7/2 - Útban a szabadság felé

Kenta csúnya pillantást vetett Harukára. Árulkodós... Tatsuyára pillantva hanyagul megvonta a vállát.
- Csak azért, hogy nehogy már lemaradjak hozzád képest... - el is vigyorodott. - Na meg így rá tudtam venni a kisasszonyt, hogy ápolgasson - húzta közelebb magához Midorit. Az ijedten rázta le a derekáról a fiú kezét, s csak miután már ellépett mellőle küldött felé megrovó pillantásokat. Nem szólalt meg, mert nem tudta, hogy a "Menj a fenébe!" vagy az "Az ilyet nem kéne elviccelni!" szavakat akarja-e bevetni. Lehetne akkor esetleg "Menj a viccbe!" vagy "Az ilyet fene!"...
- Ejnye - csóválta a fejét Kenta -, rosszul leplezed, mennyire élvezed a helyzetet. Látom a mosolyt az arcodon.
- Na majd veszek neked egy Midori-szótárt, mert ez nem az a mosoly! - vágta csípőre a kezét.
- A világért se zavarnék, - szólalt meg Shinji - mikor mindenki mindenkivel enyeleg, de még a legdurvább harc előttünk van, úgyhogy kapkodjuk magunk, ha élni akarunk... Persze aki nem, az ráér még...
Nami ijedten bontakozott ki Nobu karjaiból.
- Harc...? Dehát...
- Már hívtak erősítést - mondta komoran Nobu.
- Picsába... - morogta Nami.
- Mindenesetre hoztam neked gépfegyvert - újságolta Nobu olyan hangon, mintha épp virágot vett volna a lánynak. Ő is legalább akkora lelkesedéssel fogadta, nem is állt messze tőle, hogy kimondja: "Jajj, drágám, nem kellett volna!" Vagy helyesebb lenne az "Ennél szebb meglepetést el se tudnék képzelni?" A lány vére máris felpezsdült az izgalomtól. Újra harcolhat, és Nobu nem szólhat semmit, hogy jaj a sebeid! Hisz nincs más választásuk, igaz? A fiú is sérülten harcolt. Azzal a vállal!

Haruka és Tatsuya meglepve néztek össze az előző Kenta-Midori jelenetet látva. Izé... ez most az, aminek tűnt? Haruka közben elgondolkodva vakargatta a tarkóját. Az a szoba... mi jót csináltak ezek ketten egyedül...? Várjunk, inkább nem is akarja tudni... na jó, de mégis! De nem most... Shinjinek igaza van, akad fontosabb dolguk is.
- Erősítés...? - ismételte hitetlenkedve Tatsuya. - Az gáz...
- Hoztunk még egy pár plusz gépfegyvert - szólalt meg Ichiro is. - Jut eszembe... Hiroshiék merre tekeregnek? Remélem, semmi hülyeséget nem csinált, mert én magam nyomom le a torkán a gépfegyvert...
Azzal már indult is a ház felé. Ha az elmúlt időt Hiroshi nem pihenéssel töltötte, csúnyán megjárja. Vannak tanúi, szóval semmi esélye. Nem Hiroshi... semmikép sem engedhetem, hogy te is a szigeten maradj, mint Himeno... Én... még mindig nem tudom... vajon lett volna nekem is elég bátorságom ahhoz, hogy mondjuk eléd álljak? Csak mert te képviseltél nagyobb tűzerőt? És részben miattam szenvedsz most, ezért nem hagyom, hogy újból megerőltesd magad. A következő csatában vagy hátra maradsz, vagy végig a hátam mögött jössz majd és fedezel. De tűzvonalba nem mész, nincs az az isten!

- Bemegyek én is, szólni a többieknek - nézett Ichiro után Kenta. Midori Namihoz sietett. Nobu látva a lány közeledtét elengedte Namit, mire az vidáman a nyakába vetette magát. Nami kényelmetlenül igyekezett lerázni magáról a lányt. Minek ez a hiperaktivitás? Egyébként is, Midori mért mindig ilyen kedves vele? A másik lány csalódottan engedte el.
- Hát, jól van... - mondta duzzogva - Pedig hoztam is neked valamit, de ha így állunk...
- Hoztál nekem...? - kérdezte csillogó szemekkel a lány - Te is?
Most ő ölelte át Midorit.
- Add ide... - kérlelte kislányossá vékonyítva hangját.
- Számító dög - vigyorgott Midori, s hátrébb lépett - Gyere... Nem itt adnám ide.
Nobu összehúzta a szemöldökét, de Nami nem foglalkozott vele, hogy láthatólag nem tetszik neki a dolog, követte Midorit vissza a fák közé.

Natsuki Yuukáék mellé lépdelt, s lecsüccsent melléjük.
- Mi ez a mélabús hangulat - kérdezte aggódva, s bár az ő figyelmét se kerülte el az összeborulás, látta, főleg Benawi arcán, hogy valami nincs rendben. Yuuka inkább kissé álmatagnak tűnt.

Yuuka kérdőn nézett Benawira. Nem igazán érezte úgy, hogy neki kéne elmondania az Ichiru-vel, majd Namival történteket, főleg úgy, hogy nem teljesen fogta fel az egészet.

- Kip-kop - lépett be a házba Ichiro. Szemével egyből barátját kereste, tekintete először mégis a bizalmatlankodó Amin akadt meg. A lány amint meglátta Ichiro alakját felbukkanni az ajtóban, már fel is pattant és sietve indult meg kifelé. Visszajöttek! Akkor tehát Akihito is! Ugye ő is...?
Ichiro meglepetten lesett a sebtiben távozó lány után, majd vállrántva beljebb lépett.
- Még alszik - köszöntötte őt Kazushige halk hangja. - Nem sokkal azután bealudt, hogy elmentetek, és még a lövésekre sem ébredt fel.
- Igen...? - Ichiro aggódva lépett közelebb. - Még arra sem? Jó mélyen aludhat, bár jó mestere volt. Nincs szívem felkelteni, de muszáj. Hamarosan tovább kell állnunk - közelebb lépett barátjához és halkan megszólította - Hé, Hiroshi. Nehogy már pont te aludjál, ki lesz így a főnök, he? Naa, ébresztő, te!
Semmi reakció. Közelebb hajolt és hangosabban próbálkozott - na meg kevésbé szolídan.
- Hiroshi! Baszacs, ébresztő!
Mikor erre sem kapott választ, kétségbeesve lesett Kazu felé. Arcából kifutott a vér. Hiroshi ebben a percben unta meg hosszú szunyókálását és lassan kinyitotta szemeit.
- Mi ez a hangoskodás, a francba is? - kérdezte álmatagon.
Ichiro villámgyorsan fordult hátra és meredt a tagjait nyújtóztató barátjára.
- Te hülye! - kiáltott rá, és már nem sok kellett hozzá, hogy nagy megkönnyebbülésében barátian megölelje, mégis visszafogta magát. - Fel tudod fogni, milyen szar érzés volt? Azok után... azok után, ami hajnalban történt?!
Hiroshi nagyokat pislogott barátjára, mire végre leesett neki, mire is céloz a másik. Basszus... Ichiro most azt érezte, amit ő érzett akkor, mikor felfedezte Himenot...? Te jó ég, nem akarta ilyennek kitenni.
- Sajnálom, tényleg nem volt szándékos - mondta tényleg bűnbánóan. - Csak... mostanában átvettem ezt a jó szokásodat az alvást illetően.
Ichiro még egy ideig zihálva szedte a levegőt, és próbálta lenyugtatni magát.
- Semmi... Végtére is... semmi baj... - nyögte ki nagy nehezen.
Kazushige értetlenül szemlélte az előző jelenetet.

Benawi megrázta a fejét.
- Semmi. Mennünk kell, igaz? Akkor... - feltápászkodott - Ne húzzuk az időt. Hoztatok nekünk is fegyvereket, igaz?
Natsuki lassan bólintott, s a fejével a többiek felé intett.
- Igen, de Benawi... - az már el is indult arrafelé - Benawi!
- Mi van?! - fordult vissza.
- Mi történt?
- Semmi, csak kicsit feszült vagyok - rántotta meg a vállát, nemtörődömséget színlelve.
- Azt látom... - csóválta a fejét Natsuki, s kinyújtotta a kezét, h felsegítse Yuukát - Történt valami? - kérdezte most a lányt reménykedve, hogy ő válaszra is méltatja.

