6. - Amikor minden veszni látszik

Shouri a kezében tartott kést nézegette, mikor úgy döntött, a tőr mellett erre már nincs szüksége, így egy hirtelen mozdulattal bevágta a sarokba. Magát a fegyvert amúgy az ágyon találta még néhány kacat mellett. Valaki biztos szelektált, de ilyen trehányul itt hagyni a dolgokat... Lábait feldobta az ágyra, majd kényelmesen hátradőlt - persze csak miután a többi vackot is lesöpörte. A GPS-t továbbra sem engedte ki a kezei közül. Valahogy most nem kívánt váratlan meglepetéseket. Az előbb is majdnem megszívta. El is felejtette, hogy az F12, majd az F13 is tiltott. Még jó, hogy idejében észbe kapott, valószínűleg nem sok kellett hozzá. Egy kicsit kinyújtóztatja tagjait, utána rendesen ellátja a sebét. És utána? Utána megy északra, hova máshova? Ő vissza nem mászik a hegyre!

Ichiru Harukával ellentétben úgy gondolta, a kérdés nem képzi vita tárgyát. Pillanatok alatt a gép előtt termett, s előkereste a filet.
- Ne szórakozz, semmi közöd... - mondta megint morogva Shinji, aztán elhallgatott - Nincs mit tennem igaz? Szokás szerint leszarod mások kérését...
Ichiru nem reagált, helyette csak odatekerte a felvételt, ahol Shinji végre megszólal.
Benawi Yuukával elsétált Natsukiék mellett, s újra bementek a szobába. A sok lépcsőzéstől kifáradva a fiú leült a földre. Gyorsan tisztázzák Shinjit, aztán... Ránézett a fiúra. Akkor viszont nincs joga azt mondani, hogy nem beszélhet Yuukával. És valószínűleg nem mindenki előtt akar majd. Ez az ötlet viszont nagyon-nagyon nem tetszett neki. Akár gyilkos, akár nem. Ha nem az... hanem, hogy állította nem bántaná Sayurit, akkor... Ha a lány oldalán van... volt... akkor pont azért nem bízhat benne! Hisz Sayuri meg akarta ölni Yuukát!

"- Sayu… ri?
- Shinji… De jó… Ugye… nem álmodok? Mi a baj?
- Ne kérdezz már hülyeségeket! Borzalmasan nézel ki…"

- Jól van, ennyi elég volt már, halljátok, hogy itt már rosszul van, én pedig csak most érkeztem... - mondta Shinji, de közben a felvétel haladt tovább.

"- Csúnya vagyok?
- Nem! Nem, dehogy… Nem… Gyönyörű vagy… Gyönyörű…"

Shinji egy halk szisszenéssel elfordította a fejét. Mért kell ezt...?! Mindenki előtt...

"- Sajnálom, hogy csakúgy elrohantam… Olyan hülye voltam, én… Meg kellett volna bíznom..."

Shinji Ichiru mellett termett és leállította a felvételt.

- Elég! Hallottad, mit akarsz még tudni?!
Dühös szemeket meresztett a fiúra.
- Vagy ez nem elég?! Még mindig nem hiszed el?! - kérdezett újra. Ichiru összezavarodottan nézett a másikra.
- Én... nem, nem tudom... Honnan tudhatnánk, hogy itt már halálos sebet kapott?
- Menj a francba... - sziszegte dühösen a másik.
- Elhisszük - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Kenta, s szúrós szemeket meresztett Ichirura. Az vitázni akart, de Benawi letorkollta.
- Kérlek Ichiru, hagyd már... Mit akarsz még?
Ichiru megadóan sétált el a gép mellől.
- Most már akkor válthatok pár szót Yuukával? - nézett Benawiék felé Shinji. Benawi kérdő tekintettel figyelte a lányt.

Yuuka kicsit udvariatlannak érezte volna magát, ha állva marad Benawi mellett, ezért ő is helyet foglalt a fiú mellett a földön és hátát a falnak támasztotta. Úgyis úgy érezte, hogy amit ezután hallani fog, ahhoz le kell majd ülnie. Idegesen figyelte, amint Ichiru a gép elé pattant és lassan elindította a felvételt, és mikor meghallotta... Sayuri hangja most olyan furcsán távolinak tűnt számára... valószínűleg... ez az utolsó alkalom, hogy hallhatja a hangját. Mennyivel... más így hallani... így, mikor tudja, hogy ezek után a szavak után nem sokkal már halott volt... Megfogadta, hogy nem sír többet, most mégsem bírta visszatartani. Szokás szerint némán gyászolt, nem akarta, hogy mások is hallják a kitörését. A néma könnyek viszont... sokkal jobban fájtak.
A felvétel leállítása után csak meredt maga elé, és próbálta bevésni agyába barátnője utolsó szavait. Sayuri... Már nem izgatta az Ichiru és Shinji között lefolytatott további vita, de a neve említésére felkapta a fejét. A francba, most mindenki őt nézi, nem rejtheti el a vörös szemeit... de mit is mondtak? Shinji akar vele beszélni? Shinji... aki így a végén... talán közelebb került Sayurihoz, mint ő... Shinji... milyen volt Sayuri, mielőtt... meghalt? Olyan volt, mint régen? Bár te nem is tudhattad, milyen volt régen, mielőtt miattam is megváltozott...

- Na jó, akkor mi most inkább... kimegyünk, amíg ti ezt megbeszélitek - mondta Kenta, s el is indult. Ichiru nem mozdult - Mondom: Kimegyünk.
- Jól van, jól van na... - legyintett az megadóan, s elindult kifelé. Kenta most Benawira vetett sokatmondó pillantást.
- Maradok - közölte a fiú - Nem hagyom egyedül Yuukát.
- Dehát nem Shinji tette, vagy te még mindig nem hisze...
- Nem számít, hogy azt nem ő tette. Ez még nem jelent semmit.
Kenta rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit csak kiment maga előtt terelgetve Ichirut.
Mikor már csak hárman maradtak benn Shinji megszólalt. Ha Yuukát nem zavarja Benawi jelenléte, és végülis mért zavarná, akkor... Legyen így.
- Sayuri megkért, hogy... mondjak el neked pár dolgot. Sok mindent... nem értettem, amit mondott, de igyekeztem megjegyezni. Félek, nem tudom úgy elmondani, de... - a gép felé nézett. "Nem fogja elhinni, ha nem tőlem hallja." Sayuri... talán... De ha a felvételt hallgatjuk vissza, Yuuka olyan dolgokat is megtud, ami... nem rá tartozik! Visszanézett a lányra. Viszont... Így tényleg... "elmondhatnád neki", amit szerettél volna... Önző dolog lenne tőlem csak azért nem élni a lehetőséggel, mert... engem kínosan érintene... Felsóhajtott.
- Talán... az a legjobb, ha nem is én mondom el - bökött fejével a gép felé - Meg tudod... hallgatni?

Sayuri... üzent neki...? Akkor azért úgy beszélni vele Shinji, nem csak úgy általánosan Sayuriról... De mi lehet az... valami nagy horderejűnek kell lennie, ha ennyire nem publikus... és ha Sayuri ennyire a végére hagyta. De ugye... ugye nem szemrehányást akar neki tenni...?
Shinji kérdésére nagyot nyelve pillantott a gépre. Valami fontos mondanivaló vár rá rajta Sayuritól... mégis... félt meghallgatni. Félt, hogy fájni fog, amit hall, hogy Sayuri még mindig nem bocsátott meg neki. Félt újra hallani a hangját, bármennyire is szerette volna. Mégsem mondhat nemet... Shinji lehet, hogy addig kereste volna, amíg át nem tudja adni az üzenetet, ha nem találkoztak volna itt. Ez... talán ez lesz a közeljövő egyik legnagyobb próbája, amit számára tartogat... nem futhat el gyáván. Bátorítást kérve szorította meg Benawi kezét, majd bólintott.
- Igen... azt hiszem, meg tudom...

