11. fejezet - Minden végzet nehéz

Shinji fájós fejjel ébredt fel. Fogalma sem volt, mennyi az idő, vagy hogy reggel van-e már, vagy este... De legalább olyan rosszul volt, mint mikor Namiék felverték az előbb... A fejére húzta a takarót, és igyekezett visszaaludni, de olyan erős hányingere volt, hogy sehogy sem sikerült. Gondolta, ki kéne támolyognia a mosdóba, de megmozdulni is rosszulesett. Ráadásul odakinn van Nami. Hát csak feküdt, és szenvedett tovább...

Daisuke idegesen nyomta le az ébresztőt. Mi van már...?! Fáradtan pillantott az órára. Még van egy kis ideje elkészülni kezdésig. Vagyis lenne, ha nem szarná le magasról az egészet. Behívtatok tegnap pluszban? Hát akkor ennyi, ledolgoztam a mait, kész, vége!
Ő aztán most ki nem mászik innen, az biztos! Most már úgyis nemsokára kikötnek, már csak ez a nap van hátra, aztán holnap le innen, és annyi. És most úgyis jobb dolga van. Olyan unalmas ez így, hogy itt vannak nála ezek a jó kis információk, és semmit sem tud velük kezdeni...

Emiko jólesően nyújtóztatta ki a tagjait, nem aludhattak olyan nagyon sokat, jóval éjszél után kerültek ágyba, és... még később lett, mire el is aludtak, mégis kipihentnek érezte magát. Kíváncsian figyelte a még alvó Hayatét. Határozottan aranyos ilyenkor. Persze mindjárt felébred, túlzottan belé vannak nevelve az ilyen önvédelmi ösztönök, szóval sokáig nem csodálhatja ilyen békés, és ártatlan állapotában, de azért... Talán épp ettől olyan különleges ez a pár másodperc.

Nem sokkal azután, hogy megérezte magán Emiko figyelő tekintetét, Hayate tényleg magához tért. Óvatosan kinyitotta szemeit, hogy rájöjjön, mi ébresztette fel. Hamar meg is pillantotta a lányt. Halvány mosoly szökött az arcára. Ó, így már érthető. És hirtelen minden beugrott az elmúlt éjszakáról, vagyis sokkal inkább hajnalról. Hát nem felejti el egykönnyen, az biztos.
- Jó reggelt - hajolt közelebb a lányhoz, és egy könnyed csókkal köszöntötte. - Megint sikerült korábban felébredned nálam.

- Kell ez a pár másodperc, hogy védtelennek lássalak - felelte halkan a lány. - El nem hinnéd, milyen vagy, mikor alszol... Teljesen, mint egy tizenéves kissrác. Durva, mi? Érezted magad valaha annak? A tegnap este után nem merném ezt állítani, és... az elmúlt pár hét után se. Fura... Annyira fura... Valahogy mindkettőnknek kimaradt a gyerekkora...
Emiko elgondolkodva hanyatlott vissza a párnájára.
- Szerinted nem lesz ebből még bajunk később? Nem leszünk tőle kevesebbek? Honnan fogjuk tudni, milyen játszani, gondtalannak lenni, hogy... - sietve elhallgatott. Egyetlen éjszakát tölt a fiúval és már azon gondolkozik, hogy majd ha gyereke lesz, honnan fogja tudni, mi mindent kell neki biztosítania, és hogyan, amikor nekik nem adattak meg ezek? Hova sietsz kislány?

Shouri meglepődött rajta, hogy a szabadnapján máris felébredt. Pedig be sem állított ébresztőt... Na mindegy, ha már így alakult, ébren marad, annyira úgysem szeret ilyenkor már visszaaludni. Hmm, szabadnap. Hasznosan kéne eltöltenie. Mondjuk megkockáztathatná, hogy elnéz Harukához. Miért is ne? Bár lehet, hogy még alszik, úgyhogy majd inkább kicsit később. Meg el kéne taposnia egy bizonyos férget is, aki már nagyon az idegeire megy...

- Védtelen kissrác...? - Hayate elgondolkodva vakarta meg a fejét. (tincsei szanaszét álltak) Ó, tehát ezért ébred valahogy mindig előbb, hogy egy kicsit még nézhesse ezt az énjét? Kíváncsi volt, hogy festhet ilyenkor. - Hmm, nem sűrűn, legalábbis nemigen tudok visszaemlékezni rá. Legfeljebb néhány iskolai momentum miatt, de az is ritkaságszámba ment...
Kimaradt a gyerekkoruk... Még ha más okokból is, de igen, ez így teljesen igaz. És bár gyakran gondolt vissza keserűen a múltjára, ez a gondolat már jó ideje nem bukkant fel a fejében. Gyerekkor... Igen, még emlékezett rá, mikor ezt szóvá tette az apjának. És arra is emlékszik, mi lett az eredménye...
- Nem tudom - felelte őszintén. - Mindkettőnktől elvettek valami fontosat, többet is. És látom is magamon, hogy mostanra milyen eredménye lett. Amikor kikerültünk a szigetről... huhh, azt sem tudtam, mi az, hogy barát. Úgymond meg kellett tanulnom. Ahogy sok más dolgot is, de talán elmondhatom, hogy már viszonylag jó úton haladok. Bár nyilván nem pótolható be minden így...

