7/2 - Útban a szabadság felé

Nobu pár lépésre Akihitoéktól állt meg. Jézus, mennyi vér! Ezekkel csúnyán elbántak... De nem ketten voltak igaz? A harmadik... túlélte? Vagy csak odább van a hulla? Ki is...? Egy pillanatra megfagyott az ereiben a vér. Riadtan kapkodta a a fejét, s sietve nézett körbe a bokroknál. Semmi. Vérnyomok sem... Szinte futva indult tovább. Elmenekült? Vagy... volt ott még három katona hullája... Túlélte akkor? Sietve indult a ház felé. Ha valahol hát ott gyülekeznek a túlélők. Tudnia kell...!

- Nocsak, egy túlélő... - morogta halkan Shinji nem is olyan messze Daisukétől egy fának támaszkodva - Egy vak túlélő... Nem mondod, hogy a te skilljeiddel te maradtál meg, és Hayate meg Eizan hagyta ott a fogát?

- Szeretnéd, mi? - felelte kelletlenül Daisuke. - Ki kell ábrándítsalak, mindketten élnek, nagyon is. És hupsz... Jé, nézd már! Karcolás nélkül megúsztam az egészet! Még ilyet...
Gyorsan felmérte a ház környékét, de Shinjin kívül nem látott mást.
- Hmm... részetekről viszont nem ilyennek tűnik a helyzet. Csak te maradtál? Érdekes...
Nesz hallatszott, majd hárman bukkantak elő a fák közül. A két szélső támogatta a harmadikat, és hamarosan azt is látták, hogy Hiroshiék hármasa közelít.
- Na, ők megvannak, bár úgy látom, kissé megsérültek - folytatta Daisuke. Ichiro fekapta fejét a hangra. Ehh, pont ők? Na, tőlük hiába várhat segítséget.

- Hát, van akinek mindig bevédik a seggét... - morogta Shinji - Nekünk viszont elég kemény ellenfeleink voltak és hát... megesik az ilyen, Amiék ott maradtak... Most sírjak, vagy mi?

- Fanolni...? - kérdezte gyanakodva Eizan, és kissé talán zavarba is jött. - Hátööö... nemtom, ha annyira szeretnéd, inkább rád bízom. Valóban érdekesek a meglepetéseid... miért is ne? Rendben, ha jobban leszel, meglephetsz, de csakis akkor, oké?
Halványan elmosolyodott, majd kissé el is komorodott, mikor eszébe jutott valami. Nem mert hátranézni, de... mégis mit hallhat mindebből Hayate?! Nos, inkább nem akarja tudni, mikre gondolhat ezeket hallva. De már egész közel járnak a házhoz, nem kellhet sok.

- Mennünk kéne... - szólalt meg csendesen Nami. Bár félt, hogy ha megszólal, azt meg fogja bánni...
Benawi felnézett, aztán Yuuka felé fordult.
- I... igen, igaza van... - bólintott szaggatottan - Menjetek előre, egy perc és jövök én is!

Daisuke halkan felhorkantott, majd elfordult Shinjitől. Na igen, és van, aki talán még rajtam is túltesz bunkóságban...
- Az nem lenne Shinjis, nem? - morogta halkan. Nem mintha ő sírt volna akár csak Himeno halálánál is, de... de az más. Inkább az érkezőknek szentelte figyelmét.
- Él még? - tette fel a kérdést Hiroshira célozva, de máris sejtette, hogy valószínűleg nem így kell érdeklődni ilyen esetben. Most már mindegy.
- Igen - sziszegte dühösen Ichiro. - De reméltem, hogy legalább valaki olyat találunk, aki segíteni is tud. Hát tévedtem. Gyere, Hiroshi, itt végre leülhetsz, és az is jó lenne, ha innál valamit.

Yuuka összeszorított ajkakkal nézett a fiúra, majd vonakodva bólintott. Igen, meg kell adni neki az esélyt, hogy elbúcsúzhasson... egyedül.
Még küldött egy gyors pillantást Benawi felé, majd Nami felé lépett. Jelenleg nem érdekelte, hogy barátnője gyilkosa áll mellette. Egy bajtársat látott a lányban, akinek az életüket köszönhették.

Natsuki elmosolyodott Eizan zavarát látva. Valahogy rettentő mód élvezte az ilyen helyzeteket, mikor játszadozhatott egy kicsit a fiúval. No jó, be is lendül, ha nem lesz ennyire fáradt. De most már tényleg elkéne egy kiadós alvás, mert minden tagja fáj...
A házhoz érve aggódva nézett körbe. Shinji, Kazushige, Ichiro és Hiroshi... na meg Daisuke, hm, ő mintha Eizanékkal lett volna... de abszolút nem emlékezett, hová tűnt a fiú. És Hayate? Viszont senkit sem látott, azok közül, akikért igazán aggódott. Megremegett, s elengedte Eizant. Érezte, hogy elsápad.
- U... ugye nem csak ennyien maradtunk...? - nyögte ki.
- Várod a kis Namit, mi? - kérdezett vissza fanyalogva Shinji - Nagyon remélem, hogy elpatkolt...
Natsuki ökölbe szorította a kezét, s előrébb lépett egyet.
- Rohadék... - sziszegte. Shinji mosolyra húzta a száját, s csalódottan ingatta a fejét.
- Ejnye, a toronynál még segítettél volna nekem, most meg már sírsz utána?
- Emberekről beszélsz, vedd már észre magad! - emelte fel a hangját a lány, már amennyire most ereje engedte. Shinji csak megvetően ciccegett. A lány kétségbeesett szemekkel nézett Eizanra. Ugye nem...? Benawi, Yuuka meg Nami... nem lehet, hogy ők mind... Igen még Nami is, mert... ő az utolsó... közülünk, nem lehet, hogy... És hova tűnt Tatsuya meg Midori?! Csak nem esett bajuk, miután magára hagyta őket? Ha igen akkor az... az az ő hibája!

Nami nagyon kínosan érezte magát Yuuka mellett. Szótlanul indult meg előre, s fél szemmel látta, hogy a lány jön mellette. Csak Shinji jelenlétében szorongott ennyire... Egyébként még soha életében. Ez sose fog elmúlni, igaz? Ennek a két embernek már soha többé nem fog tudni a szemébe nézni... Konokul bámulva a talajt, lassan haladt előre. Van, amit nem lehet jóvá tenni...

- Valaki látta a többieket? - próbálkozott Natsuki tekintetét látva Eizan, de sejtette, hogy nemleges választ kap. De legalább nem azt, hogy 'ja igen, holtan...'.
- Tehát jó pár csapat hiányzik... - összegezte inkább csak magának Hayate. - A legjobb lesz, ha körülnézek.
Már indult volna vissza az erdőbe, mikor Shouriék futottak be a gyülekezőhelyre. Látszólag ők is jól voltak. Egész jól alakul, de még mindig hiányoznak. Talán csak kicsit várni kell, és ők is befutnak. Nobu például szinte lehetetlennek tűnt, hogy meghaljon. Vajon csak tényleg tűnt...?

Natsuki Midorit meglátva azonnal odasietett a lányhoz, s a nyakába borult.
- Hála az égnek! Már azt hittem, valami bajotok esett, miután otthagytalak! A fenébe, a frászt hozod rám!
Midori megszeppenve pislogott a lányra.
- Eh... én... izé... de nem csináltunk semmi rosszat, tényleg...
Natsuki elengedte a lányt, s felegyenesedett. Na, ha már ilyet mond biztos volt valami. Összehúzta a szemét, s Tatsuyára nézett. Na oké, bökjétek ki...