Shinji pár pillanatig elgondolkozva nézte a lányt, mielőtt elindította a felvételt. Barátok voltak igaz? Sajnálom Yuuka... Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom... Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni őt...

"...benned. Olyan jó volt veled! Talán, túl jó is, és ezért… ezért féltem annyira… Meg tudsz nekem bocsátani?"

És vajon... én? Végig bírom ezt még egyszer hallgatni? Valamivel messzebb Yuukáéktől ő is leült.

"Hát, persze! Nem, nem is neked kell, hanem… Én vagyok a hibás, nem szabadott volna elengednelek! Akkor most semmi bajod nem lenne!
- Nem, ne hibáztasd magad, ez az én döntésem volt. ... Megtennél nekem valamit, ha… nagyon szépen megkérlek?
- Persze, mondd csak!
- Keresd meg nekem, kérlek Yuukát! Mindenképp! Mondd meg neki, hogy… sajnálok mindent, hogy nem gondoltam komolyan, hogy én vagyok a hibás… hogy ő nem tett semmi rosszat. Mondd meg…
- Ugyan… ugyan már… - Jól érezhető volt, hogy a fiú hangja remeg – Majd te… megmondod… Várj egy kicsit, rendberakjuk a sebeid, és…
- Ne, kérlek, ne! Ne hagyj itt! Ne engedj el!
- Csak egy pár…
- Nem, már… már úgyis késő… Pedig, annyira szeretnék még élni… Annyira… Túl akartam élni ezt az egészet… Tényleg... jó lett volna együtt elmenni karaokézni… Hárman… vagy… Négyen… Mert Yuukának… most már ott van Benawi… Láttam őket együtt, nagyon… aranyosak… Benawi annyira… meg akarja őt védeni. Yuuka… megérdemli. Úgy örülök."

Shinjinek nem kellett odanéznie, tudta, hogy Yuuka most sír. Ahogy belül ő maga is. Mért kellett ennek így végződnie? Te is megérdemelted volna Sayuri... Hogy valaki... megvédjen...
Benawi finoman a lány vállára tette a kezét. Szóval végül... nem haragudott rád... Ez... Megnyugtat egy kicsit, Yuuka?

"- Kérlek Sayuri… El fogunk… Nem lesz… nem lesz semmi baj… Kiviszlek innen, oké? Bízz meg bennem…
- Én megbíznék… Tudom, hogy… te mindent megtennél, de… Elcsesztem, sajnálom… Nem voltam elég erős, pedig… Azt hittem… azt hittem, ez nem történhet meg… De… Namiék túl jók.
- Namiék…?
- Nami és Nobu.
- Ők tették ezt veled?!
- Shinji… Ne… ne nézz így… Ez… félelmetes… Nem azért mondtam, hogy… bosszút állj. Csak… vigyázz velük… Nagyon-nagyon jók… Inkább, tűnj el, ha látod őket… Nekem már megint… túl nagy volt az önbizalmam…
- De… Nem hagyhatom szó nélkül, hogy bántottak téged!
- Ők is csak szeretnék túlélni. Nem hibáztatom őket. Semmivel sem rosszabbak, mint én…
- Te nem…
- Jó érzés, hogy te csak a jót látod bennem. Szeretnék, olyan lenni, amilyennek te látsz… ... Jobb ez így… Hogy nem tudod milyen is vagyok valójában. Maradjon is ez így… Szeretném, hogy így maradjon…
- Mért… miért vélekedsz mindig ilyen szigorúan magadról? Te tényleg egy rendes lány vagy… Annyi… szeretet van benned, és féltés, és…
- Segíts, kérlek!"

Shinji a tenyerébe rejtette az arcát. Csak ezt ne kelljen még egyszer... Szinte még mindig érezte a lány kezének puha, meleg érintését a bőrén.

"- Szeret… szeretnék… hozzáérni az arcodhoz... ... Miattam ne legyél szomorú! Olyan sok mindent adtál nekem, amiről már… teljesen elfeledkeztem… Nélküled elfelejtettem volna, hogy… nem számít, mennyit csalódsz, mert… csalódás nélkül öröm sincs, és… Én az ürességbe menekültem mindeddig. De most már… Nem bántom a fájdalmat, mert… közben… boldog vagyok… Nagyon… Mert nem vagyok egyedül, van valaki, aki… Shinji… … sírsz miattam?"

Shinji egyszerre nyögött fel, a felvételen szereplő Shinjivel. Aztán Sayuri fájdalmas hangja hallatszott. Nem mert Yuukára nézni. Ő se akarta, hogy a lány lássa most az arcát, és... ez fordítva is biztos igaz volt. Sajnálom, hogy... ezt is hallanod kell...

"- Meg… megvagyok… Csak egy kicsit… fáj…"

A fiú megrázkódott. Tudta mi lesz a következő mondat, és ez az őszinteség... már akkor is meglepte. Bár legalább a szenvedéstől megkímélhettelek volna!

"- Nem… igazából… nagyon…
Mozgolódás hallatszott.
- Mi… mit?
- Megkeressük Yuukát, tarts ki!
- Shinji… - halk sóhaj – Lehetetlen… Sajnálom… Én már… Nem bírnám addig… De… te átadod neki az üzenetem, igaz?
- Nem, nem, én… nem akarom… Ezt neked kell…
- Shinji! Kérlek… ... Hidd el, úgy szeretném… - hallatszott a hangján, hogy sír - Annyira… Szeretnék még élni… Beszélni vele… És… hallani újra a hangját..."

Ez az álmod valahol valóra is vált, Sayuri-chan... Elmondhattad neki, amit akartál, és... hallottad is a hangját... Egyiket sem úgy, ahogy gondoltad, de...

"- ... Átölelni. Biztosnak lenni benne, hogy megbocsát, mert… Nem úgy ismerem őt, mint aki ne tudna, de… Jó lenne megbizonyosodni benne… - felnyögött.
- Sayuri, kérlek… Ne hagyj itt… Ne hagy itt engem… Szükségem van rád… Még sohasem találkoztam… még csak hasonló lánnyal se… Te annyira…
- Fázom…
- Itt vagyok…
- Igen… jó érzés… Köszönöm…... ...
...
Szeretném, ha boldog lennél, érted? És, hogy Yuuka is… Mondd meg neki, hogy szeretném… hogy azt kívánom… És, hogy tudja, hogy én megbocsátottam. Már… már rég meg kellett volna, mert ő nem tett semmi olyat…"

Képtelen lettem volna ezeket a dolgokat kimondani helyette. Így a legjobb. Legjobb... nem... az az lett volna, ha... túléli... Ezt még megkeserülik Nobuék, erre megesküszöm!

"- Ha… hallod ezt? ... Yuuka hangját… Olyan szépen… énekel… Szeretem hallgatni… annyira… megnyugtató… Akkor… itt van valahol a közelben… nemsokára… itt lesz… Még megvárom… őt… meg kell várnom… Jajj, de jó Shinji, beszélhetek vele!"

