8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

Emiko csendben figyelte, ahogy Nami elviharzik melletük. Jajj, de sietős, ezek szerint ez a lányzó is szerelmes... Kivel is volt?
- Ő annak a szőke kissrácnak a párja, igaz? - kérdezte Kentát, ahogy a lány kikerült a hallótávból.
- Hmm? - kapta fel a fejét a fiú. - Ja, igen, igen olyasmi...
- Értem... Megyek, kikísérem a doktor urat, aztán megyek én is aludni egy kicsit.
- Oké persze. Kösz mindent, a többiek nevében is!
Emiko mosolyogva biccentett, s ő is eltűnt. Szóval egyedül... Kenta nagyot sóhajtott. Felkelt, s kíváncsian forgatta a fejét. Egy kis felfedezésből nem lehet semmi baj, igaz? Úgy se tud aludni, ez a hely meg amúgy is érdekli... Főleg, hogy hol is volt az a fürdőszoba...

Nami halkan elbúcsúzott az orvostól, még egyszer megköszönte a segítségét, aztán óvatosan közelebb lépdelt Nobuhoz. Egy cseppet sem nézett k jobban, mint a csónakban. Halkan felsóhajtott, s leoltotta a vilanyt. Különös, idelenn teljes a sötétség. Nyomasztó lehet sokat lenni ilyen ablaktalan helyen. Résnyire nyitvahagyta az ajtót, hogy legalább a halvány neonfény beszűrödhessen. Lefeküdt a szemben lévő ágyra, s némán figyelte a fiút.

Eizan és Tatsuya meglepetésükre - és szerencséjükre - egy még üres szobába nyitottak be. Mennyire más lesz így aludni... Persze így is él majd bennük a félsz, hogy rájuk találhatnak, de azért mégsem annyira, mint mondjuk még a toronyban. Ez itt annyira más. A veszély egyszerre tűnt közelinek és távolinak.
- Kíváncsi vagyok, meddig alszok majd... - nyújtózott el Tatsuya az egyik matracon.
- Arra én is - bólintott Eizan. - Esetleg felkeltselek, ha előbb ébredek? Vagy inkább hagyjalak pihenni?
Tatsu pár másodpercig fontolgatta a választ.
- Kelts, légyszi.
- Rendben, de akkor te is engem. Nem szeretném átaludni az egész tervezést meg hasonlókat, míg a többiek már nagyban benne vannak a dolgokban. Meg talán azért az orvoshoz is benézek majd.
- Ez egy jó ötlet. A talánt pedig vegyük ki, és máris biztatóbban cseng a mondat.
Eizan elmosolyodott, majd álomra hajtotta a fejét.
- Békés álmokat - mondta még.
- Neked is. Ha csak egy fokkal jobbak az eddigieknél, akkor már örülni fogok...

Kenta jólesően ázott a meleg víz alatt. Azért mégiscsak jobb ez, mint a kútból kilapátolt jéghideg víz... Brrr... Meglepetésére úgy igazán nem is fájtak már a sebei. Nem festettek szépen, de csupán ennyi. Akármilyen hosszúra is nyújtotta a zuhanyzást, mégis tovább tartott újra bekötözni a sebeket. De azért csak kell, jobb ha végi valami őket, azért még felszakadhatnak, vagy akármi... Koszolódni se kéne hagyni, azért ezek nem az elestem a biciklivel kategória, akárhogy is nézzük. Vajon megmaradhat? Hehh, milyen jó lenne már a fiainak dicsekedni a harci sérüléseivel. Gyerekek? Úristen... Igyekezett elterelni a gondolatot. Azért ennyire messzire nem kéne kalandozni... Gyorsan felöltözött, s visszasétált a folyosóra. Huhh? Midori? Jellemző... Hova megy ilyenkor? Egyedül? Hangtalan léptekkel, nagy távolságot tartva követte a lányt. Nem akarta zavarni magányában, de azért mégse csatangoljon magában. Ez a gondolata még jobban megerősödött, ahogy látta, hogy a lány kifelé tart. Ejjmár... Ez aztán tényleg felelőtlenség... Azért csak hagyta, hogy a lány kisétáljon az ajtón, s csak akkor mászott fel ő is, mikor már elég idő eltelt, hogy ne hallja meg. Fejcsóválva nézett utána a faház bejáratából. Nem csak én nem tudok aludni, mi? Valahogy meg tudlak érteni...

Daisuke minden valamirevaló cél nélkül rótta a félhomályos folyosókat. Ahhoz képest, hogy a föld alatt van, és hogy végtére is ez egy bázis... elég otthonos. Sőt... miért is kéne külföldre mennie? A többiek úgysem tartanak rá igényt, talán itt befogadják. Na ja, hacsak nem előzi meg a jó híre... Esetleg ha egy kicsit jobb színben tünteti fel magát és kicsivel több csapatszellemet tanúsít... Hisz végülis túlélte a Programot, nem? Mindössze néhány szúrással, Tesshin kedves utolsó ajándékaival. Blöáá... Ha ezt a nevet hasonló jelző kíséretében hangosan mondta volna ki, már pofon is vágta volna magát, az biztos. Na jó, mi van még itt a föld alatt? Ez a halk morajlás a háttérben... mi lehet? Motor? Gép? Vagy... generátor? Úgysincs jobb dolga...

Midori szinte észre se vette magát már mélyen benn volt a kis ligetben. Liget? Elég sűrűn vannak a fák, minek számít ez? Azért nem erdő, nem elég nagy... Na mindegy... Sóhajtva nekidőlt egy fának. Túl sokat volt a szigeten mi? Jobban érzi magát a szabadban. Benn fullasztotta a sötét, valahogy olyan rossznak érezte a levegőt is, pedig volt valami szellőző ott, látta, de... Mégse az igazi. Tényleg, mennyi lehet az idő? Hat, fél hét? Világos van már, lehet hét óra is... Ajkába harapva túrt a zsebébe, mint aki már most érzi, hogy nem kéne ezt csinálnia... Egy fényképet vett elő. Igen önkínzás. Duplán. Ez a kép mindigis az volt. De már csak ez maradt... róla. Ketten szerepeltek rajta. Bár erre csak később jött rá. Tesshin annyira édes arcot vágott, muszáj volt sunyiban lefotóznia. És csak akkor jött rá kit néz ilyen álmodozva, mikor már előhivatta a képet. Na igen... Talán ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy Tesshin szerelmes valakibe. És Himeno is viszont szerette, mi? Megremegett a keze. Hirtelen olyan gyengének érezte magát. Mért fáj neki annyira, ha Himeno is kedvelte? Azért mert meghaltak mindketten, teljesen feleslegesen, vagy azért mert...?

