6. - Amikor minden veszni látszik

Himeno meglepetten pislogott a fiú arcára. Neki... hozta...? Csak neki, csak hogy... Érezte, hogy összeszorul a szíve. Ichiro... Tényleg édes srác... Pedig... ő meg... megölte volna...
A párnáért emelte a kezét, s ezzel hozzáért a fiúéhoz.
- Köszönöm... - nyögte ki zavartan. Egy darabig csak így ült, a fiú arcát figyelve, kavargó gondolatokkal, aztán hirtelen megfogta a kezét, és nagyon gyengén közelebb húzta. Jó ég... mit is... mit is csinálok? Csak szeretném... annyira szeretném, ha mellettem lenne... vagy...? Jesszusom, mit is akarok?!

- Na jó, hölgyeké az elsőbbség - mondta Ichiru Yuukára nézve. Benawi bátorítóan mosolygott a lányra. Akárhány nyakörvet is szedtek le eddig, valahogy mindenkin látszott a para, mikor rá került a sor, dehát... Benawi meg tudta érteni... Mégis, akkor fog igazán félni, ha majd neki kell leszedni Ichiruről. Sehogy sem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy el fogja szúrni... Hálából kinyiffantania a legjobb barátját... Basszus... nem kéne... Már csak azért se, mert Emiko megölné érte... Bár... jó a rosszban, hogy ha berobbantja Ichirut valószínűleg ő sem éli túl... Még mindig finomabb halál lenne, mint amit az a csaj művelne vele... Tényleg vajon... Emiko tényleg bele van zúgva Ichirube? Elég... nyilvánvalónak tűnik. De azt sose firtatta, hogy vajon Ichiru mit gondol a kérdésről... Valahogy... nevetségesnek hangzott, hogy Ichiru becsajozzon, mégha egy olyan fiús lányról is van szó... Csakhogy Benawi se tudta volna magát elképzelni, most meg... Érezte, hoyg kicsit elpirul, ahogy Yuukát figyelte.

Ichiro már nem tudta, de nem is akarta tovább kerülni Himeno tekintetét. Valahogy neki sem akaródzott elengedni a párnát, és örült neki, hogy a lány sem akarja olyan gyorsan elvenni. Viszont mikor érezte az enyhe húzást a kezén... rájött, hogy nem, egyáltalán nem akar olyan messze aludni tőle. Meg úgy egyébként, nem akar tőle távol lenni. Engedett a húzásnak és a lány előtt térdelve, félve attól, hogy fogja magát és egyszerűen szétfoszlik az ujjai közt, óvatosan magához ölelte Himenót. Nem merte szorosabban tartani, mert félt, hogy felszakítaná a még mindig friss sebeket. Csak tudatni akarta vele, hogy itt van, hogy figyel rá, és nem hagyja egyedül. És... hogy jó érzés így ölelni őt...

Hiroshi még levegőt is alig mert venni, nehogy megzavarja a párost. Kíváncsisága ellenére elfordította a fejét, mintha a túloldalon valami sokkal érdekesebbet látni. Érdekesebbet... ennél...? Lopva visszafordult, de önuralmat erőltetett magára, és merőn bámulta az egyik falat. Akaratlanul is elmosolyodott. Hát Ichiro... valakinek nagyon megy...!

Yuuka is kissé tétovázva lépett Ichiruhöz, és a tudat sem tudta megnyugtatni, hogy hamarosan szabad lesz. Bár eddig mindenkin sikerült, nem? Senki sem robbant szét. Benawi bátorító mosolya - és látványa, hogy tényleg nincs baja - viszont némi erőt adott neki, és kissé könnyebb szívvel húzta el a haját a nyakörvről. Ichiru nem fogja elrontani. Nem fogja szándékosan felrobbantani, csak mert... csak mert nincsenek túl jóban, és mert Ichiru megítélése szerint talán túl közel került Benawihoz. Nem, ez egyszerűen... túl szánalmas indok lenne. Meg kell bíznia benne.

Himeno szabályosan remegni kezdett a fiú karjaiban. Belefúrta az arcát a mellkasába, csak későn ráeszmélve, hogy neki is vannak friss sebei, és fájhat. De ha már ilyen közel volt, nem akaródzott visszahúzódnia. Óvatosan Icihro hátára tette a kezét, mintha csak attól félne, hogy az el akar húzódni tőle, pedig... nem úgy tűnt... De miért? Meg akartalak ölni, elfelejtetted...? Ilyen hamar elfelejtetted?! Halkan felnyögött, ahogy próbálta elfojtani feltörő sírását. Jajj, ne csináld ezt, most örülnöd kéne, nem pityeregni... Hagyd már abba! Mégis annyira nehéz volt, pedig boldog volt, nagyon boldog, de csak egyre jobban remegett, ahogy próbálta leküzdeni ellentétes érzéseit. Annyi mindent akart mondani, normális esetben annyi mindent mondott volna, azt se szégyenlte volna, hogy Hiroshi itt van, azt se hogy mindez túl hirtelen, túl értelmetlen, csakhogy... Már megint borzasztó... önző... Közben pedig most... teljesen összevérezi a fiú párnáját... Na szép! Hogy fog így ránézni ezek után? Pedig hát, akinek ennyire fontos az alvás, biztos nagyon fontos egy ilyen puha kis párna... Ő meg teljesen tönkreteszi!

Ichiru nagyot nyelt, ahogy hozzáért a lány nyakához. Oké... most éppen a legjobb barátja csaját fogdossa... A nőjét... Jézusom! Lopva Benawira pillantott. Hű, de vörös az arca! Kérlek, ne gondolj semmi rosszra, marhára nem érdekel a csajod, oké?!
Nagyot sóhajtott, mikor befejezte a nyakpánt levételét.
- Na, jól van, menjél gyorsan az udvarlódhoz, meghal az aggodalomtól - mondta neki. Benawi érdeklődve pillantott Ichirure. Azért ez a hangszín, már sokkal kellemesebb, mint korábban. Akkor talán... idővel belenyugszik? Mégiscsak jót tett, hogy egy darabig ne volt itt Yuuka. A lány is nagyon aggódó arcot vágott míg Ichiru a nyaka körül szórakozott, s Benawi valóban szívesen magához ölelte volna, hogy megnyugtassa, de hiába Ichiru "megengedő utasítása", mégis úgy érezte, ha most megtenné... Csúnya pillantásokat kapna. Mit is kéne csinálnia?
Ichiru úgy tűnt, mintha már nem is foglalkozna a kérdéssel, odasétált Tatsuyához, hogy őt is megszabadítsa a nyakörvtől. Tényleg nem érdekli? nem, az kizárt dolog. Ahhoz túl jól ismerte...

Nobu szemei riadtan pattantak fel. Elaludt volna? Felkelt, s Nami mellé sietett. A lány nem túl nyugodtan, de aludt, és mindenek ellenére nem tűnt úgy, mintha elviselhetetlen fájdalmai lennének... Jesszus... Bárki idejöhetett volna, amíg aludt és akkor... Nem követhet el még egyszer ilyen hibát! Kicsit elhátrált, s visszaült a földre. Mivel tarthatná magát ébren? De jól jönne most valami energiaital, vagy egy jó erős kávé!

Ichiro érezte, amint Himeno keze a hátára fonódik, és beleborzongott az érintésbe. Eszébe jutott, hogy ugyanez a kéz pár órával ezelőtt még a saját gépfegyverét szegezte a mellkasának, de valahogy... nem tudta zavarni. Himeno akkor nem lőtte le. Megtehette volna, de nem tette. Biztos csak félt, bizonytalan volt, mert nem tudta, mi vár még rájuk. De utána a harcban kitartott mellettük!
Eszébe jutott még egy kép, mikor Himeno mellett aludt. Mikor kicsit később a lány felriadt... vajon sikerült akkor megnyugtatnia? Sikerült elaltatni a félelmét? Ha nem, legalább most megteheti. Mellette marad, és igyekszik megelőzni az ilyen álmokat, vagy legalább megkönnyíteni őket. Nem akarta, hogy Himeno féljen, nem akarta, hogy bármi is fájjon neki. Azért is akart korábban Nobuék után menni, mert tudta, hogy ők bántották. Nobu is mondta, hogy nem venné jó szíven, ha megölnék, akit szeret. De vajon... vajon ő is így szereti Himenót? Harcolna érte a végsőkig? Képes lenne rá? Kissé szorosabban vonta magához a lányt, de még mindig próbált ügyelni rá, hogy ne okozzon fájdalmat. Szerette volna, ha képes rá. Ha képes valakit úgy szeretni, mint Nobu. Szerette volna így szeretni Himenót.
- Aludhatok... melletted...? - suttogta félve a lány fülébe.