Kenta ijdeten torpant meg, észrevéve a sietve felé száguldó Amit. A lány is még épp idejében befékezett, mielőtt még összeütközhettek volna. A fiú nagyot sóhajtva állt el az útjából.
- Jó ég, ésszel... - nyögte ki meglepve.
Akihito felkapta a fejét, s ő is sietve megindult a házhoz.

Yuuka aggódva nézett Benawi után, majd visszafordult Natsukihoz.
- Nem tudom, pontosan hogyan történt - kezdte halkan, és érezte, hogy vörösre vált az arca. Még mindig szégyellte azt a pár kimaradt percet -, de összeveszett Ichiru-vel, és... utána Namival is. De... azt hiszem leginkább miattam... De ezt nem én mondtam el, jó? - nézett kérlelőn a másikra. Nem gondolta volna, hogy pont Natsukival fog így beszélgetni, de muszáj volt valakivel megvitatnia a dolgokat.

Ami kissé óvatosabban lépett ki a házból, nem akart kockáztatni még egy lehetséges ütközést. Szemei máris vadul cikáztak, de nem kellett sokat keresnie.
- Akihito! - indult meg sietve a fiú felé. Úgy tűnt, nincs semmi komoly baja, de vajon tényleg így van? Ő is hallotta a lövéseket, mi van, ha néhány a fiút is érte? Nem, csak nem...

- Nami...? - kérdezte halkan Natsuki, s körbepillantott, de hirtelen sehol sem látta a lányt. Mit csinált már megint?! Ha Benawial szórakozott, hát azt nem bocsátja meg! - Te jól vagy? - nézett vissza Yuukára - Bírni fogod, ha harcolnunk kell? Igyekezlek majd védeni benneteket, de... Nem tudom hányan lesznek... És én közel sem vagyok annyira...
Bevillant a kép, ahogy a hátára rugdossa Matsuét. Kissé elkerekedett a szeme.
- ... Vagy talán mégis... - nyögte ki. A kegyetlenség tényleg szükséges velejárója a túlélésnek? Talán nem is különbözik annyira Namitól, mint gondolta. Rémítette az újonnan megtapasztalt érzés. Ha ez még egyszer előfordul... Nem szabadna sem Benawiék, sem Eizan közelébe kerülnie. Ha ő is ilyen ember, akkor nem...

- Ami! Szia... - köszöntötte Akihito. - Máris tovább kell mennünk - tért rögtön a lényegre -, még nincs vége.
Szomorúan megcsóválta a fejét, s előkotorta a táskájából a másik gépfegyvert.
- Mondanám, hogy remélem, nem kell használnod, de... - átnyújtotta neki. Minek hitegesse?

- Igyekszem - bólintott Yuuka. - Nekem... nem sok sérülésem van eddig, csak rá kell jönnöm, hogyan lehet használni ezeket a fegyvereket. De muszáj, ezért menni fog. Natsuki... már itt vannak? A szigeten? Mi van... ha közelebb vannak, mint hinnék, ha nemsokára lecsapnak ránk, amíg nem is várjuk...?
Gyanakodva nézett körbe, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna egy-egy katona a fák közül. Hogy lehet ebből előnyt kovácsolni?

Ami bizonytalanul méregette a kezébe vett fegyvert. Kicsit húzta a karját, de viszonylag könnyen meg tudta tartani. Vajon mekkorát rúg vissza egy ilyen?
- Meddig tart még? - kérdezte halkan Ami. - Miért nem hagynak nyugtot nekünk? Nem volt még elég...?

Eizan szokásához híven távolról és szótlanul figyelte Natsukit. Nem, ez így nem mehet tovább! Már mennyi ideje nem beszéltek? Hát a Matsués jelenet óta biztos. De most... hülyén nézne ki, ha odamenne, miközben a másik Yuukát nyugtatgatja. Amint befejezi vele a beszélgetést, oda kell mennie. Meg kell mutatnia, hogy igenis fontos számára, hogy ettől még nem mond le róla... legfeljebb kicsit más szemmel néz rá.

- Itt vannak - mondta Natsuki, s a saját hangján is érezte a félelmet. Igyekezett leküzdeni, s megnyugtatóan a lány vállára tette a kezét. - De ne aggódj, megvédelek! Nem hagyom, hogy bántsanak benneteket! Nektek kettőtöknek ki kell jutnotok épségben!
Bíztatóan bólintott egyet, mintegy megerősítésként magának is.
- Na, jól van, azt hiszem nem megyek Benawi után, de... Vigyázz rá! Azt hiszem kezd ő is kiborulni... - nézett utána sóhajtva. Inkább nem is akarja tudni mi volt az Namival... Elengedte a lányt, s kicsit hátrébb sétált a fákhoz, nekidőlt, s figyelte, ahogy jönnek elő a házból az emberek. Lassan indulni fognak.

- Te is tudod, hogy nem - mondta Akihito. - Nem akarnak élve kiengedni bennünket. Most már egy embert se. Vagy mi halunk meg mind egy szálig, vagy ők. De én készen állok rá, hogy gyilkoljak... - tette hozzá haragos szemekkel. Eddig nem sok hasznát vették, de ezentúl mindent bele fog adni. Mégha ő nem is olyan jó harcos, mint Shouri, Nobu vagy Hayate.

- Na-na, mi az? - sürgette Nami Midorit.
- Ejnye, mi ez a türelmetlenség... Előbb mondd meg, mért voltál olyan gonosz velem!
Nami tiltakozón rázta a fejét.
- Nem voltam az!
- Dehogynem! Olyan hideg volt a tekinteted, mi a bajod? Kételkedsz?
Nami döbbenten nézett rá.
- Miben?
Midori mosolyogva csóválta a fejét.
- Előttem nem lehetnek titkaid, felismerem, ha hazudozol, és most azt próbálod. Szóval nyögd ki! Mit vettél már megint a kis fejecskédbe?
- Semmit! Én... - az ajkába harapott.
- Ahha... Mit csináltál?
Nami dühösen fakadt ki:
- Mért pont én?! Kivételesen nem lehet más a hibás?
Midori meglepetten nézett rá. Sajnos megint nem csalt a szimata. Szóval, tényleg komoly.
- Mit csináltak veled? - helyesbített. A másik lány megrázta a fejét.
- Idióta vagyok, normális, hogy mindenki meg akar itt ölni engem. Nem szabadna a lelkemre vennem. Meg is érdemlem. Tudom.
Az alacsony lány elkerekítette a szemét.
- Meg akartak ölni?
- Nem egészen, csak... biztos nem tette volna meg... Én vagyok az, aki megtenné, ha ilyennel fenyegetőzik, ők csak dühösek, és gyűlölnek... De hagyjuk. Nem akarok róla beszélni! Nem fog semmi sem változni, nem tehetek mást, csak... csak elfogadom, és megpróbálok túlélni.
Midori szomorúan ingatta a fejét, egyet nem értése jeléül, de nem szólt semmit. Namit nagyon-nagyon nehéz befolyásolni. És most fáradt volt ilyesmivel próbálkozni. A szoknyája zsebébe nyúlt, s egy automata pisztolyt halászott elő.
- Ezt inkább kintre szánom - mondta halkan - Itt még jó a gépfegyver, de kinn el kell vegyülnünk. Álmokba viszont nem ringatom magam, szükségünk lesz rá.
Nami meglepetten pislogott a lányra, de azért elvette a fegyvert.
- Te tényleg mindenre gondolsz... Még talpraesettebb vagy, mint én.
Midori megrázta a fejét.
- De fele sem olyan elszánt.
- Jobb is, hidd el - felelte kissé szomorkásan Nami.
- Ne irigyelj! - válaszolta Midori visszaindulva a többiekhez - Neked még mindig nagyobbak a túlélési esélyeid, mitn nekem, és most nem feltétlen a harcokról beszélek...
Nami vissza akart kérdezni, de Midori begyorsította a lépteit. A fenébe, direkt nem hagyja, hogy rákérdezzen! De akkor minek ejt el megjegyzéseket? Midori ez így nem lesz jó, nagyon nem! Aggódon csóválta meg a fejét.

