6. - Amikor minden veszni látszik

Kintről hirtelen valami furcsa zörgés hallatszott. Himeno ijedten pattant fel.
- Ichiro... Mi... Hiroshi még nem érhetett vissza...
Remegve húzta a kezét a szája elé.
- Ichiro... - ismételte újra.

- Hmmm... - Ichiro minden idegszála szinte megpattant, ahogy a hang forrását kereste a tekintetével - Mi a szar ez...? - kérdezte halkan csak úgy magától. A gépfegyver hidege hirtelen olyan nyugtatóan hűtötte a kezét. - Visszajöttek volna Akihitoék? Nem lehet... És Hiroshi sem...

/ejj, az a hülye csalizajgép XD/

Himeno görcsösen remegni kezdett. Mért nem mozdul már?! Menj már ki megnézni mi az, védj meg engem! Ichiro! Hisztérikusan kapott a táskája felé. Még erre is képtelen, hoyg kidolgozzon egy haditervet, hogy kivárjon... Nem ez túl... Csak legyünk már túl rajta, mindegy, hogyan! Felkapta a piszkavasat és Ichiro torkának szegezte.
- Ide a gépfegyvereddel!

Megérezve a fegyver hideg fémét a nyakán Ami összerezzent.
- Nem lehet... - suttogta hitetlenkedve. De azután... elgondolkodott a fiú szavain. Igen, így már semmi értelme... meddig képesek még menekülni? Mit nyernek vele? Pár újabb együtt töltött órát? Igen, amiket kincsként őrizhet tovább... Viszont, ha már meg kell halni... akkor ne így... egy gyors szúrás a szívbe vagy a nyakba lehet, hogy kíméletes, és szinte rögtön meghalna... de Akihito... nem engedheti, hogy gyilkossá váljon... miatta...
- Várj... - sütötte le a szemét a szoknyazsebében lapuló üvegcsére gondolva - Az előbb... hazudtam. Nem akartam, hogy csak te egyedül... - felsóhajtott, hogy rendezze gondolatait - Még van... van a méregből... ne tapadjon vér a kezeidhez miattam...
És ha mégis becsapták...? Ha hazugság volt az egész, és Akihito csak az alkalomra várt? De akkor már rég végezhetett volna vele, nem lehet ez az ok. Bízott benne. És ha a méregtől, a saját fegyverétől kell meghalnia... legalább visszakapja, amit Mizukinak adott, és átérezheti, amit ő érzett, mielőtt meghalt... minden szenvedését...
Újra felemelte a fejét, hogy Akihito szemeibe nézzen. És most...? Melyik utat választod...?

Ichiro lefagyva bámult Himenóra. Most... mi van...? Mégis bealudt volna...? Áthelyezte másik lábára a súlyát, közben kicsit megmoccant és nyaka hozzáért a fémhez... nem, ez a piszkavas nagyon is valóságos, és a legkevésbé sem üdítő látvány.
- Beléd... mi a franc ütött...? - kérdezte értetlenül - Nem voltál annyit napon, hogy így meggárgyulj, az Hiroshi reszortja. Vagy csak te is csesztetsz?
Valahogy eszébe sem jutott, hogy a lány fenyegetése valós legyen. Hiszen eddig semmit sem tett ellenük, mi oka lett volna rá? Lehet, hogy megunta a hülyeségeiket...?

- Fogd be, és add ide! - mondta Himeno fenyegetően. Nem kell magyarázkodnom. Ha nem fogja fel a szituációt... Hát az ő baja... Annál könnyebb dolgom lesz. Szabad kezével a fegyver felé nyúlt.

Ichiro még mindig nem nagyon értette a dolgot. Mi ez, valami rossz vicc? Himeno összebeszélt Hiroshival, amíg nem figyelt, mert barátja így akar rajta bosszút állni? Aztán mikor már majd' összeszarta magát, előlép és jót röhög rajta. Ugye ez a helyzet...?
Agya egy másik felében viszont feléledt a veszélyérzet. Nem kellett volna befogadni a lányt - jött tőle a megkésett figyelmeztetés. Ti végig védtétek, erre most ellenetek fordul! Miért fordítottad arra a fegyver csövét, he? Ha nem dőltél volna be a zajnak, nem lenne semmi gond. Most viszont nézheted, ha megmoccansz, ez képes és átszúr.
A figyelmeztetésnek engedve valóban nem mert moccanni. Szemét a kezében tartott fegyver felé fordította. Ezért volt minden? Ezért...? Hogy megszerezze, aztán kedvére öldökölhessen vele? A francba, Hiroshi, amiért mosakodni támadt kedved! Bár... ennek is én vagyok az oka, nem? Megint elszúrtam. Most pedig választhatok, hogy felnyársalnak egy piszkavassal, vagy szétlőnek a saját fegyveremmel. Nem is tudom, melyik a jobb... És lehet, hogy nem kéne tovább idegelni, Himeno elég türelmetlennek látszott. Most már látta a szemein is, hogy ez nem csak játék. A francba! A lány így is, úgy is megszerzi a fegyvert, nem? Nem tudná elég gyorsan felé fordítani. Így viszont, talán még van egy kis esélye a túlélésre... hogy aztán hallgathassa Hiroshi káromkodását.
Még egyszer lenézett a kezében tartott fegyverre, majd Himeno lába elé dobta.
- Most boldog vagy? - kérdezte hideg hangon - Ennyit a bizalomról... úgy látszik, nem volt kölcsönös.

Himeno elmosolyodott.
- Bizalom? Az csak a magadfajta bolondok játékszere...
Elemelte a piszkavasat a fiú nyakától, s lehajolt a fegyverért.

Akihito szabad keze megremegett a lány derekán. Ez... ez az egyetlen gondolatod? Nem is vagy meglepve? Nem vag csalódott? Nem haragszol?
- Nem gyűlölsz? - mondta ki immár hangosan. Leeresztette a fegyvert. Átdöfni a nyakát túl kegyetlen lenne... De... vajon hogy szenved a legkevésbé? Ahogy Mizuki kinézett az a méreg is elég komoly lehet...
Eláhátrált a lánytól. A szemébe se mert már nézni.
- Kérem a mérget! - nyújtotta ki a kezét parancsolón.

- Gyűlölni...? Nem... - rázta a fejét Ami - Mikor megkérdezted a várban, hogy van-e még a méregből, akkor fészkelte be magát az agyamba a gondolat, hogy innen nincs kiút. Bármit is teszünk, a végén vagy csak egyikünk hal meg... vagy mindketten... harmadik út nincs.
Lesütötte a szemeit, miközben lassan a zsebébe nyúlt. Mikor ujjai a kis üvegcse köré záródtak, ahelyett, hogy elővette volna, ismét felnézett.
- Nem akarom, hogy egyedül szenvedj...

Annak ellenére, hogy már nagyon régen nem aludt, Kenta egy cseppet sem érezte fáradtnak magát. Na igen, utoljára a buszon volt rá alkalma. Azt követően pihent ugyan, de... csak Midori álmát őrizte. Neki és Tatsuyának nagyobb szüksége volt a pihenésre. Szegény lány, mindig túlhajszolja magát. Még így sebesülten is csak megy, megy... S ahhoz képest elég gyorsan is haladt. Midori mindig megteszi a lehetetlent. Elképesztő lány!

Akihito már nem bírta tovább. A lány szavaira elfordult.
- Mit gondolsz, ha mást mondasz... én... mit tettem volna, miután megöllek?! Ami, ne légy már ilyen kedves! Ne legyél már ilyen önzetlen! Nem mondhatod komolyan, hogy ilyne könnyedén és önként eldobnád az életed... Hát nem félsz a haláltól? Nem félsz a szenvedéstől? Nem hajt semmi, hogy folytasd, hogy újrakezd, máshol, más emberekkel...?

