is olyan kis vagány harcosnak néz ki, nem beszélve Akihitoról, akinek hogy fel van vágva a nyelve, jah és mellesleg ők is olyan gázul néznek ki együtt, hogy a lány jóval határozottabb kiállású…
- Mi a fasz bajod van velem?! – kapta fel dühösen a fejét a fiú.
- Olyan vak vagy, ez nem igaz, lásd már be, hogy egyszerűen gázul nézünk ki együtt. Magasabb vagyok nálad!
Nobu meglepetten meredt előre. Mit számít ez?! Mióta…? Dühösen elkapta a lány vállát s a sziklafalhoz szorította. Az megpróbált szabadulni, de a fiú közelebb simult, s mozdulni sem hagyta.
- Még mindig úgy érzed, hogy iszonyatos hátrányaid származnak a magasságkülönbségeinkből? Mintha nem tudnálak megvédeni…
- Azonnal eressz el, vagy én…!
- Vagy te mi? Semmit se tudsz tenni! – sziszegte dühösen – Ha a végén harcolunk, te fogsz meghalni, mert sokkal erősebb vagyok, nem érted?!
- Akkor meghalok, leszarom! De nincs jogod hozzá, hogy most ezt…
- Bármihez van jogom, amit képes vagyok megtenni! – mondta dühösen, s közel hajolt a lány arcához. Az gyorsan elfordította a fejét.
- Ne merészelj hozzám nyúlni… Már nem csinálhatod ezt, már nem hagyom, hogy csakúgy kihasználj, nem vagyok a kis kurvád! – odébb lökte a fiút, s próbált odébb kerülni a köztük hirtelen támadt résben - Szerezz magadnak mást, ha… - elakadt a szava. Nobu ráfogta a Sasamétől szerzett pisztolyt.
- Pontosan azt fogod csinálni, amit mondok, mert nincs más választásod! – mondta a dühtől remegve – Először is nem beszélhetsz így hozzám!
- Mért talán lelősz?!
- Pontosan.
A lány mellkasának szegezte a fegyvert, s megint odahajolt az arcához. Nami maga elé tartotta a kezét.
- Akkor lőj inkább, de velem ne szórakozz!
A fiú meglepetten nézett rá. Nami a pisztolyra tette a kezét. Nobu elhúzódott, de Nami követte, s megpróbálta kitépni a kezéből.
- Fenébe Nami, – gondolta dühösen a fiú – a végén még elsül, ne szórakozz!
Inkább hagyta, hogy a lány elvegye.
- Na… - mondta elégedetten – Ennyit arról, hogy te vagy az erősebb. Most már ez nálam marad, és ha a végén harcolnunk kell, egy lövéssel elintézem a kérdést.
- Mintha arról lett volna szó, hogy rendesen harcolunk…
- Ó, így is rendes harc!
- Azt hittem, te nem szereted az ilyen fegyvereket – húzta össze a szemét a fiú – Ez túl személytelen.
- Egy cseppet kiábrándultam belőled… - közölte a lány – Talán jobb is, ha most befejezzük. Már nincs értelme a megállapodásunknak.
- Szerintem sincs! – mondta dühösen a fiú, és magához rántotta a lányt. Az nekiszegezte a pisztolyt.
- Ha hozzám mersz érni Nobu, én esküszöm… - elakadt a szava, mert a fiú az ajkára illesztette a száját. Képtelen volt ellenállni, visszacsókolt, hogy a következő pillanatban a saját tette még jobban felidegesítse, mint a fiú szemtelensége. Kibiztosította a fegyvert. A kattanásra Nobu elengedte őt. Nami gyorsan hátrébblépett. A fiú követni akarta, de az előreszegezte a pisztolyt.
- Maradj, ahol vagy!
- Úgy sem lennél képes lelőni engem, mert…
Nobu elkerekedett szemmel nézett a lányra. Bizonytalan léptekkel hátrált egy kicsit. Nami maga is meglepődött. A füstölő pisztolycsőre szegezte a tekintetét, hogy megbizonyosodjon tényleg, de… tényleg…
- Értem… - nyögte ki halkan a fiú – Akkor… elmegyek… - a karjára szorította a kezét, s hátatfordítva a lánynak elindult lefelé.
- Várj! – kiáltott fel a lány. De a fiú nem is figyelt rá. Nami előrerugaszkodott, jobb kezében még mindig a pisztolyt szorongatva, s utolérve a fiút, hátulról átölelte – Kérlek, várj! – nem csak a hangja remegett.

