7/2 - Útban a szabadság felé

Hayate gondosan elraktározta magában a kapott információkat és a fejében már kezdett is összeállni az iskola eddig ismert részének vázlatos térképe.
- De - bólintott Nobu kérdésére. - Még egyedül is elég kockázatos odáig eljutni, és fennáll a lehetősége, hogy észrevesznek kúszás közben. Ha hatan nem is, de egy-két ember talán be tudja vállalni. A vécében elvileg nincsenek őrök, én legalábbis nem raknék oda. De előtte kóvályoghat pár. Ha bejutunk az ablakon, még mindig nem tudhatjuk, mi vár ránk azon a helyiségen túl, ismeretlen terepre kéne merészkedni. A másik esélyes a főbejárat, mivel a hátsóajtót nem érdemes feszegetni. Ha azt a két őrt kiütjük, talán nyert ügyünk van, de ha jeleznek a többieknek, a nyakunkba kapjuk a fél őrséget, ha nem az egészet. Hmm... induljunk el a ház felé, közben is taglalhatjuk. És esetleg kikérhetjük a többiek véleményét is. Bár... én a kétfrontos támadás ötletét sem vetném el.

Natsuki felemelte a kezét, aztán egyből meg is torpant. Talán nem kéne ezt csinálnia, talán a fiú nem örülne neki. Vett egy szaggatottabb lélegzetvételt, s közben megremegett a levegőben megakadt keze. Ennyit azért csak szabad... A fiú arcára tette a kezét.
- Kérlek, még maradjunk! Annyira... - félt, hogyha kimondja azzal elront valamit, vagy talán elszáll tőle a fiú fene tudja. Csak épp annyira szokta dícsérni őket, hogy a férfiúi hiúságuk rendben legyen, de sose vitte túlzásba, mert az unalmassá tenné. Most is így kéne, igaz? Visszahúzta a kezét, ám ahelyett, hogy eltávolodott volna, a mellkasára hajtotta a fejét - ... jó volt. Még sosem élvzetem ennyire egy csókot.

Kenta összevonta a szemöldökét.
- Kétfrontos? - ismételte - Az nem lenne öngyilkosság bármelyik csapatnak, akik elszúrnak valamit? Ha együtt vagyunk és tánk jön a fél őrség talán még túl élhetjük. Hármasával viszont... Elég esélytelen...
- Nem is tudom... - fontolgatta Nobu - Ha dupla vagy semmit akarunk játszani, csak besétálunk a főbejáraton mindannyian. Amolyan durr bele. De nekem mégis jobban tetszene Hayate ötlete. Ketten bemegyünk, csendben letisztítjuk a terep elejét, és kicsit körbenézünk. Talán hátul be is lehet engedni a többieket. Vészhelyzet esetén, ha látják hogy baj van, még mindig nekiállhatnak előről támadni. Akár az utánpótlással együtt. Talán a csendes kezdéssel jobban járunk. Akár négy-öt őrt is kiiktathatunk úgy, hogy Matsuéék még nem is tudnak róla, hogy itt vagyunk. A főbejárat felől ez enyhén esélytelen. És... azt azért be kell látnunk, hogy csak akkor van esélyünk megnyerni ezt a csatát, ha nem egyszerre jönnek ellenünk. Hatan még elbírunk egyszerre 8-9cel, de... Ennél jóval többen vannak. És itt még csak a kollektív túlélésről ebszélek, de... Gondolom, ha lehetséges úgy szeretnénk megvalósítani, hogy senki se haljon bele...

Yuuka Benawi vállába fúrta az arcát, hogy visszatartsa feltörő könnyeit. Ne sírj, nem szabad...! Megfogadtad... De könnyű azt mondani! Nagy nehezen mégiscsak visszanyelte könnyeit és felsóhajtott.
- Tudom, igazad van. Nem örülne, ha szomorúnak látna, és előtted sem akarok az lenni. Mélyen a lelkébe tiportam, nem hittem volna, hogy valaha is meg tud bocsátani. Erre itt, a szigeten, a halál torkában... mégis megtette. Hálás vagyok neki, de... tényleg rossz, hogy nem beszélhetek vele többet. De nem akarlak téged is elszomorítani. Kezd leülepedni bennem ez az egész, talán elkezdtem beletörődni. Ám te is fontos vagy nekem, sőt, és te még mindig itt vagy. A jelennek kell most éljek, a most-tal kell foglalkoznom, mert ha mindig a múlton rágódok, akkor sosem nyugodnék bele, sosem tudnék felejteni. Téged viszont semmiképp nem tudnálak elfelejteni és nem is akarlak. Ne hagyj el... - az utolsó szavakat már ő is alig hallotta. Biztos volt benne, hogy önszántából Benawi sosem tenne így, a szavak mégis kicsúsztak a száján. Ez volt a rejtett félelme, ami most felszínre került. Hogy egyszer csak Benawi is eltűnik, meghal, ő pedig magára marad Sayuri és a fiú fájó emlékével. Mit tehetne akkor?

Eizan átölelte Natsukit és arcán furcsa mosollyal cirógatta a lány hátát.
- Én sem... - csúszott ki a száján, de elharapta a folytatást. Az már más kérdés, hogy eddig nem rendelkezett túl sok összehasonlítási alappal. Na de ettől függetlenül tényleg így érzett. Szinte elvarázsolta, megigézte Natsuki közelsége, az egész lénye. - Nem tudom, mit művelsz velem, amitől így érzem magam... de kevés ilyen kellemes érzéssel találkoztam eddig. Ezért bárhogy is csinálod, de ne hagyd abba. Szeretem így érezni magam, ilyen furcsán bizsergőn.

Benawi gondolatban szidta magát ostobaságáért. Jobban oda kéne figyelnie a szavaira! Most felzaklatta szegény lányt. Igen, ő maga nagyon szerencsés, de Yuuka elvesztette a legfontodabb barátját. Valakit, akivel épphogy csak kibékült, de még igazán azt se, hisz csak a halála után tudta meg. Még csk egymás nyakába borulni sme tudtak, ahogy a lányok szokták. Pont mikor minden rendbejött volna, meghalt... Hogy lehet az ilyet elfogadni? Hogy lehet túl lenni rajta? Hiszen szerette, nagyonis! Fontos volt számára... És soha többé nem láthatja... El sme búcsúzhatott tőle. Ez oylan kegyetlen. Olyan borzasztó. Nem kellett volna meghalnia. Yuuka nem ezt érdemelte. Megérdemelte volna, hogy visszakaphassa a barátnőjét! Benne is fellángolt a düh Nobuék iránt. Milyen jogon okoznak másnák fájdalmat?! Olyan embereknek, akik egyáltalán nem érdemlik meg?!
Félt, hogy csak még jobban elkeseríti a lányt, de úgy érezte tartozik neki annyival, hpgy őszinte lesz. Vett hát egy mély levegőt, s belekezdett. Bármi megtörténhet és... a lány nem érezheti azt, hogy hazufott neki, és... ne is érje felkészületlenül...
- Nem akarlak... - válaszolta - Mindent meg fogok tenni, hogy melletted maradjak. Nem tudom elégszer megígérni, és... talán nem is szabadna ígérgetnem, mert gyűlölném meszegni a szavam, főleg, ha azt neked teszem, de... Azért nem vagyok teljesen biztos. A hegyen én még... azt hittem meg fogok halni. És áltattalak, hogy ne szenvedj miattam, de... Aztán sokkal jobban alakultak a dolgok, mint reméltem. És már majdnem meg is nyugodtam, de most... Most bevallom újra ijedt vagyok kissé... Nem olyan súlyos, de fáj, és ez aggaszt... De most már csak nem történhet semmi, igaz? Ha eddig kibírtam, ugye?

