10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Igen, felelte Natsuki - s Eizan mellé sétált. - Az információtartalma nekem is ennyi - mondta aggodalmasan, és a fiú lapja fölé hajolt. - És nem ez... - folytatta baljós hangon.

Nami a fejét kapkodva figyelte a többieket. Nem tetszettek neki se Natsukiék szavai, se Hiroshi arckifejezése, a saját mézesmázos hangvétellel telenyálazott papírkája meg végképp nem. Emikora pillantott, s látta, hogy ő is egy hosszabb levéllel nyüglődik, ellentétben azzal, amit a többiek mondtak és legnagyobb meglepetésére... a lány remegett.

Hayate első útja a ház másik felére vezetett. Persze, ahogy sejtette. Illik, hogy legyen másik kijárat. És maga az épület sem olyan szerencsére, hogy bármikor rájuk dőlhessen. De biztos biztonságban vannak itt? Előbb-utóbb kiderül... Különben is, akik követik őket - már ha így van - nem hülyék. Nem rontanak most rájuk, ez szinte biztos. Sőt, elég nyilvánvaló, hogy idehívták a többieket, főleg ha még látták is, hogy telefonáltak. Akkor még legrosszabb esetben is van addig idejük, míg a többiek ideérnek. Kérdés, hogy tényleg nemkívánatos vendégekbe botlanak-e majd. Ám addig is visszamehet a többiekhez.

- Ehh, sejtettem - sóhajtott Eizan. - Na szép. És most? Mennyi a valószínűsége, hogy ez nem csapda és nem csak azért van, hogy minél jobban szétválasszanak minket, hanem tényleg kijuttassanak?

Natsuki lassan megrázta a fejét.
- Itt most nem a valószínűségekről van szó... - mondta halkan. - Hanem arról, hogy amit kér tőlünk az... lehetetlen! Feltételn nélkül meg kéne bíznunk benne, mert ha azt tesszük, amit mond... azzal tényleg teljes mértékben kiszolgáltatjuk magunk neki. Istenem... ha ezt bevállaljuk, egyedül leszünk... mindannyian...
Félelem csillogott a szemében, ahogy a fiúra nézett.
- Eizan... - hozzásimult a fiúhoz. - Ha viszont nem tesszük... Itt ragadunk...
- És nincs is sok időnk dönteni, mert itt azt írja, hogy jobb lenne még éjfél előtt mindannyiunknak elérni a kijelölt helyére. Nem ír okot, de... De azt mondja, hogy különben fújhatjuk a dolgot... Kicsit sincs zsarolás szaga! - csattant fel az utolsó mondattal Nami. Natsuki meglepetten emelte fel a fejét.
- Neked több dolgot is írt?
Nami gúnyosan felciccent.
- Sokkal többet, mint szerettem volna... Mondd csak drágám, mit meséltél rólam neki? Illetve Noburól...
- Csak azt, amit... - kezdte ijedten Natsuki.
- Mondd csak mi köze ven szerinted Morinagának az én magánéletemhez? - kérdezett vissza idegesen a másik lány, s észre sem vette, hogy felpattan.
- Válaszolnom kellett a kérdéseire, és persze igyekeztem azokat a dolgokat elmondani neki, aminek nincs információtartalma, de...
- Nincs információtartalma?! - visszhangozta a lány.
- ... kielégítik a kíváncsiságát...
- Hát ne az én dolgaimon csámcsogjon! - fakadt ki a dühtől remegve Nami. - Gondolom készséggel meséltél neki arról is, miket csináltok Eizannal, mikor épp kettesben maradtok!
Natsuki elsápadt.
- Nem, én... - felelte halkan. Nami gúnyosan elmosolyodott.
- Ahogy sejtettem, ha így tettél volna, nem Hayatén köszörülte volna a nyelvét...

- Csak nem engem említettetek? - lépett be az említett Hayate a helyiségbe. - Nagyjából körbenéztem. Eddig semmi és szerintem még egy ideig nyugtunk is lesz, már ha kell tőlük tartanunk. De úgy látom, ti már mind megnéztétek a saját borítékaitokat... - szemeit végigsiklatta a többiek arcán és egyiküket sem látta túl vidámnak. Emiko pedig... Mi állhat abban a levélben, amire így reagál...? Legszívesebben odalépett volna, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de egyrészt látta, hogy nincs, másrészt pedig... Nem is igazán tudta megfogalmazni, mi volt a másik ok.
- Megnézem hát én is... - rövid keresgélés után rábukkant a saját nevére. Igyekezett valamennyire távolabb húzódni a maradék levélhalomtól. Ám igazából elsődleges célja az Emikotól való távolság csökkentése volt. - Lássuk, én mit kaptam...

