6. - Amikor minden veszni látszik

Kenta ökölbeszorította a kezét.
- Megint kiabáltam vele... Pedig... megesküdtem magamban, hogy... soha többé nem beszélek vele úgy... Éreztetni akartam vele, hogy fontos... nekünk... de... megint csak elüldöztem... Tudom, hogy mindenképp elment volna, de... Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy hullával kell versenyeznem! - fakadt ki dühösen - Tudod, hova ment?! Tesshinhez... A rohadt életbe! Harukának tényleg igaza volt... de... ennyire... lehet valaki ennyire fontos? Már... már halott... minek rohangászik oda? És... sírt... könyörgött, hogy eresszem el... Mit tehettem volna?! Mondd meg Tatsuya, mit kellett volna csinálnom?! Meg fog halni... Egyedül... sebesülten... zaklatottan... És semmit sem tehetek... Az ég világon... semmit... Csak... - felnevetett - Végignézhetem a képernyőről, ahogy felvillan a piros pötty... Ahogy az imént Yuuka... Semmit sem érek... Összeraktam ezt a szart, de... Miért?! Hogy nagyképernyőn nézhessük, ahogy meghalnak a többiek és... ezek szerint még vissza is hallgathatjuk... Zseniális!

- Nem is kényszerítenék rá senkit, hogy belehallgasson. Már csak rágondolni is elég, hogy ennyien meghaltak közülünk, de ilyen módon közvetlen tanúnak lenni... ez már egy kicsit tényleg sok... - észre sem vette, hogy gondolataiba merülve fürkészi Ichiru arcát. Mikrofonok... nem lehetnek csak úgy elszórva körülöttük, igaza van Ichirunek, ahhoz túl tiszta volt a hang... akkor valahol rajtuk kell lenniük...! Bepoloskázták volna őket, amíg aludtak? Nem, túl kockázatos, hogy felfedezik, vagy elhagyják... akkor meg... Szemei elkerekedtek a döbbenettől, amint tekintete a fiú nyakára siklott. Valami, ami mindenkinek van...
- Bassza meg... - ujjaival akaratlanul is a saját nyakán pihenő hideg fémhez kapott. Már annyira megszokta a jelenlétét, hogy el is felejtette - A nyakörvek!

Ichiru is odakapott. Hirtelen fullasztó érzése lett.
- Ezzel... hallgatják le minden szavunk? De akkor... nem értem... ha most is... ha tudják, hogy tudjuk... Mért nem...? - elhallgatott egy pillanatra - ... történik semmi... Haruka! Mi van, ha...?! Ha a háttérben már készítenek valamit elő, csak nem is tudunk róla...? Mi van, ha... Itt a toronyban már mindannyian halálra vagyunk ítélve, mert... megszegtük a játékszabályokat...?
Aggódva a számítógép felé nézett.
- Biztos, hogy Kenta... tudja mit csinál? - kérdezte elsápadva - És nem csak kinyirat bennünket?

Tatsuya riadtan tűrte a rázúduló szóáradatot. Jesszusom, túl sok információ egy rakáson! Midori valóban azért ment volna el, hogy láthassa Tesshint? Azt a Tesshint, akit odafönt hallottak a felvételen? Tudja egyáltalán, milyen ember volt a barátja? Ha nem, akkor jobb, ha nem tudja meg. Kenta meg főleg, így is eléggé ki van készülve, és ha belehallgatna egy felvételbe, amin történetesen annak a bizonyos Tesshinnek a hangja szerepel...
- Én... nem tudom, valószínűleg én is elengedtem volna... Lehet, hogy csak el akar búcsúzni, és tudod, hogy ha valamit a fejébe vesz, max akkor állíthatod le, ha leütöd, vagy nem tudom... A gép pedig... nélküled nem tartanánk most itt, Kenta! Ha nem találtad volna ki ezt az egészet, tovább ölnénk egymást, csak még több áldozat lenne. Reményt adtál nekünk, hogy túlélhetjük! Igen... tudom, hogy nem tudunk megmenteni mindenkit, az túl könnyű lenne... de akik életben maradnak, mindig is hálásak lesznek neked. Midori pedig... emlékezz, eddig kétszer ment el tőlünk, és mindkétszer visszajött. Biztosat sajnos nem tudok mondani, de remélem, hogy ezután is visszajön...

Kenta ismént halk hangra váltott vissza.
- Én... nem tudom... ezúttal... - csak nagy nehezen ejtette ki a szavakat - nem akar visszajönni... - belemarkolt a szeme elé hulló hajszálakba - Nem akarom, hogy meghaljon... Én... - összeszorította a fogait, s csak egy dühös szisszenést préselt ki közte.

Haruka is érezte, hogy feltűnő gyorsan szökött ki az arcából a vér. Lehet... hogy már jó ideje csak játszanak velük? Gyanús is volt, hogy máris bejutottak a rendszerbe, de... nem lehet, hogy máris elszúrták!
- Szólnunk kell Kentának... és nagyon remélem, hogy biztató választ tud adni...

