7/2 - Útban a szabadság felé

Nobu kifejezéstelen arccal lépdelt Hayate mellé. Pár másodpercig csak szótlanul figyelte, ahogy az mélyeket lélegezve próbál pihenni, aztán megfordult, s elindult befelé a kabinokhoz. Csak a válla felett vetette hátra:
- Most elégedett vagy? - aztán morogva még egyszer hozzátette - Idióta...

Hayate arcán furcsa mosoly jelent meg, ahogy a távolodó Nobut figyelte.
- Nem is tudod, mennyire... - zihálta inkább csak magának, majd még mindig a korlátba kapaszkodva a part felé fordult. Na, jöttök már? Siessetek és húzzunk innen.
Már épp kezdett lenyugodni a légzése, mikor baljós gondolat kerítette hatalmába. Ne... muszáj...? Bár inkább, minthogy utána elkapjanak tőle valamit.
A fedélzeten heverő holttesthez lépett, majd Eizan tekintetétől követve a korlátig vonszolta a katonát.
- Bocs... de inkább te, mint mi...
Nem szándékozott búcsúbeszédet tartani, egyszerűen csak lelökte a hullát a fedélzetről. Ám ez nem minden. Valami sokkal nyomasztóbb még hátra van...

- Itt is lennénk - szólt Shouri, miután befejezték az ereszkedést a sziklák közt. A két csónak még mindig a partra húzva várakozott, mellettük pedig a két őr holtteste hevert. - A kisebb kellemetlenségeket kérjük nézzék el nekünk.
Hiroshiék már meg is indultak a csónakok felé. Most minek vesztegessék az időt? Épp szálltak volna be, mikor Haruka hangja megállította őket.
- Várjatok. Meg kell várnunk Midoriékat. Azt mondták sietnek, de nélkülük semmiképp sem mehetünk el.

- Midoriékat? - fordult Kenta meglepetten a lányhoz - Miért, hol van, kivel? Miért?
Ahogy kimondta már érezte, hogy ez egy kicsit sokra sikeredett. A francba is... A lány gyűlöli, ha csak hozzászól, le kéne már állítania magát. Csak folyton kellemetlen helyzetbe hozza mások előtt is.

Hayate igyekezett biztos léptekkel végigsietni a kabinokat összekötő folyosón, de egyszer így is meg kellett állnia pihenni. Huhh... lehet, hogy ez tényleg sok volt... De most nem állhat meg. Muszáj... muszáj lesz... De képes lesz egyszerűen csak a tengerbe dobni? Bármi is történt, meg tudja tenni? Mi ez, valamiféle morbid végső próba? Hát köszöni, ő nem kér belőle! Elég ennyi ahhoz, hogy elkerülje? ... Nem, nem elég...

- Mire készülsz már megint? - kérdezte a falat támasztva, karba font kézzel Nobu. - Mi lenne, ha csak egy fél órácskára ledőlnél mondjuk pihenni? Nem halnál bele... Amit viszont most művelsz abba lehet. Komolyan nem értem mit művelsz. Ennyire még én se vagyok agyament...
Megrovó tekintettel mustrálta Hayatét. Meg akar halni? Vagy csak nem bírja leállítani magát, folyton csinálnia kell valamit? Lehetsége,s hogy nem bírja elfogadni a sebesülését. Neki is nehezen megy. Naminak is. Ők hárman pedig eléggé egy típus. Nem úgy mint a többiek az osztályban. De lassan... az ő szerepük lejár. És ha ezt nem képesek elfogadni, akkor nagy bajok lesznek. Ien, érezte, hogy neki sem lesz könnyű. A gyilkolásban jó volt. Hiányozni fog a harc is. De ezek már a múltéi. Sebaj, majd Namival lehűti magát, ha nagyon felpörög. Hayatét meg leüti, ha pattog. Vagy szerezni kell neki is egy nőt... Hmm... Ki lenne hozzá megfelelő? Észre sem vette, milyen elgondolkodó fejet vág.

- Midori és Nami elmentek összeszedni pár dolgot - felelte Haruka. - De elvileg nem mentek túl messzire. Elvileg...
Na igen... kérdés, hogy a valóságban merre csatangoltak el. Mert végülis azt nem mondták, hova mennek pontosan. Meg kellett volna kérdezni, a francba. Kenta meg így aggódik érte? Azta... De van jövője ennek a párosnak?

- Csak előre gondolkodok... - felelte Hayate. - Nem hiszem, hogy olyan hosszú ideig lennénk a hajón, hogy bajunk esne, de... nem szerencsés holttestek társaságában időzni. A fenti katonát már eltüntettem. Ha meg azt akarod, hogy pihenjek, akkor vagy leütsz, vagy... nem is tudom... le is kötözhettek. Nem, viccet félretéve... én is érzem, hogy a határomon táncolok. Csak egyenlőre el kell érnem arra a szintre, hogy el is fogadjam és belenyugodjak. De előbb még... el kell intéznem valamit.
Tovább lépkedett a legbelső szoba felé. Amikor azt mondta, nem tart igényt az apjára, nem pontosan erre gondolt...

Nobu a fejét csóválva követte a fiút.
- Ha hiszed, ha nem, én is épp ezen gondolkoztam. Várj! Legalább hadd segítsek! Aztán jöhet a leütés is. Már most érzem, hogy hiányzik egy jó kis harc. Úgy fejbekólintalak, hogy két napig alszol... És érdekesmód, ezáltal vagy százszázalékkal növelni fogom a túlélési esélyeid... Bár még ez se sokat fog számítani, amilyen minuszokba vitted negyed óra leforgása alatt... Ennél okosabbnak hittelek. Eddig.
Elhallgatott. Nem szokott ennyit beszélni. A lecseszésáradat inkább Nami stílusa. Meg úgy általában a lányoké. Dehát, ha a fedélzeten az egyetlen lány alszik? Valakinek életben kell tartania ezt a barmot...

- Bocs, hogy csalódást okoztam - nyitott be az utolsó kabin ajtaján Hayate -, de én egy szóval sem állítottam, hogy épelméjű vagyok. A gondolkodásmódom... hogy is mondjam... kicsit eltér egy átlagemberétől. Sajnos nem volt rendes gyerekszobám meg életem, felénk teljesen más szokások jártak. És a házi kis iskolánkban a 'hogyan csináljuk ki magunk legkönnyebben' tárgy volt az erősségem. Na jó... - megállt a holttest előtt, és még egyszer gyorsan végigmérte. Nem gondolta volna, hogy egyszer így fogja majd látni... - A kezét vagy a lábát akarod hozni? Mert bármilyen hülyén is hangzik, de azért mégsem azt érdemelné, hogy végigvonszoljuk-rugdossuk a fedélzeten, ahogy azzal a névtelen katonával tettem. Nem lenne méltó egy hozzá hasonló harcoshoz, akárkinek az oldalán is állt...

