11. fejezet - Minden végzet nehéz

- Emiko...? - kérdezett vissza Hiroshi. - Nos... meglehet. Annyira mondjuk nem ismerem, de rengeteget segített nekünk, az tény. Nélküle már az elején lebuktunk volna, vagy legalábbis elég hamar. A gyanakvás meg egy ideig valószínűleg még itt lesz, de aztán elmúlik, mikor ők is rájönnek, hogy alaptalan. Főleg ha látják, hogy mennyire próbálsz segíteni nekünk. Hogy te is kész vagy kockáztatni értünk. Szerintem méltó vagy a bizalmunkra, nem is kicsit.

- Máris...? - nyomott el egy ásítást Yuuka. Felült az ágyban, és álmosan dörgölte meg szemeit. Közben a gondolatai is ébredezni kezdtek, és belátta, hogy Benawinak igaza van. Túl veszélyes lenne, ha kiszúrná valaki. Azt meg ő sem szeretné, hogy baja legyen.
- Kialudtad magad?

- Most egész jól van - mosolyodott el megnyugtatóan Hayate. - És többször nekem sem áll szándékomban megmártózni ebben a jó kis vízbe. Kivéve persze végszükség esetén, de arra remélhetőleg nem lesz szükség. Tény, hogy most már sokkal könnyebben tudok mozdulni, anélkül, hogy fájdalom nyilallna belé. Szóval úgy hiszem, jó irányba tart a gyógyulása. Nem mondom, hogy később nem fog meglátszani, de legalább nem halok bele.
"Legalábbis ebbe nem..."

Ayumu meglepetten pislogott a fiúra.
- Ő nem veletek van? Mármint... Ő is később csatlakozott? Nem is tudtam, hogy rajtunk kívül... Ő is itt a hajón? Neki is Morinaga-sanhez van valami köze?
Látszott rajta, hogy nagyon érdekli, mit keres itt a lány, ha nem osztálytárs.

- Még szívesen feküdnék melletted egy kicsit - mosolygott a lányra Benawi. - Olyan jó volt... De ki tudja, ha olyna helyre kerülünk, ha úgy alakul... talán lesz még alkalmunk ezt megismételni. Ha te is szeretnéd...
Visszaült az ágyra a lány mellé.
- De most tényleg mennem kell - megsimította Yuuka arcát. - Vigyázz magadra, oké? Ha bármi baj van... tudod, hol találsz! Számíthatsz rám, akármi van! Nem vagy egyedül!

- Ezt örömmel hallom - bólintott a lány. - Na jó, én kicsit fázom kinn, szóval bemegyek inkább, ha nem baj...

Hiroshi gyorsan körbepillantott, és még halkabbra vette a hangját.
- Igen, később - bólintott. - De még a hajó előtt. Ő és a... barátai karoltak fel minket, miután partot értünk. Viszont nem ide illő téma, mármint tényleg nem lenne jó, ha olyanok is meghallanák a részleteket, akiknek nagyon nem kéne. Például az az Ashida vagy ki... - Egy pillanatra elhallgatott, mikor rájött, hogy Ayumunak még nem mondott semmit a férfiról. Bár az igazat megvallva egy kicsit meg is feledkezett róla. Hopsz... - Nos... viszont Morinaga nem általa került a képbe, hanem az egyik osztálytársunk vetette fel, hogy mivel nincs jobb ötletünk, akár megkockáztathatnánk azt, hogy hozzá fordulunk. Mi így is tettünk, és hát... így kötöttünk ki végül itt. Kicsit mondjuk szétszórtan, de elvileg mind megvagyunk.

- Tudom... - mosolygott vissza Yuuka, és Benawi keze után nyúlt, hogy még egyszer megszoríthassa, mielőtt a fiú elmenne. - Ha másra nem is, rád tudom, hogy számíthatok. De szerencsére itt vannak a többiek is, akik szintén figyelnek rám, ha te nem lehetsz mellettem. Meg azért én is igyekszem vigyázni magamra... már amikor sikerül. Legszívesebben egész nap itt tartanálak, csak az már kicsit talán feltűnő lenne. Még rámfognák, hogy szándékosan rongálom a berendezést - nevetett fel halkan.

- Megyek én is - bólintott Hayate, és már terelgette is befelé a lányt. - Legalább annak a kis fehér gombócnak sem lesz lehetősége leszédülni a mélybe. Mert innen fentről ki nem halásszuk, az biztos...

Ayumu kicsit összezavarodottnak tűnt, nem értett mindent, de bólintott.
- Aham, nagyjából értem, majd... ha alkalmasabb lesz, akkor kérdezek inkább. Akkor most... Hayate-kunékhoz? Ők... huhh, hogy akarsz velük beszélni? Ők vendégek.

Shouri miután becsukta maguk után az ajtót, elengedte Haruka kezét, és föl-le járkált a szobában. Valahogy sürgősen ki kell adnia ezt a feszültséget, lehetőleg azért valami békésebb úton. Már így is épp elég hülyeséget csinált.
Haruka némán követte szemeivel a fiú lépteit, de egy idő után nem bírta tovább.
- Megmondanád, mi volt ez az előbb...? És hogy miért volt olyan sürgős elrángatnod onnan?
Shouri erre végre megtorpant. Közben rájött, hogy már a járkálás is ronthat a dolgán.
- Hallottad, beszélgetni akarnak - felelte egy vállrántás után a fiú.
- Jó, de... miért akadtál ki annyira, mikor megláttad?
- Tudod jól, hogy nem szívelem a srácot, főleg azóta nem, hogy eláztatta a cuccaimat a bázis vécéjében. És azóta is folyamatosan betesz nekem, ahol csak tud! Komolyan mondom, kinézett magának, és azóta szándékosan provokál! Csoda, hogy már azon is felhúzom magam, ha csak meglátom? Ráadásul pont itt nálad! Mi másra gondolhattam volna, mint hogy rajtad keresztül megint kitalált valamit ellenem?
- Na ne... - vonta össze a szemöldökét Haruka. - Szóval azt mondod, hogy Daisuke... terrorizál téged? Pont téged?
- Jó, tudom, tudom! - sóhajtott Shouri. - De itt nem tehetek ellene semmit, hogy letegyen ezen szándékáról. Elvileg nem is ismerjük most egymást, szóval ha egyik nap monoklival jelenik meg vagy valami, azt hogy magyarázza meg az itteni munkaadójának? Majd lerendezzük a dolgot, mikor már nem figyelnek ennyien.
- És mégis... mivel terrorizál téged pont egy Daisuke? - kérdezősködött tovább Haruka. Valami nagyon sántított itt, csak éppenséggel még azt nem tudta, micsoda. Sőt, eddig azt sem tudta, hogy Daisuke művelte azt Shouri ruháival. Miért nem mondta korábban? Vagy ennyire szégyellte?
- Ezt... most hagyjuk - rázta meg a fejét a fiú, és közelebb lépve magához húzta a lányt. - Majd később... valamikor elmondom. Most nem azért jöttem, hogy róla beszélgessek veled. Hanem hogy veled legyek...
Haruka lehunyta a szemét, és próbálta félretenni gondolatai közül az egész Daisuke-ügyet, és csakis Shourira figyelni, ha már idejött, de... nem teljesen érezte magát meggyőzve... Akkor mégis mit akarhat Daisuke Tatsuyától...?

