7/2 - Útban a szabadság felé

Yuuka kissé meghökkent a nyíltan kimondott kérdés hallatán, kissé talán még a szemei is elkerekedtek.
- Miért... ő mit mondott? - kérdezte. Azt nem hitte volna, hogy Benawi letagadta, viszont nem is az a típus, aki nagyon reklámozna hasonlót.
Zavartan kulcsolta össze maga előtt kezeit, majd rövid idő után újra megszólalt.
- Igen, van...
Most miért hazudjon? Ha Emiko szíve tényleg Ichiru felé húzott, akkor a lánynak semmi oka a féltékenykedésre, ugye? Csak Benawi barátja, aggódik miatta, és természetes, hogy kérdezősködik, a barátok már csak ilyenek.

- Hűű - pislogott Emiko. - Azt hittem Benawi az a tipikus soha életemben nem lesz nőm típus... Most nem feltétlenül rosszindulatból, csal inkább érdekelte a kísérletezés meg... olyan magánakvaló. Ő kb. az egyetlen a csapatban, akinek mai napig nem esett le, hogy - magára mutatott - nőnemű vagyok. De legalább így lehet vele normálisan beszélgetni. Szóval becsajozott... Nem semmi... Remélem jót fog tenni neki. Talán így könnyebb elfogadnia, hogy Ichiru nincs többé. Ők szinte már testvéri barátok voltak - nagyot sóhajtott. - A két leglelkesebb bandatagom. És az egyik legrégebbiek. Na jól van, nem kínozlak. Látom te is olyan kis csendes lányzó vagy. Benawi se egy hangos gyerek. Összeilletek.
Tovább indult, s jócskán bentebb állt meg egy ajtó előtt.
- Ez a saját szobája, meg Ichirué - mondta nagyon halakan. - Bár ők pont nem voltak túl ittalvósak. A többségünk nincs jóban a családjával, de Ichiruéket abszolút támogatták otthonról és... hát így alakult.
Óvatosan lesett be a szobába. Jé, már alszik? Lehet, hogy a sok gyógyszer miatt...
- Akkor én itt hagylak - suttogta. - Ha gondolod, nyugodtan pihenj is le itt, Ichiru ágya szabad. Benawi is biztos örülne, ha arra ébredne, hogy itt vagy. Ha jól kapizsgálom a dologot...

- Hé, Midori, jössz velünk? - kérdezte Natsuki odasétálva nyomában Namival. - Megnézzük arra, tudunk-e segíteni a fiúknak, aztán alszunk is. Kinevezhetjük azt lányszobának.
- Persze, szívesen - bólintott a lány, s már pattant is. Kenta azonban a keze után kapott.
- Na, ne siess ennyire! Előbb lásson az orvos, rendben? Addig ne menj sehova!
- Felesleges - rázta a fejét Midori. - Régi seb ez már...
- Tehát, ha hibáztunk, inkább meghalsz?
Midoriszája meglepetésében tátva maradt, aztán zavartan megrázta a fejét.
- Dehogy, csak már bajom lenne, ha...
- Igaza van - bólogatott Nami. - Egy kötéscsere legalább rád is fér. Addig mi megcsináljuk a szobát, majd találkozunk! Nyitvahagyjuk az ajtót, odatalálsz - mosolygott. A lány bólintott.
- Legalább hallom, mit mond neked az orvos - nézett vissza Kentára. Most a fiún volt a megdöbbenés sora.
- Egyszerre akarsz bemenni?
- Mg szép! - vágta rá a lány. Úgy tűnik csak Kentában keltett furcsa érzéseket, hogy Midorival úgy fognak bemenni, mitn az imént Namiék. De... hé... A lánynak majd le kell vennie a felsőjét, ez le se esik neki? Nyilván el fog fordulni, de... Jajj, Midori... Nem lehetsz ennyire, szeleburdi!

- Köszönöm... - szólt még a lány után Yuuka, mielőtt az becsukta volna az ajtót. Szóval... szerinte összeillenek? Az tény, hogy jóval másként reagált, mint mondjuk Benawi. Bár ez érthető is, a szigeten alapból sok volt a bizalmatlankodás. És ahogy Emiko is mondta, ők szinte testvérek voltak, ezt ő is észrevette.
Gyorsan körbenézett a szűk kis szobában. Szóval itt húzták meg magukat néha-néha? Milyen fura, hogy ennyi szoba van itt. Miféle létesítmény ez eredetileg? Lehet, hogy valami világháborúból itt maradt katonai bunker? Vagy akkorra tervezett menedék? Ki tudja...
Közelebb lépett Benawi ágyához, és az alvó fiú vonásait fürkészte. Alszik... Mit mondhatott az orvos, mennyire komoly? Nem volt szíve csak azért felkelteni Benawit, hogy ezt megtudja. Ám ahelyett, hogy Emiko tanácsát követve elfoglalja Ichiru hajdani ágyát, inkább Benawié mellé térdelt a földre és onnan figyelte a fiút. Remélte, hogy eleget alszik majd és végre kipiheni magát.