- Hogy-hogy... nem akar...? - Tatsuya kezdte azt hinni, hogy lassan már semmit sem ért - De hát... úgy volt, hogy ő is...
Nem akar... mit jelent, hogy nem akar? Hisz egy csapat, nem? Nem mehet el csak úgy, talán itt akar meghalni? Midori, mi történt veled...? Nem ilyennek ismertelek, most már tényleg kezdelek félteni...

Kenta nem válaszolt. Helyette inkább elindult befelé.
- Menjünk vissza...
Csupán ennyit mondott.

- Rendben... - motyogta szemlesütve Tatsuya, majd Kenta nyomában visszalépett a toronyba. Még egyszer hátranézett a válla fölött a sötétséget fürkészve - Az ajtót... bezárjuk...?

- Még mindig odalent vannak, szólok nekik. Remélem, hogy nem áll rosszul a szénánk.
Haruka még mindig sápadtan lépett az ajtóhoz és onnan nézett vissza a fiúra.
- Sietek, addig figyelsz a gépekre?

Nami nagyot nyújtózott belépve a házba.
- Aaaah, újra itt... Hol is van az a foteee...
Tompa puffanás, majd halk mormogás.
- Nami... - suttogta lemondó hangon a fiú - Nem ott...
- Észrevettem, hülyegyerek... auccss...
- Néznél a szemed elé... Ááááúúú...
- Jajj, bocsáss meg, képen vágtalak? Ebben a sötétben tudod...
- Tudod, mi a sötét?! Hallod, hogy itt dumálok melletted!
- Jajj, ne haragudj, a fülem is rossz...
- Jó édes...
- Puhaaaaaaaa - vetődött le a lány végre megtalálva, amit keresett - Még itt a pokróc, amit rám terítettél! - mondta boldogan.
- Ne visíts már, késő van ehhez! Fáradt vagyok... - dohogta a fiú, hogy a lány észre ne vegye, hogy zavarba jött az utóbbi mondattól. Felhozni a témát, hogy valaha is gondoskodott a lányról... Na ne.... Felejtsd el, oké? Nem azért... nem azért csináltam, hogy... Csak... olyan gyámoltalannak tűntél...

- Persze - bólintott Ichiru, újra a hangfileokkal szemezgetve. Innen megtudhatnák, kikben bízhatnak még az élők közül. És talán... egy kicsit Shinjinek is utánanyomozhatna, de... máshol pedig... Ez... kihalgatni másokat...
Hallgatta, ahogy Haruka léptei elhalnak.

- Felesleges... - mondta hátra se nézve Kenta - Látjuk a gépen, ha valaki közeledik... - és ne okozzon gondodot Midorinak, ha mégis vissza akar jönni, tette hozzá csak gondolatban. A lépcső közepén járt, mikor Haruka megjelent szemből. Megtorpant, s várakozón nézett a lányra.

- Egész sokáig nyugtunk van - mondta halkan Akihito Aminak - Hm? Alszol... Olyan régóta csendben vagy már...
Dél óta... illetve... azóta senkivel sem találkoztak... De így a legjobb... Lassan fogy az osztály, és talán... Talán így kihúzzák a végéig, aztán pedig... Istenem, aztán mi lesz? Mit csináljunk Ami? Képes lennél... nélkülem folytatni?

- Lehet, hogy gáz van... - nézett Haruka a fiúkra. De jó, legalább nem kellett teljesen lemásznia értük... - Nem tudom, Tatsuya említette-e, de lehallgatnak minket. És arra is sikerült rájönnünk, hogy ez a nyakörvek segítségével történik. Úgyhogy épp azon gondolkodtunk odafönt, hogy szarban vagyunk-e emiatt, mert látszólag nem tesznek ellenünk semmit... - újra végigfuttatta tekintetét a fiúk kettősén, és most jött csak rá, hogy mi, vagyis hogy ki hiányzik - Hol...
Tatsuya kérlelő tekintetét látva inkább lenyelte a kérdés végét, és nem folytatta tovább. Most már tényleg érdekli, mi folyt odalent...
- Menjünk, nem tudom, mennyire szorít az idő, bár... az is lehet, hogy már mindegy...

Ami Akihito hangjára lassan kinyitotta a szemét. Milyen sötét van... de ha ez itt Akihito, akkor nem álmodott, tényleg itt vannak együtt a várban. Milyen fáradt lett megint, de már legalább nem fázott úgy. Rendesen kellett volna szedni az antibiotikumot, nem megint elheccelni...
- Már nem... - válaszolta egy rövid ásítást követően - De nem te keltettél föl, már alapból ébredeztem. De te... te nem aludtál semmit sem?

