7/2 - Útban a szabadság felé

Hayatének igaza volt, a mászás ennyi gépfegyverrel nagyon-nagyon bajos volt. De megoldották, és senki sem vette észre őket. Miért gyanús ez? Túl simán mennek a dolgok... Hát, akárhogyis... Majd ha bejutnak a gépszobába meglátják mi a helyzet. Talán semmi trükk, csak ennyire gépes a drágalátós kormány... Ehh... ha tényleg ennyi, lehet, hogy az ország felett is át kéne venni a vezetést... Nobu gyorsan elhesegette a gondolatot. Semmi kedve nem volt ilyenekbe belefolyni. Ő csak ki szeretne jutni Namival, tengerparton sütkérezni, este meg gyertyafényes romantikában, kettesben tervezgetni a jövőjüket... Nem akart más bajaiba beleszólni.
Shinji egy morranással üdvözölte a visszatérőeket. Meglepetten nézett a sok fegyverre. Semmit sem hallottak kintről, hogy a fenébe csinálták?! Nobun még komolyabb új sebeket sem látott, de talán csak azért, mert eddig is tele vol vágásokkal, Hayate meg most szerezte az elsőket.

Haruka hitetlenül szemlélte a zsákmányolt fegyvereket, meg úgy egyébként a visszatért fiúkat.
- Hűűű... megcsináltátok... - mondta halkan.
- Ez még csak az eleje - felelte Hayate. - Akkor ezeket most átadjuk nektek és csatlakozhattok a másik csapathoz - Nobura pillantott, majd felvázolta a fiú által javasolt tervet.
- És akkor ti most... visszamentek? - kérdezte Ichiro. - Lehet, hogy várnotok kéne egy kicsit. Még el kell jutnunk a másik csapathoz, meg gondolom ők is át akarják beszélni, hogyan támadjanak. Mert ha egyszer már beindítjátok odabent az eseményeket, akkor már nem lehet tanácskodni és huzakodni, csinálni kell a dolgokat. Addig reménykedjünk, hogy nem fedezik fel idő előtt azt... nos, amit hátrahagytatok.
- Hmm... igaz - bólintott Shouri. - Meg gyorsan gondolom azért mi is egyeztetünk majd.

- Jól van - bólintott Nobu - Akkor menjünk át mindannyian délre, gyorsan egyeztessünk tervet, de aztán sietünk vissza. Nem húzhatjuk az időt, épp azért, amit Ichiro mondott. Ha megtalálják a hullákat szarban leszünk, oda a meglepetés... Nagy mázlink volt eddig...

Hayate út közben azon gondolkodott, hogy mi van, ha az ellenfelük átlát rajtuk? Még mindig előtte lebegett egy sokat hallott figyelmeztetés: "Az ellenség sosem tudhatja, mikor mit gondolsz!". Vajon most ez a helyzet? Vagy észreveszik a holttesteket, mégsem tesznek semmit, mert... egyszerűen tudják, hogy visszajönnek? És várni fogják őket...? Nem, nem lehet... Vagyis lehet, de miért történne pont most ilyen, ha már eddig eljutottak?

Midori izgatottan mocorgott meglátva a többieket. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el csacsogni. És mindenki jól van, itt van! Még Hayatéék is idejöttek. Kíváncsian térdelt fel, hogy mi lesz most. Nobu lepakolta a gépfegyvereket.
- Nektek négyőtöknek mindenképp jut - mondta halkan -, és még kettő a tartalékcsapatba.
Midori bizonytalanul vette kezébe az egyiket. Hű... És ő nemsokára ezzel fog gyilkolni. Félelmetes... Kenta aggódva szemlélte a lányt. Nem illett a kezébe az a fegyver. Natsuki már sokkal közönyösebben vette el az egyik gépfegyvert.
- Mikor mentek vissza? Van valami változás? - kérdezte a lány.
Nobu megrázta a fejét.
- Ha átbeszéltük a lényeget, megyünk, csak legyen kész tervetek, mert ha mi akcióba lendülünk, ti se várhattok tovább.
Natsuki határozottan bólintott.
- Hát akkor csak... - kezdte Kenta - Be a főbejáraton, igaz. És... lőni... ennyi. Ehhez nem nagyon kell terv.
- Tartsatok a bázisuk felé - mondta Nobu - Mi is azt fogjuk tenni, ott találkozunk. Ne hagyjátok, hogy bárki is a hátatok mögé kerüljön! Ha időt is vesztetek vele, nézzetek be minden terembe, amit elhagytok, és végezzetek mindenkivel! Értitek? Mindenkivel. Nincs kegyelem.
Midori nyelt egyet, de bólintott.