- Remek, még te is lehülyézel - húzta el a száját Ichiro és tüntetőleg elfordította a fejét. - Mintha magamtól nem tudnám eléggé...
Lehet, hogy most mindjárt meghal... Ha ráveti magát Himenóra, akkor szinte biztos, hogy a lány előbb éri el a fegyvert, mint ő őt. Hogy mit fog ehhez szólni Hiroshi... Mert az lehet, hogy ő már semmit. Bakker, pedig úgy mutogatná még azt a fényképet a kipingált arcáról! Rohadt program, ritka szar sziget! És még aludni sem tud rendesen!

- Önzetlen? - Ami elfordította fejét, miközben keserűen felnevetett - Valóban, önzetlenül megmérgeztem a legjobb barátnőm vizét egy múltbeli kis hülyeség miatt... - az emlék újra kitöltötte a gondolatait. Mizuki a saját vérében fetrengve... nem, nem akart ezzel a képpel tovább élni., kezdte összeroppantani a bűntudat súlya. Bár Akihito megnyugtató jelenléte ezt némileg enyhítette, de ha a fiú nem lesz... ki tartaná benne akkor a lelket? Lehet, hogy teljesen összeomlana. De hogyan is fejezhetné ezt ki, hisz még ő maga sem értette, hogy pontosan mi zajlik benne. Csak annyit érzett, hogy valami rossz, és előbb-utóbb tönkreteszi.
- De félek... mégis talán kész vagyok szembenézni vele, bárhogy is reszketek a gondolatra. Ez a... valami itt bennem, ami Mizuki halála után jelent meg, egyre inkább szétterjed. Nem tudom megállítani, megfékezni, nem tudom eltüntetni... Már csak egyvalami hajt, de... nem tudnám újrakezdeni, már nem akarom... mással nem...
Maga is meglepődött rajta, hogy milyen erős a hangja, pedig belül... belül valami már elég erősen kapargatta a torkát. Csak tegyük meg, Akihito... tegyük meg, hogy vége legyen ennek az egész szörnyűségnek. Rajtad kívül nincs már, ami éltessen.

Himeno a piszkavasat maga mellé dobva, két kézzel felemelte a fegyvert, s Ichirora szegezte.
- Sajnálom, de én nem hülyéskedésből mondom... Tényleg idióta vagy. De ha ez megnyugtat Hiroshi is... Mégis mi a fenét terveztetek ketten? Komolyan kíváncsi vagyok, mit tettél volna, ha nem szólok közbe! Megölted volna, vagy hős mártír barátként kinyiratod magad? Ehh... - lenézően felkacagott - Mért hiszitek azt ennyien, hogy érdemes bármit is az életednél előrébb pakolni? Ha meghalsz... már nincs folytatás. Vége mindennek. Nem tudod megbánni, nem tudod helyrehozni, semmit sem tudsz többé... Ha túléled, talán fáj a barátaid elvesztése, de... találhatsz újakat. Mert te folytathatod... Amíg élsz, semmi sem veszett el!

- Hogy állunk? - lépett be végre újra a szobába Tatsuya, nyomában Eizannal és Ichiruvel. Kenta mögé lépkedett, majd a térképre nézett - Mi változott azóta?
Eizan is átfutotta a lassan túlságosan is jól ismert sziget vázlatát.
- Kissé átrendeződött a terep... - állapította meg - Kazushige úgy néz ki, elmenekült, viszont... most Hiroshiék vannak a vár környékén és Akihitóék indultak keletre... ezek szerint nem estek egymásnak...

Ichiro meglepetten nyugtázta, hogy szinte teljes nyugalommal néz szembe a fegyver csövével. Mennyivel másabb erről az oldalról... Izgulni meg már minek? Már úgysem változtathat az események menetén, ennyi. Kicsit benézte... kicsit nagyon.
- Semmi...? - ismételte az előbb elhangzott szót - Pont addig a legkönnyebb elveszteni a dolgokat, amíg élsz. Te mondtad, utána már úgysem érdekel. Viszont addig... addig nagyon is. Ehh - rázta kissé szánakozva a fejét - az olyanok, mint te, úgysem érthetik. Teljesen más az értékrendszerünk, az ítélőképességünk. És most így elnézve és hallgatva téged, azt hiszem, nem is bánom. Én még mindig jobban jártam nálad.
Most provokálni próbálja?! Provokálni...? Dehogy, csak elmondja a véleményét, pont, mint Himeno. Csak egy kicsit más, mint a lányé. Ahány ember, annyi vélemény, nem? Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Ő mindenesetre elmondja, másnak úgysem valószínű, hogy nagyon hangoztathatná. Legalábbis a dolgok mostani álláspontja szerint.

- Sajnálom... - mondta újra Akihito egész halkan - Azt mondtam szeretlek, és megvédelek, az előbb pedig... majdnem megöltelek...
Vett egy mély levegőt, s újra a lányhoz lépett. Szelídten végigsimított az arcán.
- Most már szavahihetetlen vagyok, igaz? Talán, mert... magam sem tudom, mit akarok... Úgy gondoltad talán, hogy... miután megöltelek, végeznék magammal is? Azt hiszed, meghalnék veled?

Ami egészen eddig reménykedett, nem, hitt benne, hogy igen, Akihito sem folytatná nélküle, pont ahogy ő sem tudná a fiú nélkül. De most, ahogy Akihito így feltette a kérdést... naiv lett volna? Csak azt látta, amit látni akart, nem pedig azt, ami valójában történt. Tehát nem...? Ezek szerint nem tenné...? Ennyire... másként gondolkodnak... Bár végülis... ő csak egy gyilkos, ki akarna pont mellette maradni...
Szeretett volna válaszolni, de a szavak valahol félúton elakadtak a torkában. Érezte, hogy a szemei lassan elfátyolosodnak, mégsem akart sírni. Félrefordította tekintetét a fiútól és az ajkába harapott. Tényleg ennyire naiv volt...? Mert akkor talán jobb, ha már most beveszi a maradék mérget.

- Az olyanok, mint...?! - Himeno kitágult szemekkel nézett Ichirora. Elöntötte a düh. Közelebb lépett, s közvetlenül a mellkasához nyomta a fegyvert. Érezte, hogy remeg a keze - Nem érthetem?! Lenézel?! Nem túl helyes, mikor úgy tűnik elég szépen rászedtelek... Túl nagy a szád ahhoz képest, hogy hogy elcseszted!
Kicsit oldalra billentette a fejét, h ezzel odébbsöpörje hajtincseit.
- Olyan borzasztóan idegesítőek voltatok ti ketten... Először... nagyon féltem, mikor megjelentetek a fegyverekkel. Sokáig el sem mertem hinni, hogy nem öltök meg, aztán... Ezek a reakciók... "Ichiro hagyd, hagy menjen! Ichiro, ha így döntött, nem szólhatunk bele..." Utánozta Hiroshi hanghordozását. Milyen... ostoba... Hmm... eleinte sietni akartam, de... Most, hogy így végiggondolom. Azt hiszem, megvárom Hiroshit, és egyúttal vele is végzek. Jobb előbb, mint később... Na meg... szeretném látni az arcát... ahogy meglátja a holttested... Aztán, ahogy rájön, hogy én tettem... - halkan kuncogott - Hát nem izgalmas? Annyira várom már mi lesz... - mondta gyermeki várakozással a hangjában.