Ajajj... megint kezdődik és megint sértődés lesz a vége...
Tatsu egy lépést hátrált és onnan figyelte a kitörni készülő vihart. Ezek ketten lehet, hogy sosem tudnak majd rendesen megegyezni... de nem is ők lennének, ha ez ilyen egyszerűen menne.
Egyre csak Midori szavain gondolkodott. A felvételen, amibe belehallgattak... Nami eléggé ki lehetett készülve. Talán... ez már neki is sok volt... Az nem lehet, hogy ne legyen bűntudatuk. Legalább egy kicsi, egy gondolat, hogy mégis mit tettek, ott kelljen motoszkáljon a fejükben. Bár kicsit máshogy, mint neki... Furcsa, itt szinte senki sem tudja, hogy tulajdonképpen ő végzett Kohei-jel. Igen, hozzávágta a kalapácsot, egyenesen a fejéhez... De ő mégsem kapott rá erre a szokásra, nem esett neki utána úton útfélen mindenkinek. Ki akart innen jutni, és nem egyedül.
Mi van, ha Namiék is ugyanígy ki akarnak jutni, csak nem látnak rá reális esélyt? Pedig ha meg tudnák őket győzni, két igen erős emberrel bővülne a csapatuk, és rögtön könnyebb lenne akár az iskolán belüliek ellen fordulni. De még mindig túl nagy a kockázat, a bizonytalanság. Vajon Kazut tényleg nem vették észre, vagy őt kivételesen elengedték? Mert ha az utóbbi, akkor még lehet remény. De hol is vannak ők most...?
- Auch... - bukott ki belőle, mikor meglátta a képernyőn a pontok új helyzetét.
Eizan nem nagyon akart részese lenni Kentáék vitájának, ezért jobb híján Tatsuya mellé húzódott.
- Hmmm? Mi az?
- Namiék, ha már róluk van szó. Pont azon gondolkodtam, vajon szándékosan engedték-e el Kazushigét, mikor megnéztem és...
- Igen, látom. Amiék nyakán vannak.
- Nem érnénk oda, igaz?
Eizan a fejét csóválta, de látszott, hogy tipródik magában.
- Túl sokat húzzuk az időt... ha így folytatjuk, továbbra is "próbaként" foghatunk fel minden találkozást, mint nemrég Hiroshiék és Akihitóék esetében. De könnyen lehet, hogy ez most nem úgy fog elsülni, mint az előző...

Ami rémülten kapaszkodott meg Akihito karjában.
- Ez az előbb... - kezdte remegő hangon - Ez egy fegyver volt, ugye? Itt, nem messze...
Riadtan lesett körbe, de nem látott túl sokat a sötétben. Mit csináljanak?! Bízzanak abban, hogy nem fedezték fel őket és folytassák tovább, vagy mégiscsak húzódjanak meg valahol? De hol? Itt mellettük a sziklák között? Nem volt benne biztos, de talán arról jött a lövés... Vagy fussanak? Vagy ne...
- Akihito... mit csináljunk...? - alig mert megszólalni, mert félt, hogy már a suttogása is leleplezi őket, de azért kivehetőek voltak a szavai. Egy pisztoly ellen nem sokat érne sem a méreg, sem a kés...

Akihito riadtan szorította magához a lányt.
- El kell tűnnünk innen - suttogta, aztán elengedte, te csak a kezét fogta, s sietni kezdtek tovább kelet felé. Remélte, nem pont amiatt veszik észre őket, hogy mozgásba lendültek.

Aminak nem kellett kétszer mondani, újult erőre kapott így a veszélyt érezve. El, igen, keletre, de vajon meddig futnak majd? Amíg le nem rázzák őket... Csak ne gyere utánunk, egy pisztoly ellen nem lenne esélyünk! Nem mert megszólalni és igyekezett olyan halkan lépni, ahogy csak tudott, de mégis össze-összerezzent, mikor egy-egy kavicsot lökött félre a cipője orra.

