7/2 - Útban a szabadság felé

- Úgy tűnik, egyedül maradt, kedves tanárnő - mondta Nobu, hátát unottan a falnak vetve - Nem tudom mennyire van kedve cseverészni, de szerintem Hayaténak lesz pár ötlete, amivel meggyőzheti...
Várakozóan a fiúra nézett. Ugye nem lesz olyan könnyű kiszedni belőle az infókat, mi? Eggyüttműködésről meg álmodni se mert. A kormánynak dolgozók csak hülye kuyták... Még a saját életükkel se foglalkoznak, csak a szent céllal... Ez a nő se lehet jobb...

Matsue az ajkát harapdálva meredt a diákokra. Kell ez még neki? A kínzás? Meg volt róla győződve, hogy Hayate tényleg képes lenne rá, annak ellenére, hogy a gyors ölésre képezték ki. Egy kis kínzás már meg sem kottyanhat neki, biztos lenne ötlete.
Mit változtat azzal, ha elmondja, amire kíváncsiak? Ő szegényebb lesz egy elég rossz élménnyel, és talán kegyes halált kap részükről. De könyörögni nem fog. Már úgyis elkezdődött, bármit is tesz, vagy mond.
- Mit akartok? - szólalt meg halkan.

- Kijutni - mondta hidegen Nobu - Ott vár ránk kint az a sok szép hajó, és a legszebb az egészben, hogy nem vagyunk finnyásak, nekünk egy is elég. És tudja mit? A személyzet se kell... Hozassa a partra az egyiket, és küldje el a legénységét. Leszarom, hogyan... Csinálja!

Shinji csendben figyelt. Szép és jó ez a határozottság, de a nő át fogj baszni a fejüket... ha hagyják... De egynlőre nem szólt közbe. Neki úgyis mindegy...

- Ó, persze, azonnal... - Matsue maga sem tudta, miért feszíti tovább a húrt, de nem tudta visszafogni magát. - Csak van egy kis bökkenő. Ők is tudják a szabályokat, és nem fognak csak úgy leszállni. Tudják, hogy csak akkor kell idejönniük, ha megvan a győztes. Csak hát... bizonyos értelemben mind halottak vagytok. Jó, persze azért még partra jönnének, hogy felvegyenek minket, de nem olyan hülyék, hogy csak úgy leszálljanak, minden gyanú nélkül. És már amúgy is figyelmeztettük őket és... - elharapta a folytatást. Miért kéne közölnie, hogy kicsit többen vannak a szigeten, mint azt gondolják? - Nehéz ügy... - Ichiro kezében enyhén megmozdult a gépfegyver - bár persze megpróbálhatok kigondolni valamit. De... milyen sorsot szántok nekem utána? Pusztán érdeklődésből... Ó, és Fukotani... gondolom te állsz egy része mögött. Megkímélnél a további töprengéstől, és elárulnád, miért segítettél nekik?
Hayate komoran nézett Matsuéra, majd vállat vont.
- Jó csapatnak tűnt. Jobbnak, mint aminek eddig kényszerből a tagja voltam.

- Ezt azért mi is sejtettük... - szólalt meg Natsuki is - Ezért kell maga. Segít kijátszani a saját szabályait, vagy meghal most rögtön?
Nobu elmosolyodott. Az ötösfogat, mi? Natsuki sem sokban különbözik Namitól. Sejtette, hogy nem csak a szája nagy a lánynak...

- Kijátszani a szabályokat... - Matsue érezte, hogy kiszárad a szája. Ez egész lénye ellen vétett volna, és most erre kényszerül... Nyugalom... Előbb nyugodj meg, utána már tudsz logikusan gondolkodni. Mit lehet itt kitalálni? Azt nem mondták, a végén megölik-e... Mire készülnek? Mit akarnak elérni? Ha kijutnak, attól még nem lesznek szabadok... - Ezt át kell gondolnom... mármint hogy hogy csináljam...
Haruka gyanakvóan pillantott Shourira. Ennyi? Matsue elintézi a dolgokat, és már mehetnek is? Tényleg ilyen egyszerű a dolog...?

Shinjinek eddig tartott a türelme. Kényelmes tempóban felemelte a fegyverét és Matsuére szegezte.
- Egy szart. Csak húzza itt az időnket, majd higyjem is el, hogy segíteni fog, mi? - Hayatére pillantott - Csináljuk ki most, mielőtt még több gondot okoz nekünk... Nincs értelme életben hagynunk. Nem tud semmit segíteni, csak útban van... És 100%, hogy rosszban töri a fejét. Ha valóban segíteni akarna, azt csak azért tenné, ha cserébe életben hagyjuk, de erről meg se próbált megbizonyosodni...
Natsuki az ajkát harapdálta. Igen, ez igaz... De... mihez kezdenek most? Hogy csalják partra a hajókat?

Matsue megremegett az indulattól. Jól van, ha meg akarják ölni, tegyék csak meg, de ne beszéljenek a saját haláláról ilyen tárgyilagosan, ráadásul ne előtte! Már nyitotta volna a száját, hogy azért mégis, de ekkor megcsörrent az asztalon a telefon.
- Basszus... - harapott a szájába. Nagyon is jól tudta, ki van a vonal másik végén, de... ha most fölveszi...
- Nem akarja fölvenni? - kérdezte cseppet sem izgatottan Hayate. - Az a valaki elég türelmetlen, ha ilyen hosszan csörgeti.
- Hayate, biztos, hogy ez jó ötlet? - nézett rá Eizan. - Nem tudhatjuk, ki az...
- Vegye fel... - ismételte meg inkább parancsolón Hayate, és rászegezte gépfegyverét Matsuéra. - Eizan, lehet, hogy valaki a hajókról, és akkor akár még jól is járhatunk. Vagy... odakintről érdeklődnek az itteni dolgok iránt, akkor viszont jobban figyeljük, mit is válaszolgat majd.

- Igen...? - Matsue most egész jól álcázta hangjának remegését. Tekintete idegesen járt egyik fegyver csövéről a másikra. Na igen, meg kell fontolnia, mit is mond... - Üres...? Igen, odafönt... én is láttam. Nem, fogalmam sincs... Hol...? Igazából, bárhol... Nem, a későbbi felvételekből sem derült ki semmi konkrét... Uram, én...
De a túloldal megint letette. Nos igen... most hazudott. Nagyon is jól tudta, hol vannak a diákok, de ő már rég halott lenne, mire ideérnek. Ennyiben viszont mégis jó ötlet volt helikopter helyett a hajó, sokkal halkabb, sokkal észrevehetetlenebb. Csak egy kicsit lefoglalja őket, és hátha mégis megússza a hűsége miatt...
- Ki volt az? - kérdezte hirtelen Hayate.
Matsue a fiú felé fordult és alig tudta elfojtani mosolyát.
- Mármint az előbb? - kérdezte ártatlanul.
- Ne szórakozzon... - Hayate még mindig higgadt tudott maradni. Na igen, a kiképzés...
- Ó, csak az apád - vont vállat Matsue.
A többiek hitetlenül fordultak Hayate felé, aki mindössze a szemöldökét vonta föl.
- Az apám?
- Igen, érdeklődött a fia teljesítménye után. Már egy ideje nem túl elégedett.
- Na vajon miért... Kicsit hosszan kérdezősködött, valahogy nem szokása. Mi áll a háttérben?
- A háttérben? Mi állna? A becsülete a tét, érthető, hogy aggódik.
Hayate a homlokát ráncolta. Valami hibádzott ezzel a beszélgetéssel... de mi? És Matsue viselkedése is. Valószínűleg értesítette a partot... Igen, hisz az előbb is beszélt az apjával. Vagy csak fel akarta húzni az idegeit, és nem is ő volt az? Ha viszont értesítette a partot, akkor... a francba, hisz a kormány egy ilyet nem hagyna annyiban!
- Mikor jönnek? - lépett közelebb Matsuéhoz. - Mikor figyelmeztette őket? - Matsue csak meredt rá némán, de csendben maradt. Gyanúsan csendben. - Válaszoljon!
- Már egy ideje, nem néztem az órát - felelte a nő. - De úgysem tudsz rajta változtatni.
- A fenét...! Hol vannak? Mikor érnek ide?
- Honnan is tudhatnám...?