- Igen - bólintott Kenta - Ez... tulajdonképpen jelentheti azt, hogy ebben az öt emberben megbízhatunk? Végülis... nem bántották egymást... Kérdés, hogy hogy érjük utol őket... Veszélyes lenne kiküldeni valakit hozzájuk.
Eszébe jutottak Midori szavai. Hogy később még szükség lehet rá, hogy összeszedje az embereket. Szinte égett a vágytól, hogy vállalhassa ezt a szerepet. De nem, sajnálom Midori, nem fogom engedni. Most már nem engedlek el magam mellől.

- Nem mindegy már, hogy hergellek vagy sem? - vont vállat Ichiro. - Igen, bebuktam, így jártam. Természetesen nem tesz túl boldoggá a gondolat, de engem legalább nem formáltak kényükre-kedvükre remek kis kormányunk nagybecsű tagjai. Ó, ez egészen Hiroshis volt... Amúgy... amit mondtál, elég betegesen hangzott, bár mindenkit másfajta szórakozás vonz. Kit az ékszerek, kit az alvás, kit a gyilkolás... még jó, hogy nem vagyunk egyformák. De végülis hálásnak kéne lennem. Rég láttam át a dolgokat ilyen tisztán, régen gondolkodtam ilyen logikusan. Persze ennek most elég nagy ára lesz.
Szemrebennés nélkül tekintett a mellkasának szegezett fegyverre. Tényleg ennyire nem érdekli, vagy csak egyszerűen lesokkolt, és ezért került ebbe a furcsa nyugalmi állapotba...? De legalább nem könyörög az életéért. Úgyis felesleges, és csak leégetné magát.
- Akkor most csak szimplán várunk?

Himeno követte Ichiro tekintett.
- Ccc... - egy dühös hang futott ki a száján - Nem! - vágta rá gyorsan a kérdésre. Szorosan markolta a fegyvert, s csak bámulta a fiú mellkasát. Nem... nincs mire várni... Gyerünk már...! Keményen az ajkába harapott, olyannyira, hogy még a vére is kicsordult. Meglepve érezte, ahogy az állára csorog. Fél kézzel elengedve a fegyvert, odanyúlt, hogy letörölje, de annyira remegett a keze, hogy szinte irnyáíthatatlan volt. Ahogy a gépfegyvert tartó keze is, sőt az egész teste. Miért...? Miért?!

Akihito némán figyelte a lány egyre reménytelenebb arckifejezését. Most mért okoz neki még több szenvedést, miért?! Ezt az egyet nem akarja... Csak ezt az egyet nem... Mikor vált ilyen szörnyeteggé? Talán ezzel akarja magát rávenni, hogy...?
- Add ide a mérget! Kérlek!

Nami szemei ijedten pattantak fel, ahogy megérezte a vállára nehezedő kezeket. Gyorsan felült.
- Ne haragudj, aludtál? - kérdezte Nobu. A lány kipöckölte a füléből a zenét, s lerázta magától a fiú kezét.
- Csak majdnem - felelete aztán elrordította a fejét - Hagyj már békén!
Nobu ismét felé nyújtotta a kezét, aztán meggondolta magát, s leeresztette a karját.
- Fontos vagy nekem. Olyan kevés időnk van együtt, ne... ne pazaroljuk el. Hidd el, én... - vadul gondolkozott mi lenne a jó kifejezés, nehogy még jobban magára haragítsa a lányt - nem úgy gondoltam, én... nem úgy nézek rád, ahogy azt gondolod... Én már... nagyon rég óta figyellek. Csak azt hittem, hogy egy olyan büszke lánynak mint te egy magamfajta...
- Nem érdekel! - mondta hidegen Nami - Nem érdekel a magyarázkodásod! Nincs szükségem rád! Egyedül akarok lenni!
- Fel akarod bontani az egyességünk?
Nami megborzongott, és a fiúra kapta a fejét.
- Én... nem... csak... Ez pusztán taktikai jellegű szövetség... ennyi. Hiba volt, arra gondolnom, hogy talán...
- Én fel akarom - közölte a fiú, mire a lány szemei meglepetten elkerekedtek.
- Értem... - mondta kissé rekedtes hangon -, akkor én...
Megpróbált felkelni, de a fiú megelőzte, szorosan átölelte, mielőtt megmozdulhatott volna.
- Ha téged az boldogabbá tesz, csak egy kicsit is boldogabbá, mint most vagy, akkor én meghalok érted...
A lány felciccent.
- Nagy szavak. Már mondtam. Nem hiszem, hogy megtennéd.
- Pedig komolyan mondom - erősködött az.
- Mégha igaz is, megtenni nem fogod. Egyébként is bolond vagy. Nem ismersz, eldobnád az életed valakiért, akit csak - félrenézett - arra akarsz felhasználni, hogy...
- Itt a hiba az elméletedben - vágott közbe a fiú - Semmire sem akarlak felhasználni.
- Kérlek, engedj el! Meg se tudok így mozdulni...
- Így legalább nem menekülsz el előlem...
- Szóval, rámkényszeríted az akaratodat? Hogy higgyem el, amiket mondasz, ha még ennyire se tisztelsz!
Nobu válaszolni akart, de egyszerűen semmi ésszerű sem jutott eszébe. "Nem akarom, hogy itt hagyj!" "De ha akadályozlak, abban amit szeretnel... ha ez az amit szeretnél, nélkülem folytatni, akkor nem lenne helyesebb...?" "Önző vagyok." Nami kiszabadult az öleléséből.
- Úgy akarom folytatni, mint ezelőtt, csak... kérlek ne érj hozzám! Párbajozzunk és... öljünk! Nem fogok meghátrálni! Nem fogok összetörni! Tudom, hogy amit csinálunk az nem helyes, de már a legelején is tudtam. Semmi sem változott. Túl akarom élni!
- Nem, nem ezt akarod, hanem... - rázta a fejét a fiú.
- Ki vagy te, hogy megmondd mit akarok és mit nem?!
Nobu lehajtotta a fejét.
- Jól van. Akkor... megvédelek a végéig, aztán... félreállok a győzelmed útjából.
- Nem! - vágta rá dühösen a lány - Azt akarom, hogy a legjobb élje túl! És... a lényege ennek az egésznek, hogy végül veled küzdhessek meg életre-halálra. Tényleg... nagyon... érdekel... hogy milyen vagy, amikor teljes erődből harcolsz... az életedért... És ha vesztek... nem bánom. Elfogadom, hogy te voltál a jobb. De nem fogom hagyni, hogy nyerj, ne félj! Amíg még mozdulni tudok harcolni fogok!
Nobu csak a padlót bámulta. Jó ez így?! Nem... nem jó... Nem így kéne lennie... És ezt az egészet ő találta ki a lánynak... Most pedig... Mért ragaszkodsz ehhez ennyire?!

Ami elbizonytalanodva játszott a zsebében lévő üvegcsével. Milyen kicsi, mégis mennyi szenvedést, mennyi halált rejt magában... Milyen jogon játszadozik ő az emberek életével? Egyszerűbb lenne, ha most összetörné, ha elfolyna az egész, ha nem lenne többé... Az elhatározás megvolt, mégsem tudta megtenni. Már maga sem tudta, mit akar. Most már mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell, és rábízza magát Akihitora... történjék bármi... Még mindig szeretne bízni, de már nem tudja, képes-e rá. Hisz benne is megbíztak, mégis kihasználta ezt.
Próbálta fékezni keze remegését, ahogy lassan elővette az üvegcsét és a fiú felé nyújtotta.

