7/2 - Útban a szabadság felé

- A többieket meg dugjuk az aljnövényzetbe? - vonta fel a szemöldökét Shouri.
- Akár - bólintott a másik meglepetésére Hayate. - Mást mit tudunk tenni? Ami a gyújtogatást illeti... az megfontolandó, nagyon is. Mondjuk... - szemei végigsiklottak a társaságon és megállapodtak a Shouri hátán lévő íjon - akár a nyílvesszőket is meggyújthatjuk, és így nem kell a ház közvetlen közelében maradnunk.
- Nálunk is maradt még valami alkohol - lesett Midori felé Tatsuya. - Gondolom feláldozható.
- Rendben - folytatta Hayate. - Akkor a házból mindent hozzatok ki, már ha még maradt bent cuccotok. Egy csapda megvan. Gödröt ásni meg hasonlókra már nincs idő, szóval meg kell elégednünk ennyivel. Nem hiszem, hogy bárki is kézigránátot vagy hasonlót rejtegetne a zsebeiben. Bár északról jönnek, de gondolom azért keletről is várhatóak néhányan, mert hamarosan megpróbálják közrefogni a házat.

- Akkor mi nekiállunk alkotni... - pillantott Midori Tatsuyára, majd Shinjire.
- Segítek - ajánlotta fel Natsuki, s a többiekhez sietett.
- Addig én körbejárok a házban kellhet-e még onnan valami - mondta Kenta.
Nami érdeklődve forgatta a fejét, hogy hova mehetne segíteni. Pillantása az ácsorgó Eizanra tévedt, majd Natsukira. Ők... együtt jöttek ki az erdőből és... Talán az sem véletlen, hogy mindketten harcoltak a frontvonalban? Gyanús... túl sokat vannak együtt. Elengedte Nobut.
- Megyek, én is segítek - mondta neki halkan, s célba vette áldozatát. Kiszedem belőled, ha addig élek is! Nobu csak bólintott, s a fák felé sétálva kíváncsian méregette azokat, melyik alkalmas arra, hogy megmásszák, melyiken lehet a legjobban elrejtőzni, melyikről vehetik célba a házat, anélkül, hogy a lombot gyújtanák magukra...

Shouri elgondolkodva vette elő a nyílvesszőket. Akkor kicsit buheráljuk meg ezeket is? Hát jó.
- Be kéne tekerni a végüket valami anyaggal - javasolta Haruka.
- Nagyszerű ötlet. Van beáldozható ruhád?
- Hmm... egy szoknyám. Nem tudom, mennyit akarsz megcsinálni?
- Csak egy pár kell, hogy biztosan begyulladjon majd. Na jó, ide a szoknyáddal.
A páros neki is fogott rögtönzött barkácsolásának. Ichiroék hármasa addig szintén a fák közé eredt.
- Keresünk neked valami jó kis vackot - mondta anyáskodón Ichiro.
- A szart... - morogta Hiroshi.
- Miért, tudsz jelenleg fára mászni?
- Szerinted, nagyokos?
- Na látod!
- De engem nem fogsz a bokrok közé dugni! Mi lesz, ha megbotlik bennem az egyik katona?
- Nagy meglepetés mindkettőtök részéről. Na de viccet félretéve ez szükséges óvintézkedés.
- Jól van, tudom én is. Hmm... akkor már oda megyek, ott elég sűrűek a bokrok. Ó, és jó tüskések is, nem lesz kedvük arra jönni. Az a pár karcolás már meg sem árt.
- És te, Kazushige? - fordult a másik srác felé Ichiro. - Hogy állsz a fára mászással?
- Szerintem mellőzöm, ha nem muszáj...
- Remek, akkor maradhatsz is Hiroshi közelében! De persze csak azért, mert ketten együtt nagyobb tűzerőt képviseltek. És ha az egyikőtökben mégis megbotlanak, majd a másik gondoskodik az illetőről. Mármint a katonáról.
Hayate némán biccentett Eizannak, és ők is a fákat kezdték vizsgálgatni. Daisuke eközben nem tudta, mihez kezdjen magával, ezért inkább a frissen kapott lőfegyverét kezdte vizsgálgatni. Na jó, néhány tár nem árt, ez itt a ravasz. Hmm, az utántöltés menni fog, bár vállra majd vigyázni kell, biztos jól visszarúg majd. De jobb, mint egy piszkavas vagy nuncsaku, az tény.

Midoriék aránylag hamar elkészültek, így öten. Nami bár egy ideig pislogott Natsukira, rájött, nem lenne fair húzás tőle ennyi ember előtt kérdezősködni. Csak lesz még lehetőség... Mindenesetre aggasztotta a lány hallgatagsága. No, igaz, kivételesen Midori se fecsegett sokat, de Natsuki faarca... Mint aki csak a munkára koncentrál, na persze...
Perceken belül, már felszerelten ki fák, ki földön, de a leshelyén ült, ált vagy éppen hasalt, s várakozón fülelt. Midori talán egész életében nem ült ennyit egyhuzamban nyugodtan. Legalábbis önszántából biztosan nem.

Miután mindenki elhelyezkedett, néma csend borult az erdő ezen részére. Néha még felreppent egy-egy zavart madár, de hamarosan más neszek ütötték meg a lesben állók fülét. Halk léptek zaja, amik valószínűleg embertől származnak. Sőt, hamarosan meg is láthatták a terepruhás osonó katonákat. Hayate mély levegőt vett, és készenlétbe helyezte a gépfegyvert. Eljött az idő...

Shouri átpillantott a közeli fán kuporgó Harukára. A lány kezében már a gépfegyvert szorongatta, és beharapott ajkakkal figyelte, amint néhány katona megközelíti a házat. Utána szépen be is mennek. Nem sokan, de több a semminél. Shouri hangtalanul húzta elő az egyik beburkolt nyilat, majd bólintott a szintén az ő csapatukban lévő Kentának. Most hát végre ő is beleszólhat a harc menetébe. Előhúzta zsebéből öngyújtóját - csak nagy ritkán gyújtott rá, de azért mindig magánál tartotta -, és meggyújtotta a nyíl végére rögzített anyagdarabot. A hajdani szoknyába máris belekapott a láng, így Shouri sietve az idegre illesztette a vesszőt és lőtt. Megkönnyebbülésére nem gyújtotta fel maga körül az erdőt, viszont célját szépen eltalálta. Helyes. Még a szél is kedvezett, mert a lángok egyből felcsaptak a kissé megöntözött épületen. Vajon mikor tűnik fel nekik?
Kiáltás harsant a fák közül, és újabb katona bukkant fel. A francba, figyelmeztette őket! És valóban, a bent lévő négy katonából három szinte épségben kijutott. Negyedik társuk közel sem volt ilyen szerencsés, és az egyik életben maradt is veszettül csapkodta a testébe kapó lángokat.
Csak egy? Shouri csalódottan húzta el a száját. Na mindegy, egy is valami. És még itt van a ki tudja mennyi többi. Visszavetette hátára az íjat, miközben elővette a gépfegyvert. Még nem tudják, hol keressék őket, csak a lángokat látták. Az előny még az övék. Ó, ráadásul még szét is oszlanak? Pont, ahogy gondolták. Akkor hát hajrá!