Tatsuya hangtalanul nyelt egyet a fürkésző tekintet láttán. Hupsz... talán Natsuki kereste őket, mikor ők már rég elmentek onnan? Izé... hát, végülis azt mondta, felvállalja, ha gáz lesz...
- Az én ötletem volt - kezdte a mentegetőzést. - De... csak mert zajokat hallottunk - ó igen, ez jó lesz, még hihető is... - és ekkor botlottunk Kentáékba. Szóval nem ok nélkül mentünk el, tényleg...!
Haruka gyanakodva méregette Tatsut. Nocsak, valakit itt megfegyelmeztek, vagy mi? Annyira látszik, mikor hazudik, vagy legalábbis füllent. Ilyenkor összevissza beszél meg mentegetőzik, míg máskor legtöbbször logikusan átlátja a dolgokat. Hát, zsenikém, van még mit tanulnod.

Hayaténak csak most esett le, hogy a Shinji-féle csapatból mindössze Shinjit látja. Ezek szerint a többiek ott maradtak. Ami és Akihito, ugye? Nem voltak sokáig a csapat tagjai, mégis harcoltak mellettük, már az iskolánál is. A mázlista Shinji meg megúszta. Ezek szerint eddig ez két áldozat. Hiroshi nem nézett ki a legjobban, meg előbb Natsuki is igencsak elgyengült, de remélte, hogy ez a szám nem fog növekedni. Már kettő is nagyon sok.

Natsuki kétkedve fürkészte a fiút.
- Hát jó, a lényeg, hogy egészben vagytok... - adta meg magát.
Az égő házhoz visszaérve Nobu gyorsan végigfuttatta pillantását az összegyűlteken. Egész sokan, szerencse! És... Megkönnyebbülten felsóhajtott. Szóval él... Hátradőlt egy fának, s meglepetten szemlélte a földet. Tényleg így aggódott? Vannak még... ilyen érzései is? Hogy a fenébe...?! Azt hitte, az egykori Nobu már nem létezik, de... nem is olyan könnyű megszabadulni tőle. Nem lesz ez így jó...
- Nobu! - hallotta nem messze, s felkapta a fejét. Natsuki Tatsuyáékat magárahagyva rontott oda, s csak akkor jött rá, hogy talán túl heves volt - főleg a korábbi kijelentéseihez képest, hogy ő nem érdekli Nami, sőt legszívesebben ő maga ölné meg -, mikor már rég késő.
- Na... Nami...? - kérdezte remegve.
- Oh... Ő... Yuukáékkal van még... - mondta a fiú pislogva. Natsuki megkönnyebbülten sóhajtott. Nobu elgondolkodva figyelte. Talán mégse változtunk annyit...
- Akkor Benawiék is rendben vannak, hál égnek!
- Hát... - nyögte Nobu, és most már kezdte kínosabban érezni magát. Mért nem tudja most is félvállról közölni a rossz hírt, mint a fiúknak? Csak azért, mert Natsuki úgy örül most? Mert úgy sejti, hogy igen, neki fájna? Natsuki ereiben megfagyott a vér.
- H... hát? - kérdezett vissza alig hallhatóan, s most már teljesen elsápadt.
- Ichiru meghalt... - közölte kelletlenül a fiú. A lány alig bírta elnyomni megkönnyebbült sóhaját. Nem Benawi... jaj Istenem, nem ő...
- De... de... Benawi jól van? - kérdezte sürgetőn. Nobu meglepve nézett rá.
- Hát... nem egészen, azt nem mondanám, de... ő annyira nem sérült meg. Nem úgy tűnt... Ichiru megvédte...
Francba már... mért neki kell?! Ő nem az a lelkizős fajta...
Megvédte? Natsuki meglepve meredt a fiúra. Szóval Ichiru... feláldozta az életét? Tényleg létezik ilyen barátság? Ő vajon... megtenné akárkiért is...? Lassan hátrafordult, s Eizanra pillantott. Képes lenne...?

Ichiro némán figyelte a magát összeszedni próbáló Hiroshit. tehát így történt. Ichiru megvédte Benawit és meghalt... Vajon ha akkor a várban tovább folytatták volna... Hiroshi is ugyanúgy meghalt volna, amiért őt védte?
És most is elég csúnya lövéseket kapott. A francba is! Kiszed ő bármilyen golyót, ha kell, nem lesz többé finnyás, csak élje túl a barátja! Muszáj! Nem szabad, Hiroshi nem halhat meg itt.

Eizan viszonozta Natsuki pillantását. Vajon mi járhat most a lány fejében? Halkan felsóhajtott, mikor tudatosult benne, hogy néhánnyal kevesebben lettek. Ezek szerint még Nami, Yuuka és Benawi várható, más már nem. Más már nem fog jönni. Ennyien maradtak? És még nincs is vége. Még nincsenek a hajón, tehát még van mit tenniük. Eddig is túl akarta élni, de most már még inkább.

Benawi némán térdelt Ichiru mellett. Akárhogy is tudta, értelmetlen itt lennie, képtelen volt elmozdulni mellőle. Ha itt hagyja, már soha többé nem látja viszont... Dehát... akármit is tesz... már soha... soha... Érezte, hogy elkeseredett könnyei megint útnak indulnak. Neki nem kellett volna!
- A francba is Ichiru, hogy mertél meghalni?! - fakadt ki hangosan - Még hogy én nem tudok vigyázni magamra?!
Pedig akárhogyis... Ichiru most pont ezért halott... Ő nem tudott... Hibázott... És Ichiru itta a levét... Nincsenek többé önfeledt nevetgélések, meg kártyapartik a 'főhadiszálláson', se komoly tanakodások, se a majd a kis 'mi majd megmentjük a világot' játékuk... Csináltak valaha bármi hasznosat is?! A rohadt életbe, csak gyerekek játszottak... Hősnek hitték magukat, amikor nem értek el semmit az ég egyadta világon! Kamaszok játszanak lázadósdit a kormány ellen... Remek, igazán remek... Ezen még nevetni sem lehet... De Ichiru... Ichiru olyan büszke volt erre végig... És Emiko is ezért él... Ők végig hittek, hisznek benne... De ő már nem tud. Ha lenne igazság, Ichiru élne... Nem volt gyenge, nem volt buta sem. Senki sem mondhatja, hogy nem volt meg minden képessége hozzá, hogy kijusson innen. Ez az egész csapat nem lenne most itt, ha Ichiru nem szedi le a nyakörveket! Mind halottak lennének! Mindent neki köszönhetnek, akkor Ő mért nem jöhet?! Nem, nem neki kellett volna meghalnia... Nem neki... Még Nami is túlélte, aki annyi mindenkivel végzett, Ichiru pedig senkinek sem ártott! Mégis hol itt az igazság?! Nem, Namit most nem szabadna bántania... ha ők nincsenek Nobuékkal, akkor Yuuka is halott lenne. Ők most kivételesen valami jót tettek. Nem is volt rá okuk, ők is kockáztatták az életük és mégis... Vajon mért tették? Talán... Félreismerte őket? Talán ők is csak... kétségbeestek, mint Natsuki, és hibáztak, de... Most látva, hogy van más megoldás... Elvégre Shinji is csapódott és mégis mit tesz a csapatért? Az ég világon semmit! De ő maga is megmondta, hogy nem érdekli az egész. Persze a szaros kis életét azért menti, azt persze elvárja. Nem tudom, mit szólna, ha jól itthagynánk... Olyan igazad volt Ichiru, mért nem hallgattam rád?!
Kijutok innen... Ki fogok jutni ebből a büdös országból, Yuukával együtt, ha addig élek is! Ichiru, ígérem... nem fogok csalódást okozni! És ha tudom... Emikot is elviszem. Biztonságban akarnád tudni, igaz? Ha velünk jöhetnél, neki is jobb életet akarnál...
Elszántan állt fel.
Most erősnek kell lennem. Még nincs vége... Még közel sincs vége a harcnak... Ez most már nem gyerekek játéka... Most olyat vittünk véghez, ami felnőtteknek is a lehetetlent súrolja... Most büszke lehetsz, Ichiru! Sokat tettél. Jóval többet az elvárhatónál.
Vetett még egy utolsó, hosszú pillantást barátjára, s ő is elindult vissza. Érezte, hogy még fojtja valami a torkát, de igyekezett leküzdeni az érzést.