Eizan kissé elszégyellte magát. Tényleg megint korán ítélkezett, hisz Amiék nem támadtak rá Hiroshiékra és fordítva sem. Akkor viszont...
- Igen, ezek szerint megbízhatóak - mondta. - Innen lehet, hogy követni tudunk mindenkit, de kint ez már kissé nehézkes lenne. Vagy... ha esetleg kitalálunk valami módot, ahogy kommunikálhatunk, akkor... én akár vállalom, hogy kimegyek értük.
- Mondjuk... küldjünk füstjeleket a torony tetejéről, integessünk, vagy mi? - vetette fel Tatsuya. - Végül is az elég messzire ellátszik, sőt. Csak ha erdőben vagy, vagy bárhol máshol takarásban, akkor nem sokat ér. Gondolom, nincs nálatok walkie-talkie vagy bármi egyéb adóvevő...

Ichiro még mindig hűvös nyugalommal tekintett Himenora. Na mi van, miért nem lősz már? Direkt próbálod húzni az idegeimet? Hát, jelen állás szerint ez nem fog menni, már túlságosan kész vagyok hozzá...
De, de igenis érdekeljen! A nyugalom mellett lassan eluralkodott rajta az életösztön. Te tényleg ilyen hülye vagy, Ichiro? Ha már úgy állsz hozzá, hogy így is, úgy is lelő, akkor legalább megpróbálhatnál tenni ellene, nem? Tényleg gyökér vagy, ha ezt is kihagyod. Most... most csak egy kézzel tartja, és az is hogy remeg! Gyerünk, gyerünk már, bakker! Hiroshi biztos nem tétlenkedne!
Ichiro mintha mélyálomból tért volna magához. Hiroshi... tényleg nem hagyná. Sőt, eléggé ki lenne akadva, amiért elhagyta a gépfegyvert... na meg úgy mellesleg lehet, hogy az életét is...
Hát jó, egy próbát megér. Utána... úgyis tudja, mi lesz utána, bár az nem csak tőle függ. Sőt, egyáltalán nem... Ő eldöntötte, mit tenne akkor.
Tőle szokatlan hirtelenül gyors mozdulattal nyúlt ki jobb kézzel, hogy kirántsa a lány kezéből a fegyvert. Még jó, hogy ilyen közel áll... ha nem sikerül, legalább gyorsan vége lesz... de sikerült. Himenot talán meglepte a mozdulat vagy tényleg nem számított tőle ilyen reakcióra, mindenesetre némi erőkifejtést követően a fegyver már újra a kezében pihent. Milyen furcsa is volt újra a kezei között tudnia... mint egy régen látott barát. Mégsem érezte magát túl baráti hangulatban. Pár lépést hátrált, de eközben folyamatosan Himenora szegezte a fegyvert.
- Menj innen... - mondta ijesztő halkan, miközben érezte, hogy remeg az indulattól. Hát, lehet, hogy most követi el élete sokadik nagy hibáját, de ő akkor is csak Ichiro marad... - Csak tűnj el, mielőtt meggondolom magam... Lehet, hogy iszonyú nagy hiba a részemről, de... ez van... Mint mondtam, nem akarok gyilkolni... egyenlőre. Tehát ne kényszeríts rá...! Igen, lehet, hogy itt fogok meghalni ezen a szigeten, elég nagy valószínűségét látom. De valaki még mindig kitalálhat valamit. Ha ennek ellenére te mégis öldösni akarsz... én inkább nem akarok hozzájárulni, bocs. Azért kicsit durva, hogy mit hoztál ki belőlem... ajánlom, hogy visszakapjam a régi énemet...!

Akihito maga is meglepődött, mennyire megkönnyebbült, mikor átvette az üvegcsét. A tenyerébe zárta, s átölelte a lányt.
- Jól van...
Megnyugtatóan simogatta Ami hátát.
- Annyi... teljesen ellentétes gondolat van bennem... - mondta ki nagy nehezen - Fogalmam sincs, hogyan akarom folytatni... Bárcsak te... nem tudom... Ki kéne találnunk valamit. Ez így... sehogy se jó... Nem akarlak elveszíteni... De csupán olyan lehetőségeink vannak, ami által így vagy úgy, de... ez meg fog történni... És... félek...

Himeno meglepetten, mozdulatlanul meredt Ichirora. Milyen gyorsan megfordult az állás! Öldösni akarok...? Nem, én nem azt... Úgy nézek ki, mint aki szórakozásból mindenkit meg akar ölni? Én csak... csak meg akartam védeni magam. Nem...? Nem ezt csináltam? "Menj innen!" Ijesztően visszhangzottak benne Ichiro kemény szavai. Nem akart. Semmiképp sem. Most már nem akart újra egyedül lenni! De már nincs visszaút, igaz? Nem remegett már annyira, mint az imént, mert egy súlytól megszabadult, de... Már nem fognak megbízni benne. Tényleg nem maradhat a fiúkkal. Miért csinálta ezt?! És még rosszabb, mért beszélt olyan szörnyűségeket?! Azok a szavak... Nem, nem voltak igazak... Magát akarta meggyőzni vele, hogy meg kell ölnie a fiút? Igen, néha fárasztotta őt a sok hülyeség, de... Nagyon... új volt az egész. És... egy ilyen helyen... mosolyogni... nem ment volna nélkülük igaz? Nagyon hálás volt, hogy így alakult a dolog. Nem bírta volna életbenhagyni Ichirot a fránya büszkesége miatt. Vagy... csak mert... ilyenkor már nem lehet azt mondani, hogy bocs hülye voltam, meggondoltam magam, felejtsük el az egészet? Másrészről viszont... Most már... még szavahihetetlenebb lenne, ha ezt mondaná. Csak azért, mert nincs nála fegyver, igaz?! Azt hinné, csak azért mondja...
Nem is nézett a kijárat felé. Nem... nem fogok elmenni... Nem lehet, nem akarok... Nem... azzal én... Inább meghalnál mint elmenekülsz?
- Nem! - rázta meg a fejét - Nem megyek!
Lőjj le, ha akarsz! Legalább, nem kell gondolkodnom, nem kell rájönnöm, miért csináltam... Ha elmennék végig csak azon gondolkodnék... hogy lehetett volna másképp is...

Ichiro Himenoval tartó csatározása során most érezte először, hogy kibillen a magabiztos és hűvös szerepéből. Most... mi van...? Ő megadta neki az esélyt, még Hiroshinak is kitalált volna valamit, hogy miért ment el a lány, de... miért nem akar élni a lehetőséggel?
- Hogy-hogy... nem...? - kérdezte kissé meginogva, de igyekezett, hogy ez ne látszódjon a hangján. A franc, csak nem akarja folytatni a harcot? Ugye nem akarja rávenni, hogy rálőjön, vagy valami? - Épp most kaptál esélyt az életre, miért nem használod ki?

Hiroshi örömmel konstatálta, hogy a puska megvárta ott, ahol hagyta. Még jó, ki más lenne olyan hülye, hogy erre mászkáljon? Most aztán viszont spuri vissza! De milyen fura, hogy újra tiszta az arca... olyan... könnyű lett, újra szellőzik, vagy franc tudja mi. Te jó ég, hogy bírják ezt magukra kenni a nők?! Hmm... most már arra is kíváncsi, hogyan mulatták Ichiroék az időt. Talán lesz mivel baszogatnia őket.

Egy része nagyon közel állt hozzá, hogy kimondja: "Mert hülyeséget csináltam, és nem akarlak itt hagyni benneteket! Kérlek bocsáss meg, én nem öltelek volna meg!" De a másik része tudta, hogy ez milyen hiteltelenül hangzik. Amit most csinál, az kész öngyilkosság, de... milyen furcsa... eddig az életéhez ragaszkodott legjobban, most meg teljesen megőrült. Ilyen dolog a bűntudat?
Kihúzta magát, s már nem remegett, látszólag nem. Közelebb lépett Ichirohoz.
- Ölj meg! - közölte egyszerűen. Majd kibogozza, ahogy akarja...