Benawi a bozótban lapulva Yuukával szinte semmit sem látott, az üvöltéseket azonban hallotta. Tehát kezdődik. Hangtalanul emelte fel a fejét, csak egy lehelletnyire, hogy lássa, ha valaki közeledik. Bár lehet, hogy jobban tenné, ha a fán leselkedő Ichirura bízná magát. Mégis képtelen volt csak várni.
Több terepszín ruhás alak közeledett feléjük, de a meglepetés előnye valóban náluk volt. Benawi felkönyökölt, s tüzet nyitott a legközelebbire. Hallotta, hogy rögtön utána Yuuka is ezt teszi. Egy ilyen kicsi lány, és egész jól csinálja! A lélegzetvételnyi szünetben megállapította, hogy négyen vannak. A fenébe! Túl sok... ezek képzett katonák! Az egyik már rá emelte fegyverét, de Ichiru ekkor a fáról nyitott rájuk tüzet nem kis zavart okozva. Szép! A másik fiú kihasználva az alkalmat, felpattant, bevágódott a közeli fa mögé, s onnan lőtt egy újabb sorozatot. Megnyugodva látta, hogy Yuuka is ugyanezet teszi, de nyugalma nem sokáig tartott, mikor célbavették a lányt, s pár golyó, fedezék ide vagy oda, mégis eltalálta. Ne! Azt szinte meg sem érezte, hoyg őt is súrolják a lövedékek. Közben Ichiru macskaügyességgel ugrott le a fáról. Várjunk, csak nem... akarja elterelni a figyelmüket? Akármit is széndékozott a fiú, tény hogy ez sikerült, mert Benawi világosan látta, hogy az egyik a fiú mellkasába fúródik. Benawi alig tudta megállni, hogy felkiáltson. Már emelte a fegyverét, de ekkor újabb sorozat közelített felé és a lány felé, így Yuukát magával rántva ismét behúzódott a vastag törzs mögé. Zihálva dőlt hátra, fájdalom nyilallt minden tagjába. A lány vajon... Kapott ő is? A rohadt életbe, hogy nem tud gyorsabb lenni! Elengedte a lányt, s újra lőni készült. Nem lesz ez így jó, még egyet se terítettek le ők viszont... meddig bírják még? Távolról hallott más lövéseket is. Szóval a többiek is harcolnak. Csak magukra számíthatnak.
Túl sok ideig gondolkozhatott, mert megint látta a villámló puskacsöveket. Késő volt már fedezékbe vonulni. Megfagyott a félelemtől. Itt ér véget...?
Igen, valami véget ért. Azonnal tudta. Ahogy azt is, hogy harcolnia kéne Yuuka védelmében, tovább, tovább a végsőkig, de... Esélytelenek. Teljesen esélytelenek... Ez ellen a négy ellen... ők senkik... Gyerekek... Sajnálom Yuuka, nem tudlak megvédeni. Ichirut bámulva rogyott a földre.
- Mi a francért...? - kérdezte remegve a földön heverő fiútól. "Mért ugrottál elém, te idióta?!" Az felé fordította a fejét, ahogy próbált megszólalni vészesen remegni kezdett a mellkasa.
- Védd meg a nődet! - nyögte ki végül.
- A rohadt életbe Ichiru, meg ne halj itt nekem! - kiabálta dühösen. Nem érdekelte, hogy mindjárt szétlövik őt is. Mit tehetne? Mit tehetne ellene?! Meg is hallotta a lövéseket, de a várt fájdalom nem érkezett. Talán túl erős volt mindaz, amit eddig is érzett, ahhoz, hogy különbséget találjon a halálos lövésekben? Felpillantott, s látta Nami lő előtte arra a katonára, aki a legcsúfosabban nézett ki, s az azonnal a földre is rogyott. A lány nem tétovázott a következőt is célba vette. Mellette Nobu osztotta a halált, a szó legszorosabb értelmében. Szóval... így harcolnak ezek ketten? Ők tényleg... Tényleg nagyon... Hogy érhettek ide ilyen hamar? Talán ugyanazt csinálták, mint itt, mert Nobu egyetlen sorozata nyomán a maradék három katona is a földre került. Azonnal meghaltak. Nem úgy, mint Ichiru... Halk nyögések hallatszódtak a fiú felől, lehettek azok talán lélegzetvételek is...
- Emiko nagyon... csalódott lesz... - mondta már sokkal erőtlenebb hangon.
- Ki fog akadni... - mondta Benawi nem tudva mit kéne ilyenkor mondania, s megszorította a barátja karját - Beléd volt zúgva.
- De... hogy... - nyögte Ichiru - Hogy... lenne már...
Benawi csöndben rázta a fejét, s maga sem tudta miért finoman mosolyogott. Ichiru elkerekedett szemmel nézett rá. Vajon a felismeréstől, vagy a fájdalomtól? Úgy tűnt még érti mi zajlik körülötte...
- Ak... akkor... vigyázz... rá... - hosszan remegett a mellkasa, mire ki tudta préselni magából az utolsó szavakat - ... helyettem... is...

[Maradt 19 fő.]

Kazushige némán lapult Hiroshitól nem messze, és igyekezett titkolni remegését. Kezében még így is bizonytalanul állt a gépfegyver, és még az a tény sem nyugtatta meg, hogy Ichiro nem messze tőlük áll lesben egy fán. Vagyis ül. Nemsokára meghallották a közelben az első lövéseket is, de ők sem maradtak sokáig tétlenül. Két katona érkezett sietve feléjük, pontosabban azt még nem tudhatták, hogy ott vannak. Rá kellett őket vezetni. Maga sem tudta, mi késztette rá, hogy elsőnek húzza meg a ravaszt. A lényeg az, hogy megtette, és hitetlenül meredt a katona alakjára, aki Ichiro lövései nyomán elterült a földön. Meghalt…? Nem mert a mellette lévő Hiroshira nézni. Pedig ha így tett volna, látta volna az erőlködést a fiú arcán, amint felemelte a gépfegyvert. Sebesült válla miatt keze elég erősen remegett, és sehogy sem tudta biztosan tartani a fegyvert. Inkább kivárt még egy kicsit, hogy ideiglenesen helyrejöjjön a szervezete. De ha a késlekedése miatt hal meg valamelyik barátja, azt sosem bocsátja majd meg magának!
Döbbenetükre azonban az első katona nem halt meg ennyitől. Legalábbis a következő pillanatban tőle kapott sortűzből erre következtettek. Látszott, hogy a férfi csak találomra lövöldözik láthatatlan célpontjai felé, mert a fán lévő Ichirotól kezdve mindnyájan kaptak a tüzes golyóktól, kivéve a katona társát. Ennyire képes ilyenekre figyelni veszélyhelyzetben?!
Kazushige mégsem adott magának sok időt az ellenfele előtti tiszteletadásra, már ösztönszerűen húzta is meg újra a ravaszt. Az első katona most már végleg a földre rogyott. A gépfegyverek újra feldübörögtek, és lassan már nem is lehetett követni, mikor kié morajlik föl. A golyók által okozott sebek égető fájdalma is csak akkor tudatosodott bennük, mikor már vége lett. Hirtelen lett vége, nem is tudták volna megmondani, ki lőtte az utolsó golyót, vagy ki végzett a második katonával. Legszívesebben fáradtan dőltek volna le pihenni, de nem tehették. A többieknek még szükségük lehetett rájuk.
- Látod, Ichiro? - hallatszott Hiroshi erőtlen hangja. - A susnyás mégiscsak egy jó dolog.
- Látom - ért földre zihálva Ichiro. - És most már értem, amit a lövésekről mondtál. Az előbb majdnem leszédültem a fáról. Te… hogy is jöttem le onnan…?
- Jobbára potyogtál, de az ágak egész jól lassítottak. Gondolom ezért nem lett bajod.
- Te jól vagy, Kazushige?
A kérdezett csak meredt maga elé, és oldalát szorongatta.
- Kutya bajom - hazudta szemrebbenés nélkül, és keze jobban remegett a fegyveren, mint eddig.
- Biztos? … Rendben, de ha van valami, szólj. Nézzük meg, hol segíthetünk a többieknek.