Nami aggódva pillantott Yuukára, de aztán el is kapta a tekintetét. Rettegett tőle, hogy ha beszélgetést kezdeményezne, miket mondana neki a lány. Csak fojtott csendben telt az út. Arra eszmélt, hogy kilépnek a fák közül, s Natsuki már is előttük terem. Pontosabban, jó szorosan magához öleli Yuukát. Érezte, hogy elönti a féltékenység. Hozzá egy szót sem szólt, rá sem pillantott, azt a lányt meg úgy szorongatja, mintha az élete múlna ezen... Mi történt?! Mitől lett neked ilyen fontos?! Mikor?! Még is ki ez a lány?!

Yuuka döbbenten viszonozta az ölelést. Natsuki... ennyire féltette volna? Miért? Tényleg aggódott érte? Neki meg... neki meg szinte eszébe sem jutott, minden figyelmét lekötötte a harc, Ichiru halála és Benawi. Pedig ezek szerint más nagyon is gondolt rá. Azt vette észre, hogy elszégyelli magát. Nem igazán ölelte Natsukit, inkább vadul kapaszkodott belé. A fáradtság és fájdalom csak most érkezett meg igazán, mikor már azt remélte, vége van. De nem, még csak most kezdődött. Most jön a sebek ellátása. Még könnyen meglehet, hogy többen meghalnak, és... és akkor lehet, hogy Ichiru áldozata is hiábavaló volt. Nem szabad ezt hagyni! Ezt már túl kell élni, már ki kell bírni. Talán a lőtt sebek is begyógyulhatnak, talán túlélhetik. Talán...? És ha neki nem elég egy bizonytalan talán...?

Ichiro egy apró bólintással nyugtázta, hogy Kazu is leült a földre. Persze, ő is fáradt. Az már más kérdés, hogy az álom lassan rajta is erőt fog venni. Már olyan rég aludt... az iskolánál is érezte, hogy lassan kéne, itt meg pláne. Lehet, hogy egyszer csak kidől a sorból... Hát ez nem lenne szép így a végén, legalább a hajóig ki kell bírni. Ott majd aztán pihenhet.
Tekintetét Yuukáék felé fordította, és megdermedt döbbenetében. Várjunk csak... Ichiru halott... Iszonyat sokat köszönhettek a fiúnak, és nem csak azért, mert ő szedte le a nyakörveket. Abban bízott, hogy ő talán tudna valamit kezdeni Hiroshi sebeivel, de így... így ki maradt, aki esetleg még ért az ilyenekhez? Senki? ... Senki...

Kenta igyekezte feltűnésmentesen odébbterelgetni Midorit a tömegből. Mikor már hallótávolságon kívül kerültek szólalt csak meg.
- Sajnálom, nem kellett volna a többiek előtt...
- Bizony nem - vágta rá durcásan Midori - Remélem nem csak azért rángatsz, hogy ezt megállapíthasd!
Kenta a fejét ingatta.
- Figyelj, én...
- Tudom, aggódsz értem, és szeretnéd, ha jobban vigyáznék magamra, meg normálisabban viselkednék, meg minden. Milliószor hallottam! Kenta, nagyon hálás vagyok, hogy törődsz velem, de... - sietve keresgélte a szavakat - nem fogok a kedvedért megváltozni! - nyögte ki végül.
- Nem akarlak megváltoztatni! - rázta a fejét a fiú - Csak fogadd már el, hogy komoly sérülésed van! Én se ugrálok, mióta meglőttek, pedig tudom, hogy rám is szükség van, de nem kockáztatok feleslegesen! Meghalhatsz Midori, ahogy hallottad mások is... Pedig azt hittük, már nyertünk, de... Ha ki is jutunk innen, ki tudja mikor találunk egy orvost. Még közel sem biztos, hogy túléljük... Lehet, hogy csak... csak... - ne legyen így, de megeshet! - a töredékünk éli túl ezt az egészet. Nem akarom, hogy te is meghalj, Midori! Pihenj!
- Még nem engedhetem meg magamnak! És cseppet sem fáj, Kenta. Ha baj lenne, érezném. Bízd már rám a döntést! Én érzem.
Kenta a fejét rázta, ami Midorit csak még jobban felidegesítette.
- A fenébe is, Tesshin sosem fogott vissza engem! Hitt a döntéseimben, hitt abban, hogy van józan ítélőképességem, te mért nem tudsz csak feleannyira bízni bennem, mint ő?!
- Ne hasonlíts hozzá! - sziszegte mérgesen Kenta - Semmiben sem hasonlítunk! Nem is akarok!
- Hát azt látom... - morogta karbafont kézzel a lány - Soha, de soha nem fogsz a nyomába érni!
Kenta elkerekedett szemmel nézett a lányra.
- Bocsáss meg, hogy én nem kínzom meg a barátaimat! Súlyos hiányosság!
Midori a dühtől remegve nézett a fiúra.
- Semmit sem tudsz róla... - közölte hidegen, de látszott, hogy nagyon közel van egy igazán csúnya kitörés.
- Hát nem... - rázta a fejét a fiú - És nem is értem. Barátok voltatok, ő meg kishíján megölt téged. Kegyetlen volt veled. Ha még csak a túlélés hajtja, a kétségbeesés... azt még... ha megbocsátani nem is, de elfogadni el tudtam volna. De ezek szerint ezt ő külön élvezte! Nem, bocsáss meg, de én ezt nem tudom megérteni, és ha szerinted ez normális, akkor valami nagy baj van a fejedben...
- Igen - vágta rá dühösen Midori - Komoly problémáim vannak, úgyhogy keress magadnak egy normális lányt...
- Teljesen igazad van! Szarnak fecsérelem itt az időmet! Ha meg akarsz halni, tedd! Menj az idióta barátod után!
Azzal kipirulva viharzott el minél messzebb a lánytól. Midori a kezét ökölbe szorítva nézett utána. És ő még megbízott benne... Mekkora hiba volt! Mindent elmondott neki! Mégis miből gondolta, hogy érdemes erre?! Mégis... mit várt egyáltalán?! Senki sem érti... senki sem... mindenki gyűlöli őt! De miért?! Tesshin nem olyan... nem olyan... mért nem tudja elmagyarázni nekik?! Jajj, Tesshin, te voltál az egyetlen, aki megértettél! Mért hagytál itt?! Szükségem van rád! Most is, most legjobban! Lehet, igen lehet, hogy nem vagyok normális... Soha, egyikünk se volt az. Talán épp ezért voltam egyedül melletted boldog... Mért néztél te más után? Annyira összeillettünk... Legalább tudnám, megbántad-e...