Benawi is nevetett.
- Szeretlek - simította meg a lány kezét. - Nemsokára minden rendben lesz... Alig várom, hogy újra lássalak! Már most hiányzol - így búcsúzott el a lánytól, mielőtt kilépett volna a szobából. Alighogy becsukta maga után az ajtót, a meglepett Emikoval találkozott a pillantása.
- Jó reggelt... - igyekezett fesztelenül köszönteni.
- Ömm, jó reggelt - a lány meg próbált úgy tenni, mintha nem lenne meglepett. - Am, ömm,,, Yuuka is ébren van már?
Benawi bólintott.
- Az jó, lenne egy kis dolgunk...
- Próbáljátok levenni a válláról a terhet, oké? - kérte halkan a fiú.
- Azon vagyunk - felelte Emiko kicsit sértődötten. Nem nyilvánvaló, hogy ők is ezen dolgoznak? Mért viselkedik úgy Benawi, mintha semmit se tennének érte?
- Ömm, akkor én lépek, mielőtt túl késő lenne...
Elindult, de Emiko nem bírt a kíváncsiságával.
- Ti, tegnap...
- Tényleg sietnem kell - mondta a fiú hátra sem nézve, és kisétált a szobából. Emiko elégedetlenül ciccegett. Most mért csinálja ezt? Igazán elmondhatta volna! Egy igen vagy nemet rövidebb idő kimondani, mint ezt... Szép kifogás...

- Igen, tudom... - húzta el a száját Hiroshi. - Hát... vagy megvárjuk, hogy hátha elnéznek a bár felé, vagy lesben állunk valamelyik étteremnél, vagy... vagy kockáztatjuk, hogy meglátnak, és felkeressük a szobájukat. A számuk végül is megvan... Kérdés, hogy mennyire lennénk feltűnőek? Vagy esetleg kitaláljunk valami alibit, mit tudom én, szobaszerviz?

Yuuka szomorúan tekintett a fiú mögött bezáródó ajtóra, de belátta, hogy talán már így is túl sokáig maradt. Mi van, ha valaki felfigyelt rá, hogy meddig volt itt? Biztos be vannak kamerázva a folyosók vagy valami, és ha összehasonlítják az érkezés és a távozás időpontját, azért jelentős különbség mutatkozott. A szíve szinte kihagyott egy ritmust, de ez most egyáltalán nem volt olyan kellemes, mint mikor Benawi közelsége váltott ki belőle hasonlót. Csak nem lesz belőle baja ennyire a végén. Csak nem!
Sóhajtott egyet, majd nekiállt készülődni. Mennyi lehet az idő...?

- Hmm... ezek szerint tényleg itt éjszakázott... - gondolkodott hangosan Hayate. - De nem tudom, miért lepődsz meg a válaszán, te talán kimondtad volna, mi történt? Főleg úgy, hogy én is a közelben vagyok? De ezek szerint Yuuka is ébren van már, várjunk egy kicsit, míg összeszedi magát, aztán szóljunk be hozzá.

- E... ezt inkább rád bízom... - motyogta Ayumu alig hallhatóan. Nem akarta mondani, hogy nem az ő stílusa a szabályok áthágása. Megértette, mért kell ezt tennük, de hogy a gondolat, hogy valaki észrevegye, és ilyesmibe keveredjen... Persze már rég benne van, de... mire gondolnának a főnökei? Ők ezt nem réthetik, nem tudhatnak róla, hát... sose magyarázná ki magát. Ennek ellenére, ha megtörténik a baj, megtörténik, bevállalja, csak ne neki kelljen erről döntést hoznia.

- Mmm, oké... - bólintott a lány. Oké, tényleg van benne valami. Ő se mondta volna el Benawinak, hogy lefeküdtek Hayatével... főleg Benawinak nem! A korábbi beszélgetésük után... Túl jól emlékezett még rá...

Hiroshi látta Ayumu arcán, hogy nem igazán tetszik neki a fellopózós dolog, és meg is értette. Ez a lány eddig próbált legjobb tudása szerint helytállni a munkahelyén, és velük ellentétben ő valószínűleg még itt is fog dolgozni (legalábbis remélte, mert akkor legalább biztos ki tud majd hozzá látogatni az utak alkalmával.... vagy ez túl önzőn hangzik...?). Nem tenne jót neki most egy botrány...
- Bár talán túl feltűnő, ha ketten megyünk egyszerre - mondta. - Hmm... esetleg még azt lehetne, hogy gyorsan szólok nekik, hogy keressenek meg a bár környékén, ott azért mászkálhatunk. De mivel határidőt kaptak, vagyis kaptunk, nem hiszem, hogy túl sokáig szabadna halogatni.