Yuuka csak sodródott az események áradatában. Csak arra emlékezett, hogy többször is meghúzta a ravaszt, majd Benawi egy fa takarásába húzta, utána... utána Ichiru eléjük ugrott, hogy így védje őket. Vagy csak Benawit...? Nem, nem ez a fontos... Hanem az, hogy megtette, és most szinte mozdulatlanul feküdt a földön. Még halványan felfogta Namiék érkezését is, de nem is fordította arra a fejét, szemeit végig Benawin tartotta, aki most közelebb ment földön fekvő barátjához. Nem sérült meg komolyan, ugye...? Vagy megint túl naiv? Ha a földön fekszik, valószínűleg nincs jól. Nagyon nincs... De még meggyógyíthatják, nem? A többiek is túlélték az iskolában kapott lövéseket, ő is helyrejöhet, ugye?! Észre sem vette, hogy hirtelen mennyire aggódik a fiúért. Lehet, hogy voltak kellemetlen pillanataik, de Ichiru mégiscsak Benawi barátja, és megmentette őt, és valójában nagyon rendes srác...
Még lélegzik, ugye...? Csak rosszul látja, hogy nem, túl messze van. ... Nem, nem lélegzik... Szemei elkerekedtek döbbenetében. Sorano óta nem látott senkit sem meghalni, de ez most teljesen más volt. Sokkal... égetőbb. Nem lehet... pedig épp kezdtek helyrejönni a dolgok! Miért... miért most? Miért kell Benawinak is azt éreznie, amit ő érzett Sayuri után? Miért halnak meg az ember barátai ezen a helyen?!
Fogadalma ebben a pillanatban nem sokat ért. Észre sem vette, mikor megindultak szeméből az első könnyek. Nem akarta felfogni a helyzetet, nem akarta elhinni a szeme előtt lejátszódó jelenetet. Nem akart odamenni Benawihoz, hátha egyedüllétre van szüksége, és oda is akart menni, hogy vigasztalón átölelje. Egyenlőre mégsem mozdult, még mindig nem tudatosult benne. Nem tudta elhinni, hogy Maeki Ichiru nincs többé.

Míg Tatsuya a bozótban lapult lesben, addig a két lány a fán ülve várakozott. Már felhangzottak az első lövések, s nem kellett sokat várniuk, hogy ők is meglássák az érkező katonákat. Midori egy másodpercet sem tétovázott, még nem is ért elég közel a katona, ő már lőtt. Talán mégis jobban tette volna, ha vár, mert így alig talált. Natsuki is kitámasztotta a fegyvert, majd lőtt, befejezvén, amit a másik lány elkezdett. Válaszul átláthatatlan golyóáradat közeledett feléjük. Midori fájdalmasan felszisszent, a faágak nem adtak túl jó védelmet... Legalábbis nem elég jót. Csak remélni tudta, hogy a fájdalommal megússza, s nem fog az életébe kerülni ez a kaland... Lenézve látta, hogy a fiú is lő. Ő is újra emelte fegyverét, célzott, s ezúttal már pontosabbak lettek találatai. Újfenn a jóval ügyesebb Natsuki lővései nyomán terült el végleg a földön egy ellenfelük.
- Na ne már, hogy ilyen használhatatlan legyek! - gondolta dühösen Midori. Kivárta míg az egyetlen a közelükben életben maradott katona Tatsuya lövései elől húzódna fedezékbe, s ő is lőtt. Erre az irányra nem számítasz, mi?! Valóban nem számított. S már nem volt lehetősége újragondolni a taktikáját... Midori megnyugodva fújta ki a levegőt. Megcsináltuk!
Óvatosan ereszkedett le a fáról, s meglepve vette észre, hogy Natsuki már lenn is van, s Tatsuya mellé térdel.
- Jól vagytok? - sietett hozzájuk Midori.
- Abszolút - bólintott Natsuki. - Én most sietek tovább, hátha szüksége van rám... valakiknek... Ti inkább maradjatok, úgy látom Tatsuya a földön könnyebb célpont volt, maradjatok rejtve.
- De...
- Csend, és vigyázz rá! - ripakodott rá a lány, s Midori kelletlenül bólintott. Natsuki már ott se volt.
- Rendben vagy? - ismételte Midori, bár nem annyira aggodalmas hangon, inkább csak, biztos ami biztos. Nem mintha nem érdekelte volna a fiú sorsa, csak nem látta vészesnek, így első ránézésre.

Hayate, Eizan és Daisuke egyaránt egy-egy fán várakoztak, mivel egyikük sem szerzett mászást gátló sérüléseket. Eizan nem is figyelt felsebzett kézfejére, Hayate viszont igencsak érezte a nemrég szerzett hátsérülését. Mégis a fájdalommal nem törődve, összeszorított fogakkal mászott felfelé és helyezte készenlétbe a gépfegyvert. Négy katona óvakodott a fák közé. Gondolta, nem kell jeleznie a többieknek, így meghúzta a ravaszt. Első ellenfele megremegett a belé csapódó golyók sebességétől, majd mikor a földre rogyott, Hayate a következő katonát vette célba. Lövései nyomában máris ott jártak Eizanéi, akinek sikerült leterítenie második ellenfelüket. Hayate egyre magabiztosabbnak érezte magát a gépfegyverrel, taníttatásának emlékei mélyen beleivódtak, így a célzási pontosság is. A katonáknak lépni sem volt idejük, Hayate hamar befejezte a megkezdett munkát.
Eizan döbbenten nézett végig magukon. Ennyi...? Nem sérült meg egyikük sem, mégis végeztek négy ellenfelükkel. Látta, hogy Hayate a földre ugrik, így ő is követte a példáját. Összehúzott szemöldökkel meredt a megkésve érkező Daisukére, aki lényegében nem is vett részt a csatában.
- Hmm? - nézett rá a fiú. - Ó, bocs... Kicsit meglepett az események gyors alakulása.
- Aha... - forgatta a szemét Eizan, majd Hayatéhoz fordult. - És most?
- Gyerünk a többiekhez, és húzzatok bele. Te is, Daisuke, ha kérhetném. Ezzel még nincs vége, nem biztos, hogy mindenki ilyen szerencsés.

- Megmaradok - bólintott Tatsuya, és hogy állítását bizonyítsa, óvatosan kinyújtóztatta tagjait. A sebek miatt most nem mert aggódni, de legalább sebesült oldalába nem fúródott újabb lövedék. Még mindig hallatszottak a közeli lövések hangjai, ezért aggódva pillantott Midorira.
- Tényleg itt akarunk maradni? - kérdezte a lányt, bár a fáradtság mintha máris erőt vett volna rajta. Mégis igyekezett nem kimutatni - Vagy is mi is menjünk? Aggódom a többiek miatt...

Midori hevesen megrázta a fejét.
- Nem. Én is aggódom! Ha tényleg jól vagy, menjünk! Maximum kapok pár pofont a végén Natsukitól... - már pattant is fel.