"Már csak Benawi hiányzik..." - állapította meg magában Hayate. - "Mielőtt újra elindulunk, vajon van időnk rendezni sorainkat? Sok a sebesült, érdemes lenne pihenni, csakhogy a katonáknak valószínűleg bizonyos időközönként jelenteniük kell. Ha pedig ez nem történik meg, talán már jön is az újabb erősítés. Előre utálta, hogy így hajtania kell a csapatot, de nem tehetett mást. Amíg Benawi visszaér, pihenhetnek, de utána menniük kell tovább. Majd előremegy azokkal akik jobban vannak, és úgy veszik be a hajót. Várjunk... mi van, ha nem csak ez az egy csapat volt? Nem tudhatják biztosra, merre és mennyien szóródtak szét. A francba... talán mégis együtt kéne maradniuk?

Natsuki érezte, hogy Yuuka is nagyon fáradt lehet. Neki viszont most nem volt ereje őt is tartani. Óvatosan elengedte a lányt. Legszívesebben leült volna pihenni, de hamarosan indulniuk kell, és nem akart addig... hátráltatni se a többieket azzal, hogy gyengének látszik... hé...
- Hol van Benawi? - kérdezte halkan.
- Mindjárt jön - felelte a lány helyett Nami - Kicsit lemaradt még...
- Ichiruvel? - gondolta magában Natsuki. Jajj, Istenem Benawi, neked is át kell élned ezt... Félve pillantott Namira. Maradj hideg, maradj hideg vele...!
- Te mentetted meg őket? - kérdezte Natsuki.
- Inkább Nobu - felelte a lány - Valahogy nekem most nem ment túl fényesen a harc - felsóhajtott. Pedig remélte, de... ez a seb jobban hátráltatja, mint gondolta. Félt, habozott, visszahúzta a fájdalom, s a gondolat, hogy megint felszakadhat... Már nem mert hirtelen mozdulatokat tenni. Pedig most talán csak ezeken a másodperceken múlt egy élet... Hova tűnt a harcos Nami? Most életet menthetett volna. Hát ő csak ölni tud? Csak akkor lelkes, csak akkor kockáztat? Mért csak akkor venni "hasznát"?! Nem csoda, hogy nem őt ölelgeti Natsuki... Ő is mentett már meg életeket... Natsuki igazából... Sokkal jobb ember lett itt, mint ő...

Benawi visszatérve, csak szótlanul ált meg Yuuka mellett. Azért biccentett egyet a többiek felé, de többre nem futotta. Natsuki aggódva fordult hozzá, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, a fiú letorkollta:
- Kérlek, most ne! - rázta meg a fejét. Natsuki összeszorította az ajkát, s bólintott. Valahol érthető, ha nem vágyik most társaságra. Talán fél, hogy olyat mondana, tenne, amit megbánna. Feszültnek tűnt, dehát hogy is lehetne nyugodt?
- Indulnunk kéne! - közölte Shinji - Nem kéne, hogy még valaki meghaljon, mert itt ácsorgunk.
Benawi gyilkos pillantásokat vetett rá. Ez a rohadék, mindent megtesz, hogy mindenki még szarabbul érezze magát, mi?! Körbefuttatta gyorsan a szemét a társaságon. Dehát... Ami sincs itt és Akihito... ők is... meghaltak? Persze, Shinji csapata... Cseszett őket megvédeni, mi?! A francba, rá tényleg nem számíthatnak. Bíztak benne, s most ezért halott még két ember...

- Valóban indulnunk kell - jegyezte meg Hayate. - Hosszú út áll előttünk. Sajnos sietnünk kell, de mivel több sérültünk is van, nekik lehet, hogy lassan tempót diktálunk majd. De most nemigen kéne szétszakadni. Ha megközelítjük a hajót, oda tényleg csak azok jöhetnek, akik viszonylag épek. És ezt komolyan mondtam. Semmi szükség a hősiességre, a végén még újabb halottakat szülne. Aki sérült, az sérült. Lemarad, és senki sem fog rá csúnyán nézni érte. Emberek vagyunk és a fél csapat lesérült. Nos, akkor... irány észak. A fegyvereket azért tartsátok készenlétben, hátha még lapulnak páran az erdőben.

Nami vetett egy szomorkás pillantást még Natsuki felé, aztán csatlakozott Nobuhoz. A csapat ezalkalommal hamar megindult, csak a sebek átkötözésére szántak még időt, de komolyabban ellátni se idejük, se eszközeik, se képességük nem volt. Annak ellenére, hogy - most már lassan mondhatni, hogy a - többség sérült volt, s jól látszott nem fogják olyan könnyedén bírni az utat. Nem sokat beszélgettek. Időnként megálltak kicsit, pihenni, mindenkinek szüksége volt rá. Nami már meg sem lepődött, hogy gyorsabban szedi a levegőt, ahogy egy sziklának dől, s az oldala is szúr. Mintha futott volna, pedig csak sétáltak, semmi több. Még sem érezte életveszélyesnek a sebét. Ha már lesz lehetősége pihenni, nem mozogni vele, akkor nem lesz baj. Ellenben Natsuki aggasztotta. Talán csak a saját baja tette paranoiássá, de ahogy figyelte őt és Eizant, kiszúrta, hogy a lány is nehézkesebben mozog, néha megszédül... Ő is megsérült, igaz? Jajj Natsu, ne legyen bajod! Neked már ne! Annak viszont, bár egyáltalán nem tudta hova helyezni, mégis örült, hogy az a fiú mellette van. Furcsa páros voltak, de... igen, határozottan összemelegedtek. Natsuki úgy ragaszkodik hozzá, mint kiskutya a gumicsontjához... Dehát pont Eizan?! Ő olyan... szerencsétlen tud lenni... jóindulatú, de... dehát pont ez a furcsa! Natsuki nem az a szeretjük a világot, minden ember egyenlően fontos, ésatöbbi fajta... Milyen közös vonásaik lehetnek mégis? Mit eszik Eizanban? Akárhogyis azt hamar letudta szűrni, hogy Natsuki tényleg bolondul... Ahogy egymás mellett ücsörögtek, ahogy ránézett, pihenésképp a vállára hajtotta a fejét. Dúl a szerelem. Eizan is olyan törődőn vonta magához!
Nami hirtelen érezte, hogy Nobu átöleli, s elöntötte a forróság.
- Na, mik ezek az irígy pillantások? - kérdezte a lánytól, s cirógatni kezdte a haját - Nem foglalkozom veled eleget?
- S... semmi ilyesmi... - felelte zavartan az - Csak... Natsuki...? Eizannal?! Te ezt érted?
- Nami? Nobuval? És ezt érted? Vagy kéne? - felelte a fiú, s röviden megcsókolta a lányt.
- Hát... igen... azért értem, mert.... Mert mi mindketten szeretünk harcolni és... és... megbolondulok, ha megérintesz...
- Hát... - mosolyodott el sejtelmesen Nobu - Úgy tűnik, Natsuki is így van Eizannal.
- Dehát... dehát az... Eizan!
- Igen... - húzta fel a szemöldökét Nobu - Feltűnt... Mondtad is már párszor...
- De... - Nami bizonytalanul kereste a kizáró indokokat - Ő... Unalmas...
- Mind a négyen jól jártunk vele, hogy ezt te így gondolod. És azzal is, hogy Natsuki viszont nem...
Nami elégedetlenül fintorgott.
- Van, aminek nincs értelme, fogadd már el! Furcsa, igen... De talán... Talán ő valami ilyesmit keresett, nem? Eddig nem volt sok tartós kapcsolata, mi?
- Hát... - Nami elgondolkodott. Mi számít annak - Azt hiszem... Rossz helyen keresgélt?
- Talán - rántotta meg a vállát Nobu - Na, azért, ha nem muszáj, én nem mélyednék bele annyira a barátnőid érzelmi életébe, oké? Valahogy nem érzem azt, hogy sk közöm lenne hozzá... Majd kérdezd őt alkalomadtán, ha ennyire érdekel...
- Alkalomadtán? Remélem lesz még valaha ilyen...
Nobu bíztatóan mosolygott.
- Eléggé egymásra vagyunk utalva. Kell lennie... Elkerülhetetlen...