Hayate álmatagon forgolódott. Miért nem tud végre gondtalanul aludni? Csak pár órát... Nem mert az oldalára sem fordulni, hátha úgy könnyebben elaludna, mert kivételesen nem akarta kockáztatni a sebe állapotát. Bár nem sokat látott a sötétben, de végigsimított sebzett tenyerén, amit megvágott a tantoval. Ezt szándékosan nem mutatta meg az orvosnak. Azt akarta, hogy emlékeztesse arra, ki volt korábban, hogy honnan jutott ide. Nem akarta, hogy beforrjon ez a seb.
Felsóhajtott és újra lehunyta a szemét. Nem, akármilyen nagy is a kísértés, most nem fog mászkálni. Néha teret kell engedni régi, engedelmes énjének, főleg ha most egy orvostól jött az utasítás. Hisz már így is eléggé pengeélen táncol, és ezt nem átallottak közölni vele. Meg szépen beburkolva azt sem, hogy ha nem vigyáz, lehet, hogy pár napon belül meghalhat. Biztató jövőkép...

A lány csak egy pillanatra fogta lazábban a fotót, de szinte sorsszerűen akkor jött egy fuvallat. Ijedten mozdult utána. Lehet, hogy még a sors is azt akarja, hogy felejtse el, de ő akkor sem fogja! Meglepve pillantott fel. Még a levegőt is visszafojtotta. Kivételesen képtelen volt dühösnek lenni Kentára. Csak megsemmisülten rogyott le a földre. Látta, ahogy a fiú rápillant a képre, ahogy felemeli a fölről. Hát igen... Ennyire mazohista vagyok, látod? A fiú szótlanul sétált hozzá, s letérdelt elé. Csak némán átnyújotta a képet. Midori az ajkába harapva tette zsebre. Meg akart szólalni, magyarázkodni vagy panaszkodni vagy bocsánatot kérni, vagy... De minek bármit is mondani? Ahogy a fiúra pillantott látta az együttérzést a szemeiben. Inkább lehajtotta a szemét és némán nézte a földet. Kenta még mindig előtte térdelt. Aztán megnyugtatóan simogatni kezdte a lány haját. Midori nem reagált. Minek is? A fiú már... annyi ideje szeretné megvígasztalni, észhez téríteni, jól tudta ezt, s bár becsülte érte, de... tudta, értelmetlen.
Meglepedten meredt a maga elé. Ez... Mi... Mi történik? Érezte, hogy remegni kezd. Kenta... megcsókolta! Csak úgy... hirtelen... Mi történik? Lehunyta a szemét és hagyta. Nem értett semmit, de olyan megnyugtató volt. Fájdalmas, de... nem annyira, mint Tesshinre gondolni. Most valahogy lassan kisöprődött belőle minden érzés. Nem szerette Kentát, nem úgy, tudta, hogy csak kihasználja a fiút, ha hagyja magát, de... Annyira szüksége volt most arra, hogy... NEM! Kenta nem ezt érdemli! Erőszakkal elszakította az ajkait a fiúéról.
- Ne... Én az előbb... Nem azért csináltam, mert szeretlek, csak... Így... elfelejthetem... vagy ha azt nem is, de legalább addig nem gondolkodom...
- Nekem ez elég - mondta halkan a fiú, s újra megcsókolta a lányt. Olyan szomorúak voltak a szemei... Mért csinálod ezt Kenta? Add már fel, könyöröm! Attól, hogy én szenvedek, neked még nem kell... Nem kéne... Tehetetlen volt. Nem gondolkodni túl vonzó... Hagyta, hogy a fiú kezei a hajáról a vállára fussanak, majd egyre leljebb simítsák a testét. Halkan felnyögött, mikor a lágy érintéseket a blúza alatt éreze, közvetlenül a bőrén. Vadul a fiú ajkaira vetette magát. Szenvedélyes csók volt. Élete legborzongatóbb élménye, az első alkalom, hogy megcsókolt egy fiút, s közben az rögtön így érinti... Sose gondolta volna, hogy ez egy ilyen helyzetben fog megtörténni... Hagyta, hogy Kenta óvatosan a földre döntse. Felsóhajtott, ahogy a fiú a combját cirógatta, s eközben a nyakát csókolgatta. Milyen... különös... Beletúrt a fiú hajába. Belémszerettél Kenta? Miért? Tudod, hogy én mindenkivel csak játszom... Azt is, hogy élveztem, hogy szivathatlak... Hogy zavarbahozhatlak, aztán pofára ejtelek, akkor miért? Gyűlölnöd kéne... Egy kegyetlen, gonosz nő vagyok... Tudod, hogy én nem érzek irántad semmit... Semmit... Miért csinálod akkor ezt? Kérlek, ne légy ilyen naív... Tudsz mindent... hagyd abba! Érezte, hogy elöntik a könnyek az arcát. Reszketve ölelte át a fiút. Az óvatosan megfogta a lány karját, s a földre helyezte. Hát jó... Csinálj csak, amit szeretnél... Hagyta, hogy Kenta kigombolja a blúz felső részét, aztán érezte, hogy az a háta mögé nyúlva egy meglepően könnyű mozdulattal kapcsolta szét a melltartóját, s a következő pillanatban már a melleit csókolgatta. Furcsamód, ettől úgy érezte, alig jut levegőhöz. Hallotta, hogy a fiú lélegzetvétele is felgyorsult.
- Kenta... - nyögte halkan. Levegőért kapott, ahogy a fiú ujjait a nyakán érezte végigfutni.
- Én... - próbálkozott újra - Nem szeretlek...
- Tudom... - felelte a fiú. Midori hátrahajtotta a fejét, ezzel teljesen szabaddá téve a nyakát. Élvezte, ahogy a fiú lágyan simogatta. Aztán letörölgette a könnyeket a lány arcáról.
- Képtelen vagyok nézni, ahogy szenvedsz - súgta neki a fiú.
- Akkor ölj meg inkább! - lehelte a lány alig hallhatóan. A fiú óvatosan a lány szája elé tette a mutatóujját.
- Ne... Ne mondd ezt...
Midori Kenta nyaka köré fonta a karját, s közelebb húzta magához. Akkor inkább ne beszéljünk... Csak... csak szűntesd meg körülöttem a világot...
Nem kellett kimondania a kérését. Újra egy hosszú, fájdalmas csókban forrtak össze.