- Ez lenne az...? - mérte végig az elhagyatott épületet Tatsuya.
- Miért, vakegér, látsz itt más romos épületet? - sétált el mellette Daisuke.
- Va... vakegér?! - csattant fel Tatsu.
- Aki a torony tetejéről nem lát rendesen, az mi más lehetne - vont vállat hátrafordulás nélkül Daisuke, és további megjegyzés nélkül indult tovább az épület felé.
- De nagyon tudom utálni... - fújta ki a levegőt Tatsu. - Néha nagyon kell igyekeznem, hogy ne vegyem magamra a megjegyzéseit.
- Csak így tovább, zsenikém - lépett mellé Haruka is, majd a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizte a címet. - Igen, minden kétséget kizáróan ez lesz az. Akkor hát rajta.
- Azért nem árt az óvatosság - nézett körbe gyanakvóan Shouri. - Bár nem szóltak utána, hogy gáz lenne, de akkor is.

Midori szinte ugrált az izgalomtól, ahogy meglátta az épületet. Szempillantás alatt Haruka mellett termett, és jó hogy a ruhaujját nem rángatta. Csillogó szemekkel nézett végig a romos helyen, ami csak azért nem tűnt kisértetjártának, mert a bevárosi kép egy kissé elvette a varázsát.
- Tesshin imádná... - jegyezte meg halkan, s vagy meg sem hallotta, vagy nem akarta meghallani az elfúló mordulást ami feltehetőleg Kentától származott. Őt kevésbé dobta fel az épület, főleg miután meghallotta, hogy az 'ideális férfinak' bizonyára a legkedvesebb álmai közt kell szerepelnie, hogy egy romos, koszos helyre betörhessen...

- És rólam? - szólalt meg csendesen Emiko, mikor már biztosabbnak érezte a hangját. Natsuki elkapta a tekintetét Namiról.
- Csak azt mondtam, amit megbeszéltünk - rázta a fejét szinte már kétségbeesetten. Lassan közelenségnek érezte magát. Emiko leroskadt a földre.
- Tudja... Tudja, hogy ki vagyok...
- Nem én mondtam el neki! - védekezett Natsuki, de Emiko nem nagyon figyelt rá. Még mindig döbbenten meredt a levélre, és akárhogy nem illett hozzá, világosan látszott, hogy az remeg a kezében.

"...olyan helyet szántam neked, amihez azt hiszem, értesz..."
Ez meg mit jelentsen?
Hayate másodszorra is végigfutotta a levelet, de ezúttal inkább az utolsó bekezdésen akadt meg a szeme. Na igen... azzal az utolsó mondattal akarva-akaratlanul, de mégiscsak egyet kell értenie. Mert sajnos tényleg így van. Igaz, hogy még vannak hiányosságai, de azért erősen próbálkozik, legalábbis a saját tempójában.
És mennyire utálja, mikor az emberek anélkül leírják, hogy ismernék. Főleg hogy rögtön bukásra ítélik. Hát nem. Ő azért is megtesz minden tőle telhetőt! Tessék, ez már megint a régi Hayate... bár annyira nagy baj lenne a kitartás? Azt nem mondta, hogy mindenáron.
Amíg nem tud részleteket, felesleges hasonló ítéleteket hoznia. Ám még az is kérdés, hogy belemennek-e egyáltalán. Ez a megadott cím is... Persze egyedül kell majd menni - már ha vállalják a kockázatot. Nem szerette az ilyen bizonytalan "játékokat", bármennyire is szerette a kihívást.
"Tudja, hogy ki vagyok..."
Erre a mondatra felkapta a fejét. Tessék...? Hogyan? Befolyásosabb lenne, mint hitte? Vagy a beépült emberei követték Natsukit vagy a többieket egy-egy kiruccanás során, és onnan már nem volt nehéz utánajárni a dolgoknak. Esetleg köze van ahhoz, hogy...?
- Ne hibáztasd magad - fordult Natsukihoz. - Valószínűleg nyomozgatással töltötte az elmúlt hetet, és nem is nagyon kellett megerőltetnie magát. Ahogy eddig sem.
Közben aggódón ismét közelebb húzódott Emikohoz és kissé halkabban kérdezte. Meg kell tudnia...
- Mindent tud? Tényleg mindent...?

- Mintha neked nem tetszene eléggé - csóválta a fejét Haruka. - Engem a hideg ráz ki tőle. De nem feltétlenül rossz értelemben.
Shouri elmosolyodott a szavakat hallva. Hát igen, ők is jártak már hasonló helyen... Csak Haruka el ne szólja magát, mert ha Midori megtudja, hogy kimaradt a mókából, akkor baj lesz.
- Nagyon impozáns - mondta végül. - Nézzük meg belülről is, hátha a fejünkre omlik. Bár elég biztonságosnak tűnik, különben már rég lebontották volna. Valószínűleg az a bejárat, ahol Niokinuma épp' eltűnik.