Daisuke cél nélkül keringett a fák között. Leginkább egyenesen ment, csak akkor tért le a belőtt irányról, amikor valami akadályt talált. Nem akart túl messzire elmászni, de vissza sem kívánkozott menni.
Ment, ment, ment, még mindig ment, és akkor... hirtelen megállt.
Egy test feküdt a földön, méghozzá...
- Kohei? - sziszegte halkan, de rögtön el is harapta a folytatást.
Nem szabadna itt lennie, a nyakörv még simán lehallgatja. De... valahogy kíváncsi volt, mi történt. Vajon mennyi a hatósugara egy ilyen hangérzékelőnek...?

- A tartalékcsapat nem sokkal utánatok úgyis bemegy, így ők is tudnak fedezni - bólintott Hayate. - Figyeljetek, hogy lehetőleg takarásból lőjetek, minél kevesebb felületet nyújtsatok nekik a támadásra. Akkor... remélhetőleg bent találkozunk.
Biccentett egyet a többieknek, majd kérdőn Nobura nézett és megindultak visszafelé.
Eizan töprengve vette kézbe az egyik fegyvert. Te jó ég, életében nem lőtt még...
- Öhm... - kezdte bizonytalanul. - Remélem, nem titeket talállak majd el vele, de bízok benne, hogy biztos lesz a karom... Nyugi, tényleg nem talállak majd el titeket.
Legalábbis remélte. Talán inkább magát nyugtatgatta, mint a többieket.
- Annyira nem nehéz vele bánni, a puska rosszabb - igazította meg vállára vetett fegyverét Ichiro. - Mert az visszarúg és gyakrabban kell tölteni. Bármilyen furán is hangzik, de majd ráérzel az ízére.
- Hát... kösz.

- Nyugi, menni fog! - bíztatta Natsuki - Még nekem se volt sose lőfegyver a kezemben, de nem tűnik olyan bonyolultnak...
Kenta még mindig aggodalmasan vizslatta Midorit. Ő maga viszolyogva vette kézbe fegyverét, de a lány inkább kíváncsian nézegette, aztán várakozón fordult az épület felé. Jajj, Midori, ugye... te nem szeresz öldökölni? Egyre jobban aggasztotta ez a kérdés. Nami barátnője, olyan könnydén összecsapott Shourival, aztán Namival is, még Tesshin ellen is harcolt egy darabig. Barátok ellen is simán harcolt. És összeszedte Tesshin minden megmaradt fegyverét! Egy olyan emberét, aki... akit fájhatott így látnia, sőt tudta is, hogy nagyon fájt. Ez nem normális, nem igaz? Ez a lány tényleg gyerekes kíváncsisággal várja az elkövetkezendőket. Ennyire naív vagy más áll a dolog mögött? Shourira lesett. Ő látta milyen Midori, mikor harcol. Kenta még sosem. Csak azt, ahogy már állnak Shourival egymással szemben. Lehet, hogy Midorit nem is attól kell leginkább félteni, hogy nem tudja megvédeni magát, hanem... Máshogy fog gondolkodni, mint ők. Mindigisis máshogy gondolkodott. Fura lány.

Akihito némán ücsörgött, s a maradék fegyverekre nézett. Na ezek most kihez tőlük? Ő maga nem feltétlenül akart lestoppolni egy fegyvert, ráér benn is, minek tolakodjon? Illene akkor már az egy szem lánynak adni egyet, a nagyobb biztonságérzet miatt.

Shouri elkapta Kenta pillantását, de mivel nem tudta igazán mire vélni, inkább figyelmen kívül hagyta. Ha akarna valamit, azt úgyis mondaná, nem?
- Na jó, nekem jó a puska is, bár a gépfegyver kétségkívül hatékonyabb - szólalt meg Ichiro. - Na de ki kapja addig is ezt a kettőt?
Shouri Harukára pillantott, és Akihitohoz hasonló következtetésre jutott.
- Az egyik legyen Harukáé.
A lány kivételesen nem ellenkezett, csak bólintott.
- A másik... hmm... Shiroi? - folytatta Shouri, de közben érdeklődve pillantgatott a megmaradt fegyver felé.

- Nos.. - kezdte halkan Hayate persze Nobunak címezve szavait - Merre kezdjük? Minél távolabb a főbejárattól, hogy errefelé vonzzuk őket? Ha tudunk, keresni kéne egy jól védhető kis helyet is, már ha van ilyen.
Közben tekintetével az épületet pásztázta. Vajon felfedezték már, hogy nemrég ott jártak? Ha megtalálták a holttesteket, bajban lesznek.

- Nem hiszem, hogy nálam lenne a legjobb kézben - rázta a fejét Akihito - Olyannál legyen, aki a legjobban tud vele bánni. Ez biztos nem én vagyok. Egyenlőre maradok a szigonynál, aztán meglátjuk, ha több is lesz...