Hayate nem is reagált semmit Nobu tényszerű kijelentésére, miszerint ők ketten mennek majd keletről, ha ezt a tervet szavazzák meg. Tulajdonképpen ő is így gondolta.
- Ha az elején elintézünk egy pár őrt - folytatta Nobu megkezdett fejtegetését -, akkor máris megvan rá a lehetőségünk, hogy több fegyvert szerezzünk. Amíg tudunk, benyomulhatunk, utána akár vissza is jöhetünk hozzátok újdonsült lőfegyver barátaink társaságában. Már megnövekednének az esélyeink és enyhén más megvilágításba kerülne az egész roham ötlete. Esetleg... csaphatnánk odabent valamiféle felfordulást, hogy amíg azzal vannak elfoglalva, addig rohamozzuk a főbejáratot, így kevesebb őrrel kéne számolnunk. Belülről szétzilálni az egészet... de vajon mit lehet ez ügyben tenni? Ó, és persze azzal is számolnunk kell, hogy gyorsnak kell lennünk, és természetesen hangtalannak. Ha csak egy lövés is elcsattan, amíg bent vagyunk, végünk. Végérvényesen. Legyen akár az ellenfél, aki elsüti a fegyvert, vagy mi magunk. De meg is van a hátránya. Odabent részünkről ki van zárva bárminemű lőfegyver használata. Bár még talán a köpőcső jó lenne, de azt lepasszolom Eizannak. Marad a jó öreg tanto...

- Ezt nekem kéne mondanom... - mosolyodott el Natsuki - Tapasztaltam már egysmást, de ez... Ez semmihez sem hasonlítható. Hogy tudtál engem ennyire... jézusom Eizan, lehet, hogy te... fel sem fogod, de... még soha senki sem tudott engem rávenni, hogy... ne a saját fejem után menjek, hogy... visszafogjam magam vagy... tervezgessek, most meg... - nagyon kicsit megrázta a fejét - Mit művelsz? Hogy csinálod? Áruld elm kérlek, mert ez rémisztő... Azt kezdesz velem, amit akarsz, ha... ha kihasználnál, vagy be akarnál csapni, én akkor is vakon loholnék utánad... Hogy érted ezt el? Ilyne rövid idő alatt? Hogy csinálod, hogy fáj, ah csak arra gondolok, hogy elveszthetlek?

- Haruka és Ichiru is ezzel nyugtatott, meg talán én is magamat - felelte szomorkásan Yuuka. - És ott a hegyen, mikor énekeltem... én is azt hitem, hogy vége. De utána talpra álltál és egészen eddig kitartottál, szinte végig. És hiszem, hogy ezután is ki fogsz, nem adod fel olyan könnyen. Ennek jelentenie kell valamit, talán nem olyan súlyos... Tudom, hogy önszántadból nem hagynál itt, nem is vádolnálak ezzel... Túl fogjuk élni, mindketten. Túl kell élnünk... - kicsit még fészkelődött Benawi vállán - Olyan kényelmes a vállad... - maga is meglepődött a hirtelen témaváltáson, de valami arra késztette, hogy ezt most mondja ki. És tényleg jólesően kényelmes volt, szívesen így maradt volna még hosszú-hosszú ideig.

- Én őszintén szólva szívesebben is harcolok a saját kis fegyveremmel - jegyezte meg Nobu - Mintha csak rám szabdák volna, a legjobb helyre került. A zűrzavarkeltést egyébkét hogy gondolod? Tegyük fle jól megy minden, szerzünk pár fegyvert... Kimegynk, kiosztjuk, a többiek délen várnak, mi meg visszamegyünk felhívjuk magunkra a figyelmet, és ha meghallják a lövöldözést a többiek, benyolulnak előről? Igazából... ez így nem hangzik rosszul. Csak az elejét kell feltánésmentesen kivitelezni.
- És ha nem sikerül? Ha lebuktok? - kérdezte Kenta - Mert lehet, hogy jól hangzik ez a terv, de... vegyük számításba, hogy mit veszthetünk...
- Ha lebukunk az elején még mindig támadhatok előről. Lehetne, hogy ti délen vártok, a tartalékcsapat meg északnyugaton. Ha megkapják tőlünk a fegyvereket, csatlakoznak hozzátok, ha nem, mert előbb lebukunk akkor ahogy a helyzet diktálja. Valószínűleg akkor is, csak lőfegyvertelenül...
- És veletek mi lesz? Ha ketten akartok lefoglalni vagy húsz katonát. Ez öngyilkosság!
Nobu csak mosolygott, ami Kentát nagyon idegesítette. Ennyire nem bízhatja el magát!

- Örülök - mondta meglepetten a fiú, s szelíden elmosolyodott - Akár azt is fel tudom ajánlani, hogy feküdj az ölembe, ha már én is bátorkodtam ezt megtenni veled...
Igen, túl kell élniük. Ő is mindig ezt mondogatta magában. Nem lenne igazságos, ha most meghalna. Yuuka nem érdemli meg, hogy elveszítse az utolsó embert is, aki maradt neki. És ő sem akar meghalni, pont most, mikor mindene meg van, ami csak kell az életben!

- Azt hiszem kölcsönösen hatunk a másikra - mosolygott Eizan. - Ehhez a mostani Eizanhoz is kellett egy jó adag Natsuki, hogy ilyen legyen. Érdekes... Szerintem erre nincs is logikus magyarázat. A dolgok egyszer csak megtörténnek, és csak akkor veszed észre a változást, mikor már benne ülsz a közepében. De eszembe nem jutna kihasználni téged, megalázni, vagy bármi hasonló. Még gondolni sem akarok rá. Az esetleges elvesztésedre pedig szintén nem. Ezért... szívesen megígérném neked, amire kértél, de sejtem, hogy nem tudnám olyan egyszerűen betartani. Legalább egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen fedezzük majd egymást, ez mégiscsak jobban hangzik. Már ha jobban hangozhat bármi is egy ilyen harc esetén. De nem tudnám tétlenül nézni, ahogy bajod esik...

Shinji némán támasztotta a falat. Eleinte unott fejet vágott, aztán előhalászta mobilját, s hallgatni kezdte az egyik random filet a listáról. Mindegy melyiket, csak... Hátradőlt, s az arcára különös, finom mosoly ült ki. Lehunyta a szemét. Sosem gondolta volna, hogy valaha ennyit fog jelenteni neki, valami ennyire egyszerű dolgot hallgatni. És most mégis... csak ez maradt... neki már csak ez maradt... és olyan... szép... sosem hallott még szebb ritmust életében...

- Igen, azt hiszem, ez elfogadható... - mondta Natsuki egy rövid gondolkodás után - Én se tudnám nézni...
Furcsa gondolat kezdte egyre jobban rágni, mint türelmetlen kisgyerek, ahogy a ruhaujjátrángatja, hogy 'mamiii, fagyiiiit'. Kimondani ezt a kérdést is ugyanolyan gyerekesnek érezte, de most... most ez egy másik, butuska kis ártatlan Natsuki. Élvezte ezt a szerepet. Olyan könnyű volt. Szabad. Nem kellett minden lépését megfontolnia, Eizan elnézte neki a hibákat, ha túl mohó volt, avgy pont túl félénk, ha butaságot mondott vagy kérdezett... Korábban mindezt nem tehette meg, vagy nézhetett új pasi után. Sőt, ha már csak a gondolat is felvetődött volna benne, amit most meg akar kérdezni... hát már kidobták volna.
- Eizan, te... - vett egy nagy levegőt - Szerelmes vagy?