- Hát... - nézett fel lassan Emiko. - A bandát... és, hogy van egy bázis... azt állítja, nem tudja, hogy hol és, hogy rajtam kívül kik a tagjai, és hogy... hogy nem is érdekli, de én... nem tudom... nem tudom... - megborzongott aztán mélyen Hayate szemébe fúrta a tekintetét és némán ezt tátogta. - Tud a családomról...
Natsuki aggódva lépett el Eizan mellől.
- De... nem akar neked rosszat igaz? Nem írt semmi... fenyegetőt, ugye? Mert... mert tudom, hogy szeret mindenkibe belekötni, de... de ettől még nem rossz ember... - ijedeten hátrakapta a fejét Eizanra. - Legalábbis remélem nem az...
Emiko mégegyszer átfutotta a levelet, és megrázta a fejét.
- Nem, azt hiszem nem... - állapította meg, de ettől nem lett nyugodtabb egy cseppet sem.

Midori izgatottan követte a fiút. Kenta a fejét csóválja. Szokás szerint fittyet hány a veszélyre... ez így nem jó Midori, nagyon nem jó szokás... Tanácstalanul pillantott Tatsuyára.

Hayate tekintete elkomorult. Igen, ettől tartott, ismeri a család történetét... Akkor mégsem követtette őket a bázisig, hacsak nem hazudott azzal kapcsolatban. De miért tette volna? Viszont így... lehet, hogy neki is szerepe volt benne? Az olyan ügyeket alapból szeretik eltusolni, amihez Morinagának köze van...
- Rossz vagy sem, nem tetszik, hogy így játszadozik velünk... - szólalt meg. - És nem tudom, mennyire bízhatunk ebben a szétválásban. Akkor majd nem számíthatunk egymásra, csak magunkra.
- Igen... - sóhajtott Eizan. - Ez az, ami nekem sem tetszik.
- Ti is kaptatok álnevet...? - futotta át újra rövidke levelét Hiroshi. - Nekem legalábbis úgy tűnik, ezen a hamis néven rendezett el dolgokat és erre kellene hivatkoznom. Jó messzire innen...
- Ezért kellettek neki a személyes információk... - gondolkodott hangosan Hayate. - Hogy mindenkit olyan helyre küldjön, ami "megfelelő a számára". Az én levelemben ezt így konkrétan ki is mondja. De mi a szándéka ezzel...?

Tatsuya viszonozta Kenta pillantását, és vállrántva figyelte, amint Haruka is barátnője után veti magát, szinte hasonló lelkesedéssel. Shouri persze maradt a saját tempójánál, de ha tartott is valamitől, ezt egyáltalán nem mutatta. Tatsuya felsóhajtott, és ő is belépett. Pont ő mint hátvéd...

Natsuki még egyszer átnézte a rövidke üzenetet, de semmiféle álnevet nem rejtett, így megrázta a fejét.
- Nem, semmit sem említ. Különös...
Inkább nem mondott semmit Hayate megjegyzésére. Még mindig meg volt győződve róla, hogy ezek az információk leginkább Morinaga szórakoztatására kellett, hogy elhangozzanak... bár... ha már így vannak felhasználhatta őket, igaz... De nem hitte, hogy csak ez volt a célja velük.
- Akkor most... bele akarunk menni? Ez... ez kész öngyilkosság! - fakadt ki Natsuki. Igaz ő rángatta bele ebbe a csapatot, így elég furán hangzott ez pont az ő szájából, de... ha balul sülnek el a dolgok az csakis az ő lelkét terheli... Legalább kis csoportokban mehetnének... De nem. És képtelen elhinni, hogy ez az intézkedés szükséges lenne.
- Tudják hova megyünk, tudják, hogy még ma, tudják, hogy egyedül leszünk... A fenébe is, hát lehet ennél jobb lehetőségük?! Esélyünk se lesz ellenük!

Midori féktelen örömmel toppant be a szobába, s köszönés helyett ennyit mondott a kis csapatnak.
- Csodálatos ez a hely - mondta körbepördülve, aztán alaposan körbejárta a szobát. Natsuki meglepetten pislogott, Midori kitörése egy pillanatra feledtette vele aggodalmát. Ő is körbenézett, enyhén fintorogva, hátha meglátja azt a csodálatos dolgot, amit Midori lát, de ő még nem vette észre.
- Üdv! - köszönt aztán a többi belépőnek, majd a borítékok felé bökött. - Épp a sajátjaink felett tanakodunk, persze a tieitekbe nem néztünk bele...