Yuuka hitetlenül simított végig a nyakán, ahol pár pillanattal ezelőtt még a nyakörv volt. Viszont az a kifejezés... Udvarló...? De most legalább nem csak "Benawi nője". Talán sikerült megbeszélniük a dolgokat és... Ichiru most már kedvesebb, de legalábbis elnézőbb lesz velük... vele...
Közelebb lépett Benawihoz, és várta, hogy Tatsuyáról is lekerüljön a nyakörv. És utána? Utána tényleg kimennek páran, megkeresni a többieket? A térképes monitorra pillantott. A pöttyök teljesen máshol voltak, mint mikor legutóbb látta, és a torony környékén furcsamód megszaporodtak a piros színűek. Tehát így jelenik meg az a központi gépen, hogy levették őket. És most már lehallgatni sem tudják őket, igaz? Nem csak berobbantani! Már nem tudják, merre járnak, vagy hasonlók. Ez a csapat... igen, velük talán tényleg ki lehet jutni.

Himeno szíve nagyot dobbant. Biztos volt benne, hogy ilyen közelségben ezt Ichiro is érezte. Beleborzongott a halk szavakba. Hogy annyira közelről szóltak, hogy érezte a fiú leheletét a nyakán játszani. Nem kell semmit mondania, igaz? Tudja... hogy szereti... Bizonyára tudja... Kár volna ilyesmit beszélni... Mellette aludni... Semmire se vágyott jobban! Óvatosan leengedte a kezét, s hátrébb húzódott, vissza a falhoz. Lesütötte a szemét. Hogy nézhetne most a szemébe... Csakhogy... Ha nem néz rá... Összeszedte minden bátorságát.
- Nem lenne jó ötlet... - mondta nagyon halkan. Fájón figyelte a fiú szemeit. Ne értsd félre, könyörgöm! Kérlek, ne legyél szomorú!

Ichiru Tatsuyát is megszabadította a nyakörvtől, s Shinji elindult felfelé az újabb adaggal. Akkor már csak... Ichiru Benawi felé fordult.
- Hát... remélem... - nagyot nyelt - Rendesen figyeltél, mert nem mutatom meg még egyszer.
Benawi feszülten figyelte barátját. Túl hamar... tudta, hogy neki kell majd leszednie azt a szart, de... Legalább ne Ichiruről kéne! Ha ő meghal miatta...
- Jajj, ne nézz már így! - szólt rá feszengve Ichiru - Essünk túl rajta! Ígérem, nem kiabálok veled, ha elrontod!
Benawi kínosan felnevetett.
- Hát ez... megnyugtató...
- Nézd, én leszedtem mindenkiről, szóval... az is para volt... az elején... de neked csak rólam kell, szóval ne görcsölj már ennyire!
- Kösz... Te se voltál hajlandó rajtam kísérletezni - nyögte Benawi, de Ichiru leintette.
- Ez már nem kísérlet, menni fog!
Benawi kelletlenül odasétált, s átvette a fémpöcköt. Hát jó... essünk túl rajta, ahogy Ichiru mondta... Szeretett volna Yuukára nézni, hogy bátorságot merítsen belőle, vagy legalább lássa, hogy ő bízik-e benne, de... Csak elvonná a figyelmét. Most pedig minden idegszálával a feladatra akart összpontosítsani. Jóval több ideig babrált, mint barátja, dehát... neki nem volt olyan nagy rutinja. Majd fél perc múlva azonban ez a nyakörv is lekerült. Ichiru megkönnyebbült sóhajjal vette át.
- Köszi... Na felviszem ezt a többihez... Ennyit Matuéékről... Első körben, mitn robbantás. Második körben, mint helyzetbemérés, és harmadikban, mint lehallgatás - cinkosan Benawira nézett, mielőtt kisietett a szobából - Most már mehettek játszani Yuukával, senki se fogja dokumentálni...
Azzal eltűnt a szobából. Benawi döbbenten nézett utána, és lassan... nagyon lassan fogta fel a szavakat. Ichiru!!!!

- Nocsak, nem robbantott fel a haverod? - kérdezte "együttérzőn" Shinji, mikor Ichiru is felért a tetőre.
- Pechedre nem - felelte az, és lerakta egy szem nyakörvét a kupac tetejére. Shinji az oldalfalat támasztva vetette oda a szavakat:
- Nem én vagyok az, aki utál téged... Te gyerekeskedsz folyton.
Ichiru meglepve nézett rá. Hát most nem pont ő kezdte. Úgy mondja, mintha nem lenne rá oka!
- Egyszerűen rühellem a modorod...
Shinji megrántotta a vállát.
- Nem tudok rajta változtatni, bocs. De ha tudnék se a te kedvedért tenném.
- Még jó... - dohogta a másik.
- De tévedsz...
Ichiru szúrós szemekkel nézett rá.
- Miben?
- Sayurival kapcsolatban. Szerettem őt.
Ichiru meglepetten meredt rá. Ezt meg... minek mondja? Shinji elfordította a fejét, s a távolt fürkészte.
- Talán igazad volt. Nem úgy kezeltem a lányokat, ahogy kellett volna. És mikor... valaki tényleg fontos lett volna, nem tudtam megvédeni...
Ichiru nem tudta mit mondjon. Nem pont neki kéne megvigasztalni őt... Semmi kedve se volt hozzá úgy őszintén...
- Én inkább lemegyek... - mondta - Túl sok itt a robbanásveszélyes cucc... Örülök, hogy eddig megúsztam.
- Ja... igazad van... - bólintott Shinji és követte. Ichiru tanácstalanul bámulta a lépcsőfokokat. Vajon miért volt olyan fontos ezt közölnie? Pont vele?

Ichiro némán húzódott hátrébb. Túl gyors lett volna az ölelés…? De hát Himeno vonta közelebb… Akkor… a kéréssel volt a gond…? Félreértelmezte? Azt hitte, hogy máris rámászna? Vagy… igazából nagyon is fájnak neki a sebei, és ezért akar egyedül maradni, egyedül szenvedni? Ájjj, nem tudja! Nem tudja, hogy most ő rontotta el, vagy valami más van-e a háttérben! De akkor… miért néz rá ilyen szemekkel…? Most már végképp… nem ért semmit… Egyszer majd talán megérti…
- Értem… - felelte magában még mindig vívódva a fiú – A párna azért legyen nálad… Én… mindenesetre ott leszek, a túlfelén, vagy mi…

- Jó... - mondta Himeno az ajkába harapva, s magához szorította a párnát. Ahogy figyelte, hogy a fiú nagyon lassan távolodni kezd, azért még utána szólt - Ichiro... én... köszönöm...
Nem csak a párnára értette, hanem mindenre, amit eddig kapott tőle. A törődést, a biztonságot, az... életet... Ő is adni akart valamit a fiúnak, viszonozni, de... tudta, hogy most ő kevés ehhez. Talán... ha elégnek nem is elég, a szándék is jelent valamit. Remélte. Feljebb húzta a párnát és belefúrta az arcát. Biztos volt benne, hogy nem is olyan messze Hiroshi és Ichiro értetlenül néznek össze. De nem akarta látni.