Benawi egész úton csendben volt. Yuuka mellett sétált, de nem beszéltek. A fiú a gondolataiba merült vagy... talán csak nézett maga elé. Midori is szótlan volt, ami nála komoly betegség gyanúját keltette. Csak a csapat végén vonult, nem messze Shinji előtt, a lényeg, hogy jó messze Kentától. Kivételesen a fiú sem kereste az ő társaságát, nem is nézegetett hátra felé, pedig Midori gyakran ellenőrizgette, figyeli-e. De sose. Úgy sejtette, majd jól rászólhat, kicikizheti, hogy egy percet se bír ki nélküle, de... úgy tűnt nagyonis kibír. Mért szorít ettől ennyire a mellkasa? Most... elvesztett egy barátot? Ó, egy fenét, sose voltak azok! Még két nap sem telt el. Hogyan is lehetne ez barátság? Itt is leginkább csak veszekedtek. Nem féltette őt a fiú, csak valakit kontrollálni akart. Istenem, Midori ne légy ilyen naiv! Minden áron keríteni akarsz magadnak valakit, aki helyettesítheti Tesshint, mi? De ilyen nem létezik, kicsi lány... Akárhogy is szeretnéd... Kenta, ő... ő egy teljesen más ember... Lehetetlenség neki megfelelni... De nem is akart... Csak... valami... hiányzott... Könnyebb lenne Kenta mellett? Hiszen csak kihasználná. Csak a Tesshin utána sóvárgását altatná el valamennyire, miközben a fiú szenvedne a hülyeségeitől. És ő is, hisz hazudozik saját magának. Ez az egész... kapcsolat... nem vezet sehova... Kentának ott van Tatsuya, most is együtt róják az utat. Mikor... mikor elhaladtak az erdőben arrafelé... Kisérteties késztetést érzett, hogy ellenőrizze. Tényleg ott van-e, tényleg halott-e. Mi lenne, ha nem látná ott a testét, ha kiderülne, tévedtek és Tesshin él! De... a saját szemével látta, sőt... rosszabb.. érezte... Megborzongott. Hideg volt és... furcsa... recsegett-ropogott a bordája, annyira... rémes... szenvedett.... mért kellett neki ilyen csúnya halált halnia? Most, hogy ez újra eszébe jutott, megint vágyakozó pillantást vetett Daisuke felé. Az előbb lekűzdötte, de... meg kéne kérdeznie... Hogy hogy halt meg... Mi volt a vége... a végén... Ha nem is lehetett ott vele, de... de... Jajj, úgy szerette volna legalább látni... Legalább könnyebbé tenni neki. Magányosan halt meg, igaz?

Ichiro, Hiroshi és Kazushige továbbra is hárman együtt rótták az utat. Hiroshi még mindig eléggé ki volt ütve, de legalább már összeszedte magát annyira, hogy elhárítsa az állandóan felé nyújtott segítő kezeket, és ha nehézkesen is, de a saját lábán lépkedett. Két bajtársa pedig nem mozdult az oldaláról, és mindig ott voltak, mikor a fiú egy-egy lépte túl bizonytalanra sikeredett. Kazu Hiroshi példájából próbált erőt meríteni, és meg sem említette folyamatos fájdalmait. Ezzel a többiek is így vannak, igaz? Nem csak őt találták el, nincs joga panaszkodni. Egyenlőre él, elégedjen meg ennyivel. Él, igen... de mégsem ez a legfontosabb. Ismét csapatban volt, egy olyanban, ami tényleg összetart és képes is vinni valamire, és... és jól esett neki, hogy Hiroshi és Ichiro nem mozdul mellőle. Lehet, hogy kinézték maguknak korábban, hogy "Nézd már, ott van Kazu - ehh, na igen, biztos "lekazuzták" -, menjünk már oda, mert meghal az unalomtól!", de bárhogy is volt, örült, hogy nincs egyedül. Gyűlölte, mikor a torony után egyedül kellett boldogulnia, gyűlölte a magányt, és hogy nem szólhatott senkihez, hanem állandóan lapulnia kellett. És először azt is gyűlölte, hogy Hayate megtalálta, és bármit is tett vagy mondott, valójában hálás volt érte. Örült, hogy nem kell többé egyedül lennie. Persze akkor még cseppet sem bízott a kis házi nindzsájukban, de ez mostanra megváltozott. Mostanra sok minden megváltozott. Vannak köztük jók is, rosszak is, de a legjobbnak jelen pillanatban Ichiroék társaságát ítélte meg. Korábban néha beszélgettek csak, de az elmúlt évek alatt nem barátkoztak össze annyira, mint most ez alatt a pár röpke óra alatt. Különös az emberi természet...

Haruka elgondolkodva nézett körbe a csapaton. Ugyan volt néhány halk beszélgetés, de jobbára csendben vonultak. Mindenki érezte a még mindig felettük függő feszültséget. Mennyi lehet még hátra? Mármint ebből a sok megpróbáltatásból. Mert az egy dolog, hogy eddig nem találkoztak újabb katonákkal, és nemsokára a hajónál vannak, de hányan lehetnek még? Remélte, nem túl sokan. Ő persze ott lesz a hajónál vívott csatánál, ahogy Shouri is. Bár a harcuk után megkönnyebbült, hogy mindenféle sérülés nélkül megúszták, de így utólag már bosszantotta, hogy nem mindenki járt így. Sőt, vannak, akik nagyon nem... Jó pár sebesültjük lett, ezt nem volt nehéz megmondani. Elég volt ránézni a megfáradt arcokra és leolvasni az érzelmeket - már aki nem titkolta. Az elöl haladó Hayate hátán is látott egy sötéten vöröslő foltot, de mivel a fiú szinte rezzenéstelen tekintettel vonult tovább, nem akarta firtatni. Pedig már az iskolában is nézte, hogy véres a háta, és nem volt nehéz megállapítani, hogy a saját vérétől. Előttük meg rögtön ott bicegett Tatsuya. Igen, tisztán látszott, hogy bicegett, hiába próbálta titkolni.
Már az erdő szélén megakadt a szeme valamin. Mikor összeszedte, Shouri csak egy kérdő pillantást vetett rá, de utána inkább megjegyzés nélkül hagyta. Haruka pedig munkához látott. Nem volt nehéz lefaragni a felesleges ágakat, meg kicsit emberbarát kinézetet adni a dolognak. Elégedetten nézte kész művét, majd "mindjárt jövök"-öt mondva Shourinak Tatsuhoz lépett.
- Tessék - nyújtotta a fiú felé a rögtönzött mankót.
- Ez meg...? - vonta föl a szemöldökét Tatsu.
- A tiéd, mert már rossz nézni, ahogy vonszolod a lábad. Sínbe tenni most nincs idő, de legalább egy ilyet produkáltam neked.
- Ó... - vette át a mankót Tatsu, majd rögtön ki is próbálta. - Köszi, igazán... kényelmes.
- Nincs mit, zsenikém. De legközelebb inkább szólj, ha gond van, oké?