Yuuka még mindig álmosakat pislogva nyitotta ki a szemét. Először nem is jött rá, hogy mi miatt ilyen más az ébredés, de utána már meg is pillantotta a mellette fekvő Benawit. Ó, hát ezért...
Elmosolyodott, ahogy a fiút figyelte, de mosolya hirtelen halványodni kezdett. Ugye... ugye tényleg nem haragszik a tegnapiért? Ugye egyáltalán nem neheztel rá, amiért... amiért nemet mondott...? Azért biztos csalódott volt kicsit, de jobb ez így. Legalábbis szerette volna azt hinni, hogy tényleg jól döntött.

- Nagyon gyorsan tanulsz - mondta neki nevetve a lány. - Ha csak a mi kapcsolatunk is nézzük, viharos sebességgel eljutottunk az ismerőstől, a baráton át... ide... Remélem tudom tartani a tempódat. Bár én is ilyen könnyen tudnám összeszedni a hiányzó ismereteim a világról - csóválta a fejét. - Taníthatnál...

- Úgy gondolod? Egyezzünk meg egy kölcsönös tanítgatásban - ajánlotta cinkos mosollyal az arcán Hayate. - Mondjuk ez a tempó engem is kissé meglepett, bár nem mintha túlzottan zavarna. Csak az elején még csak nem is gondoltam volna, hogy ide jutunk. Most meg... - felemelte egyik kezét, és ujjaival végigsimított Emiko arcán - azt hiszem, megtaláltam a helyem. Nagyon sokat tanultam tőled is...

Emiko közelebb bújt a fiúhoz.
- Én meg... jaj, de hülyén hangzik ez most, de... valahogy mégis... annyi év után, melletted érzem magam először biztonságban. Csak... egyetlenegyszer éreztem már hasonlót korábban. Túl jó kedvem van most. Nem félek Morinagától. Egyszerűen nem hiszem el, hogy tönkre tudja tenni ezt. Most nem. Nem történhet meg. Érzem. Tudom. Mert te itt vagy. Amikor úgy kiborultam, és... te mégsem hagytál egyedül, és elküldtelek, aztán... olyan piszokul igazságtalanul viselkedtem veled, és te mégse hagytad, hogy hülyeséget csináljak... Valahogy... te mindig tudod, mit kell tenned.

Hayate közelebb vonta magához Emikot, és abban a pillanatban úgy érezte, tényleg megtalálta azt, amire szüksége volt. Akire... Korábbi életével mindez annyira összeférhetetlennek tűnt, de nem érdekelte. Most most van, ez meg az új élete. Emiko oldalán. Szüksége volt a lányra, akárcsak neki rá. Ha már most ennyire függőnek érzi magát tőle, akkor mi lesz később? De tetszett neki ez a fajta függés, nagyon is.
- Akkor hát ne hagyjuk neki, hogy elrontson bármit is. Főjön csak a saját levében, és játssza a kis játékait nélkülünk. Mert melletted az lehetek, akiről korábban még csak nem is álmodoztam, és semmi pénzért nem adnám ezt fel csak azért, mert ő gondol egyet, és mindezt tönkre akarja tenni. Ami viszont a mindiget illeti... hát ha mindig nem is, de most jó lenne. És ki is fogok találni valamit.
Emiko szavait érezve úgy érezte, képes is minderre. Meg tudja csinálni, ki tudja játszani Morinagát. Ebben a pillanatban úgy érezte, tényleg mindenre képest, hogy mindent helyre tud hozni. Hogy hogyan? Valahogy. Az már részletkérdés, majd útközben ráér kitalálni.

- Hmm, szóval ki kéne mászni innen, és csinálni valamit? - Emiko halkan felnyöszörgött. - Olyan jó itt a takaró alatt, nem fázom, puha, kényelmes... Kicsit azt hiszem, mégis hiányozni fog ez a puccos vizenjáró szálloda... De ha dolgunk van, hát dolgunk van...