Nami minden erejét beleadva vonszolta magával a lányt.
- De nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem-nem! - hajtogatta Midori.
- Mint egy makacs szamár! - nyögte Nami és hirtelen elengedte a lány, aki ettől a nem várt lépéstől a földre zuhant. - Soha többé nem engedlek pia közelébe! Most miért gondoltad meg magad mégis?!
- Sose akartam jönni... - nyöszörögte fájós tagjait maszírozva a lány. Nami lihegve dőlt hátra a sziklára és a kis csaptra pislogott.
- Tudnám mit láttál meg, amit nem kellett volna... De most már itt a segítség, hárman-négyen csak betuszkolunk a csónakba - mondta azzal felállt, s elindult. Midori már startra készen pislogott hátra, hát jó, érjetek utol, ha akartok. Hárman-négyen... - Kenta biztos szívesen segít...
Midori erre megrezzent. Kenta? Na ne! Nehogy már! És ő tényleg szíves örömest rángatná, imád olyasmit csinálni, ami az akarata ellen van!
Duzzogva állt talpra, s sietve beérte Namit.
- Egy szót se neki! - sziszegte. A másik lány nehezen tudta elfojtani elégedett mosolyát. Helyes, kislány; helyes. Még mindig olyan kiszámítható vagy!
A közeledő lányokat látva Kenta felkapta a fejét.
- Itt vannak! - mondta inkább magának, mint Harukának. Már mozdult volna, de aztán fékezte magát. A nyakába ne ugorj, basszus! Önuralom... Főleg miután úgy beszélt veled... Itt van, él, jól van. Ennyi legyen elég. Most és hosszú távon is. Mást nem várhatsz tőle. Épp eléggé érzékeltette veled. Fogadd el. Tatsuyára pillantott. El van foglalva a saját bajaival. De azért... jól esett volna ha pár szót válthatnának. Tényleg ő volt a vak? Midori soha semmt nem érzett iránta? Tatsuya biztos tisztábban lát mindent. Ő nem érintett ebben az egészben.

Nobu hanyagul megrántotta a vállát. Egyszerűen csak beállt az ellenkező oldalra, mint amire Hayate. Míg cipelték a fiú apjának holttestét, annak a szavain gondolkodott. Hát igen. Nem tudta beleképzelni magát a helyébe, akárhogy is próbálkozott. Neki teljesen rendezett családi élete volt. Csak egy srác, aki rajong a fegyverekért, ennyi különleges volt benne. Hayate viselkedésének viszont... van oka. Súlyos. Nem, ebbe ő nem akarja beleártani magát. Inkább nem kérdez semmit. És nem tesz megjegyéseket. Milyen jogon tenné?

- Tényleg! - vidult fel Haruka arca, majd integetni kezdett a közeledők felé. - Hé, nyertünk!
- Ez nem is volt verseny - torkolta le Shouri. - És alig pár perce értünk ide.
- Ehh, mindegy, nem érted - csóválta a fejét Haruka.
Tatsuya még mindig értetlen pillantásokat küldött a lány felé. Már határozottan normálisabb volt, de még nem az igazi. De akármi is volt az, ezek szerint múlik a hatása, helyes.
Figyelő tekintetet érzett magán és hamarosan rájött, hogy Kentától származik. Ööö... Mi ez a pillantás...?

- Nyertél? - pislogott rá értetlenül Midori, ahogy megállt a lány mellett. - Fogadtunk? Nem emlékszem...
- Nahát, vajon mitől..? - dörmögte Nami, vállán a nagy táskával. Még egyszer cipelnie kell Midorit gyilkolni fog... Mondjuk pont őt...
- Fogd már be! - rivallt rá a lány, mire Nami széttárta a kezét.
- Ahogy óhajtod, úgyis kezd már kibaszottul elegem lenni a nyavalygásodból. Rád hagyom Haruka, én már eleget pesztráltam, szenvedjen kicsit más is...
Midori grimaszt vágott és Namira öltötte a nyelvét, de a lány már elfordult, s megindult a csónakok felé. Határozottan ahhoz a csónakhoz, amibe Midori NEM fog ülni. Majd ha józan lesz esetleg újra szóba áll vele...
Kenta meglepetten figyelte a jelenetet. De máson is megakadt a szeme.
- Nem vagy vizes... - közölte a lánnyal köszönés helyett.
- Micsoda sasszemek! - 'lelkendezett' a lány - Talán mert átöltöztem?
- De... - pislogott zavartan Kenta - a hajad se...
Midori idegesen forgatta a szemeit.
- Jé... Elképesztő...
Kenta vagy nem érezte a levegében "enyhén" rebegő feszültséget, vagy valami javíthatatla deffektje volt, ha Midoriról van szó, mert tovább firtatta a dolgot.
- De Harukáék igen... - motyogta esetlenül.
Midori az égnek emelte tekintetét, s csak nagy sóhajtás után nézett vissza Kentára. Csak hogy láthassa az arcát a kegyelemdöfésnél.
- Még valami elmés megállapítás?! Tudod mit, Haruka? Gőzöm sincs mi az amit megnyertél, de neked adom díjként, ezt az idiótát... Az én nyakamon eleget lógott...
Azzal ő is megindult a csónakokhoz.
Kentának azonnal lángbaborult az arca. Sejthette volna, hogy csak magát hozza kínos helyzetbe, ha folytatja ezt a reménytelen dolgot. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. De mivel ezt nem tehette, és elrohanni sem lett volna túl férfias csak állt földbegyökerezett lábakkal, s zavartan mustrálta a földet. Gratulálok... címeres balek lettél...

Beletelt néhány percbe míg végigcipelték a Fukotani család hajdani fejét a folyosón, de Hayate most nem kért pihenőt. Bárhogy is fájt, most nem... Legalább ennyit megtehet. Elismeri a harcostársat, ha könnyes búcsút úgysem vesz tőle.
Kilökte a fedélzetre nyíló ajtót és gyors bocsánatkérő pillantást vetett Eizan felé. Remélem, nem keltem fel a barátnődet, de a dolog nem várhat.
A korláthoz evickéltek a holttesttel, majd pár másodpercnyi csend után biccentett Nobunak, hogy elkészült. A test csobbanva merült el a mélyben. Ennyi, ennyi volt...
Hayate komoran szemlélte a fodrozódó hullámokat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elővette tantoját. Arca rezzenéstelen maradt, mikor a pengével belehasított bal tenyerébe, és némi vért csorgatott a vízbe. Rövid ideig még figyelte a tengert, mielőtt ruhájába törölte a véres pengét, és megindult befelé. Ez volt az ő búcsúja.