Kazushige sápadtan lépett ki az ajtón, ami mögött nemrég eltűnt. Bal karján friss kötés díszelgett és az orvos végre szakszerűen felkötötte. Felsője alatt most nem látszott, de oldalát is kötés borította - ám az legalább nem bizonyult olyan vészesnek. Pedig eleinte pont hogy az oldalsebtől tartott, erre tessék, kiderül, hogy csak pihentetnie kell. Még jó, hogy csak súrolta a golyó. Bezzeg a karja...
Nagyot sóhajtott, miközben visszaült előző helyére.
- Mit mondott? - kérdezte óvatosan Hiroshi, mire csak egy fejcsóválást kapott válaszul.
- Hogy új hobbi után kell néznem - sóhajtott újra Kazu. - Azt hiszem, megyek és lefekszem kicsit. Erre most... aludnom kell egyet.
- Persze, menj csak.
Hiroshi komoran nézett a távolodó fiú után. Pedig... pedig azt hitte, megmenthető az a kar. Ennyire roncsolódtak volna a szövetek? Sosem tudja majd használni? Bár ezt nem mondta Kazu... Lehet, hogy minimálisan tudja majd használni a karját, csak a varrásnak kell búcsút mondania. Szerencsétlen... Bár még mindig jobb, mintha amputálni kellett volna. Még a gondolatba is beleborzongott.

Emiko nagyot sóhajtott a folyosón visszafelé sétálva. Nagy volt a kísértés, hogy bevonuljon a szobájába, de... mit érne el vele? Mit ér a bánkódással? Ami megtörtént, az megtörtént. És most szükség van rá. Úgy döntött inkább megpróbál ismerkedni Benawi barátaival. Semmit sem tud még a fiú életének erről a részéről.
Szóval ott az a lány meg a srác, akik együtt mentek vissza. Ők járnak valószínűleg. Meg a vizes srác is nagyon tepert a kis bögyöshöz. Aztán ott van a három lányzó, jaja az egyik az lesz, aki visszament, szóval ők barátok. Jajj, de még a neveet se tudom. Nem baj, egyenlőre arc alapján tessék memorizálni... Majd végigkérdezem alkalomadtán. Hmm... Ott az a srác egyedül, mellőle kisérte el a zuhanyzós srácot, ja. Akkor azok is haverok. Megakadt a szeme egy másik egyedül ácsorgón. És ő? Mellette senkit se láttam még. Mért van úgy félrevonulva? Talán... az ő barátai már... meghaltak? Szegény srác... Fogott egy szendvicset, s mellé lépdelt. Hm, mondjuk nem úgy néz ki, mint akit félteni kell. Szigorú ábrázat, erős testalkat... Érdekes... Az ilyenek álcázzák legjobban, mit éreznek. Vajon alapjáraton ilyen, vagy a játék tette azzá?
- Mi az, te nem vagy éhes? - nyújtotta felé. - Egyél, vagy még megsértődnek a srácaim... Még nekem se hajlandóak szendvicset csinálni, szóval most nagyon kitettek magukért...

Hayate némi tétovázás után nyúlt csak a szendvicsért, de úgy tartotta illőnek, hogy megköszönje, mielőtt beleharap. Most érezte csak, hogy farkaséhes.
- Köszönöm - mondta, majd meg is kóstolta a szendvicset. Ez már nagyon kellett.
Furcsa volt így szemtől szemben állni azzal a lánnyal, aki ellen elvileg harcolnia kéne. Milyen jó, hogy felhagyott eme szokásával. De ez kissé ironikus is. Ha ismerné a múltját, vajon akkor is idejött volna a szendviccsel? Erősen kételkedett benne... Az emberek hajlamosak az előítéleteikre hagyatkozni, még akkor is, ha semmi alapjuk nincsen. Mert ő már régóta nem a kormány kutyája... legalábbis lélekben. Mert amiatt, hogy nem szegült nyíltan ellen, még annak minősült? Mindegy, ennek már vége. Más célok vezérlik, másoknak adózik hűséggel - és talán barátsággal. Nem szabad felfedni a múltat... már úgy is mélyen eltemette magában.
- Mondd csak... - szólalt meg két falat között. - Mi ez a hely? Csak úgy belaktátok, vagy a ti művetek? - kérdőn nézett a lányra, majd észbe kapott, és hozzátoldott még valamit. - Amúgy Hayate vagyok, üdv.
A vezetéknév nem számít. Az inkább maradjon rejtve, hátha még asszociálna a lány.

- Na gyere! - indult meg előre Kenta. Nem akart udvariatlanul a többiek elé tolakodni, de másrészről jobb, ha Midori mihamarabb aludhat. És ez utóbbi fontosabb volt számára. A lány bólintot, s követte a fiút. Persze elsőként őt küldte az orvoshoz. Persze Midorinak csak akkor esett le, amit Kenta már jóval előbb végiggondolt, mikor a fiú szemérmesen elfordult. A lány zavartan az ajkába harapott. Igyekezett nem nagyon fagatni az orvost, nem akarta, hogy Kenta is hallja. De az mondta magától is. Hamar megtudta, hogy sokkal rosszabb is járhatott volna, ha pár centivel odébb, vagy mélyebben szúrják meg, sőt még azt is, hogy örökké heges lesz a hasa, nem is a legfinomabb fajtából, mert teljesen szét lett nyiszálva a bőre. Még az is elhangzott, hogy bizonyára indulatból tette, akárki is, mert valószínűleg a fájdalomokozásra ment rá, nem a gyilkolásra. Midori az elején csak dühösen hallgatta, hisz minek Kentában még jobban erősíteni, hogy Tesshin milyen csúnyán elbánt, vele, de aztán... Nem... nem megölni akarta? Valóban, ha... ha... azt akarta volna, lehet, hogy... egyszerűen mélyebbre szúrt volna, nem? Csak nem állhatta meg a kérdést.
- A hassebekkel sokáig elél még az ember, igaz?
Az orvos meglepetten pillantott rá.
- Oh, de ez nem ment azért annyira mély. Nem kell félned, nem életveszélyes. Persze, csak annak köszönhetően, hogy még időben el lett állítva a vérzés. Azért eltart egy darabig, míg helyreáll a szervezeted. Lehet, hogy most még nem érzed, a folytonos adrenalinlöketek miatt, de nyilván nagyon legyengültél.
- De, ha... Ha mélyebbre szúrnak... attól még szenvedtem volna, igaz? Nem haltam volna bele rögtön - vett egy nnagy levegőt, s úgy döntött konkretizálja. - Ha az lett volna a cél, hogy szenvedjek, megtehette volna az a valaki, aki rám támadt, úgy is, hogy egyből durvább sebeket, okoz, igaz? Nem haltam volna bele azonnal, de hosszú távon...
Az orvos összehúzta a szemét. Micsoda kérdések!
- Igen... - mondta kissé zavartan. - Ez így van... De nem hinném, hogy a támadód értett az anatómiához, szóval... Ez nem feltétlenülkell, hogy jelentsen valamit.
Midori bólintott.
- Értem. Köszönöm.