Felesleges lett volna helyeselni vagy ellenkezni, úgyis érezték, hogy Natsuki előző szavai mind igazak. Hiroshi legalábbis így gondolta. Érdemes lenne ebbe belevágni...?
- Éjfél előtt, hmm... tehát még van időnk... - szólalt meg hirtelen Hayate. - Talán kideríthetjük, hogy valódi lehetőséget kínál nekünk, vagy szimplán át akar verni, hogy közben szórakozzon is egy jót. Mi lenne, ha csak egyikünk menne el konkrétan a kijelölt helyre és utána jelezne a többieknek, hogy mi a helyzet?
- És szerinted lenne olyan öngyilkosjelölt, aki vállalná ezt? - szisszent fel Eizan.
- Igen, lenne - nézett a fiú szemébe Hayate. - Viszont máris látom a hibát az ötletben. Ha éjfél, akkor az úgy is van. Addig nem valószínű, hogy bármi gyanús is történne, pont ezért, hogy ne tájékoztathassuk hasonlóképp egymást. Ezért van az időkorlát. Ha valami történni fog, az valószínűleg akkor lesz. És akkor meg...
- Milyen hangosak, és még őrt sem állítanak - lépett be a helyiségbe fejcsóválva Daisuke. - De legalább nem hibáztuk el, tényleg ide kellett jönni. Remek.
Bármit is akart még mondani, már nem tehette meg, mert a szinte berobbanó Midori miatt úgysem figyeltek volna rá tovább. Még a belépőjét is elszúrják, még ilyet...

- Á, tehát ilyen borítékok - vizsgálgatta a halmot közelebbről is Tatsuya, és szinte rögtön ki is szúrta a sajátját. Tényleg külön neki szól...
Alaposan körbeforgatgatta, hátha lát rajta valami árulkodó jelet vagy hasonlót, de semmi...
- Szerinted belehalok, Haruka? - kérdezte a szintén a borítékok között keresgélő lányt.
- Csak mint a többiek - felelte az, miközben már meg is kaparintotta sajátját. - Mondjátok, hogy tetszeni fog, amit benne találok. ... Sejtettem...

Nami a fejét csóválta.
- Nem éjfélkor kell elindulnunk, hanem legkésőbb addigra kell odaérnünk - hangsúlyozta a szót. - És nekem nem a szomszédba kell átugranom - csóválta a fejét. - Mellesleg szerintem... - azonban Midori, miután megállt a szédítő pörgés-forgásban - félbeszakította.
- Átugrani, odaérni? Mi...? - kérdezte, és Nami mögé táncikált, hoyg a válla felett beleleshessen a levélbe. Az paprikavörös arccal apró csomóvá gyűrte a lapot - Midori nagy meglepetésére.
- Inkább olvasd el a sajátod... - jegyezte meg az még mindig lángoló arccal, s ahogy Natsukira tévedt a tekintete a lány gyorsan elkapta a fejét.

- Tudom, én is erre gondoltam, legfeljebb rosszul fogalmaztam - mondta Hayate. - És pont ez az. Legkésőbb éjfélre odaérni, ez az időkorlát.
Közben Tatsuya és Haruka szinte egyszerre néztek fel a saját szerzeményükből.
- Neked...? - kérdezte a srác, mire egy vállrántást kapott válaszul.
- Egy cím és még pár szó - felelte tanácstalanul a lány.
- Szintúgy.
- Ó... érdekes. És neked, Shouri?
Shouri csak ekkor lépett közelebb, hogy ő is megkeresse saját prédáját. Már amennyire egy borítékot prédának lehet tekinteni.
- Mindjárt kiderül - biccentett Harukának.

Nami igyekezett lehiggadni, és látva, hogy Daisuke még mindig csak ácsorog készségesen kikereste a levelét. Felállt, s odavitte a fiúhoz.
- Tessék... - mondta, talán a kelletnél kicsit halkabban. - Remélem téged kivételesen nem cseszeget... Többünkbe eléggé belekötött, levélben, vagy élőszóban... - lopva Emikora lesett, aki most hátát a falnak vetve ült, s némán a plafont szemlélte. Bármit is olvashatott rendesen lesokkolta. Igaz, ha a bandára utalgatott... Biztos fél... félti a barátait, félti a családját... és... magát okolja... Mit mondhatna neki? Tétovázott, hogy odamenjen-e mellé.

Midori és Kenta együtt láttak neki a bontogatásnak. Nem messze az ajtótól - na jó, annak helyétől - ültek le, és a fiút még a por sem zavarta, bal kézzel magához ölelte a lányt, s figyelte a levelét. Nem volt túl hosszú, bár bőbeszédűbb, mint amit Haruáék említettek. A címen túl egy rövid megjegyzés utalt arra, hogy Midori igazán ügyelhetne a modorára, mert Morinaga egy kedves barátjánál lesz elszállásolva egy ideig. Kenta egy fél pillanatra megmosolyogta a dolgot, aztán elkomorodott. Nem akarta Midorit valami Morinaga-féle közelében tudni. Sietve húzta elő saját lapját, hátha ugyanazt a címet rejti, de csalódnia kellett. Úgy tűnik, egy idegen ember kezei közé kell eresztenie a lányt teljesen egyedül... Midori is aggódó tekintettel nézett fel rá, egyikük se tudta mit mondhatna...