- Még többen jönnek ide?! - kérdezte ijedten Natsuki - Dehát most végeztünk az összessel! - fakadt ki - Mennyit kell még...? - idegesen forgatta a fejét. Nem lehet... nem lehet, hogy vége legyen az egésznek, mikor idáig eljutottak. Idegesen lendült előre.
- Na, idehallgasson! A legjobb barátom meghalt, nem hagyom, hogy a többiek is úgy végezzék! A rohadt életbe, mi is emberek vagyunk, mért olyan kibaszott nagy kérés, hogy élhessünk?! Ha beledöglik is segíteni fog nekünk! Mondja azt nekik, hogy megvan a nyertes, vagy akármit...
- Nem fogják elhinni, már mindenki tudja, hogy zűr van - szakította félbe Shinji hideg hangja - Azt hiszem nem csak mi rúgtuk fel a szabályokat, ők is úgy döntöttek, hogy ezalkalommal nem lesz nyertes...
- Azt mondta fenn... - idézte vissza Nobu, amire emlékezett - Hol fenn vannak, mi lehet fenn?
- Helikopter? - kérdezte Akihito - Azt hallanánk, mi?
- A torony - állapította meg Natsuki - Az az utolsó hely, ahol látták, hogy vagyunk. Ott vannak mi? A picsába...
Nobu elmosolyodott, s ellépett a faltól.
- Nem annyira. Nem helikopterrel jöttek, mert azt hallottuk volna. Hajóval jöttek. Annak viszont ki kell kötnie... Emberek... partnál van a limuzinunk.
Feladta már, hogy Matsuéből bármit is kiszed, a géphez sétált, s némán fürkészni kezdte az adatokat. Jól gondolta a hajók elhelyezkedéséről is talált infót. Idióták...

Hayate némán figyelte Matsuét, amíg Nobu a monitort fürkészte. Tehát az apja... bár nehéz lett volna nem belekeverednie. Ő küldte ide az embereket. Azzal is tisztában kellett lennie, hogy a fia még él... tehát nem sokat gondolkodott azon, hogy őt is halálra ítélje. Bár mi mást is várt? Ha úgy vesszük, cserbenhagyta, nem tett eleget az elvárásoknak. Az már más kérdés, hogy egy jó ideje nem is akart. Milyen érzés lehet, hogy a saját fia vált árulójává? Nem valószínű, hogy nagyon bánná a halálát. Talán majd azt találja ki, hogy a fia megnyerte a játékot, csak utána belehalt a sérüléseibe. Ki is telne tőle. A becsület mindenek felett, mi? Hát köszöni, de az ilyen fajta becsületből ő inkább nem kér...
- Hol vannak a hajók? - kérdezte Eizan.
- Várjatok... - kapta fel a fejét Ichiro. - A többiek erről nem tudnak! Gyorsabbnak kell lennünk, mint ők! Ha még valaki meghal...
- Nem fog! - vágta rá Eizan. - Most már nem hagyhatjuk.
- Vigyünk annyi fegyvert, amennyit csak lehet - tette hozzá Shouri.
- És vele mi legyen...? - intett Matsue felé Haruka.
Hayate összeszűkült szemekkel figyelte a nőt. Túszként nem sokat érne, ha az apja embereket küldött, akkor Matsue már halott ember. Mit is kezdjenek vele...?

- Az A4-en kötött ki - mondta Nobu - Nem tudjuk elkerülni őket...
Natsuki elkáromkodta magát.
- Hányan lehetnek?
- Mire összeszedjük a többieket, ők is itt lesznek... - vágott közbe Shinji.
- De ha bejönnek az erdőbe elkerülhetjük őket... - mondta Akihito.
- Ne álltasd magad! - szólt hidegen Shinji. A másik fiú keze ökölbe szorult. A rohadt életbe... Már majdnem túl voltak rajta... Olyan közel voltak!
- Na és, ha harcolnunk kell még? Akkor mi van?! - rántotta meg a vállát Nobu - Harcolunk... Gyerünk, ne húzzuk az időt! - lépett hátrébb a géptől. - A nőt pedig... Kinyírom én, ha senkinek nem fűlik hozzá foga. Eggyel több vagy kevesebb, rohadtul nem oszt, nem szoroz... Remélem egyikőtök se gondolt rá, hogy életben hagyjuk, első dolga lenne beszámolni azoknak a történtekről...

Hayate még egy pillantást vetett Matsuéra, majd hátat fordított. A két legközelebbi holttesthez lépett, és magához vette a két gépfegyvert. Igen, a többieket is fel kell fegyverezni.
Haruka meghökkenve nézett a fiú után. Ennyi? Felőle akkor és úgy nyírja ki Nobu Matsuét, ahogy akarja? Jó, tény, hogy neki sem a szíve csücske, de azért mégis...
- Gyere, Haruka - húzta Shouri az ajtó felé. - Sietnünk kell.
- De... nem lehet, hogy...
- Gyere!
Haruka próbált ellenkezni, de a fiú erősen fogta.
- Nem akarod, hogy lássam? Csak azért?!
- Igen... - felelte halkan Shouri. Majd Nobu elintézi...
Eizan kérdőn nézett Nobura, majd Natsuki felé fordult. Nekik is menniük kéne? Azt látta, hogy Ichiro még mindig a gépfegyvert szorongatja, de mintha...
- Ichiro, jól vagy? - lépett a fiúhoz.
- Nem - rázta az a fejét. - Megkérhetlek valamire, Eizan...?
- Öhm... persze...
- Ne hagyd, hogy elaludjak... Semmiképp.

Nobu hideg tekintettel szemlélte a nőt. Hát ennyi volt. Miért is tartott idáig, hogy rászánják magukat, ő se több a katonáknál, akiket kérdés nélkül kiirtottak... Sőt... Ő közölte hatóránként derűsen a halottak neveit... Ahogy ráemelte fegyverét a nő - az utolsó szó jogán, mi? - megszólalt:
- Köszönöm rendkívül szórakoztató kis magánszámotokat Namival... Egyélmény volt komolyan. Az egész terem nagyon élvezte...
Felhúzta a szemöldökét. Matsue mosolygott. Hát jó... Ha neki ilyen szórakoztató a halál, ő tudja... Ő is elmosolyodott.
- Hát még én... És ezt is nagyon élvezni fogom...
- Nobu... Hagyd... - lépett mellé Natsuki. A fiú meglepetten nézett rá. Na ne már, nem most kéne megbocsátót játszani... Szólásra nyitotta a száját, de Natsuki folytatta. - Én akarom - jelentette ki határozottan. A nőre emelte a gépfegyvert. Nem nézett hátra Eizanra. Tudta milyen arcot vágna, tudta mit mondana. De ezt ő most nem értheti... És ez alkalommal nem hibázott, az egész tárat Matsuébe eresztette. Az a földre zuhant. Látta, hogy mocorog, de nem tudta eldönteni, hogy él-e még vagy csak utolsókat rángatózik a teste. Mellé sétált, s a hátára rugdosta.
- Ezt Kaoriért kaptad, ribanc... - sziszegte neki.