Kenta ijedten követte Harukát. Elszúrta volna? Ennyire? Most miatta mindenki? Látod, még ebben is tévedtél Tatsuya... Mindent rosszul csináltam... Csak akkor szedte össze magát, mikor már újra a gépnél voltak.
- Lehallgatnak? Ez... eszembe sem jutott... Mi meg... végig nyíltan beszéltünk róla! De... azt értem, hogy itt mért nem robbantanak fel, de... korábban? Mért nem?
Ichiru odaengedte a géphez, s Kenta aggódva nézte át.
- Nem... Nekem... nagyon úgy tűnik, hogy most nem tudnak felrobbantani bennünket, de... Nem, semmiféle jelet nem enged fogadni a gép az iskolától... A nyakörvek felé sem közvetít semmit. Semmiképpen, ellenben... Felőle igen. Most is rögzíti és tovább is küldi a beszélgetéseink...
"Talán... tiltsam le azt is?" pötyögte be a kérdést, s a társaira szegezte a szemét. "És le kéne szedni ezeket. Tény, hogy most nem tud robbanni, de... ha valahogy visszaszerzik az irányítást... Első dolguk lesz megölni bennünket. Talán... eddig nem hitték, hogy sikerülhet nekünk, és mikor már rájöttek... késő volt... Azonban, ha... Ahogy én feltörtem az ő cuccukat, ők is fel tudnak onnan... Nem vagyunk örökké biztonságban... Hacsak le nem operáljuk ezeket... "

- Midori eltűnt! - rontott be Natsuki, s lihegve az ajtóba kapaszkodott - Sajnálom... elaludtam egy kicsit... én tényleg... annyira...
Most jól elcseszte... Egyszer mertek végre rábízni valakit és...
Kaori is épp most jött át. S ide-oda pislogva próbálta felmérni a helyzetet. Számítógépek? Mi... mi van? És... hogyhogy Midori eltűnt? Hát... nem aludt?

Kazushige elhűlve húzta össze magát rejtekhelyén, ami kicsit kényelmetlen volt, de talán egy ideig megteszi. Talán nem fedezik fel... Miért, miért nem tévedhet legalább egyszer ő is? Ráadásul rögtön ketten, ezt jól megszívta... Amikor arra gondolt, hogy nem akar egyedül lenni, nem gondolta volna, hogy hamarosan tényleg társaságot kap... Kérlek, ne akarjatok megtalálni...! Nem ártottam senkinek, nem is akarok, csak hagyjatok békén... nem akarok még meghalni...

- Nem voltam fáradt... - mondta Akihito - Tudtál pihenni egy kicsit?

- Igen, egy kicsit kialudtam magam. Azt hiszem, jót is tett. Köszönöm, hogy vigyáztál rám, de... te már nem vagy rosszul? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában Ami. - Már... nem szédülsz, meg ilyenek?

Nami felkászálódott a fotelról, s most már óvatosabban közlekedve keresett egy hálószobaszerűséget. Nobu szó nélkül követte.
- Aludnék egy kicsit, nem baj? - kérdezte a lány - Semmi másra nem vágyom most, csak... egy jó puha párnára és...
- Értem - bólintott a fiú - Én addig őrködöm, hogy senki se törhessen ránk. Pihenj csak nyugodtan!
- Köszönöm! Tényleg... nagyon hálás vagyok, Nobu!
Azzal eltűnt a szobában.

- Jól vagyok - mondta a fiú - Ahogy jött el is múlt. Akármi is volt az.
Beletúrt Ami hajába. Közelebb hajolt, s csak halkan ejtette ki a szavakat.
- És most... mi lesz? Csak... várunk tovább... Mire? Tulajdonképpen... mit akarunk?

Haruka az újonnan érkezettekre pillantott. Tényleg, ők még nem is tudnak semmiről. Valahogy tudatni kéne velük a fejleményeket. Vagy most már úgyis teljesen mindegy, hogy hallják-e őket? Végülis túl feltűnő lenne, ha egyszer csak elhallgatnának, nem? A főbb tennivalókat most már úgyis csak írásban egyeztetik, de nem kelthetnek túlzott feltűnést, így is elég gond, hogy már a másik oldal is tudja, hogy ők megtudták.
- Tudjuk... dél felé tart - felelte végül. Mutatóujját a szája elé emelte, majd következő válaszát már Kentának pötyögte be - "Rendben. Gondolatban már rajta vagyok".
Ezután újra Natsukihoz fordult, miközben a nyakörvre mutatott. Játsszuk csak a kis kétségbeesett szerepét.
- Mikrofon van benne. Basszus, mindent hallanak! - majd mellékesen kacsintott egyet mellé.

Natsuki pislogott egy-kettőt és ő is bemászott a szobába. Rápillantott a monitorra, aztán újra Harukára.
- És... jó az nekünk, hogy... elment?
Kenta válaszolt a lány helyett.
- Nem... - igyekezett nem Natsukira nézni - De... nem tehetsz róla... Szívesen fognám megint másra, de... Én engedtem el... És... nem biztos, hogy visszajön...
- Hova...? Hova ment?
- Tesshinhez - válaszolt tömören a fiú.
- Oh... - Natsuki az ajkába harapott. Túlontúl ismerős volt ez az érzés... Pedig ő még csak... Kuroshi nem jelentett neki semmit. Ellenben Midorinak Tesshin... És arra is élénken emlékezett, hogy abban a pillanatban nem akart többé visszatérni... De Midori, ugye te nem? Te annyira más jellem vagy...
Kaori tétován igazgatta meg a nyakörvét.
- Hogy érted azt, hogy... mikrofon? Mindent amit beszélgetünk... hallanak? Mindent, amit eddig... kivétel nélkül? Nem mintha nekem lenne valami titkolnivalóm, csak... Ez... Annyira... zavarbaejtő.
Natsuki csodálkozva nézett a lányra. Neki ez a legnagyobb problémája?! Az, hogy Kentáékat lehallgatták, sokkal, de sokkal nagyobb baj!