- Mi lenne, ha visszamennénk a jobboldali négyeshez? - kérdezte halkan Nobu - Gépfegyverel, ketten gyerekjáték lesz! Az a terem még egész védhető is, ha jön a többi... És a lehető legmesszebb van a főbejárattól. Aztán ha kezdenek fogyni átaraszolgatunk Matsue-kedves felé...

Shouri elfojtotta mosolyát, és az utolsó fegyver felé nyúlt.
- Rendben, akkor ha nincs ellenvetés, ez marad nálam.
- Akkor most megint csak várunk - jegyezte meg Eizan. Szemeiben megjelent a bizonytalanság, de éppúgy ott volt mellette a tenni akarás, a küzdeni vágyás. Az életük, a jövőjük a tét. Mindent bele kell adniuk.

- Támogatom az ötletet - bólintott Hayate. - Ha felhangzanak a lövések, az őrök egy része felénk indul majd, Kentáék pedig befelé. Remélem ki tudják használni majd ezt az előnyt. Hmm... Matsuét meg kéne kímélni legalább addig, amíg kiszedjük belőle, hogyan juthatunk föl legegyszerűbben egy hajóra. Előbb-utóbb magunk is rájönnénk, de most nincs kedvem még találgatásokkal is húzni az időt. Na, lassan ott vagyunk. Van még valami, amit esetleg egyeztetnünk kell?

Natsuki közelebb húzódott Eizanhoz. Mi van, ha most meghalnak? Soha, de soha többé nem lehetnek egymás mellett! Talán ez az utolsó alkalom, hogy... Összeszorította az ajkát, s uralkodott magán. Nem lesz semmi baj, nyugi!

Eizan észrevette, ahogy Natsuki kicsit felé húzódott. Megint feltámadt benne a kísértés, hogy átölelje a lány vállát, de visszafogta magát. Helyett inkább bátorítónak szánt mosolyt küldött felé. Minden rendben lesz. Annak kell lennie...

- Semmi, ami eszembe jutna... - rázta a fejét Nobu, majd beugrott az ablakon. Nem is beszéltek többet, egyből a maraék négy őr felé vették az irányt. Azok ugyanolyan meglepetten meredtek rájuk, mint az eddigiek. Szóval még nem fedezték fle a hullákat. Hát.... ezek már nem is fogják.
Mielőtt fegyverhez nyúlhattak volna, Nobu már eresztett egy-egy sorozatot a kettő közelebbibe. Halotta, h Hayate ugyanígy tesz, s az egyik katona össze is esett. A maradék egy kétségbeesetten tüzelt, de komolyabb sérléseket egyik fiúnak sem tudott okozni, s a következő másodpercben már ő is holtan rogyott össze Nobu lövéseitől.

Natsuki összerezzent meghallva a lövéseket.
- Kezdődik... - suttogta. Hirtelen belé hasított a félelem. Most be kell mennie... be kell menniek a golyók záporába... Meglepte, hogy így reagál, de nm akart menni. Nem akart innen elmozdulni, Érezte, hogy remeg a térde.
- Akkor, indulunk? - kérdezte türelmetlenül Midori.

- Igen, lőttek... - kapta fel a fejét Haruka. - Remélem, hogy ők lepték meg az őröket, és nem fordítva. Akkor... elindul az első csapat? Mi meg nem sokkal utána?
Shouri izgatottan dobolt ujjaival a gépfegyveren. Hamarosan...
Eizan kérdőn tekintett Kentára. Máris indulnak? Bár igaz, nincs sok vesztegetni való idejük. Remélte, hogy túl is élik valamennyien. Natsuki... mindjárt bele kell vágnunk, és onnan már nincs visszaút, bármi megtörténhet. Akkor fedezzük egymást, ahogy ígértük, de lehetőség szerint a többieket is. Muszáj megtennünk.

- Nos, a belépő megvolt - töltötte újra Hayate gyorsan a gépfegyverét. - Álljunk úgy, hogy kevésbé találhassanak el, mert van egy olyan érzésem, hogy másodperceken belül látogatóink érkeznek.

Matsue ijedten pattant föl.
- Mi a franc volt ez..?! - kiáltotta.
- Nem tudom, de... bármi is volt az, bentről jött. Az őrök talán...
- Elegem van a talánokból! Derítsék ki, mi a jó édes folyik itt, és bármi is az, intézzék el!

- Igen, menjünk - bólintott Kenta a társai felé, s megmarkolta a gépfegyvert. Natsuki csúszósnak éreze a kezét a fegyveren.
- Semmi baj - mondta neki halkan Midori - Minden rendben lesz...
Natsuki meglepetten nézet a lányra. Te jó ég, ennyire látszik rajta...? Vett egy nagy levegőt és bólintott.
A bejáratnál az őrök káromkodva fordultak vissza feléjük, meghallva a lépteket. Ők is hátra ekintgettek eddig a lövéseket hallva. A két lány lövései már le is terítették az egyiket, mielőtt az a fegyveréhez nyúlhatott volna. A másik már becélozta Natsukit, de lőni nem volt ideje, Kenta egy sorozattal végzett vele. Eddig minden simán ment. Beléptek a folyosóra. Kenta figyelmesen forgatta a fejét. Midori mellé szegődött. Natsuki azonban megtorpant, s nekidőlt a falnak. Borzasztóan émelygett a gyomra. Most lőttek agyon két embert... Jézusom... jézusom... Összegörnyedt.