Daisuke hamarosan tényleg rátalált a jókora energiaforrásra. Á, tehát innen van áramotok? Érdekes... De nem hiszem, hogy ezt ti alkottátok volna.
Módszeresen végigfuttatta tekintetét a gépezeten, de inkább csak a kíváncsiság vezérelte, mint bármi más szándék.
Vajon kik hagyták itt ezt a monstrumot a bázissal együtt? Mert ilyet gyerek nem épít, az biztos...

Eizan bár iszonyat fáradtnak érezte magát, hiába hunyta le szemeit, nem aludt el olyan könnyen, mint gondolta. A nap történései jártak a fejében. És nem csak a partra jutásuk és a bázisra érésük valamint azok körülményei, hanem Natsuki. Nem tudta hová tenni a lányt. Nagyon nem akarta elsietni a dolgokat, és azt anno ki is mondta a toronyban, de... mégis nehezen tudta türtőztetni magát. Főleg ott a parton. A legzavaróbb meg az volt, hogy úgy tűnt, mindezt Natsuki nem bánja. Ilyen gyors tempóra vágyik? Ő tudja magáról, hogy nem ilyen, hogy türelmes típus, de a lány közelében mégis szinte mindig elveszti a fejét. Lehet, hogy ez valamilyen szinten természetes reakció, de... akkor is! Össz-vissz pár napja, hogy közelebbről elkezdte megismerni, most meg legszívesebben...
Felsóhajtott és átfordult a másik oldalára. Legszívesebben sosem engedné el... Biztos, hogy ő ilyen, vagy csak Natsuki váltja ezt ki belőle? És tényleg ezt a viselkedést várja tőle? Jó ez így? Vagy vissza kéne fognia magát? Mi a jót csináljon?!
Kellene... kellene valaki, egy harmadik kívülálló személy, aki jobban átlátja a helyzetet. Az ő véleménye talán új fénybe vonná a dolgokat. Azért mégiscsak jó lenne látni, hogy ez hogy fest kívülről.
Tétován arra lesett, ahol az alvó Tatsuyát sejtette. Nem, már biztos alszik. Majd... majd esetleg ha felébrednek. Addig is eldönti, mit is akar mondani és kérdezni.

Nami álmosan mocorgott az ágyban. Igen, tényleg elaludt egy kicsit. Mennyit vajon? Egy-két órára saccolta. Ijedten pillantott át Nobura. És ő? Csend. Sietve pattant fel. Ugye jól van?! Meg kellett állnia egy kicsit, mielőtt közelebb lépett.
- Oké, ez talán túl gyors volt... - gondolta szédelegve, ahogy várta, hogy kitisztuljon a fejéből a sötétség. - Csak nyugi...
Lassan odasétált a fiú mellé. Megnyugodva hallgatta a fiú egyenletes légzését. Persze, mit is gondolt, azért nem fog hirtelen meghalni. Annyira azért nem lehet nagy a baj! És most nyugodtabbnak is tűnik. Talán hatott a sok fájdalomcsillapító. Visszafeküdt az ágyába, és szinte azonnal álomba is merült.

Daisuke tétlenül heverészett az egyik heverőn ott, ahol a szendvicseket felszolgálták. Unottan figyelte a kenyérszeleteket, és bár egyszer-kétszer eszébe jutott, hogy legalább le kéne takarni őket, mégsem mozdult. Nem nagyon volt hozzá kedve.
A bázis egy részét már bejárta. Nyomasztónak érezte a föléjük nehezedő föld súlyát, mégis egyszerre valamiféle biztonságérzettel töltötte el. Heh, meg kéne kérni valamelyik matekzsenit, hogy számolja ki, mennyi a valószínűsége annak, hogy rejtve maradnak a kormány elől és mennyi annak, hogy rájuk találnak. Csak puszta érdeklődésből, úgysem hisz a hasonló számokban.
Lazításként lehunyta a szemét és élvezte a semmit csinálás pihentető varázsát. Na igen, ez való neki.

Natsuki jólesően nyújtózott egy nagyot az álom és az ébrenlét határán. Aztán ahogy eszébe jutott, hogy ezzel most simán fejbevághatta Natsuki gyorsan ki is ment az álom a szeméből. De semmi nyöszörgés. Nem ért hozzá? Szemét meresztgetve ült fel. Hé... Nincs is itt...
- Midori... - nyöszörögte halkan. Semmi válasz - Midori! - ismételte hangosabban. Dühös sóhajtással hanyatlott vissza. Ezek meg hova lettek?! Képesek voltak egyedül hagyni?! Hát... csak nincs semmi baj. Túl ólmosnak érezte az izmait ahhoz, hogy mozduljon. Inkább újra lehunyta a szemét, s melegen ajánlotta a két lánynak, hogy itt legyenek, mire megint felébred.

Namihoz és Natsukihoz hasonlóan rövid időre Yuuka is felriadt álmából. Hirtelen nem tudta, hol van és miért is térdel egy ágy mellett, de hamarosan eszébe jutottak az eddigiek. Kicsit megmozgatta elgémberedett tagjait és próbálta meresztgetni a szemét a sötétben. Benawi még mindig a helyén volt és halk légzéseiből ítélve minden rendben ment.
Halvány mosoly jelent meg Yuuka arcán, ahogy szelíden végigsimított a fiú haján. Minden rendben, most már biztos rendben. Ugye?
Óvatosan visszahajtotta fejét a takaróra és hagyta, hogy újra elnyomja az álom.

Nami mikor legközelebb felébredt már jóval óvatosabban ült fel az ágyban. Most már tényleg érdekli mennyi az idő. Halkan kiosont a szobából. Mintha lett volna valahol egy óra... Álmosan pislogva pillantott körbe a helyiségben, ahol fogadták őket. Te jó ég! Már 1 óra?! Hogyaza... Nem hitte volna, hogy ennyit aludt! Vissza kéne mennie Nobuhoz, megnézni, hogy hogy van? Hátrapillantott. Nem, felesleges állandóan szekíroznia, még felébred. De csak egy pillantás, tényleg... Tanácstalanul ácsorgott a szoba közepén.