- Kényelmi szempontból tényleg nem semmi - értett egyet Hayate, és bármennyire is nem tetszett neki sem az ötlet, hogy kikászálódjon az ágyból, mégis felült, és kinyújtóztatta karjait. Igen, sajnos még dolguk van, és nem kevés agymunka vár rájuk. - Vajon Yuuka felkelt már? Sőt, az éjjel mintha nevetést hallottam volna kiszűrődni az ajtaja mögül. És gondolom, nem magában nevetgélt. Hmm, bár lehet, hogy tévedek...

Benawi álmosan keresgélt a karórája után, hova is...? Ah, a földre tette... Mi? Még csak nyolc óra? Akkor tényleg nem sokat aludt, nemcsoda, hogy még Yuuka is alszik. Lehunyta a szemét és megpróbált újra álomba merülni.

Emiko úgy pattant fel, mint akit leöntöttek hideg vízzel. Abszolút nem figyelt semmire Hayatén kívül tegnap este. Most ez végképp bebizonyosodott.
- Micsoda?! Benawi itt aludt? Benawi Yuuka ágyában aludt?! De most... Benawiék...?
Akármennyire is szivatta őket, most úgy tűnt, ő lenne a legjobban kiakadva, ha annak a kettőnek az övékéhez hasonló esti programja volt.

Yuuka meghallotta a fiú motoszkálását, és csak akkor eszmélt rá, hogy ismét elszenderedett. De mikor végre kinyitotta a szemét, Benawi már épp a visszaalvással próbálkozott. Ohh, még ennyire korán lenne? Akkor nem csoda, hogy még ilyen álmosnak érzi magát. Akkor még egy kicsit talán pihenhet, addig sem kell foglalkozni a gondokkal, amik ma várnak rájuk.

Hayate pislogott párat Emiko reakciója láttán. Oké, ő is meglepődött a dolgon, de azért ennyire nem. Végül is a bázison is egy szobában aludtak, nem? Vagy ez most más lenne? Emiko tud valamiről, amiről ő nem...?
- Fogalmam sincs, nem lestem be az ajtaja mögé. És igazából kicsit másfelé jártak a gondolataim, szóval csak most esett le, mi is volt olyan fura tegnap. Hát, ha fölébred, vagy esetleg fölébrednek, akkor kiderül. Kivéve ha tényleg itt töltötte az éjszakát, és elosont hajnalok hajnalán, hogy mi ne tudjunk róla. De ez nem túl valószínű. Vagy mégis...?

- Passzolom - rázta a fejét Emiko. - Megyek, megmosakszom... Meg asszem iszom egy pohár vizet is... Huhh... Aztán, ha rendbeszedtük magunk, leülhetünk kitalálni akár, hogy most mit... és hogyan.

- Addig én is átvarázsolom magam - bólintott Hayate, és végre teljesen lekászálódott az ágyról. Oké, ruhák, azok kellenek most, meg azért egy mosakodás azért rá is ráférne... Meg mondjuk kevésbé gyűrött ruhák. De úgyis kapott jó pár öltönyt, az nem jelent problémát.

Tatsuya még kissé álmatag tekintettel ment ajtót nyitni. Mégis kinek jut eszébe ilyenkor jönni? Nem kicsit lepődött meg, mikor kinyitva az ajtót Daisukét találta mögötte. Oké, sok mindenkire számított, de rá valahogy nem...
- Öhm... igen? – szólt ki nem kis gyanakvással a hangjában.
- Jó reggelt! – biccentett a fiú, és igencsak elégedett kifejezés ült ki az arcára Tatsuya értetlenségét látva. Utóbbinak ez nem igazán tűnt biztatóan, a fiú hangsúlya meg pláne nem. – Haruka?
- Még alszik... - Tatsuya egyre kevésbé értette a dolgot. Mi a francot akar Daisuke pont Harukától...? Ez neki sok így hirtelen korán reggel.
- Az jó, igazából úgyis hozzád jöttem.
- Hozzám... ? – Tatsuya most ér el arra a pontra, hogy úgy érezte, igenis ráférne egy kávé, akármilyen hatással is lenne rá.
- Igen, úgyhogy akár be is engedhetsz – mondta Daisuke, és enyhén félretolva az útját elálló Tatsut, már be is tessékelte magát a szobába. Jól van, megy ez.

Hayate immár teljesen elkészülve dobolt ujjaival a térdén. Nem nagyon akaródzott felébresztenie Yuukát, mert mi van, ha tényleg itt aludt Benawi, és hát... sosem lehet tudni. Addig is agyalhat tovább a dolgon. Nem hitte, hogy tényleg jó ötlet szavazásra bocsátani a kérdést, de hiába érezte magát annyira magabiztosnak nemrég, hiába bizonygatta Emikonak, hogy na majd ő kitalál valamit, egyelőre nagyon nem úgy tűnt, hogy ez össze akar jönni. Persze esze ágában sem volt feladni. Legrosszabb esetben háromig még van idő...