Ami megfeszült izmokkal lapult Akihito mellett a földön. Tudta, hogy Shinji az egyik fa fedezékében várakozik, de nem merte felemelni a fejét, hogy megbizonyosodjon róla. Nem valószínű, hogy a fiú eltűnt, megnyugodhat. Tudja, hogy Akihito mellette van és ez a lényeg.
Gondolataiból a Shinji fegyveréből felhangzó lövések térítették magához. Pedig ők idelent még nem is vették észre a katonák érkezését! Azok viszont úgy tűnt, nagyon is észrevették őket, és cseppet sem örültek Shinji köszöntésének. Egyikük habozás nélkül máris tüzet nyitott, és Ami fájdalmasan rezdült össze. Két golyó érte, érezte, hogy az egyik bent is maradt. Dühtől vezérelve emelte célzásra fegyverét és hőemelkedéséről is megfeledkezve sütötte el a fegyvert. Az egyik katonának úgy tűnt, ennyi elég is volt. Társai viszont nem hagyták annyiban, és viszonozták az előző fogadtatást. Ami várta az ismételt fájdalmat, de megrökönyödésére Akihito elé pattant és felfogta a neki szánt golyókat.
- Akihito! - kiáltott a fiúra, de az talán meg sem hallotta, mivel újra feldübörögtek a fegyverek. Amiban egyre nőtt a düh és a kétségbeesés, nem tudta, Akihito milyen állapotban van. Még állt a lábán, de mintha bizonytalanul próbálta volna megtartani egyensúlyát. Már szinte oda sem nézett, mikor lövéseivel megsorozta az utolsó talpon maradt katonát. Szemét folyamatosan csak a fiún tartotta - aki egyszer csak összeesett.
- Akihito! - kiáltotta immár sokkal kétségbeesettebben a lány, és semmivel sem törődve próbálta magát a fiúhoz küszködni. Ám nem várt akadályba ütközött. Fogalma sem volt, Shinji mikor és hogyan került le a fáról, de hogy most előtte állt, az biztos volt. A fiúnak szinte szeme sem rebbent, mikor kiosztotta utolsó halálos lövéseit.
Amiban hirtelen fel sem merült, hogy köszönetet mondjon. Minden gondolata Akihito körül forgott, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a földön.
- Akihito... - térdelt a fiú mellé, és nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírja magát. Enyhén megrázta kedvesét, de csak nem érkezett felelet. Dermedten nézte a fiú üres szemeit, és arcán kérlelő pillantással fordult hátra Shinjihez.
- Ugye... nem halt meg...? Csak... csak megsérült...
Shinji átható pillantása viszont cseppet sem nyugtatta meg. Persze, miért is hazudna? Nem, Akihito nem csak megsérült.
Már semmi értelme nem volt visszatartani könnyeit, de hirtelen eszébe jutott valami. Nem, ő így nem bírná. Már mondta korábban is, hogy másként nincs értelme. Kapkodva, mégis vigyázva kutatta át a fiú zsebeit, míg meg nem találta, amit keresett. Szíve hevesen dobogott, mikor belegondolt, mire is készül.
- Mondd meg nekik, hogy sajnálom... - szólt már hátra sem nézve Shinjinek. - Mindent sajnálok...
Lecsavarta a kis üvegcse tetejét, és felhajtotta annak tartalmát. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan őrült fájdalom kerítette hatalmába. Szemei előtt lassan összefolyt a világ. Csak azt tudta, hogy nem bírja már sokáig, azt kívánta, legyen már vége. Még egyszer sikerült kitisztítania a látását, amíg utoljára végignézett szerelme arcán. Ennek így kell lennie. Együtt fejezzük be...
Vér öntötte el a torkát, egyre nehezebben kapott levegőt. Teste ernyedten zuhant Akihitoéra.
"Nem akartalak bemocskolni a véremmel... - gondolta még utoljára. - Sajnálom... De nélküled nem menne, nem lenne támaszom. Most... most majd minden rendben lesz. Együtt..."

[Maradt 17 fő.]

- Legfeljebb azt mondom, kényszerítettelek - tápászkodott fel immár teljesen Tatsuya. - Menjünk, meg kell tudnunk, mi folyik itt!

Shinji kitágult pupullákkal nézte a haldokló lányt. Mire felfogta, mit csinál, már... Egy pillanatig még meredten nézett a földre gurult üvegcsére, aztán a vállára igazította a fegyvert.
- Ezért törtem én magam, hülye picsa? - morogta, aztán hátat fordított, s visszaindult a házhoz. Bevárja ott, hogy a többiek is végezzenek. Ő a részét megtette. Még többet is.

Kenta jelenlegi sebével egy mászást nem akart megrizikózni, így egyedül kis csaptukból ő várt a földön. Amint feltűnt három katona a közelben szinte egyszerre nyitottak tüzet rájuk. A három szerencsétlen áldozat megzavarodva kereste támadóit, ám már sosem tudták meg kik voltak azok, s honnan...
A fiú hamarosan Shouri elégedett arckifejezésével találta szemben magát, mögötte Haruka inkább csodálkozva ácsorgott. Ennyi volt? Kenta nagyot sóhajva dőlt hátra egy fának. Nem sérült meg, nem is volt egy hosszú harc mégis fáradtnak érezte magát. Vajon a többiekkel mi van? Mindenfelől lövéseket hallott. Csak remélni tudta, hogy a többieknek is ilyen jól megy a harc! Végülis... mivel lennének ők gyengébbek?

Benawi keményen összeszorította a fogait, de az égető érzés csak nem akart múlni. Dühödten a kemény földbe vágta az öklét, s remegve támaszkodott rá. Ichiru... Ichiru halott.... A legjobb barátja visszavonhatatlanul... kitörlődött az életéből. Helyette halt meg! A rohadt életbe! És a legszörnyűbb, hogy ő... ő valahol mélyen érezte, hogy... hogy örül, hogy nem ő halt meg... Ő élni akar... Yuukával lenni... Nem mintha nem bánta volna Ichiru halálát nagyon is, de... Mért ilyen rohadtul önző?! Felnyögött, s szorosan összecsukta a szemét is. Talán így jobban bír az indulataival, talán így nem érez, nem hall, nem fog fel semmit ebből a kibaszott világból! Mintha talán sikerült volna is, mert hallani tényleg semmit sem hallott... így lehunyt szemmel néma csend és sötétség vette körül. A nagy semmi, a nagy üres semmi... Nem érzett semmit... se kívül, se belül... Csak az elkeseredett dühöt. Vajon tényleg nem...?
- Sajnálom... - hallotta nem messziről, s felnyitotta a szemét. Nami térdelt Ichiru másik oldalán. - Későn értünk ide... - folytatta a lány, remegő hangon. - Én annyira, de annyira saj...
- Nem... - rázta meg a fejét a fiú, s nyugodt hangon válaszolt, akármennyire is dúlt benne a kétségbeesés - Megmentettétek az életünk... Yuukáét és az enyémet. Mindent megtettetek, amit csak tudtatok. Nincs mit sajnálnod... Én... köszönöm... Tényleg...
Nami megremegett, s összeszorította a száját. Mért nem hibáztatja őt?! Most tényleg rászolgálna! Ha csak egy kicsivel gyorsabbak...
Benawi igyekezett lenyugtatni magát. Még bizonytalan kézzel ért barátjához, s óvatosan lezárta a szemeit. Nem meredhet csak így a semmibe... De valahogy... Így is halottnak nézett ki. Talán valahol remélte, hogy így majd legalább... legalább a látszat olyan, mintha aludna, de... Vérben ázott az egész mellkasa. Benawi még sosem látott ennyi vért, pedig ez a játék se arról híres, hogy ne lenne rá mód... Talán fenn, a toronyban, de... Az már alvadt vér volt és nem... nem egy barátjáé... Nem azé az emberé, akit igazán, minden pillanatban, mindigis a barátjának tartott. Az egyetlen, akiben maradéktalanul megbízott, az egyetlen, aki... még az életét is feláldozta érte... Miért Ichiru...? Mért én éljek? Mért döntöttél így?! Mért tetted meg azt, amire én képtelen lettem volna érted?! Akármennyire is a barátomnak tartottalak, én... én ilyet...
Halk sziszegő hang kiséretében hunyta le újra a szemét. Ennyit arról, hogy lenyugszom... Yuuka is itt van valahol, lehet, hogy megsérült, lehet, hogy egyáltalán nincs jól, lehet, hogy ő is... Ijedten kapta hátra a fejét, arra nézve, ahol hagyta a lányt, pár... perce? Másodperce? Ott állt a fa mellett. Még mindig. Élt. Legalább ő! Oda kéne mennie hozzá... Megtudakolni, szüksége van-e valamire, hisz... Ichiru mellett ücsörögnie már felesleges, ez már csak egy üres test, mégis... Képtelen volt csak így otthagyni. Felállni és elmenni olyan lenne, mintha... Elfogadná? Vagy nem is érdekelné? Csak meredten nézett Yuukára, s mozdulatlanul támaszkodott a kezére Ichiru mellett.