Daisuke észre sem vette, hogy a szemlehunyás hosszabbra nyúlt, mint tervezte. Valószínűleg még fel sem kelt volna, ha nem döntött volna úgy álmában, hogy átfordul a másik oldalára. Tompa puffanás jelezte, amint a srác lefordult a heverőről és elterült a padlón.
Zavartan pattant szinte azonnal talpra és merénylőjét kereste, majd rájött, hogy mindössze csak rossz felé fordult.
- A francba... - méregette ellenséges szemekkel előző ágyát.
Hirtelen ráébredt, hogy nincs egyedül. Megfordult és a szobában várakozó Namin akadt meg a szeme. Látta, mi...? Először próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de utána meggondolta magát. Az nem vallana rá.
- Ha ezt bárkinek is elmondod... - szólt ezúttal Naminak a valamivel kevésbé ellenséges pillantás, mint az előbb a heverőnek.

Nami sietve elfordult, s még a szájára is tapasztotta a kezét, de így is előtört belőle a nevetés. Valahogy minél jobban el akarta fojtani - mert nem illik, és mert nem is olyan vidám a helyzet, meg alszanak is a többiek... -, annál inkább nem akart múlni. A könnyeit törlgetve huppant le a puszta padlóra.
- Ne haragudj! - mondta még mindig nevetve. - Nem... nem fogom... Hát ez kész... haha... Bocs, tudom, hogy nem vicces... na jó, egy kicsit... rég nevettem ilyen jót!
Igyekezett lenyugodni.
- Kösz... - szólalt meg aztán, ahogy lehiggadt.

Natsuki már pár perce éberen feküdt. Szóval a lányok sehol. Jó. Most már tényleg utána kéne nézni. Mégha csak az egyik hiányozna, de mindkettő! Ejj, hátha valami baj van... Azért... csak nem ment el mindenki, és hagyták őt itt... Áhh...
Morgolódva mászott ki a pokróca alól. Összébbhúzta magán az Emikotól kapott kardigánját, s megindult végig a folyosón. Remélte, hogy nem rossz irányba...

Daisuke döbbenten figyelte a nagyon is jól szórakozó lányt. Ó, remek, ennyit az eddig is igen alacsony fokon álló tekintélyéről... Ha bármit is hozzátoldana, még csak tovább rontana a helyzeten. De legalább egyvalaki élvezi, nagyszerű.
- Örülök, hogy jót nevettél... - felelte komoran Daisuke. - Ennek örömére megnézem, mi a helyzet odakint.
Azzal már meg is indult a kijárat felé.

- Oh, ne haragudj! - pattant fel bűnbánóan Nami. S a fiú mellé sietett. - Ne haragudj, nem akartalak elüldözni! Bocsáss meg, ez most... nagyon bunkó volt tőlem. Tényleg sajnálom! Ne menj!

Eizan gondolta, hogy előbb kel majd fel Tatsuyánál, és ezen sejtése be is igazolódott. Mégsem vitte rá a lélek, hogy máris felkeltse a fiút. Mi van, ha még csak pár óra telt el és hiába érzi úgy, mégsem olyan kipihent? Lehet, hogy Tatsuyának több pihenésre van szüksége, sokkal súlyosabbak a sebei. De mégiscsak megígérte... Legfeljebb a srác majd visszaalszik.
- Hé, Tatsuya... - kezdte szólítgatni a másikat, de nem érkezett semmi reakció. Na igen, suttogásra ritkán kelnek fel az emberek... Talán kicsit hangosabban kéne próbálnia. - Tatsuya! Ébresztő! Vagyis azt hiszem, már ébresztőidő van...
- Hmmm? - motyogta a másik srác, miközben lassan kinyitotta egyik szemét. - Sötét van...
- Persze, mert még lent vagyunk a föld alatt.
- Ohh... Tényleg...
Tatsuya felült és dörzsölgetni kezdte szeméből az álmot. A körülményekhez és az eddigiekhez képest sokkal kipihentebbnek érezte magát. Azért nem a legkipihentebbnek, ahhoz minimum egy napnyi alvás lenne szükséges. Sebeire vigyázva óvatosan kinyújtóztatta tagjait és a sötétséget kémlelte.
- Akkor szerintem megyek, és veszek egy frissítő zuhanyt - nyomott el egy ásítást. - Te meg majd szerintem azért nézz el az orvoshoz.
Tatsu talpra küzdötte magát és már indult is az ajtó felé, de Eizan hangja megállította.
- Várj! - szólt utána társa. Tatsuya megtorpant, majd folytatásra várva fordult a másik felé.
- Téged kérdezlek, mint az ügyön kívülállót... - kezdte Eizan. - Szóval... mint külső szemlélő, aki nem túl elfogult, mit gondolsz, működhet a dolog Natsuki és köztem?
- Huhh... - nyögte döbbenten Tatsu. - Nem pont erre számítottam...
- Bocs... - vakargatta idegesen a tarkóját Eizan. - De mást most nem nagyon kérdeznék.
- Nem is tudom... - próbált valami értelmes választ kicsikarni magából Tatsu. - Egy héttel ezelőtt még konkrétan azt mondtam volna, hogy nem, de most... Most már senki sem az, aki eddig volt. És elnézve titeket... egész jól elvagytok.
- Aha... - bólintott kissé csalódottan Eizan. Valamivel... több biztató gondolatra számított.
- Na jó - sóhajtott ezt észrevéve Tatsuya. - Csak egy kérdésre válaszolj: szereted őt?
- Tessék? - kerekedett el Eizan szeme.
- Csak válaszolj! Szereted?
- Igen, azt hiszem...
- Az azt hiszem vajmi kevés. Így enyhén félreérthető, és a végén még...
- Igen! - szakította félbe Eizan. - Igen, szeretem...
- Akkor meg? Probléma megoldva!
- Ennyi...?
- Miért, mi más választ akarsz? Most már rádöbbentél, nem?
Eizan némán nézett maga elé. De. És valóban, a kételyei mintha távolibbaknak tűnnének. A sötéthez lassan hozzászokott szeme érzékelte, ahogy Tatsuya az ajtóhoz biceg, majd rövid idő múlva lenyomja a kilincset.
- Nagyon szereted őt, igaz...?
Tatsuya ujjai dermedten fonódtak a kilincsre, de nem válaszolt.
- Szerintem ő is tudja... - folytatta halkan Eizan. - Csak amilyen mélabús vagy mostanában, nem nagyon tud veled mit kezdeni. Harcolnod kéne érte.
- Na persze... - szisszent fel Tatsu. - Egy Shouri ellen?
- Akár - bólintott Eizan. - Én is majdnem feladtam, de az lett volna életem egyik legnagyobb tévedése. Harcolj érte!
Tatsuya még pár pillanatig némán állt, majd lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón.