Shinji megint megremegett. Milyen lehet most ezt hallgatnod, Yuuka? te is szörnyen szenvedsz igaz? Most... ugyanazt érezzük. Mégis... Irigyellek Yuuka, te... korábban annyit lehettél vele... Láthattad mosolyogni, láthattad boldognak, ami nekem... sose adatott meg... Bár egyetlen őszintén boldog mosolyát... láthattam volna... Csak egyet...

"- Hallod… ugye? Ugye te is hallod…
- I… igen, persze… Itt lesz… mindjárt… csak… tarts ki…
- Nem… Csak… Csak képzelődöm, igaz?
Jól hallatszott, ahogy a lány lélegzetvétele zaklatottabb lett.
- Annyira akarom, hogy itt legyen, hogy már… hallucinálok – mondta sírva – De… nem fog eljönni, mert… nem is tudja, hogy várom… Nem is tudja, hogy… haldoklom és… és mi már soha többé… Nem láthatjuk egymást… Úgy búcsúztam el tőle, hogy ha legközelebb látjuk egymást, megölöm és… azt hiszi… biztos azt fogja hinni, hogy komolyan is gondoltam. Pedig én már… akkor sem… Nem fogja elhinni… Ha nem én mondom meg neki… Nem fogja… - zokogásba csuklott a hangja.
- Meg fogom mondani neki! Az egészet… Hogy itt voltunk és… mondtad nekem, őszintén… Hogy… hogy sírtál érte… Hogy… El fogja hinni…
- De… de… ne hagyd, hogy szenvedjen, kérlek… Már egyszer… volt ilyen helyzetben… Nem akarom, hogy azt higgye, hogy… cserbenhagyott, mert… nem… nem tehet róla…
- Meg… ... megmondom neki… Figyelni fogok rá, rendben? Nem hagyom, hogy… Hogy hibáztassa magát…
- De te se…
- Nem, én sem… Csak… csak… fáj, hogy… nem akarom, hogy…
- Tudom… Én… se… És… az fáj legjobban, hogy… semmit sem tudok tenni…"

Hosszú ideig nem hallatszott újra beszéd. Csak a lány halk nyögései, mozgolódása. De Shinji minden apró hangtól úgy érezte, megforgatnak benne egy tőrt.

"- Shinji…
- Igen?
- Megmondanál még valamit Yuukának?
- Persze…
- A bátyám… Shin…
- Hasonló nevetek van… Furcsa… az életemben a három legfontosabb emberből kettőnek…
Sayuri kínosan felnevetett.
- Ez… ez olyan volt, mint egy vallomás igaz?"

Shinji halványan elmosolyodott. Nekem is mondanom kellett volna valamit. De képtelen voltam. Csak az járt a fejemben, hogy... "Nem mindegy már. Mindjárt meghalsz. Ne mondj nekem ilyeneket!"

"- De ő már… Meghalt…
- Oh… saj… sajnálom…
- Nem kell. Mindjárt találkozhatok vele. Hiányzott már nagyon… ... Csak próbálom a jó oldalát megfogni a dolgoknak Ideje újra mellette lennem… Bár… Yuuka is megérdemelné… Bárcsak eddig vele lettem volna. Akkor most… Most nem lenne baj, hogy most Shinhez megyek, mert… Eddig Yuukával voltam és… talán nem lesz… féltékeny… ... Dehát… Nem voltam mellette és… És most mégis inkább őt választanám, ha lehetne… De nem az enyém a döntés. Furcsa… Egész életemben arra vágytam, hogy újra Shinnel lehessek, de most… hogy haldoklom... Most inkább Yuukával lennék. És várakoztatnám még egy kicsit Shint… Biztos… Megértené…
- Biztosan, úgyhogy…
- Cssss… Ne… tudod, hogy… Nem tehetek semmit… Te se… Mindent megtettél, és… köszönöm… Igazán… hálás vagyok… Csak még azt is mondd meg neki, Yuukának, hogy… Shin biztos nem haragszik rá. Sose haragudott. ... Olyan gyenge vagyok… És igazad volt… Gyáva vagyok. Szörnyen.
- Nem, dehogy!
- Ugyan már… te mondtad…"

Shinji le akarta állítani a felvételt, tudva, hogy most már semmi fontos információ nincs hátra, csak... De egyszerűen képtelen vlt megmozdulni.

"- Nem, nem gondoltam komolyan. Te… te komolyan… még sosem láttam olyan bátor lányt, mint te! Hidd el nekem, halá… teljesen komolyan gondolom! Amikor… Elém álltál… Ahogy megvédtél és… eközben felvállaltad, amit tettél, sajnáltad, de nem tagadtad le, nem… Én… igazán felnézek rád a bátorságodért. Ahogy… kiállsz és… Sayuri…? SAYURI!!!!!!!!!"

Himeno továbbra is szorosan Ichiro mögött lépdelt. Miért fél ennyire? Valószínűleg senki sincs itt... Ha lett volna felfedte volna magát, nem? És... náluk vannak a legjobb fegyverek. Mégis... érezte, hogy remeg.

- Bárcsak elmenne - gondolta magában Akihito - Vagy... ha lehetőségünk adódik rá, mi lépünk meg... de... egyenlőre még lehetetlen...
Óvatosan közelebb húzódott Amihoz.
- Ha Hiroshi odébb megy, megpróbálunk lelépni... - súgta neki, amilyen halkan csak tudta - De... mindig hagyd, hogy fedezzelek, rendben?

Yuuka az elején még észre sem vette, hogy peregnek a könnyei, lassan már annyira megszokta őket. Ezért nem is igazán törődött azzal, hogy letörölje őket az arcáról. Minden érzékével inkább Sayuri hangjára figyelt, csak úgy itta be a szavait, hogy örökre elraktározhassa magában őket.
Egyszerre fájt és jól esett, hogy Sayuri utolsó erejével is gondolt rá. Hogy azt akarta, hogy megtudja, hogyan érez valójában. Hogy ő nem haragszik... sőt, magát hibáztatja, pedig... pedig ő ugyanolyan hibás volt. Ő sem mert soha odamenni bocsánatot kérni vagy megpróbálni megbeszélni a dolgokat, egyszerűen gyáva volt hozzá. És ha akkor ott a hegyen nem futnak össze Sayurival, valószínűleg sosem mondta volna ki azt, ami bántotta. Nem beszéltek volna többé, minden ment volna tovább, mint addig, mintha nem is ismerték volna egymást. Ha nem lett volna a Program, akkor is ugyanúgy lenne még minden. Ilyen tekintetben hálásnak kéne lennie, de... pont emiatt kellett meghalnia Sayurinak is. Furcsa volt ez a kettős érzés...
Legjobban mégis akkor kaparta valami a torkát, mikor Sayuri az ő hangját vélte hallani. Ha eddig próbálta is, már semmiképp nem tudta visszatartani zokogását. Bárcsak... bárcsak tényleg ott lehettem volna... bárcsak tényleg énekelhettem volna neked, bármit... bármit, amit kértél volna! Még azt is, amit nem szeretek, de tudom, hogy te igen....

"De… de… ne hagyd, hogy szenvedjen, kérlek… Már egyszer… volt ilyen helyzetben… Nem akarom, hogy azt higgye, hogy… cserbenhagyott, mert… nem… nem tehet róla…"

Szenvedni... lehetne ennél jobban szenvedni? - Benawi elvesztésébe még bele se mert gondolni - Bárhogy is szerette volna Sayuri, nem tudta elűzni a túlontúl ismerős érzést. Biztos ez, Sayu...? Biztos nem hagytalak cserben? Pedig ha egy kicsit előbb ránéztem volna a térképre, ha sikerül előbb döntésre jutnom és eléd siettem volna,,, akkor is ugyanígy történ volna minden? Akkor sem segíthettem volna rajtad, ugyanúgy elkéstem volna...? Sajnálom, Sayu... de még egy ideig eltart majd, míg megbírkózok vele... mire sikerül leküzdenem a lelkiismeretemet, mire elhitetem magammal, hogy úgysem segíthettem volna... lehet, hogy sosem sikerül majd. Sajnálom, hogy ezt a kérésed nem tudom teljesíteni...