- Asszonyom... levették az utolsót is...
- Azt magam is észrevettem... - válaszolt tenyerébe temetett arccal Matsue. Ha esetleg az elején berobbant volna egy, akkor biztos elment volna a kedvük a további kísérletezgetéstől. De így... megint náluk a lépéselőny. Túl könnyen megy nekik minden. Most már nem halogathatja... - Kérem a telefont...
- Biztos... biztos benne...? - jött a remegő válasz - De akkor...
- Jómagam is tudom, ezért legyen olyan szíves és ne emlékeztessen rá! Csak adja ide azt a rohadt telefont!
A férfi inkább nem kérdezett vissza, hanem teljesítette a kérést. Vagyis inkább parancsot. Matsue ujjait a telefon köré fonta, majd remegő ujjakkal tárcsázott. A vonal kicsöngött, majd hamarosan fel is vette valaki a túloldalt.
- Igen, én vagyok - szólt bele Matsue - Rendben? Igen, persze, minden a legnagyobb rendben van... - felsóhajtott. Meddig próbálja még becsapni őket? Amikor már ennél is jobban késő lesz? - Nem, valóján nincs. Van... van egy kis problémánk...

Himeno nem is tévedett sokat. Ha Hiroshi nem is hallhatta a párbeszédet, az azért feltűnt neki, hogy Ichiro lassan ismét elfoglalja előző helyét a fal mellett, és jobb híján táskáját használja párnaként. De azt is látta, hogy az előbb, mikor a lány utánaszólt, mintegy megdermedt és talán azt várta, Himeno mégis visszahívja. Hiroshi kérdőn nézett Ichirora, de az csak bizonytalanul pillantott a lány felé, majd Hiroshira, és értetlenül megrántotta a vállát. Na vajon mit mondhattak egymásnak...? Ha eleinte azt is hitte, hogy most majd legalább nem kell rajtuk töprengenie, úgy tűnt, tévedett. Egyre csak piszkálta a kérdés az agyát. Ehh, mikor lett ő ilyen kíváncsi? Ilyen mindenbe beleütöm az orrom? Hátradöntötte a fejét és a falnak támasztotta.
Hát, Ichiro... nem tudom, mit művelsz... de hajrá hozzá...

- Hűűű... - kapott észbe Tatsuya - Harukát meg ott hagytam egyedül a mobilok problémájával. Megnézem, hogy halad.
Már indult is az ajtó felé.
- Azért siessetek, mert most már akár indulhatnánk is - szólt utána Eizan - Addig biztosra letárgyaljuk a taktikánkat. Tehát... - fordult is Natsuki felé - megvárjuk Ichirut, egyeztetünk, addigra Tatsuya és Haruka is befejezik talán, és... akkor már indulhatunk is.

- Nos... - sétált oda Ichiru Natsuki és Eizan mellé - Akkor már csak Tatsuyáékon múlik mikor indulunk. Végülis hárman? - nézett kérdőn Eizanra. Eredetileg nem akart menni, csak azért, hogy Eizan ne egyedül mászkáljon, ráadásul ő már harcolt is. De úgy hallotta Natsuki is. Mindenesetre... hárman jobb, mint ketten. Biztosabb. Most már nem mondja vissza. Gyávának néznék. Vagy túl kényelmesnek. Egyik se jó... És Shinji biztos beszólna... Apropó, azért itt marad valaki, aki meg tudja védeni őket? Benawi sérült, Yuuka... lány... Midori, Kaori, Haruka szintén... na nem mintha Natsuki nem lenne az, de ő valahogy... Erősebbnek tűnt. Nem azért, mert ötösfogattag. Maradt akkor Kenta és Tatsuya. Az utóbbi szintén sérülten, és a hacker vajon... harcban mennyire állja meg a helyét? Na ne már Shinjire bíznak mindenkit? Meg a számítógépre... azért az az előny még mindig náluk van. És, ha nem is olyan jó harcosok, de sokan vannak. Nyugi!

Tatsuya benyitott az szobába, ahol magára hagyta Harukát. A lány a zseblámpa fénye mellett a kissé szétszedett mobilok fölé hajolt.
- Hogy haladsz?
- Hát... érdekesen... ilyet még nem nagyon csináltam... Bár mondjuk, az sem valószínű, hogy Kenta nap mint nap központi számítógépeket tör fel.
- Segíthetek?
- Végülis... megpróbálhatod. Azelőtt is ketten kellettünk hozzá.
Megvárta, amíg Tatsuya is leül és csak utána folytatta.
- Már nagyjából sikerült leszednem őket a központi hálózatról, ezért már csak az kell, hogy valahogy összehangoljuk őket.
- Akkor siessünk, mielőtt odakint kitör a lincshangulat. Eizanék már nagyon indulnának. Mi lenne, ha...
- Ha ott egy kicsit megpiszkálnád...? Hmm... nem is rossz ötlet, itt a csavarhúzó, próbáld csak meg...

Himeno óvatosan lehunyta a szemeit. Kellemes illata volt a párnának, puha volt, és mintha kicsit melegebbnek is érezte volna. Így is borzasztóan fázott, és még mindig remegett valamennyire, de mindenképp kellemes volt, hogy valamit szorongathat. Valamit, ami Ichiroé… Ha nem is maga a fiú… Mégis mi a fene ütött belé? Mitől ragaszkodik hirtelen ennyire a fiúhoz? Érhetetlen az egész. Azért… bármi is legyen jó érzés volt most, hogy megölelte, mert végülis… a fiú ölelte át, igaz? Nem ő kezdeményezett… Illetve, nos egy kis kezdőlöketet, vagy rántást adott. De hát ő igazán finom volt és… a lényeg, hogy a fiú intézte így, igen… Azért kicsit bűntudata volt. Jó, hogy elküldte. Akárhogyis élvezte a közelségét, azért ez nem lett volna helyes. Most… merjen elaludni? Jó lenne. Ichiro is hamarosan bealszik… Biztosan. A reggeli híradóig fel sem fog ébredni. Úgyhogy most már… megnyugodhat. Nagyon jól esne végre… pihenni. Teljesen át tudta érezni, mért szeret annyira aludni a fiú. Lehunyni a szemed és csak elmerülni valami ködös világban, olyan könnyű, olyan szép! Bármi szörnyűség is történik körülötted, mindent elfelejthetsz. Most pontosan erre volt szüksége. Illetve, ő nem is a körülötte lévőt akarta feledni, ahhoz túlontúl ragaszkodott, most, hogy rálelt, inkább a fájdalmait akarta feledni. A hideget, ezt a feszítő, szúró érzést belül… Történhetett volna minden másképp is… az imént… el tudta volna még viselni az előbbit még pár… jó pár ideig… De… nem szabad ezen gondolkodnia! A volna a legfájdalmasabb szó az összes közül…

Évekkel korábban Himeno elszántan állt a vívőklub vezetője előtt. Divatosabb volt igazi japán stílusú harcokat tanulni, csakhogy… őt taszította minden, aminek a kormányhoz van köze. Örült, hogy rálelt egy lehetőségre, ahol európai stílusú harcművészetet tanulhat. Nem mintha, jobb híján nem érte volna be azzal, ami van, de ha már… Bár sejtette, hogy a tanítás szellemisége így is a sajátjuk lesz. Az azonban valami a régi időkből, valami ebből az őrületes rendszert megelőző korszakokból… amikor még… biztos az sem volt tökéletes világ, de legalább valami igazság létezett… Tartogat vajon ilyesmit a jövő? Nem sok jelet látott erre. De ő… azért remélt. Látni akarta azt a jövőt, akármilyen is legyen. Élni akart abban a jövőben. Csakhogy ez… egyre nehezebbnek tűnt, még gyerekfejjel is.
- Mért akarsz, ahogy te fogalmaztál, „harcolni” tanulni? – kérdezte tőle hosszas csend után a férfi. Himeno gyorsan válaszolt. Türelmetlenné tette a várakozás. Mi tartott neki ennyi ideig, hogy feltegye ezt az igen bonyolult kérdést? És olyan furcsán mustrálta! Különös fazon…
- Meg akarom védeni magam!
Igen. Megvédeni. Muszáj, megtanulnom!
- Megvédeni? – kérdezett az vissza.
- Igen! – hadarva fogott bele, el kell mondania, hogy megértse milyen fontos is ez! – Az unokanővérem megölték – nem merte kimondani kik, de nyilvánvaló volt -, nem tudjuk mi volt az oka, talán… nem is volt. A vőlegényének voltak összetűzései a… - félve nézett az oktatóra – velük… Bizonyára emiatt, én pedig… Ha valamiért egyszer rám is megharagudnának, én nem… nem akarok tehetetlen lenni!
A férfi elmosolyodott.
- Gyilkolni akarsz megtanulni?
Himeno összerezzent, de aztán lehunyta a szemét, hogy magába gyűjtse minden bátorságát.
- Ha kell – mondta végül határozottan a férfi szemébe nézve. Az csak mosolyogva ingatta a fejét.
- Ebben a zavaros világban, hálát adhatunk azért, amit megéltünk. Nem szabad arra vágyni, hogy hosszú életünk legyen, nem szabad ragaszkodni a jövőnkhöz, mert ilyen nem létezik. Legyél hálás a múltadért, és élvezd ki minél jobban a jelened. Ennyit tehetsz összesen. Ha olyan a jelened, hogy sose bánod a múltad, jó úton jársz, de… ha a jövődet hajkurászva nem éled meg a jelent… mindent elvesztettél. Nem tudlak arra megtanítani, amire vágysz.
- Akkor most… ez azt jelenti, hogy elküld? – gondolta magában remegve a lány.
- Sok másra azonban igen – folytatta a férfi – Így is érdekel?
Himeno elgondolkozott. Másra? Mire?
- Gondolkodj el ezen, és ha még mindig úgy gondolod… Gyere vissza később! – mondta a férfi búcsúzóul, s magára hagyta az összezavarodott lányt.