Daisuke gyanakvóan nézett Namira. Nem tudta, hogy a lány szívatja-e, vagy tényleg így gondolja. Végül pár hosszú pillanat után vállat rántott, és visszalépdelt a heverőjéhez.
- Tőlem... - felelte. - Bocsánatkérés elfogadva... nem mintha én olyan sűrűn kérnék elnézést...

Nami a fiú után sétált, ismételten.
- Nem baj, ha leülök melléd? - mutatott a kanapéra. - Nem igazán tudok már aludni, és jó lenne inkább beszélgetni valakivel, mint csak csendben unatkozni... Vagy izé... - kapott észbe - oh, ha aludnál még, akkor semmi, visszamegyek Nobuhoz... - zavartan a füle mögé igazította a haját.

Daisuke először ki akarta jelenteni, hogy igenis aludni akart, de végül mégsem tette. Második gondolata az volt, hogy hű, csak kelljen fel Nobu, kíváncsi lesz az arcára, mikor meglátja az oldalán Namit! De... rövidtávon ezt a gondolatot is elvetette. Mi lenne, ha... kivételesen, egyetlen egyszer megpróbálna nem gonoszkodni vagy hasonlók? Csak próbálna, ha nem megy, még mindig megteheti. Pusztán kíváncsi, meddig bírná.
- Csak nyugodtan - húzódott a kanapé egyik szélére. - Úgysem igénylek sok alvást.
Hmm... Nami beszélgetni akar. Vele. Hát, ez roppant érdekesnek ígérkezik...

Hát ez hihetetlen! Tényleg elaludt?! Megfogadta, hogy vigyázni fog a lányra, hadd pihenjen csak nyugodtan, de hogy ő is bealudt! Kenta alig mert megmozdulni, hogy fel ne keltse a mellkasának simuló lány. Hogy meg nem fázzon ráterítette a még a hajóról szerzett nagy zubbonyát. Volt valami különleges az egészben. Ezért nem ébresztette fel a lányt, hogy menjenek be. Túl sokat jelentett, hogy a lány önként hozzásimult, hogy nála keresett menedéket, és a mosoly az arcán, ami elárulta, hogy jól érzi magát így. Talán ez volt a legfontosabb.
Uhh?! Negyed kettő?! Basszus!!!! Aztarohadt... Lehet, hogy már keresik őket! Nagyot nyelt. Bocsáss meg Midori, fel kell ébresztenelek, akármilyen édesen is alszol...
Óvatosan megcirógatta a lány arcát. Az álmosan emelte fel kócos fejét. Halkan nyöszörgött valamit, aztán feltérdelt. Kenta zavartan nyújtotta oda a lány blúzát.
- Tessék, elég késő van már, vissza kéne mennünk....
Kész, még ezek után is el tud pirulni... Szép. Midori arca is kicsit rózsaszínesebb lett, ahogy félálomban nekilátott rendbeszedni magát.
- Mennyi az idő? - nyögte ki.
- Egy múlt...
- EGY?! Mármint délután van?! - nyerte vissza a hangját.
- Úgy tűnik...
- Hogyaza...
- Ha szeretnéd, nem muszáj együtt bemennünk... - folytatta a fiú.
- Oh, hát... - Midori elgondolkodott az ajánlaton. Nem, nem szeretné mindneki orrára kötni, hogy együtt voltak, még akkor se, ha sejtelmük sem lehet róla mit csináltak, és nyilván nem is erre gondolnának...
- Nem, nem fontos. Úgy még feltűnőbb lenne. Remélem nem kerestek még bennünket...
- Igen, én is emiatt aggódom.
Megvárta, hogy Midori meginduljon, és követte őt. Uhh, azért mégiscsak jó lenne valahogy elslisszolni, vagy...
- Vedd fel ezt - nyújtotta oda a lánynak a zubbonyt. - A levegőztünk egyet kinn és fáztál, az egész jó sztori.
- Oh, ja... - nyögte zavartan, s rápillantott a fiúra.
- Tényleg, te nem fáztál így, ilyen vékony ingben?
- Fázni, mikor rajtam feküdtél?
A lány zavartan köhécselni kezdett, mint aki félrenyelt valamit.

Hayate kinyitotta szemeit és megállapította, hogy még mindig sötét van. Bár ez így a föld alatt nem is csoda. Fontolgatta, hogy föláll és kimegy körülnézni, de furcsa, eddig sosem tapasztalt kimerültség lett úrrá tagjain. Hoppsz... sejtette, hogy a határon táncol, na de ennyire...?
Akkor... esetleg jobb lenne, ha még egy kicsit maradna és pihengetne. Nem azért, mintha nagyon ezt akarná, de... volt egy olyan sejtése, hogy ha most feláll, a hirtelen támadt rosszullét miatt nem sokáig jutna.

Nami egy darabig szótlanul pislogott a fiúra. Régebben egy csepp gondot nem okozott beszélgetést kezdeményezni, bár ezt akkoriban sem Daisukével gyakorolta, de így... Ha a programról beszélnek, az azért rossz, ha nem akkor meg, hogy képesek a program után olyasmiről bezsélgetni, mintha mi sem történt volna. Személyes dolgokba meg nem kéne belemászni... Szóval?
- Van valami elképzelésed, hogy juthatnánk ki innen? Bármi ötlet, vagy... Tudom is én... Mert én... hát eddig nem sokat agyaltam rajta, de igazából azért nem, mert... annyira lehetetlennek hangzik. De a szigetről kijutásra is ezt gondoltam. És mégis. Szóval...