Minden olyan... gyorsan történt. Egyik pillanatban még a fák között húzták meg magukat, a következőben már az iskola felé haladtak, utána pedig... nos igen, máris két katonával találták szemben magukat. Eizannak még felemelni sem volt ideje a gépfegyvert, mikor Natsuki már nagyban tüzelt az egyik katonára, majd közvetlenül utána Kenták is meghúzta a ravaszt. Csak... ő nem. Ő csak állt megkövülten, hirtelen azt sem tudva, hol van, és csak nézte, ahogy a két férfi élettelen teste a földre hanyatlik, majd...
- Natsuki... - hajolt aggódva a lány fölé. Azt hitte, hogy a lány megsebesült, de utána látta, hogy nem ez a baj forrása. Ő lőtt először... ennyire megviseli az embert, ha ilyen módon ont ki egy másik életet? Hamarosan talán ő is megtudja, bármennyire is nem szeretné. - Gyere... - nyújtotta a kezét a lány felé. - Nem szabad hátramaradnunk, az végzetes lehet...

Natsuki már egész testében remegett, de azért követte Eizant. Elöl Kenta és Midori... hogy bírják ilyen jól? Annyira közönbös az arckifejezésük... Csak mennek és... teszik a dolguk... Szorosabbra fogta a fegyver körül a kezét. Össze kell szednie magát. Ez most fontos. A többiekért teszi. Eizanért teszi!

Nem kellett sokat várniuk, hamarosan tényleg léptek hallatszottak a folyosóról. Hayate némán Nobura nézett, majd bólintott. Elhelyezkedtek a teremben, és megfeszített izmokkal várták az újonnan érkezőket. Öt katona rontott a helyiségbe.
Marhák... ezeknek sem tanítottak óvatosságot? Így csak annyi a dolguk, hogy meghúzzák a ravaszt. Lám, és Nobu már meg is tette, ennek pedig három katona élete látta kárát. Vagyis hajdani katonáké...
Hayate sem tétlenkedett, célba vette a megmaradt két őrt és ő is lőtt.Amint a lövedékek a testébe fúródtak, az első szinte rögtön meghalt, de a másiknak még volt annyi lélekjelenléte, hogy párszor elsüsse a fegyverét. Szerencsére már csak reflexből tette, rángatózó teste pár pillanat múlva szintén a földön kötött ki és nem is okozott több fejfájást a siúknak. Na igen, egy jól védhető hely sokat számít.
Hayate ismét tárat cserélt és várta a folytatást.

Eizan sejtette, hogy odabent nem lesz könnyű dolguk, de azért mégis meglepődött, mikor hamarosan kilenc gépfegyveressel találták szemben magukat. A franc... túlságosan nyílt a folyosó, innen nem lehet rendesen védekezni! De azért meg kell próbálniuk.
Mivel négyük még így is előbb kapcsolt, mint az őrök, ők kezdhették meg a reménytelennek tűnő harcot. Sorra morajlottak fel kezeikben a gépfegyverek, és próbáltak egyszerre csak az egyik támadó szárnyra összpontosítani, de így is csak két katonát tudtak kiiktatni. A francba... és ezek egyre jönnek!
Most az ellenfél sortüze következett. Egyaránt jutott belőle mindnyájuknak, és kicsit sem volt kellemes élmény. A beléjük fúródott golyók tépték, marták a húsukat, és amik csak horzsoltak, azok is égettek. Ez így... bajos lesz. Túl sokan vannak ellenük, hogyan bírjanak tartani kilenc, vagyis már csak hét gépfegyverest? Tessék, az ott most megint őt vette célba. Már várta a testébe hasító fájdalmat, de az nem akart elérkezni.
- Natsuki...! - kiáltotta hitetlenül, mikor rájött, hogy a lány fölfogta a neki szánt golyókat. - Amikor azt mondtam, fedezni, én... én nem pont arra gondoltam, hogy miattam kilyuggatod magad...!
Hálásan, mégis kétségbeesetten nézett a lányra. Képes lenne feladni érte az életét...?