Yuuka viszonylag gyorsan felöltözött, de jobbnak látta, ha azért megmossa az arcát, hogy felfrissüljön kicsit. Meg mostanra a gyomra is jelzett, hogy kéne valamit leküldenie. Annyira mondjuk nem érezte magát éhesnek... Majd később.
Kilépve rögtön megpillantotta Emiko és Hayate párosát.
- Ó, jó reggelt! - köszönt rájuk mosolyogva. Aztán leesett neki. Ha... ha ők eddig is itt voltak, akkor pont látták, amint Benawi kijött tőle...? Ohh...
- M... megyek, gyorsan megmosom kicsit az arcom! - slisszolt el a fürdőszoba irányába, és remélte, hogy még azelőtt beért, hogy túlságosan elpirult volna.
- Ezek után pláne nem tudom, mit gondoljak... - mondta halkan Hayate, ahogy homlokráncolva nézett a lány után.

Ayumu bólintott.
- Értem, ahogy szeretnéd. Segítek, ahogy tudok.
Közben az utolsó kortyokat is megitta a teájából. Mért van olyan érzése, hogy ez egy húzós nap lesz?

- Én pontosan tudom - fonta karba a kezét Emiko. Egy rosszalló anyuka pillantásával szúrta keresztül az ajtót ami mögött Yuuka eltűnt.

Tatsuya először nem igazán tudta, mihez kezdjen a telefonnal. Aztán mikor jobban körülnézett a menüben, valami azért feltűnt neki.
- Daisuke... - kezdte összevont szemöldökkel, ahogy tovább böngészte a mobilt. - Lehetséges, hogy ez a telefon azért néz ki pont úgy, mint Shourié, mert az övé...?
- Igen, lehetséges - vont vállat a kérdezett, és továbbra is kényelmesen terpeszkedett a fotelban.
- És milyen jogon vetted el tőle? - szisszent fel Tatsuya. - Nem csoda, hogy olyan dühös!
Már épp visszaadta volna a telefont, de Daisuke ezt nem hagyta olyan könnyen.
- Szerintem nézz körül az sms-ek között. Erősen javallott. És hogy milyen jogon? Kérlek, ez a túlélésem záloga. Legalábbis eddig az volt. Nem is értem, miért mutatom meg végül, tiszta hülye vagyok. De azért csak olvasd!
Tatsuyának egyre kevésbé tetszett a dolog, de a kíváncsisága legyőzte az észérveket. Shouri ezért már őt is ki fogja csinálni, nem csak Daisukét! Jó, mondjuk eddig sem voltak nagy kebelbarátok... De mi köze van mindehhez Harukának?
Aztán megértette. Először csak a bejövő üzenetekre figyelt fel, amikből feltűnő sok volt. Mind egy lánytól származott, de nem Harukától. Vagyis hát értelemszerűen tőle is volt ott nem egy, de attól a másik lánytól közel ugyanannyi. Miért...?
Kétkedve felpillantott, majd inkább gyorsan vissza. Nem akarta most Daisuke önelégült arcát figyelni. Tudta, hogy nem szabadna beleolvasnia, de... nem bírta. Tudni akarta, hogy mi ez az egész.
És minden egyes üzenetet, valamint az arra adott válaszokat olvasva egyre sápadtabb lett.
- Úristen... - rázta meg a fejét. - Ezt nem hiszem el...! De Chino egyáltalán nem...! És Shouri meg...
- Olvasd csak - bólintott Daisuke. - Szerintem az mindenre elég magyarázat.
És Tatsuya így is tett, nem tudta visszafogni magát. Így lett tanúja annak, hogy Chino és Shouri párosa hol, mikor és... nos igen, mit csinált... Néha zavarba ejtően részletesen... De ő meg hogy képes mindezt csak így olvasgatni?!
- Ebbe belegondolni is rossz! - csattant fel. - Hogy képesek ezt így ecsetelni?! Még így sms-ben is! Ráadásul órákon is ezzel... szórakoztatták egymást!
- Ó, nyugi, nem csak szóban űzték a mesterséget! Olvasd csak el azt, amiben azt beszélik meg, hogy mikor is találkozzanak a tornaszertárnál, csak mert ott mennyivel izgalmasabb, meg hogy mennyire jó is volt, mikor Harukától nem is olyan messze...
Aztán megérkezett Tatsuyához düh is. És az undor.
- Elég! - a fiú azt vette észre, hogy már nem ül, hanem felpattant a fotelből. Kezei remegve szorultak a telefon köré, melyet legszívesebben ott helyben összezúzott volna. - Elég volt! Épp elég volt ezeket olvasni, semmi szükség rá, hogy még te is előadd, ráadásul ilyen nagy élvezettel az arcodon!
- Szívesen, hogy rávilágítottam a dologra - felelte unott fejjel Daisuke. És Tatsuyát már ez is annyira idegesítette! Hogy tudja mindez ilyen hidegen hagyni?! - És most? Mit kezdesz az információkkal? Az ilyen mellett csak nem lehet csak úgy elsétálni...
Tatsuya ökölbe szorította szabad kezét, majd visszadobta a telefont Daisukénak.
- Nem tudom... Fogalmam sincs! Remek gondolkodnivalót adtál nekem, kösz!
- Igazán nincs mit. Használd legjobb tudásod szerint. De szerintem ezek ketten - ujjával Haruka ajtaja felé bökött - szóval... akár összeillenek, akár sem, azért ez nagyon nem volt fair Shouri részéről. Gondolom, erről neked is ez a véleményed. Na de én akkor megyek is. További jó gondolkodást. A kis ketyere nálam lesz megőrzésen, ha... szóval nálam lesz. Üdv!
Tatsuya csak állt tovább ökölbe szorított kezekkel, és csak akkor rogyott le az egyik fotelba, mikor hallotta az ajtó csukódását. Most mit csináljon? Mi a szart csináljon?!

- Akkor majd idehívom őket - felelte Hiroshi. - Mi meg legfeljebb úgy csinálunk, mintha csak a beosztásunkat jöttünk volna ellenőrizni. Persze azért biztos távolból, nehogy a végén még korábban eszükbe jusson befogni minket. Remélem, nem császkáltak el még sehova. Akkor... hol találkozzunk? Vagy legyen egy meghatározott időpont, hogy ne kelljen annyit ott egyedül várakoznod? Mondjuk... fél óra?