- Ohh...
Haruka tanácstalanul figyelte a jelenetet. Mitől bukott ki ennyire Midori? Mikor elváltak, még úgy tűnt, semmi baja. Most viszont még Namival is összeveszett. Már megint miből maradt ki? És miért mindig ő? Miért is kellett versenyként felfognia az egészet? Az a hülye rum...
- Nem tudja, miről mondott le - csóválta rosszallóan a fejét Haruka. Nem tudta, Kenta vajon hallja-e, és ha igen, miként értelmezte a hallottakat, de ez most majdnem mindegy volt. - Marha vagy, Midori. Majdnem annyira, mint én...
Tatsu szívesen barátjához lépett volna, hogy vigasztalóan meglapogassa a vállát, de sejtette, hogy ezzel csak rátenne egy lapáttal. Lehet ezen a helyzeten valamiképpen javítani?
- Nem úgy volt, hogy sietünk? - szólt közbe unott hangon Daisuke. - Nem mintha nem lenne jó az előadás, de azért mégis. Szeretnék mielőbb eltűnni innen.
Tatsuya ez egyszer hálás volt a srácnak. Nyers stílus ide vagy oda, mégiscsak véget vetett a lassan kínossá váló jelenetnek. De ettől még nem kell kedvelnie.

Nobu némán figyelte a fiút. Megígérte magában, hogy nem kérdez, hát nem teszi. Sem most, sem később. Csak gondolatban vívódott, vajon mit érezhet Hayate. Mit jelenthetett számára ez az ember. Akárhogyis, nem tudott elszakadni az általa ismert apaképtől. Szeretnie kellett, vagy legalább felnéznie rá. Mégse tudta helyes lenne-e akárcsak részvétet is kívánnia most. Nem tudta eldönteni, hogy egy olyan embertől vett épp az előbb búcsút a fiú, akit gyászolna, vagy egy olyantól, aki tönkretette, s utolsó tetteként meg is próbálta elvenni az életét. Egyszerűbb csak tovább adni, a nem érdekelnek a mások problémái Nobut. Bár ezt a karaktert Shinji jobban hozza... Nem tanult még eleget, igaz?
Átsétált a partra néző oldalra. Nem is kellett sokáig mereszgetnie a szemét. Ott már gyülekeztek a többiek. Helyes. Remélhetőleg mindenki rendben. Elsőként szúrta ki Namit. Hát igen. Őt akármilyen távolságból felismerné. Na mi van kislány, ugye nem vagy nagyon durcás, hogy kimaradtál a harcból? Ígérem, kárpótollak... hamarosan...

- De nem annyira, mint én... - morogta Kenta - Ne félj. Pontosan tudja.
Dühösen megrázta a fejét, s megindult Nami után a csónakhoz. Segített azt vízre ereszteni a türelmetlen lánynak. Még be is segítette a csónakba. Nagy meglepetésére egy kedves mosollyal mellékelt "köszönöm"-öt is kapott. Remek. Tehát ennyire gáz volt az előbbi jelenet. Ha még Nami is igyekszik vigasztalni, akkor... Dehát mit is várt? Mindenki előtt fel lett szarvazva. Igen, ez nagyon kínos. Dehát meg is érdemli... Aki nem veszi időben a lapot. Ennyi volt. Nincs mit kérdeznie Tatsuyától. A helyzet nyilvánvaló. Most már számára is.

Hayate betámolygott a legközelebbi kabin ajtaján és az egyik ottani ágyra rogyott. Most már úgysem látja senki sem a gyengeségét, már pihenhet. De ez is milyen hülyeség már... Annyira belé nevelték ezeket az elveket vagy miket, hogy már alig tud tőlük eltérően cselekedni. Nem szabad kimutatni a fájdalmat és gyengeséget, hát nem teszi. Van ennek még értelme, így, hogy eltért a taníttatásától? Nem az az ember vált belőle, akit terveztek, akkor hát miért nem tudja levetni magáról ezeket? Miért, hogyan szabadulhatna? Hogyan élhetne normális életet, hogyan lehetne végre olyan, mint a többiek? Lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetnek-e valaha olyan érzései, mint azoknak, akik oldalán harcolt? Lehetnek barátai? Megtanulhat... szeretni?
Ha tudná, hogy igen, ezekért már érdemes lenne élni, de így... így maga sem tudta, mit akar. Persze nem adhatja fel, mert ez is mélyen belé ivódott.
De most mégis... olyan fáradt. Igaza volt Nobunak, nem kellett volna így megerőltetnie magát. Csak egy kicsit pihen. Nem is feltétlenül alszik, mert a többiek mindjárt itt vannak. Csak legalább egy kicsit ne kelljen semmit se csinálnia.

Hoppá, ezek szerint nem volt olyan halk, mint gondolta...
Haruka csendben figyelte hol Kentát, hol Midorit. Hogy jutottak ide ezek ketten? Nemrég még olyan biztató volt, aztán egyszer csak bumm! De így legalább esetleg... Nem, állj le! Hülyeség, most rögtön felejtsd el! Jajj már, Haruka, ennyire nem lehetsz ilyen...
- Akkor hát... szálljunk csónakba... - indult meg Shouri oldalán az egyik lélekvesztő felé. Azért még egy futó pillantással ellenőrizte, hogy Tatsuya meg a többiek rendben vannak-e.

Benawi oldalán elmaradhatatlan oldalbordájával szintén megindult a csónakok felé. Vetett még egy gyors pillantást hátra, valahova a messzi távolba, aztán szomorú sóhajjal besegítette Yuukát. Ezt követően maga is beszállt. Nem gondolta volna, hogy ilyen szörnyű érzés lesz elmenni innen. Úgy érezte ezzel végleg maga mögött hagy valamit az életéből. Tudta már megváltoztathatatlan mégis. Nem akaródzott menni. Talán pont azt érezte, mint Midori. Nem akart beletörődni. És bár egyikük sem tudott róla, de volt még valaki, aki pont ezekkel a gondolatokkal küszködött. Ő nlmán őrizte a partot, s kifejezéstelen arccal figyelte, míg mindenki beszáll. Nem nézett hátra. Eleget pislogott arra, egész ideúton, végig míg várakoztak a hajón harcolókra... De hiába... Eznem csak egy trükk volt. Sayuri nem futott be mosolyogva, hogy jól van, jól van, csak szivattalak... Pedig megbosátott volna. Egy rossz szava nem lett volna hozzá... Rossz vicc, nagyon rossz vicc... De neked mindent elnéznék... Csak... élj... De az élet nem ilyen. Csodák nincsenek. És a fájdalom sem múlik el. Kezded már te is érteni, igaz Midori? Megmondtam... Shinji akaratlanul is elmosolyodott. Nemhiába a mondás. Legszebb öröm a káröröm.