Ami igyekezett megnyugodni Akihito karjaiban, de nehezen tudta lecsillapítani magát. Tehát mégsem...? Még nem...? Örült neki, hogy mégsem kell máris elválniuk, mégis felmerült benne, hogy így később tényleg nem lesz nehezebb? De, az lesz...
Tényleg csak ennyi idő adatott meg nekik? Vagy megölik őket, vagy önszántukból döntenek úgy, hogy kiszállnak a játékból? Esetleg végigharcolják az egészet, de... akkor megint ott vannak, hogy dönteniük kell.
Szeretnék hinni neked, hogy lehet más mód is... nem akarok kételkedni többet...
- Kell lennie harmadik útnak... - motyogta a fiú mellkasának igyekezve meghazudtolni előző szavait. Igen... mégsem érhet így véget... ha mégis, akkor felkészül rá, de ha van egyéb mód... akkor... akkor talán mégis élni akar.

Ichiro önkéntelenül hátrált még egy lépést. Öljem meg...? Mi a francot akar ezzel?! Nem vagyok hidegvérű gyilkos, ő meg... nem lehet ennyire kétségbeesve... Vagy igen...? Lehet, hogy amiatt van az egész? Azért nem lőtte le, mert... nem is azok a valódi szándékai? Csak ő is életben akar maradni? Elvégre... ő is fegyvert fogott Sasamére, már rögtön az elején. És ha nem találkozott volna Hiroshival, mégis mi a fenét kezdett volna egyedül? De a bizalma már megingott... sajnos nem ilyen könnyű helyrehozni. Azért mégsem lőheti le csak úgy! Elmenni meg valószínűleg tényleg nem fog, túl elszántnak tűnik...
- Hülye vagy, dehogy öllek! - kiáltotta, és ez már inkább volt a saját hangja. De hamarosan ismét elhalkult - De akkor... miért csináltad? Ha tényleg meg akartál volna ölni, megtetted volna már az elején, hisz annyi lehetőséged volt rá, nem hagytad volna, hogy provokáljalak... ugye?
Mondd, hogy igazam van... Nem érted meg, hogy nem akarlak megölni? De ezután, hogyan nézhetnék rád ugyanúgy? Bárhogy is szeretném, ez nem ilyen könnyű... hacsak nem azért voltam olyan nyugodt az előbb, mert tudtam, hogy nem tennéd meg... Áhh, biztos csak a sokktól volt!

Volt valami Ami szavaiban, ami megofgta a fiút. Valami, ami eddig soha sem jutott eszébe, pedig annyira kézenfekvő...
- Talán... - kezdte lassan - Fogalmam sincs, hogyan csinálhatnánk, de meg kell próbálnunk mindkettőnknek életben maradni. Ha... ha elcsesszük, maximum... meghalunk, de... az az alapkiindulás nem? - sosem érezte még magát ennyire megkönnyebbültnek, mint mikor kimondta az utolsó mondatot - Nincs vesztenivalónk.
Igen, bármit megtehetnek, bármivel próbálkozhatnak, mert... míg odakinn mindennek volt következménye, itt nincsen. Illetve... nyilván van, de ha megszegik a játékszabályokat legrosszabb esetben is az életükkel fizetnek... Csakhogy... ha betartják akkor is. És talán ez a tökéletes rendszer nagy hibája. Arra épít, hogy a saját élete mindenkinek a legfontosabb, de... igen félek, de... nem _akarom_ folytatni nélküled... Egy felem ragaszkodna a léthez, de... Ez már elhatározás. Amihez mindenképp tartani fogom magam. Bármi is történjen.
- Milyen lehetőségeink vannak? - kezdett hangosan gondolkodni - Kijutni innen... A tengertől lelőnének a hajóról, igaz? A nyakörv miatt tudják hol járunk, de ha az nem lenne... Éjszaka nem vennének észre... Meg tudunk valahogy ettől szabadulni? Vagy a másik megoldás... Közvetlenül a problémától megszabadulni. De az is lehetetlennek hangzik. Az iskolában gépfegyvereik vannak, mihez kezdenénk velük késekkel meg... - a kezében tartott fegyverre nézett - Hacsak... Nem szemtől szembe támadunk... - vadul dolgozott az agya. Túl sokan vannak... Még ha Ami fegyverével kezdhetnének is valamit, az egész bagázst nem tudják megmérgezni! Annyi biztos nincs belőle... Bár fogalma sem volt milyen tömény ez a szer.

/Wehehehe, végre neked is van egy hülye elírásod nem csak nekem /

Tényleg nem tennéd meg? Még azután sem, hogy én...
Leült a földre, óvatosan megigazgatva szoknyáját - mert oké, hogy sötét van, de azért mégis! -, jelezve, hogy ő tényleg nem mozdul innen.
Most hogyan tovább? Kérdezett... válaszolni kéne... Tökéletes alkalom, hogy vége legyen a hazugságoknak, csakhogy... Olyan nehéz...
- Én nem tudom megvédeni magam - mondta halkan - Nem azért, mert lány vagyok, vagy mert... gyenge lennék, egyáltalán nem tartom magam annak. Csak... ebben a rohadt játékban... tudod milyen fegyvert kaptam? Fegyvert eh... egy csalizajgépet... - mondta ki olyan hangsúllyal, mint akinek egyszerre van nevethetnékje és sírhatnékja a ténytől - Egyszerűen... előre megírták nekem, hogy ha valamit akarok... Akárcsak megvédeni magam... ahhoz ki kell használnom mást... Én nem... nem szeretek más háta mögé bújni! Elegem volt abból, hogy... én tényleg féltem, nagyon és... jól esett, hogy te itt vagy nekem... de ez így... nem helyes! Én nem vagyok ilyen! - csattant fel - Nem olyan vagyok, amilyennek látsz! Nem vagyok gyilkos sem, de... nem vagyok gyenge magatehetetlen kislány sem... Nem akarok úgy meghalni, mintha csak egy kis... Ez olyan igazságtalanság! - fakadt ki, és lehajtotta a fejét, érezte, hogy amiket beszél az Ichironál bizonyára a "te nem vagy normális" kategória, de neki egyszerűen fontos volt, hogy hasznosnak érezhesse magát - Ha kaptam volna egy tantot vagy wakizasit vagy katanát vagy ... Nem hiszem, hogy sokan tanultak harcművészeteket az osztályból. Persze Hayatéről tudok, de rajta kívül... Sokkal jobb esélyekkel kellett volna indulnom, mint a többieknek! - megrezzent és ijedten nézett Ichirora - Nem mintha meg akartam volna ölni bárkit is, ne érts félre, csak... csak... megvédeni magam és... Lehettem volna olyan valaki, akibe senki se akar belekötni, mert tudná, hogy csak veszíthet... Ehelyett ha összefutnék megint valakivel, aki meg akar ölni, csak mosolyogna, hogy már megint jót játszhat... - újra remegni kezdett, ahogy Soranora gondolt, ha megszerezhette volna Natsuki rapierjait... Nem szórakozott volna olyan jól, az biztos! Összekuporodott, s jobb kezével belekapaszkodott baljába a könyöke felett. Most is szánalmasan nézhet ki... Szánalmasan... Mégis mit gondol így Ichiro?!
- Nem kellett volna, hogy rászoruljak más sajnálatára... - szólalt meg újra - Hogy Kaori mentsen ki Sorano mocskos kis játékaiból, ez... Ezerszer jobb vagyok Kaorinál! Még hogy ő védjen meg engem! Ráadásul... semmi közünk egymáshoz... Nagyon... nagyon borzasztóan nézhettem ki, ha inkább nekem segített a saját barátja helyett... Ez annyira... olyan megalázó!
Észre se vette mit beszél. Hogy Ichironak fogalma sem lehet róla, mi történt a hegyen, azt se tudta, hogy Sorano milyen ember volt, hogy beszállt a játékba, ó nagyonis beszállt!
- Azt hiszed... Azt hiszed én élvezném a gyilkolást?! - dühösen nézett fel a fiúra - Fogalmad sincs róla, hogy néz ki valaki, aki tényleg élvezi! Aki nem életben akar maradni, hanem azon szórakozni, hogy hogy adod fel minden elved, csakhogy életben maradhass! Mert végül minden ember megteszi... Tudod, hogy meg fogsz halni és mégis, minden... minden eszközt bevetsz, hogy ne történjen meg... hogy legalább időt nyerj! És gyűlölöd magad, de megcsinálod! Mégis... mégis mit tudsz te...? Végig együtt voltál egy barátoddal, és olyan szerencsétek volt, hogy nem találkoztatok senkivel, aki bántani akart volna benneteket, de... Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ilyen osztálytársaid! Lehet... lehet, hogy én rossz vagyok, mert túl akarom élni, de... Vannak... - lehalkította a hangját - vannak sokkal... - képtelen volt befejezni a mondatot.