Hiroshi még mindig fáradtnak érezte magát az éjszakázástól, de nem sokat aludt az éjjel. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi történik majd, ha Ayumu tényleg beszél Morinagával. Talán... talán jobb lenne Hayatééknak is elmondani a dolgot, hogy jó ötletnek tartják-e. Semmi kedve nem volt ismét a mély vízbe dobni a lányt. Viszont ha fel akarja keresni a többieket, akkor minél előbb el kell intéznie a dolgot.

- Ideges vagy? - kérdezte Emiko, s aggódva pillantott a fiúra. - Megint ellátogatunk Shinjihez, hátha most használhatóbb, vagy mi legyen?

- Nem szívesen ismerem be, de igen, egy kicsit - viszonozta a lány pillantását Hayate, majd enyhén vállat vont. - De csak mert még nem tudom pontosan, mihez kezdjünk. Hmm, Shinjihez? Végül is... megpróbálhatjuk. A tegnapi segítségnyújtásánál szinte bármi hasznosabb. Csak aztán meg nehogy felkapja a vizet, hogy folyton cseszegetjük, és akkor meg azért ne mondjon semmit. Yuukát... megvárjuk, vagy hagyjunk üzenetet? Meg ha Shinji nem is segít, hátha összefutunk valakivel az osztályból, akinek esetleg van ötlete. Esetleg Nami... őt is megkérdezhetjük végül is, ő korábbról is ismerte Morinagát. Vagy mondjuk Natsukit.

- Ah, igaz. Nem csak Ayumu van... - bólintott Emiko. - Mindenesetre, igazad van, lehet, hogy meg kéne várnunk Yuukát, és kikérni a véleményét, mert végülis mégiscsak az ő feladata lett, és... ha Morinaga bepöccen, hogy szervezkedünk, rajta fog csattanni...
Emiko gondterhelten felsóhajtott. Mennyivel könnyebb lenne csak szépen átadni Shinjit, és kész... Nem kéne itt agyalni, meg Yuukát félteni, meg mindenki mást...

Ayumu felnézett a könyvből, amit éppen olvasott, hogy az órájára pillantott. Kilenc? Akkor most már biztos, hogy Hiroshi és ébren van, ugye? Bár lehet, hogy a tegnapot pihenné, és akkor mégis felébreszti, ha... De ha meg nélküle megy el reggelizni, az talán rosszul esne a fiúnak. És a gyomra is nagyon jelez már, nem halaszthatja. Végtére is tegnap se evett semmit már műszak után. Feltápászkodott az ágyáról, és átsétált a fiú szobájához. Mély levegőt vett, aztán kopogott az ajtón.

- Akkor várjunk még egy kicsit - adott igazat Hayate. - De tényleg egy kicsit, különben muszáj lesz felkeltenünk őt. Vagy őket... A lényeg az, hogy eléggé szorít az idő.
Hirtelen észrevette, hogy hiányzik valami. De mi...?
- Jaj ne, már megint... - sóhajtott fel. - Oké. Hol a macska...? Bár már kezdem azt hinni, hogy felesleges állandóan így keresgélni, majd előjön megint, ha ő is úgy akarja. Hmm... mennyi a valószínűsége, hogy Morinaga elfogadná inkább a cicát állatkának, és elállna ettől a nem túl kedvező döntési helyzettől?

Hiroshi felkapta a fejét a kopogtatásra, és az ajtóra pillantott. Ayumu lenne? Vagy Hayatéék jöttek vissza? Bármelyikük is az, legalább nem ül tovább itt tétlenül.
Szélesen elmosolyodott, mikor megpillantotta az odakint ácsorgó Ayumut.
- Szia! - köszönt a lánynak. - Már talpon is vagy? Én is épp indultam volna hozzád.
Ez végül is igaz volt, tényleg Ayumuhoz indult. Hogy megkérdezze, vele tart-e majd munka előtt Hayatéékhez. Nem akart a háta mögött cselekedni, elvégre ez már az ő ügye is. Bár... végtére is mindig is az volt.

- Nos, ezt is megkérdezheted Natsukitól - mormogta Emiko. - Biztos ki fog derülni, hogy a pasi él-hal a kisállatokért...
Felkelt Hayate mellől, csak hogy csináljon is végre valamit, és keresgélni kezdett a macska után.
- Ilyenkor mindig azon parázok, hogy valahogy kijutott és bezúgott az óceánba. Dög, hé dööög! - a fejét csóválta. - Hogy lehet valami ennyire fehér, és ennyire cuki? Rózsaszín masnival. Tényleg luxusdög... Mennyi perverziója van a gazdagoknak... Mért ne lehetne egy vörös macska is szép, vagy valami foltos?