A két csónak végre megindult a nyílt vízen várakozó hajó felé. Utasaik felemás érzésekkel vettek végső búcsút a szigettől, ahol az elmúlt két nap alatt teljesen összeomlott addigi életük.
Kazushige nem nézett hátra, de előre sem. Leginkább a csónak körül fodrozódó vízre tapasztotta a szemeit, és önkéntelenül is próbálta működésre bírni bal karját. Hasztalan. Furcsamód mégsem volt dühös, sem kétségbeesett, mikor egyre inkább nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennyi volt, végleg búcsút kell mondania hobbijának is. Egyenlőre fel sem fogta, mi is történt pontosan, talán azért reagált úgy, ahogy. Sokkolva volt. És hiába váltott miatta aggódó pillantásokat Hiroshi és Ichiro, az már nem segíthetett rajta.

A hajóhoz közeledve Nami aggódva pislogott körbe. Nobut nem szúrta ki, most más valami zavarta. A feljutás. Hol van itt... létra...? Vagy valami... Tanácstalanul pislogott Shouriék felé. Na, gyerünk, ti már feljutottatok egyszer!
- Hogyan fogunk...? - nyögte ki a legrosszabbaktól tartva.
- Talán felmászunk azon a kötélen? - kérdezte, s érezhető volt az élvezet a hangján, ahogy elnézte a lány arcát - Lehetséges, hogy túléled majd ezt a borzasztó próbatételt - gúnyolódott. - De ha nem, az se olyan nagy baj.
Nami felhúzta az orrát. Idegesen mozgatta az ujjait, hátha ezzel a kis pótcselekvéssel megelőzheti, hogy Shinji egészen véletlenül vízbepottyanjon...

- Ja igen, a kötél - kapott észbe Shouri. - Akik a sérülésük miatt nem bírnak felmászni, meg se próbálják. Őket inkább felhúzzuk. Más mód sajnos nincs, de ha valaki mégis előáll valami elmés ötlettel, szívesen fogadom.
- Bakker - motyogta neki Haruka. - Ha ez előbb eszembe jut, hozhattam volna ágakat és fabrikálnánk egy létrát...
- Nem kell - rázta a fejét Tatsuya. - Ezek a kötelek a csónakok leeresztésére szolgáltak, nem? Akkor ugyanúgy vissza is lehet őket vonni, ha megfelelően rögzítjük őket. Lehet, hogy pár embernek fel kell majd másznia erősítésnek, de mégsem az egész csapatnak.
- Hát persze, a csigák! - kapott a fejéhez Haruka. - Legalább kettőnk közül még te tudsz gondolkodni.

Shinji unottan bámult kifelé. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy egíteni akarna, mint a szinte egyetlen sérülésmentes egyed. Jellemző. Nami vetett rá egy dühös pillantást, s dacosan jelentette ki.
- Felmászok. Segítek nektek.
Azzal óvatosan át is egyensúlyozott a kötélhez, s nekilátott. Lőtt seb ide vagy oda, megmutatja Shinjinek!

Eizan kénytelen volt megmozgatni Natsukit tartó karját, mert már kezdett kicsit zsibbadni. Ekkor hallotta meg a hangokat. Hangok...? Ismerős hangok... Ezek a többiek lesznek! Máris itt vannak? Remélhetőleg Natsuki ki tudta kicsit pihenni magát, de talán jobb, ha most felkelti.
- Natsuki... - simított végig a lány arcán. - Megjött a csapat, és ha jól sejtem, mindjárt a fedélzeten lesznek.

- Mi is megyünk, nem? - lesett Shourira Haruka. - Egyszer már kibírtuk, túléljük még egyszer is. Azért próbáljátok kiegyensúlyozni a csónakot majd emelés közben, nehogy félúton potyogjatok vissza.
Kimászott a csónak széléhez és megragadta az egyik kötelet.
- Na indulok is. Odafönt már biztosan unatkoznak, mindjárt befogom őket is.

Amint Nami megbizonyosodott róla, hogy ez tényleg kivitelezhető művelet, Haruka példáját követve ő is mászni kezdett. Elsőre kicsit csúszott a lába - pedig neki még nem is volt vizes a cipője! -, de hamar megtalálta a fogást. A rémisztő inkább a teteje volt, ahol át kellett volna mászni a hajóra, tehát minimum fél kézzel elengedni a kötelet... de mikor már épp kezdett volna bepánikolni egy segítő kéz nyúlt érte. Mire ffelfogta mi történik már a fedélzeten állt, Nobu karjaiban. A fiú gyengéden hátrébb húzta, hogy ne legyenek útban a felfelé készülő Shourinak, aztán hosszan megcsókolta a lányt.
- Hű... - kapkodott levegőért Nami. S kivételesen most zavarban volt. Csak így mindenki előtt? Ennyire hevesen?! Ijedten kapta körbe a fejét, ki volt a szemtanúja mindennek. Haruka természetesen. Meg Eizan a... ... a... pillanat... az ölében ücsörgő Natsukival?! Kimeredt szemekkel nézett a lányra, aki erre csak álmosan pislogott vissza.

Haruka igyekezett elrejteni halvány mosolyát és inkább a köteleket tartó csigákat kezdte vizsgálni. A fémszerkezetek tökéletes állapotban voltak, a köteleknek sem volt semmi baja, ahogy várható volt. Remek! Már csak meg kell várniuk, amíg rögzítik odalent a csónakokat, és utána egyenként felhúzni mindkettőt. Milyen jó, hogy a hajó előző lakói nem húzták be ezeket a köteleket. Akkor aztán megnézhetnék magukat.
- Kössétek a köteleket a szélén a gyűrűkhöz - kiáltott a lent várakozóknak. - Ja, és tényleg tartsátok majd egyensúlyban!
- Auch, legalább ne az én fülembe üvölts - kapaszkodott fel Shouri is.
- Upsz, bocsi. Nem gondoltam volna, hogy máris fölérsz.
- Ügyes vagyok. Nos, mi a helyzet?
- A csigák rendben vannak. Amint elkészülnek odalent, kezdhetjük. Várj... Hayate merre jár? Vajon pihen?