- Ha már megvan az a pár plusz fegyver, már nem kell visszafognunk magunkat - jelent meg furcsa mosoly Hayate arcán. - Mivel ekkor már a figyelemelterelés lesz a cél, használhatunk akár lőfegyvereket is. És ha rosszabbra fordulnak a dolgok, legfeljebb bevesszük magunkat valami könnyen védhető kis terembe és egyesével-kettesével már nem olyan nehéz leszedni őket. De azért még mindig jobban preferálom a tantom.
Hayate maga is meglepődött, mennyire várja már ezt a közös támadást Nobuval. Kicsit már beleláthatott a torony előtt a stílusába, de érdekelte, milyen is az, mikor nem fogja vissza magát. Jó, szép és jó dolog az az ostor, lehet is vele aratni... de el fog rendesen férni odabent? Ezt majd még ott kitalálják, ha rendesen látják majd a terepet. Ő addig is marad a tantonál, meg az övében ott lesz a pisztoly. Azon gondolkodott, hogyha esetleg tényleg lebuknak az első kis rohamuk alkalmával, akkor... akkor nem fognak kijutni, ez nyilvánvaló. Viszont akkor meg kell próbálniuk annyi embert magukkal vinni a halálba, ahányat csak tudnak, hogy a többieknek majd könnyebb legyen a dolga. Jó, a meglepetés így ugrott, de a túlélés lehetősége még adott. Majd valahogy elboldogulnak.

Yuuka meglepetten nézett fel Benawira. Az ölébe? De az olyan... intim... Na jó, ez csak üres kifogás, valójában nagyon is vágyta a fiú közelségét. És olyan jó lehet így összekuporodni Benawi ölében... Ha csak feleannyira is kényelmes, mint a válla, rossz már nem lehet. És a fiú illata... az is olyan kellemes volt. Legszívesebben még jobban belefúrta volna a vállába az arcát, de fejében egyre csak ott motoszkált az előbb hallott ajánlat.
- Ha... tényleg nem bánod - motyogta halkan -, akkor szívesen elfogadnám az ajánlatod...

- Tényleg be akarjátok ezt vállalni? - csóválta a fejét rosszallóan Kenta - Nekem ez nagyon nem tetszik.
- Így vagyunk a legesélyesebbek. És ki más mehetne, mint mi ketten? Gondolom te se Midorit küldenéd be... Engem legalább senki se sajnál, ha ott veszek. És ezt most csak mint tényt közlöm, mielőtt bárki is félreértene...
Kenta összeráncolta a szemöldökét.
- Csak Nami...
- Ezért nem fogok szólni neki, hogy mit tervezünk...
Kenta meglepetten nézett rá.
- Be akarod csapni?
- Csak eltitkolni, az nem ugyanaz. Egyébként nem engedne el, vagy velem akarna jönni. Te talán nem ugyanezt csinálnád a barátnőddel?
- Hát... nem tudom... - rázta a fejét a fiú. Tény, hogy nem bírta Nobut, de nem tetszett neki a gondolat, hogy ennyit bevállalnak Hayatével. Csak azért teszik, mert ennyire szeretnek harcolni? Mind kettő elég... különös volt ilyen tekintetben.
- Hm... Nem sokára ott kell lennünk - szólalt meg újra Kenta a térképet böngészve.

- Már hogy bánnám! - mosolygott Benawi, s miután a lány elhelyezkedett elkezdett játszani a hajával - Olyan szép vagy... - suttogta neki.

Eizant váratlanul érte a kérdés. És milyen nyíltan kimondta és rákérdezett... Csak nézte Natsuki arcát és próbálta leolvasni róla a lány gondolatait.
- Én is ezen gondolkodtam az imént... - kezdte lassan nem tudva, milyen reakciót váltanak majd ki a szavai. Natsuki vajon milyen választ akar hallani? Mert ő maga már sejtette a választ, de félt, hogy tévúton jár, hogy mindezek ellenére a lány esetleg csak játszik vele. Bár mélyen elítélte ezt a gondolatot, nem tudott nem figyelni rá, de amennyire csak tudta, elnyomta. Nem, ennek valódinak kell lennie, ő legalábbis kezd biztos lenni magában.- Nagyon úgy néz ki, hogy... igen. Vagy ha nem is, de legalábbis jó úton haladok afelé. Furcsa...
Legszívesebben megkérdezte volna, hogy "És te?", de nem merte hangosan kimondani. Talán Natsuki maga nem is akar válaszolni a kérdésre, hisz... ő csak megkérdezte.

- Jah... furcsa... - visszhangozta elgondolkodva a lány. Felsóhajtott.
- Na jó... Igazad van, vissza kéne mennünk a többiekhez, nehogy lemaradjunk valamiről!

- Nem szólsz neki? - ismételte meg Hayate. - Hát jó, te tudod. Talán így a legjobb. Akkor viszont sürgősen ki kell találnod valami álokot, ami miatt mi ketten majd lelépünk. A tartalékcsapatnak viszont muszáj tudnia róla, hogy várjanak az északnyugati saroktól nem messze a fák között. Ha nem jövünk ki, és nagyon lövöldöznének odabent, akkor is kapcsolniuk kell és nem várni tovább. Amúgy Kenta... kockázat nélkül nincs győzelem. Muszáj megpróbálnunk, mert még mindig ez jelenti a legreálisabb esélyünket. Itt muszáj cselezni, te is ezt tetted a számítógéppel. Most mi jövünk. És ne félj, megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból. Ha viszont esetleg balul sülnek el a dolgok részünkről, azért vezesd győzelemre a megmaradt csapatot. Hmm, tényleg mindjárt ott vagyunk. Nem akarom, hogy a többiek aggódjanak, ezért mindkettőtök részéről fontos a magabiztosság, az is csak szítja a harci szellemet. Na jó, most már talán halkabban konzultáljunk, ha van még valami.

Yuuka lehunyta a szemét és kiélvezte a pillanatot. Most megint azt érezte, hogy csak ketten vannak, nincs semmiféle sziget, nincsenek többiek, halott osztálytársak vagy kétséges szökési tervek. Csak Benawi és ő. És ez a furcsán bizsergető bók itt az előbb, amit lehet, hogy alapból elcsépeltnek ítélt volna, de így a fiú szájából hallva zene volt füleinek. Mégpedig gyönyörű zene, és ez nála nagy szó, van hozzá füle.
- Köszönöm... - suttogta vissza.

- Rendben... - válaszolta Eizan, majd kézen fogta a lányt. - Legalább még így a fák között, utána úgysem érhetek hozzád. Élvezzük ki a pillanatot.
Sejtette, hogy Natsuki nem válaszol majd a saját kérdésére, de nem igazán tudta, hogy mit várjon ettől a reakciótól. Az előbb ő kérte, hogy maradjanak, most meg menjenek vissza a többiekhez... Mi elől akar menekülni? Ő mondott valami rosszat? Vagy csak időre van szüksége, mert ez így tényleg gyors...? Lehet, hogy Natsuki nem hiszi el, amit az előbb mondott, hisz még neki magának is nehéz volt beismernie. Előbb-utóbb majd kiderül... talán.