Milyen igaza volt! Talán csak most értette meg igazán. Már nem akart sírni. Olyan dolgot történtek ma… és tegnap… Amiért valóban hálás lehetett. Az a pár óra, amit Kaori mellett töltött… Különös, mennyire jó érzés volt megvédeni valakit. Nem gondolta volna, hogy Kaori ennyire törékeny lány. A kinézete se ezt sugallta. Olyan magas és bandatag, mégis… Milyen szomorú volt, és milyen magányos. És először őt is meg akarta ölni! Annak ellenére, hogy megmentette! Félt tőle, nem bízott benne. De végül nem tette meg, igaz? Ichirot sem ölte meg. Nem számít, mit gondolt, mivel próbálkozott. Nem tette meg. Ez a lényeg. Végülis… akkor nem rossz ember. Keze fáradtan pihent a párnán. Iszonyúan mart a gyomra, szerette volna megnyugtatóan megdörzsölni, de nehéznek érezte a kezét. Nem számít… mindjárt… elalszik… nem fogja érezni utána… Jó volt veled Ichiro! Nagyon jó volt melletted… Már nem bánom, hogy a hátad mögé bújtam… Nem is volt olyan rossz… gyengének lenni. Ha van valaki, aki megvédjen, egyáltalán nem az! És… Hiroshi hülyeségeit hallgatni is jó volt… Nagyon… Ez a két kis butus... Nagyon szórakoztatóak voltak. Elmosolyodott. Hálás vagyok. Mindannyiótoknak. Nagyon rövid idő volt, de… Járhattam volna rosszabbul is, nem igaz? Örülnöm kell, és örülök is, hogy mindezt megkaphattam. Vágyhatnék arra, hogy felnőjek. Sírhatnék azon, hogy milyen igazságtalan, hogy bekerültem a Programba, de… ha mindez nem történ volna meg, ha családom lenne… később… akkor meg a gyerekeim kéne féltenem ettől, nem? És nem csupán ettől… Annyi veszély van, annyi igazságtalanság. Szíves örömest szállnék szembe mindezzel, de… Ha már nem így alakult. Nem bánom. Nem szabad bánnom, mert akkor sem változik meg. A jelen számít, mert az még van… Amíg van… addig az számít. És még van… ha csak pár… másodpercig is, de… érzem Ichiro kellemes, megnyugtató illatát… Ő maga nincs mellettem, de… Ha itt lenne, azonnal észrevenné, ezt pedig nem akarom. Nem akarom, hogy szomorú legyen… Az lesz, de… csak egy kicsit ne tudjon még róla… csak egy kicsit aludhasson, nyugodtan, boldog tudatlanságban. Megtehettem volna, hogy… hazudok neki, hogy gyűlöljön, és akkor talán nem fájna neki, de… Szükségem volt rá. Nagyon. Önzőség, igaz? De jobb volt így. Nem bánom. Tompulni érezte a fájdalmat. És egyszerre érezte azt a könnyűséget, amit a közelgő álom hoz. Azt a jó érzést, mikor egy párnába fúrod a fejed, kellemesen üresek a gondolataid, s csak a halk lélegzésed hallgatod. Egyre… messzebbről… Egész sokáig… bírtam… Elhitted ugye… hogy… minden rendben? Ugye Ichiro? Nem is volt akkora hazugság. Valójában… tényleg minden rendben van. Maradt 21 fő.

Shouri senki másra nem talált a susnyásban, de a kitaposott útnak azért örült. Tényleg sokkal könnyebb így, hogy már valaki letudta helyette a nagyját. Tényleg, meg sem nézte, mi végzett Sasamével...
Elgondolkodva nézett vissza arra, amerről jött. Pedig talán jobb lenne már most felkészülni, mi vár rá. De így a sötétben úgysem látna rendesen, akkor meg nem tök mindegy? Megrántotta a vállát és továbbment. Lehet, hogy emiatt még kellemetlen meglepetésben lesz része...
Furcsamód megkönnyebbült, mikor kiért a bozótosból. Akkor tehát? Tovább az északi part mentén, mást úgysem csinálhat. De azután? Lemenjen dél felé, vagy tovább nyugatra? Na majd addig még eldönti.

Daisuke gondolataiba merülten nézett föl a hegyen magasodó toronyra. Ha tényleg oda akar menni... akkor még elég sokat kell másznia. És még mindig nem tudja, mi vár rá, bár őszintén... nem is akarja tudni. De érdemes...? Érdemes kockáztatni és odamenni? Vagy pedig inkább érdemes tovább folytatni ezt a cél nélküli körözgetést a szigeten? Legyen vége, zárják le itt és most... talán végleg. Mert most nem csak arról van szó, hogy unja a fejét. Most már nem húzhatja ki szótlanul magát minden alól, már nagyon is benne van a sűrűjében. És ölt is... Akkor és ott majdnem otthagyta a francban a nuncsakut is...
Végre befejezte a töprengést és elindult felfelé.

- Na jó, még Tatsuyáék jól el vannak a telefonokkal, én körbenézek itt kicsit - mondta Kenta otthagyva a szobában összegyűlt túl nagy csapatot. Midori rosszallón tekintgetett a gép felé. Pont most támad sétálhatnékja, mikor bármi történhet? Na nem mintha Kenta nem érdemelne meg egy kis pihenést, de ha valami közbejönne... A földön ücsörgő Kaori mellé lépdelt.
- Na mizujs?
A lány megrántotta a vállát. Midori is tudta, hogy legszívesebben menne már Namiék után, de... ki kell várniuk a kedvező pillanatot. Mikor nem olyan feltűnő, hogy elslisszolnak... Így hát bármennyire távol is állt a személyiségétől Midori is megpróbált csenden ücsörögni, és türelmesen várni.

Kentát egy cseppet sem érte meglepetésként, hogy egyenruhája alatt átázott a kötése. Azon inkább csodálkozott, hogy a ruha nem lett véres. De legalább nem aggódnak feleslegesen a többiek. Óvatosan levette, s nekiállt újra átkötni a sebet. A Namiékkal való találkozás óta hozzá sem nyúlt, pedig Nobunak sikerült tovább mélyíteni a Koheitől szerzett kedves kis ajándékot... Eddig azonban túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön.

Tatsuya és Haruka szótlanul ültek a székeiken, miközben egyre csak az előttük lévő telefonokat bámulták. Most vagy sikerült, vagy kezdhetik az egészet elölről. Bár elvileg kipróbáltak jó pár variációt, ami csak eszükbe jutott, de mi van, ha mégis elszámolták magukat? A beállítások elvileg jók... elvileg. És mi van a gyakorlattal?
- Jól van... - szólalt meg halkan Haruka, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban valami rossz fog történni - Akkor... próbáljuk ki. Mondjuk hívd fel a sajátodról ezt... ez Eizané, ugye? Vagy küldj neki üzenetet. Ha elszúrtuk...
- Akkor neked sincs róla fogalmad, mi történhet. Mondjuk felfigyelnek rá, hogy a telefonokkal is piszkálunk, vagy fene tudja. Nos akkor... próbáljuk ki...