- Bement - mondta Nobu. - És remélhetőleg kivételesen nem csinál semmi őröltséget. Azt hittem nem lesz pofám ilyet mondani, de... ez az ember nem normális. Tényleg nem.
Érezte, hogy Nami kibontakozik a karjai közül. Először azt hitte, hogy valami rosszat mondott, de ahogy ránézet a lányra, hamar rájött, hogy nem ő itt a probléma. Még mindig értetlenül bámulta a párost a túlfélen. Mosolyogva, fogta meg a lány karját.
- Csukd be szépen a szádat, és segíts inkább Harukának... - mondta szelíden megrovó hangon. Nami értetlenül pislogott rá.
- De... - kezdte halkítva a hangján. Nobu enyhén megrázta a fejét. A lány nagy nehezen, de értett a szóból, s Haruka mellé sietett. - Na oké, szóval... mit kell?

Natsuki zavartan húzódott odébb Eizan mellől. Pár tincset a föle mögé igazított hajából, s kínosan igazgatta a ruháját is. Erről eszébe jutott a sajátja. Gyorsan a földre kapta a tekintetét. Szárad már? Hát.. minimálisan. Akkor most se sokat aludt. De már... Alig van fény... Nem isfog megszáradni, a fenébe... És mit gondolhatott Nami?! Az arckifejezéséből ítélve még azt is megállapította, hogy "jól nekivetkőztek". Érezte, hogy fülig pirul. Gyorsan az arcára tette a kezét, és érezte, hogy tűz forró. Kellett nekem itt kinn elaludni! Jajj, ez annyira kínos! Bocsánatkérőn pislogott Eizanra.

- Egyszerre csak egy csónakot húzzunk föl, akkor két-két ember jut kötelenként - Haruka hátralesett a válla fölött, majd ki is javította magát. - Esetleg három-három. Amint elkészülnek a lentiek, elkezdjük húzni, és vagy addig tartjuk majd meg őket, amíg rögzítik idefent a csónakot, vagy minimum amíg mind kiszállnak. A csigák jócskán könnyítenek majd a helyzetünkön. Na, mindjárt rájuk is nézek. ... Hogy álltok odalent?
- Még pár másodperc! - hallatszott Tatsuya hangja.
- Pompás. Akkor kötelekhez készülj!

Eizan elnézően elmosolyodott a lány zavarát látva. Vajon az zavarja, hogy Nami így látta őket, vagy még mindig a ruháival van baja? Bárhogy is, jó érzés volt a karjában tartania. Lassan a csónakfelvonáshoz készülődő többiek felé pillantott.
- Szerinted boldogulnak nélkülünk, vagy azért segítsünk nekik? Két pár plusz kar az mégiscsak két pár plusz kar.

- Per... persze segíthetünk... - mondta gyorsan Natsuki, s elindultak a többiekhez. Nami egy apró mosollyal üdvözölte, ami Natsukiban most valahogy mégis félelmet keltett. Visszaszámlálás a mindenre kiterjedő faggatásig indul... Elnyomta sóhaját, s ahogy Tatsuya jelzett, hogy kész vannak ő is munkához látott. Nem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Nem volt elég csupán az erejük, a két fiúnak elöl - Nobunak és Shourinak - összehangoltan kellett húzniuk a köteleket, különben... a lentiek nem fogják őket túlzottan szeretni. De azért megoldották. Percekkel később már mindenki épségben a fedélzeten volt. Már amennyire ezt épségnek lehet nevezni. Natsuki meglepetten szemlélte Kazushige karját.
- Veled meg mi történt? - sétált oda hozzá - Csak nem rátok támadtak a parton? - kérdezte aggódva.
Nami Nobut figyelte. Valahogy elégedettséggel töltötte el, hogy ezúttal látta a fáradtságot a fiún. Utoljára ez a közös harcaiknál volt így. Hát igen, azért csörlő ide-csörlő oda, csak fel kellett húzniuk pár osztálytársat...
Visszafordította a fejét Natsukira. Meg ne próbálj szökni, csillagom... Beszédem van veled!

Midori a fedélzetre érve feltűnésmentesen igyekezett elslisszolni a kabinok felé. Nem vonzotta most őt túlzottan a társaság, mihamarabb szeretett volna egymagában lenne, távol a kérdő, faggató, vagy akárcsak csendben mustráló tekintetektől. Elég volt! Véletlenszerűen benyitott az egyik kabinszobába, s magára zárta az ajtót. Csak akkor tudott kicsit megkönnyebbülni, mikor ledobta magát az ágyra, táskáját pedig mellé ejtette.
Csend... nyugalom... Messze mindenkitől, aki azt hiszi, majd ő tudja, mi a jó nekem...

- Nem... - kapta fel a fejét zavartan Kazu. - Még az erdőben, csak... kicsit később jelentkezett a hatása. Én... azt hiszem, többé nem tudom majd használni...
Ahogy kimondta és tudatosult benne a szavak értelme, elkerekedtek szemei. Használhatatlan... a bal karja... többé nem tudja majd mozgatni...
Elkeseredetten tekintett körbe. Miért...? Miért ő?! Azért, mert gyáva? Mert a végére is alig tudta összeszedni magát? Ez a büntetése az állandó menekülésekért? Ez nem fair... nagyon nem fair!

Eizan kihasználta az alkalmat, hogy Natsuki nem figyel, így gyorsan lehámozta a kötést a kezéről. Azta... elég érdekesen nézett ki a sós víz után, de már nem vérzett, az tény. Hát jó, ez a kötés már nem kell, annyira nem vészes és nem is feltűnő. Pont, mint egy átlagos harci seb. Harci seb, mi? Na igen, egy roppant vérszomjas ellenféltől...