Kenta a heves tűzpárbajban már lassan azt sem látta ki kire lő. Hányan jönnek még ezek?! A vérszag elnehezítette a levegőt, s bár az adrenalintól szinte nem érzett fájdalmat, de azt észrevette, hogy nehezebb megtartania a fegyvert, s a lába sem olyan biztos már. Hány golyót kaphatott? Meglepetten meredt maga elé, ahol Midori próbáta védeni őt a felé száguldó golyóktól... Te jó ég! De... miért? Miért kockáztat ennyit... miatta? Oldalra pillantott. Pont úgy, mint Natsuki Eizant. Úgy tűnt, a lányok jobban bírják a strapát. Újabb két katona terült el Natsuki majd Midori lövéseitől. Azért összeszedte magát, s ő is célbavette az utolsót. Aztán csend lett. Hirtelen nagyon üresnek tűnt minden. Csak por a levegőben, lehulló vakolat, és rengeteg halott a földön... Aztán hallotta Midori ijedt hangját. De nem igazán értette mit mond. Azt viszont érezte, hogy hozzáér.
- Te... aggódsz értem? - kérdezte halkan. Kezdett tudatosulni benne, hogy a földön ül, de valószínűleg csak Midori tarthatta... vagy a fal? Aztán hirtelen megérkezett a fájdalom is.

Eizan egész testében remegett, miközben végignézett a csatatéren. Kilenc halott... és szerencsére egyik sem közülük - még. Látta, hogy Kenta a földön van, de még élt. Talán nem végzetes...
Legszívesebben ő is így tett volna, annyira hívogatón kacsintgatott rá a föld. De jó lenne lefeküdni és aludni egy kicsit... Akkor talán nem fájna annyira.
Utána hasított bele a felismerés. Most már ő is... ölt. Felnőtteket, gépfegyverrel, hidegvérrel. Volt vajon családjuk...?
Ekkor Natsukira pillantott és elfelejtette előző gondolatait. Natsuki megsérült, azt már most látta. Vajon mennyire súlyos? És lelkileg... milyen állapotban van?
- Natsuki... - sietett volna a lány mellé, de észrevette, hogy az egyik lábát kicsit húzza. - Jól vagy? Mennyit kaptál? És ráadásul miattam... Látod... mondtam, hogy nem tudunk nem egymással foglalkozni harc közben... - erőltetett halvány mosolyt az arcára. Jó lett volna pihenni, de tudta, hogy mindjárt tovább kell menniük. Bár lassan jön a tartalék csapat, már van elég fegyverük. Együtt talán könnyebb lesz.

- Na mi van...? - vonta össze a szemöldökét Hayate. - Senki többet...?
Kérdőn nézett Nobura. Most vagy elfogytak - ami nem valószínű, vagy nem jönnek ide, ami lehetséges, vagy... előre mentek? Csak nem... ők sokkal előbb lőttek, ide kellett volna jönniük...
Esetleg még visszahúzódhattak a gépekhez, hogy azokat védjék. Mindenesetre idebent nem fog kiderülni, előbb-utóbb ki kell menniük.

Natsuki felpillantott Kentáról Eizanra, s közelebb lépett.
- Jól vagyok - vágta rá gyorsan - Te meg vagy? Jól leszel? - kérdezte nagyon aggódó hangon. Ahogy hadarta a szavakat, abban talán több is volt, mint aggódás. Hát persze, hogy nem tudta nem megvédeni! Ha nem teszi talán most már...

- Kenta, ugye.... ugye nem... - nyögte sírós hangon Midori. A fiú vett egy mély levegőt, de szaggatottabbra sikeredett, mint várta volna.
- Úgy nézek én ki, mint aki haldoklik? - kérdezte idegesen. A lányra pillantva rossz érzés uralkodott el rajta - Inkább ne válaszolj!
Most már jól látta, hogy a lány remeg. Ha tényleg komoly baja lenne, akkor nem tisztulni kezdene a kép, hanem fordítva, igaz? Bár még sose halt meg, ki tudja hogy megy ez... A fogát szívva próbált meg elhelyezkedni, hogy ne kelljen tartania magát.
- Nem hallhatsz meg, te vagy a csapatvezér! Te hoztál el mindannyiunkat idáig! - szaladt ki Midoriból. kenta megrázta a fejét.
- Dehogy, ez mindannyiunk érdeme. Most meg már csapatvezér se vagyok. Inkább Hayate. Én a gépekhez értek, nem vagyok jó stratéga... Meg úgy tűnik harcos se...
- De nekem rád van szükségem, nem Hayatére! - kiabálta a lány. Kenta elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a lány átöleli.
- Hé... - nyögte ki zavartan - Jól van... Nem... nem lesz semmi baj... Én nem foglak magadra hagyni, melletted maradok, oké?
Midori könnyes szemmel bólintott.
- Jól van... - tolta el magától egy kicsit a lányt, bármilyen jól esett is az aggódása - de ez most már... fáj...
Végignézett magán. Hova mentek azok a golyók? Tudja így folytatni a harcot?