- Én... nem is tudom... - felelte halkan Ami, miközben enyhén beleborzongott, hogy ilyen közelről érzi a bőrén Akihito lélegzetét. - Csak addig gondoltam át, hogy eljussunk a várhoz, de a folytatásig nem jutottam el. Itt olyan békésnek tűnik... mintha nem is ott lennénk, ahol. Lehet, hogy ezért nem akaródzott eddig továbbállni...

- Ahaaa... - nyújtotta el a szó végét vigyorogva Hiroshi. - Lehet, hogy ez egyszer igazad van, Ichiro.
- Igazam? Mármint miben...?
- Lehet, hogy Himeno tényleg még nálad is rosszabbul énekel.
- Hééé! Én ilyet nem is mondtam!
- Tényleg? Én emlékeznék rosszul?
- Igenis te! Nem is ezt mondtam! Különben is, pont én voltam kíváncsi rá, hogyan énekel!
- Jó, jó... lehet, hogy tud énekelni, de ha egyszer nem mutatja meg... sajnálom, túlzottan szkeptikus vagyok. Biztos a nárcisztikus hajlamaim miatt bízom még benne, hogy a társaságban nekem van a legjobb hangom.
- Ezt... ezt most nem te mondtad, ugye? - meresztette a szemét Ichiro - Te... tudsz ilyen szavakat is használni...?

- Én benne lennék abban is, hogy elücsörögni itt, míg valaki ránk nem talál - mondta Akihito - Csakhogy... Egyszer eljön az a pillanat, és... akkor mit csinálunk? Harcolunk? Akárki is lesz az? És ha... végül csak ketten maradunk? Mihez kezdünk akkor, Ami?
Nagyon félt a lány válaszaitól, de... egyszerűen tudnia kellett. Hogy tudja, mit tegyen, ha eljön az a pillanat...

- Csak vicceltem - mondta gyorsan Himeno - Egyébként is este van már az énekelgetéshez...
Időközben beértek a fák közé Himeno maga sem tudta megmondani miért, de valahogy megnyugtatóbb érzés volt itt menni. Annyival... zártabb és... Biztonságosabbnak tűnik. Kár, hogy valószínűleg csak tűnik...

Tesshinhez... tehát oda megy Midori, nem csak szimplán délre. Tényleg ennyire fontos volt a számára? Vagy csak meg akar róla bizonyosodni, hogy valóban meghalt-e...? De várjunk... Midori mégis honnan tudja, merre keresse...? Lehet, hogy összefutottak, és... nem, az ki van zárva. De... ő is hallotta azt a hangfelvételt Tesshin és Ichiru között. Itt valami nagyon nincs rendben...
Mikor végre azt hitte, hogy biztonságban tudhatják Midorit, most újra aggódhatnak érte. De most más, mint előtte, Midori teljesen... átalakult.
- Igen, mindent - válaszolta Kaori kérdésére Tatsuya, és ezzel vissza is rántotta a gondolatban elcsatangolt Harukát - Mindent, amit most mondunk, és azt is, amit eddig említettünk. Minden felvétel ott van a gépen.
Közben az ő agya is lázasan dolgozott. Ezeket a nyakörveket nem lehet csak úgy megpiszkálni, mert ha nagyon belenyúlnak, attól még simán felrobbanhatnak. Mást kell kitalálni...

- Csak ketten...? - ismételte meg a lány. - De akkor... akkor ahhoz tényleg ölnünk kéne... megint... önszántamból nem tenném meg újra, többet nem! De ha ez kell, hogy megvédjük magunkat... nem tudom, pontosan mit tennék veszélyhelyzetben, de igen... az életünkért valószínűleg harcolnék... Viszont ellened? Hogyan is tudnék ezek után ellened fordulni... Akkor... akkor inkább ne jöjjön el az a pillanat, hogy már csak ketten maradtunk...

Nobu egy rövid várakozás után a fotelről zsákmányolt pokróccal visszaosont a szobába, ahol Nami eltűnt. Meglepve vette észre, hogy a lány máris alszik. Elmosolyodott. Nagyon kifáradhatott. Ő maga is megviselt volt. Hajnal óta talpon vannak, gyalogolnak, harcolnak, ölnek... És már fél tíz... De most fontosabb, hogy a lány pihenhessen. Ő még bírta a gyűrődést. Egyébként sem lenne rá jellemző, hogy kiállítana egy lányt őrködni, míg ő szundít... Körbenézett a szobában. Az ajtó mellett itt is egy puha, kényelmes fotel állt. Tökéletes!
Elgondolkozva figyelte az édesen alvó lányt. Ilyenkor... nyoma sincs rajta az elmúlt nap tetteinek... Milyen különös... Olyan békés és ártatlan... Ki nézni ki belőle ezekben a pillanatokban, hogy gyilkolt? Nem is akárhogy? Vajon ő is így néz ki, ha alszik?