Ichiro jobb híján visszaöltözött eddigi ruháiba, majd legjobb tudása szerint igyekezett felidézni a visszafelé vezető utat. Legalább az a sejtése bejött, hogy a hideg víz kissé lehiggasztotta. Remek, így könnyebben megőrzi az önuralmát... talán.
Mikor közeledett céljához, mosolyt erőltetett az arcára. Mintha mi sem történt volna.
- Hahh, ez jól esett - huppant le Hiroshi mellé, és tekintetét a szendvicsekre szegezte. - Kaja! Na, ez életmentő!
Már meg is ragadta a hozzá legközelebbit, és vígan beleharapott. Hiroshi gyanúsan méregette barátját, de nem szólt semmit a viselkedésére. Elvégre pont olyannak tűnik, mint eddig. Tűnik...
- Közben elkezdett rendelni az orvos - szólalt meg mégis. - Majd kicsit később mi is benézhetnénk, Kazu már túl van rajta. És nem túl rózsás eredményekkel...

- Emiko - mosolygott rá a lány. Egy pillanatig várt, egy válaszmosolyra, de semmi. Ennek aztán tényleg fából van az arca... Érdekes srác... - Is-is - felelte. - Nem mi építettük, ha erre gondolsz. Maga a menedék már meg volt. A bútorok közül is egy pár. Még a generátor is hátul. Bár ide aztán máshogy áramot kihozni bajos lett volna. Az eredetét ne kérdezd, fogalmam sincs. Mi csak "találtuk" úgymond, és felújítottuk, modernizáltuk kicsit. Azért durva volt bebútorozni. Bár tény, hogy legalább adóproblémák nem adódtak. A nem létező pénz átmosása a nemlétező bútorok beszerzése, nemlétező helyre megoldással egész szépen megy.

- Hmmm... - töprengett a hallottakon Hayate. - Akkor bizonyára valamelyik háborúra készült, csak utána elfelejtették... vagy legalábbis félretették. Ha így van, akkor óvatosnak kell lenni, mert tudhatnak a létezéséről. De könnyen meglehet, hogy nem a kormány megbízásából létesült ez a föld alatti bázis. Még generátor is van, azt mondod? Esetleg ha a korát meg tudná valaki határozni, közelebb kerülnénk a rejtélyhez... de ez most mindegy. Mindenesetre szépen berendezkedtetek. Gondolom, azért valamiféle védelmi rendszert is kiépítettetek a hívatlan látogatók ellen.
Rájött, hogy talán gyanakvásra adhatnak okot a szavai, ezért megpróbált inkább barátságos kifejezést erőltetni magára.
- Nem akarom falra festeni az ördögöt, de ha miattunk veszélybe kerülnétek és ránk találnának, van esetleg hátsó kijárat?

- Látod, mondtam én, hogy inkább magad miatt aggódj - fejtegette visszafelé menet Kenta. - Még, hogy benn maradtak a golyók, te is túl sokat aggódsz.
- Ehh, most nagy a szád, mert megkönnyebbültél! De hidd el, iszonyatos nagy szerencséd volt, hogy mind csak súrolt! És joggal aggódtam, hisz összeestél!
- Ne estem össze, csak megszédültem... - morogta a fiú.
Midori megcsóválta a fejét.
- Na menjél te is lassan aludni!
Kenta elmosolyodott.
- Jó éjt... vagy hajnalt, vagy mi...
- Neked is... - felelte különös, meghatározhatatlan mosollyal a lány. Volt ebben zavar, nyugalom, elégedettség, kedvesség, finomság, hála is egyszerre. Kenta végigkísérte tekintetével, míg a lány eltánt a folyosóra vezető átjáróban.
Natsukiék közben már a matracokon heverésztek. Csak a folyosóról szárődött be a fény, ebben a szobában még nem volt lámpa, de így álmosan jól is esett a sötét.
- Már be is rendeztétek? - kérdezte Midori, ahogy botladozva bemászott.
- Nem volt nagy ügy, a fiúk már oldalra tologatták a lomokat - mutatott a falhoz Nami -, mi meg bedobtunk három matracot középre. De van még egy oldalt, hátha...
- Bár Yuuka gondolom Benawinál alszi, Haruka meg Shourival... - tette hozzá Natsuki.
- Na és te? - kérdezett vissza Midori.
- Mit én?
- Mért nem?
- Mit mért?
- Hülye... - törte meg a fura párbeszédet Nami. - Úgyis tudom, hogy Eizannal akarsz aludni...
- Nem akarok alu...
- Hát persze, nem aludni akarsz...
- Ó, fogd már be! - szólt Natsuki, s vöröslő arccal elfordult. Nami csak nevetett.