Meglepetésére Nobu kifejezetten ébernek érezte magát, ahogy felnyitotta a szemét. A beszűrődő fény felé fordította a fejét. Hm, ki kéne menni... Vajon a lába hogy bírná az ötletet? Hát... máshogy nem tudja meg, csak, ha kipróbálja. Csak tompa sajgást érzett. Ez jó jel, igaz? Vagy csak egyszerűen sok gyógyszer. Jónak akkor is jó. Óvatosan felült az ágyra, s előbb ép, majd sérült lábát eresztette le. Oké. Azért a terhelést érezni, de ki fog tudni bicegni. Megtámaszkodott azért még egy pár másodpercet az ágyban, mielőtt lassan megindult. Jól van, nincs itt senki, nem kell hősködni. Majd megáll a folyosón néha pihenni. Szerencsére nincs olyan messze az a szoba.

Oké, ez rohadtul nem vicces... Az egy dolog, hogy rossz irány, de egy folyosón így elveszni... De a fene gondolta volna, hogy itt hátul nincs lámpa! Fel kellett volna kapcsolnia... Na most már mindegy... Most már újra itt van a szobájuk mellett. És Nami meg Midori még mindig nem jött vissza... Éljen... Kapnak a kicsi fejükre... Aztán megy, és zuhanyzik egyet. De előbb legyenek meg a lányok...

Daisuke szokásához híven vállat vont.
- Nem igazán vagyok az ötletek embere - felelte. - Eddig sem csináltam túl sokat, szerintem ezután sem nagyon adnak majd a véleményemre. Én csak úgy itt vagyok. Néha elejtek néhány epés megjegyzést, hogy azért érzékeltessem a létezésemet... ... Mindennek a lényege mindössze az volt, hogy fogalmam sincs. De egyelőre nem sok esélyt adnék a dolognak, csak mert kellenek pesszimisták is a csapatba az egyensúly fenntartása végett.
Hűűű, ő így is tud fogalmazni? Király, újabb oldalát ismerhette meg.
- Viszont... - szólalt meg újra. - A többieket ismerve úgyis elérik, hogy kijussunk.

- Hű, de rossz pesszimista vagy! - nevetett Nami. - Egyébként nekem számít a véleményed. És egyet véleményen is vagyunk, már ami az elejét illeti. Nekem sincs fogalmam se.
Na jó, ez nem is volt telejesen igaz. Csak remélte, hogy Natsuki gyorsan kiveri a fejéből azt a lehetőséget, amit ő nem sorolt volna a lehetőségek kategóriájába.

Midori bizonytalanul nézett hátra, ahogy Kenta becsukta mögöttük az ajtót.
- Beszélgetést hallok... - mondta halkan. - Jobban örültem volna, ha észrevétlenül elosonhatok...
Kenta megrántotta a vállát. Na, kösz az együttérzést... Nem mintha bármit is tudnál kezdeni a helyzettel. Zavartan indult előre, miközben igyekezett, hogy semmi se látszódjon az arcán. Nincs a homlokodra írva, nincs a homlokodra írva...

- Megesik - felelte Daisuke. - Néha még a pesszimistáknak is lehetnek nyelvbotlásai, tekintsük csak annak. Egy megtévelyedett kijelentésnek.
Kissé hátradőlt a kanapén és a plafont kezdte vizsgálgatni.
- Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyi türelmük van az ittenieknek. Vajon meddig lesznek hajlandóak elviselni minket? Az egy dolog, hogy 'hú, de izgi', meg 'ilyen jó kaland' és társaik, de előbb-utóbb rájönnek, hogy az ő életük is a tét. Hmm... meg kéne tudni, van-e idelent tévé. Szívesen megnézném majd a híreket. Bár van egy olyan érzésem, hogy egyszerűen eltitkolják azt a tényt, hogy 'páran' kijutottunk, és tényleg úgy állítják majd be, hogy egy szerencsétlen véletlen folytán mindenki életét vesztette, nincs túlélő. Biztos azt mondják majd, kicsit túlbuzgóak voltunk... Azért mégis érdekelne, miként adják elő a halálomat.

- Ó, pedig tényleg túlbuzgók voltunk. Csak nem úgy, ahogy gondolják.
- Szóval itt vagy! - csattant fel Natsuki, mire Nami kishíján beugrott ijedtségében Daisuke nyakába, de szerencsére idejében kapcsolt, így csak egy kicsit húzódott odébb, Natsukitól távolabb, ami történetesen Daisuke felé volt, de hálégnek, nem túlságosan felé, mert ez egy nagy kanapé.
- Öh... igen... - nyögte ki. - Jól látod... Itt... mert nem alszom már...
- Ahhaa... Nem most ébredtem ám fel először! Hol aludtál?
- Ó, ez engem is érdekelne - bicegett be Nobu. Nami izgatottan felpattant.
- Nobu! Jól vagy?! Nem kellett volna kijönnöd! Még...
Nobu csitítóan megrázta a fejét.
- Jól vagyok. Csak lassan szerezni kéne még gyógyszert, mert van egy olyan érzésem, hogy nem köszönöm meg, ha elmúlik a hatása... Azért elég keményet kaphattam, hogy rögtön be is aludtam tőle...
- Szerintem a vérveszteség is bőven elég ok... - csóválta a fejét Nami, aztán hátrapillantot Natsukira. - Egyébként Nobu mellett voltam. De nyugi, aludtam.
- Értem. És Midori?
- Midori? - kérdeztett vissza értetlenül Nami.
- Midori is jelen - hallatszott Kenta hangja, és maga mellé bökött. Midori a plafonnak emelte tekintetét. Ennyit a feltűnésmentes elosonásról! Ezért még kapsz!

Tatsuyának eltartott némi idejébe, mire rájött, hogy a zuhanyzók nem ott vannak, ahol nemrég ő volt. Magában szitkozódva indult másfelé, és próbálkozását hamarosan siker koronázta.
- Na végre... - sóhajtotta bosszúsan. - Már azt hittem, vissza kell mennem útbaigazításért. Kéne egy térkép, vagy valami...
Eizan szavai még mindig ott lüktettek a fejében. Harcoljon, harcoljon... Mondani könnyű, de mégis hogyan csinálja? Hogyan?! Valahogy használja ki, hogy mégiscsak régebbről ismeri Harukát, mint Shouri? Igen... ez már lehet egy kiindulási pont... Vagy...
Állj, állj, állj! Mi van, ha most itt nagyban megint beleéli magát, holott már eleve veszett ügyről van szó? Hisz Haruka szereti Shourit, nem? Miért akarná ezt szétzúzni?
...
Hirtelen megjelent előtte a válasz, amit nemrég Eizan is megkapott és halványan elmosolyodott.
Mert szereti... mert szereti, és szeretne neki többet nyújtani, amennyit Shouri valaha is tudna.