- Kimegyek! - közölte azonnal Midori - Nem ülhetünk itt napfelkeltéig! Addig ki tudja hányan halnak még meg!
- Dehogy mész, megsérültél! Eleget rohangáltál már! Felfogtad egyáltalán milyen durvák azok a sebek?!
Midori megütközve nézett Kentára.
- Te... megvizsgáltad közelebbről a sebeim?!
A fiú paprikavörös lett.
- Nem, dehogy!
- Akkor TE nem tudod milyenek azok a sebek, én nagyonis jól tudom! - közölte ingerülten. Szinte remegett a dühtől. Mégis mit tud ő erről?! Durva sebek... A hasára szorította a kezét - Kimegyek, mert tenni akarok valamit a többiekért!
- Midori... - váltott finomabb hangra a fiú - Kérlek, majd mennek olyanok, akik még nem sérültek meg ennyire. Ne hagyj itt harmadszor is, jó? Nagyon félek, hogy egyszer nem fogsz visszajönni! - fakadt ki. Midori nem fogta fel a mondat értelmét.
- Nem vagyok se gyenge, se béna. Meg tudom védeni magam! Az elején is meg voltam teljesen egyedül!
- Nem vitázom Midori, rád most itt van szükség!
- Hogy lessem a monitort?!
- Kellenek az ötleteid...
- Miféle ötletek? Itt ti vagytok az agyak, nekem ez nem megy! Had csináljam azt, amihez értek!
- Nem mész sehova! - közölte parancsolóan Kenta - Ne veszekedj velem! Ha kell bezárlak egy szobába vagy... én nem tudom, de mindenképp megakadályozom, hogy elmenj!
Midori dühös szemeket meresztett rá.
- Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire bunkó!
- Nyugi már Midori - vágott közbe Ichiru, nem bírva tovább hallgatni azt a kettőt - Már megbeszéltük Eizannal, hogy kimegyünk mi. Bízz meg bennünk!
A lány hallgatott. Nem akarta őket megsérteni, de jobb szeretett személyesen meggyőződni a dolgokról...
Ichiru Tatsuyára nézett, s a nyakörvre mutatott.
"Viszont ez se halasztható dolog" - gépelte be - "Ha elmegyünk, és közben visszaszerzik a rendszert, még jelezni se tudtok, hogy baj van... Nagyon meg fogjuk szívni! Szóval először is ezt kéne befejezni... Túlzottan megnyugodtunk, de Kenta rendszere sem 1000%-os..."

- Mozognak... - sóhajtott fel Tatsuya - Elmennek, méghozzá elég gyorsan. Ezek szerint...
- Nem tudom... - vonta össze a szemöldökét Eizan - Megint csak nem tudjuk, mi történt. Nem tudjuk, önszántukból, vagy csak egyre figyelmetlenebbek. Vagy nem látnak jól a sötétben... - lopva Midori felé lesett és csak halkan jegyezte meg - Nem szeretek találgatásokba bocsátkozni...
Tatsuya nemsokára már arra figyelt, mit gépel Ichiru. Tényleg, a nyakörvek! Már annyira megszokta őket, hogy újra meg újra kimegy a fejéből. De mit lehetne ezekkel kezdeni? Ha feszegetik, rendszer ide vagy oda, biztos felrobban, mert valamilyen töltetnek azért kell benne lenni... Vagy rá kell jönniük, hogy nyissák ki, vagy azokat kell hatástalanítani valahogy, de ahhoz elég zártnak és védettnek tűnnek.
Hirtelen elég morbid ötlete támadt... valakin muszáj kísérletezni, hogy mégis hogyan lehet kinyitni. Ez nyilván nem lenne szerencsés egy élővel... Akaratlanul is felnézett, mintha így megláthatná Nomiyáék holttestét. Nem, azt már nem! Milyen jogon tehetné?! Amúgy sem tudja, mekkorát robban egy ilyen, tehát lehet, hogy akár holttesten kísérletezget, akár saját magán, így is úgy is berobbanna. De... milyen más mód van még? Még jó, hogy nem hangosan mondta ki, biztos elég érdekesen néznének rá...