- Akkor a gépek felé - mondta Nobu - Úgy beszéltük meg, ott találkozunk.
Visszalépve a folyosóra megint megtorpant és fülelt. Semmi. Csend. A többiek is pihennek elöl?
- Remélem senki sem halt meg tőlünk... Nem kéne... - összeszorította a száját - Mindegy.
Igaz, nem az ő dolguk megnézni mi történik ott. Az a tartalék feladata. A kíváncsiságát most félre kell tennie. Ha minden jól megy, úgyis hamarosan ők is Matsuééknél lesznek.

Haruka idegesen járkált a fák között a lövések hangját hallgatva, de egyszer csak... elhaltak.
- Na jó, most már menjünk oda! - szólt a többieknek. - Ki tudja, mi történt, nem bírok tovább várni!
Shouri némán bólintott, Ichiro pedig már fel is húzta a puskát.
- Akkor induljunk.

Shinji unottan forgatta kezében a katarokat, s némán követte a társaságot. Akihitonak sem volt sok hozzáfűzni valója. Bár tartott tőle mit fognak találni benn... De minek ezt firtatni, mindjárt meglátják...

- Jól... azt hiszem - bólintott Eizan. "Legalábbis egyenlőre" - tette hozzá gondolatban. - Köszönöm, van egy olyan érzésem... - felsóhajtott. - Ha nem álltál volna elém... sokkal rosszabbul néznék ki, talán.. Nem, hagyjuk. Élünk, és ez a lényeg.
Élnek. Igen, de vajon meddig? Még egy ilyen harcot nem élnek túl ennyien. Szükség van a többiekre. De mégis... lement az első csata, és bár nem úszták meg sérülések nélkül, de nem is fekszenek úgy a földön, mint az őrök. Kicsit megkönnyebbült. Legszívesebben átölelte volna Natsukit. Bár... Midoriék most úgysem figyelnek, a többiek még sehol... Ha elég gyors...
Közelebb lépett és enyhén átölelte a lányt. A sérülések miatt nem merte szorosabban karolni, de már ez is boldogsággal töltötte el.
- Köszönöm... - suttogta a fülébe. - De maradj meg nekem, hallod...?

A fák között Daisuke ismét meglátta a házat, de még nem akart visszamenni. Inkább leheveredett az egyik fa alá és csendben várakozott. Szokás szerint nem vágyott társaságra.

Natsuki boldogan bújt a megnyugtató karok közé. Nem, már tényleg nem érdekli, mit gondolnak róluk, most fél és... és...
- De te is... - kérte remegő hangon - Te is....
Tudta, hogy most nem ácsoroghatnak itt összeölelkezve, mindjárt jön a többi katona is, de... Csak egy kicsit, csak még egy kicsit...

- Kettő ide... - nézett végig az ajtóban talált holttesteken Ichiro. - A mieink még sehol. Akkor mindenképpen be kell mennünk...
Shouri alig hagyta, hogy a másik befejezze, már be is lépett az ajtón. Na hol vagytok?

Ichiru magában nagyot sóhajtott. A következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy Nami mellett áll.
- Leülhetek? - kérdezte. A lány meglepett szemekkel pislogott rá. A fiú kérdő tekintetére gyorsan összeszedte magát.
- Öh... persze... ülj csak... - aztán hozzátette - Ha ez neked jó...
- Csak... - magyarázkodott gyorsan a fiú - Nem bírtam nézni, hogy egyedül ülsz és... és... aggódsz a barátaid miatt?
- Hát persze, hogy aggódom! - vágta rá a lány. Megcsipkedte az arcát. Jó ég, milyen fejet vághatott, hogy így ide kellett jönni sajnálni őt?!
- Ne félj, visszajönnek... - mondta Ichiru, pedig tudta, hogy ez elég üres. Annyira fogalmuk sincs, mi zajlik most ott.

Shinji felemelte az egyik holtest mellett heverő géppuskát, s elrakta a katarokat. Szóval itthagytátok nekünk a jóságokat, remek... Akihito kelletlenül emelte fel a másikat. Hát... idővel neki is kell egy, mi?

Hayate és Nobu a tervhez tartva magukat a gépterem felé indultak. Odafelé nem is találkoztak senkivel, de a terem előtt már kisebbfajta tömeg gyűlt össze.
"Nyolc ember..." - gondolta Hayate. - "Miénk a meglepetés, még mindig. Elvileg mennie kell... elvileg. A szart! Gyakorlatilag is fog!"
Nobu közben kilépett a fal takarásából és nem vesztegetve az idejét megsorozta a katonákat. A gépfegyver recsegett, nyomában öt katona rogyott a földre. Hmm... ez a Nobu egyre ügyesebb, még jó, hogy nem kellett vele párbajozni. Az érdekes harc lett volna, főleg ha nem gépfegyverekkel vívják.
De most ezzel kell beírni, és jobb lenne lőni, amíg a katonák nem térnek magukhoz. Ő is kilépett a takarásból és szintén meghúzta a ravaszt. Egy őr rögtön ki is esett a játékból, de a maradék kettő még megeresztett feléjük néhány lövést. Hayate már nem is számolta, hány golyó vagy legalábbis golyónyom lehet a testén. Most sem igazán gondolkodott rajta, csak ismét tüzelt és végzett a maradék három katonával.
Lelassította lélegzetét és végignézett a folyosón. A többiek még sehol. Csak nem haltak meg mind...