- Cím, nem túl messze innen. Ennyi - ráncolta a homlokát Shouri. - Most persze minden kérdésünkre választ kaptunk...
Kivételesen megállta, hogy ne szóljon be Daisukének. Tessék, még ahhoz is lusta, hogy lehajoljon egy borítékért. Elvárja, hogy kiszolgálják, vagy mi? De lám, mégis van, aki ugrik, pedig még csak szólnia sem kellett...
- Kösz - nyúlt a levélért Daisuke. - Remélem, rajtam nem akarja köszörülni a nyelvét, mert így nem jó, hogy nem tudok visszaszólni. Meg amúgy sincs olyan kedvem.
Közben Hayate is hasonló gondolatokkal küszködött, mint Nami. A különbség az volt, hogy ő valamivel közelebb ült Emikohoz, viszont lopva szintén a lányt figyelte. Megint előjöttek az emlékei...? De most ellentétben azzal, amitől eddig tartott, nem tőle, hanem emiatt a levél miatt. Végül mégiscsak erőt vett magán.
- Tudok esetleg valamiben segíteni...? - kérdezte viszonylag halkan.

Emiko nagyon közel állt hozzá, hogy ezúttal újra a fiú vállára bukjon, de... kizárt dolog ennyi ember előtt... Még ha Benawi nincs is itt...
Lassan megrázta hát a fejét. Aztán ijedten a fiúra kapta a tekintetét.
- De mégis - mondta gyorsan, hogy majd a lehető leghalkabbra vegye vissza a hangját. - Mellettem tudsz maradni...? Csak egy kicsit... - tette hozzá gyorsan.

Nami sietve elfordította a fejét, mikor meglátta, hogy Hayate leült Emiko mellé. Aggódva Daisukére vetette a tekintetét, hogy megtudja vajon ő is látta-e. Ugye nem akarja majd cikizni őket? Nem látta, hogy kiborult Emiko, szóval...

Hayate szemei egy pillanatra meglepetten kerekedtek el, majd megenyhülten figyelték Emikot. Nem számított erre... Azt hitte, hogy a kérdése el sem jut majd a gondolataiba merülő lányhoz, vagy hasonló választ várt, mint amit az előbb kapott, egy nemet. Most mégis... Igen, maradni fog. És nem csak azért, mert Emiko erre kérte.
- Ez a legkevesebb... - suttogta vissza. Remélte, hogy az a "kicsit" a vártnál tovább tart majd.

Daisuke unottan forgatgatta a papírt, hátha a másik fele többet elárul, de semmi más.
- Ehh, messzebbre nem tudott volna küldeni? Kinek van kedve ennyit utazni?
Ha észre is vette Emikoék párosát, nem adta ennek most semmi jelét.
- Mindegy, majdcsak túlélem valahogy - legyintett, majd Namira pillantott. - Na és téged hová küldött?

Nami válaszul elmondta a kis falu nevét, nem is olyan messze a tengerparti várostól, ahova Daisukét irányították.
- Szerinted... mit csináljunk? Be szabad ezt vállalni? - kérdezte. - Nincs más esélyünk, igaz? És... nincs sok időnk dönteni, órákon belül el kell indulnunk, ha még emberi időben oda akarok érni. Ráadásul ki tudja a többieknek hova kell mennie... Már délután négy van... - pillantott a zsebéből előhalászott mobilra. - Szépen elrepült az idő...

- Na látod, ez egy érdekes kérdés - Daisuke még egy ideig szuggerálta a papírját, de miután nem jelent meg rajta semmi plusz információ, egyszerűen fogta és zsebre vágta. - De mivel nem dúskálunk az ötletekben, lehet, hogy kénytelenek leszünk bevállalni. Úgyhogy jobb híján a "menjünk"-re szavazok, bármilyen öngyilkosan is hangzik. Egyelőre így állok.

Emiko igyekezett megnyugodni. Elgondolkodva nézte a kezében lévő kettéhajtott levelet. Valamiért eszébe jutott, hogy megmutassa Hayatének a tartalmát, de... Ehh, mi oka lenne rá? Most minek olvastassa el vele, miért lesz jobb neki, ha kínos helyzetbe kényszeríti a fiút? Megint csak őt akarja terhelni a saját bajaival... Folyton kihasználja...
Bánbánatosan pillantott fel rá.
- Sajnálom... - mondta halkan. A fiú értetlen arcát látva megrázta a fejét. - Nyugodtan elmehetsz, ha gondolod, nem... nem volt jogom, ezt kérni... tényleg... tényleg sajnálom... megleszek... Már... már jobban is vagyok - mondta, meghazudtolva remegő hangját.