"Egész életemben arra vágytam, hogy újra Shinnel lehessek, de most… hogy haldoklom... Most inkább Yuukával lennék."

Sayuri... én is futnék, rohannék érted, ha lehetne, annyi mindent megtennék, hogy visszahozhassalak! Miért, miért nem lehet?! Miért kell ilyen tétlenül hallgatnom, ahogy... haldoklasz...? Miért kell ennyire fájnia?
Már nem is hallott minden szót, próbált csak a hangra figyelni, amin Sayuri szólt hozzá. Azután... egyszerre már nem szólalt meg többet. Arra tért magához, amint Shinji Sayuri nevét kiáltja. Tehát... elment... csak így... egyszer csak elment...
Percekig nézett üres tekintettel maga elé a beálló csendben, és észre sem vette, hogy elapadtak a könnyei. Már csak... tényleg... üresnek érezte magát... Mintha kiszakadt volna belőle egy darab Sayurival...
Próbálta összeszedni a gondolatait, és ekkor jött rá, hogy görcsösen szorongatja Benawi kezét. Észbe kapva gyorsan lazított a szorításon, majd gyors pillantást váltva Benawival tekintetét Shinjire emelte.
- Köszönöm... - kereste a hangját, de csak távolról emlékeztette a sajátjára - köszönöm... hogy megmutattad...

- De... - kezdte Ami, de végül ajkába harapva elhallgatott. Nincs szükség még vitára is. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyük, muszáj megpróbálni... remélhetőleg Hiroshi elmegy... vagy legalábbis tényleg nem csapdát tartogat számukra.

Hiroshi válaszút elé érkezett. Most.... erre vagy arra? Oldalt vagy előre...? Legyen akkor előre. Ha valaki ráugrik, legalább nem látja a kipingált arcát a sötétben. Bár lehet, hogy éppen az mentené meg az életét, pontosabban a meglepetés ereje... ehh, nagy szart, nem lesz hálás ezért! Nézzenek gyorsan körül, hogy biztos tiszta-e a terep, utána már megy is a partra mosakodni, akár egyedül is, neki nem kell kíséret, csak legyen már tiszta a képe! Van még ellened fegyverem, Ichiro! Majd ha jól elalszol...

- Ühümm... - Shinji csak bólintott. Lassan felállt, s elindult kifelé. A könnyeit már elrejtette, nem lett volna túl férfias, de a szemei még mindig árulkodóan vörösek voltak. Nem bírt egy helyben megmaradni. Túl sok volt mégegyszer átélni...
Kilépve látta, hogy a többiek a folyosó másik végén várakoznak, elfordította fejét az aggódó tekinteteket látva. Ekkor vette csak észre, hogy valaki áll az ajtó mellett, s egy pillanatra ledermedt. Végig itt volt és... hallgatta?! Annak ellenére, hogy kérte, hogy nem... Shinjit elöntötte a düh...
- Most boldog vagy?! - csattant fel hangosan - Elégedett vagy már?!
Ichiru összezavarodottan kapta oldalra a fejét.
- Tudnom kellett, hogy tényleg...
- Vannak dolgok, amikhez semmi közöd... Mért nem lehet ezt megérteni?! - sziszegte, aztán hátatfordított, s lesietett a lépcsőn. Ez a kis... Hogy idáig elmerészkedik... Azt hiszi neki mindent szabad?! Milyen jogon...?!

Tatsuya rövid ideig az a folyosón téblábolt tennivaló után nézve, de nem jutott eszébe semmi ésszerű. Ezért továbbra is föl-le járkált, és a nyakörveken gondolkodott. Hogy lehetne megszabadulni tőlük úgy, hogy a fejük is a helyén maradjon...?
- Ne menj arra! - hallotta hirtelen Haruka hangját és felkapta a fejét.
- Tessék...? - kérdezte értetlenül.
- Mondom ne menj arra - ismételte meg a lány a lépcsőre mutogatva, amin Tatsu elindult fölfelé.
- Miért...?
- Te hol jártál lélekben? Natsukiék mondták, hogy... hogy Nomiyáék a tetőn vannak. Szerintem jobb, ha nem mész föl.
- Ohh... - nézett úgy a lépcsőre a srác, mintha először látná. - Tényleg... kösz...
Lehátrált a fokokról és visszalépett a folyosóra. Na most megint ugyanott tart, semmi tennivaló. Bár nem... mintha Shinjiék kijöttek volna... és kezdik elölről a vitát...

Ahogy Hiroshi elhaladt a szoba előtt Akihito intett Aminak. Igyekeztek nem zajt csapni, ahogy kiléptek, s a rom bejárata felé vették az irányt. Pár lépést tudtak aonban csak megtenni, mert ekkor...
Két alak torpant meg szinte velük egyszerre.
- A francba, erre mért nem gondoltam?! - mérgelődött Akihito - Többen vannak...
Ráfogott a maga előtt tartott szigonyra, de meglátva az ellenfél fegyverét... A rohadt életbe!
- Aahh - Himeno a szája elé kapta a kezét. Szóval mégiscsak volt itt valaki! A sötétben azonban nem tudta kivenni ki a páros. Egy lány meg egy fiú, de... Alig látja őket így. A holdfény erre a részre szinte semennyire nem tudott bejutni.

Benawi vigasztalón ölelte át a lányt. Nem mondott semmit, de... most az egyszer nem is arra volt szükség.

Hiroshi hirtelen hátrafordult a háta mögül érkező zajokra.
- Mondtam, hogy maradj csönd... ohh...
Meglepetten nézett a neki jelenleg háttal álló párosra. Tehát tényleg laktál már a helyet, remek.
- Hali... - köszöntötte az újonnan idecsöppenteket, bár nem látta teljesen, kik azok, valamint kissé esetlennek és erőltetettnek érezte a köszönést - Én amúgy... komolyan gondoltam, hogy nem akarok harcolni. És remélem, ti sem...

Ichiro legszívesebben hátrált volna néhány lépést megrökönyödésében, de ezzel azt is kockáztatta volna, hogy rálép Himenora, na meg azért mégiscsak hogy néz ki, hogy egy gépfegyveres hátrál. Bár valójában már csak arra vágyott, hogy gyorsan menjen le ez az egész találkozó azután mehessen aludni.
Látta, hogy a tőle kissé távolabbi alak most idegesen fordult Hiroshi irányába. Csak ne tegyetek meggondolatlanságot...
- Igazat mond - szólalt meg ő is. - Tényleg nem akarunk bajt. Már rég lelőhettelek volna titeket, ha nem így lenne, nem?