Harukáék sietve rótták a folyosókat, de azért ügyeltek az esetleges meglepetés katonákra. Hamarosan rá is leltek a holttestek mellett várakozó csapattársaikra. Kenta a földön... csak nem lett valami baja...? És Eizanék... nos, Eizanék úgy tűnik örülnek, hogy túlélték.
- Jól vagytok...? - kérdezte aggódva, főként Kentára célozva. Ugye megmaradsz? És Midori... látod, ő is aggódik érted. Midori...? Hmm...

Natsuki a lány hangját meghallva sietve elszakadt Eizantól.
- Öhm, nem vagyok biztos benne... - nyögte ki vörösödve. Ó a fenébe, hogy ezek ilyen gyorsak!
- Mindjárt összeszedem magam... - erőltett egy mosolyt az arcára a fiú - És mehetünk a gépterem felé - bökött a fejével előre.
- Nem, te nem mész soha! - szólt rá Midori - Arra vannak Nobuék is, megjöttek Harukáék is öten, ha mi ketten itt maradunk, nem történik semmi... Leszámítva azt a nem olyan hátrányos tényt, hogy nem cisnáltatod ki magad...
- De minden emberre szükség van! - vitatkozott a fiú.
- Nem tudsz már így harcolni! - vágta csípőre a kezét a lány - Egyébként sem adtam rá engedélyt, hogy ellent mondj nekem!
Rövid csend.
- Mit nem adtál nekem? - hápogott Kenta, s a falnak támaszkodva, dühösen megpróbált felállni. Tulajonképpen sikerült is, de tényleg úgy nézett ki, hogy egy harcban most még nem állná meg a helyét.

Eizan kissé csalódottan vált el Natsukitól. Kár, hogy csak eddig tartott, de legalább hozzáérhetett. És szüksége is volt a közelségére. Viszont most tényleg nem volt idejük, bárhogy is szerette volna...
- Igaza van, Kenta - szakította el pillantását Natsukitól. - Tényleg jobb, ha most pihentek, majd Nobuékkal befejezzük... Pihenésre van szükséged.
Haruka hitetlenkedve nézett Midorira. Most tényleg aggódik a fiúért...? Pedig amennyire tiltakozott ellene korábban... Hát Midori, kíváncsi vagyok, hova akarsz kilyukadni.

Kenta lemondón forgatta a szemét.
- Hát, nem úgy tűnik, hogy van választásom... - morogta.
- Nincs is! - erősítette meg a félelmét Midori, még mindig házisárkány-styleban. Azért Kenta titokban örült, hogy újra viszontláthatja ezt a Midorit. Kicsit harap, kicsit füstöl, de így szeretjük.
- Na jó, akkor mi megyünk - mosolygott rá Natsuki - Addigis vigyázzatok egymásra, nehogy feltűnjön itt valaki, akit nem vettünk észre...
A fiú komolyan bólintott, Midori csak szúrós szemmel méregette a lányt. Natsuki nem tudta mire vélje ezt az arckifejezést - már megint! -, de inkább nem is foglalkozott vele. Fogta a fegyverét, s elindult előre. Nyomában az eddig unottan várakozó Shinji is megindult.

Haruka még küldött egy "na erről még feltétlenül beszélnünk kell" pillantást Midori felé, majd Shourival az oldalán továbbindult. Ichiro is a többiek nyomába szegődött, majd hirtelen gondolt egyet és visszafordult.
- Nem hiszem, hogy maradtak még ezen a részen - kezdte -, de hátha mégis, úgyhogy talán vegyétek be magatokat egy kisebb terembe. És hát... hajrá...
Ment még pár lépést, majd megint megállt. Lehajolt az egyik hajdani katona mellé és magához vette annak gépfegyverét. Na, így már sokkal jobb. Azért mégsem mindegy...