- Nem gond, mert Nami nem harcol - rántotta meg a vállát Nobu - Csak arra kérlek benneteket, hogy ne előtte beszéljük át a haditervet. Legalábbis ezt a részét nem. Elmondjuk mit láttunk, aztán a tartalékkal együtt elindulunk a suli felé. A részleteket meg kifejtjük út közben. Nem fog neki feltűnni, hogy lemaradt erről a fontos infóról. És neki nem is kell tudnia róla. Akik nem harcolnak, azokat ez nem érinti.
Kenta csendben hallagtta Nobut, s csak miután befejezte válaszolt ő is Hayatének.
- Én is megteszek mindent - bólintott komolyan - Még ha nem is ez az erősségem. Ki kell, hogy jussunk! És menni is fog, mert mindannyiunknak nyomós okai vannak a túlélésre. Szerintem ez sokat számít.

Daisuke unatkozva támasztotta a ház falát. Most mégis mire vár? Hogy visszaérjen a három felderítő? Na és utána? Ha elmegy a fele csapat, utána ugyanúgy nem tud semmit sem kezdeni magával.
Felsóhajtott és lehunyta a szemét. Végülis... mit akar majd odakint csinálni, ha sikerül a szökés? Milyen céljai vannak? Nem sok, szinte semmi. Élni talán...? De ez azért egész tág fogalom. Mit vár az élettől?
Hát, ezek szerint mégis lesz min gondolkodnia a várakozás alatt...

- Oké... - mosolygott rá a lány - Ez így olyan - szólalt meg rövid csend után -, mintha... nem is tudom, mintha egy normális pár lennénk.
Elgondolkodva tekintett a fiúra. Lehetnének tényleg azok? Mégis mi lehetne az ő életükben normális, ez után a program után?

Ez az egy mosoly képes volt elfeledtetni Eizannal zavaró gondolatait. Normális pár... milyen szép illúzió. De... miért is ne lehetnének azok? Egyszer talán majd nem kell vigyázniuk a figyelő tekintetekkel, bármikor sétálhatnak kézen fogva...
- Azok... - bólintott, majd visszamosolygott Natsukira. - Szép gondolat, akár valóra is válhat. Csak majd tennünk kell érte, ha eljön a ideje. Addig is maradjon meg kettőnknek ez a pár együtt töltött pillanat. Bárhogy is lesz, kincsként őrzöm majd az emléküket. Nyugodtan mondhatom, hogy egy mérföldkő vagy az életemben. Egy olyan fordulópont, amire nem számítottam, de most már semmiképp sem engedném el.

"Azt hiszem nekem is" gondolta Natsuki, de kimondani ne merte. Még nem biztos... Még semmi sem az. Meg tudna változni ennek a fiúnak a kedvéért? Vagy ez a lelkesedés is elmúlik majd? Csak most kezdődött, ki tudja, talán majd Eizant is megunja. Félt tőle, hogy össze fogja törni a fiú szívét. Túl mások... Ő mindenbe csak belekóstol és megy is tovább, de Eizan nem ilyennek tűnt. Ő nem eresztené el olyan könnyedén.

- Jön valaki - kapta fel a fejét a fákhoz közel álló Tatsuya. - Remélem Kentáék azok...
Sejtése hamarosan beigazolódott, mikor az erdőből kilépett Hayatéék hármasa. Hayate még egy gyors pillantást váltott társaival, hogy a sebesültek előtt akkor ne menjenek bele túlságosan a témába. Rövidesen harcba indulnak, és minden eldől. Legalábbis nagy része. Ha sikerül kijutniuk egyszer úgy az apja szemébe nézne. Megmutatná, hogy igenis ér valamit, hogy kijátszotta az oly hőn szeretett kormányát és ráadásul túl is élte, most már szabad ember. Körözött bűnöző, mégis szabadabb, mint bármikor azelőtt. De erre a találkozásra sosem kerülhet sor... Ha megpróbálná felkeresni a családját az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ó, majd úgyis időben értesülnek mindenről a drága kis hírszerzésük révén. Többé nem kell látnia őket.

- Sziasztok - köszöntötte a társaságot Kenta - Hát ti, itt kinn táboroztok? - nézett körbe. Midorit sehol sem látta, és még jó páran hiányoztak, de elég sokan ücsörögtek kinn is. Harukáék és Benawiék. Petsze, azért szűkös az a ház ennyi embernek. Nobu Nami után forgatta a fejét. Benn van? Valószínáleg most is Midorival. Vajon még mindig duzzog? Akaratlanul is felmerült benne, hogy nem így kéne elvállniuk. Lehet, hogy meg fog halni és... szerette volna még egyszer átölelni a lányt.

- Idekint jobb a levegő... - morogta az árnyékban megbújó Daisuk, de a többiek vagy nem hallották, vagy csak nem akarták kommentelni a megjegyzést.
- Mire jutottatok? - sietett a visszatértekhez Shourival az oldalán Haruka. - Mennyien vannak? Milyenek az esélyeink?
- Mindent csak szép sorjában - hárította el a válaszadást Hayate. - Egyszerűbb akkor elmondani, ha mindenki együtt van, mint többször egymás után. A többiek odabent?
- Is - vont vállat Haruka. - A legtöbben igen, néhányan pedig szerteszét...

- Na már vissza is értünk - mondta Eizan kilesve a fák közül. - És úgy látom, visszaértek a felderítőink is. Úgy tűnik, időben érkeztünk. Gyere, fontos lehet, amit mondanak...
Futtában még ránézett a lányra, és talán mintha mondani akart volna még valamit, mégsem szólalt meg. Helyette inkább csak Natsukira mosolygott.

Natsuki elengedte a fiú kezét, s előre sietett. Persze így is biztos látszik, hogy együtt voltak...
- Visszajöttetek, akkor nagy baj már nem lehet - jegyezte meg.
- Bemegyek, szólok a többieknek... - mondta Ichiru.
- Midori, merre van? - forgatta a fejét Kenta - Benn? Namival?
Natsuki felhúzta a szemöldökét. Na igen, az a kettő állandóan együtt lófráltak. Féltékeny volt, hogy Nami ilyen jól el van nélküle is. Dehát mit tehetne? Nevetséges lenne, ha ezt szóvá tenné.

Eizan kimért léptekkel közelítette meg a csapatot és inkább meg sem szólalt, hogy ne vonja magára a figyelmet. Bár így utólag belátta, hogy felesleges volt: aki akarta, úgyis látta őket, hogy szinte együtt bukkantak elő a fák közül. Hogy ez alapján milyen következtetéseket vontak le, inkább nem érdekelte.
- Öhm... nem... - felelte Kenta kérdésére Haruka. - Legutóbb még a ház mögött volt, de jelenleg nem tudom, mit csinálhat.

Kenta felvonta a szemöldkét. Midori kinn kóborol egyedül? Csak nem megint valami rosszban töri a fejét?
- Megkeresem - mondta gyorsan, s el is indult. Talán túl sokszor járkált Midori után, lehetne, hogy kivételesen másra bízza, hogy hívja őt ide, de... Egyszeráen aggódott miatta, és minél hamarabb látni akarta. Gondoljon mindenki, amit akar.