- Izé... azt hiszem, változtatnunk kell a taktikán és mégsem dél felé indulni Hayate felé... - kezdte Eizan - ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy Daisuke épp idetart. Furcsa... vagy nagyon elbízta magát, vagy... egyszerűen csak nem gondolta át, hova tart. Hisz ez eléggé szembetűnő hely, szinte nyilvánvaló, hogy lesz itt valaki...! Hát erre kíváncsi leszek... Akkor módosítás... Daisuke úgymond házhoz jön. Akkor vannak még felettünk Akihitoék... huhh, akiket ha szerencsések, elkerül Shouri. A mocsár felett Hayate, még a sivatagban Kazushige, Namiék a romok alatt, a romoknál meg... várjunk csak... ez eddig nem volt...
Összevont szemöldökkel az egyik új piros pötty felé vitte a kurzort.
- Himeno... meghalt... De hát...! ... Ezek szerint Hiroshiék mégsem úszták meg teljesen a Nobuékkal való találkozást...

Kaori felpattant, s a gép elé ugrott. Nem akarta elhinni a hallottakat.
- Himeno...? - remegve támaszkodott az asztalba. Tényleg... tényleg maghalt... - Dehát már... eltelt egy óra... nem lehet, hogy... hogy... ennek semmi köze Nobuékhoz? Nem lehet, hogy... csak ők is rájöttek, hogy kell leszedni a nyakörvet és...? - ez utóbbi már tényleg elég hihetetlenül hangzott. Tudta maga is. Mégis... nem akarta elfogani a gondolatot, hogy az egyetlen ember, akin valamelyest segíteni tudott a szigeten már... Akkor semmit sem ért, amit tett?! A többiek itt mind... annyi életet mentettek meg, ő pedig... Érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Hátrafordult, s látta, hogy Natsuki próbálja nyugtatni. Nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, barátnőjéhez bújva keresett menedéket. Az nem tudott mit mondani neki, csak lassan simogatta a hátát. Fogalma sem volt, mi történhetett amíg Kaori és Himeno együtt volt, de... Sorano elől menekültek, egy őrült játék kezdetén, félve, bizonytalanul és... kitartottak egymás mellett. Nem lehet könnyű egy ilyen "barát" elvesztése.
Midori szomorúan pislogott Kaorira. Milyen ironikus. Valaki akit szeret, megölt valakit, aki szintén fontos volt neki... ilyenkor... vajon mit érez az ember?

Tatsuya tárcsázta a számot, majd merőn figyelték tovább a Haruka kezében tartott telefont. Tatsuya várta, hogy kicsengjen a túlfelén, majd Eizan telefonja... megcsörrent. Haruka kis híján elejtette meglepetésében, de azért felvette.
- Hallasz is vele? - kérdezte bizonytalanul.
- Igen - bólintott Tatsu - Ezek szerint...
- Sikerült...! Te... én nem tudom igazából, mit műveltünk, de ezek szerint bevált...
- Reméljük, hogy ha a telefonok eltávolodnak egymástól, akkor is működik. Elvileg kéne neki, ugye?
- Elvileg igen. Azért majd teszteltessük le velük, mielőtt nekivágnak a szigetnek.
- Akkor gyere, minél előbb elindulnak, annál jobb.

Benawi némán figyelte a mellette ácsorgó Yuukát. Fenn a hegyen... álmodni sem mert volna róla, hogy ilyen jó helyzetben lesznek. Örült, hogy be tudja tartani az ígéretét. Igaz, elsősorban nem rajta múlt, de... Yuuka ki fog jutni innen. És Natsuki is. És még sokan mások. Lehet, hogy még akár ő maga is! Azért... Amíg Ichiruék elmennek jó lenne megtárgyalni a továbbiakat. Jó, hogy összeszednek mindenkit, de... utána? Kiúsznak a tengeren? Na az neki biztos nem menne... De másképp hogy szerezhetnének hajót a kijutáshoz? Talán csak a csapat egy része megy ki, aztán kihajóznak értük? Ez járható útnak tűnik. De észrevétlenül feljutni és legyőzni a gépfegyvereseket... Ez a feladat nyakörv nélkül is épp elég nehéz! Mi mást tehetnének? Megfenyegetik valamivel Matsuét, hogy ha nem ad nekik egy hajót akkor... akkor mi? Megölik őt? Persze, csupán 8-10 gépfegyveres őrzi. Legalább! Nem, azért még közel sem biztos a helyzet. Hihetetlenül sokat megtettek... mégsincsenek semmivel sem előrébb!

Yuuka döbbenten nézett maga elé. Itt vannak, figyelemmel tudják kísérni az eseményeket, most már megvan a lehetőségük arra is, hogy közbelépjenek, erre... megint elkéstek. Lehet, hogy Eizannak volt igaza, lehet, hogy a végén tényleg mindent lekésnek... Szegény Kaori... Vajon most Himenót siratja... vagy Namit? Mindkettő fájhat, talán egyszerre emészti mindkettő belülről. Már csak... az osztály fele maradt meg. Egy nap alatt meghalt 21 társuk... és még ki tudja, később mennyi fog? Hogy ők kijutnak-e egyáltalán. Félve kereste Benawi tekintetét. Szerinted...? Van még remény számunkra az életre...?

- Elkészültünk - lépett be Tatsuya a helyiségbe nyomában Harukával és kezükben egy-egy mobillal - Úgy néz ki, az adatok is megmaradtak és sikerült kiépíteni a hálózatot.
- Egyedül a hatóköre az, amivel kapcsolatban kétségeink vannak - vette át a szót Haruka - Tehát majd valahogy ki kéne próbálni, ahogy mentek lefelé.
- Elvileg nem tudnak belehallgatni sem - bólogatott Tatsu, de hirtelen találkozott a tekintete Eizan komor pillantásával - Mi az...?
- Mínusz egy - felelte a fiú - Himeno meghalt. Szóval igencsak bele kell húznunk. Ja, és Daisuke meg nemsokára ideér.
Tatsuya arcáról lehervadt a mosoly, míg Haruka halkan felszisszent.

Hiroshi unottan forgatta ép - pusztán súrolt - jobb kezében a gépfegyvert. Mennyivel könnyebb, mint a puska... Csak nem haragszik meg Ichiro, ha most rövid ideig nála marad. Legalábbis addig, amíg újra tudja majd használni a bal kezét. Na igen, szépen leamortizálta a vállát... Ráadásul két golyó is! Ez biztos nyomot is fog hagyni.
Felsóhajtott és megmozgatta zsibbadt tagjait. Ráadásul a föld is milyen hideg már. Ők bezzeg megint alszanak. Tekintetével megkereste Ichirot. Csipkejózsika, mi? Megnézném a meglepetésed, ha valamelyik reggel a hercegnő ébreszt fel. Apropó, hercegnő... Pillantása most Himenóra siklott. A hercegnő visszautasította a hős lovag közeledését, vajon miért? Furcsa... Majd valamikor jól megkérdezi. Lehet, hogy csak megérezte Ichiro leheletét.
Halványan elmosolyodott. Pedig aranyos pár lenne, és eggyel több szekálási lehetőség. Vajon Ichiro mennyire változna meg? Már most sokkal előzékenyebbnek tűnt, mi lesz itt később? Ehh, érdekes lesz... Reggelig hagyja őket aludni, utána viszont tovább kéne állniuk. Addig magába is ver egy kis életet. Lehet, hogy fel kéne menni a vár fölé a parthoz, oda csak nem mennek sokan. Vagy teljesen el innen. Na majd később megvitatják, most pihenjenek csak, rájuk fér.