Yuuka bólintott, majd Benawi után indult.
- Köszönöm - mondta még Natsukinak, bár igazából maga sem tudta volna megmondani, hogy mit. Hogy beszélhetett vele? Hogy azt ígérte, megvédi? Bárhogy is, mindegy volt. Natsuki... talán tényleg a barátja lehet.

Amit meglepte az Akihito szemében látott tűz, de a korábbiakból ítélve tudta, hogy ő is tudna harcolni a fiú mellett. Főleg így, hogy tényleg van okuk rá, hogy ennyire közel a cél. Vagy csak azt hiszik? Még mindig nem tudják, mi vár rájuk odakint. Ami felsóhajtott, majd gondosan ügyelve rá, hogy senkire ne fogja, a fegyverét próbálgatta.
- Gondolom, nem sokat tudunk róluk. Akkor hát... vakszerencse...

Eizan csak erre várt. Natsuki - nagyjából - egyedül maradt. Ő is a fák felé vette az irányt, majd nem messze a lánytól hátát ő is az egyik fatörzsnek vetette. Egy ideig még hallgatott, míg eldöntötte, mit is akar tulajdonképpen mondani.
- Remélem, nem gondoltad véglegesnek ezt az Eizan-kerülést... - nézett oldalra a lányra.

Natsuki elkerekítette a szemét. Hát észrevette, hogy kerüli? Elfordította a fejét, nem tudta mit válaszolhatna. Mit ér el azzal, ha tagadja?
- Tévedtünk - mondta halkan. Vett egy nagy levegőt, s folytatta - Túl sok mindenben különbözünk - igyekezett, minél gyorsabban túlesni az egészen - Te... te nem tudsz megállítani engem, ha bármit csinálok, ha akarok, te... nem fogod vissza a kezem! - nem lehet, könyörületes, az őszinteséggel az nem fér össze! - Eizan, te túl gyenge vagy hozzám! - fakadt ki - Mellém olyasvalaki kell, akire felnézhetek, akiben megbízhatok, aki meg tud védeni!

- Reméljük ez a csapat is lenéz bennünket. Az nagy előny volt a suliban is, de... - Akihito felsóhajtott - Ha már külön kivezényelték őket akkor, számíthatnak rá... De legalább mi is fel vagyunk fegyverkezve... De vannak aggodalmaim az ő felszereléseiket illetően.

Eizan ismét előre fordította a fejét és konokul keresett valami érdekeset a láthatáron. Na igen, ő is éppen ettől félt. Nem akarta, hogy ennyire elfajuljon odabent az iskolában, de mikor Natsuki maga kérte, hogy végezhessen Matsué-val, valóban leblokkolt. Pedig azt hitte, azért állítja le Nobut, hogy... Ehh, nem így történt, nem számít! Hinni, hinni, mindig csak hinni...! De mit ér a hit? Mi értelme hinni, ha nem segít? Hamis ábrándok közé ringatni magát... magukat...
Tényleg tévedés lett volna? Tényleg gyenge lelkileg, tényleg olyan, akire nem lehet felnézni?
Szeretett volna dacolni a kijelentésekkel, de egyszerűen nem tudott. Érezte a bennük lévő igazság súlyát, ami fájdalmasan nyomta le vállait. Igen, ez mind igaz, kár is tagadni. Az iskola előtt is Natsuki ugrott elé, nem pedig fordítva.
És mi van, ha még inkább elfajultak volna a dolgok? Sőt, még könnyűszerrel elfajulhatnak, csak mert ő nem tud közbelépni. Valóban, ez így tényleg nem jó...
- Jogos... - felelte furcsán természetes hangon. Még maga is meglepődött rajta, de most ez volt a legkisebb baja. - Így tényleg nem tudlak megvédeni. Remélem megtalálod azt, akit keresel. Aki nálam jobban viseli gondodat...
Észre sem vette, hogy közben araszol, csak miután behátrált a fák közé.
"Gyenge...?" - visszhangzott gondolatai között. - "Hogy a francba változtathatnék ezen? Nem tudom egy varázsütésre eltüntetni azt, aki vagyok, hogy valaki mást hozzak a helyére!"
Natsuki vádjai közül mégsem ez zavarta leginkább. Gyenge akaratú? Meglehet. Nem tudta megvédeni? Nem, bárhogy is fájt, nem tudta. Nem tud felnézni rá? Ez... ez is érthető. De Natsuki... nem bízott meg benne...
Mégis a következő harcban... ő lesz az, aki a golyók elé ugrik, nem hagyja, hogy más fedezze. Bizonyítani akar ezzel? Nem. Vagyis igen. De leginkább önmagának. Ez már teljesen másról szól...

Natsuki halkan felnyögött, s az arca elé húzta a kezét. Ó a francba, nem sírhat mindenki előtt!Legszívesebben ő is ment volna a fák közé, Eizan után, de csak odébb araszolt a fa törzse mentén, hogy ne láthassák a többiek. Jajj Eizan, utánad akarok menni! Hogy nem baj, az egyetlen baj, hogy szenvednél mellettem, de én nem bánom, eddig is egész életemben egyedül voltam... Csak magamra számíthattam. És most te legalább valami másban nyugalmat adsz, és támaszt is, csak... én még ezt is keveslem, mert félek... magamtól... És tudom, te még azt is mondanád, hogy nem baj. De nekem baj. Nekem baj, mert tudom, hogy te jobbat érdemelsz nálam. Pokollá tenném az életed... Mert szeretlek.
Te pont az a típus vagy, akit dróton rángathatnék, kedvemre játszadozhatnék veled, és képtelen lennék nem kihasználni. Mindent akarnék tőled, amit megszoktam. Olyan dolgokat, amitől neked hányingered lenne... Én, aki minden alkalmat megragad, mindenkit a végletekig kifacsar. Velem is ezt csinálták, hát én is megtettem... Az egész életem erről szólt. Lecsapolni a pénzt, a hírnevet, a fényűzést. A társaságba ivódni, kapcsolatokat kiépíteni... Cserébe pedig... Felkínáltam mindent, amit egy pénzes gazdag pasas meg akar vásárolni... De Eizan nem ez a kategória! A rohadt életbe, Eizan valami olyasmit akar tőlem, amit még soha senki! Hogy is tudhatnék én neki ilyemit megadni? Hogy is gondolhattam, hogy én ilyen valakivel...? Hogy ez életképes?!
Idióta Natsuki! Hogy szemelhettél ki magadnak egy ilyen ártatlan srácot?! Idióta, szemét kis pióca...

- Meg van mindenki? - nézett körbe a házban hangosan Kenta - Mennünk kéne, ne húzzuk az időt - mondta sürgetően. Aggódott. Igen, most félt is. Egész eddig, fenn a toronyban sem tudatosodott benne, hogy kivívták az egész kormány haragját, de most... Már itt vannak a szigeten... És a vérüket akarják... Küldtek egy rakat beáldozható katonát. Az életük árán is el akarják érni, hogy mindannyian itt dögöljenek meg, annak rendje és módja szerint. Van esélyük? Válhattak már olyan erőssé?