- Hahó mindenki! - szólalt meg hangosan Ichiru, ahogy belépett - Hayatéék visszajöttek, úgyhogy, akit érdekel, mi a helyzet, jöjjön ki!
Akihito Amira nézett.
- Akkor gondolom mennünk kéne...
Shinji kipöckölte a füléből a föllhalgatót. Kivételesen elviselte volna még egy darabig a várakozást, de ha már így alakult... visszazökkent a jelenbe. Tartalékként fontos, hogy ott legyen a megbeszélésen, úgyhogy elsőként sietett ki.

Haruka idegesen lesett a távozó Kenta után.
- Szerinted... - kérdezte halkan Shourit - szólnom kellett volna, hogy Midori nincs túl jó hangulatban...?
- Előbb-utóbb úgy is rájön, nem? De ha engem kérdezel, a csaj mostanában alapból nincs jó hangulatban. Apropó... ha már rendesen fel akartad volna idegelni Yamadát, Inozukát is megemlíthetted volna neki, és akkor már majdnem kész a lincshangulat.
- Ehh, na persze... - rágcsálta a száját Haruka. Isten ments, hogy Midori azért haragudjon rá, mert beszámolt a gyanús történtekről Kentának...!

Ami bólintott, majd lekászálódott Akihito öléből. Ők még mindig nem tudták, mi folyik itt, és nem is nagyon mertek rákérdezni. Most végre megtudhatják, mire készülnek a többiek.
- Menjünk - bólintott. - Úgyis rá kell jönnünk jó pár dologra.