- Oh... - szólalt meg Natsuki zavartan. Mit mondhatna most? Szegény srác... Ó, Istenem... Azért... azért csak nem örökre... Egy orvos talán... De nem merte hitegetni. Nem jutott eszébe semmi bíztató. Mit mondhatna, amivel nem keseríti el csak még jobban? - Sajnálom... - mondta halkan, s zavartan forgatta a fejét. Hogy lehetne lelépni ebből a kínos beszélgetésből?
A segítség igen abszurd formában érkezett meg. Csak egy pillanatra suhant át a megkönnyebbültség érzése a lányon, hogy helyet készítsen elő a még nagyobb - joggal történő - szorongásnak.
- Natsuki! Épségben. Örülök. És... - Nami Eizan felé pillantott - Úgy látom tényleg nagyon jól vagy.
A másik lány zavartan pislogott rá. Oké. Ez már egy ilyen nap... Na erre mit mondjon? Nami azonban még tévedésből sem kegyelmezett. Finoman fogta meg a kezét, Natsuki mégis érezte, hogy nincs választása.
- Gyere! - mondta az szelíden - Annyi mindent kell megbeszélnünk!
Natsu nem merte szóvá tenni, hogy jó-jó, de ezt nem kell azonnal, mikro még fél lábbal a vízben van a csapat... Csak reménytelenül hagyta, hogy Nami bevezesse a kabinokhoz. Lopva egy szenvedő pillantást vetett Eizanra. Hős lovagom, ennek a sárkánynak a karmaiból még te se tudsz kimenteni...
Azon kapta magát, hogy egy ágyon ücsörögnek Namival. Na jó. Essünk túl rajta! Egyszer muszáj. Nagyot sóhajtott, s várta a kérdéseket.
- Szóval... - kezdte mézes-mázos hangon az - Te és Eizan...?
Elégedett arcot vágott. Natsuki bizonytalanul bólintott.
- Azt hiszem... szerelmes vagyok...
Mindenre számított csak erre a reakcióra nem. Nami arcáról pillanatok alatt lefagyott a mosoly, és iszonyúan komoly, aggodalmas arcot vágott. Hitetlenül szemlélte Natsukit, várva, hogy az elneveti magát, mondván, csak szivatta, de... semmi?! Semmi. Natsuki csendben ült, s zavartan lehajtotta a fejét.
- Úristen! - fakadt ki Nami. - De ez... EIZAN!
Barátnője kellemetlenül igazgatta a haját
- Igen... Furcsa... tudom... De... Ő... annyira kedves velem. Vigyáz rám, van benne valami különleges, amit még sosem éreztem... Érdekli őt mi van velem! De tényleg! Nem csak... nem csak zért kellek neki, mert csinos a kis pofim vagy... vagy... - hallotta a hangján, hogy belelendül. Mintha csak arra várt volna, hogy végre beszélhessen róla. - Én sem értem, Nami! Nem értem, hogy mi ketten mit keresül egymás oldalán! És... annyit rágódtam rajta, hogy Eizan talán szenved miattam, de... én meg akkor szenvedek, ha nem lehetek vele! Akárcsak egy percig is... Jajj Nami, érted te ezt?! Hogy történhettt meg ez?!
Nami rosszallón csóválta a fejét.
- Ez súlyosabb, mint gondoltam. Te tényleg... szerelmes? Te használtad ezt a szót?! Azt mondtad, a szerelem a bolondok játéka!
Natsuki tovább babrált a hajával.
- Igen, igen az... De én teljesen megőrültem... De Eizan is lökött. Olyan kellemesen idióta tud lenni, mint én - mondta elmosolyodva.
- De ő... - kereste a szavakat a másik - Elég... vagány hozzád? Vagyis... tudod, hozzád egy talpraesett srác kell. Nagyszájú, hanyag, kicsit nemtörődöm és... pénzes...
Natsuki dühösen rázta meg a fejét.
- És mit értem velük eddig! Sosem voltam szerelmes, nem mondhatom, hogy kihasználtak, végülis én is azt tettem, kölcsönös ... khm... üzleti megállapodás volt, ennyi. De... ez más.
- Nem lesz ebből baj? - kérdezte félve Nami. Natsuki elnevette magát. Csak egytlen szóval kérdezett vissza:
- Nobu?
Nami elhallgatott.
- Tudom - szólalt meg hosszú csend után. Natsuki megsimította barátnője arcát.
- Egy cipőben járunk. Őrültség, de annyira borzongató. És annyira kell. Valahogy.. egyikünk se számított rá, igaz?
Nami megrázta a fejét. A két kezébe fogta Natsukiét, ami előbb még az arcán pihent.
- Forró a kezed - jegyezte meg halkan. - Jól vagy?
- Persze - vágta rá mosolyogva a lány. A másik megrázta a fejét.
- Nem tetszik ez nekem. Mikor az erdőben harcoltunk, és visszajöttél Eizannal... akkor is nagyon vörös volt az arcod... Ez nem...
- Ez semmi! - mondta már ingerültebben Natsuki.
- Jól van, csak tudod... Akaratlanul is az jutott eszebe, hogy gyerekként...
- Elég! - hallgatatta el durván. - Azt kinőttem. Kérlek, ne is gondolj ilyesmire! Jól vagyok.
- Oké-oké... Meg se szólaltam... Csak... vigyázz magadra, oké? Ha baj van... tudom-tudom, de ha mégis, akkor inkább szólj. Az is jó, ha csak nekem. Csak tudjam. Kérlek!
Natsuki óvatosan bólintott.
- Jól van... És... Eizannal... minden rendben megy? - kérdezte óvatosan. Remélte nem túl erőltetett a kérdés az előbbiek után. De Natsukinak szerencsére nem tűnt fel.
- Remélem fog... Tudod... Túl sok bennem a kétely. A különbözőségünk... még te is kinevettél...
- Nem nevettelek ki, csak... fura... Meglepett.
- ... félek attól is, hogy ártok neki. Egy idő után... talán megszokásból úgy fogom kezelni, mitn az eddigieket. És ezt nem akarom! És... félek... rettentően, hogyha megtudja, ogy eddig miket tettem... el fog hagyni... Gyűlölni fog, Nami! - fakadt ki. - És előbb utóbb megtudja!
Enyhén remegni kezdett.
- Nagyon félek, Nami! Csak az a kérdés, hogy meddig húzhatom, mennyi időt nyerhetek vele... Bárcsak... más ember lehetnék! Bár tényleg mindent magam mögött hagyhatnék!
- Dehát, ha tényleg szeret téged... - próbálkozott Nami, s csitítón ölelte át a lányt. - Nem lesz baj. Mindent nem kell elmondani. Nem fogja megtudni. Sehonnan sem tudhatja. Te nem mondod el, én nem mondom el. Nyugodj meg... Nem fogod elveszíteni...
Tehát ennyire fontos neki? Tényleg ennyire? Egy Eizan?! Hihetetlen... Natsuki tényleg teljesen megváltozott. Más akar lenni. De tényleg arra a hétköznapiságra vágyik? Talán most vonzó, de... Jajj Natsuki, ez neked nem fog menni... Fájdalmas lesz ráébredni... És igen, sajnos jól gondolod. Ez Eizannak lesz a legrosszabb. De ha ezt most elmondanám neked, hogy jogos, amitől félsz... Aggódva nézett a lányra.
- Aludnod kéne. Lázas vagy.
- Már aludtam - csóválta a fejét Natsuki - És ez nem láz, csak... Zavarba jöttem és...
- Attól nem szökik fel ennyire... - rázta a fejét, s felállt a lány mellől. - Tessék, takaró.
- De... - kérte halkan, mégis hagyta, hogy a lány betakargassa. Az szelíden megcsóválta a fejét.
- Majd beküldöm melléd őrködni, ha szeretnéd...
Natsuki elmosolyodott.
- Jó...
Nami megint meglepődött a válaszon. Azt hitte nevetve leinti. Jó? Natsuki, aki semmi másra nem vágyik, minthogy mellette legyen egy fiú? Tényleg semmit az ég egyadta világon nem vár el, csak hogy őrizzék az álmát... Ez hihetetlen... Túlzottan hihetetlen. Minden csoda három napig tart...
Várt még egy kicsit, aztán csendben kiosont a szobából. Túl hamar aludt el. Valami tényleg nincs rendben vele... Remélte Eizan nem fogja megerősíteni a sejtését.