Eizan elgondolkodva figyelte Natsukit. Nem tudta, most mit várjon a lánytól, egy ideje... túl csendes volt. Jó, nem mintha ő túl sokat beszélt volna mostanában, de akkor is... Mennyire uralkodhatnak rajta most az emlékek? Mennyire bánthatja a lelkiismeret? Mit gondol most? Mit akar tenni?
Hmph... az utolsó kérdésre még ő maga sem tudta a választ. Mert az mind szép és jó, hogy majd kijutunk innen, de ez még mindig csak egy elhatározás. A többiek sorsáról még mindig dönteniük kell...
Szótlanul nézett a lerobogó dühös Shinji után. El akar menni...? Lehet, hogy utána kéne menni, de mivel tudná meggyőzni, hogy ne menjen? Shinji már tud a gépről, valamilyen szinten a lassan körvonalazódó tervről is kell legyen némi fogalma, csak nem akar most mindent és mindenkit itt hagyni.
Rosszallóan nézett az ajtó mellett álló Ichirure. Nem, ha valakinek utána kell menni, az ő.

Kaori látva, hogy mindenki az általa kiszemelt szoba elé gyűlt, először csak némán, tüntetőleg ücsörgött az ágyon, aztán eluralkodott rajta a kíváncsisága. Ismét egy hangfelvételt hallgathattak meg, mert egyetlen dühös kiáltás még idáig is elhallatszott. Kinézett a folyosóra, s a hang tulajdonosa most élő valóságában lépett ki a szobából, hogy aztán egy rövid vita után leviharozon a lépcsőn.
Kaori bátortalanul képett Natsuki mellé.
- Ő... Ő tette? - kérdezte reménykedve. Natsuki nagyott sóhajtva nézett fel rá.
- Nem...
- Akkor...? - kérdezte megremegve, de már nyilvánvaló volt.
- Egy meg van az ötből...
Kaori az ajkába harapott. Idegesítette Natsuki hideg hangja, de nem akart újra vitatkozni. Hát inkább nem mondott semmit.

Kenta legszívesebben azonnal visszament volna a gépekhez, ám Yuukáék még benn voltak. A lány most bizonyára sír... Nem lenne szép dolog rátörni. Erőt vett hát magán, hogy még egy kicsit várjon, de már minden gondolata a Midorit jelző pötty körül járt. Ugye... még mindig erre tartasz? És jól vagy?

- Ha nem akartok harcolni, akkor... gondolom nem akartok abban sem megakadályozni, h elmenjünk innen - mondta halkan Akihito. Jó hely volt a rom, de... most nem akart egy vitába keveredni arról, hogy kit illet emg ez a búvóhely. Főleg úgy nem, hogy hátranézve megállapította, hogy Hiroshinál is lőfegyver van. Egyszerűen fantasztikus...
Lassan elinult Amival az oldalán a kijárat felé. Közben hol Ichiroékra, hol Hiroshira pillantott. A lány Ichiro megött pedig? Ő ki lenne? Zavarta, hoy nem látja van-e nála fegyver. És ha ez csak egy csapda és Ichiro fedezékéből majd ő lövi le kettejüket? Miközben semmit sem sejtenek?

Yuuka halkan szipogva bújt Benawihoz. Már nem sírt, de azért megint ugyanitt tartottak... Biztos ő is kész lehet már a sok vigasznyújtástól. De ha egyszer... ha egyszer ilyen gyenge... ő próbál erősnek mutatkozni, de valahogy... sosem jön össze... És most hogy itt vannak, még a többieket is gátolják az előrehaladással.
- Menjünk ki... egy kicsit, kérlek... - húzódott el kissé a fiútól - szükségem van egy kis levegőzésre, ha... ha nem baj... csak egy kicsit, hogy letisztulhassanak a gondolataim...
Ekkor eszébe jutott, hogy az egyik fölső szinten vannak, és azért nem kevés lépcső vezet lefelé. Lehet, hogy mégsem kéne...
- Vagy inkább ne... csak nyissunk valahol egy kis ablakot... ahol mondjuk van is...

Nami kavargó gondolatai magányában ült a fürdőszoba padlóján. Szorosabbra húzta maga körül az egy szál fehér lepedőt, ami egyedül takarta a testét. Hogyan is várhatott mást?! Ha azt akarná, hogy ne így nézzenek rá az emberek, neki se így kellett volna viselkednie... Nobu sem kivétel. Mért is tartaná többre, azok alapján, amit eddig látott belőle? Mégis, az itt töltött lassan egy nap után... Remélni kezdte, hogy Nobu talán... többet lát benne, mint holmi... Hiú ábránd volt... Ahhoz tenni kéne, drága Nami...
Keményen az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a könnyeit.

Nobu dühösen az oldalára fordult. Hogy lehet ilyen hülye?! Egy apró elszólás volt... De... A francba, figyelhetne, mit mondd... Tudhatta volna, hogy megbántja a lányt, de... Eszébe se jutott. Mit kéne tennie, menjen utána? Most... nem csak ront vele a helyzeten? Átfordult a másik oldalára. Csakúgy elviharzott... Legalább végighallgathattál volna! Nem... ezúttal nem te vagy a hibás... Érthető, ha rám sem akarsz nézni... De... Hidd el, én nem úgy értettem! Nem azt gondolom rólad, amit hiszel! Úgy kellett volna viselkednem veld, hogy... lásd, hogy tisztellek...

- Elmenni...? - vonta föl a szemöldökét Ichiro. - De hát...
- Ichiro... - szólt rá Hiroshi, miközben lejjebb engedte a puskát. Közben intett barátjának, hogy ő se nagyon lobogtassa a gépfegyvert, mert baj lesz. Hacsak nem csapda... ha így akarják őket becsapni...? Akihito és Ami, ugye? - Hagyd...
- De Hiroshi...! Hiszen együtt sokkal...!
- Ne kezdd már megint. Nem kényszeríthetünk rá senkit sem, hogy mellénk álljon, ezért legalább a döntésüket tiszteletben kell tartanunk. Ha maradni akarnak, úgyis maradnak, senki sem tartja őket vissza.
- ... rendben...

Benawi elmosolyodott, miközben felsegítette a lányt.
- Egy kis lépcsőzésbe még nem halok bele - mondta - Menjünk ki, jót fog tenni a friss levegő!
Kiterelte maga előtt a lányt. Ne aggódj már ennyire miattam! Most... kicsit figyelhetnék végre saját magadra is... Elvesztetted a legjobb barátod, ez... El sem tudom képzelni milyen érzés lehet. De... melletted vagyok és támogatlak...

Akihito bizalmatlanul méregette a párost, ahogy elhaladtak Ichiroék mellett. Himeno összerezzent a tekintettől. A fiú szinte maga sem hitte el, hogy épségben elérték a kijáratot. Búcsú nélkül hagyta el a romokat. Akkor... kelet... a sivatagba nem mennek vissza, az egyszer szent! Akkor visont nincs más választásuk, mint a sziklák közt meghúzni maguk éjszakára... Jajj Ami, bár valami kényelmesebbet találhatnék neked! De legalább... ezt is túléltük, úgy néz ki... De meddig?

Yuuka kissé elvörösödve hagyta, hogy Benawi kiterelgesse. Ilyen könnyű lenne átlátni rajta...? Még egy tulajdonság, amin változtatni kéne... kevésbé átlátszónak lenni.
Kilépve igyekezett kerülni a többiek tekintetét. Nem vágyott most sem együttérző pillantásokra, sem kérdő szempárokra. Jelenleg tényleg csak levegőre vágyott és csendre. Túl sok minden történt az elmúlt nap során.

Shinji maga sem tudta hanyadik szinten jár, csak bevágódott gyorsan az egyik szobába. Ez valami könyvtárszerűség lehetett, mindenesetre egy megviselt, poros mégis puhának igérkező fotel felkeltette az érdeklődését. Óvatosan ült bele, s úgy tűnt az nem készül megadni magát. Jó. Hátradőlt, s lehunyta a szemét. Igyekezett megnyugodni, s kitalálni, mihez kezdjen ezek után. Nem akart ész nélkül elrohanni. Ha túl akarja élni... itt van esélye. Ha elmegy most innen az... azt jelentené, hogy eldobta az életét. Mért döntene így? Ilyen hirtelen... Nem, nem szabad bolndnak lennie... Akármi is történt... mindig van tovább... Kell lennie...