- Nem szemtől szemben... - ismételte meg immár sokkal nyugodtabban Ami. - De... hogyan lehetséges? Ha túl közel megyünk, felrobbanunk... hacsak nem csaljuk valahogy ki őket, vagy nem tudom... De igazad van, mindenképpen meg kell próbálnunk... De mindenképpen trükkösnek kell lennünk, mert a fegyverek ellen... így nem sokra mennénk. Vagy szerinted... szerinted esetleg kellenének még csapattársak...? Csak már... már nem tudom, kiben lehet bízni, és kiben nem...
"És ezt nem csak magamból kiindulva mondtam..." - fejezte be gondolatban. Vajon hányan lehetnék még itt, akik becsapták a társaikat, pont... mint ő...? Csak a körülmények miatt volt, vagy ő alapból is ilyen lenne...? Ha nem kerültek volna ide... vajon akkor is megpróbált volna bosszút állni Mizukin? Nem, inkább nem akarja tudni! Így is eléggé megrémült saját magától.

Akihito rövid gondolkodás után válaszolt:
- Nem tudom... Nem tudom megbízhatunk-e másban, és nem tudom, hogyan kerülhetnénk közelebb az iskolához, úgy, hogy ne essen bajunk... Ha minden kötél szakad... Muszáj lesz másokban is megbíznunk, de... Kezdetnek próbáljuk meg ketten. De először is... tényleg le kéne pihennünk valahol... Már nem tudok tisztán gondolkodni...
Zsebrerakta a mérget, s tovább indult kelet felé, visszanézve a lányra, követi-e.

Ichiro nem értette Himeno minden egyes mondatát, mégis megkövülten itta minden szavát. Tényleg... neki tényleg fogalma sem lehet róla, hogy a többiek min mentek át. Hisz olyan jól elhülyültek Hiroshival, most viszont ezek a marhulások olyan távolinak tűntek. Még hogy kimaszkírozni az arcát... ekkora egy gyermeteg poént, míg mások az életükért küzdenek! Valószínűleg valaki más, vagy pont saját maguk ellen, hogy bírják a nyomást, a súlyt. Valóban nem lehet róla fogalma és eddig... eddig bele sem gondolt mindebbe, csak most, hogy Himeno felhívta rá a figyelmét. Ez tényleg nem egy barátságos osztálykirándulás, nem viselkedhet úgy, mintha minden rendben lenne! Sasame és mennyire ideg volt, nem is csoda mindezek után. Ő akkor valószínűleg már rég rájött, hogy itt tényleg az életük a tét... talán pont akkor, amikor ő rászegezte a gépfegyvert.
És kit is említett még Himeno? Soranot és Kaorit? Tényleg, róla sem sokat tudnak, mi történt vele, mielőtt összefutottak. Ezek szerint már ő is szembenézett a halállal? És az a feszültség talán csak most jött ki rajta?
Észre sem vette, hogy idő közben szinte teljesen leengedte a gépfegyvert.
- Himeno, szerintem... - kezdte bizonytalanul, igazából nem is tudva, mit akar válaszolni... de nem jutott sokáig.
- Naaa, hiányoztam? - harsant Hiroshi a hangulathoz egyáltalán nem illő vidám hangja. - Nem, nem kell elmondanotok, mit csináltatok, van bennem annyi tolerancia, hogy...
Végre látótávolságba került, így csak most látta meg a földön ücsörgő Himenot, és a tőle pár méterre álló Ichirot, kezében a gépfegyverrel. És barátja tekintete... nemcsak meglepett volt a hirtelen felbukkanása miatt, hanem... valahogy túl komoly, és egyszerre tanácstalan.
- Na jó... - kezdte újra, most már valamivel ő is komolyabban - Lehet, hogy mégis érdekel, mi folyik itt. Például Himeno miért ül csak úgy a hideg földön, és te meg miért vágsz olyan siralmas képet?
Ichiro bizonytalanul harapdálta a száját, ahogy Himeno tekintetét kereste. Most mi a fenét csináljon? Arra már remek kis mesét talált ki, ha Himeno elment volna, de így... így mi a francot mondjon?!
- Csak... semmi... - nyögte ki végül.
- Hát ez nem volt valami meggyőző... Gyerünk, ki vele!
- Mi csak... az előbb... csak láttunk egy denevért, és kissé meglepett bennünket.
- Egy denevért, mi...?
- Igen, jó nagy denevér volt. De... már elment.
- Ah-ha... - Hiroshi még továbbra is kutatón szegezte kettejükre a pillantását, de Ichirotól nem kapott bővebb választ - Értem... Akkor reméljük, nem is jön vissza... Na jó, hol a táskám?
Ichiro biccentését követve hamar rátalált a táskájára, majd újra a hátára vette. Míg nekik háttal állva igazgatta a szíjakat, Ichiro eltökélten szegezte Himenora a tekintetét. Nem szólalt meg, csak némán formált egy szót, miközben a lány szemeibe fúrta a sajátját: "Figyellek"
- Akkor gondolom, itt éjszakázunk - próbálta enyhíteni a nyomott hangulatot Hiroshi. - Legszívesebben megünnepelném, hogy ismét tiszta a képem.
"Ünnepelni?" - gondolta Ichiro - "Ugyan... mit lehet itt ünnepelni? Semmi sem az, aminek hittem, túl sok minden van, amit át kell gondolnom... túl sok... Ha most tévedek és esetleg mégis meghalunk... akkor az most már az én hibám lesz."