- Nyilván - fonta karba büszkén a kezét Emiko. - Mind a kettő.
Nem fejtegette tovább. Had legyen valami titka is.
- Na és... - igyekezett óvatosan szavakat választani - te hogy viselted a történteket? Nem igazán ismerem ezt az osztályt, Benawiék nem sokat meséltek, csak egy-két név rémlik, valami Shinji például... De tiéd éppen nem. Bár, megértem, ha semmi közöm hozzá... - mondta aztán gyorsan - Csak most úgy sincs mit csinálnom.

Eizan épp elfordult, hogy kissé félbeszakítsa Tasuyával való rövidke párbeszédét, mikor észrevette, hogy Natsuki Nami társaságában már el is tűnt a szobából. Ó, bakker... Natsuki... ő most nem volt az orvosnál, ugye? Nem valószínű, hogy besurrant, amíg nem figyelt, ennyire azért nem mélyedt el abban a beszélgetésben. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Muszáj megnézetnie magát, hisz milyen rosszul lett az erdőben is! Vagy ennyire jobban érzi már magát? De akkor is...
Felsóhajtott, elnézést kért Tatsuyától, majd a folyosóra lépett, ahol már Midori is eltűnt. Nagyszerű... most vajon melyik ajtó? És ráadásul három lány egy helyiségben! Nem biztos, ha örülnének, ha benyitna. Talán épp öltözködnek vagy hasonló. És talán... talán Natsuki is velük akar most lenni... A francba... majd megkéri az orvost, hogy ne menjen el, mert egy bizonyos illető meglógott előle és valószínűleg lepihent. Ő úgyis a végén megy majd be, annyira nincs rosszul.

- Hogy én? - kérdezett vissza Hayate. - Ó... a vártnál azt hiszem, jobban. Bár tény, hogy gyökeres fordulatot vett az életem, akárcsak mindannyiunké. Csakhogy... én annyira senkivel nem voltam jóban az osztályban, tehát nem halt meg senki olyan, aki tényleg fontos lett volna számomra. Ez bizonyos szempontból jó, de... bizonyos szempontból rossz érzés. Mert többször belegondoltam a többiek fájdalmát figyelve, hogy értem senki sem sírna így... ... Bocs, néha csak így kiszakadnak belőlem a dolgok, mostanában egyre gyakrabban. Talán... többet változtam, mint gondoltam.
"Talán... talán már könnyebb megnyílnom mások számára... Hisz tessék, most is egy idegennel cseverészek... Nem tudom, hogy ez jobb, vagy a régi, hideg, látszólag sebezhetetlen Hayate..."

- Ó, értem... - válaszolt Emiko, s zavartan a füle mögé igazította a haját. - Hát én, öhm.. nem akarlak tovább zavarni, vagy feltartani, megyek, ismerkedek kicsit a többiekkel is - mondta, s már indult is, de egy lépés után visszafordult. - Szóval Hayate, igaz? Hayate... igyekszem megjegyezni - mosolygott rá.

- Na gyere - ragadta karon Hiroshi Ichiro-t, mikor barátja végzett a szendvicsével.
- Hmm? Hova? - vonta föl a szemöldökét a másik.
- Hát az orvoshoz, hova máshova. Most kijöttek Kentáék, és más nem nagyon kacsintgat arra. Gyere, gyorsan letudjuk, aztán húzhatunk aludni.
- Ehh, semmi kedvem egy szakértő szájából hallani, hogy milyen szarul nézek ki, de jó, menjünk. De enyém lesz a szobában a legkényelmesebb és legnagyobb ágy.
- Felőlem. Én már annak is örülök, ha a legegyszerűbb matracra leheveredhetek. Na gyere!

- Nem zavartál... - mondta halkan maga elé Hayate a távolodó lányt figyelve. Emiko, mi? Nem lehet semmit gyerekfejjel egy ilyen mozgalmat vezetni. Mennyire... más lehet a magad urának lenni, mint úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek.
Elgondolkodva nézett az orvosinak kikiáltott szoba felé, de látta, hogy Hiroshiék már kezdtek szedelőzködni. Akkor menjenek csak, ő még bírja. Bár... kíváncsi volt, mit szólt az orvos Nobu rögtönözve kiégetett sebét látva. Bizonyára észreveszi majd a különbséget a két heg között, és lehet, hogy rövidtávon lebaszásban lesz része. Vagy... talán nem.