Midori meghallva a lépteket, sietve felpattant a földről, s igyekezett kevésbé szánalmas arcot vágni. Shinji jön vajon vissza, vagy...? Mindegy, csak magabiztos mosolyt, mint mindig.
- Nahát, Kenta! Máris visszajöttetek? - nézett rá meglepetten.
- Ahamm, gyere megbeszélést tartunk... - válaszolta a lánynak. Olyan üresnek érezte ezt a beszélgetést. Mondani akart neki valami barátságosat, valami közelebbit, de semmi ideillő nem jutott eszébe. A lányt figyelve azonban rájött, hogy valami nincs rendben. Ez a mosoly megint nem igazi. Ezt az egyet mindig észrvettte a lányon.
- Mi a baj? - kérdezte elkomolyodva.
- Baj? - nézett vissza csodálkozva Midori. Ezt meg honnan...? Ahogy a fiú ránézett, hirtelen elment a kedve a hazudozástól. Miért hozza ennyire zavarba ez a féltő tekintet? - Én... csak... gondolkoztam...
Kenta közelebb lépett.
- Tesshinen?
Midori lassan bólintott.
- Ő nem volt rossz ember! - tört ki belőle, Kenta nagy meglepetésére.
- Én nem mondtam, hogy az volt - rázta a fejét.
- De gondoltad! Mindenki azt gondolja... Főleg mióta Daisuke is itt van... Igen, itt a szigeten volt pár csúnya húzása, de ez nem teheti semmissé az elmúlt éveket! Ismerem őt már... már... vagy tíz éve...
- Fél szavakból nem tudok mit gondolni, Midori - szólt halkan Kenta - Csak azt látom, hogy teljesen összetörtél és... nem tudom azt hinni, hogy ez csak a halála miatt van. Tudok a sebeidről, az én karjaimban estél össze és... hallottam, hogy Tesshin több embert is megölt, még csak nem is kíméletesen, ezek után... te mit hinnél? Ha azt szeretnéd, hogy ne ítélkezzek alaptalanul... mondd el végre! Mit tett veled?
Midori halkan felnyögött. Istenem, ha tényleg elmondja Kenta ki fog akadni! De... olyan szüksége volt msot arra, hogy valakivel beszélhesen! És Kenta megértené őt, vigyázna rá, és megnyugtatná, mint mindig!
Visszaült a földre. A fiú rövid tétovázás után mellé ült. Szóval tényleg kiönti neki a lelkét? Vajon mitől most? Nem mintha bánta volna... De nem beszélt vele szebben vagy ilyesmi, hogy ezzel rávette volna...
- Csak kérlek... Ígérd meg, hogy nem leszel nagyon indulatos...
Kenta óvatosan megérintette a lány karját.
- Nem leszek. Velem nyugodtan beszélhetsz.
A lány bólintott.
- Amikor találkoztunk... az elején olyan volt... mint mindig. Csak egy rövid ideig, de... - összébbkuporodott, s átölelte a térdét a karjaival - az a pár pillanat olyan értékes volt... Én... hamar gyanakodni kezdtem... Ismerem őt. Mintha csak a testvérem lenne, vagy nem is tudom... Félig olyanok is voltunk. Ő egyedül élt az édesanyjával, egyiküknek se volt könnyű. Én meg sokat átjártam segíteni. Ayame a lányaként kezelt és... én is úgy néztem rá, mint a második anyukámra. Igazából... - elmosolyodott - nekem tényleg két anyukám van. Még ha nem is vér szerint, de ő is az anyám... És mindkettőjüket nagyon szeretem.
Kenta kíváncsian hallgatta a lányt. Olyan keveset tudott róla!
- Szóval amikor Tesshin - tért vissza témához - elejtett egy furcsa megjegyzést... valami olyasmit, hogy ő nem olyan magatehetetlen, éreztem, hogy baj van... Éreztem, hogy nem bízik bennem. Akkor még csak azt hittem, hogy ő is fél és megijedt, de... rögtön utána már... már tudtam, hogy baj lesz, mert... Azt mondta, hogy szeret... És ő ilyet sose mondana ki. Aztán ígért egy olyat, amit nem biztos, hogy betartana, és ő sosem ígérget a levegőbe... Szóval, akkor én már mindent tudtam. Tudtam, hogy... - nagyot nyelt - Rám fog majd támadni...
- Akkor mért nem menekültél el? - kérdezte azonnal a fiú, de legnagyobb meglepetésére Midori felnevetett.
- Hát nem érted Kenta? Szeretem őt. Ha ő úgy is döntött, hogy elárul engem, én nem teszem meg ezt, én... én a végsőkig harcolni akartam, hogy újra bízzon bennem... Azt hiszem... meg is tettem... minden tőlem telhetőt megtettem, de kevés volt...
- Akkor nincs min rágnod magad - rázta a fejét a fiú - Nem a te hibád!
- Épp ellenkezőleg! Mindent megtettem mégsem bírtam legyőzni saját magam! Még sem bírtam több lenni, nem tudtam egy ok lenni neki, hogy... hogy bízzon az emberekben, nem voltam elég neki!
- De ez nem a te hibád - ismételte kétségbeesetten Kenta. Sosem hallott még senkit így vélekedni, ennyire... Midori tényleg egy csupa szív lány... De nem hagyhatja, hogy magát hibáztassa! Ez butaság!
- Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy tévedek - folytatta Midori - De igazából másodpercek alatt rájöttem, hogy ez felesleges. Csupán azért nem tettem semmit, hogy kiélvezhessem még a másodperceket... Eljátszotta, hogy minden rendben. És nekem olyan szükségem volt erre, mint a levegőre... De mikor rátámadt én... nem féltem kardot rántani... Harcoltam ellene és... félelmetesen jó volt Kenta! Sosem gondoltam volna! És tudod mit? Én büszke voltam rá... Örültem, hogy meg tudja védeni magát... Az én Tesshinem...
Kenta nem hitt a fülének. Nem tudta felfogni, hogy lehet így érezni. Midori tényleg az emberek lelkébe lát, és... Tesshinről tudott mindent mégis... mégis szereti? Mégis hagyta őt? Mirt pont egy ilyn srácot jutalmaz meg ekkora odaadással?! De akármilyen féltékeny is volt lehűtötte magát. Hisz Midori kérte az előbb. És igaza lehet... csak a játékban volt ilyen. az előtte eltelt hosszú évek során Tesshin egy jóindulatú, kedves srác volt. Vidám, lelkes, energikus... hasonló Midorihoz. Néha ugyan csendes és komoly, de a következő pillanatban már megint viccelődött. Rendes gyerek volt. Így utólag belegondolva tényleg összeillettek Midorival. Neki meg fel se tűnt, hogy azok ketten ennyire... Midori hangja kizökkentette gondolatmenetéből.
- Élveztem, hogy meglepem őt. Azt hitte, hogy én majd nagyon el fogok csodálkozni, hogy rám támadt, ha majd az orrom alá dörgöli miket tett, de én... őszintén szólva cseppet sem lepődtem meg. Azonnal megértettem mindent. És ez őt azt hiszem... nagyon idegesíthette. Hogy a fejébe látok... kiakasztotta... Nem is tudom miért... Ez mindig így volt... De talán... neki már elege volt... elege volt ebből. Meg akart szabadulni tőlem...
Kenta feszülten várt.
- Talán csak azon lepődtem meg egyedül, hogy megölte Himenot. Azt hiszem... megértettem mért tette. Félt, nem bízott senkiben és... túl akarta élni. Nem akart meghalni... Akkor még...
A fiú felkapta a fejét. Akkor még?
- Tudod, ő... szerelmes volt Himenoba - szomorkásan elmosolyodott - A kétségbeesés vihette rá, hogy megölje, de utána... biztos vagyok benne, hogy megbánta. És onnantól már... nem akart tovább élni. Még én sem voltam elég neki, hogy ezt a döntését megváltoztassam.
Kenta kezdte átérezni a lány fájdalmát.
- Tesshin meg én sokban hasonlítottunk. Szeretett játszani... Kicsit talán... Olyasmivé válhatott itt, mint Namiék... nem is... Ők... ők harcolni szerettek, Tesshin nem konkrétan a harcot, hanem... inkább mint, amit én... Kijátszani az emberek... érzéseit... Lelkileg legyőzni őket - megrázta a fejét - Ne tudnám megmagyarázni mi ebben a jó, én nem mennéék olyan messzire, mint ő tette. Én megelégszem azzal, ha tudom, amit tudok, de ő fel is használja... De kérlek, ne ítéld el őt! Ez a rohadt játék... teljesen kicisnálja az emberek idegeit! Azt hiszem ő... retteghetett, úgy érezhette, hogy itt mindenki erősebb nála, és így kompenzált. Meg akarta mutatni a világnak, hogy ő az erősebb... És bennem látta a legnagyobb ellenfelet, mert... én ismertem őt legjobban, és én gondolkodom a leghasonlóbban.
Midori megint ironikusan felnevetett.
- És én még provokáltam is! Nem jó szó, hogy élveztem volna a játékot, mert fájt, hogy így viselkedett, de... szerettem őt bosszantani... mindigis... itt is... Bolond voltam mi? Nem tudom, vajon, ha nem teszem, megmenthettem-e volna a helyzetet... És közben... rám tört egy másik érzés is... A félelem... Nem akartam meghalni! Nagyon-nagyon... rettegtem... És... volt egy lehetőségem... Megölhettem volna őt... És... tudod mi volt a legfurcsább? Ezt ő is tudatosította bennem. Mintha, én magam nem mértem volna fel a helyzetet, az orrom alá dörgölte, hogy öljem meg, vagy ő öl meg engem! Tudatosította bennem, hogy ha elengedem őt azzal... vállalom a halált...
- És te elengedted... - mondta halkan Kenta.
- Igen - felelte alig hallhatóan a lány. Kenta legszívesebben átölelte volna. Jajj, Midori!
- Meg akart engem ölni. Pont úgy, mint Himenot. De végül nem tette, Kenta... És én nem értem! Ezt az egyet nem! Fel nem tudom fogni... Miért... miért élek még?! Annyi gyűlölet volt benne... irántam... Most kitört belőle. Minden, amit eddig visszafojtott. Féltékenység és... hogy túl sokat gátoltam őt, hogy kihasználtam... mindent az orrom alá dörgölt és ezekben... ezekben igaza is volt. Észre sem vettem...
- Te ahogy kihasználsz valakit? - kérdezte hitetlenül a fiú - Én ezt nem hiszem...
Midori felnevetett.
- Pedig téged is kihasználtalak.
Kenta hevesen megrázta a fejét.
- Akkor jól figyelj! - nézett rá dühösen Midori - A hegyen... Mikor az öledbe másztam... Csak nem azt gondoltad, csak nem azt gondolod, hogy számítottál nekem bármit is?! Szükségem volt a törődésre, és természetesen nem tévedtem. Sosem tévedek! Tudtam, hogy csavarhatlak az ujjaim köré, és tudtam hogy ha ez sikerül, utána te itt leszel és mindig megvédsz engem! Az újabb kis játékszerem...
A fiú úgy érezte, hogy nem jut levegőhöz. Játékszer? Nem... Midori nem lehet ilyen...
- És tudod mi a legrémisztőbb? Nme csak én látok bele ilyen könnyedén az emberekbe... Tesshin is átlátott rajtam... Tudod mit kérdezett? Hogy kit néztem ki magamnak, amíg ő nem volt mellettem, hogy ugráltassam! Én... teljesen... elámultam... csak akkor... akkor vettem észre, hogy tényleg... hogy téged tényleg megszereztelek magamnak... - hitetlenül rázta a fejét. Kenta furcsa mód kicsit megkönnyebbült.
- Ezeket csak Tesshin magyarázta be neked!
- Valóban? - nézett rá furcsa mosolllyal a lány - Érdekes, mert tényleg ez történt. Hát nem itt ülsz most is mellettem? Hát nem lesed a szavaimat?
Kenta hevesen megrázta a fejét.
- Ez nem így néz ki a valóságban! Nem azért tetted... Te ne valami számító ember vagy... Kedves voltál velem, vidám és... élvezem a társaságod. Egyszerűen csak szeretem a kissé bolond, szeleburdi természeted... Amin annyit veszekedtünk, hogy túl sokat kockáztatsz... még azt is szeretem... Te pedig... fontos számodra, hogy valaki meghallgasson, törődjön veled, de Midori, könyörgöm, ez természetes! Nincs ebben semmi kihasználás! Kölcsönösen kapunk valamit a másiktól... Mindkettőnknek megéri...
Midori remegve nézett a fiúra.
- Tényleg így gondolod?
- Igen - válaszolt az komolyan.
- Köszönöm... - suttogta a lány.
- Nincs mit köszönnöd - rázta a fejét a fiú.
- De, nagyon sok mindent... Nélküled én... már réges-rég feladtam volna!
Kenta magához húzta a lányt.
- Nem fogom hagyni, hogy feladd! Soha!
Midori érezte, hogy a könnyei fojtogatják.
- Tesshin azt mondta, hogy... "Nem tűröm, hogy ugyanúgy ölelgess mást is, mint engem." - az ajkába harapott - Nem tudom pontosan mit érezhetett irántam. Szeretném megfejteni. Biztos vagyok benne, hogy szerelmes volt Himenoba, de rám is féltékeny volt. Borzasztóan... Mondd csak Kenta, lehet egyszerre két emberbe is szerelmesnek lenni?
Kenta megrázta a fejét. Nem tagadóan, inkább tanácstalanul.
- Nem tudom... Talán...
- Még a saját érzéseim se értem, hogy érthetném meg az övéit? Vajon én.. szerelmes voltam belé? Vagy csak... testvérként szerettem? Meg nem mondanám... Egy testvér nem vágyik a közelségére... nem így... de... De közben... - félve pillantott Kentára. Hogy is mondhatná ki? - Közben én azért... másokra is ránéztem... Oda voltam sok fiúért az osztályban, álmodoztam... Igazából, csak... csak akkor jöttem rá, hogy Tesshin sem közönbös számomra, mikor megtudtam, hogy tetszik neki Himeno. Iszonyatosan féltékeny lettem. Mért pont egy olyan lány?! Még csak nem is volt különösen szép! Tudom, hogy én alacsony vagyok, meg nem elég formás, dehát Himeno se volt túlzottan az! Mint mondjuk Nami...
Kenta fülig vörösödött. Hogy beszélhet előtte... neki... ilyenekről a lány? Te jó ég!
- Sz... szerintem... te nagyon csinos vagy... - nyögte ki a fiú. Midori észre sem vette a bókot. A gondolatai már túlzottan elmerültek a történtekben. Minden egyes alkalommal, mikor Tesshint megdöbbentette azzal, mennyi mindent tud... magára is haragította, s ennek fájdalmasan itta a levét. Mégis folytatta.
- Kegyetlen játék folyt le köztünk... - mondta szinte suttogva - A harag és a féltékenység... És... én is pont at éreztem, amit mondott. Azért csinálta, mert szeret... Azt a legjobb bántani, akit szeretsz... Ő így gondolta, de... hol ebben a logika?! És mégis... Valahol... Én is arra tudok a legdühösebb lenni, aki fontos számomra. És ő nagyon-nagyon méres volt, tehát... nagyon-nagyon szerett, igaz? Nem tudom őt gyűlölni, mert borzasztó fájdalmakat okozott, tehát... ő is borzasztóan szerethetett engem...
Kenta hangosan felnyögött.
- Én is szeretlek, de sose bántanálak!
Midori nem is figyelt rá.
- De végül elengedett... Képtelen volt megölni! Érted te ezt? Himenot, a szerelmét megölte! Engem meg nem! Mégis több voltam neki, mint Himeno? Vagy ez csak az én képzeletem játéka? Más volt az ok?
- Az, hogy nem ölt meg, az... sokat jelent... - mondta óvatosan a fiú - Nem akarta, hogy meghalj. Talán nálad is... megbánta amit tett.
- Úgy gondolod? Mert... én ebben reménykedem... Ebbe kapaszkodom azóta, de... nem tudom Kenta. Nme tudom elhihetem-e. Meghalt, mert... mert ha Himeno halott, akkor nem akart ő sem élni. De ha igazán szeretett volna, nem csak, hogy életben hagy, hanem maga is életben marad.
- Talán képtelen volt a tettei következményével tovább élni. Talán nem tudott volna már többé a szemedbe nézni...
- De én megbocsátottam volna neki! Megbocsátottam! Tudnia kellett volna! Ha tudta azt is, hogy te ott vagy nekem, tudta azt is! De nem volt eég neki! Neki Himeno kellett! Hát követte őt a halálba! Őt választotta helyettem!
Nem bírta tovább türtőztetni a könnyeit. Kenta szorosan magához ölelte.
- De én itt vagyok neked. Én nem hagylak el, és nem foglak bántani! Csak élj Midori, te élj tovább! Neked... neked legyek elég ok én! Kérlek, ne csináld velem ugyanazt, mint Tesshin veled!
Pont ugyanaz, amiket ő maga is gondolt a toronynál. Csak most Kenta szájából! Tudom... tudom Kenta... Nem érdemled, hogy összetörjék a szíved, így ki fogok tartani... Ki fogok, mert nem akarom, hogy azt kelljen átélned, mint nekem. Hogy te nem vagy elég ok.
- Köszönöm... köszönöm, hogy mindig vigyázol rám! - suttogta a lány.