- Te, Eizan!
Eizan még mindig a kabinok felé pislantgatott, de most kérdőn fordult hátra. Ichiro kocogtatta meg a vállát, és látszott, hogy még folytatni akarja.
- Hol találtál ruhát?
- Hmmm...?
- Igen, ruhát. Látom, még rád is nagy, nemhogy rám, de azért mégis. Ez már kicsit le lett amortizálva.
- Ó... az egyik belső kabinban a vége felé. De majdnem mindben van pár szekrény.
- Rendben, kösz. Akkor gyorsan átvedlünk, és utána majd jöhet a nagy megbeszélés, vagy akármit is terveztek. Gyertek - Hiroshi és Kazu felé intett, majd elindultak befelé. Ám mielőtt belépett volna a folyosóra, még visszafordult - Haruka, Shouri, nektek ne hozzunk valami száraz ruhát?
- Kösz, de én inkább magam választok majd - vont vállat Shouri.
- Nekem viszont hozhattok minimum egy törölközőt, ha nem nagy gond - mosolygott feléjük Haruka. - Köszi.
- Semmi gáz, majd hozzuk.

- Gyorsan lelépett mindenki... - pislogott Kenta. - Na és a hajóval mi lesz?
Tanácstalanul pislogott a - google felé XD *verekszik* wiki... még hogy a barátaid... - vezérlő felé. Nobu követte a tekintetét.
- Hát jó, addig nézzünk rá, hátha kiokoskodunk valamit. Nem hiszem, hogy a többiek vezettek már ilyet... Vagy akár egy vitorlást...
Azzal nyomában Kentával a műszerekhez sétált. Homlokráncolva vizsgálgatta a sok ketyerét.
- Talán... - vetette fel - Meg kéne próbálni tologatni azokat a karokat, és majd meglátjuk mi történik?
- Talán ne, ha nem muszáj... - hallotszott a háta mögül egy hang. Shinji... - Ha már eddig túléltük, nem most kéne elpatkolni...
- Jól van nagyokos, akkor tessék! Te biztos megoldod! - állt félre az útból Nobu. Meglepetésére Shinji odatolakodott - valahogy még így is sikerült fellöknie, pedig Nobu nem az a nagy darab srác, és még utat is engedett -, s elmélyülten kezdte vizsgálgatni a műszerfalat.

Haruka kíváncsian pislogott a műszerfalnál összegyűlt fiúk felé, és látta, hogy Tatsuya is így tesz. Shouri már pár lépést mintha közelebb is araszolt volna. Ehh, pasik... Ez van, ha egy érdekesnek tűnő gép jut a közelükbe.
- Mit gondolsz, rájönnek valamire? - kérdezte halkan a tőle nem túl messze álló Tatsut.
- Remélem - felelte a másik. - Most nem nagyon érzek erőt magamban a gondolkodáshoz, szóval ajánlom nekik, hogy oldják meg, de lehetőleg úgy, hogy ne süllyedjünk el, mire a végére érnek.
- Való igaz. Játszanak most egy kicsit ők is, tőlünk már kaptak egy saját mobilhálózatot. Most rajtuk a sor. Persze ha megcsömörlenek, azért megnézzük, nem?
- Ja, akkor igen. De addig is... kicsit leülök ide...

Hayate álmosan nyitotta ki szemeit. Jaj, ne már... A könnyűalvás hátrányai. Muszáj még ilyenkor is felriadnia minden kis neszre? De várjunk csak... ez nem kis nesz volt...
Sietve támaszkodott fel az ágyon, mikor valaki benyitott az ajtón. Hiroshi? Ezek szerint már mindenki itt van.
- Üdv... - köszöntötte az ajtórésben megjelenő fej gazdáját. - Mindenki épségben?
- Többé-kevésbé - nyitotta szélesebbre az ajtót a fiú, és így már láthatóvá vált a mögötte várakozó Ichiro és Kazushige is. - De te jól vagy? Úgy hallottuk...
- Igen, nagyszerűen - szakította félbe Hayate.
- Ohh... értem. De... hé, mi a fenét csinálsz?!
- Kimegyek köszönni a többieknek.
- Nem kéne, és ezt most komolyan mondom. Úgyis kissé szétszóródtunk, egy kicsit még nyugodtan maradhatsz.
- Minek?
Hiroshi összerezzent, mikor az átható tekintet ilyen nyíltan rámeredt, hirtelen nem is tudott mit mondani.
- Azért... - tolta félre Hiroshit az előre lépő Kazu - mert bármilyen hihetetlen, de vannak itt olyanok, akiket érdekel a hülye fejed. Még úgyis tartozok neked a sivatagi ijesztgetésért, úgyhogy kuss és maradsz.
Társai meglepetésére Kazu ép kezével bevágta az ajtót.
- Hmm... ilyen is van...? - Hayate arcán halvány mosollyal dőlt vissza az ágyra. Lehet, hogy egy kis pihenés tényleg nem árt meg. De csak öt perc. Igen, öt perc bőven elég lesz.

- Én inkább nem vállalom a felelősséget, hogy hozzányúljak... - dörmögte Nobu. Shinji megvetően felciccent.
- Hát igen, eszméletlenül bonyolult... Ha te érsz hozzá, abból csak tragédia lehet... Mindenesetre én már unom ezt a faszkodást, állj már odébb!
Nobu szemöldökráncolva elhátrált. Valakinek túl nagy itt az arca, mindjárt leveri... biztos, ami biztos, hátha jót tesz neki...
Kenta is hátrébb lépett egy kicsi s aggódva szemlélte a fiút. Oké, most mitől lett hirtelen ilyen 'segítőkész'? Na jó, a maga bunkó módján... Ez rosszat sejtet...
Ebben a pillanatban mély morajlás hangzott fel, s enyhén érezni lehetett azt is, hogy megremeg a hajó. Hát igen, nem elég nagy ez ahhoz, hogy ne lehessen érezni, ha egy motor beindul. Shinji diadalittas pillantást vettett Nobura.
- Így kell ezt lúzer...
- Nagyon jó... - morogta a fiú. - Már csak el kell vezetni a partig, mi sem egyszerűbb... Neked...
Shinji vállrántva fordult vissza.
- Meg lesz az is...