- Hát ez jól esett - mosolygott Harukára a rövid zuhanyzásból visszaérkezett Shouri. - Elég jó ez a földalatti kis hely, és még meleg víz is van. Na, jössz aludni?
- Tessék? - nézett rá kérdőn Haruka.
- Tudod, ágy, párnák egy szobában, lehunyod a szemed és máris elmerülsz a sötétben.
- Tudom, mi az az alvás! Kiakadásom tárgya csupán annyi, hogy nem szándékozol orvoshoz menni?
- Orvoshoz? - nézett végig magán Shouri. - Nem, nem feltétlenül. Néhány vágás, egy-két karcolás, túl lehet élni. Miért, te talán rosszul vagy? Megsérültél?
- Nem... nem, egyik sem, csak gondoltam...
- Nyugi, kemény fából faragtak. Tehát, jössz aludni? - Haruka bizonytalanul bólintott, mire Shouri arca mintha kissé felvidult volna. - Remek. És... úgy mégis merre vannak itt a szobák?
- Ennyit a nagy tájékozóképességedről... - csóválta a fejét Haruka, majd kézen fogva Shourit megindult a folyosón.

- Hahó - lépett oda Emiko a két fiúhoz. - Áh, várj a te nevedre emlékszem! Eizan! Haha, mekkora vagyok! Oh... - kapott észbe - bocsánat, ugye... nem zavarok?

Kentának nem sok kedve volt most aludni menni. Jobb híján egy újabb szendvics társaságában leült a fotelre, s figyelte, ahogy ide-oda sétálnak a többiek. Át az orvoshoz, vissza, el aludni...

Tatsuya röpke pillantást vetett Eizanra, hogy a lány honnan is tudja a nevét, aztán rájött, hogy biztos azért, mert a fiú korábban is járt a bázison Benawival.
- Stimmel - mosolygott Eizan. - Nem, nem zavarsz. De, figyelj csak.. az orvos meddig lesz még itt? Csak mert... páran elmentek aludni, vagy pihenni, nemtom, öhm... mint például az amott a folyosó felé oldalazó Daisuke... Gondolom már elég fáradtak voltak, tehát ugye még marad egy ideig a doki, hogy később megnézze őket is?
Eizan reményteljes pillantást vetett a lányra, és közben nem is látta Tatsuya újabb kérdő tekintetét. Natsuki...? Ugye Natsuki miatt aggódik? Hát igen, ő is aggódna Haruka miatt, de... úgy látszik, nincs rá igény. Sürgősen új elfoglaltság után kéne néznie.

- Még, hogy nem kellett volna a kullancscsipesszel próbálkozni... Akkor mégis mivel csináltam volna, he? - csóválta a fejét az orvostól kilépő Ichiro.
- Hé, hé, csak nyugi... - terelgette barátját az egyik szoba felé Hiroshi. - Én igenis köszönöm, hogy kiszedted belőlem azt a szart. Meg ő is azt mondta, hogy végtére is nem volt más választásunk.
- Ja, de azért nem átallott kritizálni... Na de legalább mindketten egyben maradunk, de nem sok újdonságot mondott. Azt eddig is sejtettem, hogy pihenni-pihenni-pihenni...
- Most mit akarsz? Mi még egész jól jártunk. Bezzeg Nobu... te is láttad odabent. Hát nem tudom, nem volt túl bizalomgerjesztő.
- Ja... - hagyta rá hűvösen Ichiro.
Hiroshi csak fél szemmel nézett barátjára, majd ismét az ajtókat fürkészte.
- Na melyik mögött lehet Kazu?


Hayate úgy döntött, kihasználja, hogy kiürült az orvosi szoba, és hogy Emiko lefoglalja Tatsuékat, ezért a folyosó felé kezdett lépkedni. Azért lassan haladt, hogy ha Shinji, vagy Tatsuék mégis meg akarnák előzni, menjenek csak. Ha már eddig bírta...

- Ó, hát el fog menni hamarosan, de megkérem, hogy délután még nézzen vissza, jó? Vagy ha ő nem, akkor mást mindenképp megkérek, hogy jöjjön. Igazából mostanra is szerettem volna, legalább két orvost, de... hajnal van, és munkanap, szóval... - zavartan megigazította a haját. - Gyerekfejjel könnyeb. Csak a suliból lógunk, amiatt nem marad éhen a család...
Tatsuyára pillantott.
- Még te se voltál benn, igaz? Huhh, szép kötéseid vannak...
Hát, ennek a srácnak se volt túl sok szerencséje. Vagy sokan utálták az osztályban. Tényleg! Még azt se tudja, Benawit ki bántotta... Bár... számít? Úgy se ismeri.

- Nem, még nem - mosolygott szomorkásan Tatsuya, majd igyekezett nem észrevenni a folyosó felé sertepertélő Hayatét. Menjen csak előre, az ő baja komolyabb, meg amúgy is sokat köszönhetnek neki. - De nemsokára letudom én is.
- Munkanap...? - pislogott közben Eizan, majd észbe kapott. - Ó, persze... csak nehéz visszarázódni így, miután pár napra kiszakadt az ember a világ dolgaiból. Tényleg, történt valami érdemleges? Meg arra is kíváncsi leszek, mit mondanak majd rólunk a tv-ben. Lehet, hogy hallgatni fognak, vagy kicsit átszínezik a történteket, mondjuk arra, hogy mindenki meghalt. Mert az rájuk sem vetne túl jó fényt, hogy a résztvevők majdnem fele megszökött. Mert tény, hogy kiadhatnának körözést magas jutalommal, de talán kevesebb hasznuk származna belőle, mint hátrányuk. Ha az emberek látják, hogy tizenéves fejjel ki lehet fogni ezen a kormányon, lehet, hogy megszaporodna az ehhez hasonló mozgalmaknak a száma...