Ami nem is figyelte, merre mennek, csak szó nélkül követte Akihitot. Még egyszer utoljára hátranézett. Biztos nem hibáznak most...? A lőfegyverekkel könnyebb lenne megvédeni magukat... bár kinyíratni is könnyebb lenne... Nem, talán így van ez jól. Maradnak továbbra is ketten, ahogy eddig, és majd kiderül, hogyan tovább. Eddig is elvoltak valahogy, nem? Most is sikerülnie kell.
- Akihito... - kérdezte mégis egy idő után, mikor már eléggé eltávolodtak a hátrahagyottaktól - Most... hová megyünk?

Himeno pislogva nézett a páros után.
- Hát ezek... csak úgy el... - megrántotta a vállát - Legalább szabad a vár - mondta végül tárgyilagosan, s nagyot sóhajtva hátrébb lépett Ichirotól, s ledobta magát a földre.
- Úgy megkönnyebbültem! Az előbb... azért... elég... para volt. Vaaaahhh... Most biztos nagyon gyávának tartotok... Olyan... égő, de... azt hiszem az is vagyok. Eddig azt hittem, bátor vagyok, de... most, itt... rá kellett döbbennem, hogy félek. Nagyon is - bátortalanul lesett Ichirora - Ne haragudj, hogy csakúgy... Mögéd bújtam... - megint elpirult. De jó, hogy legalább ezt nem látják rajta! Le kéne szoknia erről, mielőtt hajnalodni kezd, és visszatérnek a színek... - Ti... ti... egyáltalán nem féltek? - kérdezte végül - Mert, ha igen... Hát egyáltalán nem látszik, hogy csináljátok?

- Fogalmam sincs... - mondta a fiú hátra se nézve. Nem bírt a lányra nézni, miközben épp közli, hogy bocs, de semmi ötletem sincs... Képtelen vagyok rá, hogy gondoskodjak rólad. Csodás, mi? Ennyit az ígéreteiről... - Jobb lett volna egy kényelmes helyen maradni éjszakára. Neked van valami ötleted? A sivatag fele nem akartam visszamenni.

- Na jó, akkor én visszamegyek a géphez - közölte Kenta, s nem is várt helyeslésre, már sietett is. Kaori körbenézett a nagy csapatra.
- Én viszont azt hiszem... Most már muszáj egy kicsit aludnom - visszanézett az előbbi szoba felé - Ez tökéletes lesz.
- Még akkoris ha bolhás a pokróc? - kérdezte vigyorogva Natsuki, s átkarolta Kaorit - Egyébként én is fáradt vagyok. Megférsz még velem egy szobában?
- Persze - mondta, de közben elfordította a fejét - Semmi bajom sincs veled...
Natsukinak effelől voltak kétségei, de ha ezt meg is fogják beszélni, hát nem mindenki előtt.
- Akkooor, ezt kineveztük lányszobának! - közölte Natsuki - Jó éjt! - az órájára nézett - Áh, tényleg elmúlt már tíz is!
Kaori kibontakozott Natsuki karjai közül.
- Igen, úgyhogy most már a bolháid sem izgatnak... - mondta azzal bement, hogy feltúrja a szekrényt. Natsuki ásítva követte, aztán még az ajtóból visszanézett.
- Haruka, te nem vagy álmos? Van még itt egy szabad ágy...

Ichiro zavartan pislogott a földön ücsörgő Himenóra. Tényleg ennyire félt volna? Ő.. először azt hitte, csak biztos fedezéket akar magának találni. És most mégis mit válaszoljon? Hogy de, annak ellenére, hogy az egyik leghatékonyabb fegyver van nála, mégis félt? Hogy ezért maradt oly boldogan hátra fedezni és ezért engedte gyáva módon előre Hiroshit? Ha ezeket most kimondja, Himeno talán jobban érzi majd magát, de Hiroshi... ő ezzel ugratná még jó ideig, és biztos később is felhozná, ha hasonló helyzetbe kerülnek. Mégiscsak válaszolnia kell valamit... hát jó, kimondja, nem érdekli mások véleménye.
- De, féltem - szólalt meg hirtelen Hiroshi. Ichiro elkerekedett szemekkel nézett rá. Pont ő...? - Annak ellenére, hogy nálam volt a puska. De most... szomjas vagyok.
Az egyik faldarabnak támaszkodva az üvege után kutatott.
- Amúgy, hamarosan lemegyek a partra. Lehet, hogy életveszélyes, lehet, hogy őrültség, de valahogy nem érdekel. Már irritál ez a plusz réteg az arcomon. Velem jöttök-e vagy sem, az sem izgat. De a puskát viszem! És nem maradok sokáig távol... remélem.

Ami a lehetőségeiket fontolgatta. Ezek szerint most keletre tartanak... mi van a legközelebb keletre? Az a ház a hegyeknél, utána meg a torony. De... mindkettő túl hívogató éjszakára. A várról sem gondolta volna, hogy valaki épp ott akarja majd meghúzni magát rajtuk kívül. Valami olyan hely kell, ahol nincsenek veszélyben.
- Ne menjünk ebbe a közeli házba vagy a toronyba - mondta ki végül jobb ötlete nem lévén. - Félek, hogy ott is "laknak" már. Lehet, hogy jobb lenne a szabadban keresni valahol helyet...

- Én... - mondta kicsi remegő hangon a lány - Már nem igazán szeretnék mászkálni. Örülök, hogy... kicsit megpihenhetek itt - Ichirora nézett. Akkor viszont most... egyedül marad? Az se jó, de... olyan jó végre egy kicsit biztonságos, nyugalmas helyen lenni! Nem akart már éjszaka kimozdulni innen... Viszont egyedül itt maradni fegyvertelenül...

A fiú bólintott Ami kérésére.
- A tópart túl nyílt - gondolkodott hangosan - És, ha nem akarunk túl hosszan gyalogolni akkor... Csak a sziklák közt bújhatunk meg. Ha viszont nem számít, mennyi időt vesztünk, ha nem vagy fáradt... De... gondolom semmiképp sem akarsz valami házba menni, ha jól követem a logikád. Akkor meg... szinte már mindegy, hogy sziklák vagy erdő...

- Aludni...? - túl hívogató volt az ötlet. De, nagyon is szeretett volna aludni, rendkívül álmos volt. Viszont... lehet, hogy most nagyobb szükség van rá ébren, valahogy mégiscsak rá kell jönniük, mit lépjenek. - Nem is tudom...
Azon kapta magát, hogy valaki enyhén megtaszítja a szoba irányába. Mi a...? Hátrafordulva Tatsuyát látta maga mögött.
- Menj aludni - mondta a fiú.
- De hát... - kezdte a lány a nyakörvére mutogatva.
- Majd megálmodod - mosolygott Tatsu. - Ha összeesel a fáradtságtól, azzal nem leszel túl nagy hasznunkra.
- Hé, és te mégis mikor akarsz aludni? Nem én vagyok tele sebekkel!
- Nos... én még nem vagyok fáradt.
- Ennyi erővel én sem!
Most meg egy kéz nehezedett a vállára. Ma mindenki mögé lopódzik...?!
- Majd én elküldöm a géptől, ha nagyon be akarna aludni - mondta a kéz tulajdonosa, vagyis Eizan.
- Biztos...? - habozott még a lány.
- Akár be is rugdosom az ágyba, ha ez megnyugtat.
- Hmm... rendben - egyezett bele végül Haruka - És nem feltétlenül kell kíméletesnek lenned...
- Hé! - fonta keresztbe a karjait Tatsu.
- Mit hangoskodsz, zsenikém? Itt valakik aludni akarnak.