- Ugyan, ilyenkor a leghangulatosabb, de ha nem, hát nem. Egyszer úgyis behajtjuk rajtad - Hiroshi arcán még ott virított a korábbi vigyor, de a fák közé érve hamarosan lelassította lépteit és hosszú idő óta először játszott elgondolkodva az egyik fülbevalójával.
- Basszus... - szólalt meg, mikor végre tudatosult benne a szörnyű tény - nem valószínű, hogy a romnál lesz vizeskút vagy valami, igaz? Tehát... hacsak nem pazarlom erre a vizem vagy nem mászok le a partra... akkor egy ideig még így kell maradnom...?!
- Alleluja! Vagyis, jaj de szar... - termett máris mellette Ichiro, hogy együttérzőn hátba veregethesse barátját. - Teljesen átérzem bánatod!
- Jelen pillanatban kötve hiszem, már csak az önelégült képedet nézve is máshogy érzem. Na mindegy, ne hidd azt, hogy nem oldom meg! - mintha hirtelen ötlete támadt volna, Himeno felé fordult - Himeno... hülye kérdés, de lehet, hogy te vagy az utolsó reményem... Van nálad... sminklemosó, vagy mittudomén, mi kell ehhez...?

- De mit jelent megvédeni magunkat? - kérdezett vissza a fiú - Csakis akkor... élheti túl... egyikünk, ha... a többiek meghalnak, de... nem biztos, hogy kivárhatjuk, míg más öli meg őket... És ha... megáll a játék... mindenkit fel fognak robbantani... Én... nem kérnélek rá, hogy harcolj ellenem, de... mindkettőnknek meghalni, hülyeség lenne, nem? Legalább az egyikünk jusson ki! És... ha... van még nálad az eredeti fegyveredből, akkor... - Akihtio képtelen volt a lány szemébe nézni - ... akkor talán be tudjuk fejezni ezt az egészet anélkül, hogy egymásnak kéne esnünk...

Himeno maga se tudta miért, de fülig pirult a kérdéstől.
- Ne... nem... én nem igazán szoktam... mármint... nincs nálam, bocsi... de... - zavarát leplezendő próbált valami alternatívát kínálni - A térkép szerint nincs olyan messze a vártól a part... Szóval szerintem... nyugodtan lemehetsz...
Nyugtalanul pislogott Ichiro felé. Most elrontotta a szórakozását... Remek... Így rövid úton mind két srác meg fogja utálni... Mért nem tudsz következetesen beszélni, he?!

- Minden felvétel? - ismételte elgondolkodva Kaori - Akkor... - hirtelen lelkesebb lett - Natsuki: Namiék... Így... megtudhatjuk igazából mit akarnak... mert én... nem akarom elhinni, én nem, hogy tényleg...
Egyikük sem vette észre Kenta szúrós tekintetét.
- De ez... - mondta Natsuki - Olyan lenne, mintha egy magánbeszélgetést hallgatnánk ki, nem illik, Kaori!
- De hát, ha nincs más megoldás!
- Nekem se tetszik az ötlet... - szólalt meg Ichiru - Azonban, így... tényleg egyszerűen megtudhatjuk kiben bízhatunk és kiben nem... hacsak... hacsak nincs valaki, aki folyamatosan mindenkinek hazudott... Bár... ha megölt valakit azt mindenképp tudni fogjuk. És azt hiszem, aki eddig nem ölt és nem is tett semmi arra utaló megjegyzést, az... már nem is fog. Talán... bármennyire is viszolygok tőle, mégis bele kéne hallgatni a felvételekbe...
Kenta Midori pöttyére szegezte a tekintetét. Már a hegy alján haladt, egyenletesnek mondható tempóban. Mit meg nem tenne, hogy megtudja mi történt vele, hogy ennyire... Hogy jutott el idáig azokkal a sérülésekkel és... találkozott Namiék után valakivel? Minden válasz itt van ezen a gépen... Csakhogy, ahogy Natsuki is mondja... Mit szólna Midori, ha tudná, hogy turkált az... emlékei közt...? Hogy ennyire nem bízik meg benne? Mi lenne most a helyes lépés... és? Számít, hogy mi a helyes, ha hosszú távon... talán pont ezzel menthetik meg a még életben lévőket? Mostantól... nem szabadna több áldozatnak lennie... Így is túl sokan haltak meg! Túlontúl sokan... Mit számít egy kis sértődés? Mi az ahhoz képest, ha valaki visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul meghal? És Midori talán... Nem hallgatna bele ezekbe a felvételekbe, hogy megtudja ki Tesshin gyilkosa? Hacsak... Idegesen a képernyőre pillantott. Lehetséges, hogy... már... most is tudja?! Csakhogy dél felé nem látott senkit. Midori valóban arra tart, ahol Tesshin holtteste van. Bár... Midori még nem is tudhatja, hogy itt megnézhetné ki hol van, mi több... az egész gépről nem tud, akkor... egy pillanat!
- Midori... - kezdte még mindig kavargó gondolatokkal - Ő nem tud erről - mutatott a gép felé -, nem igaz? Akkor... Honnan tudja, hova menjen? Ez... teljesen kiment a fejemből! Basszus... Hogyan?!