Nami elgondolkodva hallgatta a másik két lány egyenletes szuszogását. Ő maga nem bírt elaludni. Csak hátára feküdve bámulta a plafont. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Nobu... A fenébe is, semmi bíztatót nem mondott az orvos! Sőt... Nyüglődve fordult az oldalára. Semmit sem segített, hogy itt vannak. Hiába van orvos, ő se tehet többet. Csak ne fertőződjön el az a seb... És ne is szakadjon fel... Mikor az orvos átkötözte, még mindig szivárgott a vér. Pedig Nobu már most is olyan fáradt és sápadt... De ugye nem vesztett túl sokat? Ugye, ha most pihen... Akkor jobban lesz? Igyekezett magábafojtani sóhaját. Még csak az kéne, hogy felébressze a lányokat. Nekik is pihenniük kell. Natsuki is megsebesült, Midori meg... Ő is szépen elintézte, aztán Tesshin, és hallva a történéseket biztos, hogy azóta se sokat pihent. Csoda hogy él. Midori, te is a végtelenségig tudod feszegetni a határaid... Vajon mennyire igaz, az amit látok? Mert erősnek nézel ki, de... Tényleg jól vagy?

- Ami nekünk nem is lenne rossz... - mosolygott Emiko, aztán megrázta a fejét. - De az igazság az, hogy most inkább drukkolok, hogy hazudjanak az emberek képébe, ahogy szoktak. Akkor könnyebb benneteket bújtatni. Ha csak belsős embereket vonnak be úgy szinte lehetetlen megtalálni benneteket. Egyébként teljesen átlagos hétvége volt. Nekünk nem, de az emberek nagy részének igen. Mi már... mikoris... Péntek késő este tudtuk meg, hogy kiválasztották az osztályt a programra... Annyian se voltunk még itt, mint aznap éjjel. Törtük a fejünk, hogy hogy vigyünk ki benneteket, de azt se tudtuk hol vagytok, azt se tudtuk... semmit se - szomorúan megrázta a fejét. - Igazából egy ideig én is féltem, hogy... majd csak egy ember éli túl... Reménykedtem, hogy Ichiruék igenis megcisnálják, ők ki tudnak szökni, de... de azért féltem. És... - megrázta a fejét. - De Benawi túlélte és még elég sokan, szóval... Az nyilván kizárt dolog, hogy az egész osztály kijusson. Igazatok van. A fele osztály az sok. Nagyon sok. Már ezért hálásnak kell lennem az égnek...

- Mintha emögött láttam volna eltűnni...
Hiroshi tétován megragadta a kilincset, és belesett a sötét szobába. Egy pillanatig még meresztgette a szemét, majd sietve becsukta az ajtót - lehetőleg olyan hangtalanul, ahogy csak tudta.
- Téves, akkor a következő lesz az... - lépett arrébb.
- Miért lettél ilyen vörös? - pislogott felváltva barátjára és az előző ajtóra Ichiro.
- Nem vagyok vörös... - termett máris a következő ajtónál Hiroshi, de mielőtt kinyithatta volna, Ichiro elállta az útját.
- Ki vele!
- Mivel?
- Ne játszd az ártatlant!
- Halkabban, felkelted a többieket.
- Hát jó... ha nem mondod el, be is nyithatok meglesni...
- Én a helyedben nem tenném, csak mert Harukáék szerintem igencsak megorrolnának ránk, ha egymás után kétszer rájuk nyitnánk.
- Oh... - nyögte Ichiro, majd kissé elkerekedett a szeme, mikor rádöbbent, mit is mondott Hiroshi. - Ohh...!
- Na jó... - Hiroshi benyitott az ajtón, ahol Kazushige alakját vélték felismerni egy matracon. Ágyak sehol. - Ennyit a kényelmes ágyadról...
Hiroshi gyorsan belépett a sötétbe, hogy ne is látszódjon tovább vörössége. Ez nem lehet igaz... először Nami a barlangnál, most meg Shouriék... mi van már itt?!

Tatsuya némán figyelte a lányt. Volt valami a hangjában, valami... furcsa. Jó, nyilván ő is szomorú volt, amiért Ichiru halálával elvesztette egyik emberét. Egyik barátját. Vagy valami egészen mást? Ehh, vagy csak kezd mindenbe belelátni valamit...
- Most már úgysem lehet rajta változtatni - szólalt meg Eizan. - Csak mindig ott bujkál bennem is, hogy ha esetleg előbb tudtunk volna cselekedni... na jó, nem mintha én olyan nagyon sokat tettem volna a csapatért, de...
- De igenis tettél - nézett rá komolyan Tatsuya. - Ne becsüld le magad!
Eizan pár pillanatig állta a fiú tekintetét, majd felsóhajtott.
- Rendben, igazad van. Köszönöm.
- Amúgy... Emiko... - fordult vendéglátójukhoz Tatsuya. - Te látsz arra valami módot, hogy együtt kerüljünk ki ebből a kutyaszorítóból? Mert félek, szét kell majd szakadnunk...

Emiko elgondolkozva nézett a fiúra.
- Kikerülni? - ismételte. - Igazából... Még egyáltalán... nem is gondolkodtam ezen. Csak, hogy élve láthassam viszont Ichiruéket, és utána meg... hogy itt vagytok, és sokan, és jó... Nem is tudom... Esélytelen hogy a kormány kegyelmet adjon nektek, vagy ilyesmi, szóval... Így... így elég nehéz lesz... Nem tudjátok befejezni a sulit, nem kaptok munkát, egy életen át bújdokolni... Sajnálom - pislogott bűntudatosan Eizanra is. -, nem akarlak lehangolni benneteket, de... nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Se együtt se külön. Nem tudom... De, nem hagyunk benneteket magatokra, nyugi! - mondta aztán gyorsan. - Talán... talán ki tudunk találni valamit...