- Szerinted itt ülnék most, ha nem önszántamból szeretnék melletted lenni? - kérdezte Hayate halvány mosollyal az arcán, majd kissé zavartan a föld felé fordította a pillantását, mikor rájött, mit is mondott. Ezt... ezt talán nem most kéne, mikor Emiko láthatólag így kivan... Vagy... segít neki ezzel bármit is...? Mert ha igen, akkor mondjuk megéri, de ha nem és csak még kellemetlenebb helyzetbe hozza vele, akkor talán mellőznie kéne a hasonló megnyilvánulásokat...

Nami a zsebében lapuló pisztolyra gondolt, s eltökélten bólintott.
- Meg tudom védeni magam, ha kell... Ha bármit terveznek, arra fognak számítani, hogy egyedül vagyunk... Azt viszont kötve hiszem, hogy rendesen fel tudják becsülni az erőnk. Rajtam nem fognak ki, ha nem egy hadsereget küldenek! - jelentette ki, bár alig egy hete kezdett gyógyulgatni a hassebe. - De a többieket még fel kéne fegyverezni... Valahogy... Legalább minimálisan, mindenkinél legyen valami... - sóhajtva gondolt rá, hogy megint meg kell válnia a lándzsájától, talán véglegesen... De most nem ez volt a lényeg! Hacsak... - elmélázva pillantott Hiroshira. Múltkor az ő társaságuk kapta meg a fegyverét... Ő maga jól harcol, a lándzsával is kitűnően bánt, talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy közel csodákat művelt - meg egyébként is fenébe a szerénységgel! - másnak azonban kulcsfontosságú lehet, hogy tűzfegyvert kapjon a kezébe. Ráadásul... más jobban megérdemli, hogy túlélhesse, és... Natsukira pillantott, Eizanra, aztán Midoriék párosára siklott a tekintete. Másoknak több oka is van rá...
- Hol késhetnek a többiek? - szólalt meg hirtelen, s némi türelmetlen aggodalom csengett a hangjában.

- Hmm, nagyon biztató... - mérte végig a régi épületet Ichiro. - Ki mer előre menni? Mondjuk te, Kazu!
- Heee? Miért én?
- Mert pontosan egy lépéssel állsz közelebb a bejárathoz, mint én.
- Hé, ez nem fair!
- Hupsz, tényleg nem. Na nyomás!
Azzal Ichiro már meg is indult előre, maga előtt tolva az ellenkező Kazushigét.
- Ne maradjatok le! - szólt még hátra a válla fölött a többieknek.

Most Emiko nézett elkerekedett szemekkel Hayatéra, aztán gyorsan ökölbe szorította remegő kezét.
Nem lesz ez így jó... Nagyon nem lesz... Pont úgy reagál, amitől tartott... Azóta tartott, mikor... Mit művelsz, Emiko?
Gyorsan elfordította a fejét, s tovább töprengett némán, mintha a fiú ott se lenne.
Fel kéne talán hívnia a többieket, hogy figyelmeztesse őket? Ha most elhagyják a bázist... örökre... akkor talán sosem bizonyíthatják rájuk, hogy közük volt a dologhoz. És élhetik tovább a - régi - nyugodt életüket... Megtennék vajon? Talán... talán már meg is tették... Talán már csak az ő távozására vártak... Nem! Nem az ő kedvéért csinálták... Túlértékeli a saját szerepét. Mindannyian az utolsó emberig, meggyőződésből cselekedtek, és ide nem Emiko kellett, annál sokkal, de sokkal több... Nélküle is menni fog tovább a banda. Bár... jelen pillanatban ez talán nem a legjobb hír volt. Mi lenne msot a helyes? Ha ok nélkül szétrobbantja őket... De ha nem, és Morinaga mégis becsapta...

- Ha már fegyver, akkor olyan kell, ami valamennyire azért hatékony és kevésbé feltűnő - bólogatott Daisuke. - A nuncsaku még megvan, de lőfegyver ellen nem sokat ér. Bár azért a semminél mégis jobb, valószínűleg ezért is hoztam magammal... Na látod, még ezt is át kell beszélnünk, az időnk pedig jócskán szorít. Tényleg jöhetnének már, hacsak nem futamodtak meg máris. Ami mondjuk eléggé ostobaság lenne, de ki tudja... talán nem bírták a feszültséget...
Hupsz, lehet, hogy ezt nem kéne feszegetni? Végülis Nobu sincs még itt, és hiába nem jár már Namival, de... na igen, azért de.
- Na jó, igazából szerintem mindjárt itt vannak - pontosított kicsit. - Annyival szerintem nem jöttek el később, max egy-két busszal. A kérdés az, milyen messze voltak ettől a ponttól.