Kaori megborzongott Eizan szavaitól. Csak egyre többen és egyre jobban gyűlölik Namiékat, de... Ő nem akar még valaki elveszteni! Még ha Nami is az oka, hogy Himenót se láthatja többé. Belekapaszkodott Natsuki ruhájába. Az meglepetten nézett rá.
- Kérlek... kérlek, ha mégis találkozok... - nyögte sírva - ne öld meg! Kérlek ne vedd el tőlem őt is! Kérlek... kérlek...
Natsuki keze megállt a lány hátán. Mégis mit mondhatna? Mit tehetne? Belesajdult a szíve Kaori könyörgését hallgatva, de... Mégis mit tehetne? Nami nem fog hallgatni rá! Ha nem harcol ellene, akkor... akkor meg ő lesz halott, az jobb Kaori? Boldogabb leszel, ha én halok meg Nami helyett? Ugyan már, itt nem érne véget a dolog. Téged is megölne! Mindezeket azonban nem akarta kimondani még egyszer. Kaori korábban sem értette meg, ilyen zaklatottan pláne nem fogja. Hazudni sem hazudhat neki. Ha összetalálkozom vele, igenis meg fogom ölni... Mintha nekem ez oylan könnyű lenne, a francba is! Inkább nem mondott semmit... Csak hagyta, hogy Kaori sírása lassan elcsituljon.

- Akkor először kimegyünk Daisuke elé? - kérdezte Ichiru - Közben meg teszteljük a telefonokat... És utána?
Natsuki közben figyelte mit találnak ki a fiúk. Neki amúgy is mindegy merre mennek. Majd ők eldöntik. De addigis míg el nem indulnak, msot Kaori mellett a helye.

Benawi óvatosan közelebb húzta magához Yuukát. Vajon min gondolkodik? Az előbb olyan kérdő volt a tekintete, de semmit sem mondott. Különös. Még mindig olyan nehézkesen beszélnek egmással. Talán még mindig attól fél, hogy...?
- Tudtál valamennyit aludni? - kérdezte csak úgy - Még mindig fáradtnak tűnsz. Kemény napunk lesz.

Kenta visszatérve aggódva nézett végig a társaságon. Mi ez a hangulat? Kaori miért...?
- Mi történt? - kérdezte a gép felé sétálva. Midori válaszképp csak a monitorra bökött. Nem akarta, hogy Kaorinak még egyszer hallania kelljen, és Kentával sem akart különösebben szóba állni. A fiú szomorúan szemlélte Midorit, míg az el nem fordította a fejét. Mi... de most mégis! Mi rosszat tett, hogy Midori már ennyire elutasító? Talán... mégsem kellett volna utána mennie... A francba, tényleg nincs érzéke a nőkhöz!
Megnézte inkább a térképet, s eltartott egy darabig, míg megtalálta a legújabb vörös pontot. Különösebben már nem rendítette meg a tény. Inkább nekiállt ellenőrizni, hogy tevékenykednek-e Matsuéék, hogy ne tűnjön érzéketlennek, csak mint akinek éppen fontos dolga van, és nem ér rá, se vigasztalni, se taktikákon agyalni.

- Akihitóék most pont a hegy másik felén vannak és Shouri is arrafelé tart - fontolgatta a lehetőségeiket Eizan - De Midori mondta korábban, hogy Daisuke nem feltétlenül akar csatlakozni, tehát ez az eshetőség is fennáll. És akkor már azt is fogja tudni, merre vagyunk. Bár nem valószínű, hogy ránk küldene bárkit is. Hayate meg most Kazushige felé tart, ha nem is pont arra, de északra. Lehet, hogy először Kazushigét kéne összeszedni, majd Hayatét. Utána... valahogy eljutni Hiroshiékhoz és Amiékhoz. De nyugodtan várom bárki javaslatát, hirtelen ez tűnt logikusnak.

- Igen, egész jól aludtam - bólintott Yuuka és ez most nem volt hazugság. Maga is meglepődött rajta, hogy miután beszélt Harukával, milyen könnyen elaludt. Akkor tényleg megnyugodott egy kicsit - Kicsit rövid, de nyugodt pihenő. Te viszont nem pihentél semmit, ugye? Viszont megfejtettétek a nyakörveket, és most már a kommunikáció is meg van oldva... szerinted sikerülhet így? Olyan... furcsa, hogy eddig nem léptek semmit... Kicsit félek emiatt, hogy minden túl könnyen megy...

- Adjon valamit fejfájás ellen... - intett a mögötte álló férfinak Matsue, miközben másik kezével a homlokát masszírozta. Ez... hosszú beszélgetés volt és nagy részét nem igazán élvezte. Főleg a jövőjére vonatkozó részeket. Felsóhajtott, és hosszú idő óta először gondolt a családjára, akiket hátrahagyott emiatt... megérte? Persze a kormány utasítása szent, de tényleg megérte azért, hogy esetleg nem láthatja többé őket? Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bár megint elcsenné a telefont Ichirou és felhívná. De nem valószínű így az éjszaka közepén. És mindjárt óraátállítás is.
Össze kell szednie magát, ez így nem állapot...! Eddig is nagyrészt magának köszönhet mindent. Ő csak kíváncsi volt, meddig jutnának el, sosem hitte volna, hogy így ki tudják játszani a rendszert. És mikor rájött, már késő volt.
- Lehet, hogy minden nyomot megsemmisítenek... - motyogta maga elé - Mindent... és mindenkit...
De már nem halogathatta tovább azt a telefont, így még talán van egy kis esélye. Talán még kimentheti magát. Hátradőlt és a még rendesen játékban lévők helyzetét fürkészte. Ott legalább minden rendben megy, nemrég volt még egy halott. Bár valahogy már nem volt kíváncsi rá, mi sülhet ki ebből az egészből. Nem ez volt az első Program, amit levezetett, ezért nem is értette, hogyan fajulhatott idáig. Jobban ki kellett volna vizsgálni az előéletüket...

- Jó ez így - bólintott Ichiru - Csak haladjunk. Most már minden kész.
Natsuki lassan elengedte Kaorit.
- Részemről is rendben - megsimította Kaori haját - Jól leszel? - kérdezte tőle.
- Igyekszem - felelte az szemét lesütve, s elállt a lány útjából, hogy csatlakozhasson a fiúkhoz.
- Vigyázz magadra! - mondta neki féltve figyelve, ahogy az leül Midori mellé. Aztán nagy nehezen elszakította a tekintetét, s odasétált a fiúkhoz - Rendben, akkor menjünk! Ki vállalja a kommunikációs posztot? - bökött a Tatsuya kezében tartott telefonra.

- Igen, engem is aggaszt - bólintott Benawi - De lehet, hogy... csak túl sokat nézünk ki belőlük. És nem merjük elhinni, hogy megúszhatjuk. Szerintem... - elgondolkodva nézett Yuukára. Most terhelje ilyenekkel? - ha bármit is tudtak volna tenni, már léptek volna, mégis... a nehezén még nem vagyunk túl. Megkönnyítettük a dolgunk, de... Ahhoz, hogy kijussunk még... gyilkolnunk kell. És ez akkor se lenne könnyű, ha el tudnánk tekinteni attól, hogy ők is emberek.
Halakan, odébb húzódva beszélgettek.
- Majd később megkérdezzük a többieket is, de most... talán jobb lenne, ha kicsit pihennénk, van időnk, míg visszajönnek Eizanék. Én is fáradt vagyok már, és te se aludtál sokat - tétovázott egy pillanatig, aztán folytatta - Keresünk egy nyugis, üres szobát?

- Öhm... én akkor szívesen... - kezdte Tatsuya, de abba kellett hagynia, mikor Haruka kikapta a kezéből a telefont - Hé!
- Te akkor szívesen elmész aludni, ha már eddig nem tetted - vetett egy sértődöttnek tettetett pillantást Eizanra, majd halványan elmosolyodott - Majd én leszek az itteni kommunikátor. Figyelem a térképet és rátok szólok, ha nagyon arrafelé mentek, amerre nem kéne. Már ha nincs ellenvetés.
- Rendben, csináld - vont vállat lemondóan Tatsuya. Ha egyszer ez a csaj elhatározza magát, jobb nem belekötni, főleg neki nem.
- Felőlem is mehet - bólintott Eizan - De akár válthatjátok is egymást, hogy ne fáradjatok ki. Mi meg akkor menjünk.
Bólintott a többieknek és az ajtó felé indult.
- Ha minden jól megy, hamarosan felküldjük Daisukét. Utána odalent kipróbáljuk a telefont és már megyünk is tovább. Addig tartsátok a frontot.