- Jó reggelt! Örülök, hogy ébren vagy, aggódtam, hogy én foglak kelteni, pedig még pihennél? Mit szólsz egy közös reggelihez? - kérdezte mosolyogva Ayumu.

Tatsuya követte az önként bevonuló Daisukét, és mindössze egy néma sóhajtás volt a reakciója arra, hogy a fiú szépen kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.
- Oké... most már elmondanád, hogy mégis mit akarsz tőlem? - próbálkozott Tatsuya. - Ne érts félre, nem mintha nem látnálak szívesen, de azért mégis...
- Gondolom... - futott át egy grimasz Daisuke arcán. Persze, valószínű, hogy szívesen látja. Csak ahogy bárki más is...
- Szóval...? - próbálta gyorsítani a dolgot Tatsuya.
Daisuke színpadiasan felsóhajtott. Hogy egyesek milyen türelmetlenek...
Elővette Shouri mobilját, és elgondolkodó kifejezéssel az arcán forgatta az ujjai között.
- Tudok valamit, amiről talán neked is tudnod kéne - kezdett bele végül. - Nekem mondjuk annyira nem a szívügyem, de téged talán érdekelne a dolog.
Tatsuya ritkán vesztette el a türelmét, de most már eléggé a határon egyensúlyozott. Ez kész, bökje már ki!
Ekkor váratlanul kinyílt egy ajtó, és egy Tatsuyához hasonlóan álmos tekintetű Haruka lépett ki rajta.
- Jó reggelt... - dörgölte meg a szemeit. Beletelt neki egy kis időbe, mire észrevette, hogy nem csak Tatsuya van a helyiségben. - Ó... szia... - köszönt kissé tétován a nem várt vendégnek. Hát ő meg mit keres itt?
Daisuke összevonta a szemöldökét. Nem hitte volna, hogy máris felébred... Talán el kéne odázni az egészet, vagy legalábbis megvárni, amíg a csaj eltűnik valahova.
- Szia... - köszönt azért vissza.
- Jé, Shourinak is pont ilyen telefonja van... - jött az álmos megállapítás a lány részéről.
- Tényleg? - Daisuke alig tudta elfojtani mosolyát. - Micsoda véletlen... Viszont sajnos nekem közben...
Ismételt kopogás fojtotta belé a szót. Mindhárman egyszerre fordultak az ajtó felé.
- Majd én kinyitom, úgyis én vagyok közelebb - vont vállat Haruka, és összébb húzta magán köntösét, mielőtt elindult volna ajtót nyitni.
- Ezt máskor kéne fojtatnunk, vagy legalábbis máshol - mondta közben halkan Daisuke, hogy csak Tatsuya hallhassa szavait. - Ugyanis róla van szó, és nem hinném, hogy most hallania kéne... Viszont elhiheted nekem, hogy téged nagyon is érdekel a dolog.
Ekkor furcsa, baljós előérzete támadt. Mi ez a sötét kisugárzás...? Elszakította tekintetét Tatsuya hökkent ábrázatáról, és lassan az ajtó felé fordult. Azon kapta magát, hogy egy igencsak idegesnek tűnő Shourival néz farkasszemet. Mit idegesnek, roppant dühösnek tűnő Shourival! Lopva lepillantott a kezében forgatott telefonra, majd vissza az ajtóban álló fiúra.
- Hoppá... - bukott ki belőle. Ezzel sem igazán kalkulált előre.

- Nem túl valószínű, de egy kérdést végül is megér - vont vállat Hayate, és szemeivel ő is a macska nyomát kutatta. Azt sem tartotta túl valószínűnek, hogy a macska valahogy kijutott, hacsak... nem, az erkélyajtó ránézésre zárva volt. Max akkor juthatott volna a víz közelébe, ha sikerült kisurrannia az erkélyre, és onnan lezuhannia. Vagy... esetleg még a lábuk között is kisurranhatott, ahogy az ajtót nyitották-zárták. De azt azért csak észrevették volna, nem? Meg amúgy is, ez a macska kész eltűnőművész, majd meglesz.
- Ó, tehát megint a gazdagok perverzióinál lyukadtunk ki? - vonta fel a szemöldökét, majd elmosolyodott. - Ejnye-ejnye... Hát, a kisállatok annyira nem az erősségeim, szóval ebben a kérdésben nem tudok nyilatkozni. Mondjuk személy szerint jobban díjaznék egy kutyát, de ha macska van, hát macska van. Legalábbis elvileg van valahol...

- Jobbat el sem tudnék képzelni - felelte mosolyogva Hiroshi. Úgy döntött, inkább csak a reggeli után, vagy legalábbis a vége felé hozakodik csak elő az ötletével. Addig hagy maradjon csak az övék a pillanat, semmi kedve máris elrontani a hangulatot. - Ha úgy vesszük, már kész is vagyok, szóval akár indulhatunk is.