Matsue egyre körül a terem egyre homályosabb lett. Szóval ilyen érzés, ha meglőnek egy gépfegyverrel? Kicsit... rossz... Kicsit nagyon... Nem kellett volna provokálni őket, de mindenképpen meghalt volna. Talán jobb is így, minthogy megvárta volna a kormány embereit. Egyedül csak egy dolgot bánt.... Vajon a hibái miatt Ichirou is szenvedni fog...? Őt ugye nem bántják miatta? Nem bánthatják! Pedig milyen vidáman hívta föl még nemrég... De még kicsi, majd... majd kiheveri. Talán nem bélyegzik meg miatta. Milyen nehéz már levegőt venni... bár... talán annyira már nem is kell... Még látta Natsuki feldúlt arcát, de a szavait már nem hallotta. Hát... tényleg ennyi volt...

Eizan döbbenten nézte az előtte lejátszódó jelenetet. Natsuki... most kiélhette a dühét, és legalább nem Amin és Akihiton, de... nemrég még remegve fogta a gépfegyvert... Most meg olyan biztosnak látszott a keze. Nagyon szerette Kaorit, ugye...? Nem ítélheti el ezért, mind holtnak akarták tudni Matsuét, de így, hogy tényleg az... olyan furcsa... Nem, nem tipródhat ezen, ráér akkor, ha tényleg túl lesznek az egészen. A többiek még nagy veszélyben vannak!
Mégis nehezebb volt elfeledni a képet, mint gondolta... Nem mintha Natsuki nem harcolt volna velük a katonák ellen, de Matsue... fegyvertelen volt. Nem lőtt rájuk... miért? Ha veszni is érezte a helyzetet, legalább megpróbálhatta volna...

Shinji elégedetten szemlélte a jelenetet. Mosolyogva karbafonta a kezét, s kisétált a teremből. Hát itt végeztek...
Natsuki nagyokat lélegezve próbálta nyugtatni magát. Leeresztette a fegyvert és megfordult. Még képtele volt normálisan gondolkodni. Tekintetét gondosan távoltartva Eiantól, némán, egyenes tartással sétált ki a szobából. Nobu még utoljára végigjáratta a szemét a hullákon aztán ő is követte a lányt. Sietniük kell értesíteni a többieket. Aztán valahogy okosan elkerülni a csapatot, akiket... Hayate apja vezet? Tényleg személyesen, vagy csak...? Ha jól értelmezte a hallottakat, ez érdekes lesz... Nagyon is...

Mire magához tért, Eizan már csak egyedül volt a teremben. Már mindenki elment...? Neki sem szabad lemaradnia, de... Nem, ő is gyűlölte Matsuét. Attól, hogy fegyvertelen volt, attól még ugyanúgy játszott velük. De... miért nem robbantotta fel őket, amíg még csak találgatott a csapat? Mit akart elérni? Hát... már nem derül ki, igaz? Akkor jobb, ha ő is megy...

Natsuki azon kapta magát, hogy már szinte rohan kifelé az épületből. Lefékezett ott, ahol Midoriéktól elszakadtak, s benézett a közeli termekbe.
- Hát itt vagytok... - szólalt meg. Maga is meglepődött, milyen könnyed a hangja - Mennünk kell, jól vagytok?
Kenta bólintott, s felkelt a földről. Midori szúrós szemekkel nézett rá.
- Tényleg ki kéne szedni a golyókat - morogta - Mit érünk azzal, hogy csak bekötöztük és...
- Nem vérzek el - szögezte le a fiú - Te egyébként se tudnád kiszedni. Nyugi. Most már hamarosan kinn leszünk, igaz?
Natsuki felsóhajtott.
- Nem tudom. Erősítést küldtek. Az északi parton kötött ki a hajójuk. A jó része, hogy arra felszállhatunk, a rossz, ha összefutunk velük útközben...
- De benn minden rendben ment, ugye? - kérdezte a fiú.
- Igen - bólintott Natsuki - Idejük se volt ránk lőni...
Kenta megnyugodva fellélegzett.
- Akkor talán innen is menni fog...

Haruka megremegett a lövések hangjára, de nem lassította lépteit. Nemsokára elviharzott mellettük Natsuki, majd eltűnt az egyik teremben. Ó tényleg, Midoriék! Vajon... hogy van Kenta? És hogy van Midori? Ezek ketten... mennyire melegedhettek össze?
Mennyi új kis románc született ezalatt a másfél-két nap alatt... mennyire lehetnek komolyak? Majd az idő eldönti... már ha maradt még elég idejük. A többiek még semmiről sem tudnak. Nem irigyelte most a bizonytalanságukat. És Tatsuya? Boldogul a csapattal? És... a saját érzelmeivel? Már ő sem tud ugyanúgy nézni rá ezek után, hiába kérte, hogy minden maradjon a régi...
- Mire gondolsz? - térítette magához Shouri hangja.
- Tessék? Én... csak féltem a többieket...
- Aha... - nem akarta megkérdezni, hogy a többieket, vagy a többiek közül csak egy bizonyos személyt. Túl sokáig hagyta magára Harukát, remélte, hogy nem volt végzetes hiba.

Tatsuya lassan megelégelte a tétlenkedést. Bárhogy is próbált pihenni, sehogy sem tudta félretenni aggodalmát. Hallotta a lövések távoli moraját, és idegesítette a bizonytalanság. Barátot vagy ellenfelet értek vajon? Nem bírja tovább... Legalább leváltja Namit, hátha azzal hasznossá teszi magát.
Látta, hogy az egyik sarokban Ami ijedten húzza össze magát. Mitől fél? Nem akarja bántani, nem is mutatta semmi jelét ártó szándéknak, egyszerűen csak felállt. Ennyire nem bízik bennük? Fél, hogy ellene fordulnak?
Az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna rajta, még visszafordult.
- Ne félj. Nem hagyom, hogy bárki is bántson. Te is a csapat tagja vagy.
Megpróbált egy bátorító mosolyt küldeni a lány felé és annak hitetlen tekintete által kísérve sétált ki a házból. Szegény lány... Egyedül érezheti magát Akihito nélkül, és még fenyegetve is. Az a bizonytalan félelem a szemeiben...
Tekintetével Nami után kutatott és meglepetésére Ichiru társaságában találta a lányt. Nocsak...
- Öhm, Nami... - lépett pár lépést közelebb. - Leváltalak, ha gondolod.