Ami elkerekedett szemekkel meredt a sötétségbe. A méreg... Akihito a méreggel akarja... Nem... nem engedheti meg, hogy miatta szenvedjen, főleg azok után nem, hogy látta a méreg hatása után Mizukit... Mizuki... te mit tennél most? Te sem hagynád, ugye? Mert én sem fogom... téged elvesztettelek a saját hibámból... őt nem fogom...! Ha mégis oda jutnának... hogy csak ketten vannak... akkor inkább egy nyertese se legyen ennek a programnak. Akihito nem engedné meg, hogy egyedül tegye meg... miért... miért várja, hogy ő majd hagyja...? Lehet, hogy hülyeség, de utána odakint... ezek után biztos nem lenne boldog az élete. A múlt, a lelkiismeret mindig is kísértené. Egyenlőre... maradjanak így a dolgok. Most még nem képes dönteni.
- Nem... - felelte az ajkát harapdálva - sajnos... nem maradt...
"Nem engedhetek tőled ilyen áldozatot..."

Akihito kicsit elsápadt.
- Értem... - mondta halkan. Túl könnyű lett volna... Könnyű? Nem, ez semmiképp sem lehet az, ráadásul... Ki tudja Mizuki mennyit szenvedett. De... erre talán képes lett volna. De magábaszűrni egy tőrt, vagy mint Minami... Akaratlanul is megborzongott. Mindenképp itt kell meghalnunk?! Mindkettőnknek?! Nem nyugodhat bele ebbe...

- Hmm... rendben, az én első ötletem is ez volt - nézett a még kissé távoli part irányába Hiroshi - Kösz azért. Még nem sűrűn volt közöm kozmetikumokhoz, de gondolom a víznek azért mégsincs olyan szaga, mint egy-egy ilyen trutymónak. Na jó, lehet, hogy kicsit környezetszennyező, hogy belemosom a képem a tengerbe, de ennyi csak nem árt meg neki. Ha mégis miattam megy tönkre ez a bolygó, nyugodtan bevághattok utána engem is a vízbe.
- Nem is rossz ötlet... milyen kár, hogy még azért jócskán kell gyalogolni a partig...
- Nem te mondtad nemrég, hogy úgyis lefényképeztél? Akkor meg szállj le rólam!
- De olyan vicces lett volna, ha még néhányan látnak így. Sasame napját is biztos feldobtad.
- Olyan régen emlegettem már az anyádat...
- Tudtam! Tudtam, hogy titkon rá akartál hajtani, te perverz állat!
- Az anyádat, Ichiro!
- Látod? - bólogatott Himeno felé. - Én mondtam!

- Én is pont ezen gondolkodtam - vonta össze a szemöldökét Haruka - Túl magabiztosan halad előre, mintha tudná, hová kell mennie... ugye nem lehet... nem lehet, hogy attól zavarodott így össze, mert ő ölte meg Tesshint, csak még nem tudatosult benne...? Nem, ki van zárva...
Sokadszorra lesett a monitor felé, ami olyan hívogatóan világított. Nem, nem lenne helyes... Ha most belehallgatnak, már nem csinálhatják vissza. Sok minden lehet a felvételek között, amit talán helyesebb nem hallani. Mégis tudniuk kell, csak... rá kell jönni, hogyan tudnak szelektálni.

Himeno elfojtott egy sóhajtást, s csak jól nevelten mosolygott. Fárasztóak... Biztos, csak azért érzi így, mert esteledik, és ő maga is fáradt már. Vagy... tényleg ennyire rossz csapatjátékos? Senkit sem tud 1-2 óránál tovább elviselni? De most már nem mászkálhat egyedül! Nem amíg nincs értelmes fegyvere... A francba Soranoval! Ő tehet mindenről... Elment már egy egész nap, és neki még mindig nincs használható fegyvere... Ha az a nő nem kapja el... Valahogy túl kell élnie... muszáj! És nem akar csak egy kolonc lenni a fiúk nyakán, akit meg kell védeni... Az annyira... megalázó...

Hayate némán szemlélte az előtte elterülő víztömeget. A hullámok megnyugtató hangja töltötte be minden gondolatát, mégsem volt annyira nyugodt, mint remélte. A tengeren túl... ott a szabadság... Az úszást még bírná is, nem hiába edzett annyit, csakhogy... az a vízen úszó sötét tömeg nem biztos, hogy ezt engedné. Egy hajó. Valószínűleg ez az, amiről Matsue is olyan vígan beszélt. Úszkálj csak nyugodtan, úgyis lelőnek. De idegesítő, hogy csak ezen múlik... ezen a pár rohadt hajón! És mivel a nyakörv miatt tudják, merre van, hiába próbálna az éj leple alatt kiúszni, úgyis lelőnék. Hát ez... szívás. Hátradőlt a fűben és ellazította izmait. Nem valószínű, hogy bárki is erre járna. Ha meg mégis, ő úgyis előbb észrevenné, mint az őt.