Hayate elégedetten vezette a csapatot a liget felé. A liget... akkor már nincsenek messze. Itt kéne hagyni azokat, akik nem harcolnak, ahol viszonylag rejtve vannak. Ha mégsem tudják elfoglalni a hajót, ott nyugodtan hihetik azt, hogy a katonák kiiktatták a többieket, azért csak ennyi támadó érkezett. De mennyi is...? Kikre is számíthat.
Eizant látta harcolni, egész jól bánt a gépfegyverrel - és jóval gyorsabban kapcsolt, mint Daisuke. Rendben, Eizan jöhet, Daisuke... inkább maradjon őrködni. Nobu is mindenképp, amúgy sem valószínű, hogy maradna. Nami? Majd lerendezik, hogy mindketten jönnek-e. Shouri és Haruka is megúszták, ahogy hallotta, ők is jöhetnek. Kenta viszont inkább pihenjen, talán Natsukinak is jobb lenne. Benawiék csoda, hogy élnek, valószínűleg szintén maradnak. Hiroshiék hármasát is jobb lenne most kihagyni, bár sejtette, hogy Ichiro még így is próbálna majd velük jönni. A francokat, a srác is kapott azért. Meg már ragadnak le a szemei, inkább itt aludjon el, mint a csata közepén. Shinji... nos... majd jön, ha akar, ő nem kéri. Tatsuya nem, talán Midorinak sem kéne... Na jó, ez eddig mennyi így gondolatban összeszedve? Öt-hat biztosan? Hmmm... talán elég lesz. De az is kérdés, hogy hányan vannak a fedélzeten. Itt most nem lehet kémkedni. Fel lehet jutni, de túl kockázatos. Rendben, akkor felveti a többieknek, meddig jutott, és legalább kiderül, hányan mennek valójában.

Nobu Namival az oldalán sietett oda Hayatéhez.
- Mindjárt ott vagyunk. Mit tervezel? Kik jöjjenek?
- Remélem nem gondolod, hogy én maradok... - mondta a lány Nobunak címezve. A fiú legyintett.
- Mintha vissza tudnálak fogni...
A lány elégedetten mosolygott. Hátranézett, s látta, hogy Midori is hozzájuk siet.
- Haditerv megbeszélés? - kérdezte azonnal - Én is jövök!

Natsuki kérdőn nézett Eizanra.
- Te, azok ott elöl nagyon aktívak lettek... Készülődnek? Mi mit akarunk?

Eizan is Hayatéék felé fordult, majd visszanézett Natsukira. Nem akarta, hogy a lány újra megsérüljön, de vajon ő mit szól majd?
- Azt hiszem, ott a helyem. Az előbb sérülés nélkül megúsztam, most elég erősnek érzem magam. Viszont téged féltelek. Lehet, hogy igazságtalanul hangzik, de nem szeretném, ha kockáztatnál. Tiéd a döntés, de csak hogy tudd, ha jössz... akkor a sarkadban leszek, és el nem mozdulok mellőled.

Hayate végignézett gyülekező kis csapatán. Hogy ráéreztek, mikor van szükség rájuk. Hmm, gondolhatta volna, hogy Midori jön, nem tippelt volna másra. Shouriék is itt vannak, egész jó. Lesz esélyük.
- Senkit nem akarok le- vagy rábeszélni - kezdte Hayate -, mert most tényleg fogalmunk sincs, mi vár ránk. Odáig oké, hogy hajó, de nem látunk bele. Mi viszont sokkal könnyebben kiszúrhatóak vagyunk, nehéz lehet feljutni. Ha viszont úgy látom, bárki is hátráltatja a küldetést, azt haladéktalanul visszaküldöm. Nem vállalok felesleges kockázatot, három halott épp elég volt. Szóval ennek függvényében döntsetek.

Natsuki elgondolkodva nézett a fiúra. Akkor... biztonságosabb lenne Eizannak, ha nem jönnék? Nem tetszett neki a gondolat. Ha a fiú rá figyel, az a csapatot is hátráltatja, és őt is veszélybe sodorhatja. De részt akart venni a hajó elfoglalásában.
- Szeretnék jönni... - nézett kérlelőn Eizanra.

- Nem lesz rá szükség, hogy visszaküldj! - fonta karba a kezét Midori, és elszántan nézett Hayatére. Nami elmosolyodott. Olyan jellemző...

- Gondoltam - sóhajtott Eizan. Halványan elmosolyodott, de az aggodalom még mindig ott csillogott a szemében. - Nem tiltom meg neked, nem lenne jogos tőlem, miután én meg megyek. Ezek szerint tényleg jobban vagy, ugye? Csak múló rosszullét volt? Hát jó... akkor csatlakozzunk a többiekhez, még lemaradunk valamiről - még végignézett a többieken. Akadnak sérültek, őket ki védi majd meg? Ehh... Daisuke és Shinji...? Nagyon remélte, hogy erre nem kerül majd sor. Inkább bízott mondjuk Kentában, vagy Ichiroban, akár sérültek, akár nem. Velük talán többre mennek majd.

- Meg sem próbálom - felelte nyugtatólag Hayate. - Még nincsenek öngyilkos hajlamaim. Nyugi, nyugi, nem bántásként mondtam, vagy hasonló. Talán inkább... tiszteletből - maga is meglepődött, hogy ez így kicsúszott a száján, ezért gyorsan témát váltott. - Na akkor a tervről. Ki járt már az északi részen? Mennyire lehet meghúzódni a sziklák között a parton, hogy lehet leginkább elrejtőzni?

Midori nagyokat pislogott Hayatére. Tisztelet...ből? Hű... Ezt mivel érdemelte ki?
- Elég sziklás - hallotta maga mellől Nami hangját, úgyhogy igyekezett inkább a beszélgetésre figyelni. - El tudunk.

- Jól, igen. Talán csak megszédültem - rántotta meg a vállát Natsuki - Végülis én is elég rég aludtam már... Na nem mintha a többiek többet pihentek volna, csak... Mindegy. Jól vagyok. Menjünk...