- Oh... Oké... - bólintott lány, bár megvolt így a földön ücsörögve. Nem is történt semmi figyelemre méltó... - Köszi - tette hozzá azért, az udvariasság kedvéért. De nem kelt fel a fal mellől, kényelmes volt ott neki. Visszafordult Ichiruhöz.
- Hé, most már nem kell itt szenvedned mellettem, itt van Tatsuya is, nem leszek egyedül. Rendes tőled, hogy idejöttél, tényleg értékelem, de rá van írva a barátaid arcára, hogy nem örülnek, hogy egy gyilkossal társalogsz... - bökött fejével Benawiék felé. Ichiru zavartan pislogott Namira.
- Nem, én nem... Én nem érzem kellemetlenül magam melletted, nem félek vagy ilyesmi...
- De elítélsz, nem? - kérdeztett vissza halkan a lány.
- Nem, én... Na jó... de... - ó a francba, nem kéne ezt mondania, még a végén bedühödik, vagy... - Vagyis...
Nami elnevette magát.
- Hé... Nem foglak lenyakazni a véleményedért... Itt két ember kivételével mindenki gyűlöl engem... És én is tudom, hogy okkal, szóval... - megrántotta a vállát - Kösz... tényleg...
A fiú bizonytalanul felállt. Nem tudta hova tenni a lány szavait. Ettől csak még szomorúbbnak látta őt...
- Én... nem szánalomból jöttem ide... - nyögte ki végül.
- Ó dehogynem... pont azért. De te idejöttél, annak ellenére hogy gyűlölsz, amit... nagyon tisztelek benned, tényleg... Bár olyan lehetnék, mint te...
Ichirut ez már tényleg zavarba hozta. Gyorsan elsietett inkább. Benawiék mellett foglalt helyet. Ez... ez a második alkalom, hogy ezt mondják neki... És először... Sayuri volt... de... dehát mivel érdemli ezt ki?! Zavartan bámulta a földet. Benawi aggódva fürkészte az arcát. Miről beszélgethetett Namival? És mi volt ez a végén?

Tatsuya próbált nem belehallgatni a másik kettő beszélgetésébe, de persze nem jól játszotta a süketet. Mégis próbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Tud majd valaha is más szemmel nézni Namira, mint gyilkosra? Ami miért más? Hisz megölte a saját barátját. Ha úgy beszélt vele az előbb, akkor Namival is így kéne...
Mikor Ichiru visszament barátaihoz, még követte egy ideig a szemével. Látta Benawi kérdő, és Yuuka értetlen arcát is. Ha valaki akár csak beszél Namival, már megbélyegzetté válik? Ennek nem szabadna így lennie...
Na jó, akkor gyerünk, törd meg a csendet. Miért nem jut most eszedbe semmi értelmes téma? Várjunk csak...
- Hol van Daisuke...? - kérdezte Namitól. - A többieket tudom, merre vannak, de ő... Megsértődött, vagy mi...?
Zavartan gondolt vissza Daisukével való utolsó beszélgetésére. Nem... csak nem ment el miatta...

- Nem tudom - rázta meg a fejét Nami - Elsétált, de nem faggattam merre. Bár tényleg zavaró, hogy nem jött még vissza... - az ajkába harapott. Meg kellett volna akadályozza? Dehát... Rá senki se hallgatna, és mégis mi ő az anyja? Most mégis rosszul érezte magát miatta. Rá volt bízva, hogy figyeljen a csapatra... Hasznossá tehetné végre magát, most is elcseszte mi? Ezt az egyet, amit rá mertek bízni... - Meg... megkeressem? - kérdezte bizonytalanul.

Tatsuya elgondolkodva figyelte a fákat. Hova a francba mehetett? És minek? Nem olyannak ismerte, aki tényleg megsértődött volna egy hasonló beszélgetés miatt, de azért... Ehh, Daisuke, kell itt bomlasztanod a csapatot...!
- Ne, hagyd... - felelte Naminak. - Semmi értelme, hogy most te is eltűnjél. Rossz pénz nem vész el, meglásd, visszatalál.


Daisuke lassan kinyitotta szemeit. Mintha a nevét hallotta volna... Á, biztos csak tévedett. Kinek hiányozna pont ő? Kilesett a fák között és ránézett a házra. Még mindig megvan, nem lopták el. Akkor meg felesleges aggódnia.

Miután a többiek számára is elraktározták a gépfegyvereket, és az összes talált töltényt is elraktározták a csapat újra elhagyta az iskolát. Sietve indultak vissza a többiekhez. Midori aggódva figyelte Kentát, de a fiú vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg bírta az utat. A lány kezdte megérteni mivel viaskodhatott ezidáig Yuuka... Hogyan is hihetné el, amit Kenta mondd, mikor a saját szemével látta a földre zuhanni? De Benawi is él még mindig, szóval, ha jó az összehasonlítás... Megrázta a fejét. Nem lesz semmi baja!
- Te meg mit vágsz ilyen elkeseredett fejet? - kérdezte hirtelen a fiú. Midori ijedten rezzent össze.
- Semmi... Semmi!
Kenta gyanúsan pislogott rá.
- Istenem, min töröd már megint a fejed... - felsóhajtott - Midori...
A lány közbevágott.
- Nem, kivételesen tényleg nem. Kérlek, miattam ne aggódj! Nem akarok még egy teher lenni neked...
- Még egy...? Midori, te nem vagy teher számomra. Egy pillanatig sem!

- Hát, épp ezért én se tűnök el - mosolyodott el Nami - Túl sokan szeretnétek, hogy így legyen - aztán legyintett - De mindegy nekem, akkor maradok.
Ichiru felé pislogott. Ehh, azok meg csak csendben ülnek, hát mi ő rossz ómen? Komolyan már... Legszívesebben mégiscsak eltűnt volna ő is, mint Daisuke... Úgy kerülik őt, mint valami leprást... Igyekezett elterelni gondolatait, még csak az kéne, hogy itt siránkozzon, ezért jött ide Ichiru is. Komolyan ilyen szánalmasan néz ki? De az újabb gondolatai se voltak sokkal jobbak. A térdére támaszkodott. A francba veled Nobu, ugye te nem tuds meghalni? Te vagy a legjobb, nem eshet bajod... És Midori? Meg Natsuki? Ők mindketten túl hevesek... Ha felidegesítik őket... mindketten mindig hülyeségeket csinálnak... még véletlenül se tévednek soha olyan lehetőség fele, ami értelmes lenne, neeem, dehogy... Bár ebben ő maga is ilyen volt... A hülyeség vonzza egymást, mi?

- Nem festesz túl jól. Pedig nem hiszem, hogy sérülést kaptál - jegyezte meg Hayate a nem sokkal mellette bandukoló Ichironak.
- Tudom, tudom... - sóhajtott a másik. - Egyszerűen csak... aludnom kéne.
- Mikor aludtál utoljára?
- Öhm... még hajnal körül.
- Én tegnap hajnalban. De csak mert lankadt a figyelmem. Nem lett volna szabad.
- Tegnap hajnalban?! Na jó, de én nem vagyok olyan szuperember, mint te...
- Én sem vagyok... - felelte Hayate, miközben azon gondolkodott, miért is beszél ennyit. Nem szokott így beszélgetni... Csak nem... Kezd beilleszkedni? Na, az még egy szép történet lenne.
- Csak igyekszem kihozni magamból a maximumot.
- Jó, jó... Én elhiszem, gondolom is, hogy így van, de az én szervezetem mégiscsak egy kicsit... más.
- A hajón még aludhatsz.
- Ó, persze... - a hajón...? Milyen messze van az még? Te jó ég, és még egy harc is vár rájuk... Hát, nem lesz kellemes, az biztos. Milyen jó is lehet Hiroshinak ott pihengetni. Nyugodtan maradhatott volna ő is, úgysem sokat tudott tenni az iskolai küldetés sikeréért. Lényegében csak... volt.

Tatsuya inkább hallgatott, mert nem igazán tudott erre mit válaszolni. Még ő maga sem tudta biztosra, melyik kategóriába tartozik. Lehetne egy semleges középút? Mert akkor inkább azt járja, ott talán nem lehet gond.
Röviden felsóhajtott és ismét körbenézett. Hát... itt sem nagyon van tennivaló. Nem baj, majd szorgalmasan őrködik és úgy tesz, mintha valami fontos dolgot csinálna.