- Értem... - bólintott komoran Tatsuya. Talán...? A talán vajmi kevés, de... akár jó is kisülhet belőle. A talán fenntartja annak a lehetőségét, hogy a probléma megoldható, bármily kis esély is van rá. Hisz ők is így kerültek ki a szigetről, csupa talánokra /meg kockadobásokra XD/ hagyatkozva. - Mindenesetre már az is nagy szó, hogy magatokat is kockáztatva befogadtatok ide mindannyiunkat. Ez rátok nézve tényleg nem veszélytelen, remélem, nem lesz bajotok belőle.
- Azt is én - biccentett Eizan. - Magam még csak hagyján, de nem szívesen látnám, hogy miattunk szintén hasonlóképp bekerültök a sűrűjébe. Épp elég, hogy nekünk el kellett szakadnunk a családjainktól, semmiképp sem kívánnék nektek hasonlót.

Emiko válaszul csak kedvesen rámosolygott a fiúra. Nem igazán tudta mit lenne illendő felelnie. Hát igen, már ő is fárad. Napok óta alig aludt. És most sem illene még. Előbb mindenki legyen rendben. Nem mehet el csakúgy, ha ő a házigazda. Ehh, még Kyoichi is meglépett, szép... Kinn vár világosodhat. Sőt... Már határozottan világos van. Hát igen, idelenn még mindig rossz az időérzéke. Akármennyit is van itt.

Kazushige igyekezett úgy tenni, mint aki már rég alszik, mikor a fiúk beléptek. Nem sok kedve volt most beszélgetni. Egészen nem sokkal ezelőttig még reménykedett, hogy az állapota nem végeleges, de az orvos letörte minden reményét. És a legrosszabb az volt, hogy még el is mondta neki, milyen kicsin múlott, hogy a károsodás ne legyen végleges. A francba... a francba!
Nem, nem akarja, hogy lássák, mennyire ki van akadva. Kivételesen összeszedi magát, eddig is ment valahogy. A legmeglepőbb az volt, hogy most közel sem érzett hasonló sírhatnékot, mint mondjuk a toronyban. Nem tudta, mit érez pontosan, de nem akarta érezni. Nem akart beletörődni...

Shinji egy ideig még unottan bámult ki a fejéből, aztán odébblépett a fal mellől, s elindult ő is a folyosón. Jobb úgy se jut eszébe, mint aludni. Evett egy szendvicset, de igazából azt sem kívánta. Álmosnak se érezte magát, de most minek maradjon a társaságban? És az orvoshoz minek nézzen be? Egy karcolás sincs rajta...

Nami forgolódott még egy kicsit, aztán hirtelen elszánva magát felült. Nem, kizárt dolog így aludni. Egyszerűen nem tudja lecsendesíteni a gondolatait! Felkászálódott a matracról, s lassan kisétált a folyosóra. Majd lófrál fel-alá, vagy ki tudja... De aludni képtelen...

Hayate elgondolkodva lépett ki az orvostól. Kicsit több időt töltött odabent, mint várta, de ezt gondolhatta volna előre. És az orvos ugyebár nem csak a haslövését szúrta ki szinte rögtön, előle a hátán lévő sebet sem lett volna sok értelme titkolni. És milyen jól tette...
Megengedett magának egy halk sóhajtást, majd ellépett az ajtótól. Biccentett egyet Tatsuyáéknak mintegy búcsúzóul, és megindult a folyosón. Ideje betartania az utasításokat - legalábbis részben - és lepihennie.

Eizan is elkapta Hayate pillantását, és Tatsuya felé fordult.
- Menj csak - mondta neki. - Én majd megnézetem később a másik orvossal. Úgyis vagyunk még páran hátra, fáradt is vagyok, és gondolom a dokink is szívesen menne már. A nehezebb részét úgyis neki kellett ellátnia. Menj, nézesd meg a lábad.
- Kösz - bólintott pillanatnyi tétovázás után Tatsuya. - Akkor mennék. Jó éjt... vagy reggel, vagy mi ez...
Tatsuyával együtt Eizan is felszedelőzködött.
- Kenta? - nézett Eizan a szendvicsekkel szemező Kentára. - Jössz vagy maradsz? Én megyek, hunyok egy keveset. Emiko, szerintem te is nyugodtan pihenj egy kicsit, ha már így hajnalban felvertünk.

- Menj csak, befejezem a szendvicsem, aztán én is lepihenek - biccentett Kenta. - Jó éjt!
- Szép álmokat! - búcsúzott Emiko is Eizantól, aztán visszapillantott Kentára. Nem úgy néz ki, mint aki aludni akarna menni. De nem szól bele, nem sok joga van hozzá. Talán meg kéne fogadnia Eizan tanácsát, és neki is le kéne pihennie? Szívesen ránézett volna Benawira. Dehát alszik. Nem látna semmi érdekeset. Ráadásul a barátnője is vele van. Csak felverné a kislányt.