Ichiro megint választás előtt állt. Most kihez húzza a lelkiismeret? Hiroshi már régóta a barátja, tehát mellé kéne állnia - meg talán bele is esik a vízbe, talán egy kis rásegítéssel... Viszont Himenot itt hagyni fegyvertelenül... még mindig kimaradt pár helyiség, és könnyen lehet, hogy nem csak Akihitoék húzták meg magukat a falak között.
- Én... - kezdte végül.
- Te maradsz - fejezte be Hiroshi.
Tessék? Hát már minden kérdést eldönt helyette, minden gondolatát kitalálja? Mintha mindig tudná, min vívódik...
- Himenonak nincs fegyvere, igaz? - folytatta Hiroshi. - Tehát itt maradsz és megvéded. Ha velem jönnél, úgyis csak felvernéd a környéket és biztosan megpróbálnál belelökni a vízbe.
- Honnan...?!
- Túl jól ismerlek, Ichiro.

- Tehát... erdő vagy sziklák...? - fontolgatta Ami - Gondolom nem erre a ligetre céloztál, ugye? De nem tudom... a sziklák... ott talán kevésbé valószínű, hogy belefussunk bárkibe is. Viszont ha esetleg megint menekülnünk kell... onnan nehezebb lesz. Mégis talán az tűnik jó választásnak.

Himeno végre elmosolyodott. Kicsit újra fel tudott oldódni. Félted a sminked Hiroshi?
- Siess vissza! - mondta halkan a fiúnak - Nehogy valami bajod legyen egyedül, oké?

- Rendben - mondta Akihito - Kerüljünk kicsi messzebb a háztól, aztán feljebb mászunk, és keresünk valami... Kellemesebbnek ígérkező helyet. Ahol van valami növényzet is...

Kenta megnyugodva dőlt hátra a székben. Midori már fél úton járt a hegyen. Hamarosan visszaér. Ideje beszélniük. Higgadtan. Sok mindent el kell neki mesélnie, de először... Inkább a lány meséje érdekelné... Rengeteg dolog nyomhatja a lelkét és... Midori az a fajta, aki ezt nem tartja vissza, igaz? Jobb is ha kimondod, könnyebb lesz... megosztod velem, ugye?
Az ajtó felé pillantott. A többiek? Nem jönnek vissza?

- Meglesz... - felelte Hiroshi, miközben vállára akasztotta a puskát - Vigyázzatok a táskámra, nélküle gyorsabban és halkabban tudok mozogni. Elvileg itt van mögöttünk a part, szóval nem sokat leszek távol. Na hali! Ja, és aztán ne rosszalkodjatok sokat!
Azzal már el is tűnt a vár kijárata felé.
- Hülye... - nyugtázta fejcsóválva Ichiro. Még hogy rosszalkodni, mi? Mire gondolt ez?! Pillantása végigsiklott a földön ülő Himenon... basszus, most tényleg csak ketten maradtak... Ő meg egy... egy lány... egyedül... Alig hallhatóan nyelt egyet.

- Azért kösz... - nézett Tatsuya Eizanra, miután Haruka is eltűnt az ajtó mögött. - Nélküled az életben nem vettem volna rá, hogy elmenjen aludni. De amúgy... remélem, azt a rugdosást nem gondoltad komolyan...
- Hát, eleinte nem... de Haruka kinyír, ha nem teszem meg egy idő után és tudod... jobb nem magadra haragítani. Még igenis szükségem van az életemre.
- Remek... - morogta Tatsu - De ugye azért nem fújsz majd kötelezően takarodót?
- Azt nem mondtam, mikor küldelek el aludni. De most... Kentának hátha szüksége lesz a segítségedre. Ha már itt tartunk... Ichiru...?

- Rosszalkoni...? - ismételte halkan a lány, s kicsit távolabb húzódott Ichirotól. Egek, Hiroshi te...! Nem bírnád ki megjegyzések nélkül, mi?! Ijedten a fiúra kapta a fejét. Na ő vajon mit gondol most a hülye reakciója miatt?! Próbálta helyrehozni a helyzetet, de elég esetlenre sikerült.
- Fáradt vagy már, ugye? - kérdezte - Ha... szeretnél aludni, én... vigyázok addig rád... Úgyis... sokkal tartozom, szóval... Pihenj nyugodtan...

- Hm? - kapta fel a fejét a fiú - Oh... Azt hiszem... Hát fáradt az nem vagyok... Remélem ezúttal valami hasznos is veszitek majd...
Ő is bement a másik két fiúval a számítógépszobába. Nos... Legalább a csajokat kizárták. Nincs nyivákolás, nincs tömeg, senkinek se kell a lelkét ápolni. Minden alapfeltétel meg van az eredményes munkához. Csak Benawi is szakadna le egy pillanatra a nőjéről... Na látod, pont ez a bajom! Hasznavehetetlen vagy így!

Ami a liget fáitól még nem láthatta az előttük emelkedő hegyet, így fejből nem tudta felmérni, hogy mekkora távolságban lehet. Mennyit is jöttek a toronytól? Már nem is tudja... Mindegy, amíg bírja, megy, egyenlőre nem volt fáradt, eleget pihent a délután.
- Milyen messze lehet? - tette fel végül a felmerülő kérdését. - Addig... lesz némi nyílt terep is, ugye? Bár így a sötétben talán nem akkora baj.

Aludni... olyan szép is ez a szó, aludni... és tényleg nagyon fáradt volt már... de Hiroshi kinyírná, ha most bealszik. És milyen lenne már, hogy pont egy lány vigyázzon rá! Egész hátralévő életében ezt hallgathatná! Hátralévő... ez jó...
- Én... nem... muszáj megvárnom Hiroshit, különben tényleg kicsinál... - felelte, miközben sikerült elfojtania egy ásítást.

Végre újra a szabad ég alatt volt. Fölöttük gyönyörűen látszottak a csillagok, de Yuuka első dolga mégsem az volt, hogy bennük gyönyörködjön. Nagyot lélegzett a hűs éjszakai levegőből, hogy lenyugtassa magát. Közben megcsapta a hűvös szellő, és akaratlanul is összébb húzta magát. Persze melegebb dzsekit nem hozott...
Csak most jutott rá ideje, hogy végre felnézzen. Mennyi apró fénypont... Lehet, hogy elcsépelt, de... Sayu, most te is ott vagy köztük...? Onnan figyelsz minket? Vagy már egyáltalán... semmit sem figyelsz...?

- Értem, te tudod - mondta a lány egy kicsit csalódottan. Pasik... Mindig az a fránya büszkeség! Elindult arrafelé, ahol Hiroshi elhagyta a romot. Óvatosan kilesett.
- Mennyivel megnyugtatóbb, ha van egy kis holdfény... - mélyen beszívta a levegőt - A sötétség valahogy... Ijesztő... Pedig... Minden ugyanolyan, mint nappal, csak nem látjuk, igaz? Különös...
Kilépett az épületből, s szemével aggódva kutatta a tengerpart irányát. Nem látta a fiút, már elnyelte a sötét. Nyugi, nem fog soká tartani! Hamarosan... Minden rendben lesz! Sóhajtott egy nagyot, s visszasétált Ichiro mellé. Újra leült, s maga mellé tette a táskáját. Óvatosan megtapogatta.
- Vajon ez jó párna lenne? Auccs... Talán ha kivenném belőle a piszkavasat... Hogy ne szúrjam fel a fejem... Lehet, hogy én is álmos vagyok már egy kissé...