- Oké, feladom - törte meg a csendet Benawi - Mit akartál tőle?
- Tessék?! - pislogott rá Ichiru. Milyen megfogalmazás ez? - Bocsáss meg, mit... akartam?
Benawi idegesen megrázta a fejét.
- Minek beszélgettél vele?
- Teljesen egyedül ült és... és... össze van törve... Ti nem látjátok? - magyarázta Ichiru előre érezve, hogy esélye sincs.
- Én csak azt látom, hogy az a lány ott megölte Yuuka barátját. És azt, hogy Yuuka szenved hacsak ránéz. Mért nem azt vigasztalod, aki meg is érdemli?
Ichiru dühösen forgatta a szemét.
- Mért talán azt szeretnéd, hogy megvigasztaljam a barátnőd? - kérdezte ironikusan.
- Ichiru!
- A picsába már veled! - pattant fel dühösen - Hadd ne legyek már én a rohadék, hogyszóba mertem állni vele, jó?!
Jajj, ez nem jó, nem akart megint összeveszni Ichiruval!
- Figyelj, én csak... téged féltelek, oké? A barátom vagy, az a nő meg... Nem tudhatod mit tervez... Ne csináld ezt. Ne sodord magad veszélybe. Túl kedves vagy... Ez nem egy olyan lány, oké? Tudom, hogy a nők az abszolút gyengéid, de... ő nem egy esetlen kislány... ha most annak tetteti magát se...
- Mért kell mindig rossz szándékot feltételezned?! - veszekedett tovább a másik - Az eszedbe se jut, hogy ő is ember?! Mert akkor felvilágosítalak: az! Nem gondolkodhat annyira másképp, mint mi... Ő is... fél... A rohadt életbe, ez mindenkiből mást hoz ki! Oké, én nem gyilkoltam, ti... hát ti is csak önvédelemből, de... de... Sayuri is úgy gondolta, hogy végig kell játszani ezt a játékot! - fakadt ki, és hirtelen eszébe sem jutott, hogy arról a lányról beszél, aki Yuuka barátja, és akit Nami ölt meg. Sőt magában inkább Namihoz hasonlította - És ettől még nem tartom gonosznak... Félt és... és... nem látott más kiutat... élni akart! Ez csak nem bűn! És azt hitte, mint még elég sokan a játékban, hogy ez az egyetlen kiút! Ez mért...? Én... nem tudom felfogni, hogy ez miért bűn...

Nami feszengve figyelte a kitörő vitát, nem értette a szavaikat, de inkább nem is akarta.
- Ez is miattam van, igaz? - kérdezte halkan - Én... tényleg nem akarok több bajt keverni. Segíteni akarok! Szeretném jóvá tenni, vagy... ellensúlyozni... - kérlelőn pillantott Tatsuyára - Könyörgöm higgy nekem!

Yuuka az elején csak tehetetlenül hallgatta a fiúk vitáját. Fogalma sem volt, hogyan szólhatna közbe, hogyan állíthatná le őket. De utána... utána Ichiru Namihoz hasonlította Sayurit... Nem... Sayuri nem volt olyan, mint Nami...
Bár őt megsebezte, azt állította, meg akarja ölni, de a felvételen egészen más hallatszott. Mi ez a kétféle Sayuri? Tényleg végig akarta játszani, bármi áron? Tényleg megölte volna őt is? De akkor miért mondta azokat Shinjinek? Tényleg úgy érzett, vagy csak azért, mert tudta, már a halálán van...? Lehet, hogy akkor új megvilágításba került számára minden? Lehet, hogy Nami is így van vele...?
- Mit mondott még...? - kérdezte halkan, miután kicsit összeszedte magát. - Mit mondott Sayu? Tényleg így gondolta...?

Tatsuya zavartan nézett Namira. Őszintének tűnik, túlságosan is... Jajj, nem szerette, ha ilyen szemekkel néznek rá! Mert... akkor nem tudott nem hinni a szemek gazdájának. Megint túl naiv...? Meglehet... mégsem tud más lenni. Most nem. Felsóhajtott.
- Rajtad gondolkodok már egy ideje... - szólalt meg - De...még mindig nem tudok állást foglalni. Túl egyszerű lenne semlegesnek maradni, ugye? Csak egy végső mentsvár... A szemeid... én... Szeretném azt hinni, hogy nem csak a saját bőrödet akarod menteni, hanem tényleg érdekel a csapat. Szeretnélek nem félreismerni. Szeretnék hinni neked... és most úgy érzem, talán képes is leszek rá.

Ichiru összerezzent. Benawi dühösen meredt rá. Mért kellett szóba hoznia Sayurit?! Ichiru próbált kinyögni valamit, de mindig csak belekezdett a szó elejébe, elhallgatott, mielőtt értelmessé formálta volna, és máshogy kezdett újra bele.
- Nem is tudom... - nyögte ki védekezően, és igyekezett visszaemlékezni - Nagyon zaklatott volt... Sírt... Nem tudom... nem tudom, mit gondolt belőle komolyan... Valami olyasmit mondott, hogy... csak a saját túlélési esélyeim rontom, ha... segítek valakin... de én... én mondtam neki, hogy... szerintem nem számít... hogy én inkább meghalnék, minthogy feladjam az elveim és... és... meglepődött, nekem akkor úgy tűnt, hogy aztán... egyetértett velem... mégis... És utána mikor Shinjivel összekaptunk, ő állított meg, hogy ne öljem meg, szóval... Biztos tényleg úgy gondolta...
- Mi? - kapta fel a fejét meglepetten Benawi - Te meg akartad ölni Shinjit?!
- Én... - hebegett a fiú - Nem, nem hiszem... Vagyis abban a pillanatban igen, de... nagyon felidegesített... Shinji egész más kategória... Nem ölnék embert, soha... de Shinji...
Benawi felnevetett.
- Nem te mondtad az imént, hogy Nami is ember.
- De Shinji egész más! - hajtogatta dacosan Ichiru - Ő a legrosszabb... tényleg...
- Semmi alapja az ellenségeskedésednek. Shinji egy teljesen normális srác... Jó, neki is vannak hibái, de...
Ichiru idegesen megrázta a fejét.
- Nem, nem az! Nem kellett volna magára hagynom vele Sayurit! Tudhattam volna, hogy baj lesz belőle! Még most is élne, ha nem hagyom ott! - Yuukára nézett - Ha valakit okolni akarsz Sayuri haláláért, hát Shinji az igazi felelős... - mondta, és komolyan így is gondolta.

- Én nem tudom, mit gondoltam akkor... - nézett továbbra is Tatsuyára a lány - Mikor Nobuval voltunk ketten. Elragadott valami félelmetes, és... Elfelejtettem sok mindent. De... Natsuki a barátom. És Midori is az. Ők és Nobu fontosak számomra. Őket boldognak akarom látni. És nekik fontos ez a csapat. Nem lennének azok, ha veletek történne valami. Ez az okom. Nem kell a jóindulatomban hinned, azt nehéz is lenne feltételezni... Akkor nem öltem meg volna olyanokat, akik meg másoknak voltak fontosak... - felsóhajtott. Már régóta szeretett volna valakivel beszélgetni valamiről, de... Nem zúdíthatja ezt most Tatsuyára...