- Remélem nem a paplanunk alatt fogjuk megtalálni... - húzta össze a szemét Emiko. - Meg lennék lepve, ha tegnap hárman lettünk volna az ágyban.
Megborzongott. Inkább a sokkal valószínűbb konyha felé vette az irányt, hátha kaját keres. Nem is tévedett nagyot. A cica épp az üres tálja alját nyalogatta az utolsó korty tejecske után, észrevéve a lányt pedig hangosan felnyávogott, miközben merőn nézte őt.
- Huhh, téged meg jól elfelejtettünk... Tudom-tudom... Keresek valamit...

- Azt azért szerintem észrevettük volna... - piszkálgatta meg műbajszát Hayate. - Legalábbis gondolom, hogy azért kiszúrtuk volna...
Felsóhajtott, de most nem követte Emikot a konyhába. Megállt az erkélyajtóban, kezével megtámasztotta az ajtófélfát, és ötletet remélve leste a vizet. Miért nem jár az agya? Egyszerűen nem megy, mintha kifogyott volna minden használható ötletből! De hát az nem lehet... Vagy mégis...? A francba is, Hayate, szedd össze magad!

Emiko meglepődött egy kicsit, mikor nem ott találta Hayatét, ahol "hagyta", de nem akadt fenn ezen, kisétált mellé.
- Megtaláltam őfenségét, most már tömi a hasát, megint nem lesz vele gond egy darabig.
Hayate oldalához simult.
- Olyan szép innen a kilátás. És megnyugtató ez az illat. Jól el kéne raktározni ezt az élményt. Szerinted... vízközelben leszünk azért? Ijesztő lenne, ha nem lehetnénk... El sem tudom képzelni, milyen ha nem sétálhatsz ki időnként a tengerpartra.

- Te meg mi a szart keresel itt? – vágott bele a közepébe Shouri, mindennemű köszönés nélkül. Az előbb még örült, hogy végre láthatja Harukát, és ezzel látszólag a lány is így volt. Most viszont egy csapásra valami furcsa köd borult az agyára, és csak Daisukét látta, kezében azzal az átkozott mobiltelefonnal. Nem volt nehéz összeraknia a képet, hogy mit keres ez az illető pont itt, Harukánál. A kis szemét, hát azt hiszi, kijátszhatja őt? Hát egy nagy szart, azt! Még jó, hogy idejött most!
- Én is örülök, hogy látlak... - vigyorgott kényszeredetten Daisuke, de azért igyekezett felölteni előző magabiztosságát.
- Shouri, beléd meg mégis mi ütött? – Haruka értetlenül rázta a fejté barátja felindultságát látva. Jó, mondjuk az ő fejében is megfordult, hogy mit kereshet itt Daisuke. Shouri pedig úgy tűnt, tudja, vagy legalábbis sejti az okát. És hát... nagyon úgy tűnt, hogy nem örül neki.
- A kérdés az, hogy belé mi ütött! – Shouri vádlón előre mutatott, és már meg is indult Daisuke felé. Mire bárki észbe kapott volna, már fel is penderítette a fotelben ücsörgő fiút, és annak nyilvánvaló ellenkezése ellenére kifelé kezdte vonszolni.
- Hé, állítsd már le magad! – próbálta lefejteni magáról a nem túl kedves kezeket Daisuke. – Jó, hogy nem egyből a torkomnak estél!
- Jó ötlet! – villant Shouri szeme, de szerencsére mégsem valósította meg ezt az ötletet. – De egyelőre azzal is megelégszem, ha sürgősen eltűnsz innen.
- Nyugi van már! – Daisukénak végre sikerült kiszabadítani magát. – Én csak Tatsuyával beszélgettem, semmi jogod hozzá, hogy kitedd a szűrőm, főleg nem úgy, hogy ez nem a te szobád. Különben sincs még kedvem menni, de te nyugodtan elfoglalhatod magad, ha engem kihagysz belőle.
Shouri már indult volna, hogy megint nekimenjen a fiúnak, de egy pár kéz megállította. Már épp lerázta volna magáról őket, mikor rájött, hogy kihez is tartoznak a kezek.
- Shouri... - szólította meg szelíden Haruka, bár hangja megremegett az idegességtől. – Kérlek, fejezd ezt be...
- Nem érted! – csattant fel a fiú. – Nem érted, hogy ez a szemét...!
- Nem, tényleg nem – bólintott Haruka. – Úgyhogy talán magyarázd el! Hallod? Mi folyik itt?
Shouri végre rájött, hogy nem épp a legjobb módját választotta haragja levezetésének. A francba, ezt most nagyon elcseszte… Hogy hagyhatta, hogy ennyire kiakadjon miatta?! Gratula, ennél jobban nem is csinálhatta volna! Mélyet sóhajtott, és igyekezett lehiggadni. Nem nagyon ment. Főleg mert tekintete visszatévedt Daisukére, aki vigyorogva lóbálta meg a kezében tartott telefont. Ettől újra elkezdett forrni a vére, úgyhogy gyorsan elfordította a fejét.
Magyarázza meg, mi? Na persze, jól is nézne ki... De ha ő nem teszi, akkor Daisuke fogja. De várjunk csak... Tatsuya? Azt mondta, Ikedához jött. Mit akarhat tőle? Na ne... Hát így próbálja őt kijátszani! Nem merné egyből Harukának mondani, mert tudná, hogy akkor kinyírná, így ezért Ikedának árulja el, és... rábízza, hogy mit kezd az információval? Hát ez... aljas. Nem is kicsit! Ezt a helyzetet! Lassan már be is mattolják! Csakhogy Tatsuya közel sem biztos, hogy felfedi majd a dolgot. De lehet, hogy mégis. Akkor viszont már nem csak Daisukéval kell majd leszámolnia... Egyelőre viszont kénytelen lesz kockáztatni, különben a végén még tényleg rákényszerítik a magyarázkodásra. Ha nem lenne az a nyomorult telefon...! Haruka akkor biztos egy szavát sem hinné a srácnak. Egyiknek sem. Csakis neki hinne. Vissza kell szereznie. Valahogy sürgősen vissza kell szereznie! Most viszont...
- Gyere...! – ragadta meg Haruka kezét, és sietve távozott vele a szobából. Egyelőre visszavonulót fújt. Igyekezett nem visszapillantani Daisuke nagyon is elégedett ábrázatára, sem Haruka és Tatsuya egyre értetlenebb arckifejezésére.