Ezek meg? Teleportáltak?
Daisuke gyanakodva lesett Midori és Kenta felé. Hacsak nem akartak mellettük elslisszolni, de mondjuk talán Natsuki felbukkanása megzavarta őket és úgy döntöttek, inkább felfedik magukat. Ez gyaaaanúúúús... Csak nem folytatták a hajón megkezdett kis enyelgésüket?
Észre sem vette, hogy elmosolyodott, csak mikor már a sokatmondó vigyor ott volt az arcán.
Ejnye, ejnye, ejnye...

Eizan úgy döntött, most már eleget gondolkodott. Hisz nem volt már rajta mit agyalni, nem? Egy sóhajtás kísértében feltápászkodott az ágyról és megindult kifelé.
Vajon jól tette, hogy az előbb biztatta Tatsuyát? A szíve szerint igen, viszont a józan ítélőképessége azt súgta, ebből bizony még nagy baj lehet. Lehet, hogy ezt nem most kellett volna elsütni, mikor lényegében még élet és halál között lebegnek... De ki tudja, külföldön talán már túl késő lett volna. Hacsak nincs már rég késő - akkor viszont szélmalomharcba küldte Tatsuyát...

Midori vetett egy sértődött pillantást Daisukére a fiú arckifejezését látva, aztán sietve elindult Natsuki felé.
- De Midori, hol...? - kezdte a lány aggódva, de Midori sietve haladt tovább mellette. - De... Várj már! Hol voltál?! Még kora reggel eltűntél!
Kenta alig bírta tartani kifejezéstelen arckifejezését. Opsz...
- Nem voltam álmos - fordult vissza a lány. - Sétáltam egyet, de aztán visszamentem, nem ébredtél fel rá?
Natsuki megrázta a fejét. Pont akkor sikerült felébrednie, mikor Midori kószált. Hmm... Csak túl sokat aggódik. Hagyta, hogy a lány továbbmenjen. Kenta fáradtan csüccsent le az egyik fotelra.
- És mi épp a téma? Csak nem elkezdtetek tervezgetni?
Natsuki kérdőn nézett Namira.
- Csak futólag - rántotta az meg a vállát. - De nem jutottunk semmire. Gyere Nobu - sietett a fiú segítségére -, ülj le!

Midori pillantása még inkább elégtétellel töltötte el Daisukét, de a srác úgy dönt, kivételesen csendben maradt. Inkább kényelmesen hátradőlt és karba tett kézzel figyelt. Hogy Kenta hogy bír ilyen semleges fejet vágni... röhej...
A szobákhoz vezető folyosó bejáratánál ezúttal Eizan jelent meg. Na mi az, lassan ébredezik a nép? Remek, kezdődhetnek majd a gyönyörűséges tervezések. Hmm... Eizan is milyen fura fejet vág már... Érdekeset álmodott, vagy mi? Na mindegy.
Csak némán biccentett Eizan köszönését hallva. Ó, na persze, ő meg egyből Natsuki mellé oldalazott. Ezek a párocskák...

- Szóval nincs még semmi konkrét ötlet? - kérdezte Kenta, s nagyot sóhajtott. - Lehet, hogy csak a fáradtság teszi, de valahogy most nem tetszik ez a kiindulás. Én is teljesen tanácstalan vagyok, minden ötlet, ami eszembe jutott, eleve kudarcra ítélt. Hogy akarunk egy olyan országból külföldre jutni, amiből még nyaralni se mehetsz ki? - megrázta a fejét. Nem szívesen használta az esélytelen szót, de... A többiek arckifejezése se ígért sokkal jobbat. Natsuki halk sóhajjal zuttyant le egy szabad kanapé szélére. Valahogy sejtette, hogy hamar ide lyukadnak ki... Jobban mondva, ettől félt.

Eizan elnyomott egy ásítást, miközben még kissé álmatag hangon köszöntötte a vele szemben jövő Midorit. Na igen, most jön ki rajta, hogy talán tényleg nem aludt annyit, mint kellett volna. Azért remélte, ez annyira majd nem látszik rajta.
- Jó reggelt, napot, akármit - szólalt meg. - A többiek felébredtek már?

- Nem hiszem - rázta a fejét Nami. - Nem láttam mozgást, mikor kijöttem.
- De úgy látom szép tempóban ébredezünk - mondta Natsuki - Amúgy ti kialudtátok magatokat?
Na, tessék... Most meg tereli a témát. Így aztán tényleg sosem fog erőt venni magán, hogy belefogjon az ötletébe. Bár tény, hogy Nami távolléte dobna a legnagyobbat a bátorságán.

Eizan még elgondolkodva lesett körbe Tatsuya után kutatva, de utána rájött, hogy a fiú valami zuhanyzásfélét emlegetett. Csak nem fojtja vízbe magát...
- Mondjuk rá - felelte Natsuki kérdésére. - Mindenesetre többet aludtam, mint az utóbbi időben.
Az alvás kérdését hallva Daisuke még vetett egy gyors figyelmeztető pillantást Namira, majd már fordította is tovább a fejét.
- Éhes vagyok - állt fel a helyéről, de még nem mozdult. - Megkeresem a konyhát, vagy valami itteni népet. Egy főtétel jól esne.
Eizan időközben még közelebb húzódott Natsukihoz.
- Ugye nem akarod ellógni az orvost? - kérdezte halkan a lány. - Nem tudom, jött-e már másik, de ha igen, akkor remélem, bemész kivizsgáltatni magad. Jobb a biztonság. Ha ez megnyugtat, még én sem voltam.