Midori a magányosan ácsorgó Ichiruhöz sétált. Senkit se volt jó érzésegyedül látni. Játékosan a vállára tette a kezét, mire az összerezzent, ahogy kizökkentették gondolataiból.
- Oh, ne haragudj... - szólt bocsánatkérően a lány.
- Nem, semmi - rázta a fejét a fiú, s kicsit meglepődve szemlélte a lányt. Mit akarhat?
- Mért csak így egyedül? - vetette az oldalra a fejét. Feleletként csak egy dacos vállrántást kapott. Midori Benawi felé pislogott.
- A te helyed arrafelé lenne, nem?
Ichiru arcát látvam az ajkába harapott. Fene, hogy hangosan gondolkodik. Most jól belenyúlt...
- Nem vagyok az élősködője, hogy állandóan utána koslassak. Ezt ő is érzékeltette velem. Ott van neki a barátnője, most csak rá van szüksége.
Midori megrázta a fejét.
- Ez egyáltalán nem igaz. Az ilyen... nem kizárólagos...
- Ehh... - ciccent lenézően Ichiru. "Mit tudsz te erről?"
- Én is szerettem valaki, de ettől nem hanyagoltam el a barátaimat sem - felelte a kimondatlan kérdésre -, az ilyen nem kizáró ok.
Ichiru nem felelt.
- Feszültek vagyunk mind. Sok mindent nem mondunk ki, vagy ha mégis, pont azt, amit nem kéne. De ettől még nagy szükségünk van a barátokra. Most a legjobban. Higgy nekem, jó emberismerő vagyok! Átlátom, ki mit él át, és sejtem hogy fog reagálni - mondta büszkén.
- Mint Tesshint? - kérdezett vissza a fiú. Midori megdermedt. Ichiru kemény szemekkel mustrálta a lányt, aztán enyhült a tekintete.
- Sajnálom, ez övön aluli volt. Mondhattam volna egyszerűen azt, hogy nincs igazad.
Elindult a többiek felé, de Midori nem akarta itt lezárni a beszélgetést.
- Tudtam! - mondta határozottan. - Tudtam, hogy ő képes megvédeni magát. És mikor megláttam őt, tudtam, hogy meg is tette. Azonnal! Nem tévedtem... Csupán túl későn találkoztam vele!
Ichiru a válla felett hátranézve válaszolt.
- Remek, akkor tisztáztuk, hogy tökéletes vagy. Gratulálok!
- Nem, nem vagyok az! - rázta a fejét a lány.
- Pedig nagyon úgy adod elő magad. Csak épp eredményeket nem mutatsz fel. Mi a szart tettél te eddig a csapatért? Leszámítva, hogy a végletekig kihasználod azt a szerencsétlen srácot?
Midori megremegett. Most aztán emberére akadt. Még valaki, aki nem fél kimondani,a mit gondol. És igaza volt, ezért nem tudott rá haragudni. Rá nem. Ő csak kimondta, amit ki kellett.
- Tudom, nem mentettem meg vele senkit... - hajtotta le a fejét - Tesshint se...
- Miatta ne magad okold! - enyhült meg a fiú. - Ő megérdemelte a halált. Ha bármivel próbálkoztál volna, csak magadat...
- Nem érdemelte! - vágott közbe Midori. Igen, tudom, mi történik, ha próbálkozom... Tudom, érzem, mennyire dühös tud lenni. De csak, mert későn érkeztem. Viszont... végül nem ölt meg. Mért? - Ismerted te is korábban, nem? Nem ilyen volt... Megijedt, kétségbeesett, menekült... Mert én nem voltam mellette...
- Melletted sem állt senki az elején, mégsem kezdtél ámokfutásba. Én még emlékszem, mikor az elején szemrebbenés nélkül elsétáltál előttem. Jól tudtad, hogy ott vagyok, de nem támadtál hátba. Megtehetted volna. De te olyannyira bíztál bennem, hogy még mutatkoztál is. Honnan tudtad, hogy nem teszek semmit.
- Mondtam, hogy jó emberismerő vagyok - mosolygott Midori.
- Ennyire nem bízhatsz magadban! - csattant fel idegesen Ichiru - Kockára tennéd az életed a feltételezéseidre alapozva?
- Mindig azt tettem! - felelte büszke határozottsággal a lány.
- Így kerültél félholtan a toronyba...
- És nem bánom!
A fiú rosszallóan megcsóválta a fejét.
- De most ne rólam beszéljünk! - tért ki Midori a továbbiak elől - Mi történt?
- Csak veszekedtünk. Korábban sose voltunk vitáink, de itt...
- Mondtam már, túl feszültek vagyunk.
- Nem akarom Yuukát hibáztatni, de...
- Részben ő a hibás - mondta Midori - De ez nem feltétlen baj. Szereti őt, és ez... Az ember nagyon könnyen kétségbe tud esni, ha az van veszélyben, akit igazán szeret. Nem tud józanul gondolkodni.
- Igazad lehet. Benawi akkor lett hirtelen ilyen, mikor Yuuka... furcsán viselkedett.
Midori megértőn bólintott.
- És a tehetetlenség a legrosszabb.
Ichiru elismerően bólintott.
- Szüksége van rád. Nem mondja ki, talán ő se tudja, de most a legjobban. Kell valaki, aki beszéljen vele!
A fiú elszántan bólintott, s elindult barátja felé. Aztán megtorpant, s visszafordult.
- És veled ki fog beszélni?
- Velem? - kérdezett vissza meglepetten Midori.
- Te nem mutatod ki - kezdte Ichiru -, de meghalt valakid, akihez legalább olyan szoros barátság fűzött, mint engem Benawihoz...
Barátság? A szó gyökeret ütött a lány fejében, nem akart eltűnni.
- ... és még rémisztőbb, hogy... - felsóhajtott, s a szavakat kereste - Midori, te erős lány vagy. Azt hiszem mind hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy te rendben leszel. Még én is pedig... Lány vagy... De... Valahogy téged sose tartottalak olyan törékenynek - elmosolyodott - , még Namit is jobban féltem nálad.
Midori is mosolygott.
- Jól leszek, míg nem érek rá gondolkodni.
- És azután?
- Azután, remélem megtalálom a válaszaim.
- Vannak kérdések, amire nem kaphatsz feleletet.
- Kell lennie.
- És ha nem?
Midori megrázta a fejét.
- Ez már nem a te terhed - Benawi felé bökött a fejével - Csak azt vedd a válladra, ami rád tartozik. Elég az is.
Ichiru bólintott. Igaza van. Hálátlannak érezte magát, hogy egyedül hagyja a lányt, de... Benawi fontosabb, mint Midori...

/Tök jó, az első változat elveszett, csak az elejét ctr+c-ztem... :S Úgyhogy ez csak egy rövidített verzió... :S Nem emlékszem a többire, túl hosszú levezetés volt.../

Eizan töprengve figyelte, ahogy felsértett kézfején lassan kiserken a vér. Hmm... pedig nem is fáj, szinte csak horzsolás. Hülyeség volt, az tény. Minden józan ember tudja, hogy a fa erősebb nála. Na igen, józan... mennyire lehetett az előbb józannak nevezni, amit csinált? Egyszerűen csak nekiesett szerencsétlen fának, most meg azon gondolkodik, mi a francért is tette. Valószínűleg csak ki akarta adni magából az eddig bent tartott feszültséget, de… ez mégsem vallott rá. Ő nem szokott dühöngeni, mindig meg tudta őrizni a hidegvérét, de ez a helyzet most kifogott rajta. Nem gondolta volna, hogy ennyire kikészíti majd. Na jó, ez így nem helyes. Gondolni gondolta, de nem tartotta reálisnak, hogy meg fogja tenni azt, amit már meg is tett. És nem csak a fára értve. Tényleg ilyen könnyen le tudna mondani róla? Nem valószínű, akkor nem püfölte volna a fát… De… ha továbbra is némán szenved és nem tesz semmit, akkor meg mit vár?
Felsóhajtott, és ép kezével előásta táskájából a váltásingjét. Megpróbálta ugyanazon kezével letépni az egyik ujját - ehh, minek is már az egyenruha… -, ám nem igazán sikerült.
- Remek, még ez is…
Jobb híján aktiválta egyik karkötője karmait és azokkal már könnyen széthasította az anyagot. Még jó hogy, azelőtt is tesztelte, hogy tényleg élesek. És ő… ő meg ezt szegezte Natsuki-nak? Na tessék, megint rá gondol… Ismét sóhajtva eltűntette a karmokat és bekötözte egyre inkább szivárgó kezét. Szép kis harci seb…
Gyorsan összepakolta a cuccát és már indult volna vissza, mikor egy szempárral találkozott a tekintete. Ez meg… mi a fenét csinál itt? És az egészet végignézte a fa tövéből? Biztos jót röhögött rajta magában.
- Daisuke… te meg mit…? - kezdte, de meglepetésére a másik egyszerűen csak csendre intette. Mi az…? Semmi velős megjegyzés? Pedig tudta, hogy a másik srác nem szívleli - főként a tornyos eset után -, erre most megint egyedül vannak az erdőben. Daisuke viszont ahelyett, hogy nekiesett volna, egészen mást csinált. Fejével szótlanul kissé északabbra bökött. Eizan először nem értette, mit is kéne észrevennie, de hamarosan ő is kiszúrta, amire Daisuke utalt. Pontosabban akire. Még viszonylag messze tőlük egy alak mozgott a fák között. Ember vagy állat…? A magasságából ítélve leginkább ember. Ha viszont ember…
Eizan sietve körbekémlelt. Hányan lehetnek még? Nem valószínű, hogy ez az egy egyedül képezi az erősítést. Mert ki más is lehetne még? Az iskolában mindenki halott, és nem valószínű, hogy ha valaki életben is maradt, az utánuk osont… főként nem terepszínű ruhában. Körbevették őket? Máris? Szólni kell a többieknek!
- Figyelj egy kicsit… - hajolt közelebb a másikhoz, és olyan halkan mondta, ahogy csak tudta. - Kérlek, menj vissza a házhoz, és szólj a többieknek, hogy itt vannak.
- Vannak? - vonta föl a szemöldökét Daisuke. - Azt hittem, csak valaki az iskolából.
- Most nincs idő magyarázkodni - csóválta a fejét Eizan. - Csak menj, és mondd meg, hogy készüljenek föl. Kapsz fegyvert is.
Nem lehetett tudni, hogy ez az utolsó érv hatott Daisukéra, vagy az újbóli katonák fenyegetésének árnya késztette arra, hogy sietve feltápászkodjon, és tőle szokatlan gyorsasággal induljon vissza a fák között - persze ügyelve a hangtalanságra, amennyire csak lehet.
Eizan kicsit meglepődött azért, hogy a másik nem kérdezte meg, ő miért nem tart vele. Bár mindegy, úgysem sok kedve lett volna Daisukével beszélgetni. Főleg most nem. Ki kell derítenie, hányan lehetnek a közelben. És ha már túl sokan… - lassan a vállára vetett gépfegyverre nézett - ha túl sokan, akkor eltereli őket innen, amíg a többiek összeszedik magukat.