- Hajrá mit? - pislogott teljesen értetlenül Midori.
- Mindegy... - legyintett fáradtan Kenta - Menjünk be az egyik terembe. Midori gyanakvó pillantást vetett a fiúra, de azért elindult mellette. Látta, hogy az húzza az egyik lábát. De egyébként már biztosabban mozgott. Akkor csak... a sokk? Ennyi volt az egész? Jól van? Azért ahogy beértek, ráparancsolt, hogy üljön le és pihenjen. Ő maga pedig a földre téve fegyverét, nekiállt némi kötszert előkeresni a táskájából.
- Hadd nézzem, hol sérültél meg! - nyúlt a fiú felé, de az odébb húzódott.
- Előbb saját magaddal foglalkozz, téged is meglőttek! Főleg, hogy elémugráltál, mégis mi a franc ütött beléd?! Meg is halhattál volna!
- Értem nem kár... - mondta színtelen hangon a lány.
Kenta megint döbbenten elhallgatott, hogy utána ingerültebben folytassa.
- Mit beszélsz?! Már hogyne lenne, ha te meghalnál én... hát én... fogalmam sicns mit csinálnék! Nekem baj lenne!
Dühösen rázta meg a fejét. Mi a francot gonolsz Midori, ennyire nem számít már az életed?! Miért nem?!
- Én csak hasznos akarok lenni, és kijuttatni innen mindenkit. De... nekem már nincsenek céljaim... Ha azzal tudok segíteni valakin, akinek még van, akkor meghalok... Nem félek. És nem bánnám.
Kenta veszekedni akart a lánnyal, de egyszerűen látta az arcán, hogy nem panaszkodik, vagy magára akarja vonni a figyelmet, egyszerűen csak... tényleg így gondolja. Tényleg nem érdekli. Mit mondhatna akkor neki? Amíg nem ad neki célt, nem fogja tudni meggyőzni... Jajj Midori, kérlek... kérlek maradj meg nekem!

Nobu már épp azon gondolkozott, hogy bemenjenek-e ketten, mikor egy "kedves", régi ismerős tánnt fel szemben. Végigfuttatta szemét a Shinji után érkezőkön is. Ketten hiányoztak. Midori és Kenta. Érezte, hogy megcsúszik a kezében a fegyver. Hallottak? Nem mert kérdezni, akkor elúszna a meglepetés amit Matsuééknek szántak. Várt egy kicsit aztán fejével a terem felé intett. "Menjünk!"

Mivel a szigeten nagyrészt csend uralkodott, Yuuka ki tudta venni az iskolánál elhangzó lövések egy részének moraját. Aggódva pislogott Benawira, és csak abban reménykedett, hogy nem az övéik maradnak alul. Rendkívül kockázatos, amit vállaltak, de kell legyen remény. Vissza fognak térni, ugye? És utána végre eltűnhetnek innen.

Benawi megnyugtatóan ölelte át a lányt.
- Ne aggódj, jól lesznek! Meg tudják csinálni! - halkabbra vette a hangját - Ha más hasznát nem is vesszük, de Nobu jól harcol, reméljük odafigyel a többiekre is, és megvédi őket. A hallottakból úgy gondolom képes lenne rá, csak az a kérdés akarja-e... De ha azt szeretné, hogy mi is megvédjük Namit, akkor ha van esze megvédi őket...

Az előbb ismét felhangzottak a lövések, most viszont újra alább hagytak. Végre vége van...? Hogy juthattak ilyen messzire? Nem, ehhez már több kellett, mint szerencse... Kik ezek? Milyen osztály? Ezek nem közönséges diákok... Hogy jöttek rá ilyenekre? És most is, ez a betörés...! Bár erre legalább van tippje, ki csinálta. Hogy ne lenne, hiszen ők képezték ki! Nem gondolták volna, hogy ellenük fordul... Szépen szerepelt volna a játékban, akkor meg miért? És a többi rejtett zseni? Hogy számolhattak volna ezzel?
Várjunk csak, nyílik az ajtó... biztos sikerült elintézni őket, és csak visszatértek jelenteni... Várjunk, ezek nem...! Hogy... hogy jutottak be ennyien? Honnan szereztek fegyvert?!
Fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, a diákok gépfegyverei már fel is kiáltottak, és a golyózápor végigsöpört a megmaradt hét őrön. Nem lehet... nem lehet!
Rémülten vette észre, hogy még él. Maga sem tudta megmondani, hogy ez miért pont rémülettel töltötte el, hisz a golyók elkerülték. Mégis...
Sietve rántotta ki asztala fiókját és kézbe kapta pisztolyát. Célba vette a hozzá legközelebb álló diákot, és remegő ujja már a ravaszon volt. Várjunk csak, ez... ez az Ichiro nevezetű... És mennyi gyűlölet ül a szemében, ahogy rászegezi viszonzásul a gépfegyverét.
- Ichiro, ne! - szólt rá Hayate. - Még hasznát vehetjük.
Ám Ichiro még mindig nem engedte le a fegyvert. Hogyisne, hülye is lesz, mikor egy pisztoly szegeződik rá! Ám meglepetésére Matsue leengedte a fegyverét. Nem lőtt rá...?
Matsue visszadobta a fiókba a fegyvert és tenyerébe temette arcát. Vége van, legalábbis számára. Kivéve, ha...
Nem, így is, úgy is meg fog halni. A kérdés már csak az, hogy kinek a kezei által.