Kenta meglepetten nézett Harukára.
- Mért ölte volna meg? Nem te mondtad, hogy... barátok voltak? És... nem tudom... furcsa dolgokat mondott, de... Nem, Midoriból nem tudom kinézni, hogy megölt volna valakit! Főleg nem egy barátját!
- Kivéve, ha volt rá oka? - kérdezte Ichiru.
- Mi oka lett volna? - húzta össze a szemöldökét Kenta.
- Tesshin egy szemét alak volt. Többeket is megölt. Talán Midorira is rátámadott és önvédelemből...
Kenta kitágult pupillákkal nézett a fiúra, aztán visszafordult a géphez.
- Bele kell hallgatnunk a fileokba! - jelentette ki határozottan.
Midori... nem, még mindig nem hiszem, hogy ártottál bárkinek is... De... tudsz róla, hogy milyen emberhez rohansz épp most? Vajon...? Hogy lehettél barátságban valakivel, aki... Nem ezt érdemled...

Elmentek...? Nem, nem hallotta az ajtót, biztos csak átmentek a szomszéd szobába. Istenem, mit csináljon most? Ha most kihasználja, hogy nem látják és megpróbál menekülni, könnyen meglehet, hogy épp akkor jön valaki vissza, mikor épp szökne. És ráadásul iszonyat csendben kéne maradnia, nehogy lebukjon. Ha viszont marad... valószínűleg Nobuék - igen, Nami és Nobu... ez gáz, egyiküket sem szívlelte túlságosan - is maradnak reggelig, akkor viszont már sokkal nagyobb az esélye, hogy rátalálnak világosban. Nem, mindenképpen most kell cselekednie, csak... rá kell még szánnia magát. Ha mégis lebukik, milyen fegyvere is van? Pár tű, egy olló... meg egy golyóstoll... hát ez nagyon vicces lesz...

- Nem halogathatjuk tovább - bólintott Tatsuya. - És nem csak emiatt. Muszáj megtudnunk, kik vehetünk még be a csapatba, és sajnos ez a legjobb módja. De először is rá kell jönnünk, hogy vannak rendszerezve, mert amint látom, elég sok file van itt. Mivel mindenkinek saját nyakörve van, gondolom a file-ok is személyenként külön-külön vannak. Tehát ha valaki összefutott egy másik illetővel, van benne ismétlés is. Na jó, hogyan és melyikkel kezdjük?

- Találomra megnyitunk párat? - vetette fel Ichiru, de ahogy kimondta máris szörnyen butának érezte magát - Úgy értem... Figyeljük a fileneveket, és... hátha rájövünk akkor, hogy vannak rendezve... Mert... ezek csak számok... Még ha a neveink szerint lenne rendezve, vagy mappákba rakva, de... Semmi...
Kicsit bűntudattal, de kiszemelte az egyik filet: 400119. Elindította. Semmi. Izgatottan beletekert, de sehol... semmi...
- Mi a fene... hibás? Vagy... olyan nincs, hogy... akárkié is ez... semmit sem beszél... Legalább, hallatszódnia kéne mozgolódásnak!

- Még ha valaki olyané lenne, aki már nem él, de az elején csak beszélt valamit, nem? Hacsak ez nem az eleje - vetette fel Haruka - Amúgy... milyen hosszú egy-egy ilyen felvétel?
- Nem tudom, de ezt ki tudjuk deríteni - igazította meg a szemüvegét Tatsuya. - Vagy nézzünk meg egy másikat, hisz az elején is sikerült megnyitni egyet. Ha az sem jó... akkor azóta csináltak valamit a rendszerrel, talán...

Nami saját sikolyára ébredt fel. Szinte felpattant az ágyban, s a szája elé kapta a kezét. Zihált. Ez most... csak álmodta, vagy... tényleg kihallatszott? Aggódva körbenézett, de semmi. Csak sötétség. Akkor... csak álmában sikoltott. Képtelen volt visszafeküdni. Reszketve kászálódott ki a takaró alól, s az ágy szélére ült.
Mért... mért álmodik ilyesmit? Mért... mért kell?!
- A francba... a francba... - nyögte ki halkan. Nem szabad elaludnia!
- Nami...
Összerezzent, s kapkodva forgatta körbe a fejét. Aztán, ahogy megmozdult észrevette a fiút. A fotelen ült, eddig legalábbis, de most felé közeledett.
- Jól vagy?
- Per... persze... - nyögte ki a lány.
- Aludnod kéne! - mondta szinte parancsolón a fiú, de Nami kétségbeesetten rázta a fejét, felpattant az ágyról.
- Nem vagyok fáradt, inkább te...
- Nem vagy jól - jelentette ki a fiú.
- Nem, én teljesen... rendben vagyok - nyilvánvaló volt, hogy nem. Remegett a hangja is, akárcsak az egész teste. A fiú átölelte.
- Nincs semmi baj. Pihenj...
- Nem, nem tudok... nem lehet... Ha... ha... - a fiú meglepetten éreze, hogy a lány elengedi magát, s a földre térdelt vele. A sírás határán volt a hangja - ha csak... lehunyom a szemem... Újra hallom... újra és újra...
Megrezzent, s a fülére szorította a kezét. Nobu döbbenten nézett a lányra.