Benawi kezét Yuuka vállára helyezve indult meg a lánnyal. Nobu csak várt, de mikor Shinji csak nem indult meg megszólalt.
- Csak utánad.
- Persze, csak meg akarsz lépni itt szépen hátul... - jegyezte az meg poénból. Nobu csúnya tekintettel jutalmazta a viccet.
- Na ná, egy cseppet sem érdekel, mi van Namival...
Shinji halványan elmosolyodott, s megindult előre.

Nami idegesen kapta el a fejét arra a bizonyos feszültségről szóló mondatra. Daisuke hiába próbált javítani a helyzeten, már késő volt, s az itt kéne már lenniük, hisz csak pár busszal később jöttek dolog, mondhatni az utolsó csepp volt a pohárban, no jó, az utolsó előtti. De a lány már a szája szélét rágcsálta idegességében.

Daisuke mintegy menekülésképpen ismét az ajtófélfának vetette hátát, mikor különös hangokat hallott nem messze. Valaki mintha ellenkezett volna valami ellen... valaki tuszkolja előre?
- Vendégeink lesznek - szólalt meg még mindig kifelé fülelve. - Méghozzá... igen, minden kétségen kizáróan ismerős illetők toppannak be hamarosan.

Nagy valószínűséggel Daisukének még levegőt venni sem volt ideje, mikor Nami úgy suhant el mellette, hogy majd' feldöntötte. A lány félig-meddig megnyudott, mikor megpillantotta Kazushigééket, s óvatosan félrehúzódott az útból.
- Sziasztok! - köszönt nekik, de szemével máris mögéjük tekintgetett. Hamarosan megpillantotta Yuukáékat is, és semmi sem utalt rá, teljesen képtelenség lett volna, hogy ő ne legyen itt, sőt szóltak volna, hogyha baj van, mégis olyan hevesen vert a szíve, mintha ő jönne most halálos veszélyből... Csak állt a koszos, dohos falnak lapítva hátát, mint valami nagyon érdekes szobor.

Hayate vetett még egy gyors oldalpillantást Emikora, majd némileg arrébb húzódott.
"Csak hogy ne legyen belőle bajod" - gondolta. Ha ugyanis most Benawi belép azon az ajtón és azt látná, hogy ő közvetlenül Emiko mellett ücsörög... hát nem lenne szép, annyi szent... Valószínűleg még egy gyönyörű veszekedés is kibontakozna, ami adott helyzetben megint nem lenne jó. Úgyhogy megint marad a visszavonulás. Ó, és amúgy is mindjárt jön Shinji is. Na az még szebb lenne...

Emiko kissé csüggedten nézett Hayatére, de ahogy meghallotta Ichiroék hangját, rájött mi volt az elhúzódás oka. Gyorsan megrázta a fejét, hogy helyrebillentse magát, s sietve felállt a földtől.
Jól vagyok! - győzködte magát. Véletlenül sem látszódhat Benawi előtt gyengének. Még akkor se, ha most már nem a "főnöke".

- Üdv, népek! - hallatszott Ichiro köszöntése, miközben betolta az egy ideje már annyira nem is ellenkező Kazut a szobába. - És jéé, Hiroshi! Megvan még minden hajad szála? Hogy egyem a kis szívedet...!
- Ichiro... - Hiroshi szeme fenyegetően összeszűkült. - Most. Ezt. Befejezed. Mi az, nem volt meg az alvásadagod, vagy csak szívtál valamit? Ejj, Kazu, hát így vigyázol rá...
- De hát én nem is...! - próbált mentegetőzni Kazu, de Ichiro nem hagyta annyiban.
- Ugye? És egész végig ezt csinálta! Mindenféle bűnös dologba kényszerített!
- Bűnös... dologba...? - kérdezte döbbenten Hiroshi, és Kazuval egyetemben elkerekedett a szeme.
- Ehh? Mit néztek így...? - értetlenkedett Ichiro.
- Én nem, én nem! - rázta a fejét Kazu. - Biztos megint csak álmodott valamit, de hogy... de hogy pont rólam...! Áááá!
- He? Várjatok, ehhez még lassú vagyok - vakargatta a fejét Ichiro.
- Inkább menj és aludj egyet - mondta Hiroshi. - Bár most nem sok időnk van hasonlóra...