Nami bizonytalanul torpant meg, ahogy észrevette a szembe igyekvő Shinjit. Csak szó nélkül haladjon el mellette? Nem, ez alkalommal, nem tehet úgy, mintha nem történt volna semmi! Meglepetésére a fiú nem nézte levegőnek, megállt alig egy lépésnyire tőle. Nem szólt semmit, de nem úgy tűnt, mint aki mozdulni akar. A lány érezte, hogy kicsit megremeg, de próbált urrá lenni idegességén, s nyugodt hangon szólni hozzá.
- Lehet, hogy meg fog halni... - mondta fájdalmas hangon. Ez alkalommal a fiú sem tudta titkolni meglepetését. Nem egészen erre számított. Talán, ha rögtön vádaskodna, vagy... De...
- Igen? - ...erre mégis mit reagáljon?
Nami az ajkába harapott.
- Mi történt? - kérdezte erőt véve magán. Shinji játszani akarta a hülyét, vagy legalább azt válaszolni, hogy kérdezd tőle, de... Ó a fenébe, tényleg nem erre készült...
- Meg is ölhettem volna - mondta hidegséget erőltetve magára. - Inkább örülj!
Azzal kilépett oldalra, hogy megkerülje a lányt.
- A barátod volt! - lépett elé Nami, s Shinji szemébe fúrta a tekintetét. Próbálta még mindig halkra fogni a hangját, de az már remegett az indulattól - Egy cseppet sem bánnád, ha meghal?
- Ő már nem az az ember - felelte Shinji, és egy szimpla karmozdulattal odébbtolta a lány az útból.
- De ő mégsem bírt téged megölni, ez se számít? - szólt utána kétségbeesetten a lány. Shinji egy pillanatra megtorpant, aztán hátra se pillantott, folytatta tovább az útját. Nami remegve fújta ki a benntartott levegőt. De Nobu szenved emiatt... Shinji miatt... Most már... most már biztosan tudja ezt. Észre se vette, hogy a fiú is vágyik vissza a megszokott dolgaihoz. Ennyi volt? A nagy kűzdési vágy? Már magában se érezte sok nyomát. Csak élni akart. Nobuval együtt. Ugye nem vált már lehetetlenné?

Eizan egy pillanatig visszafojtott lélegzettel figyelte Namit és Shinjit, és gondolatban már felkészült, hogy esetleg közbe kell lépnie, ha ezek itt most egymásnak esnek. Ám félelme szerencsére alaptalannak bizonyult, két társa végül nagyobb vita nélkül ment el egymás mellett. Nem várt hát tovább, ő is az ajtók közé lépett.
Mikor közelebb ért Namihoz, mégsem érezte úgy, hogy szó nélkül el kéne mennie.
- Minden rendben? - kérdezte. Már tartott tőle, hogy a lány esetleg rosszul lett, és azért kelt fel, de utána eszébe jutott valami más. Talán csak aggódik. - Még Tatsuya van bent - tette hozzá. - De egyelőre ő az utolsó, utána elmegy az orvos. Szerintem Nobu örülne, ha majd ott lennél, ha felébred.
Vetett egy halvány, bátorítónak szánt mosolyt a lányra, majd gondolataiba merülve lépett tovább. Egy ajtóval később mégis visszafordult.
- Natsuki rendben van? Csak mert sikerült ellógnia az első orvosi vizitet...

- Igen? Köszönöm! - mondta Nami hálásan a fiúra nézve. - Akkor azt hiszem, mellette leszek...
Aztán mikor a fiú visszafordult, ő is elmosolyodott, bár alig láthatóan.
- Alszik, elég hamar elaludt. Szerintem fáradt, de amúgy nincs más baja. Csak azt furcsállottam, hogy mért nem veled alszik... - kis gondolkodás után hozzátette - El is pirult rendesen, mikor rákérdeztem...
Most már egy bátrabb mosolyt is megeresztett, aztán továbbment az orvos felé.

Eizan kissé zavartan nézett a lány után. Nos igen, gondolta, hogy a csajok kibeszélik majd a szerelmi életüket, de kissé akkor is meglepte. Vajon hogy merült fel az együtt alvás témája? Valóban Nami vetette fel, vagy talán Natsuki kezdte? Elpirult, mi?
Mosolyogva megcsóválta a fejét, és úgy döntött, bevárja Tatsuyát, ha már mindketten magukra maradtak. Azért mégiscsak jobb egy barát, vagy talán inkább csak haver társaságában, mint magányosan, kirekesztve. Nem is kellett sokat várnia, Tatsuya szinte akkor lépett ki az orvosi szobából, mikor Nami odaért. Eizan még látta, hogy a srác valamit motyog a lánynak - talán köszönésfélét? -, majd megindul felé.
- Hát te? - vonta fel a szemöldökét Tatsu. - Azt hittem, már elmentél aludni.
- Gondoltam bevárlak - vont vállat Eizan. - Most, hogy össze voltunk zárva erre a pár napra, valahogy már nem jó egyedül lenni. Meg hátha jó társaságnak bizonyulok.
- Kösz - mosolygott Tatsuya. - Melyik szoba szabad még?
- Gőzöm nincs. Talán inkább a vége felé, gondolom mindenki az elejére vette be magát.
Megindultak a folyosón, és Eizan úgy döntött, inkább nem kérdez rá az orvossal való beszélgetésre. Ha a srác akarja, úgyis elmondja. Azt ő is látta, hogy friss kötések fehérlettek Tatsuyán - te jó ég, hol gyűjtött be ennyi sebet?! -, de valószínűleg semmi végzetes, akkor a srác nem lenne viszonylag gondtalan.

-------

http://brrpg.omgforum.net/viewtopic.forum?t=125