Nobu lefejtette magáról a lány kezét. Még csak az hiányzott, hogy beletenyereljen a frissen lőtt sebembe, szeretnéd még elfertőzni is?! A lány a földre rogyott. Nobu meglepetten nézett rá. Leguggolt mellé.
- Hát nem te lőttél meg az előbb? - kérdezte halkan.
- Nem akarom! - kiáltott fel az - Nem akartam, én... nem akarom, hogy meghalj, nem akarom... én... én...
A fiú átölelte, s a lány most egy kicsit sem ellenkezett.
- Szeretlek - mondta neki Nobu halkan - Nem csak a testedet. Nem akarlak szenvedni látni... Úghogy...
- Nem úgy értettem az előbbieket! - vágott közbe a lány.
- Tudom...
- Nem! Én nem...
- Tudom, nem kell semmit sem mondanod - megnyugtatóan simogatta a lány hátát - Nincs semmi baj...
- Hogy ne lenne! Meg is ölhettelek volna!
- Nem baj... - suttogta a fiú. A lány remegve közelebb bújt, mire Nobu felszisszent.
- Jajj - kapta fel a fejét Nami - Azt gyorsan... el kell látni... Benne maradt a golyó?
- Fogalmam sincs - mondta a fiú - De volt már rosszabb sebem is, ezen ne aggódj!
A lány remegve a táskájáért nyúlt, előkaparta a kötszereket és fertőtlenítőt. Nobu megfogta a kezét.
- Várj egy kicsit! Ennyire remegve nem fog menni. Nyugodj meg előbb!
- Most... most mi lesz velünk? Mit fogunk csinálni?
- Mit szeretnél?
- Fogalmam sincs - rázta a fejét a lány - Csak... veled lenni... Akkor is, ha kihasználsz én... én nem bánom, csak... csak érezhessem a közelséged, én... azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz, csak... ne halj meg!
Nobu elmosolyodott, s ép kezével belesimított a lány hajába.
- Ennyitől nem fogok meghalni, butusom!
Hagyta, hogy a remegő lány újra hozzábújjon, s nem beszéltek többet míg le nem nyugodott valamennyire.
- Figyelj Nami... Jól vagy?
A lány felkapta a fejét.
- Én?
- Hát. Végülis én voltam az, aki először pisztolyt fogott rád. Elszállt az agyam...
- De... de te nem lőttél meg... Tudtam, hogy enm tennéd meg, ezért mertem megpróbálni elvenni tőled, tudtam, hogy...
- Hát én is azt hittem, hogy nem fogod megtenni...
Nami megrezzent.
- De semmi baj! Megérdemeltem...
- Fogd már be! - csattant fel a lány - Utálom, hogy folyton ilyeneket beszélsz!
- Sajnálom... - hajtotta le a fejét a fiú. Már megint ő kér bocsánatot! Nami az ajkába harapott. Újra a fertőtlenítőért nyúlt, s elkezdte a sebet vizsgálni.
- Azt hiszem, csak... súrolta, csak az a baj, hogy... azért vérzik... rendesen...
Nobu csendben tűrte, hogy a lány próbálja rendbeszedni a karját. Még jó, hogy a bal... fordított esetben nehezebb lenne a fegyverét forgatnia. Igaz, két kézzel szokta általában, a hossza miatt, de azért mégiscsak a jobb karja az erősebb... Most meg már pláne...

Vajon... tényleg alszanak? Mi a francot csináltak, amíg nem voltam, hogy így összemelegedtek?!
Hiroshi idegesen mászkált fel-le a puskával, mintha járőrözne, de nem nagyon figyelt a környezetre. A látszat legalább megvolt.
Nem érdekel... - ismételgette magában sokadszor - Nem érdekel, egyszerűen nem is figyelek oda, csak elmentek aludni... együtt... Basszus, Ichiro, hogy tudtál ilyen rövid időn belül becsajozni?! Na nem azért, mintha irigykednék, én úgy sem... csak furcsa... és gyanús... mi van, ha összebeszéltek, hogy engem idegeljenek...?
Ismét arrafelé lesett, amerre társai eltűntek.
Menj utánuk!
Dehogy megyek!
De, deee, menj csak, nem fogod megbánni!
Jesszusom, tisztára bedilizek a végére. Nyugodj meg Hiroshi, és örülj csak csendben magadnak, amiért le tudtad mosni ezt a förtelmet. Bár... van még valami, ami felett vidulhatsz. Felcsillanó szemekkel nyúlt a hátizsákjába, hogy előhúzhassa mobiltelefonját. Most már tényleg meg kéne mutatni Himenónak, lehetőleg úgy, hogy Ichiro is a közelben legyen. Elvigyorodott a gondolatra.