- Azért... ugye nem akarod egy az egyben nekiszegezni a kérdést...? - kérdezte bizonytalanul Hayate. - Nem hiszem, hogy örülne neki...

- Nekem megfelel - bólintott Ayumu. - Akkor a bárban, igaz? Addig olvasgatok még egy kicsit. Köszi a közös reggelit! Már csak holnap, és... azt hiszem, ez nagyon fog hiányozni!

- Nem - fordította el a fejét Emiko. Kissé el is szégyenlte magát. - Van elég baja... nem firtatom a témát. Most... még... fennhangon... előtte... - pontosított szavanként. Aztán felsóhajtott, és halkan nevetett saját magán. Újra levetette magát a fotelba, és várt, hogy Yuuka kész legyen, és immár menthetetlenül belevágjanak a mai napba.

- Igen, ezzel nem vagy egyedül... Szóval előre meg is kérdezem, hogy holnap is reggeliznél velem? - kérdezte mosolyogva Hiroshi. Mert igenis minden rendben megy majd ma, tehát bátran felteheti ezt a kérdést. Nem lesz semmi baj, főleg Ayumunak nem esik baja...! De ha ennyire biztos benne, miért kell győzködnie magát?
- És igen, akkor a bárnál, akkor odahívom őket. Ott talán annyira nem lesz feltűnő.

Hayate ugyanazon fotel támlájának támaszkodva várta, hogy Yuuka előkerüljön. Ami hamarosan meg is történt. Yuuka arca még helyenként nedvesen csillogott a víztől, és valamennyi a hajára is jutott belőle, de úgy tűnt, most ez érdekli a legkevésbé.
- Jó reggelt még egyszer - köszönt kissé magabiztosabban. Úgy tűnik, valamennyire helyre tudta szedni magát.
- Jó reggelt - köszönt vissza Hayate. - Jól aludtál? - A kérdés maga reflexszerűen jött, és csak utána gondolt bele, hogy a lány esetleg elértheti a célzást. Már látta is a visszatérő zavar jeleit az arcán. Tessék, az imént ő szólt rá Emikóra, erre meg ő kérdez rá, még ha nem is az volt a célja vele. Na ide most valami gyors mentés kell...! - Nem vagy éhes? Mert akkor reggelizhetnénk valamit, még mi sem ettünk. Utána viszont... sajnos el kell kezdenünk taktikázni.
- Ömm... de - bólintott nagy nehezen Yuuka. - Valami reggeliféle most rámférne...

Shinji végül rászánta magát, hogy kimenjen a szobájából. Nagy meglepetésére, és még nagyobb örömére Nami úgy aludt, mint akit agyonlőttek. Sápadtnak, és betegesnek látszott, Shinjinek majdnem egy egész másodpercig bűntudata volt miatta, de aztán folytatta az útját a fürdőszoba felé. Nem kérte Namit, hogy aggódjon érte, ő pedig pláne nem köteles ezt viszonozni. Megölte Sayurit... bármilyen szenvedést megérdemel. Ha magának okozza, és mindenféle értelem nélkül, akkor is! Sayuri halálának sem volt értelme... Annyira nem volt... Annyira nem...
Megmosta az arcát, aztán jó alaposan fogat mosott, hogy tűnjön az a borzalmas íz a szájából. Eredetileg nem tervezte, de aztán egy gyors zuhanyt is vett, ami meglepően sokat segített emberi formába hozni, még ha borzasztóan hasogatott is a feje, változatlanul. Azon a törülközőn kívül amit magaköré csavart, elővett egy kisebbet is, bevizezte, és azt is magával vitte a szobájába. Leült az ágyára, és betekergette vele a csuklóját. Jól esett a hideg a kezének. Valahogy javult az émelygése is. Kicsit, és lassan, de javult. Visszadőlt az ágyra.
Morinaga ki fogja csinálni, mi? Nagyon úgy néz ki, hogy elintézte magának... De akkor mi van? Ha főbe lövi, azzal csak jól jár. Vége lesz. Mindennek. A sok gondolkodásnak is, eltűnnek az emlékek és... minden. Ezzel csak nyer. Ha meg valami fájdalmasabb módszert választ... számít az? Nem fél tőle. Őszintén szólva sem. Szenvedés... persze... ahhoz képest, amit most érez már minden elenyésző. Mégis... az abszurd az egészben, hogy az, amit felejteni akar, amiről nem akar tudni, az egyszerre ugyanaz, ami miatt élni akar. Mert ha meghal... soha többé nem hallgathatja meg újra a telefonjáról az ő hangját... Soha többé nem képzelheti el az arcát, nem játszhat el a gondolattal, hogy újra a karjaiban tartja, bár... mikor erre gondol, akaratlanul is érzi a vér szagát, hallja a lány pihegését, aztán egy halk, mégis fájdalmas nyögést, érzi... szinte érzi, ahogy lassan megy ki belőle az élet... mert bárhogy is igyekszik, nem tudja másként elképzelni... De egyszerre... egyszerre érzi a selymes haját, a bőrét, és... minden halálszag mellett, igenis érezte a bőre kellemes illatát is, valahogy... valahogy most hogy halott, hogy az egész olyan távol van, egyre élénkebben emlékszik mindenre... Mindenre ami szép volt benne, míg így is, hogy haldoklott akkor... Olyan gyönyörű volt...
Szaggatottan felsóhajtott. Ha csak még egyszer beszélhetne vele, csak egy órácskára is... Bármit megtenne érte, bármit! Eladná a lelkét az ördögnek. Évezredek szenvedését bevállalná egy pillanatért! Az örökkévalóságot is! Csak egy kicsit láthassa... Csak... Csak had tudja meg, hogy... jó embernek tartotta-e? Gyűlölte vajon? Gyűlölte, hogy magára hagyta? Gyűlölte, hogy miatta halt meg? Ha... Ha túléli, lehetett volna köztük valami? Kedvelte... vajon? Szerette, vagy... elmenekült előle, mert...? Végtére is olyan hideg volt mindig vele... Mindenki úgy gondol rájuk, mint egy párra, de ez nem Sayuri emlékének a megalázása? Nem voltak azok... Sose voltak azok... Csak szerette volna, hogy azok legyenek, de hogy Sayu mit akart... Sosem fogja már megtudni, de... inkább csak Yuuka forgott a fejében, hogy bocsánatot kérhessen, hogy rendbe hozza a dolgokat, és... más esélye nem volt, mint őt kérni meg erre. Mégis.. örült, hogy megtehette, örült, hogy... ha mindenkit be is csapott, ha mindenkivel szemét is volt... Sayurival nem. Megtette, amit ígért. Sőt... Ennyivel nem elégszik meg, őt nem árulja el... Meg fogja védeni Yuukát mindentől, mert nyilvánvaló, hogy ez lenne Sayuri kérése, ha itt lehetne. Így hát nem igazán halhat meg, mert úgy nehéz megvédeni bárkit is. Majd... majd ha biztonságban lesznek... Majd akkor... Akkor megkereslek, Sayu... Ha már megtettem mindent... Ha már biztos lehetsz benne, hogy nem kell többé félned...