Yuuka kinyitotta szemeit, majd lassan felnézett Benawira.
- Ha nem is veszünk részt benne, de ez a mi harcunk is... - mondta halkan. - Ezért... szerintem menjünk mi is közelebb, hátha lesz valami ötleted a felfedezéseiket hallva. Minden kis részlet számít.
Nem sok kedve volt felkelnie Benawi öléből, de a többiek tényleg mindjárt elmennek, legalábbis a csapat egy része. Azért illene legalább elbúcsúzni tőlük, kicsit talán bátorítani, mert lehet, hogy többé nem látják őket... És akkor mindennek vége. Nem tetszett neki ez a tehetetlenség, de nem akarta itt hagyni Benawit, és amúgy sem bízott a harci képességeiben.

- Igazad van - bólintott Benawi, bár neki se sok kedve volt elengedni a lányt - Menjünk...

Hayate némán figyelte, amint a többiek is lassan előbukkannak a házból, illetve Natsukiék a fák közül. Igaza volt Harukának, néhányan tényleg szerteszét voltak...
Na jó, Tatsuya, Haruka és Shouri itt van, Benawiék épp most jönnek közelebb, Ami és Akihito is megvan - na igen, róluk még azt sem tudja, harcolnak-e egyáltalán -, Ichiru... Hmm...
- Kenta kicsit sokáig húzza az időt... - jegyezte meg minden különösebb hangsúly nélkül. - És még páran mindig nincsenek itt. Akkor kicsit tovább várunk, vagy utánanézünk a dolgoknak?
- Inkább várjunk - javasolta Haruka. Ő is észrevette, hogy Kenta tovább van távol, mint indokolt lenne, de mivel nem hallott dühös kiáltozást, remélte, hogy nem estek egymással Midorival. Talán most végre rendesen el tudtak beszélgetni.
Daisuke továbbra is csendben húzta meg magát az árnyékban. Ha valakinek kell, úgyis tudják, hogy itt van, de egyenlőre jól elvan itt magában.