Himeno vett egy nagy levegőt, és igyekezett összeszedni magát. Hiroshi nem tud semmit és... ki tudja miért, de Ichiro se világosította fel, úgyhogy... Ő se lesz hülye, él a felkínált lehetőséggel. Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle az előbbi zavaró gondolatait, és feltápászkodott.
- Had nézzelek! - mondta Hiroshinak, s odasétált hozzá. Megállt előtt, s kicsit közelebb hajolt - Hmmm... Nahát, már egészen furcsa... - belecsípett a fiú arcába, s meghúzta egy kicsit - ... hogy normális a fejed...
Nevetve elengedte, s elégedetten szemlélte annak reakcióját. Vetett egy gyors pillantást Ichirora is, komoly tekintettel, de csak a másodperc töredéke volt az egész, utána újra mosolygott megint.
- Ünnepelni viszont nincs sok kedvem, bocsi! - tárta szét a karját - Naagyon álmos vagyok... És feltételezem Ichiro is, úgyhogy drága főnök, rád maradt az őrködés szerepe.
Lassan visszasétált a táskájához Ichiro mellé. Vetett egy pillantást a mellette heverő piszkavasra is. Végül aztán nem nyúlt hozzá. Csak egy darab fém. Felkapta a táskáját.
- Hát... párnának jó lesz... - gondolkodott hangosan - Gondolom egyikőtök se cipel magával takarót, vaaaagy...? - Ichirora nézett - Te gyakorlatias vagy ilyen szempontokból, neeeem? Megosztozom veled a párnámon, ha te megosztozol velem a takaródon - mondta oldalra billentve a fejét.
Na tessék Hiroshi, remélem jól szórakozol!

Ami még pár pillanatig maga elé meredve gondolkodott a történtekről. Annyi minden történt ebben a pár hosszú percben. Egymás után érezte a reménytelenséget, az árulást, az újbóli reményt... Változhatnak ilyen gyorsan egy ember érzelmei? Ezek szerint igen, de mégis oly különös...
Hirtelen magán érezte a távolodó Akihito pillantását, így gyorsan a nyomába eredt. Nem, nem hagyja cserben! Együtt... igen, együtt kitalálnak valamit! És Akihito valóban kevesebbet pihent délután, ő talán el sem aludt. Meg előtte még csatázott is! Pihenniük kell, ha mást nem, az ő kedvéért. Bár mire a sziklák közé érnek, valószínűleg ő is ismét fáradt lesz. Be kéne már venni azokat a vitaminokat...

Ichiro kimeredt szemekkel figyelte Himenot. Mintha... mi sem történt volna...? Végülis miatta van ez így, meg volt rá az esélye, hogy szóljon, hogy elmondja Hiroshinak a történteket. Mégis képtelen volt rá... Most viszont az az arc, amit Hiroshi vág az arcát dörzsölgetve... komoly elhatározás ide vagy oda, ez azért minden pénzt megér!
- Tényleg nagy denevér lehetett... - motyogta alig hallhatóan Hiroshi - Egyesek, ha lehet még jobban megkergültek... na de khmm... - emelte fel ismét a hangját - Himenonak teljesen igaza van, Ichiro, biztosan kész lehetsz már. Olyan büszke vagyok rád, máskor már rég bealudtál volna. Menjetek csak, biztos van itt még nem túlságosan beomlott szoba, ellesztek ti ketten.
- Te...ssék? - forgatgatta a fejét Hiroshiról Himenora és vissza Ichiro. - Mármint vele, ketten, egy szobában...?
Hiroshi nem érthette meg a fiú szavai mögött megbúvó kettős tartalmat, ezért csak nagy bölcsen bólogatott.
- Bezony-bezony...
- De... - kezdte Ichiro, de ekkor észrevette, hogy Himeno a földön hagyta az egyszer már ellene fordított piszkavasat - Nos... oké...
- És milyen jó, hogy tényleg van nálad takaró... meg mintha párnát is láttam volna nálad a buszon.
- Hiroshi...!
- Nem kell magyarázkodni, menjetek nyugodtan - kacsintott Hiroshi.
Ichiro kavargó gondolatokkal nyelte le mondanivalóját. Ha ő most tényleg kettesben marad Himenoval... az tényleg érdekes lesz... már előre félt az esetleges párbeszédtől kettejük között.

- Vááh, klassz! - lelkendezett Himeno, és belekarolt Ichiroba - Menjünk, keressünk egy olyan helyet, ami nem omlik ránk! Ugye tényleg megszánsz legalább egy takarócsücsökkel? - nézett rá nagy szemekkel. Türelmetlenül rángatta maga után a fiút. Csak menjünk már, mert ettől a hangsúlyomtól én mindjárt hányok...

Basszus, basszus! Na, lehet, hogy most hibázott. Vagy Himeno tényleg csak beszélgetni akar... Lehet, hogy jobb lett volna ott hagyni a fegyvert Hiroshinál, bár... az egy kicsit feltűnő lett volna. Most már akkor viseli a következményeit. Most megint ugyanott vannak, lassan távolodva Hiroshitól, Himeno, gépfegyver meg ő. De... csak nem próbálkozik újra, igaz?
Valamit sürgősen ki kellene találniuk Hiroshival, hogy kijuthassanak innen, akár Himenoval, akár nélküle. Csak ötlete lenne... Ejj, Hiroshi, ilyenkor te vagy az ész, gondolkodj már, bakker! Kérlek, találj ki valamit... bármit...

- Hát ezek... tényleg elmentek... aludni... - nézett utánuk tágra nyílt szemekkel Hiroshi. - Jajj, de kifaggatnám, mi a fenét csináltak valójában...

Beérve egy kissé romos, de azért biztonságosnak tűnő szobába Himeno újra leült a földre.
- Hahh... még te beszélsz... - mondta hűvösen - Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó színész vagy.
Várakozva nézett a fiúra.
- Egyébként a takarós dolgot komolyan mondtam, hogy elkerüljük a félreértéseket. Nem szeretnék megfázni... Igen szarul jönne, ha véletlenül... Mégis túlélném...
Kinyitotta a táskáját:
- Egyébként nincs nálam semmi - mondta a fiúnak, és kitárta felé a zsákot - Iránytű, térkép, amiket kaptunk... Meg a vívókesztyűm... Az összes többi cuccom otthagytam a másik hegyen, még a játék elején. Bár ceruzával is lehet ölni, ha valaki nagyon kreatív... De egyébként nem szándékozom újra rádtámadni. Tudom, hogy ez nem nyugtat meg. De azért szeretném, ha tudnád.
Himeno nagyon hálás volt Hiroshi jól időzített érkezésének. Ez alatt a rövid idő alatt is le tudott nyugodni, és rendezni a gondolatait. Végre újra önmaga volt. Csak ne hazudj, ez a lényeg. Mostantól ne.
Egy nagy sóhajjal hátradőlt, és halk nyüszörgéssel vette tudomásul, hogy a kőpadló, igen... marha kemény... Újra együtt vannak hárman. Mintha semmi se történt volna, hát nem pont ezt kívánta? Sőt... Még jobb is... Kettesben van Ichiroval, ez sosem történt volna meg, ha... Hirtelen beléhasított egy gondolat. Kettesben, na egy pillanat, ez úgy hangzott mintha... Sietve az oldalára fordult, hogy Ichiro ne vehesse észre, ahogy elvörösödik. Hiroshi visszaérkezése óta egy nagy titkos és mentális csatározásnak tekintette, ahogy iderángatta Ichirot, de most... Újra tudatosult benne, hogy ő egy... férfi... te jó ég... És most tényleg egymás mellett fognak aludni? Nem, Himeno, verd ki a fejedből ezt! Szemmel akar tartani, és te is őt! Nem szabad meggondolnod magad, csak azért, mert zavarbahoz a helyzet. Az életedről van szó! Ichiro már nem bízik benned, és az előbb nem lőtt le, de... Most már itt van Hiroshi is. Barátok. Ichiro biztos félti őt tőlem... Ez esetben talán... Változott a dolog.