- Sziklás... - ismételte elgondolkodva Hayate, miközben a közeledő Eizant és Natsukit figyelte. Natsuki? Ehh, ez lehet, hogy nem lesz jó. A lány látszólag jól van, de ha megint rosszul lesz, Eizan csak vele fog foglalkozni. Na, erre majd figyelni kell. - Remek. Elvileg többen már nem leszünk. Nyolc fő, elégnek kell lennie. A főbb egységeket mindig leküldik, csak néhányan szoktak maradni őrködni. Na meg... - nem, ez közel sem biztos! Miért húznád vele az idegeiket? Hamarosan úgyis kiderül, addig sem kell az ördögöt a falra festeni. Különben is, mi van, ha itt lesz? ... Tényleg... mi van akkor...? - nem, ez nem is fontos... Már egy ideje nem kaptak jelentést, így valószínűleg gyanakodnak. Ők is tudják, hogy nem a térerővel vagy a hatótávval van a baj. Feltehetőleg számítanak ránk, ennek függvényében kell odamennünk. Legyen két négyfős csapat a biztonság kedvéért? Nem... előbb menjünk el a part szélére, és jó lenne a sziklák fedezékéből még felmérni a terepet, hogy hol áll pontosan a hajó, és mennyien védik konkrétan a fedélzetet. Persze odabent még lehetnek, de kellenek ezek az információk, hogy rendes tervvel állhassunk elő. A többiek meg maradhatnak itt a fák között, itt talán biztonságosabb. Csak szólni kéne nekik, hogy megyünk.

Nobu csöndben hallgatta Hayatét. Hm... annyira nem tudják mibe vágnak bele most... Zavarta, hogy esélyük sincs felmérni a terepet. Mindenesetre figyelni fog Namira. Nem eshet baja. Neki nem!
- Szóljak? - kérdezte Midori és hátranéztt a többiekre. - Azért gondolom sejtik, hogy tervezgetünk... Huhh... és mi lesz, ha őket támadják hátba? Ennek mekkora az esélye? Hogy amíg mi harcolunk, valaki elkapja őket?

- Én is ezen gondolkodtam - nézett a többiek felé Hayate, és tekintete találkozott a nyugtalanul pislogó Tatsuyával. - Ezt a részt már át kellett nézniük, innen mentek a toronyhoz. Ha lehetnek még valahol, az kelet. De csak egy hajó jött, ha jól tudjuk. Mennyi katonával is végeztünk? Egy ilyen hajónak is véges a befogadó képessége, szóval megvan az esélye, hogy csak az őrök maradtak a hajónál. A sebesültek között vannak azért páran, akik meg tudják védeni a csapatot, vagy legalábbis biztos, hogy megpróbálják. Páran vagy hátramaradunk a biztonság kedvéért, vagy maradunk annál, hogy nyolcan megyünk. Amúgy igen, megköszönném, ha szólsz nekik. Akkor talán kikérhetnénk az ő véleményüket is, mégiscsak egy csapat vagyunk.

Midori bólintott, s odasétált Ichiroékhoz, ők úgyis többen vannak, jobb velük kezdeni, meg hátha odasereglenek a többiek is. Bár Shinji úgy az egész iránt nulla érdeklődést mutatott. Ugye nem rá akarják bízni a hátramaradó csapatot?!
- Nekiálltunk taktikát megbeszélni - kezdett bele a lány - Elvileg nyolcan mennénk fel a hajóra - bökött fejével előre - , miután felmértük a terepet a sziklák közül. Van valami... ötlet... vagy nemtom...? - kérdezte bizonytalanul.

Ichiro tanácstalanul nézett össze Kazushigével, Hiroshi viszont végre ismét hasznossá akarta tenni magát, ezért megpróbált gondolkodni. Ám először is kikötött valamit.
- Ichiro, te maradsz.
- He, miért?
- Egyrészt mert te sem engedtél az iskolába, így most rajtam a tiltás sora, másrészt elvárom, hogy itt maradj és megvédj minket. Amúgy meg úgyis mindjárt bealszol.
- Mi, én? Kizárt!
- Akarsz fogadni?
- Még egyszer veled? Isten ments! Ehh, annyiban jobb voltál punnyadtan, hogy nem volt erőd kötözködni.
- Na maradj kicsit csöndben, szeretnék gondolkodni.
- Hmph... csak tessék.
- Hmm... az északi parton haladtunk végig, nem? - próbált ihletet meríteni Hiroshi. - Egész sok volt ott a szikla, meg ott volt az a kicsit meredek partvidék. Esetleg... ha nem akartok frontálisan támadni, esetleg... a vár mögött könnyebb lejutni a partra, onnan is lehet kerülni, viszont az lényegesen több időt vesz igénybe. Hát... nem tudom, most inkább passzolnám...
Tatsuya közben a kis csapat felé pislogott. Mennek a hajóhoz, ugye? És ő mit tehetne? Hátha... hátha eszébe jut valami épeszű ötlet.

- Hm, nem tudom... - gondolkodott Midori - Én még ennyire északon nem voltam, nem mentem le a tengerpartra, de Namiék szerint itt jól el lehet rejtőzni, szóval... nem jöttök inkább előre Hayatéékhez, hogy ne kelljen üzengetnem? - Kicsit kínosan megigazította a haját. - Én addig szólok a többieknek is...

- Öhm... dehogynem - bólintott Ichiro. - Akkor megyünk is. Na, gyerünk, srácok.
A három fiú felszedelőzködött és a nagyobb gyülekező csapat felé vették az irányt.
Tatsuya kérdőn nézett Kentára.
- Gondolom, megbeszélés van - jegyezte meg. - Szerinted?

- Menjünk oda... - válaszolta rövid gondolkodás után Kenta. - Aztán meglátjuk...

Midori nagyot sóhajtott, mikor észrevette, hogy Kentáék maguktól is odatalálnak. Sok kellemetlenségtől kímélték meg őt ezzel... Yuukáékhoz sietett.
- Benawi, Yuuka, elöl épp megbeszélünk. Jöttök? - Hm, lehet, hogy jobb lenne, ha megállnának valahol, mert azért még mindig vannak tizenheten, úgy vicces menet közben...
- Öh... ja persze... - mondta a fiú Yuukára pillantva, aztán visszanézett Midorira - Gondolom te megint harcolsz.
- Igen - bólintott a lány - De ti maradtok, ugye?
Benawi elgondolkodott.
- Hát... sok hasznom nem vennétek...
Midori megrázta a fejét.
- Jajj, ne mond már ezt! Neked van az egyik legdurvább sebed, ezzel nagyon nem kéne eröltetni. Ha életben maradsz, az már hasznos, szerintem ebben Yuuka is meg tudna erősíteni...
- Jah... - motyogta a fiú. Midori bíztatóan a vállára tette a kezét. Nem tudta mit mondhatna neki. Nem rég még... ő is olyan jót beszélgetett Ichiruvel, most meg... már nincs... Valahogy az az érzése volt, hogy Ichiru tovább fogja húzni, mint ő... Hát... nem nyert...

Hayate próbált gondolkodni, míg a csapat maradék tagjai is lassan odaszivárogtak. Félt, hogy most esetleg nem jön be a számítása. Félt, hogy talán többen őrzik a hajót, mint gondolná. Vagy hogy esetleg mégis idő előtt kiszúrják őket. Ez a hajó nem olyan, mint az iskola. Vagy szemből mész neki, ahol sziklák ide vagy oda, egy idő után meglátnak, vagy... Lassan felemelte a fejét és észak felé nézett. Vagy... Meddig képes vajon visszatartani a lélegzetét? Rég próbálta, már nem emlékezett rá pontosan. De bejöhet egyáltalán? Az egy dolog, hogy így közel tud kerülni a hajóhoz, de fel is kell jutni rá... És akkor meg csak a tanto segíthetné, mert a gépfegyver nagyon nem örülne a víznek. Nem, sajnos szemből kell menniük. Hacsak nem javasol valaki valami jobbat.