Hayate közelebb vonta magához Emikot, és hamar elrejtette gondterhelt arckifejezését. Igen, ki tudja, hány ilyen pillanatuk lesz még. Szerette volna tényleg örökké megőrizni ezt a pillanatot. Ha nem is konkrétan a hullámok képét, de a megnyugtató érzést, ahogy Emiko hozzásimult, ahogy érzi az illatát... Persze őt most sokkal inkább a lány kisugárzása varázsolta el, mint maga az óceán. De be kellett ismernie, hogy tényleg szép volt ez a kép. Minden apró kis részlete.
- Ha mást nem, egyszer-kétszer felkaplak majd a hátamra, és elviszlek a partra - mosolyodott el. - Mondjuk minden nap nem garantálom. Tényleg kíváncsi vagyok, hova kerülünk majd. Nem kicsit lesz fura... Bár ez az utóbbi időszak amúgy is a folyamatos változásoké volt és lesz is.

- Félek, hogy ott minden olyan idegen lesz... Nálunk is vannak nagy városok, de vannak gyönyörű szentélyeink, emlékeink a múltból, de ott... nem tudom, hihetünk-e annak, amit tanítottak nekünk, de... csak azért mondták, hogy ott minden rohanás és idegesség, hogy ne vágyjunk el otthonról? Én szeretek szabadban lenni, a természetben, kicsit elbújni, ha ott nem lehet... Hát nem tudom hogyan viselném...

Benawi igyekezett minél halkabban kimászni Yuuka mellől. Nem időzhet tovább. Most az utasok talán tovább alszanak a későéjszakázás miatt, de így sincs már túl korán, és ha meglátják innen kijönni, neki annyi. Hiába délutános, nem maradhat itt egész délelőtt!

- Láttam már néhány képet amerikai városokról, már amennyit szükségesnek éreztek mutatni nekem - próbált kutakodni az emlékeiben Hayate. - Az első benyomások az volt ezekről a képekről, hogy zsúfoltak. Jó, nálunk is vannak zsúfolt városok, de ott... Azok alapján tényleg elég rohanósnak tűnt az egész. Meg az ilyen nagyvárosokban már csak mesterséges parkokban őrzik a természetet, de legalább megmaradtak ezek a kis szegletek. Durva lett volna, ha azokat is teljesen beépítik. Hát, ha nem is a legjobb, de valamilyen szinten még jelen van ott is a természet.

- Ayumu... - kezdett bele Hiroshi. Végül is jobb, ha mielőbb szól róla. - Eljönnél velem Hayatéékhoz? Nekik is jobb lenne szólni a dologról... - szándékosan nem mondta ki konkrétan. Talán jobb, ha a környezetük nem hallgat bele annyira a beszélgetésbe, vagy ha bele is hallgat, akkor sem tudja, miről van szó.