Yuuka meredten bámult maga elé a semmibe. Sayuri... akkor és ott a hegyen... te tényleg megöltél volna, ha alkalmad nyílik rá, ugye? Ha nem kap el a roham... Ha nem vagyunk annyian... Ennyire gyűlöltél...? És miért változott meg a véleményed? Mert segíteni próbáltam? Mert találkoztál Ichiruvel? Utána leállítottad, mikor Shinjire támadt... De Ichiru most épp azt mondja, hogy Shinji a hibás... Túl sok a bűnbak, mindenki mást okol... Ki az igazi felelős a halálodért?
Namiék, akik rád találtak és megtámadtak? Ichiru, aki ott hagyott? Shinji, aki szintén elvált tőled egy rövid időre? Vagy... én? Én indítottam el ezt az egészet... Én ingattam meg a bizalmad... Bár a felvételen már másként beszéltél, de korábban te is engem okoltál mindenért... Akkor végtére is... miattam haltál meg... miattam viselkedtél úgy a játékban, ahogy.
Fülére szorította a kezét, hogy ne is hallja a vita további kimenetelét. Egyre inkább eluralkodott rajta az önvád, egyre hangosabban lüktetett a fejében a 'miattam' szó. Már sírni sem tudott. Csak nézett előre és magát okolta mindenért.

Benawi ijedten vette észre mit cisnál a lány.
- Yuuka! - megfogta a karját és elhúzta a füléről. Ennyire... ennyire felzaklatta Ichiru - Yuuka... jól vagy? - ó a fenébe, ezt a hülye kérdést! - Nem, látom, hogy nem... - magához húzta a lányt, s szorosan átölelte.
- A fenébe már Ichiru! Mért kellett ezt?! - kiabált rá - Mindig csak bajt okozol! - fakadt ki végül. Ichiru döbbenten nézett rá. Mindig csak... Tényleg így gondolja? Maga elé bámulva hátrált el. A legjobb barátja ezt gondolja róla? Rá már... tényleg nincs szükség... Akinek lett volna, azt otthagyta holmi sértődöttségből... És mi lett a vége...

- Keentaaaaaa! - hevesen átölelte - Úgy hiányoztál!
Miután jól meglapogatta szegény, sebesült fiút, elengedte, s jobbra-balra forgatta a fejét.
- Nobu-cha~n! - sikkantott fel megint. A háttérből Rhysa karakterei hülyén néztek rá.
- Ki ez a liba? - pislogott értetlenül, összeráncolt szemöldökkel Shouri. Haruka megrántotta a vállát.
- Még életemben nem láttam.
- Ez csak azért van, mert még élsz - hallatszott Fumi lemondó sóhaja valahonnan messziről.
Ekkor, és pontosan ekkor történt, hogy egy szelíd hangjához képest most egész határozottan közeledő szőkeség jelent meg, s parancsolón toppantott.
- Nem hiszem el, hogy ezt megcsináltad! Sipirc vissza a helyedre!
Lyra lemondóan sóhajtott, és még néhány bús pillantást vetett kedvencei felé, mielőtt Rhysa nyomában egy másik dimenzió homályába tűnt volna.

Benawi hiába vette el Yuuka kezeit a füléről, a lánynak valahogy mégis sikerült kizárnia fejéből a fiúk vitájának végét. Fel sem fogta igazán, hogy Benawi karjai között van, csak úgy... volt. Sok volt már neki az itteni történésekből? Lehet. Lehet, hogy végre csak el akart menekülni. Ha így is volt, gondolatai továbbra is fogva tartották.

Tatsuya már épp azon gondolkodott, hogy erre vajon mit válaszoljon, mikor ő is felkapta fejét a vita utóhangjaira. A franc... ennyire nem tudja összetartani a csapatot?! De ha közbelép, akkor lehet, hogy csak ront rajta... Megmozgatta tagjait, hogy ha mégis eldurvul a helyzet, gyorsan odasiethessen. Közben kérdőn nézett Namira. Szerinted... most mi legyen...? Ehh, fene ezt a nagy határozatlanságomat!

Mielőtt a távoli dimenzió homálya elnyelte volna alakjukat, Rhysa még vetett egy gyors pillantást a háta mögé.
- Hmm... nem mintha szeretném, hogy meghalj... - fordult vigyorogva Hayate felé - de ha így történne, csak hogy tudd, jó kezekben leszel - pillantása végigsiklott a többieken. - Ó igen, és te is Shouri, meg Ichiro is, meg... na igen, meg Shinji, meg Kenta, meg... - vigyora még szélesebbre váltott egy bizonyos egyénnél - Sumo-chan~. Na jó, már megyek is, mert elkapjátok tőlem a H1N1-et, amit még nem ismertek, de nagyon csúnya dolog. Még találkozunk~
...

- Ti... - szólalta meg egy idő után Ichiro. - Ki az a Sumo-chan...?
- Nemtom... - csóválta tanácstalanul a fejét Haruka. - Én egyenlőre azon gondolkodom, miért lett néhány helyen olyan dallamos a szavak vége...
- Na jó, ki főzött legutóbb? - fonta karba a kezét Ichiro. - Ha kiderül, hogy valaki bizonyos gombafélét rakott a kajámba, velem gyűlik meg a baja.
- Jó kezekben...? - vakargatta a tarkóját Hayate. - Mit érthetett az alatt, hogy jó kezekben?

Nami ijedt szemekkel nézte, ahogy Ichiru eltávolodik Benawiéktól. És most talán nem csak fizikailag. Idegesen fészkelődött. Miatta... Nem kellett volna szóba állnia vele, most bajba keverte... Valahol mélyes sejtette, hogy akkor tenné a legjobbat mindenkinek, ha csak szépen, csendben meghúzná magát, de erre képtelen volt. A mellette ülő fiú pillantására összerezzent. Mit várhat tőlem? Mit tudnék pont én tenni?! Hogy segíthetnék én bármit is...? Érezte, hogy csak rontani fog a helyzeten, mégse bírt tétlen maradni. Felállt, s mre észbe kapott, már Benawiék előtt guggolt. Yuuka borzalmasan nézett ki. Sayuri miatt? Tehát erről is ő tehet? Biztosan ő. Csakis ő. Kinyújtotta a kezét, s a lány vállára helyezte.
- Sajnálom... - mondta halkan, lehajtott fejjel. Aztán ijedten rezzent meg, ahogy Benawi elkapta a karját.
- Ne érj hozzá! - sziszegte - Nincs jogod a közelébe jönni!
Döbbenten nézett a fiúra. Hogy lehet ennyi gyűlölet valakinek a hangjában?

A röpke kis intermezzo után Nobu türelmetlenül nézett az órájára. No, mindjárt ott kell lenniük a háznál. Aztán sipirc északra, ahogy csak lehet. Nem húzhatják az időt, mert azzal... életeket veszthetnek...
Midori csúnya pillantásokat vetett a fiú hátára, de nem szólalt meg. Túl gyors ez a tempó Kentának, de ha megállnak... Nem lehet, nem kérhet erre senkit, ráadásul azzal az infózseni lelkivilágába is beletiporna, és sajnos túl jól tudta, hogy az a bizonyos másik nem mennyire érzékeny az önbecsülésére. Sóhajtva fújta ki a levegőt, és kényelmetlenül igazgatni kezdte a szoknyáját.