Benawi, miután óvatosan megkerülte Namit - legszívesebben méterekre elkerülte volna, de jelen helyzetben, erre nemigen volt lehetőség - szintén belépett a nappaliba. Halkan nevetett Ichiroék jelenetén, aztán egyből Natsuki felé vette az irányt.
- Minden rendben ment? - támadta le. - Jól vagy...tok? - javította ki magát gyorsan, de nem elég gyorsan...

Naminak csak akkor esett le, hogy is fest, hogy ő itt kinn a szűk folyosón várja Nobuékat, mikor már késő volt. Vett egy hosszú szaggatott levegőt, aztán kinyögött egy rekedtes sziasztokot, és hihetetlen tempóval visszastartolt a szobába. Nobu óriásiakat pislogva a láy után, bizonytalanul megállt, aztán mégis erőt vett magán, s ő is besétált a szobába. Gyorsan köszöntötte a társaságot, aztán nem kérdezett semmit, felkapta a saját borítékját, s nem messze leülve nekilátott, hogy elolvassa a kis levelét. Tényle kicsi volt. Egy cím és további instrukciók ott megjegyzés.
- A tiétek is ilyen informatív? - lengette meg a papírost.

- Nagyrészt igen - bólintott Nobu kérdésére Shouri. - És minden esetben különbözik a cím. Van, amelyik közelebb, némelyik távolabb... - vállat vont. - Kb. így állunk.
- Tessék, már előástam a tiéteket - Hiroshi először Ichiro, majd Kazu felé nyújtott egy levelet. Az utóbbi már fel volt bontva, amiért tulajdonosa kicsit csodálkozva nézett.
- Nem néztem bele - mosolyodott el Hiroshi. - Csupán egy kis baráti... segítség.
Kazu viszonozta a mosolyt, hogy érti és köszönetképpen bólintott.

Natsuki - talán túlzottan is - sietve biztosította róla Benawit, hogy mindannyian jól vannak, csk a levelek miatt aggódnak kicsit, és nem jutottak még dűlőre. Javasolta is a párosnak, hogy nézzék meg ők is a sajátjaik, és mivel a fiú kezdte egyre kínosabban érezni magát kapva kapott az ötleten, s Yuuka társaságában elvonult.

Shinji kicsit unottan piszkálgatta ki a lapot, s legnagyobb örömére, két sornál nem kellett többet olvasnia.
- Mi a fenét kezdhetnék egy ilyen kis faluban, mint - és itt azt a falut említette meg, amit Nami az imént Daisukének mondott. A lány meglepetten kapta fel a fejét, s bizonytalanul Shinji felé lépett, majd megtorpant, sé visszakérdezett. A fiú helyeslően bólintott.
- Megnézhetem a címet? - nyújtotta a kezét a levélért. - Már ha nincs benne olyan információ, ami esetlen nem tartozik... - magyarázkodott, de már a kezében is volt a lap. - Kösz - nyögte ki zavartan. Aztán elkerekedett szemmel pislogott a papírra.
- Nekem is ide kell mennem - nyögte ki aztán.

Yuuka csendesen nézegette a borítékot a kezében, csak hogy ő is összeszedje magát. Mikor végre sikerült, egy sóhajtással kiengedte magából a bent rekedt feszültséget és feltépte a borítékot. Kíváncsian vette kezébe a benne talált lapot és egy pillanatra még az előző kis jelenetről is elfelejtkezett - ám vele ellentétben Eizan kissé zavartan nézegette a cipőjét. Ez most... mi is volt...?

- Egy közös cím - kapta fel a fejét Hayate is. - Érdekes... Másvalakinek esetleg?
Miért pont Nami és Shinji...? Mit akar elérni Morinaga? Most tényleg csak szórakozik vagy reális ok is van mögötte?

Benawi kíváncsian pislogott Yuukára. S megmutatta neki a levelét.
- Ugye ez a te címed is? - kérdezte, bár alig mert reménykedni.

Nami tanácstalanul pislogott Shinjire. Mintha az arcára lettek volna nyomtatva a betűk: "Ezzel kell mennem?! Ez szopat?!"
- A borítékot is kérem - nyögte ki sápadtan, s sietve megfordította, hogy elolvashassa a nevet. Shinji, ki tudja miért, önelégülten vigyorgott, ami Nobunak egy cseppet sem tetszett, Naminak még kevésbé.
- Biztos elírta! - dühöngött.
Midori reménykedve közölte a városa nevét.
- Innen valaki? - firtatta. Csend. - Sejtettem - sóhajtott fel.
- De mi közel vagyunk... - nyugtatgatta Nami, nem túl sikeresen. - És Daisuke is! - tette hozzá. - Legalább együtt utazhatunk jórészt!
Ez már egy kicsit megnyugtatta Midorit, és Kentát is, akinek enyhén megremegett a karja Midori oldalán, mikor senki sem jelentkezett, hogy egy helyre megy a lánnyal.