- Persze! - bólintott Ayumu vidáman. Könnyed léptekkel állt fel, valahogy nagyon életteltelinek látszott a holnapi nap ígérete miatt. - Akkor fél óra múlva! - búcsúzott addigis.

- Szerintem rendeljünk, akkor már közben is tudunk haladni - javasolta kissé sürgetően Emiko, aztán neki is állt előkeresni azt az étlapszerűséget. Azért ezt is szívesen elviselné mindennap... szobaszervíz. Hajjajj... Emiko, Emiko, vigyázz, még megváltozol! Hirtelen átsuhant a fején, hogyha máshogy alakultak volna a dolgok, de valahogy mégis összefut Hayatével - persze az egészenk ilyenformában semmi realitása nincs -, és bekerült volna a családjába, akkor ilyesmi körülmények között élne... De ez túl sok mellékhatással is jár. Például, hogy ez azt jelentené, hogy áruló. Akárcsak az anyja. Vagy... még talán jobban is... Igyekezett visszaterelni a gondolatait. Odaadta a többieknek a lapot, hogy válogassanak, aztán telefonált a rendeléssel.
- Akkor... vázoljuk fel a napitervet? - vetette fel ezt követően kezdés gyanánt.

Hiroshi nagyon remélte, hogy senkivel sem fut majd össze út közben, vagy legalábbis nem jut majd eszükbe kérdőre vonni. Vagy utána már lebukhat, ha átadta az üzenetet, csak addig ne állítsák félre! És kevesebb, mint fél órája van, mert azért még Hayatééknek is oda kell érni. És remélhetőleg otthon is lesznek...

- Ez egy jó ötlet - bólintott Hayate, és már mondta is azt, amire eddig jutottak. Tény, hogy még gyászosan kevés volt... - Úgy gondoltuk, hogy megpróbálhatnánk még egyszer felkeresni Shinjit, hátha most kevésbé lenne passzív, utána esetleg Namival és Natsukival is beszélhetnénk, hátha van valami tippjük, mihez kezdjünk. Ohh... bár Nami már tud a dologról, és nem jelezte, hogy lenne ötlete... De végül is elég hirtelen érte a hír, lehet, hogy azóta gondolkodott rajta.
- Shinji... ezek szerint nem igazán beszélt veletek? - kérdezte Yuuka. Még nem is volt alkalma kérdezni róla, hogy mi történt tegnap éjjel, úgyhogy úgy döntött, ezt most pótolja.
- Nem igazán érdekelte a dolog - vont vállat Hayate. - Ezért remélem, hogy azóta megváltozott a véleménye. Elég... fáradtnak látszott, lehet, hogy csak amiatt volt. Utána felkerestük Hiroshiékat is, és ők kicsit felvilágosítottak a dologról.
- Mit mondtak...? - kérdezte ismét Yuuka, előre félve a választól, hogy mit is művelt Shinji, aminek ilyen hatása lett. Így hát Hayate röviden összefoglalta, mi mindent tudtak meg. Mire a mondandója végére ért, valaki kopogott az ajtón.
- Ó, máris itt a reggeli? - lépett az ajtóhoz a fiú, hogy kinyissa, ám Hiroshit találta mögötte. - Ó, szia. Történt valami?
- Engedj be! - nézett körbe gyorsan Hiroshi, még mindig attól tartva, hogy pont a cél előtt bukik le. Hayate így is tett, Hiroshi biztonságérzete pedig ugrásszerűen megnőtt.
- Köszi. Sziasztok, lányok - köszönt a többieknek is. - Igazából most csak egy gyors küldöttségbe jöttem. Beszélnünk kéne, mármint Ayumu... szóval valamiről ki szeretnénk kérni a véleményeteket. De talán feltűnő lett volna, ha ketten jövünk. Szóval ha lejönnétek a bárhoz, ahol dolgozunk, mondjuk olyan... legyen olyan 20 perc múlva, azt megköszönnénk.

Emiko meglepetten pillantott fel Hiroshira.
- Ó... épp reggelizni készültünk, de... ha időben hozzák, és igyekszünk, akkor talán oda tudunk érni addigra. Baj van?
Újabb program. Remélte, hogy ez segít megoldani Shinji ügyét, és nem egy másik probléma még mellé. Mára bőven elég program az előbbi is.

Ayumu nem igazán figyelt a könvvére, inkább azon gondolkozott, hogy meg tudná-e vajon győzni Morinaga-sant, és ha igen, hogyan. De... Hiroshi a lelkére kötötte, hogy nem csinál semmit, aztán mégis megkérte, hogy segítsen, szóval... Voltaképpen most megteheti, hogy átmegy hozzá, és beszél vele? Vagy csak akkor, ha nem egyedül megy? De az úgy... olyan feszélyező lenne. Mindkettőjüknek. Az pedig ronthatja a siker esélyét? Főleg ha... olyan mesterkélt az egész. Ő nem utasításra teszi ezt, hanem tényleg szeretné... Folyton az órájára pillantgatott, míg végül idő lett, hát feltápászkodott, és elindult lefelé a bárba.