Natsuki megkönnyebbülten felsóhajtott, meglátva, hogy Eizan épségben van. Legszívesebben azonnal a nyakába borult volna, tett is pár sietős lépést felé, de... Aztán pár lépésre tőle megtorpant. Azok után, amit mondott... Legalább egyszer az életben viselkedhetne következetesen! Dehát, amikor nem akarja azt tenni, amit mondott! Ezt az egy dolgot tudja biztosra, Eizannal akar lenni! Azt is tudta, hogy ettől, miatta a fiú szenvedne, de ez nem változtatott azon, hogy akarta, a teste-lelke minden porcikájával ki akarta sajátítani és... és képtelen volt elnyomni ezt az érzést az a fele, aki azt mondta: "Ne bántsd, ez a fiú jobbat érdemel! Ha szereted engedd el!" Nem, a rohadt életbe, nem adom! Nem adom senkinek! Magában viaskodva, kipirult arccal állt, s nézte Őt, s közben meglepetten hallotta, hogy az utolsó fegyverek is elhallgattak. Mégsem fordította el a fejét, hogy körbenézzen, mi a helyzet. Fél perce lehet, hogy ott hagyta Midoriékat, jól vannak. És ők itt hárman is... Mi nyertünk! Vége... Végre... vége! És mi élünk, Eizan! Igaz én... én megint gyilkoltam... és megint nem bánom... Csak egyetlen gyilkosságomat bántam meg. Pedig az összes többi is ember volt... Soranonak ugyanúgy, ugyanazt a rapiert döftem a hasába, és Matsue is ugyanolyan szenvedő szemekkel nézett fel... És nem érzek semmit. Pedig Sorano a barátom volt, és akárhányszor is futtatom végig magamban... Semmi... Újra és újra megtenném... Talán őt hibáztattam Kuroshi miatt... Talán... De ez nem mentség, még csak nem is ok... Azért tettem volna, hogy megmentsem Benawiékat?! Ó Istenem, Natsuki, meddig akarod még magad ezzel áltatni?! "Remélem nem kell neked magyaráznom, miért teszem ezt!" Akkor még tudta... Akkkor még nem hazudott magának... Mikor fenn beszélt Eizannal, a toronyban, akkor még igazán hitte, hogy Yuukáék miatt tette, de... Akkor és ott, ahogy a bokorban megbújva figyelte az eseményeket, egész más dolgok jártak az eszében. "Meg fogok halni... Sorano... Sorano túl erős, iszonyatosan erős. Túl gonosz, ő.... ő tényleg az! Én... én csak... Istenem, sosem voltam egy szent, de... nekem nem célom a gyilkolás, én... én... Meg fog ölni engem is! Azért élek még, mert jó játékszer vagyok! Engedelmeskednem kell, ha élni akarok, de... A rohadt életbe, ÉN vagyok a bandavezér! Itt én parancsolok, hogy meri átvenni a helyem?! Hogy meri eltiporni a méltóságom?" Nem kell magyaráznom? Jól tudta, igen... Ő is, én is... A trónkövetelőknek ez a sorsa... Az árulóknak... Drágám, te elárultad a királynődet, a helyére törtél, de ő... Ügyesebbnek bizonyult, ha erősebbnek nem is, és ez épp elég... Visszaszerezte régi fényét...
Ijedten pislogva eszmélt fel gondolataiból. Nem tudta mennyi idő telhetett el. Szemei előtt újból a kora hajnali jelenet lebegett, s nem látott semmit a körülötte lévő világból. Lehet, hogy csak másodpercek...? Olyan gyengének érezte magát. Hol forróság öntötte el a testét, hol iszonyatosan fázott, s ez másodpercenként váltakozott. Valahogy ez... ez... szédülni kezdett tőle... Megijedt a gondolattól, hogy miket észlel magán, gyorsan kezdte szedni a levegőt - vagy talán nem is azért? A gondolatai teszik ezt vele, megint, mint Kuroshinál, vagy ezúttal...? Talán ennyire megsérült? Talán valami fontos szervét érte lövés és...? De az előbb... mintha még jól lett volna idejövet, mintha... Fájdalom hasított a bal oldalába, s hátratántorodott egy fához. Óvatosan próbált megtámaszkodni, de teljesen elvesztette a kontrollt a teste felett, s a földre zuhant. Zihálva dőlt hátra. Ezúttal tényleg kirázta a hideg, megremegett, s a mellkasa elé fonta a karját, hogy legalább egy picit melegítse. Mintha most már a fázás vált volna állandóvá... Aztán ahogy ezt gondolta, újra a meleg öntötte el. Mintha az egész teste, minden gondolata ellentétben akarna állni. Ijedten forgatta a fejét, valami hiányérzete volt. A géppisztoly ott hever mellette a földön. Biztos az imént ejthette el. De itt van, itt van, ha harcolni kell, eléri, tud... tud... meg tudja védeni... Megint hideg...

Yuuka remegve figyelte az Ichiru mellett ülő Benawit. Sosem felejti el azt, amit a fiú szemében látott, mikor az imént rápillantott. Most... most neki kell lépnie. Benawi is mellette volt, mikor Sayurit gyászolta, ő sem hagyhatja most magára. Most megmutathatja, hogy a fiú is sokat számít neki, nagyon is.
Lassan indult meg felé, közben saját elgyengült lábaival is fel kellett vennie a harcot. Lépésről lépésre mégiscsak közelebb került, és egy idő után nem tudott nem Ichirure nézni. Meghalt, tényleg meghalt... nem kel fel többé, nem vitázik most már vele... Ám ez mégsem töltötte el megkönnyebbüléssel. Hamarosan Benawi mellett találta magát, és azt vette észre, hogy ő is a földön ül. Egy pillanatnyi habozás után a fiú kezére tette a sajátját.
- Itt vagyok... - suttogta halkan, de hangja így is megremegett. Mit...? Mit is mondhatna még ebben a helyzetben?

Benawi nem bírta tovább. Arcát fél kezébe temetve csendesen folyni kezdtek a könnyei. Másik kezével remegve hátranyúlt a válla felett, hátha Yuuka kezét érezve minden könnyebb lesz...
A megtörténteken nem változtatott, de... érezte, hogy van jövő.

- Natsuki? - Eizan kérdőn meredt a fék közül előbukkant lányra. Hirtelen nagy kísértést érzett rá, hogy elé menjen, de rövidtávon letett róla. Nem, nem szabad... De... mi történhetett? Lehet, hogy bajba kerültek, hogy az egyik csapat elbukott, és csak Natsuki maradt életben? Lehet, hogy segítségért jött? - Minden rendben? - kérdezte, alig titkolva aggodalmát.
Ám döbbenetére nem érkezett válasz, így aggodalma csak felerősödött. Hayatére pillantott, hátha ő érti a történteket, de csapattársa ugyanolyan tanácstalannak bizonyult. Hayate arca elkomorult, ő is a legrosszabbtól tartott. Az lehet, hogy elhaltak a lövések, de... mi van, ha mégsem nyertek? Ha a többiek elbuktak, és csak ők, meg Natsuki maradtak? Nem, Nobuéknak is túl kellett élniük, látta őt harcolni. Akkor hát?
Eizan ismét a lány felé fordította tekintetét, és akaratlanul is közelebb lépett párat. Mikor látta Natsukit megtántorodni, félrerakta minden addigi gondolatát, minden fogadalmát, hogy távol tartja magát tőle. Nem, nem képes rá, ilyen helyzetben pláne nem! Rohanva tette meg azt a pár hátralévő métert, majd megállt a lány előtt. Natsuki ijesztően remegett, és nem festett túl jól.
"Megsérült!" - hasított Eizanba a felismerés. - "A francba, mellette kellett volna maradnom! Ezek után csodálkozok, hogy nem tudom megvédeni?!"
- Natsuki... - a lány tekintete nem volt túl tiszta, mintha máshol járt volna. Ilyen fájdalmai vannak? Mégis próbált tovább beszélni hozzá, és reménykedve várta a reakciót - Hányszor találtak el?