Yuuka látta Midori és Ichiru beszélgető párosát, és mikor a fiú Benawi felé vette az irányt, ő inkább lelassította lépteit. Ezt most egyedül kell elrendezniük, hisz ő eddig szinte csak vitát szított közöttük. Főleg legutóbb...
Félt, hogy ha most odamegy, azzal végleg elront mindent, és Benawi és Ichiru esetleg nem is beszélne egymással utána. Nem, most tényleg hagynia kell őket. Inkább megállt, és előhalászta az egyik üvegét, hogy igyon belőle. A víz nem volt épp a leghidegebb, de legalább megnedvesítette kiszáradt torkát.
Gyerünk, fiúk... Béküljetek ki, kérlek... Ne miattam essen szét a barátságotok...

- Francba, hová ment már ez az idióta?! - dühöngött magában Natsuki - Mennünk kéne, erre ez nem eltűnik a fák közt? Egyedül?!
Ökölbe szorította a kezét, s elrugaszkodott a fától. Méltóság ide vagy oda, de ő most megkeresi, és visszahozza! Nem fogsz te egyedül mászkálni, ilyenkor! Mégis mit képzelsz?!
Karba font kézzel indult meg arra, ahol a fiút eltűnni látta.

- Benawi... - szólította meg bizonytalanul Ichiru.
- Mi van már?! - förmedt rá a másik. Ichiru megszeppent kisfiúként pislogott rá.
- Figyelj, én... nem akartam megbántani Yuukát...
- Hát, késő bánat... - mondta dühösen - Hányszor ígérted már meg, hogy leállítod magad, most meg... Túlmentél minden határon!
A fiú megrázta a fejét.
- Nem tudtam, nem tudhattam! Nem akartam őt bántani, én csak... elmeséltem, amit láttam...
- Meg kéne tanulnod befogni a szádat!
Ichiru idegesen ropogtatta az ujját. "Mint például most?" Vajon ez célzás? Hogy húzzak a fenébe? Ne, most nem fogok...
- Figyelj, tudom, hogy nagyon aggódsz miatta, de... én nem vagyok ellenség, ne kezelj úgy, jó?
Benawi meglepetten nézett rá.
- ... ellenségként? - nyögte ki - Nem, dehogy, sose...
Ichiru közbe akart szólni, de aztán csak dacosan megrázta a fejét. Lassan, annyit vinnyog, mint egy lány...
- Csak bízz meg bennem is egy kicsit, oké?
- Én megbízok! - vágta rá a fiú - Ha nem bíztam volna, szerinted hagyom, hogy rajtam kísérletezz a nyakörvvel?
Ichiru elfintorodott.
- Nem tudom, mért hagytad valaki olyannak, aki "mindig csak bajt okoz"...
Benawi arca megrándult.
- Nem gondoltam komolyan...
Ichiru nem reagált, nem úgy tűnt, mint aki ezt elhiszi.
- ... sajnálom - tette hozzá nagy nehezen a másik. Ichiru némán állt egy darabig, aztán bólintott, hogy elfogadja a bocsánatkérést.
- Dolgozzunk most is együtt, ahogy egész eddig, oké?
- Ezt én akartam mondani - mosolyodott el Benawi, aztán megrántotta a vállát - A francba veled, nem tudok rád sokáig haragudni!
Erre Ichiru elvigyorodott.
- Helyes.

Daisuke rég sietett már ennyire, még talán akkor sem, mikor a torony felé tartott. Épp ezen gondolkodott - meg Eizan meccsére a fával -, mikor rá kellett döbbennie, hogy nem csak azért siet, mert az élete a tét. Azért már annyira nem is küzdött, csak "ahogy esik, úgy puffan" alapon hagyta, hogy menjenek a dolgok a saját fejük után - persze az egészséges életösztön azért belőle sem hiányzott. Most viszont... rájött, hogy azért siet, mert tényleg szólni akar a többieknek. Szólni akar, hogy veszélyben vannak, és ezzel végre ő is tehetne valamit a csapatért.
Ettől a felfedezéstől kis híján földbe gyökerezett a lába. Te jó ég... ez a csapatszellem ragályos, jobban kell vigyáznia magára. A végén még minden hülyeségbe belerángatják. Hátralesett a válla fölött. Neki például esze ágában nem lett volna ott maradni a katona társaságában. Ehh, Eizan mindig is érdekesen gondolkodott...
Ismét előre fordult, és észrevette a fák között befelé tartó Natsukit. Jéé, csak nem hiányolták őket? Bár... inkább csak Eizant, az a valószínűbb. Na mindegy, egyenlőre őt találták.
Leküzdte magában a kísértést, hogy szó nélkül menjen el a lány mellett, ezért némileg lelassította a lépteit, és röviden összefoglalta a történteket.
- Én a helyedben vigyáznék arra. Láttunk valami emberszerű képződményt, Eizan meg valami erősítést emlegetett és a nagy eszével elment utánanézni. De azért még mondta, hogy nektek legalább szóljak. Na, egy meg is van, most megyek a többiekhez.

Haruka csalódottan figyelte, hogy amint alkalma nyílt rá, Tatsuya inkább Kenta mellé szegődött. A lány felsóhajtott. Nem, bármit is beszéltek, már soha nem lesz ugyanaz, ugye? Ahhoz... minimum egyik fiúnak el kéne tűnnie, de ilyenre még csak gondolni is ostobaság! De azért... jól esne, ha inkább itt lenne, és ugyanúgy marháskodhatnának vagy ötleteket gyárthatnának, mint eddig. Kár, hogy nem így van...
Érezte, hogy Shouri keze ismét a derekára fonódott, de ez ellen sem akart semmit sem tenni. Jajj, Midori... én azt hittem, sikerült elrendezni, de egyre csak rosszabb lesz... Azt hiszem... lassan végleg elveszítem Tatsuyát, ha nem teszek valamit. De mit, mit lehetne még? Shouri már nem fűz hozzá megjegyzéseket, és nem is igen vet rá "kinyírlak" pillantásokat - legfeljebb a hátam mögött -, de Tatsu mégis egyre inkább csak távolodik tőlem. Nem tudom, tanácstalan vagyok... Lehet... lehet, hogy már semmit sem tehetek, hogy neki kéne átgondolnia a dolgokat. Úgyhogy nyomás zsenikém, kezdj magaddal valamit. Ha éveket kibírtál mellettem, ne most jusson eszedbe itt hagyni a francban!

'Micsoda?!'
Natsuki csak nagy nehezen fékezte magát, hogy ne Daisukén töltse ki a feszültségét.
- Utána... nézni... - hebegte folytott hangon. A saját szavait meghallva majdnem, hátrahőkölt. Te jó ég! Remeg, mint egy... - Egyedül?!
Idegesen pislogott arra, amerről a fiú jött. Sietve elindult arra, aztán még idejében észbekapott, s visszapillantott.
- Kösz, Daisuke...
'Mi a szart művelsz, Eizan?! Ha kinyiratod magad, én esküszöm... Esküszöm...'