- Nem feltétlenül baj - felelte Hiroshi. - De Shinjihez kapcsolódik. Ayumu meg akar próbálni valamit, de egyedül nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez mennyire jó ötlet vagy sem. Meg... féltem is őt... - ismerte be.
- Értem... - bólintott Hayate. - Ott leszünk. Hátha ennyivel is előbbre jutunk.
Yuuka csendben figyelte Hiroshi vonásait. Félti...? Tényleg látszik rajta, hogy aggódik. De ha aggódik, akkor lehet, hogy az a bizonyos terv egy kissé labilis, nem? Mi juthatott Ayumu eszébe? Még igazából egyáltalán nem ismerte a lányt, így nem igazán tudta volna megtippelni a gondolkodásmódját.

- Hé, egész segítőkész csajnak tűnik - vonta le a tanulságot Emiko, miután Hiroshi távozott. - Segíteni akar nekünk, pedig... nem is ismer bennünket. Úgy látszik... ha elvesztesz valakit, az... mintha benne is hasonló gondolatokat indított volna el, mint bennem. Kár, hogy nem ismertem korábban, lehet, hogy csatlakozott volna hozzánk. Fura, elsőre olyan kis csendesnek, meg udvariaskodónak tűnt.
A reggelire kicsit várniuk kellet még, úgyhogy utána valóban siethettek, de beszélgetés után még visszajöhetnek ide, valószínű lesz még mit megbeszélniük, nem megy kárba az idő. Gyorsan elcsomagolta a maradványokat, és a minibárjukba - ami méretre azért inkább közepes volt - rajta el. Aztán már indultak is le a találkozóra.

Tatsuya minden egyes másodperccel egyre jobban szenvedett. Ez persze leginkább a nemrég olvasott üzeneteknek volt köszönhető, és annak, hogy rajtuk keresztül végre realizálta a valóságot. Basszus, Shouri! Hogy lehetsz ekkora idióta?! Miért nem volt elég Haruka? Mi kivetnivalót találtál benne? Undorító... És persze mindezt a lány háta mögött! Várjunk csak... a szigeten... ki is ölte meg Chino-t...? Bár sosem mondták ki nyíltan, de elég nyilvánvaló volt, hogy ki tette. Dühösen mélyesztette körmeit a karfába. Levadászta! Levadászta, hogy végleg elhallgattassa! Ekkora... ekkora egy...!
Hirtelen nem is talált rá a megfelelő szóra. Nem, erre nincs is igazából szó, ez már valaminek a legalja. Most már még jobban értette, miért nem volt neki szimpatikus Shouri. És nem csak azért, mert ő lehetett Haruka oldalán. Már alapjáraton is fura volt, és még ez is...! Na jó, lehet, hogy ezt csak bemagyarázza, hogy még inkább tudja indokolni ellenszenvét, de akkor is. Ez most nem számít. Az számít, hogy mit tett. Hogy ezzel mennyit ártott Harukának! Mert ha megtudja...! Ha megtudja... akkor szenvedni fog... Nem is kicsit... Ez semmi lenne ahhoz képest, ami a szigeten történt közöttük. És most... most is ott vannak együtt, alig egy szobányira...
Elengedte az eddig görcsösen szorongatott karfát és tenyerébe temette arcát. Most mégis mi a jót csináljon? Nem csinálhat úgy, mintha semmi sem történt volna! Shouri egyáltalán nem érdemli meg Harukát, ezek után pláne nem!
Akaratlanul is újra meg újra bevillantak fejébe az olvasottak. "Tudod, mi a legnagyobb különbség köztetek? Te úgymond sokkal kényelmesebb vagy." Nem, elég! Ez nem normális, alapból nem normális ilyeneket csak úgy leírni, nem hogy felidézni! Mint valami szextelefon, komolyan már! Sőt, amit órákon lenyomtak, az már konkrétan az volt. Hogy nem vették észre a tanárok?! Meg úgy alapból senki? Főleg Haruka?! Amikor... amikor Haruka vele lógott, akkor is... akkor is mindig...
De hát ezek ketten csak arra kellettek egymásnak, hát miért jó ez így?! Főleg ha Shourinak már volt is valakije! Chino meg... hát nem gondolta volna róla! Olyan rendes lánynak tűnt. Jó, egy kissé fiúsnak és különcnek, de sosem gondolta volna, hogy ilyenre vetemedik! Miért kell mindig mindennek bonyolódnia?
Legszívesebben rájuk törte volna az ajtót, és kivágta volna Shourit a francba. De tudta, hogy nem lenne hozzá bátorsága. És soha nem is lesz... De... de Haruka... Valamit tennie kell, mert a végén még ő őrül bele a gondolatba!

Hiroshi örömmel vette észre, hogy nem késett el. Bár Ayumut mondjuk már a megbeszélt helyen találta.
- Szia! - sietett oda hozzá, amint meglátta. - Szóltam nekik, és elvileg jönnek is. Még inkább nem részleteztem a dolgot, csak annyit tudnak, hogy Shinji ügyéhez kapcsolódik.
Nem is kellett sokat várniuk, hamarosan megérkezett a trió. Oké, talán az is kicsit feltűnő, ha a folyosón állnak le beszélgetni, de hát istenem, végül is már ismerik egymást a bárból, ha úgy vesszük...
- Sziasztok - biccentett köszöntésképpen Hayate, majd nem kertelt sokat. - Bocs, hogy így máris a közepébe vágok, de túlságosan szorít az idő. Ezért tényleg megköszönünk mindennemű segítséget. Szóval... miért lettünk ide hívva?

Ayumu bizonytalanul Hiroshira pillantott. Valahogy zavarban volt, ha előttük kellett beszélnie, de van jobb alkalom, hogy kiicsit "megismerhessék egymást"?
- Arra gondoltam, hogy talán... meg kéne próbálnom beszélni Morinaga-sannal. Jóban voltunk, valahogy nem tudom elhinni, hogy ez egyik pillanatról a másikra megszűnt volna. Nem tudom... hogy van-e jogom kérni tőle bármit a történtek után, vagy hallgat-e még rám, de... Úgy érzem, meg kell próbálnom. Azt hiszem, ezzel nem ronthatok a helyzeten. Vagy... ronthatok? - aggódva pillantott Hayatéékra. - Mert azt nem akarom, hogy miattam csak még rosszabb legyen nektek!