Yuuka mély sóhajjal engedte ki bánatát. Fájt így látnia Ichirut, de még jobban fájt Benawit. Sejtette, hogy a szavak itt most nem sokat segítenének, ezért némán gyászolt szerelme mellett. Remélte, hogy a jelenléte segít valamit, ahogy neki is segített Benawi közelsége. Csak most vette észre, hogy milyen csend lett. Vége van...?

Natsuki ködös pillantással nézett fel.
- Eizan... - Bátortalanul nyújtotta ki a kezét felé. Ugye valóságos vagy, ugye nem tűnsz el? Ahogy elérte a vállát, remegve bújt hozzá.
- Eizan!
Teljes erejével - ami pillanatnyilag nem volt sok - belekapaszkodott, mintha attól félne, hogy az el akar majd szökni.
- Kérlek, ne hagyj itt... Ne hagyj itt! - Hevesen szedte a levegőt. - Egy idióta vagyok, tudom... nagyon-nagyon... Szerencsétlen kis hülye, de... de... kérlek, ne gyűlölj ezért ennyire! Kérlek, Eizan, nagy szükségem van rád!

Eizan keze egyszerre remegett az indulattól és a félelemtől, miközben magához ölelte a lányt. Ha most amiatt elveszíti Natsukit, mert nem volt mellette... Nem, nem veszítheti el! Nem fogja hagyni! Igenis rendbe jön majd, utána jöhet a boldog befejezés. Kijutnak innen a szigetről, utána megfelelő menedékre találnak és nem kell attól tartaniuk, hogy üldözik őket. Így kell lennie. Így kéne lennie... Ugyan Eizan, ne legyél megint naiv. Hol vagytok még ettől? Egyenlőre az a legfontosabb, hogy ellássátok Natsuki sebeit, hogy megtaláljátok a többieket és rendezzétek soraitokat.
- Nekem is rád - suttogta a lánynak. - Itt vagyok, nem hagylak el. Csak jöjj nekem rendbe, hallod? Ki rázna különben gatyába? Látod, kellett az a kis beszélgetés. Nézd, most egy karcolás sincs rajtam, legyőztük őket! De ha nem szándékozol jobban lenni, hiába volt az egész. Szóval rád is vonatkozik, itt ne hagyj...

Akármennyire is nem akart gyengének látszani a fiú előtt, Natsukiból most előtörtek a könnyek. Már nem kapaszkodott olyan görcsösen a fiúba, leljebb engedte a kezét, s szorítása öleléssé enyhült. Forró arcár a fiú mellkasába fúrta. Nem volt egészen tudatában, hogy Eizan tartja csak meg, különben elterülne a földön, mint egy rongybaba, de azt érezte, hogy nélküle most ő se lelkileg, se fizikailag nem tudna kitartani.
- Nem... nem sérültél meg? - kérdezte halkan - Féltem... Aggódtam miattad... Tudom, hogy nem vagy gyenge - tette hozzá ijedten -, de én akkoris... Sajnálom... Én... nem úgy értettem... én csak... félek, hogy mellettem nem lesz jó neked, mert én... Azért, amilyen én vagyok... Szeretnék egy... - vett egy szaggatott lélegzetet - normális nő lenni... miattad... neked... De... nem tudom van-e elég erőm...
Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Fel se fogta, hogy itt van Hayate és Daisuke is. Talán csak azért merte mindezeket kimondani Eizannak, mert nincs ép eszénél? Vagy... fordítva?

Kazushige nemigen tudta megmondani, a teste melyik részéről is származik a lüktető fájdalom, de ott volt, ez kétségtelen. Persze... túl szép lett volna ezt az egészet mindenfajta sérülés nélkül megúszni. Mert mi ehhez képest egy lehorzsolt térd? Semmi!
Lassan haladtak a fák között, közben aggódva pillantott mellette haladó csapattársaira. Hiroshi egyre jobban belassult, hiába próbálta tagadni és erősnek tettetni magát. Ezt megelégelve Ichiro sietve barátja mellé lépett, majd annak ellenkezése ellenére kezdte támogatni. Hiroshi alapból sérült volt, nem tett túl jót neki a harc.
Kazushige felsóhajtott, mikor végre meglátta a ház körvonalait. De vajon ki vár ott rájuk? Nyerniük kellett, nem? Akkor csak a többieket kell megtalálniuk.

- Menjünk - szólalt meg Shouri, mikor megbizonyosodott róla, hogy a katonák tényleg halottak. Nem lenne szép, ha az egyik egyszer csak gondolna egyet és hátba támadná őket. De ezek már biztosan nem fognak semmi hasonlót. - Ki kéne deríteni, hogy mi az állás. Vagy inkább a végeredmény?
- Végeredmény...? - ismételte Haruka, mikor tudatosodott benne, hogy tényleg elhallgattak a lövések. Vajon ki sérült meg, vagy éppen... hányan maradtak? - Igazad van, siessünk!

Eizan szorosan tartotta Natsuki összecsuklani készülő testét. Natsuki... sír? De ugye nem azért, mert komoly baja van, nem a fájdalomtól? Hanem a megkönnyebbüléstől, esetleg a bűntudattól... miatta. Miatta sír...?
- Én sem gondoltam ám komolyan, hogy keress mást... Vagyis... akkor talán még igen, de már közel sem érzem így! De tényleg nem esett bajom, nem hazudnék neked. És... szerintem nagyszerű nő vagy, nem tudlak nem szeretni. Tudom, hogy a változás súlya nagy teher, én is hasonló cipőben járok. Én is változni akarok. Olyanná akarok válni, aki méltó hozzád, aki mindig ott van, ha kell... aki mellett nem szereznél ilyen sebeket... Lehet, hogy hosszú az út, de be akarom járni. Veled.
Hayate próbált nem figyelni az előttük játszódó jelenetre, és legszívesebben elterelgette volna Daisukét, hogy kettesben hagyják a párost. De félt, hogy valami nagy baj lehet. Félt, hogy a lány durván megsérült. Remélhetőleg csak fáradt, azért szállt el az ereje, de ez azért mégis aggasztó.
- Mondd meg a többieknek, hogy mindjárt megyünk - szólt halkan Daisukéhez ellenkezést nem tűrő hangon. Nem volt jó kedvében. A másik fiú kelletlenül felsóhajtott, majd a ház felé indult. Mi lett már belőle az utóbbi időben, futár? Remek, igazán remek...
Hayate próbált úgy tenni, mintha itt sem lenne, és az egyik fa árnyékába húzódott. Még mindig kezében tartotta a gépfegyvert az esetleges kellemetlen meglepetések ellen.

- Nem kell megváltoznod - ingatta meg a fejét, nagyon gyengén Natsuki - Csak magadat tudd megvédeni tőlem... Ha nem szenvedsz miattam, akkor jó... Akkor minden rendben van...
Összerezdült, s próbálta felemelni a fejét, hogy kitöröle a könnyeit a szeméből. Meglepetten tapasztalta mennyire nehezek a tagjai. Igyekezett magába fojtani halk nyüszörgését, ahogy azt érezte, mintha nyomná valami a mellkasát. Mért ennyire nehéz levegőt venni?
- Szerettelek volna elengedni, hogy boldog lehess - magyarázta. - Mert én nem vagyok elég jó hozzád. Te túl kedves vagy, te törődsz az emberekkel, te... tudsz szeretni... - abba kellett hagynia kicsit a beszédet, hogy elegendő levegőhöz jusson. Aztán erőt vett magán, s megint folytatta. Ha ezt most nem mondja el... - De látod, én megint csak én tudok lenni, szeretnélek úgy szeretni, hogy a legjobbat adjam neked, ami az lenne, ha békén hagynálak, de... Annyira önző vagyok, én nélküled... még pár percet se bírok ki... Mindig rád gondolok... - újra szorosabban bújt a fiúhoz - Mért történik ez velem?!