Yuuka is elég haszontalannak érezte magát. Mert mit csinált, ami hasznos? Jó, leadott néhány lövést, abból ki tudja, mennyi talált, de Benawinak kellett őt behúzni egy fa mögé. Ha csak magán múlna, már rég nem élne...Viszont Midorinak igaza van. Örült, hogy legalább Benawi még élt. Beleegyezően ő is bólintott. Látta, hogy közben Tatsuyáék is megindultak.
Tudta, hogy harcolni nem fog, de a mondanivalót azért végighallgathatja. Nem valószínű, de hátha közbe tud majd ő is szólni.

Ahogy Benawiék is előre indultak, Midori Daisuke felé, na meg kicsivel mögé Shinjire pillantott. Remek, a beszédes páros. Ha lehetett volna, őket inkább hagyja a francba. Főleg Daisukét. Mégis... hogy beszéljen vele. Ehh...
Odasétált a sráchoz, jobb túlesni alapon.
- Nem akarom, kétszer elmondani, úgyhogy gyere - fogta meg a srác csuklóját, s ellentmondást nem tűrően Shinjihez vonszolta. Aki nagyokat pislogva figyelte, mi történik.
- Na szóval... - engedte el a fiút. - Elöl - mutatott hátra a válla felett - Tanácskozás megy. Bár nemtom mért nem szúrja ki a szemeteket, kell nekem itt küldöncöt játszani. Szóval, kérlek, fáradjatok oda!
- Gondolom ezt Benawiéknak nem ebben a stílusban adtad elő... - morogta Shinji. Midori ignorálta a megjegyzést.
- Gyertek! - közölte azzal hátatfordított, s előrement.

Daisuke felvont szemöldökkel nézett a lány után, majd rájött, hogy egyedül maradt Shinjivel. Hát, valahogy nem vágyott a társaságára. Ennél még a toronyban is jobban elvoltak. És különben is, ő volt itt az első 'kívülálló'. Shinji, ehhez születni kell. Le vagy maradva, de egész szépen haladsz - talán túlságosan is. Ehh, engem le nem győzöl.
Arcán fintorszerű valami jelent meg, amit laikusok akár mosolynak is vélhettek. Daisuke és a mosoly...? Nos... egyezzünk ki inkább egy érzéki csalódásban, ez így túl abszurd.
Daisuke zsebre vágta kezeit, és megindult a csapat felé. Majd szépen megáll a szélén és ellesz. Csak csináljanak már valamit.

Shinji nagyot sóhajtott. Legszívesebben kipróbálta volna, mit csinál a lány, ha nem megy oda... Jó szórakozás lett volna idegelni. De igazából kíváncsi is volt rá, mit terveznek, végtére is el kell döntenie, hogy most megy vagy marad... Amelyik érdekesebbnek ígérkezik. Bár kivételesen kezdte unni a csatát. Még csak az kéne, hogy megint neki szóljanak be, ha vlaki meghalt. Komolyan, mintha felelős lenne bárkiért is. Mindenki csak vigyázzon szépen magára... Ő nem őrangyal, minek várják el? És Daisukének ez a pillantása, ez meg mi volt? Ciccent egyet, aztán ő is elindult előre. Mindjárt átérnek a liget túlvégére... Akaratlanul is keletfelé lesett. Hevesebben kezdett verni a szive, ami dühítette. Nem, nem akar érezni semmit, nem akar semmire se gondolni!

- Na, akkor mindenki itt - szögezte le Midori - Nem állunk meg egy kicsit, míg átbeszéljük a dolgokat? - vetette fel, amit az előbb gondolt.

- De - bólintott még egy utolsó pillantást vetve északra Hayate. - Úgyis mindjárt kiérünk az ideiglenes takarásból. Már aki... mert hát ugye nem megyünk mindannyian, ez gondolom, nyilvánvaló, és már céloztam is rá. A csapat fele itt marad, szerintem annyira nem kérdéses, hogy kik. Elnézést mindenkitől, ez nem előítélet, vagy hasonló, pusztán tömény logika. Azt nézem, hogy van több esélyünk a legkevesebb veszteség mellett - lehetőleg semmilyen veszteség mellett. Tehát, a csapat egy része először északra megy, és a sziklák közül egy kicsit rálesünk a hajóra, hogy mire is számíthatunk. Utána jön a rosszabbik része - fel is kell rá jutni. Gondolom csónakkal jöttek ki a katonák, a part mentén túl sekély a víz. Ha viszont beevezünk, szinte azon nyomban halálra vagyunk ítélve. Maradt egy kissé kényelmetlenebb megoldás. Aki nem bírja a vizet vagy nem tud úszni, most szólok, hogy marad. És a gépfegyverek is. Ha ennyi víz érné őket, használhatatlanokká válnának, semmi értelme még azokkal is szenvedni a vízben. Az jöjjön, akinek van használható fegyvere, amivel tud is bánni és nem gáz, ha vizes lesz. Ha fent vagyunk a hajón, mielőbb megpróbáljuk kiiktatni az őröket. Amint ez megtörténik, visszajövünk a többiekért, bár van egy olyan érzésem, hogy a parton is lehetnek páran. Valószínűleg egy-két ember figyel a csónakokra is, de őt majd a végén megoldjuk. Ha már az elején kiiktatjuk, azt rögtön észreveszik a hajóról, de épp ezért kell kicsit felmérni a terepet, hogy lássuk a helyzetet. Nos röviden ennyi.
"Röviden?" - gondolta magában Kazu az információáradattal küzködve. - "Akkor nem vagyok kíváncsi a hosszabb verzióra, már ez is sok volt."

- De... - vetette fel Midori - Hogy tudunk úgy beúszni, hogy aki "őrzi" a csónakokat ne vegyen bennünket észre? Ahhoz kicsit sokan vagyunk, nem? Meg hát.. egyébként is... Azért még világos van. Még kell egy másfél, két óra, hogy besötétedjen.
- És mi lenne, ha inkább valahogy... a partra csalnánk őket? - vettette fel Natsuki - Nem azt mondom, hogy álljunk ki, hogy hahó itt vagyunk, vagy ilyen baromságok, csak... ha már úgyis benne vagyunk a gyújtogatásban, valamit begyullasztunk, csak kijönnek megnézni, mi van már...
Nobu felhúzta a szemöldökét.
- Igen, és gondolod, hogy az összes kijönne? Pár emberrel talán kevesebb maradna a hajóra, megoszthatnánk őket, de onnantól, már tudják, hogy itt vagyunk. Ami A) erősítést hívnak B) lelőnek bennünket a hajóról míg jövünk. Nagyon rossz ötlet volt...
Natsuki sértődötten húzta fel az orrát.
- És ha várnánk sötétedésig?
Nami megrázta a fejét.
- Sokat segítene, de nem tehetjük meg. Ha rájönnek, vagy lehet, hogy már rá is jöttek, hogy kiiktattuk, akiket ránk küldtek... akkor lesz még erősítés. Ideérnek annyi idő alatt... Sőt... Hayate, ugye... ugye amíg mi átértünk ide északra nem jöhettek újak, ugye?