- Adóvevő? Nem nagyon... - rázta a fejét Eizan - Hacsak nem találunk, vagy nem dobunk össze párat.
- Összedobni? - nevetett fel Tatsuya. - Mégis hogy akarsz összedobni egy adóvevőt?
- Én? Sehogy, mivel nem értek hozzá. Ti jártatok mindenféle szakkörre, gondoltam, hátha összebarkácsoltok egyet.
- Barkácsolni... - fontolgatta a szót Harukára gondolva. Igen, ő szeretett így kísérletezgetni, de azért egy adóvevő, minden alapanyag nélkül neki is húzós lenne. Nem, inkább hagyjuk...
- Vagy marad a régi jó módszer... - folytatta Eizan - Kockáztatni. Ti láttok engem és a többieket, én viszont nem, szóval ez minden tekintetben lutri...
- Nem is tudom... Nem örülnék neki, ha karba tett kézzel kéne figyelnünk, hogy esetleg a te pöttyöd is átvált...
- Én sem nagyon... de miért, van más ötletetek? Vagy kimegyünk értük, amíg nem késő, vagy nem. Már nem húzhatjuk sokáig a döntést.

Ichiro kissé kényelmetlenül érezte magát, ahogy a helyét kereste a szobában. Még mindig nem barátkozott meg Himeno új oldalával, így nem nagyon tudta, mit is gondoljon felőle. De végül is miattad van itt, nem? Hányszor kell még eszedbe juttatnom... úgyhogy maradj csendben és tűrd nyugodtan a jelenlétét, ha már nem puffantottad le. Hisz hallottad... elméletileg nem akar ismét neked esni... Persze csak elméletileg.
- Ó, értem... - felelte a felé mutatott hátizsák tartalmára és az azt követő szavakra. Nagyon jó, hogy válaszolni sem tud rendesen...
Nem nagyon tudta mit mondhatna, vagy inkább mit csináljon, ezért mikor Himeno hirtelen az oldalára fordult, jobb ötlete nem révén ő is beletúrt az otthonról hozott táskájába és előráncigálta belőle a takaróját. Hát igen, az ember sosem tudhatja, főleg az ő esetében... A következő a párnája volt, ami elég kicsinek bizonyult, de jelen körülmények között jobb a semminél. Na most mit... Tanácstalanul nézelődött, míg végül az ajtótól nem messze a fal tövébe rakta a párnát. Kicsit kényelmetlen lesz a falnak támaszkodva aludni, de a barlang mégis valamivel hidegebb volt. Na jó... A gépfegyvert lerakta a párna mellé, majd a táskát is ott hagyta, és kissé bizonytalanul nézegette a kezében tartott takarót. Tényleg... kellemetlen lenne, ha megfázna. A lányok úgyis rosszabbul bírják így a hideget, nem? Hát jó. Tétován lépett közelebb Himenohoz, majd óvatosan ráterítette a takarót.
- Öhm... tessék... - motyogta kissé elvörösödve, de nem mert a lányra nézni - Én majd... elleszek...
Azzal indult vissza a földön hagyott párna felé, de már a gondolatra is kirázta a hideg. Ülve aludni... brrr...

- Valakinek végül... Ki kell mennie - mondta Kenta hosszas megfontolás után - De javaslom, hogy ne egyedül. És ne fegyvertelenül. Nem is tudom ki az a csapatból, aki a leginkább elszánt, hogy ha esetleg harcra kerülne a sor... Egy ilyen embernek mindenképp kéne mennie. Vagy... Nem kockáztatunk és... maradunk a mostani létszámnál... Kezdetben ez... fel sem merült bennem, de most már... Örülök, hogy ennyi ember megmenekülhet - aztán a várban találkozó ötösre gondolt - De nem, mégsem... Vannak emberek még kinn, akikben szinte biztosan bízhatunk. Nem hagyhatjuk őket magukra. Sajnálom... Hülyeségeket beszélek...
A monitorra pillantott.
- Na, - mondta és felkelt a géptől - kimegyek Midori elé!
Intett egyet a társaság felé, és kisétált a szobából.
Ichiru elgondolkodva figyelt két pöttyöt.
- Bárkik is mennek ki... Namiékat nagyon el kell kerülniük... Az a baj, hogy fogalmunk sincs merre akarnak menni. Talán... meg kéne hozni egy olyan "szabályt", hogy x zóna közelségbe nem megy hozzájuk senki, ahhoz képest, ahol látták őket indulás előtt. És valami vészjelzés mindenképp kéne. Nem látvány, inkább hang... Valami síp vagy ilyesmi. Ami azt jelezné a kintieknek, hogy valaki gyilkos szándékkal közelít feléjük. Vagy általában, hogy nincs rendben valami. De alapértelmezetten az első. Mit gondoltok?

Himeno meglepetten nézett a fiúra, ahogy érezte, hogy ránehezedik a takaró. Ő meg csak... úgy a falnál? Tényleg hideg van, és végülis... ez az övé... szóval, ez így nem lenne igazságos, nem? Felállt, s tétován Ichiro mellé sétált. Aztán végül leült mellé.
- De így te... - jajj ne, remeg a hangja! - így meg te fogsz fázni... - nyögte ki bátortalanul - Elférünk alatta ketten is, nem? Meg amúgy is azt mondtad... hogy figyelsz rám... és... én is jobb szeretnék figyelni... nem tudhatom... Merhetnék olyan messze aludni tőled, miközben te ott ücsörögsz a géppityuddal?
Fordított egyet a takarón, s ráterítette Ichirora is.
- Figyelj... - mondta halkabban - Mit kezdtél el mondani, mielőtt Hiroshi befutott?

- Hangjelzés... igen, ennek jónak kell lennie - töprengett Tatsuya - Olyannak kell lennie, ami elég messzire elhallatszik. És elég könnyen megvalósítható.
- Ami meg a másik felét illeti, tényleg nem kéne kint egyedül lófrálni. Komolyan gondoltam, hogy ha mást nem, az egyiket elvállalom. A fegyverem esetleges közelharcra megfelelő, már teszteltem néhány fán - kissé eltartotta magától az egyik kezét, így még feltűnőbb lett a csuklóján viselt karkötő, amit Tatsu még mindig nem tudott hova tenni. Mióta visel Eizan... ilyeneket? Ennyire nem készülhetett ki... A következő pillanatban viszont mintha a semmiből kerültek volna elő, furcsa pengék bukkantak elő a karperecből.
- Hűű... - nyögte Tatsu és nyelt egyet. Nem örült volna, ha egy ilyet forgatnak meg benne... Eizan pár másodpercig még nézegette a pengéket, majd ugyanolyan hirtelen eltüntette őket, ahogy jöttek.
- Nos, igen... - szólalt meg újra a csuklóját dörzsölgetve másik kezével. - Viszont nem szívesen adnám harcra a fejem, főleg hogy itt lőfegyverek is szerepet játszhatnak, bár hál istennek még nem futottam bele egybe se - a belefutás említésére elhúzta a száját, mikor eszébe jutott erdei találkozása Daisukével. Tényleg, ő hol is van most? Még mindig ott a sivatagban... jó pár piros pötty társaságában. Hogy bír ott aludni...?! - Viszont vészhelyzet esetén talán meg tudnám védeni magam. De ki legyen a másik...
Akaratlanul is Natsuki képe villant fel a fejében, hisz a lány már... de gyorsan kiűzte fejéből a gondolatot. Natsukinak már épp elég volt, ami eddig történt vele, nem szívesen tenné ki még néhány esetleges megrázkódtatásnak. De akkor ki... mondjuk aki nincs lesérülve, az sem utolsó szempont. Ő maga például még egy karcolást sem szerzett... na jó, azt talán igen, de komolyabb baja nem lett. Van egyáltalán rajta kívül itt még fizikailag ép ember?