Már megint túl sokan voltak egy szobában. Shinji egy darabig csendben figyelte a fejleményeket, aztán inkább kihátrált. Korábban inkább volt társasági ember, most azonban magányra vágyott. Zsebrevágott kézzel ballagott lefelé a lépcsőn. Mit kéne most tennie? Itt van és... nagy eséllyel túlélheti, de... miért? Mért ő? És Sayuri miért nem? Olyan közel voltak... Ahogy sejtette, Kenta már megint valami hihetetlent produkált! Ha ő akkor nem engedi el maga mellől a lányt... de hát ha egyszer olyan rosszul bírja a hisztit! Esze ágában sem volt utána rohanni... csakhogy ezúttal... Amiatt meghalt... Emiatt Sayuri már... Dühösen rázta meg a fejét. Nem! Honnan tudhatta volna?! Nem ő az oka. Ezért csakis az a kettő felelős! És nem fogják ilyen egyszerűen megúszni, azt garantálja! Itt fognak megdögleni ezen a rohadt szigeten!

Harcolni és gyilkolni... nem pont ez volt, amire vágyott, de Yuuka is tudta, hogy nem nagyon lesz más kiút, ha el akarnak innen kerülni. A kivezető út nem fogadja majd őket tárt karokkal, meg kell küzdeniük érte. És bárhogy is fél, nem fogja cserbenhagyni a csapatot. Ő is megtesz majd minden tőle telhetőt, ha most nem is tud sokat segíteni.
A beszélgetés második felére viszont kissé felgyorsult a szívverése, és nyelt is egyet. Egyedül Benawival...? Egyszerre szerette volna meg nem is, olyan furcsának tűnt... Vajon... mennyi a mögöttes szándék? Vagy tényleg csak pihenni akar? Már ennek is örülnie kéne, ha már eddig nem tudta rávenni, hogy ő is aludjon. Most meg Benawi önként jelentette ki, hogy végre ő is ledől egy kicsit. Mit csináljon most...?
Remélte, hogy nem tűnt túl hosszúnak az idő, amíg fontolgatta a fiú szavait. Lehet, hogy nem ez a helyes döntés, lehet, hogy mások összevont szemöldökkel figyelnék, ahogy bólint majd halkan csak annyit mond:
- Rendben...
Ő mégis így tett. És remélte, hogy később sem fogja megbánni.

Natsuki elvette a telefonját, s egy pillanatig figyelmesen megszemlélte. Mintha semmi sem történt volna vele... Azt hitte minimum vezetékek lógnak majd belőle... Végigpillantott a csapaton.
- Hát akkor... Legyetek jók! És vigyázzatok egymásra! - mondta a fiúk után indulva. Ichiru is mormogott valami köszönésfélét meg vetett egy gyors pillantást Benawiékra, de zavarba hozta, hogy azok ketten egymáshoz bújva állnak, így inkább semmit sem mondott barátjának. Minek hosszasan búcsúzni? Jönnek még vissza... Remélhetőleg... Natsuki visszafordult, s átsietett Kaorihoz. Leguggolt mellé, s megsimította az arcát.
- Fel a fejjel! - mondta neki mosolyogva - Minden rendben lesz, ígérem!
Kaori a szemét törölgetve nézett fel rá.
- Biztosan? - kérdezte gyerekes bizakodással a hangjában. Natsuki bólintott.
- Minden tőlem telhetőt megteszek!
Egy óvatos mosoly jelent meg Kaori arcán is, és bólintott. Natsuki felkelt, s visszasietett a fiúkhoz, hogy ne várakoztassa meg őket.
- Te meg vigyázz erre a hülyére! - mondta Yuukának, mire Ichiru se állta meg tovább szó nélkül.
- Így van. Ha rosszabbul lesz, mire visszaérünk, mi ketten sose leszünk jóban... - mondta komoly arccal a lánynak.
- Ugyan már! - legyintett Benawi, hogy oldja a feszült hangulatot. Sikertelenül.

- Túl zajos ez a szoba, menjünk ki, jó? - kérte Midori Kaorit. Elég átlátszó volt, tekintve, hogy most mennek el hárman, s Tatsuya is el lett küldve aludni. Kenta a lányra pillantott. Midori dühösen kapta el a tekintetét.
- Talán valami ellenvetésed van? - mordult fel - A szobából se mehetek ki az enedélyed nélkül?
- Nem, én csak... - rázta a fejét zavartan a fiú, de Midori nem hagyta, hogy magyarázkodjon.
- Nagyon, de tényleg _nagyon_ zavar, hogy állandóan engem nézel! Foglalkozz a saját dolgoddal! Fogalmam sincs mit akarsz tőlem, de...
Meglepetésére ezúttal Kenta vágott közbe, vöröslő arccal.
- Megértettem, nem kell tovább ragoznod! - mondta dühösen - Rád se pillantok többet, megnyugodhatsz!
- Jól van akkor! - mondta csípőre tett kézzel a lány - Megbeszéltük végre!
Azzal kézen fogva Kaorit az ajtóhoz sietett, hogy a többiek nyomában mihamarabb kijuthasson. Szegény Kaori csak pislogva hagyta, hogy Midori vonszolja maga után. Vajon miért utálják egymást ennyire ezek ketten? A hegyen úgy tűnt, hogy Kenta... Nagyon aggódik Midoriért... Talán ez azóta se változott, de akkor a lány miért ilyen visszautasító vele? Nem akar rosszat, nem igaz?

Yuuka próbált mosolyt erőltetni az arcára, de úgy érezte, elég riadt lehet a pillantása. Ennyit erről... de... legalább megpróbált vele viccelni, vagy valami hasonló. Viszont Ichiru szavaira valami más is eszébe jutott.
- Tényleg Benawi... a sebed... nem kell átkötni, vagy valami? Mert már nagyon régóta rajtad van ez a kötés...

Haruka közben közelebb ment a géphez és várta, hogy a többiek leérjenek. Kíváncsi volt, tényleg sikerült-e összerakni. Amíg várt, a térképet kezdte vizsgálgatni, és próbálta felmérni a lehetséges mozgásirányokat, amiket majd tudatnia kell a többiekkel.
- Még mindig itt vagy, ugye? - szólt hátra hirtelen a válla fölött, mire Tatsuya összerezzent.
- Én...? - kérdezte önkéntelenül.
- Nem, Benawi. Persze, hogy te... Na tipli! Ha te rávettél, hogy aludjak, akkor most rajtad a sor, hogy törlessz, úgyhogy gyerünk. Akár a csajszobába is mehetsz, úgysincs ott senki. Jut eszembe, Kenta! Te mikor pihentél utoljára?
Kissé furcsállta Midori előző viselkedését, de inkább nem akart rákérdezni a fiúnál, nehogy még miatta is rosszabb legyen a kedve. Úgyhogy inkább elnapolta a kérdést.

- Ránézhetünk - mondta vállrántva Benawi, miközben Midoriék nyomában kimentek a szobából. Nem mentek túl messzire, a lányszoba és a számítógépes közöttibe mentek be. Leült az ágyra, s fáradtan dőlt hátra a falnak.
- Elképesztő, mennyi minden történt ma. Pedig még csak 2 óra! Ichiru szépen megfejtette a nyakörvek rejtélyét. Nem gondoltam volna, hogy ezt is összehozza pedig... - megcsóválta a fejét - ismerem egy ideje, ért az ilyesmihez, de... Mindegy. Hagyjuk - kíváncsian nézett a lányra - Te mit gondolsz róla? Mármint Ichiruről - pontosított, pedig nyilvánvaló volt, hogy őt kérdezi - Tudom, hogy nem viselkedik veled túl kedvesen, de... nem rossz ember, hidd el... csak... - mi is lenne ide a helyes szó? - nehéz természete van.