Yuuka nem igazán tért még magához, megint valamiféle félálomszerű állapotba került. Csak azt vette észre, hogy valami megváltozott, és hogy ez a változás annyira nem kellemes, sőt. Álmatagon kinyitotta szemeit, hogy megfejtse mindennek az okát.
- Hmm...? - "kérdezte" álmos hangon.

Emiko megborzongott.
- Remélem vannak kivételek. na nem mintha nagyon dönthetnénk, hogy milyen városba megyünk, meg... nem mintha illene válogatnunk. Már az is elég, hogy szabadok lehetünk, sőt, hogy élhetünk, szóval... Inkább aggódom amiatt, hogy együtt maradhassunk, mint ilyen részletkérdéseken - mosolygott Hayatére. - Mennyivel jobb lenne, ha Morinaga valami rendes ember lenne, és nem azon igyekezne, hogy minél magasabbról essünk, minél nagyobbat - felsóhajtott. - Mindegy. Így jártunk, de elég ravaszok vagytok ahhoz, hogy mégha az is a terve, hogy kicsináltasson bennünket... Elbízta magát. Elhozott bennünket Amerikába, és ha már itt vagyunk, élni fogunk, nem képzeli, hogy ilyen közel a célhoz feladjuk. Nagyon keményen küzdöttetek, lehetetleneket valósítottatok meg, tervez akármit, innen már megoldjátok egyedül is! Megoldjuk...

- Persze - bólintott a lány könnyedén. - Talán lassan megszoknak engem is, és mernek velem, meg... előttem is beszélgetni. Néha kicsit... úgy érzem magam, mintha... - megrázta a fejét. - Persze megértem én, hogy gyanakvóak vagytok minden kívülállóval. Az a lány, aki vele volt tegnap is... mindig olyan furán méreget engem. Mármint nem zavaró konkrétan csak... nem is tudom, mint aki épp gondolatolvasással próbálkozik. De lehet, hogy csak én gondolom bele...

Tatsuya azon kapta magát, hogy meredten nézi azt a pontot, ahol Shouri is Haruka állt még az imént. Most viszont már nem volt ott senki, így mikor realizálta ezt, gyorsan megrázta a fejét, és próbált magához térni megrökönyödéséből.
- Oké... - fordult vissza Daisuke felé. - Most már tényleg nagyon érdekel, mi folyik itt!
- Ó, csak nem felkeltette a kíváncsiságod Shouri iménti viselkedése? - vigyorgott rá a srác.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy a mondanivalódnak köze van az iménti kirohanásához...?
- Mert van is - bólintott Daisuke. - Na jó. Igazából már így is az életemmel játszom, így, hogy Shouri meglátott itt, úgy meg pláne, de hát... be kell ismerjem, nagyon nem bírom a srácot, és kész vagyok keresztbe tenni neki, ahol csak tudok.
- Biztos hallani akarom...? - sóhajtott fel Tatsuya. Szavai ellenére égető szükségét érezte annak, hogy válaszokat kapjon.
- Nem, nem hallani - dobta felé a telefont Daisuke, mire Tatsuya ügyesen elkapta a készüléket. - Inkább látni.

Benawi lehajolt a lányhoz, és egy csókot nyomott a homlokára.
- Jó reggelt! Azt hiszem, jobb ha lassan lelépek, mielőtt ébredezni kezdenek az utasok - magyarázta a lánynak. Felegyenesedett és sietve végignézett a ruháján. Nem volt túl komfortos érzés, de kinézetre nem volt olyan gyűrött, mint amire számított. Mindenesetre ha visszaér a szobájába, akkor egy gyors zuhany lesz az első dolga.

- Legrosszabb esetben leütjük az esetleges őröket, elkötünk egy-két mentőcsónakot, és magunk evezünk ki a partra. Vagy úszhatnánk is, de ahhoz meg kéne várni, hogy még kicsit közelebb legyünk. Bár sokakra nézve ez... elég nehéz feladat lenne. De most már legalább nem friss sebekkel kéne a sós vízben lubickolni, de azért még nem épültünk fel teljesen. Nem akarunk több embert veszteni, akárkiről is legyen szó.
Hayate eltökélten bólintott egyet szavai megerősítéseként, közben Yuuka ajtaja felé pillantott. Jó lenne azért, ha lassan felébredne, muszáj lesz haladniuk...

- Oké, azért ha elkerülhető, én nem dobnálak vízbe a hátsebeddel - nézett Emiko szúrósan a fiúra. - Biztos, hogy minden rendben van vele? Normál esetben azt mondanám, hogy a tegnap este látszott volna, ha... de egyrészt próbáltam odafigyelni a sebeidre, másrészt te nem vagy az a nyafogós fajta... Ami jó is, de... az aggodalmamnak nem tesz jót - csóválta a fejét.