Midori is a gép felé nézett. Ezt mért nem mondja ki? Csodálkozva nézett Ichirure. Kenta a homlokára csapott, persze, hiszen Midori... Gyorsan a gép mellé lépett, s röviden leírta a hangfelvételes dolgot. Midori bólintott, de látszott, hogy gondolatban már messze jár. Nemsokára ő is a billentyűzethez férkőzött.
"Belehallgattatok valamelyikbe?" Kenta bólintott. "De az enyémekbe ugye" megremegett a keze "nem?" Kenta megrázta a fejét. Midori némán felsóhajtott. "Jó. Mert, ha megteszed, megöllek."

- Hű... - nyögte ki sokadszorra Tatsu a Midori által bepötyögteket olvasva. Ezt most... ugye nem gondolta komolyan? Csak játékos fenyegetés, semmi több... ugye? Még jó, hogy nem hallgattak bele... akkor most nem csak Kentának szólna a fenyegetés, hiszen még jó páran jelen voltak. Most valahogy nagyon áldotta a sorsot, hogy mégsem nyomták meg a lejátszást, mikor megtehették volna. Most már ha akarta sem tette volna meg.
Eizan fejében is hasonló gondolatok jártak, és még az is kiment a fejéből, hogy kommentálja Tatsuya nem túl változatos megjegyzéseit. Vajon... mi van, ha végül sikeresen összeszedik az embereket, de azok rákérdeznek a hangfelvételre és kiderül, hogy esetleg belehallgattak az övékbe... mennyire buknának ki? Lehet, hogy nem nagyon kéne firtatni, vagy inkább le kéne tagadni előttük... de az meg becsapás. Mindegy, ezen majd ráér később gondolkodni.
- Valamikor el kéne indulni, ha tényleg menni akarunk - mondta ki - És meg kéne tudni, merre kezdjük, vagy hasonlók. Meg persze ne feledkezzünk meg a hangjelzésről sem.
- És azt se felejtsük el, hogy ez a hang jó ötlet... - próbálta értelmes szavakba önteni csapongó gondolatait Tatsuya - de mi van, ha olyat is idecsalunk vele, akit nem kéne...? Ha hívatlan vendég közelít, becsukjuk az ajtót?
Hiába próbálkozott, mégsem tudta kiverni a fejéből a Nomiyáék adta lehetőséget... milyen morbid fogalmazás! Tényleg... tényleg csak ez az egy mód van? Jusson már eszébe valami jobb megoldás!

Kenta döbbenten meredt Midorira. Ez... most egy rossz vicc, ugye? A lány szemei olyan furcsán fénylettek. Mi a fene történt veled?! Mit csináltál, amit ennyire nem akarod, hogy megtudjak? Tesshinnel van... kapcsolatban? Nem, elég! Nem gondolhatsz ilyenekre, meg ha igaz is... ők végülis... elég közeli barátok voltak... úgy tűnik, szóval... Gondolatmenetéből Midori hangja zökkentette ki.
- Mi vagyunk többen - mondta szárazon a lány.
Benawi elgondolkozva nézett előre. Hogy is lehetne leszedni a nyakörvet? Nem is jutott eszébe ez a probléma, mióta lejöttek a másik hegyről. Elég precíz volt az illesztés, mi a fenével tudná egyáltalán megpiszkálni? És nem utolsó sorban, nem robban attól? Dehát... Valahogy a játék végén is leszedik a nyertesről... Kell lennie módnak!
Megmozdult, s körbenézett. Hol is van a...
- Megkeresem a táskám, - mondta immár hangosan - és megnézem mi van nálam, hátha lehet valamit kezdeni ezzel a cuccal.
- Jövök én is, hátha ketten többre jutunk - mondta Ichiru, mire a másik fiú csak egy aprót bólintott.