Egy kis lépcsőzés után Midoriék is újra kettesben ücsörögtek. Kaori türelmetlenül nézett a másikra.
- Megyünk mi is?
- Lassíts! - nyugtatta Kaorit - Menni fogunk, de előbb várjuk meg, mi lesz Daisukével. Lehet, hogy visszahozzák. Nem beszélve a telefonról. Ha eltűnünk, és Kentáék észreveszik egyből szólni fognak Natsukinak. Ők meg hanyat-homlok visszarohannak, pont szembe velünk! Majd ha leértek a hegyről mi is elindulunk. De akkoris necc, ha hamar észreveszik itt, hogy eltűntünk.
- Azonnal Namiékhoz megyünk, ugye?
- Hát persze! - felelte Midori Kaori aggodalmán mosolyogva - De most nyugi. És csend. Mindent elrontasz, ha pattogsz - Hű, ezt de furcsa volt a saját szájából hallania!

Matsue végre kissé összeszedte magát. Ha már mást nem is tud csinálni, legalább azokra ráijeszthet, akik semmit sem tudnak még a társaik kis összeesküvéséről. Viszont már hajnal kettő, itt az ideje, hogy akkor velük közölje az örömhírt. Hát jó. Közelebb húzta a mikrofont, megvárta, amíg az óra pontosan elüti a várt időt, nagy levegőt vett, majd megszólalt.
- Rendkívüli közleményünk hallhatjátok! Most meglepődtetek? Ha azt hiszitek, máris hajnali hat, csak elvesztettétek az időérzéketek, akkor tévedtek. Bár az utóbbi fele még talán igaz is. Ugyanis fogalmazzunk úgy, hogy hmm... az előző híradóban elfelejtettem megemlíteni egy apróságot. Gondolom nem sokan tartottátok fejben, hogy át kell állítani az órát, ugye? Jajj, ennyire ne legyetek feledékenyek! Bizony-bizony, jelenleg nem hajnal kettő van, hanem már három. Szóval tessék vigyázni a tiltott zónákkal, mert kissé előbb lesznek aktívak, mint eredetileg számítottatok rá. Hát, röviden csak ennyi. Reggel újra jelentkezem...
Kikapcsolta a mikrofont, majd eltolta magától.
- Legalábbis nagyon remélem... - mondta már csak magának.

Hiroshi döbbenten hallgatta a híradót. Egy órát vesztettek...?! Gyorsan előkapta a térképét és megnézte a következőnek esedékes tiltott zónákat. Szerencsére egyikbe sem estek bele. Felsóhajtott, de közben a szeme sarkából észrevette, hogy Ichiro ébredezik.
- Már megint mi van...? - kérdezte álmatag hangon a fiú.
- Semmi, aludj vissza nyugodtan, még van pár órád - válaszolta Hiroshi - Majd reggel megbeszéljük.
Ichiro még mindig inkább álmodva bólintott és visszahajtotta a rögtönzött párnára a fejét. Valószínűleg pár pillanaton belül már ismét aludt. Szegény nagyon kész lehetett már.
Valami más viszont nem stimmelt... Hiroshi megkereste Himenót is a tekintetével. Ennyire mélyen alszik? Az előző híradóra is kijött, akkor elvileg ezt is hallania kellett. Ha már Ichiro feltámadt rá, akkor pont ő nem? Ennyire fáradt?
A gépfegyverre támaszkodva feltápászkodott és a lány felé fordult.

Kenta meglepetten hallgatta Matsue hangját.
- Hmm.. Már azt hittem nekünk üzen valamit - fordult Harukához - Mindig arra várok, hogy beszól egyszercsak, hogy "rajtatok tartom a szemem", vagy "hehe, megdöglötök". Amúgy... - körbenézett a szobában - Most mindenki elhúzott?
Azért hálás is volt a kis közbeékelt híradóért. Talán Haruka elfelejti a hozzá intézett kérdését. Mikor is pihent utoljára? Még a hegyen Midorival az ölében... Megsajdult a mellkasa. Szívesen lepihenne, ha lehetne minden olyan, mint legutoljára. Akármennyit is haladtak a kijutással ő maga úgy érezte... minden csak rosszabb lett azóta.

- Nagyon... makacs... - felelte végül Yuuka - Olyan, mintha mindig tudná, mit akar, és nem tetszik neki semmi, ami ez ellen vét. Néha meg olyan.. magának való... Így összességében... teljesen más, mint te - próbálta elrendezni a gondolatait. Ám ez nemigen sikerült, mert közben megszólalt Matsue híradója - Ezek szerint... most már három van? Nem tudom, hogy ez most rossz, vagy jó nekünk...

- A nap attól még ugyanakkor kel fel - rántotta meg a vállát Benawi - Nekünk csak ez számít. Visszatérve az előzőekre pedig... Furcsa, hogy így gondolod. Szerintem mi sokban hasonlítunk Ichiruval. Bár tény, hogy ő sokkal hirtelenharagúbb. Azért szerintem idővel jól ki fogtok jönni. Nekem úgy tűnt kedvel téged, csak... nagyon rosszul fejezi ki - mondta zavartan. Átkarolta a lányt - Mindenesetre ne aggódj miatta! Mindig olyan ijedt fejet vágsz, ha a közelben van. És miattam se aggódj! Jól vagyok. Ha valami baj lesz... Szólok, oké? Megígérem, ha kell. De most rendben vagyok. Igyekszem túlélni, és ha nem kell kiúsznom a hajóra, vagy ne lőnek le akkor... minden esélyem meg is van rá. De az előbbi kivételével semmivel sem rosszabbak az esélyeim, mint a többieknek. Ha ez a seb komoly lenne, már régen végzett volna velem.

- Himeno...? - Hiroshi csak halkan merte kiejteni a nevet, nehogy még Ichirot is újra felkeltse vele. Mikor nem érkezett semmi válasz, közelebb vonszolta magát, és most már kissé hangosabban tette fel a kérdést - Himeno?
Miért nem válaszol...? Aludhat ilyen mélyen? Lehet, hogy ennyire leszívta az erejét a harc meg a sebei...? Még közelebb lépett. A lány még mindig az Ichirótól kapott párnát ölelgette, amin mintha vér vöröslött volna. Átázott a kötése?
Nem volt szíve felkelteni a lányt, de muszáj volt valahogy elűznie a lelkében feltámadó rossz érzést.
- Himeno...! - szólt rá kissé határozottabban. Lehajolt mellé és megbökdöste az oldalát is, hátha csikis, de ez sem hozott eredményt. Közben majdnem elvesztette az egyensúlyát, így kissé kapálóznia kellett, mire újra visszanyerte azt. Eközben keze kissé hozzáért Himeno párnát fogó ujjaihoz. Hiroshi ijedten kapta félre a kezét. Miért ilyen furcsa...? Sokkal hidegebb, mint kéne...
A rossz érzés egyre csak erősödött, ezért nem törődve többé azzal, mi lesz a következménye, ujjait óvatosan Himeno egyik csuklója köré fonta. Gyerünk... csak egy kicsit nyugtass meg...! Az sem érdekel, ha pofon csapsz...!
Pár pillanat múlva tényleg elvesztette az egyensúlyát és a földre ült, mikor kifutott a maradék erő is a lábaiból. Elkerekedett szemmel meredt a kezére. Nem érzett... semmit... Semmit az ég világon... Óvatosan mert csak Himenóra pillantani. Nem lehet... nem lehetett ennyire vak, hisz végig ébren volt... hogy nem vette észre...?! Mi történt egyáltalán?! Sokáig tartott, mire végre sikerült elfordítania a fejét, de ekkor meg Ichirora esett a pillantása és még jobban elszorult a szíve. Ő még nem is... és majd neki kell...?
Most először érezte azt, hogy nem akar, nem mer majd Ichiroval beszélni. Talán most először kívánta azt, hogy ne kelljen majd látnia az arcát, mikor felébred, hogy jó messze legyen tőle.
Ujjaival tanácstalanul túrt a hajába. Mikor történhetett...? Az ő hibája...? Ha észrevette volna, hogy baj van, segíthetett volna még rajta? És miért nincs senki, aki ezekre választ adjon?! Először érezte itt a szigeten, hogy kezd elhatalmasodni rajta a kétségbeesés. Hogyan is mondhatná el neki...? Hogyan...?!