- Egy órás - nézett Ichiru a lejátszóra, s találomra megnyitott egy másikat: 070118 - Ez is annyi... És megint... csend... nem, várjunk csak... itt azért... van valami alapzaj... - kicsit beletekert.
"- De hát arra nincs semmi, csak a susnyás... Na meg attól kicsit lejjebb az a ház. Minek...?"
"- Ichiro... Sasamének bizonyára megvan rá az oka, hogy arra menjen. Ami olyan tekintetből nem túl bölcs döntés, hogy egyedül vág neki, abból viszont meglehetősen az, hogy a sűrűben akar haladni, ráadásul a már kitaposott ösvényen. Már így is épp eléggé ráhoztuk a frászt, szóval ha ez a döntése..."
"- Köszönöm a hasznos tanácsokat, de magam is el tudom dönteni, mit csináljak. Hát... további... sikeres utat!"
Megint csend.
- Hát... legalább tudjuk, hogy nem az összes felvétel rossz - szűrte le Natsuki - Ez mikori lehet? Mert... Sasame azóta már...

- Sasame is a toronyban volt...
Tatsuya hirtelen a hang irányába fordult. Eizan?! Ő meg mikor jött be?! Ráadásul ilyen váratlanul csak úgy megszólal... Nyugi, Tatsuya, nagy levegő, nem kaptál frászt, minden rendben van... Sóhajts egy mélyet, és már rendbe is jössz.
- És ez... mikor volt? - szólalt meg végre nagy nehezen.
- Kora délután még itt voltak, gondolom, valahogy azután - szólalt meg ismét Eizan - Hisz Nomiyáék nevét is hatkor olvasták be...
- Az a másik kettő meg Hiroshi és Ichiro... ők már majdnem a várnál vannak - nézett a térképre Haruka - Susnyás... mi számíthat nekik susnyásnak? Meg alatta egy ház...

Semmi... már az összes házat körbejárta, de semmit sem jelzett a GPS. Pont a településen ne lenne senki? Ez most meglepte. Shouri elégedetlenül húzta el a száját. Pedig azt hitte, majd ide jönnek tovább. Viszont olyan nincs, hogy egészen eddig senki nem járt itt. Mennyi az esélye, hogy még nem forgattak fel mindent, amit találtak? Mindjárt kiderül. Ha már eljött idáig, akkor már rendesen körbe is néz.

Ichiru nem nagyon figyelt oda a beszélgetésre. Kit érdekel, mikor volt? Egészen belejött a kattingatásba, s cseppet sem zavarta, hogy egyedüli okos felfedezése csak az volt, hogy egy órásak a fileok. 310121.
- Jé, 01 mindegyikben van - morogta halkan, közben rutinosan előretekert, míg hall valamit.
"- ...jött el is múlt. Akármi is volt az. És most... mi lesz? Csak... várunk tovább... Mire? Tulajdonképpen... mit akarunk?"
"- Én... nem is tudom... Csak addig gondoltam át, hogy eljussunk a várhoz, de a folytatásig nem jutottam el. Itt olyan békésnek tűnik... mintha nem is ott lennénk, ahol. Lehet, hogy ezért nem akaródzott eddig továbbállni..."
"- Én benne lennék abban is, hogy elücsörögni itt, míg valaki ránk nem talál. Csakhogy... Egyszer eljön az a pillanat, és... akkor mit csinálunk? Harcolunk? Akárki is lesz az? És ha... végül csak ketten maradunk? Mihez kezdünk akkor, Ami?"
Megállította a felvételt.
- Akihito és Ami. Két nagy kérdőjel. Hogy megbízhatunk-e bennük. Hallgassuk tovább? Ez friss felvétel lehet, mert... Ők most a várban vannak, tényleg.

- Igen, 01... - gondolkodott Tatsuya. Gyerünk, ő szereti a számokat, rá kéne jönnie...! - 310121... 31... adjatok egy névsort!
Eizan már nyújtotta is a sajátját. Ez a srác gondolatolvasó, vagy mi van?! A hideg rázza ki tőle, hogy ilyeneket csinál.
- 31... hagy nézzem... 31... ha hagyjuk a fiúkat elöl, akkor lefelé haladva a lányokhoz a harmincegyedik... Ami...! Remek, az első két szám már megvan, marad a többi.
- A 01 tényleg mindben ott van, ahogy Ichiru mondta - nézte a file-ok listáját Haruka - 01... 01, mint... első nap...?
- Van benne logika, sőt... - folytatta ismét Tatsu - Akkor már csak az utolsó kettő maradt. Ez az utolsó felvétel tényleg nem lehet régi... 21... akkor ez lesz az óra, és így máris van benne logika. Remek, legalább ez megvan.
- Amúgy... - nézte meg most már Eizan is kissé közelebbről a monitort - szerintem nyomd meg a folytatást, Ichiru. Máshonnan nem fogjuk megtudni, csak a felvételekről.