Szerencsére a part tényleg nem volt túl messze, bár kicsit meredek volt a vízhez vezető ösvény. De... elvileg senki nem volt itt... látszólag. Hiroshi nagy levegőt vett, majd a lefelé vivő útra lépett. Lefelé még elmegy... de érdekes lesz itt visszamásznia.

Nami igyekezett rendbeszedni magát, valamelyik szekrényben egy köntösféleséget is talált, igaz túl könnyű, nyári anyagból, így kicsit fázott benne. De Nobu mellé most nem akart visszamenni. Inkább egy plussz takaróba bugyolálva a kanapén feküdt végig. A táskáját maga mellé húzta a földre. Elgondolkodva bökdöste.
Nem is a fiú szavai bántották, hanem... az őszinte meglepetése... Ha csak mondaná, de nem gondolná így, az... nem fájna ennyire... Lehunyta a szemét, de csak nem bírta kiverni a fejéből.

Beleborzongott a fiú érintésébe. Végtelenül finoman csókolta meg. Nem rég még arról beszélgettek, hogyan is folytassák, s Namit csak még jobban elkeserítette, hogy semmire sem jutottak, most azonban... "Legalább élvezzük ki az időt, amit még eggyütt tölthetünk. Ezt az egyet biztos tudom, ha azt kérded, mihez akarok kezdeni. Veled lenni... A végsőkig..." Igen, Nobu, én is ezt szeretném... Halkan felnyögött. Érezte, hogy kipirul az arca. Valami furcsa gondolat jutott eszébe, ami már az amúgy is végtelenül zavarbaejtő helyzetet, még kínosabbá tette.
- Nobu, mi van, ha… - elakadt, s mélyet sóhajtott - … nem lehetséges, hogy… valahogy… megfigyelnek bennünket? Végülis… Ha valaki próbálkozna valamivel a játékot illetően… Valamivel, ami nem… szabályos…
- Lehetséges… - mondta halkan a fiú. Nami erre megremegett.
- És téged ez nem zavar? Hogy lehet, hogy valaki… látja, hogy most mit…
Nobu elmosolyodott.
- Had lássák csak… Had egye csak őket a sárga irigység, hogy mekkora szerencsém van… A világ legjobb nőjével…
Nami felnevetett. Ejnye Nobu, ilyen átlátszó bókokat… Frappánsabbat nem tudsz? Hát… ha figyelik is őket… Hé, hát nem azért, de meg fognak halni hamarosan, hát kit érdekel, ha megtudja bárki is?! Ezért nem fog… Egyébként is… Azok ott az iskolában… Fogalmuk sincs arról, min mennek keresztül! Hogy milyen valakit annyira szeretni, hogy meghalnál érte, hogy milyen rettegni… Nem is a haláltól, az élettől, hogy… ha folytatnod kell, azok után, amiket tettél és… Nem, egyáltalán nem számít ezeknek az embereknek a véleménye! Ha hallanak, hát…
- Matsue, te hülye liba, semmit se tudsz az életről! – mondta hangosan. Nobu elmosolyodott a kifakadásra. Mélységesen egyetértett a lánnyal.
Nami hátrahajtotta a fejét, s hagyta, hogy a fiú kényeztesse. Érezte, hallotta, hogy mindkettejük légzése felgyorsul. Felsóhajtott, s remegés futott végig a testén. Bátortalan mosollyal kereste a fiú tekintetét. … Miért…? Miért nézel ilyen meglepetten?
- Te… - nyögte ki halkan a fiú – Hogy lehet, hogy te még…?
Nami arca elkomorodott, sőt haragos és csalódott volt.
- Mért, mégis mit gondoltál? – kérdezte kétségbeesett hangon - Mondtam már, hogy nem vagyok ribanc!
- Nem. Nem, én… - szabadkozott a fiú – Én, sose gondoltam azt, csak…
- Egy fenét nem, még ki is mondtad!
- Nem gondoltam komolyan – rázta a fejét – Akkor dühös voltam, mert azt hittem, megölted Sasamét!
Milyen régen is volt az. Akkor valóban dühös volt. Hogy egy kegyetlen gyilkossal áll szemben. Kis híján meg is ölte miatta a lányt. A sors iróniája, hogy mindezek után végül ő volt az, aki megölte fiút.
- Akkor mért vagy így meglepve? – kérdezte halkan a lány. Kényelmetlenül mozgolódni kezdett, s a fiú mellkasára helyezte a kezét, hogy eltolja magától a fiút. Hirtelen már egy cseppet sem vágyott a közelségére – Nem tudsz rólam semmit! – mondta dühösen – Nem kellett volna ebbe belemennem… Akkora egy hülye vagyok! Azt hittem, hogy te… szeretsz, csak azért, mert én… szeretlek és… felnézek rád, de te… te csak szórakozol…
- Nem! Nem, ez nem így van! – rázta a fejét a fiú, de hagyta, hogy a lány ellökje magáról – Kérlek Nami, én csak azt feltételeztem, hogy… De… semmi rosszindulat, vagy… ez nem volt lenéző, csak… Az ötösfogatnál, én azt hittem, hogy…
Ez a féle magyarázkodás csak még jobban felidegesítette a lányt. Mintha megerősítette volna az előzőeket! A francba Nobu, mért gondolsz ilyeneket rólam?! Mért nem lehetetne egyszerűen csak… Fogta az összegyűrt lepedőt, s ahogy felkelt az ágyról, maga köré tekerte.
- Nami, mégis hova…?
- Csak el mellőled! – mondta dühösen a lány, s kisietett a szobából.

Beletúrt a táskába. Eltartott egy darabig, míg megtalálta, amit keres. Az összegabalyodott zsinórokat gobozgatva kicsit nosztalgikus érzése támadt. Erre van most szüksége… Valamire, ami elnyomja a gondolatait, elkalandoznak egybeolvadva a zenével… Végre sikerült rendberaknia, s a fülébe rakta a fülhallgatókat. Véletlenszerű lejátszásra volt állítva a készülék, szokás szerint. Lehunyta a szemét. Mennyire szerettem ezt mindigis… Félálomban, zavarosan kavargó gondolatokkal zenét hallgatni… Legalább ezt nem vehetik el tőle... Még itt se...

- Miért nem... mész be valamelyik fedettebb szobába? - kérdezte Ichiro. - Biztos van még olyan, ami viszonylag ép...
Közben tekintetével ő is a partot kereste. Hiroshi bakker, siess, ez így nagyon égő... Nem tudom, meddig bírom így ki. Na nem mintha a te társaságod jobb lenne, de mégsem vagy olyan ijesztő, mint... mint... egy lány...

- Egy minimális, igen... - mondta Akihito, de a gondolatai egész máshol jártak. Hirtelen átölelte a lányt - Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy... csak az időt húzzuk. Mégis mit nyerünk ezzel?! A végén csak még jobban fogunk szenvedni... Minden együtt töltött perccel nehezebbé, válik, hogy a végén... - elhallgatott. Jajj, Ami... Úgy... úgy sajnálom... Megszorította a kezében a szigonyt, s a lány háta mögött felemelve a nyakának szegezte.