Daisuke megdermedt Natsuki utolsó hozzá intézett szavain. Kösz, Daisuke...? Hát ez... mindenképpen szokatlan... Vetett egy gyors pillantást a háta mögé, majd vállat vont és ismét gyors léptekre váltva indult újra a többiek felé. Hmm... ha Natsuki ilyen ideges volt, lehet, hogy tényleg gáz van? Akkor tényleg jobb sietni.

- Na, előkászálódott már mindenki? - forgatta a fejét türelmetlenül Nobu - Menjünk már, nem értem mi a szarért kell itt lerendezni mindenkinek a szerelmi meg egyéb drámáit... Majd a hajón...
- Hehh, mintha te az előbb nem a nőddel enyelegtél volna - húzta fel az orrát Shinji. Nobu csak legyintett.
- Akkor menjünk! - szólt közbe Kenta is - Tényleg nincs mire várni - a ház felé pislogott, ahol Ichiroék ácsorogtak. Hiányzik még valaki? Midori odább áll, de látja őket, ha indulnak...

Eizan szorosan markolta a gépfegyvert, ki nem engedte volna a kezei közül. Hisz ha most meghallják, ez jelentheti az életét. Sőt... enélkül vajmi kevés esélye van. Lehet, hogy ezzel sem túl sok, de legalább az illúziója fennáll annak, hogy esetleg életben maradhat.
Na jó... óvatosan felemelte fejét a földről, és hálát adott magában, hogy sötétebb színű ruha van rajta. Lassan elkezdte felmérni a terepet. Igen, ezek katonák, kétség nem fér hozzá. Szerencsére még így sem jutott túl közel, viszont tisztán kivehető volt, hogy szinte fáról fára átfésülik az erdőt. Naná, hisz keresik őket. Elnyomott egy gyors szitkot, főleg miután meglátta, hogy kis híján egy hangyaboly közepén landolt. Legalább ezt nem cseszte most el, vicces lenne, ha a kis dögök miatt bukott volna le.
Többször végigfuttatta fejét a környéken és innen a bokor alól többedszeri számolásra is öt katonát tudott elkönyvelni. Öt... attól még lehetnek többen, csak nem feltétlenül látszanak mind. A lényeg, hogy vannak, és csapatban portyáznak. Miért is ne tennék, hisz kommandósok, vagy mi!
Oké... többet is nem nagyon lehet tenni, a legjobb, ha most visszavonul és beszámol arról, amit látott. Történetesen arról az öt terepruhás, gépfegyveres, az iskolaiknál enyhén jobban felszereltnek tűnt katonákról. Bakker, Hayate! Az apád nem talált magának valami jobb foglalkozást magának, mint hogy ezeket a nyakunkra küldje?
Óvatosan araszolni kezdett visszafelé.

Daisuke önkéntelenül is azt a pillanatot választotta belépőjének, mikor már mindenki nagyban szorgalmazta az indulást.
- Hová-hová? - szólította meg a készülődő csapatot. - Minket meg csak úgy otthagynátok? Ja, amúgy Eizan, meg most már Natsuki is a fák között vannak, meg ha jól láttuk, van ott még néhány fegyveres, akiket Eizan úgy döntött, közelebbről is szemügyre vesz. Azt mondta, szóljak, hogy itt vannak és megjött az erősítés. Bár azt még mindig nem igazán tudom, honnan, de azt hiszem, elég komoly az ügy, szóval lehet, hogy most már nem kéne ilyen vígan nekivágni az erdőnek. Lehet, hogy meg kéne várni önjelölt felderítőinket, vagy esetleg utánuk menni, de ez csak egy ötlet. Egyenlőre még kissé északabbra láttuk őket.
Maga is tudta, hogy tulajdonképpen csak egy elsuhanó terepmintás ruhát látott, de nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az ilyenek nem járnak egyedül. Inkább falra festi az ördögöt, minthogy aztán hirtelen szembetalálják magukat vele.

Benawi felkapta a fejét.
- Natsuki? Mi a fenéért kell mindenkinek magánakcióznia?!
- Hát ez egy jó kérdés... - dörmögte Nobu, majd Hayatére pillantott - Várjuk meg őket... itt? Nem jobb, ha eléjük megyünk? Nekünk kéne őket meglepni, nem fordítva... Ha körbevesznek... Bár lehet, hogy már késő... Abban az esetben meg vissza kéne húzódni a házban, nehogy sortűz áldozatai legyünk... Igen kínos halál lenne...
Shinji felhorkant.
- Nem azt bánod, hogy meghalsz, hanem, hogy ciki-e?
Nami szúrós szemeket villantott rá, de Nobu már kezdte megszokni, hogy eleressze a füle mellett az ilyen megjegyzéseket.

Megpillantva Eizant a lány kishíján odaszólt neki, de most még sikerült visszafognia magát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy megnyugtassa magát, s hosszan fújta ki a levegőt. Megállt, s megvárta míg a fiú odaér hozzá.

Hayate konokul meredt a fák közé. Elszámította magát... Azt hitte, több idejük lesz, de tévedett. Lehet, hogy ez most az életükbe kerül? Nem! Most már nem hagyja magát! Nem fognak veszíteni! Nem fog veszíteni, ellene nem! Igen, persze nagyrészt a csapatért teszi, amit tesz, de ha ezzel bebizonyítja, hogy nem tökéletes az elképzelésük, hogy a kormány ellen egy pár tizenéves is ér valamit, akkor már külön megérte!
- Mindenki harcol? - tette fel a jelentős kérdést. Nem volt kedve vitázni, hogy jajj, te sérült vagy, ne gyere már, mert nem tudta, melyik a biztonságosabb. Itt maradni, vagy harcba szállni. És most, hogy mindenkinél van gépfegyver, sokkal erősebbek, de akik most jönnek... olyan kiképzést kaptak, mint ő, vagy legalábbis igen hasonlót. Ez fájni fog és húzós lesz...
Haruka és Shouri egy emberként bólintott, pillanatnyi tétovázás után Tatsuya is követte a példájukat. Ami Akihito tekintetét kereste, és szemeiből látszott, hogy ő is mindent belead majd. Talán az egyedüli kis félreértés...
- Én is megyek - jelentette ki Hiroshi. - Már nem foghatsz vissza, kipihentem magam, és jogom van harcolni. Ellenben... te mikor aludtál utoljára?
- Épp elég ideje - felelte dacosan Ichiro. - De most nem fogok vitatkozni. Rendben, jöhetsz, de csak mert nem tudom, mi vár ránk, és tényleg elég szar lenne, ha én előremennék, téged meg közben itt hátul szétlőnének - Hiroshi elégedetlenül felhorkant, hogy azért ahhoz neki is lenne pár szava, de Ichiro nem is törődve vele folytatta. - De ha jössz... a hátam mögött leszel és legfeljebb fedezhetsz, értetted? Igen, komolyan mondtam. Meg úgy látom, Kazu...shige is inkább a hátvéd szerepét játszaná.
Kazu bizonytalanul bólintott.

Eizan végig a katonákon tartva a szemét araszolt hátrafelé, ezért igencsak nagy volt a meglepetése és a riadalma, mikor érezte, hogy hozzáér valakihez. Először nem is mert felnézni, csak várta a golyózáport. Ám mikor nem történt semmi, gyanakodva tápászkodott fel és lesett hátra.
- Natsuki...? - suttogta hitetlenül. - Te meg... te meg mit csinálsz itt? Megüzentem, hogy készüljetek fel, hogy menjetek, amíg lehet, én meg addig... - inkább elnyelte a mondat folytatását. Végülis nem terelte el a figyelmüket, ugye? Akkor ez tárgytalan... - Mi van, ha észrevettek volna? Ha emiatt bajod esik, én...!
Ám ismét elhallgatott. Milyen jogon vonja kérdőre? Natsuki azt tesz, és oda megy, ahova akar, nem kislány már. Az már más kérdés, hogy aggódik érte, de nem feltétlenül kell kimutatnia... Nem, akkor csak rosszabb lesz, megint kezdődne a hitegetés.