Yuuka úgy érezte, jobb, ha most nem megy a fiúkkal. Lehet, hogy fontos dolgokat akarnak megvitatni, és miatta csak megint összekapnának. Végül is nincs Benawihoz láncolva, kibírja nélküle pár percig. De addig mivel tehetné hasznossá magát...? Nem ért különösebben semmihez sem, ami most hasznukra válhatna... Talán jobb, ha továbbra is csendben figyel, amíg esetleg szükség lesz rá.
- Addig... akkor döntsük el az útitervetek, vagy ahhoz hasonlót - nézegette a térképen elhelyezkedő pöttyöket Tatsuya - Bár lehet, hogy Ichiru is bele szeretne szólni, szóval mégis inkább meg kéne várni...
- Lehet. De akkor... - vette át Eizan - azon a három emberen kívül mindenki jöhet? - vagy még közel sincs eldöntve a vita... - Bár Daisuke lehet, hogy akkor nem akar csatlakozni... majd kiderül. Hayatével találkoztam, szintén a toronyban... Most már szeretném megtudni, mi történt itt, ezért a megmaradt hajdani toronylakókat mindenképpen fel akarom keresni. Ez ugye Ami, Kazushige és Hayate.

Midori is hátrébblépett a géptől.
- Na jó, ránézek a lányokra tényleg alszanak-e - mondta az ajtó felé indulva, aztán megtorpant - Apropó... Hol vannak?
Kenta elmosolyodott.
- Ezen a szinten, a folyosó legvégén balra.
- Oké - bólintott Midori, s kisétált.
Kenta felsóhajtott. Várt egy kicsit, hogy Midori léptei eltávolodjanak.
- Rohadt jó, hogy végül nem hallgattunk bele a felvéteiebe... Még... sosem láttam ilyennek az arcát. És... az a baj, hogy most már még kíváncsibb vagyok mi történt vele!

Nami végzett a seb rendbeszedésével, s nekiállt visszapakolni a táskába. Nobu érdeklődve pillantott bele.
- Te Nami... Minek tű, meg ilyesmi? - kérdezte meglepve. A lány megrántotta a vállát.
- Elővigyázatosság. Elég sokat harcolunk, és igaz jók vagyunk, de hátha valamelyikünk egyszer elcseszi, és... nem kéne ott elvérezni...
- Ah, ja, van benne valami... - morogta kelletlenül a fiú. Már a gondolat se tetszett neki, hogy össze kéen varrni. Szerencsére az eddigi sebei tényleg nem voltak olyanok. Egyiküknek se - És most merre?
Nami felkapta a táskáját.
- Nem t'om, amerre a lábunk visz. Végülis teljesen mindegy, nem?
- És...
Nami közbevágott, tudta mit akar kérdezni a fiú. Már megint. Ő pedig még mindig nem tudott dönteni. Mindkét útban volt valami vonzó és valami visszataszító is.
- Nem tudom. Csak menjünk, és ha összetalálkozunk valakivel, kitaláljuk. Egyéni elbírálás, na mit szólsz? Legyünk egy kicsit igazságtalanok, ha tetszik a pofája nem bántjuk, ha nem...
Hiába próbálta Nami elviccelni, a fiú akkor se érezte annak. A lány észrevette az arckifejezését és elhallgatott. Mi változott, korábban egyikük sem érzett semmit, amikor... Nem... Nem igaz. Motokiék halála után, ő majdnem... Akkor egy pillanatra meg akart halni. És Nobuval is végezni akart, mert belerángatta. Nem, soha sem ment könnyen a gyilkolás. A harc igen, azt borzasztóan élvezte. De mikor már rájött, mit tett... Felkelt a földről, s sürgetően nézett Nobura. A fiú óvatosan a vállára igazította a táskáját. Fájt a karja, de tudta mozgatni, tehát menni fog a harc.
- Mindig rohansz... - mormogta, de azért elindult a lány mellett.

- Egyetértek - bólintott Tatsuya - Egy pillanatra... megijedtem tőle... Én már nem mernék belehallgatni. Ha megtudná... - tétován megvonta a vállát. Hirtelen újra érezte az oldalsebét. Tényleg, szinte el is felejtette, pedig még össze is varrta... Meg kéne nézni, milyen állapotban van, lehet, hogy nem volt túl steril az a tű, és akkor még sikerült el is fertőznie. Francba... - Én viszont... kicsit kimegyek a mosdóba, megnézem hogy van a varratom. Sietek, addig is megpróbálok gondolkodni - már az ajtó felé indult, mikor mégis visszafordult, és lehalkította a hangját - Ami pedig Midorit illeti... hát nem tudom, ha mégis belehallgatnál... szerintem állíts őrt a folyosóra, mert ha idő előtt visszajön, enyhén szólva megszívnád. Szerintem inkább ne piszkálj bele.