Hayate ijedten pattant fel. Nem, mégsem lesz ebből öt perc! Ezek meg mit csinálnak?! Bár a motort sikerült beindítaniuk, az tény, de el is akarnak indulni? Nem is gondolta, hogy bármelyikük is vezetett már ilyen hajót. Ennek utánanéz, az szent...

Nobu egyre aggodalmasabban figyelte, ahogy Shinji matat.
- Nézd, szerintem nem kéne... - kezdte, de ekkor erős rántást érzett, majd' el is esett, épphogycsak sikerült megkapaszkodnia.
- Rohadtul rossz az irány! - fakadt ki Nobu, arra célozva, hogy most épp tolatnak, ha nem is túl nagy sebességgel, de...
- Kuss már, te még ennyit se tudtál kicsikarni belőle, mindjárt rájövök...
- Minta odaengedtél volna... - mormogta a fiú az orra alatt.
- Inkább állítsd le... - jegyezte meg óvatosan Kenta. Nem lesz ez így jó...
- Hát, ha tudnám, hogy... - kezdte Shinji. - Áh... Oké. Tessék. És most. Itt várunk... meddig is?
- Jajj, de türelmetlen lett valaki hirtelen... - morogta Nobu.
- Gondolom nem ebben az öbölben akarod leélni az életed! - fakadt ki Shinji. - Bár amennyi neked hátra van...
Nobu a szemét forgatta. Kezdte unni az üres megjegyzéseket. Akkor gyere, basszus, gyere! Ne csak a szád legyen nagy!

Tatsunak a korlátba kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. A tolatás okozta rántás nem volt túl nagy, de sérült lábának épp elégnek bizonyult.
- Basszus... - támaszkodott a fémnek. Már kezdte remélni, hogy javult valamit, erre kiderült, hogy még mindig ugyanolyan gyenge. Kellett neki felállni, mikor beindult a motor, most ez az eredménye.
- Jól vagy? - hallotta Haruka aggódó hangját.
- Persze, csak úgy döntöttem, közelebbi ismeretséget kötök a korláttal. Nézz rá, és mondd, hogy nem gyönyörű szép fényes.
- Hát... nem az. De szerintem inkább ülj vissza.
- Jól van, értettem... Te, mennyi idő, amíg egy ilyen helyrejön?
- Szerintem mindenképpen hetek kérdése. Ha nincs megfelelően ellátva, talán hónapoké...
- Hogyaza... remek, ezt is megint remekül megkaptam.

Nami a karját fogva folytatta az útját a fedélzet felé. Hogyaza... Azt hitte a hajón már nem szerez újabb sérüléseket... Mit művelnek ezek odakinn?!
- Mi a fenét csináltok?! - ismételte meg gondolatát immár hangosan, ahogy kiért.
- Igyekszünk... - kezdte Nobu - Mármint Shinji igyekszik... beindítani a hajót.
Nami szúrós pillantásokat vetett a fiúra, de jobbnak látta nem feltenni a "meg akatsz ölni bennünket?!" című kérdését. Na nála sosem tudni! Mindenesetre elég érdekes módszert választott. Natsuki is biztos felébredt erre. Pedig alighogy elaludt, a fenébe már...

Igaza volt. A lány ijedten pislogva szedelőzködött fel a padlóról. Mi ez földrengés?! Kelletlenül, de az ajtó felé vánszorgott, hogy megtudja mi történik. Remélte nem valami kalózfilmekbeli vizicsatába keveredtek...

Hayate bizonyos erőfeszítések árán végre kijutott a folyosóra. Beszarás, ezek tényleg megmozdították a hajót! Nem mintha tilos lenne, de azt hitte, megvárják, amíg mindenki együtt van és egyeztetnek, mielőtt belevágnak az ismeretlenbe. De legalább most megint állnak, csodás. Ki is használja a pillanatot és addig jut fel a fedélzetre, míg ezt zavartalanul megteheti. Mert ha most megint elindulnak, ő pedig elnyal és esetleg még a sebére is esik... na abból nem lesz köszönet, bárki is vette magához az irányítást...

Natsuki az ajtón kilépve elsőként Hayate hátát pillantotta meg. Sietve eredt utána.
- Hayate... mi... mi történik? - kérdezte álmos hangon.

Midori nyugtalanul mocorgott az ágyban. Nem akaródzott neki kimennie a többiek közé, de megijedt mi zajlik kinn. Úgy döntött mégis, hogy vár egy kicsit, és ha nem ismétlődik meg az előbbi, akkor inkább itt marad... Az ajtóra pillantott. Bezárta, tehát bármi is történik senki sem tud rátörni. Nyugi.

- Valaki úgy döntött, minden előzetes megbeszélés nélkül hajóskapitányt játszik - fordult Natsuki felé Hayate. - Nem tudom, ki az, de azért legalább figyelmeztethetett volna minket... Na jó, menjünk, és derítsük ki, ki ez a kedves illető. Utána felőlem vezetgetheti ezt a dögöt, csak előbb el kéne dönteni, merre is akarunk menni.

- Azt hiszem, abbahagyta... - állapította meg szabad kezével még mindig az ajtóba kapaszkodva Kazu.
- Igen, nekem is úgy tűnik... - felelte Ichiro. - Nézzünk gyorsan körül, mielőtt újrakezdi.
- Ohh... erre nem lesz semmi... - Hiroshi sietve csukta be a belső szoba ajtaját. Felesleges nekik is látniuk azt a sok vért.
- Itt viszont van - nyitotta ki a szekrényt Ichiro. - Ejha, de még milyen cuccok! Kicsit nagyobb a kelleténél, de azért pofás darabok, azt meg kell hagyni! Ezekkel még akár kezdhetünk is valamit.

Natsuki csendben követte Hayatét. Merre is...? Ezen még nem gondolkodott. Van jobb és rosszabb hely számukra? Nos... igen, ami zsúfolt az feltétlenül rossz. De mégis... Kihez fordulhatnak segítségért? Meghúzódhatnak egy kis öbölben, vagy szigeten, amíg kitalálják? Itt nem várhatnak az tény... Itt fogják őket először keresni hiszen... itt lenne a helyük...
Kiérve érdekes látvány fogadta. Nami szúrós szemekkel pislogott Nobura, Shinji sértődötten támaszkodott, Tatsuya pedig biztos, ami biztos a padlón ücsörgött, nem túl bizakodó arcot vágva. Hűű... Külön kaland még elindulni is? Jól kezdődik a közös szabad életük...