Benawi elsők között bólintott. Kenta figyelte a többiek reakcióját.
- Hmm... Úgy tűnik mindenki? - kérdezte költőien - Végülis, talán most így a legesélyesebb...
Közben Midori is visszasétált a csapathoz, gépfegyverét szorongatva.
- Akkor hát... terv? - pislogott Nobura, de ő még mindig Hayatét mustrálta.
- Nem én vagyok a főnök... - mondta tőle szokatlanul csendesen. Nami csodálkozva pislogott rá. Nocsak... Nobu... felnéz valakire?

- Ezt nekem kéne kérdeznem! - sziszegte mérgesen Natsuki, s elkapta a fiú karját a csuklójánál - Egyedül.... mászkálni... ilyenkor - tagolta jól hallhatóan a szavakat - Idióta! Most szépen visszamegyünk a többiekhez!
Azzal ellentmondást nem tűrően húzta maga után a fiút. Érezte, hogy arca kipirult a dühtől.

Hayate összerezzent a főnök szó hallatán. Főnök? Hát... ha valamivé, akkor azzá nem igazán akart válni - főként, hogy az apját elég sokan szólították úgy, meg egyéb inkább fellengzősebb címeken. De úgy látszik, most nem tehet mást, mint időlegesen elfogadja a ráaggatott címet.
- Azt mondtad, észak, ugye? - kérdezte még mindig a fákat lesve Daisukétől.
- Aha - bólintott a kérdezett.
- És Eizan? Mit mondott? Mondta, hogy várjuk meg, vagy hasonló?
- Hmm... nem, nem rémlik. Azt mondta, hogy megnézi, hogy áll a helyzet. Bár gondolom, ha felderítőt játszik, valakinek majd be is akar számolni róla. Annyira nincs messze, bár azt nem tudom, mennyire ment be utána a fák közé. De mivel lövéseket még nem hallottunk, gondolom nem találták meg.
Hayate elgondolkodva hallgatott. Ez most másfajta döntés, ami arról szól, hátrahagyják-e két csapattársukat. Nem nagyon tetszett neki az ötlet.
- Adjunk nekik még 1-2 percet - szólalt meg. - Ha valami használható információt hoznak, utána sokkal könnyebb lesz kitalálni, mit lépjünk. De addig is... tartsátok készenlétben a fegyvereket, és húzódjatok takarásba. Ha mégis meglepnek, nem akarok könnyű célpontokat kínálni nekik.

Eizan egy ideig döbbenten hagyta, hogy a lány maga után vonszolja, de utána feltámadt benne valami, ami mindenképpen ellent akart mondani Natsukinak. Hogy honnan jött, vagy mi volt az, maga sem tudta megmondani.
- Tudtam jól, mit csinálok! - mondta a lánynak. - Láttad, hogy észre sem vettek! És különben is, nem vagyok már gyerek, a szigeten történtek után meg pláne nem! - azzal addig próbálkozott, míg ki nem szabadította csuklóját a lány szorításából.
- Ó, a franc... - észrevette, hogy a sebét borító kötés kezd engedni, ezért feltűnésmentesen próbálta visszaoperálni kézfejére az ingdarabot. De legalább nem ment teli mindenfelé dzsuvával, amíg a földön kúszott. Bármennyire is nem mély a seb, egy fertőzés most nagyon nem kéne.

Akihito karon fogta Amit, s visszahúzta a házhoz. Kenta követve a példáját, Midorihoz, fordult, de az felmorrant:
- Eszedbe ne jusson! - ciccegte, s behúzódott egy vastag fatörzshöz. Kenta elmosolyodott, s a legközelebbihez fészkelte be magát. Akkor is fedezlek, ha nem akarod...
Namiékat nem kellett figyelmeztetni. Bár a lány pezsgett a harci vágytól, azért csendben meghúzta magát. Igaz, minduntalan a fejét forgatta, inkább várakozón, mintsem óvatosságból, de szerencsére ezt a többiek nem tudhatták elsőre... Vagy már kiismerték ennyire?
Ichiru biccentett Benawinak, s ő is hátrébb húzódott. A másik fiú Yuuka mellé szegődött.
- Te is harcolni fogsz? - kérdezte tőle halkan. Sejtette a választ, s bár nem örült neki, tudta, lekezelő lenne a lánnyal szemben, ha arra kérné, ne tegye...

Natsuki megszeppenve pislogott Eizanra. A francba, túl jól sikerült a kifakadása, mi? Válaszra nyitotta a száját, de nem talált szavakat, csak egy kis nyüsszenés csúszott ki belőle. De szánalmas! Tényleg mi ütött belé?! Meglátva a fiú kötését, ami nem is olyan rég még határozottan nem volt ott, a keze felé nyúlt...
- Eizan, mi...? -, de túl közeli volt még az előbbi kitörés, így egy pillanatra megremegett a levegőben, aztán visszahúzta a kezét. Az ajkába harapott. Ez így nem lesz jó... El kéne döntenie mit akar. Ó, a francba, dehát tudja mit akar! Tudja a teste is és... De a rohadt életbe, Natsuki, pont erről van szó! Nem a testednek kell tudnia! Ez alkalommal nem! Ez a srác sokkal többet érdemel, mint egy kiszámíthatatlan, érzelmetlen ribancot.

- Igen - bólintott Yuuka. - Most már nincs kibúvó. Ha mindenki harcol, én is fogok. Nem akarok az egyedüli lenni, aki félve húzza meg magát a háttérben... bármennyire is igaz, hogy félek...
Beharapta az ajkát, mintha az előző gondolatot ki sem akarta volna mondani. De megtette. És amúgy is Benawi kérte, hogy ossza meg vele a gondolatait, és valószínűleg elég nyilvánvalóan látszhat, hogy fél. Bár még annyira nem remeg a fegyvert tartó keze...

Hayate félig elégedetten nézett végig takarásba húzódott csapattársain. A fene... ha nem lenne itt ennyire sűrű az erdő, felmászhatna egy fára és onnan is körülnézhetne. Így viszont muszáj Eizanékra hagyatkozniuk, ha nem akarnak teljes sötétségben tapogatózni. Még pár perc, ennyit tudnak várni... de lehet, hogy már ez is túl sok lesz.

- Hagyjuk - felelte a végig sem mondott kérdésre Eizan, majd tovább indult a fák között. Meglepődött magán. Az előbb, ha nem lettek volna a közelben a katonák, talán kiabált volna Natsukival. Azt pedig nem akarta. Tessék, már megint! Épp, mint a fánál. Akkor sem számított rá, hogy így ki tud kelni magából, és most sem. Valószínűleg a lány korábbi szavai váltottak ki benne ilyen reakciókat. Akkor is... furcsa.
- Gyere, lehet, hogy a többiek már el is indultak.
Közben tovább folytak gondolatai, és akaratlanul is összehasonlította ezt a mostani szituációt azzal, mikor Natsukival korábban volt kettesben a fák között. Ég és föld a kettő... Akkor még minden más volt, még sok minden nem történt meg, amin már túl vannak. Most viszont mintha két külön ember lennének. Nem igazán tetszett neki az új kép, mégsem nagyon tudta, mit tehetne ellene.

Benawi megnyugtatóan simogatta meg a lány vállát.
- Akkor mondok valami talán meglepőt. Én is félek - bár furcsa volt, hogy ezt olyan nyugodt hangon mondta - Félek, hogy bajod fog esni. Ahogy borzasztóan féltem az előbb is... Nem kellett volna Namira támadnom, de... - megrázta a fejét - Rémisztő, hogy ezt hozza ki belőlem a kétségbeesés. Igyekszem innentől kezdve észnél lenni...

A hideg hangtól Natsuki megborzongott. Mért ilyen visszautasító? Ejj, ezek a hülye kérdések, tudod miért! Bűnbánóan nyúlt újra Eizan keze után, ahogy megszaporázott léptekkel sietett a nyomában, de...
'Túl könnyen engedett el.' Iszonyú gondolat hasított belé. Talán... nem csak én éreztem azt, hogy átléptem egy határt... ott Matsuénél, ahonnan már nincs visszaút? Hogy túl hasonló vagyok Namihoz, csak eddig... máshova vitt az élet, de... de semmiben sem különbözünk? Eizan... rájött milyen vagyok... és már nem kellek neki. Idegesen harapdálta az ajkát, s ahogy becsippentette a fogai közé, nyelvével érezte, hogy már szépen fel is sebezte. De túl ideges volt ahhoz, hogy ezt a rossz szokást most felfüggessze. Akaratlanul is szűkebbre húzta a szemeit, s körmét a tenyerébe vájva kűzdött a sírás ellen. Nem, Amamiya Natsuki soha nem bőg!