Kenta is bólintott, s sietve megindult Harukáék után. Ugye Midori jól van?! Ki nem mondott gondolatára, meglepve azon kapta magát, hogy a lány jön szembe, oldalán Tatsuyával. Megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hál' égnek, ti is rendben! - lépett előrébb - Natsuki? Nem veletek volt? Ugye, nem...
Midori megrázta a fejét.
- Nem, rendben van, előresietett, hogy tud-e valahol segíteni. De aztán elhallgattak a lövések. Mással találkoztatok már?
Haruka és Kenta rendben! Köszönöm Istenem, már ha létezik ilyen! Alig állta meg, hogy a lány nyakába ne ugorjon. Úgy tűnt mindenesetre, hogy még egy karcolás sem esett rajta. Shouri aztán tudja a dolgát. Helyes!

Nobu óvatosan megérintette Nami vállát. Az hátrakapta a fejét. A fiú egy aprót intett a ház felé. A lány tétován visszanézett Benawiékra aztán lassan felállt. Biztos, hogy jó ötlet egyedül hagyni őket? Mégse bírt megszólalni, abból múltkor is baj volt. Igaz most Benawi ijesztően megértő volt, de... jajj Istenem, kiabált volna inkább! Érezte, hogy Nobu megfogja a kezét és húzza. Egy pillanatig habozott, aztán megrázta a fejét. Nobu felsóhajtott.
- Körbenézek kell-e valahol segítség - mondta aztán hangosan, s halkabban tette csak hozzá Naminak - Gyertek majd vissza a házhoz!
A lány bólintott.

Tatsuya megkönnyebbülten sóhajtott. Ez a csapat is megúszta. Köztük Haruka, Kenta... és persze Shouri... Meglepve tapasztalta, hogy kivételesen nem neheztel a fiúra. Legalábbis nem úgy, mint eddig. Ha ő nincs... Minden bizonnyal jócskán hozzájárult a harchoz, nélküle Haruka nem biztos, hogy megúszta volna sérülés nélkül. Legalábbis úgy tűnt, hogy sérülés nélkül.
- Ezek szerint ti is jól vagytok - bólintott az újonnan érkezettek felé. - Végre valami jó hír.
- De te közel sem tűnsz fittnek, ha meg nem sértelek - jegyezte meg Haruka, akinek figyelmét nem kerülte el, hogy Tatsu kicsit mintha húzta volna az egyik lábát. - Hogy vagy?
- Megmaradok... - mosolyodott el a kérdezett. "Azt hiszem" - tette hozzá már csak gondolatban.
Mosolyát végre őszintének érezte. Mintha egy nagy súly esett volna le a válláról. Haruka élt, és ez a lényeg. És kivételesen... kivételesen hálás volt Shourinak, amiért vigyázott a lányra. Ő nem tudta volna megtenni...

Eizan hirtelen nem is értette az utolsó kérdés okát. Gyorsan elhessegette a gondolatot, hogy Natsuki a köztük lévő érzésekre gondolt volna, viszont így nem tudott másra gondolni, mint hogy a lány az állapota miatt aggódik. Talán joggal...
- Én sem tudlak kiverni a fejemből, de... ne mondj ilyeneket - próbálta összeszedni magát. - Szerinted itt lennék melletted, ha nem éreznélek magam mellé valónak? Igen, talán furcsa pár vagyunk, de nem akarok ezen változtatni.
Aggódva hallgatta a lány nehéz lélegzetvételét. Nem, ez nagyon nem jó, hogy így zihál. Gyorsan, meg kell keresni Ichirut, vagy valakit, aki ért a sebekhez... Vagy egyáltalán olyan osztálytársuk?!
A legjobb lett volna, ha csendben marad, de nem tudott nem válaszolni. Ezzel persze ismét beszédre kényszerítette Natsukit is, akinek pedig kímélni kellene maradék erejét.

- Akkor most már minden rendben lesz? - kérdezte Natsuki, talán kissé átvéve Eizan naivitását. Közelebb hajolt a fiúhoz. Már nagyon hiányolta a csókját. Csak óvatosan ért a fiú ajkaihoz, nem játszott vele túl sokat, ez most nem olyan pillanat volt.
- Furcsa pár... - ismételte, s bátortalanul elmosolyodott - Még a végén... házias is leszek, meg minden...
Felsóhajtott, s óvatosan elengedte a fiút. Vajon meg bír állni a saját lábán?
- Meg kéne keresnünk a többieket, igaz?

Nobu először Kazushigéék hármasába botlott. Hm, úgy tűnik ők szerencsésebbek voltak, az egész hármas megúszta. Dehát annaka kettőnek már van tapasztalata lőfegyverekben, nem csoda.
- Remek, ti rendben - jegyezte meg mindenféle él nélkül, s egy pillanatra megtorpant. Most kérdezősködjön, vagy csak menjen tovább szó nélkül? Vagy vissza kéne mennie a házhoz és várni? Harc már nincs, bármi is történt az már eldőlt... Valószínű már nem segíthet. De azért illemből is körbe kéne futni a terepet...

Eizan ajkai furcsán bizseregtek a csók után. Mennyire más volt... Remélte, hogy nem csak azért, mert már alig maradt erő a lányban.
- Alig várom - mosolyodott el bátorítón a háziasságra gondolva a fiú, majd igyekezett nem túlságosan elkomorodni az utolsó kérdésre. - Igen, lassan igen - bólintott. - De pihenj még nyugodtan, gyűjtsd az erődet.
Szeme sarkából ekkor vette észre a néma árnyként várakozó Hayatét, aki nagyban a fákat kémlelte. Mintha itt sem lenne... Hayate vigyáz rájuk...? Alkalomadtán majd megköszöni, csak... csak most ne történjen már semmi baj.

- Fogjuk rá - nyögte Hiroshi súlya alatt Ichiro. - És a ti frontotokon? Te vagy az első, akivel találkoztunk.
Furcsamód egy időre sikerült félretennie minden Nobuval kapcsolatos negatív érzését. Himeno hirtelen felbukkanása majd ugyanolyan gyors eltűnése még mindig égette belülről, de most más élettel kellett törődnie. Hiroshi ugyanis egyre rosszabbul festett. Bakker már, tudtam, hogy nem szabadott volna harcba engedni! Szedd össze megad, hallod? Kérlek, ne hagyd így el magad...

- Most már jól vagyok, mehetünk! - közölte Natsuki, de azért ebben nem volt egész biztos. Minden erejével igyekezett, hogy igaz legyen, amit mondott. Próbaképp hátrébb lépett egy kicsit. Jó hát... szédül, de megvan... Most már nem kell többet harcolni, igaz? Rendben lesz. Valahogy el kell húznia magát a hajóig, mert miatta mások is bajba fognak kerülni, ha itt elszúrja az idejüket. Nincs más választása, menni kell.
- Tényleg jól vagyok - mosolygott sápadtan, s megfogta Eizan kezét - Gyere!
Azért egy kicsit nekidőlt a fiúnak. Így könnyebb menni, hogy kicsit "cipeltetni" magát, meg élvezkedhet is egyszerre, hát nem dupla öröm. Újra megjelent az arcán a jól ismert elégedett macska-mosoly.