- Nem fogok - felelte komolyan Kenta - Tiszteletben tartom a kérését. Még, ha... - hangosan nyelt egyet - igen agresszívan kérte is...
Visszafordult a géphez. Namiék újra mozgásba lendültek, és szerencsére nem Amiékat követték. Jó.
- Sok felé kell majd mennetek - mondta Eizannak - Ez el fog tartani egy darabig. Elsőként olyasvalakit kéne megkeresni, aki tényleg 100%-osan megbízható. És ne Himenoékat. Mert, ha tévedünk... Akkor ők lesznek többen... Valaki olyannal kéne kezdeni, aki egyedül van. Daisuke, Hayate, Kazushige? Mit gondolsz melyikük a legmegbízhatóbb? - felsóhajtott - Midori nem fog örülni, de... szeretném, ha Nobuékat messze elkerülnétek. Nincs miben reménykednünk - nézett komoly tekintettel a fiúra.

- Hát ez kész... - gondolta lehangoltan Midori, s leült a földre - Tényleg alszanak... Így unatkozom...
Dühösen ökölbeszorította a kezét.
- Hülye Kenta, azt hiszi korlátozhat?! Én igenis kimegyek... Fenébe vele! Mit képzel magáról, mégis kije vagyok én, hogy csakúgy parancsolgat?! Jól fejbe kéne vágni, hogy észhez térjen...
De akárhogy is haragudott rá, eszébe jutott, hogy fogadta mikor visszajött, és mikor elment, miket mondott... Veszekedtek is, ez igaz, de... Megborzongott. Mégis... mi járhat a fejében? Ki vagyok én... neked? És miért?

Himeno remegett álmában. A légzése is nagyon nyugtalan volt, s halkan nyöszörgött. A tudatalattija újra annál a hajnalnál járt. És most is fulladozott, a valóságban, bár ezt ő nem tudhatta. Ha csak sejtette volna, hogy álmodik, egyből fel akart volna ébredni, de minden túl valóságos volt, ugyanazt élte át megint, másodpercről másodpercre, és nem tudott kitörni belőle. Félt, rettegett. És fájt... nagyon.

- Kazushige - vágta rá szinte rögtön Eizan - Az elején őt gyanúsítottam Kuroshi halála miatt, de kiderült... hogy nem ő tette. Szerintem ő megbízható. Harcosnak nem épp a legjobb, de... az biztos, hogy kreatív. Viszont a kézenfekvő az lenne, ha dél felé indulnánk Hayatéhoz, aztán egy kanyarral megkeressük Daisukét és onnan északra már ott is van Kazushige meg utána rögtön Himenoék... és nem messze Nobuék. Az egyik logika szerint délre mennénk, a másik szerint viszont északra, hogy megelőzzük Namiékat, mielőtt ők találnak rá az ottaniakra... én sem tudok bízni bennük.

Tatsuya elgondolkodva vizsgálgatta arcát a kopott tükörben. Kissé beesettebb, mint szokott lenni, meg talán mintha sápadtabb is lenne... Ehh... grimaszolva fordult el a tükörtől, majd nagy levegőt vett, és elkezdte lefejteni magáról a kötést.
- Miért érzem úgy, hogy ez csúnya lesz... - motyogta kelletlenül. A végén kicsit jobban kellett húznia, mert enyhén hozzátapadt a géz a rászáradt vértől - Remek... - sziszegte, mire végre az összes kötés lekerült róla. Végre elkezdhette vizsgálgatni a sebét, bár nem sok kedvet érzett hozzá. A jó hír az volt, hogy legalább nem fertőződött el. Viszont még mindig elég ronda látványt nyújtott, és valószínűleg az is közrejátszott, hogy csak rögtönzött öltések fogták össze a seb két szélét. Ronda, de legalább tartotta. Mire ez rendesen összeforr...
- A francba... -támaszkodott a mosdó szélére - Miért pont én... bár tény, hogy járhattam volna rosszabbul is... Na jó, kötözzük át ezt a nyavalyát...