A szőke fiú izgatottan kapta fel a fejét, meglátva Eizant, s nyomában Natsuki. 'Na végre!' Várakozón szemlélte őket. Nos?
- Mi a helyzet? - mondta ki a kérdést Kenta.

- Én is... - suttogta Benawihoz húzódva Yuuka. - És megpróbálok minél kevesebb okot adni rá, hogy aggódnod kelljen miattam. Nem tudnám elviselni, ha a csatában amiatt esne bajod, hogy mondjuk mindig engem védesz. Ugye azért figyelni fogsz magadra is, nem csak rám? Ugye...?

- Öt katonát láttam - kezdett beszámolójába Eizan. - És látszik, hogy valamivel jobban felszereltek, mint az előzőek, jobban kell figyelnünk rájuk. Kevesebben biztos nincsenek, többen annál inkább. De úgy tűnt, még inkább északon vannak, nem vettek körül minket. Viszont átfésülik az egész erdőt.
Hayate a hallottakat fontolgatta. Akkor még északon vannak...
- Több választásunk van, mivel még valamilyen szinten miénk az előny. Az egyik, hogy fogjuk magunkat, és megindulunk észak felé, leginkább több csapatra bontva. Úgyis arra kell átjutnunk a végén. Vagy esetleg amíg még időnk engedi, berendezhetünk egy bázist valahol, de onnan menekülni szinte lehetetlen, viszont ott tudunk legjobban felkészülni. De csak szimplán kivárni őket nem ajánlatos.
Eizan már csak fél füllel hallgatta a szavakat. Teljesítette a feladatát, most döntsenek a többiek. Nem biztos, hogy ő logikusan tudna lépni. Újból fejében visszhangoztak a régen ismételt szavak "igen, elszúrtam". Tekintetével végigmérte a csapatot. Natsukinak nem olyan pasi kell, mint ő, hanem aki tényleg meg tudja védeni. Mint például Namit Nobu. Natsukinak olyan barát kéne, mint... mint például Hayate. Csak mondjuk egy csipetnyivel több érzelemmel. Ha valaki mellett, akkor mellette nem féltené a lányt. Bár mi sem egyszerűbb! Beiratkozik a kormány kiképzésére, és mire a végére ér, méltó lesz Natsukihoz. Alig sikerült elfojtani keserűen nevetését az ostoba gondolatra. Eizan, te marha! Szerinted képes lennél ilyen változásra? ... Így jobban meggondolva... ha lenne rá lehetőségem... igen, érte talán képes lennék.

- Még jó pár évig élvezni szeretném a társaságod - szólt Benawi, fel se fogva mit mondd -, amihez az én túlélésem is szükséges. Na ná, hogy fogok!
Még csak véletlenül se mosolygott, teljesen komolyan mondott minden szót. Ichiru felé pislogott. A fiú épp a fákat figyelte, mintha bármelyik pillanatban rájuk ronthatnának, csak füllel hallgatta az Eizanék érkezését követő párbeszédeket. Benawi nagyot sóhajtott. Végülis, nem az első közös harcunk, igaz? Bár még sose lőttem fegyverrel, de... Talán kicsit felkészültebbek vagyunk, mint amire számítanak. A másik fiú, talán megérezhette, hogy figyelik, mert idegesen odakapta a tekintetét. Benawi biccentett felé. Csapatmunka, mint mindig, igaz Ichiru? A fiú, mintha tudná, mire gondol, komolyan bólintott. Azért mégiscsak aggasztó volt ez a hangulat. Ha már Ichiru is átvált csöndes-határozott üzemmódba... Az sose szokott jót jelenteni... És most nincs itt Emiko, hogy leállítsa, ha túlzottan belendül. Nem számít... Ő itt van... Ha tényleg megbízik benne, nem lesz baj. De vajon... bízik? Mert ő Ichiruben igen, ezt mondta az előbb is, de... Fordítva már nem is volt olyan biztos. Ichru rossz szemmel nézi Yuukát, úgy érzi elgyengíti. Igen, itt van a lány, vigyázni fog rá, de tartja is magát a szokásos összejátszáshoz, hisz az eddig mindig bejött. Vajon ezt Ichiru is tudja?

Nobu figyelmesen hallgatta Hayatét.
- Innen már úgyis csak az egyik csapat tagjai fognak kijutni élve. A másik... az utolsó emberig itt pusztul. Kétlem, hogy lenne más megoldás.
Kenta dühösen szisszent fel, de mielőtt megszólalhatott volna, Nobu el is hallgattatta.
- Nem! Egyáltalán nem azért mondom, mert így akarom, hanem, mert nem engednének el bennünket. Észrevétlenül elosonni pedig nem tudunk, de... Még ha menne is, nagyon problémás lenne, ha maradna, aki értesít újabbakat, értitek?
- Szóval...? - vette át a szót kezdetben kicsit bizonytalanul Nami, aztán vett egy nagy levegőt - Itt maradunk, mert itt jobb esélyekkel indulunk. Mennyi időnk van? Hogy kéne felkészülni? A házba húzódunk vissza? És, ha ránk gyújtják? Itt is csapatokban helyezkedünk el?
Nobu felsóhajtott. Sok a kérdés egyszerre...
- Lassíts, nyugalom - szólt rá, szelíden a lányra - Ez a legfontosabb. Ha bármi történik, húzódj fedezékbe, nyugodj le és gondolkodj. Még ha nincs is sok időnk egy ilyen helyzetben, még mindig jobb így, mint esztelenül, zaklatottan cselekedni...
A lány kissé szaggatottan bólintott, hogy megértette. Nobu tényleg mennyivel higgadtabb! Ő maga ebben a helyzetben már... így már nem tud, mint korábban... Mért? Tényleg a szerelem gyengítette le ennyire?

Hayate teljesen egyetértett a Nobutól hallottakkal. Igaza van, nem fogják csak úgy elengedni őket. Tényleg, mennyi az esélye, hogy az apja is a szigeten van? Leginkább úgy tudta elképzelni, hogy kényelmes otthoni karosszékéből irányítja az eseményeket, és biztosan azt hiszi, hogy minden úgy alakul, ahogy ő szeretné. Esetleg tényleg idejött volna? Akkor a kormány vagy nagyon pipa rájuk - ami az adott helyzetben nem lenne túl meglepő -, vagy személyesen akarja kérdőre vonni a fiát. Nem is tudta, melyiket szeretné jobban. Ha az apja nincs itt, az még meg is könnyítheti a dolgukat, mert messziről nehezebben reagál a hirtelen támadt vészhelyzetre. Ha viszont itt van, szívesen elbeszélgetne vele. Egy olyan igazi, utolsó apja-fia beszélgetést, amiben eddig még nem volt része. Csak most sokkal komolyabb dolgokról lenne szó.
- Ha erre jönnek, valószínűleg azt gyanítják majd, hogy a házban húztuk meg magunkat - szólalt meg Hayate. - Délre nem mehetünk, ott túl nyílt a terep, szóval érdemesebb a fák között maradnunk. Esetleg... esetleg a fákon, onnan elvileg nem számítanak ránk... Nem lehet sok időnk, szóval gyorsan kell döntenünk. És most minden ötletet szívesen fogadok.

- A fák nem rossz ötlet... - bólintott Shinji. - De nem fog menni mindenkinek - tekintett körbe. Nobu alig láthatóan emelte csak meg a szemöldökét, de aztán visszafogta magát. "Na mi van Shinji, újra kezdenek érdekelni a többiek is? Még a végén visszatér a józan esze..."
- Ha arra számítanak, hogy a házban leszünk - vetette fel Natsuki -, nem tudnánk nekik ott valami csapdát felállítani? Bemennek mi meg... Amit Nami mondott az imént, csak nem mi leszünk az áldozatok... rájuk gyújtjuk...
Vett egy nagy levegőt. Oké, ez tényleg kegyetlen, de... így végezhetnek sokkal egyszerre. És zavart is keltenek.
- Hm... - morfondírozott Shinji - Nálam van alkohol, amit begyújthatunk...