- Ichiru halott - közölte minden kertelés nélkül Nobu - Nami, Benawi, Yuuka rendben. Vagy a te szavaiddal élve 'fogjuk rá'. Nah, akkor én megnézem a többieket is.
Azzal otthagyta a hármast.

- Akkor, vissza a házhoz? - kérdezte Midori.
- Az a legjobb - bólintott Kenta - Gondolom a többiek is ott gyülekeznek.
Elindultak hát arra. Midori észrevétlenül csapódott Haruka mellé.
- Úgy tűnik, egész jól megúsztuk. Vááh... Komolyan féltem, hogy mi lesz... De ugye most már nincs több? Csak nincs! - félve pillantott át Shourira. Ő nem az az optimista típus, mi? Bár az optimizmus jelen pillanatban nem sokat ér.

Eizan még mindig aggódva nézett Natsukira, de remélte, hogy a lány tényleg jobban van. Csak egy kis erőt kellett gyűjtenie, ugye?
- Remélem, most majd nem zavar, ha így látnak. Mármint minket. Mert engem egy cseppet sem, de ha gondolod... nem, a francokat! El nem engedlek, most már támogatlak, akár akarod, akár nem - Nocsak... kezd végre a sarkára állni? Érdekes... De azért valamivel halkabban még hozzátette - Nem szeretném, hogy ismét bajod essen...
Hayate továbbra is megőrizte a néma testőr álcáját. Némileg lemaradva követte a párost. Nem igazán értette, miért maradt itt. Ennyire érdekli a társai sorsa? Lehet... mindenesetre így érezte helyesnek, taníttatás ide, vagy oda. Ez már végre a saját élete!

- Halott...? - lett az eddiginél is sápadtabb Kazushige, miközben hitetlenül bámult Nobu után. - Ichirut mondta?
- Azt - komorodott el Ichiro. - A francba... Ezek szerint mégsem volt csont nélküli győzelem... Vajon csak Ichiru, vagy más is?
- Egyenlőre talán csak ő... - hallatszott Hiroshi bágyadt hangja.
- Ó, te fogd be! - ripakodott rá Ichiro. - Beszélsz itt hülyeségeket! Csak hogy tudd, ha meg mersz halni, utánad megyek, és én magam csinállak ki újból. Szóval én a helyedben minimum százszor megfontolnám előtte, és egyáltalán nem gondolnék erre. Különben sem vagy beszámítható elmeállapotban, tehát kuss.
- Rendben, főnök...
- Látod, erről beszéltem - nyelt egyet meglepetten Ichiro. - Már félre is beszélsz...
- Nem is beszélek félre...!
- Ó, dehogyis nem! Tudod mikor neveznél te önként főnöknek! Inkább pihenj csak, majd viszlek tovább.
- Várj... - lépett Hiroshi másik oldalára Kazu. Jelenleg nem érdekelte, hogy ő sincs túl jó bőrben, a másikra jobban ráfért a segítség. - Segítek...

Natsuki elmosolyodott. Zavarnia kéne? Hát igen, eddig ő akarta titkolni. De... ó a francba, ez már úgyis végleges, előbb utóbb kiderül, nem? Akkor meg minek szenvedtesse mindkettejüket. Gondoljon csak mindenki amit akar! A pletykás kis Midori-Nami párossal az élen!
- Nem - felelte halkan - Egyáltalán nem zavar. Legalább minden lányban tudatosul, hogy ne merjék rád vetni a kicsi szemüket, mert velem gyűlik meg a bajuk!
Per pillanat ez a mondat, ezzel a hangerővel, inkább hangzott komikusnak, mint fenyegetőnek, de legalább szavakban kezdte visszaszerezni a lendületét. Akkor ez tényleg csak egy múló rosszullét, igaz? Rendben lesz... Eizan vigyáz rá, nem engedi, hogy bármi történjen... Akkor nem történhet...

- Az erdőben valószínűleg nincs - gondolkodott Haruka. - De azon kívül...
- A hajót valószínűleg nem hagyták minden őrizet nélkül - szólt közbe Shouri. - Szóval valamennyire még számíthatunk. De akkor a sérültek már tényleg nem jönnek, így is többen megsérültek.
Tatsuya nem akart hallgatózni, mégsem tudta elengedni a füle mellett a beszélgetést. Még több harc? Te jó ég, már ettől is teljesen kikészült... Nem akarta tudni, mi lesz még itt.

- Akkor Kentát bedugjuk egy bokorba, míg mi felmegyünk és elfoglaljuk a hajót - jegyezte meg lelkesen Midori.
- Ó, fogd már be! - morogta a fiú - Nem is tudom kinek van olyan nagy szája, miután a nyílt sebében...
- CSEND! - kiabált rá elkerekedett szemmel Midori. Hogy van pofája felhozni valamit, amit bizalmasan osztott meg vele?! Kenta ijedten nézett a lányra, s tényleg elhallgatott. Talán máshogy keleltt volna emgfogalmaznia... Baljós hallgatás telepedett rájuk.

Eizan valamivel könnyebb szívvel viszonozta a mosolyt. Örült annak, amit hallott. Lehet, hogy csak bebeszélte magának, de Natsuki arca mintha kezdte volna visszanyerni a színét. Vagy tényleg csak képzeli? Lehet, hogy csak ezt szeretné látni, ezért hiteti el vele az agya? Gondolatban megcsóválta a fejét. Nem, minden rendben lesz.
- Ennek örülök - mondta ki hangosan is gondolatait. - Megóvsz a fangirl-ök hadától. Várj... vannak nekem olyanjaim? Hmmm... egy talán van, bár te sokkal több vagy, mint holmi egyszerű fangirl. Te fontos vagy számomra, nagyon is.

- Szeretnéd, hogy fanoljalak, drágám? - vonta fel a szemöldökét Natsuki - És ez... miben nyilvánuljon meg? - kérdezte csipkelődve - Lennének tipjeim, mivel szeretnélek meglepni... Egyébként is szereted a meglepetéseim... Na várd csak ki, hogy nyugodtabb helyen legyünk...
Gondolatban már szövögette galád kis terveit, a rózsaszín pompomokkal, meg egyéb Eizangyilkos dolgok... mintha most nem lenne elég mini a szoknya rajta. Főleg így meggyötörve, ejnye... Kivételesen utálta, hogy átalakíttatták a lányokkal. Szeretett volna már átöltözni normális ruhába... Bár még mindig nem volt annyira tépett, mint a kis Midori. A blúza alsó része véres cafatokban állt. Még mindig nem tudta mi történt vele... Na egy pillanat, hogy jutott Midoriig, az Eizanos fantáziálgatásaiból?! Sicc innen!

Haruka nem merte megtörni a csöndet, bár gondolta, hogy valakinek előbb-utóbb meg kéne tennie. Mégis inkább máshol járt a feje. A nyílt sebében mi...? Mi az, amiről Kenta tud, de ő nem? Talán múltkor a ház mögött... Jesszus, mit csinált Kenta Midori sebével...?! Megrázta a fejét, mivel a lehető legképtelenebb ötletek jutottak eszébe. Nyugalom, Haruka! Gondolj valami másra... másra... pillangókra meg virágokra, mi? Pfujj! Egy fenét! Hogy tudna, mikor egyfolytában csak az elharapott mondat jár a fejében?

Daisuke egyből a ház felé vette az irányt, de inkább nem siette el. Ha van még ott katona, ne őt ölje már meg, ha eddig kihúzta. Nos, lássuk... van itt valaki? Hmmm, senki? Hát, én megpróbáltam.
...
Na jó...
Kilépett a fák közül és most már közelről is megszemlélhette a még égő házat.
- Esetleg valaki valami életjelet? - szólalt meg végre.

/most majdnem írtam valamit, amitől megkaphattam volna a tűzijátékos különdíjat ~tűzvirágok, nyehhe XD/