Natsuki álmosan pislogva fordult a másik oldalára. Hmm... ott valaki a földön ül? Miért, amikor... Megdörzsölte a szemét. Midori! Felpattant az ágyból, de vissza kellett ülnie, mert ehhez a hirtelen mozdulathoz túl alacsony volt a vérnyomása.
- Visszajöttél... - motyogta, ahhoz képest, hogy milyen álmos hangon, azért látszott, hogy örül.
- Vissza... - felelte Midori, figyelve, ahogy a másik ébredezik.
- Ne haragudj, elaludtam, pedig rád kellett volna figyelnem... te meg... megléptél.
- Még csak az kellett volna, hogy te is megpróbálj visszatartani! - felelte halkan a lány. Natsuki meglepetten nézett rá. Miért ilyen... furcsa?
- Haragszol... valamiért?
- Nem.
- ... Hogy vagy?
Midori megrántotta a vállát.
- Hallottam, hogy harcoltál Nami ellen...
Midori felkelt a földről.
- Ha beszélgetni akarsz, menjünk ki! Így felébresztjük a többieket...
Natsuki bólintott, és kisétáltak a folyosóra.

- Hhmmpphhh... - nyögte fázósan Ichiro, miközben próbálta összébb húzni magán a takarót - Ne már, még alig aludtam... - motyogta félálomban - Utálom, hogy mindig felrázol...
Semmi gúnyos megjegyzés, de úgy egyébként semmi válasz. Mi a...? Hiroshi ilyenkor már rég felrugdosta volna.
- Hiroshi...? - nyitotta ki tétován a szemeit, bár legszívesebben azon nyomban visszacsukta volna őket, hogy aludhasson tovább.
Még mindig eléggé álmatagon, de lassan kezdte felfogni, hogy Hiroshi nincs a szobában. Akkor meg...?
Hirtelen minden beugrott neki. A nap eseményei, főleg, miután Hiroshi elment, és mikor Himenoval eljöttek aludni... Himeno...? Nem, tényleg nem Hiroshi rázta fel álmából, hanem Himeno remegett mellette. Ennyire fázik?
Lejjebb fejtette magáról a takarót és még inkább a lányra terítette. A remegés mégsem csitult, sőt, mintha a lány még jobban összerezzent volna. Lehet, hogy álmodik? Laposakat pislogva figyelte a lány arcát. Nem, ez nem lehet rendes álom. Vajon mit tanácsos tenni ilyenkor? Felkeltse, hátha attól megnyugszik, vagy inkább hagyja?
- Himeno...? - szólította meg halkan a lányt, miközben nagyot ásított. A francba, mindjárt visszaalszik...

Shouri többször ellenőrizte a GPS-szel a környéket, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, az elemlámpája fényénél kezdte vizsgálni a térképet. Ha esetleg valaki mégis meglátja, majd illő fogadtatásban részesíti, úgyis tudna minden lépéséről. Hamarosan elkanyarodik itt az út, és szinte belefut a tóba. Azt délről már semmiképp nem kerülheti meg. Mindegy, úgyis előbb a házat akarta megnézni, van-e valami ehetőbb. Utána ezek szerint északról megkerüli a tavat és elindul nyugat felé. Arra még úgysem járt.

Kenta igyekezett végiggondolni Eizan terveit, de aztán megrázta a fejét.
- Ezt döntsétek el ti Ichiruvel, mindegyik verzióban van logika, de... Namiékat tényleg messze kerüljétek el! Olyannyira, hogy... ha valaki a közelükben van, inkább... Tudom, csúnyán hangzik, de... A jelen állás szerint, csak úgy tudnátok Amiékhoz jutni, ha Nobuékon keresztül mentek. Na ez kizárt dolog. Nem azt mondom, hogy akkor hagyjuk őket, csak azt, hogy... akkor meg kell kerülnötök a hegyet és kelet felől elérni őket... Feleslegesnek tűnik, de... szerintem nagyon nem az! És ha... úgy alakul, hogy csak úgy tudtok valakivel beszélni, hogy Namiékba is belefuttok, akkor... - elhallgatott, aztán mégis folytatta - ne tegyétek! Kivártok, vagy visszajöttök, de ne kockáztassatok! Ugyanez vonatkozik Shourira!