Yuuka meglepetten pislogott Ayumura. Morinaga...? Meg akarja próbálni meggyőzni? De... sikerülhet ez? Bár lehet benne valami, ha tényleg ilyen fontos Morinaga számára a lány... De valószínűleg az volt, ha ilyen lépésre szánta el magát dühében. Vagy... csak megint játszik...
- Megfontolandó... - felelte elgondolkodva Hayate. - Egy próbát talán megér, de... nem lenne neked túl kellemetlen ezek után? Meg Morinaga... nem tudom, milyen kedélyállapotban van... Nem hiszem, hogy bántana, csak... nehogy az legyen a vége, hogy valamivel még téged is megzsaroljon, mert esetleg túl rossz pillanatában kaptad el. Azért nem mondom, hogy nincs kockázata a dolognak...
"És sajnos nem csak ránk nézve..."

Ayumu elkomorodott.
- Biztos kellemetlen lesz, és félek is kicsit, de... Hogy megzsarolna...? -pillantását a padlóra szegezte. - Nem hiszem... Nem tudom elképzelni... Nem tenne ilyesmit, nem? - hirtelen megrázta a fejét. - Én annyira más embernek ismerem, mint ti, erre... erre hirtelen kiderül, hogy meggyilkoltatta a szüleimet, én... Én nem tudom mit gondoljak, de... ha van rá esély... De tényleg csak, ha úgy gondoljátok, hogy nem rontok a helyzeten, mert... Abból ne induljatok ki, hogy én jobban ismerem, mint ti. Kezdem azt hinni, hogy... én ismerem innen a legkevésbé. Azt hiszem, talán... veszélyes odamennem, nem rám nézve, az... az nem érdekel annyira... Mármint... félek, de... - megint megrázta a fejét. Hirtelen már semmiben sem volt biztos. Felajánlotta a segítségét, de komolyan gondolta akárcsak egy pillanatig? Nem akar szembenézni vele, nem akar szembesülni a tényekkel, és igenis fél, fék attól amit hallani fog, fél attól, amit meg fog tudni, hogy megismeri az igazi énjét, és attól is, hogy bántani fogja, attól is, hogy csak még rosszabb helyzetbe sodor mindenkit...
- ... Lehet, hogy... most már... gyűlöl engem, és ha megkérem, hogy ne bántson benneteket... akkor ezzel el is vettem tőletek az utolsó esélyetek. Nem tudom, én... én már nem is tartom olyan jó ötletnek, így végiggondolva...
Képtelen volt felnézni bárkire. Főleg Hiroshi arcát nem akarta látni. Árulónak érezte magát.

Hiroshi egy pillanatig döbbenten meredt Ayumura, majd ez aggódásba csapott át. Az ő ügyük már így is el van cseszve, de Ayumunak nem lehet több baja miattuk! Mi van, ha Morinaga tényleg bekattan valamitől, amíg nála van a lány? Talán tényleg nem olyan jó ötlet. Így látatlanban olyan nehéz megmondani, mit lenne jó tenni! Ez most nagyon mindent vagy semmit dolog. Na jó, talán még köztes állapot is létezik, de a negatív végletet mindenképpen szerette volna elkerülni, legalábbis azt, amelyik a lányt érinti.
- Ne félj, nem erőltetjük rád... - próbált megnyugtatónak hangzani. Azért még kicsit furán érezte magát, amiért idehívta Hayatééket, aztán közben mégis tárgytalan lett a dolog. Ez így kicsit érdekesen jött ki ez az egész... De még mindig jobb most visszakozni, mint később.
- Értem... - bólintott kimérten Hayate. Tehát idő közben kicsit belegondolt, és meggondolta magát... De nem nagyon tud ellenkezni, hogy de mégis csináld már meg, így legalábbis, hogy nem tudja, mire számíthatnak, nem kockáztatna. Mondjuk még mindig nem teljesen értette Morinaga viszonyulását Ayumuhoz, nem tudta, merre billent át most a mérleg. - De egyedül amúgy sem engedtünk volna. Minimum az ajtóban álltam volna őrt a biztonság kedvéért. Ám igaza van Hiroshinak, ez nem erőltetés kérdése. Ha nem érzed biztonságosnak, akkor nem kötelezhetünk hasonlóra. Majd... megpróbálunk jutni valamire. Azért ha van valami ötleted, észrevételed, azt szívesen fogadjuk.

- Lehet, hogy most nagy hülyeséget csináltam... - állapította meg csak úgy magának Daisuke, mikor már ismét a szobájában tudhatta magát. De talán jobb lesz nem a szobájában tartózkodnia a nap hátralévő részében, hátha valaki nem kívánatos személynek esetleg még eszébe jutna őt felkeresni. Most viszont nem kér belőle, ma már megkapta a Shouri-adagját, és bőven elég is volt. Ha már melózni úgysem megy, ki kell találnia magának valami más elfoglaltságot. Hmm... Naminak talán nem kéne szólnia róla, hogy mit művelt az imént, mert talán nem díjazná annyira. Meg neki is biztos megvan a maga baja Shinji mellett.
Na gyerünk, gyerünk, csak el innen valahova, ahol nincs szem előtt, és még minimálisan szórakozhat is. Mert volt egy olyan érzése, hogy Shouri még szeretne ma "beszélni" vele. Neki viszont ehhez nincs túl nagy kedve. Tatsuya meg... hát bocs, ez szemét húzás volt, de valamit kellett már csinálnom. Remélem, azért elboldogulsz vele.

- Nem, én tényleg segíteni akarok! - rázta a fejét Ayumu. - Úristen, most mekkora szemétnek gondolhattok... Én... félek kicsit... oké, nagyon félek, de már megígértem, hogy segítek szóval... nem akarom megszegni a szavam. Szóval, ha ti úgy gondoljátok, hogy nem tudok rontani a helyzeten, akkor végigcsinálom! Én... nem akarom, hogy olyannak higgyetek, aki... nem szokásom cserben hagyni valakit! - magyarázta majdhogynem kétségbeesetten.
- És tudom, hogy nem kényszer, én ajánlottam fel, ezért... ezért nem szabadna msot már visszalépnem... - motyogta Hiroshinak címezve.
De nem akart menni. Nem akarta, hogy utálják, de nem is akart menni. És a legszörnyűbb az egészben, hogy nem őket féltette, hanem, nem akarta megtudni, hogy milyen Morinaga igazából. Már-már az apjának tartotta, mért ne maradhatna ebben az álomvilágban? Nem akarta elveszteni ezt is, legalább ezt ne... A francba, mért nem gondolkodott előbb, mielőtt ígérget mondjuk?!