Nobu aggódva nézett körbe. Még Shinji is előkerült, de Namit nem látta sehol. Hol van már a lány? Ugye nincs semmi baj?
- Megkeresem Namit - jegyezte meg csak úgy magának, de valószínűleg Hayate is hallotta mellette. Besietett a házba. A bejáratnál majdnem beleütközött Ichiroba, de befékezett, s szó nélkül megkerülte. Igyekezett tudomást sem venni róluk. Egyébként meg sehol senki. Most komolyan, hova ment egyedül a lány? Növekvő aggodalommal járta végig az üres szobákat, míg végül megtalálta. Akaratlanul is elmosolyodott. Nami édesen aludt az ágyon. Fáradt lehet...
- Ébresztő, hercegnőm! - hajolt fölé, s megsimította az arcát.
- Mmmm... - Nami álmosan mocorgott.
- Visszajöttünk - mondta halkan a fiú. A lány egyből felpattant, Nobu nem győzött hátraugrani, hogy ne fejelje őt le.
- Hé! Ne csinálj ilyen hirtelen dolgokat!
- Bocs... - motyogta nyúzott hangon - Minden rendben?
- Aha, most beszéljük meg a továbbiakat. Gondoltam érdekel...
- Hát persze! - vágta rá, s felpattant az ágyról. Kezdett kimenni a szeméből az álom - Menjünk...
Már sietett volna kifelé, de Nobu szelíden visszahúzta.
- Hé... Nem is aggódtál miattam?
- Miattad? - nézett vissza csodálkozva a lány - Mi bajod lehetne? Pont neked?
- Ehh... A nagy szerelmes... Én is bízom az erődben, de azért féltelek... minden pillanatban...
Nami az ajkába harapott.
- Nem úgy értettem... - motyogta. Nobu átölelte a lányt.
- Vigyázz a többiekre, jó? Ki tudja mi történik... Még ti is bajba kerülhettek... Szükségük van rád! És... vigyázz magadra is...
Szelíden megcsókolta a lányt.
- Te is... - felelte halkan a lány. Egy darabig csendben néztek egymásra, aztán kisétáltak.

- Jobban vagy már? - kérdezte Kenta egy rövid hallgatás után. Midori kérdőn nézett rá.
- Jobban érzed magad, hogy beszélgettünk?
- Ó... Igen... sokkal! Jaj, a többiek várnak ránk, igaz?
Kenta bólintott, s felkelt a lány mellől. A kezét nyújtotta Midori felé. Az egy apró mosollyal fogadta el a segítséget. Visszasiettek a ház elé.

Pár perc múlva befutottak Nobuék is, de Kenta és Midori még mindig hiányoztak.
- Nem mintha olyan nagyon ágálnék ellenük vagy valami... - kezdte Hayate -, de kicsit szorít az idő, ezért ha öt percen belül nem bukkannak föl, bunkóság vagy sem, de utánuk nézek.
Haruka felsóhajtott és a ház mögé tekintgetett. Igaza van, teljesen igaza. Talán valami baj van...?
Nem, semmi baj. Megkönnyebbülve látta, hogy Kentáék végre előbukkantak, és Midori is jobban festett. Rettentő kíváncsi volt, hogy vajon mi zajlott le kettejük között, de eszébe jutottak Shouri szavai. Hagyd meg neki a saját titkát... Ühmm... na jó, legfeljebb később icipici célzásokat ejt majd el, hátha Midori szeretné elmondani a dolgot...
- Most, hogy ilyen szépen összegyűlt mindenki, rá is térhetnénk a tárgyra - nézett végig a többieken Hayate. - Mondjuk röviden összefoglalom, amit tudunk - kérdőn nézett Kentára és Nobura, majd belekezdett a mondanivalójába. Csak a lényeget, a terv részére jobb nem most kitérni. Röviden beszámolt hármójuk felfedezéséről, de nem tért ki külön kis kalandjára, és nem nagyon emlegette a vécéablakot sem. - Nos, körülbelül ennyi - fejezte be mondókáját. - De lenne egy fontos kérdésem... Ami és Akihito... ti hogy álltok ehhez az egészhez? Eddig úgy néz ki, van egy első körben támadó csapatunk, ami jelenleg hat főből áll, és egy négy főnyi tartalékunk. A többiek pedig maradnak az új főhadiszállásunkon, tehát itt. A kérdés csak az, hogy ti hova csatlakoztok.
Ami kérdőn nézett fel Akihitora. Tehát igaz, tényleg az iskola ellen indulnak. De... ez így nem öngyilkosság?

Akihito egy rövid gondolkodás után válaszolt:
- Ami még mindig nincs túl jól. Itt marad. Én viszont jövök. Hogy a tartalékba, vagy egyből a támadóba... nem tudom, hol van szükség inkább emberre?

- Akihito...! - kezdett volna tiltakozni Ami, de nem tudott mit kitalálni. A fiúnak igaza van, néha még elkapta a szédülés, de... de a tegnapihoz képest tényleg jobban van! Az előbb még mondta is neki... De lehet, hogy csak a harctól akarja megkímélni. Biztos látta, mennyire kikészült Kaori után is... De ha... ha hagyja így elmenni, könnyen baja eshet! És akkor... akkor ő hogyan tekintsen a jövőbe?
- Hmm.. egyenlőre inkább gyere a tartalékba - bólintott rá Hayate. - Útközben úgyis átbeszéljük még és maximum módosítunk.

- Rendben - bólintott a fiú nem is figyelve a lány ellenkezésére. Ez normális reakció, de nem fogja hagyni sme, hogy a lány lebeszélje, sem hogy ő is jönni akarjon. Majd utána kiveszekedi magát, ha még akarja... A lényeg, hogy biztonságban legyen. Még ha most kicsit meg is haragszik... Majd később megbocsát... Lesz még idejük.
- Akkor? Van még valami, amit itt kéne megbeszélnünk, vagy indulhatunk? - kérdezte Nobu türelmetlenül - Szerintem a részletek ráérnek út közben, sietnünk kéne...
Nami feszengve pillantott rá. Alig jött meg máris elmegy?

Shouri eközben a hallottakat fontolgatta. Ezek alapján az iskolát jócskán őrzik, és még csak nem is tudják, hányan vannak összesen. De valami nem stimmel... Konkrét tervet azt most nem hallott, csak beszámolót. Bár Hayate előbb azt mondta, útközben megbeszélik.
Ha innen élve kikeverednek... Bár miért is ne keverednének ki? Megcsinálják és kész. Hmm... lehet, hogy inkább az első támadó csapatba kellett volna jelentkeznie, ott legalább biztos csinál is valamit. De akkor Haruka is vele akarna jönni, azt meg nem hagyhatja. Így sem igen díjazta ezt az egész ötletet, de ha már belekeveredett, akkor megteszi, amit rá osztanak. Már ha nem sérti a személyes érdekeit...

- Mehetünk - bólintott Hayate. - A többi felmerülő kérdést majd útközben, addig sem megy az idő.
Már most...? Ami aggódva ragadta meg Akihito kezét.
- Ha már elmész... - suttogta halkan - ígérd meg, hogy vigyázol magadra...
Nem merte azt kérni, hogy ígérd meg, hogy mindenképpen visszajössz hozzám. Teljes szívével remélte, hogy a fiú visszatér majd, hogy nem esik el az iskolánál. Elesik...? Tényleg mint valami háború...

- Jaj, zsenikém, ne vágj már ilyen gyászos fejet - szólt rá Haruka Tatsuyára. - Azt hiszed, így akarok meghalni? Megnyugodhatsz, nem áll szándékomban.
- Ajánlom is - mosolyodott el halványan Tatsu. - Még mindig jössz nekem néhány könyvvel.
- És mégis hogy kívánod behajtani rajtam, mikor haza már nem mehetek értük?
- Természetesen újra megvetetem veled és úgy teszek, mintha az eredetit elhagytad volna.
- Zsenikém...? - vonta föl Shouri a szemöldökét. Mi az, hogy zsenikém...?
- Ohh... - vetett rá egy zavart pillantást Haruka. - Tudod... ez csak olyan becenév... Már jó pár éve rajta ragadt.
- Aha... - Shouri gyanakvóan lesett Tatsuya felé.
- Nos, igen... - köhécselt idegesen Tatsuya, és próbált nem Shourira pillantani. - Akkor sok szerencsét... Intézzétek el őket helyettem is.