Tatsuya nem gondolta volna, hogy Nami oda is megy, ezért kissé döbbenten nézett a lány után. Benawi reakcióján már meg sem lepődött igazán, valami hasonlót várt. Végre felállt és ő is közelebb lépett a trióhoz. A dolgok most álltak egyik legközelebb az eldurvuláshoz. Nem, nem szabad, hogy ennél nagyobb legyen a széthúzás, most még muszáj összetartaniuk...!
De mégis mivel állítsa le Benawit? Yuuka láthatóan rosszul van, ráadásul talán valamiféle sokkos állapotba került - legalábbis az elég üres szemeiből ítélve -, a fiú pedig csak védeni akarja. Meg kell próbálnia semlegesnek maradnia!
- Benawi, kérlek figyelj egy kicsit - kezdte volna Tatsuya, de észrevette, hogy Yuuka szemei mintha kissé elkerekedtek volna. Talán magához tért, és még nem igazán tudja, hol van? - Yuuka...?
- Nem ők voltak... - a lány hangja halk volt, Tatsu mégis ki tudta venni a szavakat, amint Yuuka szemeit rá emelte - miattam volt, ugye...?
- Miattad...? - rázta meg enyhén a fejét a fiú. - Mi lett volna miattad...? De hát Sa... - még időben észbekapott és elharapta a nevet. Miről beszél a lány? Mi mehet a fejében?

Nami elkerekedett szemmel nézett a lányra. Miről beszél..?
- Hagyd már abba ezt a hülyeséget! - emelte fel a hangját Benawi. Valószínűleg a kétségbeesés, hogy nem tehet semmit a lányért, tette ennyire dühössé, s már az sem érdekelte, hogy vele beszél ilyen hangsúllyal. Elengedte Yuukát, nem gondolkodva a felállt, és a hátizsákjához kapott. Nami ijedten ugrott hátra.
- Kérlek Benawi... - nézett rá valóban könyörő szemekkel, de abban a pillanatban ezt a fiú egész máshogy látta.
- Most bezzeg kérsz mi? Még csak az kéne, hogy kioktass az összetartásról, pont te! Mi ez a hirtelen váltás, a sérülésed miatt van?! Már te is érzed, milyen vacak a tudat, hogy igen, lehet, hogy itt fogsz megdögleni?! Ez mért nem tudott akkor érdekelni, mikor nem te szenvedtél?!
A lány lassan fejét ingatva hátrált. Szemében most már tényleg csak a kétségbeesés látszott. Mert ezúttal nem tudott volna magyarázatot adni. Benawi a nehéz kardot két kézzel rászegezve követte a lányt. Az, hogy most ártatlannak és sérülékenynek tűnt csak még jobban felidegesítette, mert tudja jól, hogy nem volt az. Már lassan egy napja, hogy a hegyen találkoztak...
- A hegyen... - ismételte meg immár hangosan a gondolatát, mert más is szöget ütött a fejébe - Hamarabb is észhez térhettem volna. Ott, akkor meg kellett volna ölnünk benneteket. Sok embert megmenthettünk volna. Értékes embereket.
Nami megremegett. Tehát ők nem azok. És ilyen nyíltan kimondja!
- Benawi! - hallatszott most már Ichiru megrökönyödött hangja is.
- Fogd be! - ordított rá - Nézd meg, mit csinált, nézz rá Yuukára! Tönkreteszi! Nem ezt érdemelné, Yuuka annyira rendes lány, mindenkivel kedves, jóindulatú és... mindent a lelkére vesz... A saját érdekeivel nem is foglalkozik, csak mindig, hogy másoknak jó legyen!
Nami halkan felnyögött, ahogy a fiú megint rászegezte a tekintetét.
- Többen voltunk... Azért menekültetek el, mert ti is tudtátok, hogy nincs esélyetek... Akkor kellett volna bátrabbnak lennünk... Már tudtuk milyenek vagytok, mégse mertük meglépni...

Tatsuya az oldalára kötött kalapácsra gondolva akaratlanul és végigmérte a másik fegyverét. Kalapács a kard ellen... Meddig tudná húzni az időt? Tudná addig, amíg a többiek visszaérnek? Már egy ideje nincsenek lövések, tehát vagy győztek, vagy... nem, győzniük kellett.
De most vissza ide. Mindketten sebesültek, de Benawi állapota még mindig súlyosabb az övénél. Ha emiatt halna meg... te jó ég, ennyire a végén nem veszíthetik el a fejüket!
- Benawi! - szólt rá most már ő is, és kézbe véve a kalapácsot igyekezett a fiú és Nami közé kerülni. Ennyit a semlegességről, de ő ezt nem fogja szótlanul végignézni! - Gondolkodj már! A sebeddel alapból nem kéne erőltetni a harcot, ne most engedd ki a dühödet! Ki kell jutnunk, nem érted? Hogy számolhatnék el a többieknek, ha valamelyikőtöknek baja esne? Legyen az Nami, vagy éppen te. Tudom, hogy nehéz, de ahelyett, hogy a torkának esnél, másra kell koncentrálnunk. Most akarod szétzilálni a nehezen összekovácsolt csapatot?
Tatsuya elszánt tekintettel nézett a másikra. Remélte, hogy meg lehet győzni őt észérvekkel, mert az biztos, hogy Benawira ő rá nem sújtana teljes erőből. Ó, bakker... Lehet, hogy lesz egy pár újabb sebhelye...?

Yuuka összerázkódott az egyre szaporodó kiáltások hangjára. Hitetlenül nézett körül. Mi az, megtalálta őket az ellenség...? Úgy érezte magát, mint aki álomból ébredt, gondolatai is még az álom és ébrenlét határán mozogtak. De... miért van így egyedül...?
Üres szemeibe lassan kezdett visszatérni az élet. Benawi...? Tekintetével a fiút kereste, és a következő pillanatban elkerekedtek a szemei.
Benawi és Nami...? Mit... miért? Mondott valamit ebben a furcsa félálomban, amitől egymásnak estek...? Nem lehet, hogy még ezt is... Vagy... vagy Nami most Benawit akarja elvenni tőle...? Nem, nem tenne ilyet, nem azért állt a csapatba, de akkor miért?
- Benawi...? - próbált odakiáltani a fiúhoz, de a hangja még bizonytalan volt. Nem volt benne biztos, hogy meghallották-e, ezért újra próbálkozott, de száját csak hasonló halk kiáltás hagyta el - Benawi?!

Benawi dühös tekintetével szinte felnyársalta Tatsuyát. Gondolta, hogy se ő, se Ichiru nem fogják hagyni, hogy végezzen a lánnyal, de... Most ahhogy ez megtörtént mégis haragos volt. Ellene azonban mégsem küzdhet! Amennyire eltompította az agyát a harag, lefoglalták tomboló gondolatai, esélytelen lett volna a halk hangot meghallani, csakhogy az... Yuukához tartozott! Félve nézett vissza rá. A lány tekintete talán már egy árnyalatnyival tisztább volt, mint az előbb. A dühtől zihálva nézett vissza Tatsuyára, Namira és a pár méterrel mögöttük ácsorgó Ichirure. Aztán leeresztve a kardot visszasétált a lány mellé. Nem ült le, csak csendben nézte őt. Mit mondhatna neki? A félelem és a tehetetlenség mindannyiukból valami rémisztőt hoz elő. Hogyan érhet ez véget? Még ha ki is jutnak innen... Túlélhetik? Vagy már... menthetetlenek?
- Yuuka? - szólalt meg ő is halkabban. "Felfogtál bármit is abból ami az imént történt?" Rettegéssel töltötte el, amit az imént láttott. Mi van, ha a lány már sose lesz a régi? Ha elkezdődött benne valami... visszafordíthatatlan? Namiék miatt! Soha, soha sem bocsátja meg! És magának sem, hogy nem tudja megakadályozni! Hogy kevés ahhoz, hogy magához térítse a lányt, hogy elvonja a figyelmét, kevés, hogy az higgyen neki, bízzon benne...