Hiroshi legszívesebben szorosan magához ölelte volna a lányt, de talán ez a folyosón most annyira nem jó ötlet. Meg minél kevésbé hiszik személyesnek a kapcsolatukat, annál kevésbé keveredhet bajba a lány. Legalábbis így remélte... Még segítségkérően pillantott Hayatéék felé, hátha mégis vissza lehetne csinálni a dolgot, mintha nem is lett volna semmi ötlet, de Ayumu most már pláne nem fog visszakozni. De a francba is, hát fél! És nem is kicsit félhet, egyenesen az oroszlán barlangjába sétál bele, ráadásul önként! Akiről nemrég még azt hitte, hogy jó ember, hogy bízhat benne, de aztán egy csapásra kiderült, hogy ez közel sem ilyen szép és jó...
- Ayumu, nem hiszem, hogy cserbenhagyásnak fognák fel a dolgot... - próbálkozott még. - Én legalábbis biztos nem, és a többieket sem olyannak ismerem.
"Na jó, legalábbis nagy részét..." - tette hozzá magában.
- De... de ha mégis mész... akkor mindenképpen elkísérlek. Ha egyedül akarsz bemenni, akkor hátramaradok, és utána zárkózok fel az ajtóhoz, hogy közel legyek, ha történik valami. Nem akarom, hogy egyedül kelljen végigcsinálnod...!

Ayumu lassan bólintott.
- Szóval nektek nem lehet bajotok belőle? - kérdezte meg mindegy reménykedve, de valahogy érezte, hogy ha olyan kockázatos lenne a dolog, nem örültek volna ennyire az ajánlatának. Nincs más választása, mint menni, nem? És jobb is ha szembe néz a félelmeivel, mert... még ki kell vívnia Hiroshi barátainak az elismerését, nem?
- Ha így van, akkor megyek. Összeszedem magam, és... megoldom. Egyedül. Ne félts! - most már felpillantott a fiúra, és bátortalanul rámosolygott. Az egészbe nem is kellett volna belemennie. Elvállalta, akkor tartsa csak meg magának a kétségeit. Ahelyett, hogy szavahihetetlennek látszatja magát mások előtt.

Hiroshi még szívesen rávágta volna, hogy de, most belegondolva több kivetnivalót is talál a dologban, de gyanította, hogy ezzel már kicsit elkésett. Magában mélyet sóhajtott az események alakulását figyelve. A francba, már az elején, már akkor, amikor csak felvetődött az ötlet, már akkor nemet kellett volna mondania! Hogy lehet ekkora marha?! De akkor is... egyedül...! Ez nem tetszik neki, nagyon nem! És ha titokban követné? Ha mégis a nyomában maradna, hogy biztosra menjen? Meg fogja őrjíteni a várakozás!
Idióta, idióta, akkora egy idióta! Hol jártak a gondolatai?! Mégis mit képzelt?
- Én... rendben... - bólintott tétován.
- Köszönjük - felelte Hayate is. - Ezzel nem keveset segítesz nekünk. Tényleg, ha bármire szükséged van, szólj, és segítünk. Igazán nagyra tartom ezt a felajánlásod.

Ayumu bátortalanul biccentett.
- Remélem haszna is lesz... Akkor... mikor menjek, és... utána, hogy tudlak benneteket értesíteni az eredményéről? - érdeklődött.

Tatsuya igyekezett úgy tenni, mint akinek a szeme sem rebben, mikor meghallotta Haruka ajtajának nyílását. De belül máris tombolt, mikor belegondolt, ki tűnik elő mögüle mindjárt, és korántsem a lány miatt volt dühös.
Először nem is nagyon akart felpillantani, de aztán mégsem tudta megállni. Shouri látszólag semmit sem változott. Ugyanúgy festett, mint eddig, de Tatsuya szemeiben most iszonyat módon lealacsonyodott. Eddig sem bírta, de most aztán...
Bizonyára valami a tekintetében is megváltozott, legalábbis Shouri szemének villanása azt sugallta, hogy látja rajta, tudja. Tudja, hogy már ő is tudja. És úgy tűnik, nem örül neki, de most kicsit jobban sikerült lepleznie, mint Daisuke esetében az imént.
- Tatsuya... mondd csak, beszélhetnénk...? - kérdezte látszólag semlegesnek ható hangsúllyal, de Tatsuya kihallotta belőle az elfojtott dühöt és feszültséget.
Na nem, neki ehhez most nincs kedve. Gyerünk, szedd össze magad! Nem kell egy ilyennek ugrálnod!
- Nem - vágta rá szemrebbenés nélkül. Hiába jött rá abban a pillanatban, hogy hibázott, már nem volt kedve visszakozni. - Nemrég keltem fel, erre beállított Daisuke, én meg még mindig hullának érzem magam, a fejem is fáj, úgyhogy inkább visszafekszem kicsit aludni. Bocs, majd talán máskor.
Már fel is tápászkodott a fotelből, hogy a szobája felé induljon, mikor kis híján megdermedt. Hogyan szólította...?! Még soha... soha az életben nem hívta a keresztnevén! Most vagy nagyon meg akarja fenyegetni, vagy nagyon szépen akarja kérni, hogy hallgasson. Valószínűleg az előbbi. Abból meg most pláne nem kér.
- Hát jó... - Shouri ökölbe szorított kézzel nézett a fiú után. Jól van, te akartad.... Akkor majd beszélünk, később, máshogy... teljesen más körülmények között.
Haruka megint nem értett semmit sem. Kezdte azt hinni, hogy olyan dolgok mennek itt a háttérben, amik nagyon nem tetszenének neki. De miért van ilyen érzése...?