Natsuki meglepetten nézett rá.
- Oh, hát ez... ki is ment a fejemből... De nem, nem jött senki. Szerintem még Emikoék is alszanak. Egyébként... igen, az pont megnyugtat, hogy te sem voltál... - fonta karba a kezét.
- Nobu, te nem vagy éhes? - kérdezte közben Nami, s felállt. - Keresek neked valamit...
- Igen? - nézett rá mosolyogva a fiú. - Oké, köszi, de ha esetleg nem találál sehol semmit... khm... ajánlom figyelmedbe a kamrát.
Nami pillanatok alatt lángvörös lett, s gyorsan hátat fordítva elindult kifelé.
- Ez nem vicces... - morogta közben.
- Ó, dehogynem - nevetett a fiú. De rég is volt... Talán már ott elkezdődött valami komolyabb köztük. Egész addig bizalmatlan volt a lánnyal, de... Látva az ügyetlenkedését... és, hogy annyira igyekezett... Nem tudott tovább úgy nézni rá, mint mikor az megemlítette, hogy Sasamétől nyúlta le a fegyverét. Újra azt a Namit látta, aki mindig is tetszett neki. S elég hamar rájött, hogy az a bizonyos programbeli énje csak még izgalmasabbá teszi az egészet.

Haruka résnyire nyitotta egyik szemét, de mivel csak a sötétet látta, egyből visszacsukta. Még biztos éjszaka van... De várjunk... éjszaka? Nem, hiszen reggel értek ide, nem aludhatott át egy napot! Ja igen, a bunkerben vannak, a föld alatt.
Ismét kinyitotta ezúttal mindkét szemét és próbált hozzászokni a sötéthez. Mellette békésen szuszogva aludt Shouri. Milyen más így álmában... Közelebb húzódott, hogy még jobban érezhesse a fiú jóleső melegét, majd hajával félve végigsimított barátja haján. Nem akarta még felébreszteni, úgyis kevesebbet aludt nála az elmúlt napokban. És amúgy is olyan kellemes csak így feküdni és semmit sem csinálni.
Mennyi lehet az idő? Biztos eltelt már néhány óra, talán már délutánba is fordult a nap. Hát, akkor előbb-utóbb mégiscsak kénytelenek lesznek kikászálódni.

- Valóban - mosolygott zavartan Eizan, majd kacsintott egyet. - De ha gondolod, bemehetek veled.
Ennek természetesen nem csak az volt az oka, hogy a lány mellett lehessen. Ott akart lenni, mikor az orvos megvizsgálta Natsukit, hogy elsőkézből értesülhessen az állapotáról és a lány ne hallgathassa el előle a rázósabb részleteket - feltéve, ha lesznek. És persze, hogy ha az orvos ad valami utasítást, könnyebb úgy betartatni Natsukival, ha tud róla.
- Üdv mindenkinek - jelent meg a folyosó kijáratánál Hayate. Ahogy közeledett, léptei mintha egy kissé bizonytalanabbak lettek volna a korábbinál, de Eizan nem mert volna megesküdni rá. De sápadtságát ha akarta sem tudta volna tagadni. - Nem tudom, milyen fájdalomcsillapítóval ütött ki az orvos, de hogy hatásos, az biztos...
Hayate amint tehette, leült az egyik szabad helyre és várakozón nézett körbe.
- Történt valami érdekes, amíg aludtam?

Tatsuya úgy döntött, ennyi ázás már bőven elég volt. Sérült lába is egyre inkább sürgette, hogy mielőbb fejezze be a tétlen ácsorgást a zuhany alatt. Vagyis a tétlen ácsorgásnak tettetett mély gondolkodást. A fiú messze járt, de csak nem jutott dűlőre bizonyos kérdések felett. Felsóhajtott, majd kikászálódott a zuhany alól, hogy a ruhái után nézzen. Szerencsére senki nem lopta el őket ezalatt az idő alatt. Még jó... Vicces lett volna törölközőben visszamenni. Bár... Nem, semmiképp...!
Megrázta a fejét, majd óvatosan öltözni kezdett.

- Ezek szerient veled se fukarkodott - pillantott rá Nobu. - Én is még félkómában vagyok... Jól esne most egy kifejezetten erős kávé, csak hát fene tudja, szabad-e ilyesmit. Inkább nem kockázatok.
Ásított egy nagyot, aztán kérdőn pillantott a többiekre.
- Tényleg, történt?
- Semmi - rázta a fejét Kenta. - De jobb is most egy kis nyugalom...
- Meg közbe Namiék elkezdtek tanakodni a kijutáson - vette át a szót Natsuki. - De semmi érdemleges - széttárta a karját. - Eddig bírták a zzenijeink?
Na gyerünk! Vesd fel! De... a fenébe, hogy kéne ezt bevezetni? "Ja, egyébként nekem van ötletem". Sablon. "Bár lehet, hogy ezúttal kapcsolatokkal többre megyünk, mint zsenikkel." Nem, ez túl felvágós. Főleg ahhoz képest, amilyen bizonytalan minden... Gondterhelt arccal nézett maga elé. Ki kéne használni, hogy nincs itt... Különben a szavába fog vágni, és... így se könnyű felhozakodni vele. Annyira... Natsukis. Az a Natsukis amit gyűlöl. És semmi kedve hozzá. De ez nem kedv kérdése. Az életük a tét.

Emiko ijedten pattant fel az ágyból. Minjárt két óra?! Ez lehetetlen! Nem aludhatott ennyit! Sietve öltözött át, hanyagul feltűzte alig váll alá érő haját, s kisietett a folyosóra. Istenem, házigazdaként elaludni! Na most aztán meg lesz róla a vélemény...

- Én... - kezdte Hayate, majd abba is hagyta. Bár... végülis mindegy, nem? Hátha össze tud kaparni valamit. - Én voltam már külföldön, de nem sokkal léptem át a határt. Na igen, a kijutásom sem volt túl hétköznapi, az embert nem minden nap dobják le ejtőernyővel. De... nem hiszem, hogy ez most nagyon segítene. Esetleg az, amit a visszajutásnál... nem, az ennyi emberre nem kivitelezhető. Hát, egyelőre nincs ötletem, de még átgondolom.
Eizan némán figyelte Hayate arcát. Járt külföldön... bizonyára a kormány akaratából. Nem, inkább nem is akarja tudni, miért küldték oda. Vagy kémkedni, vagy... ölni... Inkább ne bocsátkozzanak részletekbe.
- Mit kerestél te ott? - vetette közbe Daisuke, aki a beszélgetésre visszafordult a folyosó felől.
Gratulálok, szép volt, Daisuke... Kérlek Hayate, legalább te ne válaszolj...
- Hosszú lenne kifejteni - vont vállat Hayate.
"Igazán köszönöm... " - gondolta még Eizan, majd ő is törni kezdte a fejét. Mi a jót lehet kezdeni egy ilyen helyzettel?