Nami remegve dőlt hátra egy fának. Megint a sírás határán volt, pedig ez annyira nem jellemző rá! Ichiru tanácstalanul nézett Tatsuyára. Ezt most még Nami sem érdemelte meg, vagy csak ő túl rendes hozzá? De nem mert odamenni vígasztalni, hisz azzal nyíltan neki adna igazat. Ellenben a legjobb barátjával. Épp elég súlyos így is a helyzet... A másik fiúra nézett. És neki mit mondhatna? A barátja, aki "mindig csak bajt okoz", mégis mit tehetne most?

- Benawi, én...
Yuuka hálásan nézett föl Benawira. Abbahagyta, nem folytatta az imént, bármiről is volt szó. De... ha ő nem tért volna magához, folytatta volna...?
A nemrég még őt ostromló kínzó gondolatok ismét megpróbáltak beférkőzni a fejébe, de maga sem igen értette, hogyan, ezúttal sikerült kívül tartania őket. Nem, nem akarom hallani! Nem kelletek! Most már... úgysem lehet visszafordítani, mire jó az önkínzás? Mire...?
Rövid távon lehet, hogy legyőzte, de csak remélte, hogy továbbra is tartani tudja magát. Megrémítette, hogy pár perc emléke szinte kiesett a fejéből, hogy nem emlékezett rá, mit tett vagy mondott. Lehet, hogy megbántotta valamivel Benawit? Nem, ennek nem szabadott megtörténnie...
Egyszerűen nem jöttek szájára a szavak, ezért még reszkető kezét bizonytalanul a fiú felé nyújtotta. Nem vágyott most semmi másra, csak egy biztató pillantásra, egy ölelésre, bármire! Csak tudnia kell, hogy nem tett semmi bántót...


Tatsuya állta Ichiru pillantását, de hasonló tanácstalannak érezte magát. Nagy teher esett le a válláról azzal, hogy Benawi leeresztette a fegyvert. Talán amíg Yuukával van elfoglalva, ki kéne használniuk a pillanatot...
- Nami... - szólította meg halkan a lányt. - Gyere, arrébb tudsz jönni kicsit? Iszol egy kis vizet, hátha jót tesz...
Persze tudta, hogy a víz a lelki sebeken nem sokat segíthetett, de...
"De talán kissé kikerülsz Benawi látószögéből és megnyugszol..."

Nami bólintott, s követte Tatsuyát. Igaza lehet, megeshet, hogy egy kis víztől... Döbbenten pislogott reszkető kezére. Mi a fenét művel? Most komolyan vigasztaltatja magát? Te jó ég, ez nem ő! Ő nem ilyen! Őt nem kell istápolni! Főleg nem nekik...
Dacosan a válla mögé vetette a haját, s kiegyenesítette a tartását.
- Jól vagyok - mondta hidegen. Nem, nem látszódhat gyengének. Tudnia kellett, hogy ha idejön ilyen dolgok kivédhetetlenül meg fognak történni. És nem érdekelte. Korábban nem. Csak éljék túl Nobuval, ennyit akart, a többiek cseszegetését meg elviseli. Ha kell harcol, ha kell tűr, de nem veszi a lelkére... Nem... Semmi köze a többiek bajaihoz, mért keveredett bele? Nem szabadott volna. Innentől újra kizár magából mindent, ami enm Nobu. Mert most már csak érte él. Így kell lennie.

Benawi ellágyuló tekintettel fogta két keze közé a lányét, s letérdelt mellé. Képtelen lett volna ellenállni bárminek, ami vele kapcsolatos.
- Kérlek Yuuka, azt mondtad igyekszel erősnek lenni, hogy túl akarod élni, ne csinálj még egyszer ilyet! Megőrjít téged így látnom! Hagyd már a múltat, mert így jövőnk se lesz! Ne tedd ezt velem!

Tatsuya gyanakodva figyelte Nami hirtelen változását, de nem tett megjegyzéseket. Teljesen más, mint az előbb. Változhat egy ember hangulata, tartása ilyen hirtelen? Valószínűleg igen, ő pedig nem is ismeri igazán Namit. Nem tud róla semmit, és nem most kezd majd el kérdezősködni. Ha így akarja... akkor legyen így. Azért továbbra is figyel majd rá, mint a csapat tagjára, akár akarja, akár nem.
- Rendben... - mondta ki végül.


- Én... én... - Yuuka lesütötte szemeit. Sajnálod? Akkor megint ugyanott vagy, nem változik semmi. Nem, Benawinak jócskán elege lehet már a "sajnálom"-jaidból. Tényleg össze kell szedned magad, hisz innen csak úgy lehet kijutni, ha összefogtok, ha reményt adtok egymásnak. És ő szeretett volna reményt adni Benawinak. Nem mondta ki a "sajnálomot", helyette inkább bólintott.
- Ígérem. Igyekszem kevésbé sebezhetőbb lenni, csak... az előbb túl váratlanul ért. De nem fordul elő többet, ezúttal tényleg nem.

- Jól van... - bólintott Benawi és elengedte a lány kezét - Én itt vagyok melletted. Ne fojtsd magadba, ha fáj! Segíteni akarok neked. Osztozni akarok mindenben, ami veled kapcsolatos, legyen az jó vagy rossz. Komolyan mondom.
Egy finom csókot lehelt a lány ajkára.

Az első, amit visszaérve Nobu megállapított, hogy "Egyesek de összemelegedtek." A következő pillanatban pedig már a nyakában is volt Nami.
- Hála az Istennek! - szólalt meg szorosan ölelve a fiút - Féltem, hogy mi lesz... De akkor most már minden rendben, most már kijutunk...
Nobu nem akarta ilyen hamar lelombozni a lányt, s így csak hátát simogatva ennyit mondott:
- Mit gondoltál? Nekem nem esik olyan könnyen bajom! Egy karcolással sincs több rajtam! Megmondtam, nem?

Yuuka ismét bólintott. Rendben, mostantól így fog tenni. Együtt... együtt biztosan könnyebb lesz. Most viszont egy időre tényleg hagyjuk a múltat.
A röpke csók után szelíden rámosolygott Benawira, majd hirtelen mozgást vett észre a szeme sarkából.
- Benawi... - kerekedtek el szemei. - Visszajöttek... Itt vannak!

Hayate pillantását gyorsan végig is futtatta a házon és környékén. Úgy tűnik, minden rendben. A többiek még itt vannak, ezek szerint még nem értek ide. Még. De ami késik, nem múlik. Inkább elébe kéne menni a katonáknak, vagy még az erdőben elkapni őket. Nyílt terepen sokkal veszélyesebb. Akkor viszont a csapat egy része megint hátramaradhatna, ők meg előre... de várjunk... mi van, ha kerülővel jönnek? Vagy elkezdik körbevenni őket? Affene, ezt még rendesen meg kéne beszélni, és lehetőleg rövid időn belül.
- Hála az égnek... - sietett eléjük Tatsuya is. - Mikor egy idő után már nem hallottam a lövéseket, nem tudtam, mire gondoljak. És látszatra mind megvagytok. De egészben is? Nem esett senkinek sem baja.
- A nagyját már elláttuk - szólalt meg Haruka. - De van egy-két... neccesebb eset is... - akaratlanul is Kenta felé pillantott. Remek, és most még vár rájuk egy nagyobb harc. Kenta kimarad belőle, az már biztos!