7/2 - Útban a szabadság felé

Midori türelmetlenül ugrott Haruka nyakába.
- Na-na? Most már minden rendben? Tényleg minden... oké vele? Mert dúl a zerelem azt látom, de... Rendes? Mert... elég furcsa volt, mikor először találkoztam vele a szigeten... Mármint a Shouri mindig kicsit furcsa, meg a szigeten is mindenki furcsa, de... Nem tudom...
Elengedte Harukát, és most ő foglalta el Shorui helyét a korlátnál. Abbahagyta a pattogást és aggodalmas arccal nézett a lányra.

Haruka elgondolkodva nézett Shouri távolodó alakja után.
- Azt hiszem, már oké... - mondta rövid hallgatás után. - Pedig nagyon aggódtam, hogy... na, szóval érted, hogy ő majd nem jöhet velünk, mert féltem, hogy annyira... elszállt, vagy nem is tudom. Annyira hajtja a győzni akarás... Mikor rátok támadt, amíg aludtam, minden belé vetett hitemet elvesztettem. De viszont mikor önként jelentkezett, hogy ki akar jutni, kezdtem újra reménykedni. Már Tatsuról is leszállt, legalábbis nagyjából. Tatsu meg... azt hiszem, kezd ő is helyre jönni, már amennyire lehet. Legalábbis már nem kerül annyira, mint pár órája - sóhajtott, majd úgy döntött, hogy mégiscsak rajta a kérdezés sora. - És te...? - kezdte óvatosan.

- Nem tudom... - mondta halkan - Én már nem tudok úgy hinni benne, hogy minden olyan lesz, mint régen, mint ahogy te. Még én se tudok olyan lenni. Próbálkozom, mert tudom, hogy úgy szerettetek, de... - elmosolyodott - Percekig tart aztán huss... - legyintett egyet. - Igazából teljesen tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Próbáljam helyrehozni amit lehet, vagy... fogadjam el ezt az újat...? Ezt a helyzetet, ezt a személyiséget... Ehh... Még azt sem tudom, hogy milyen ez a mostani én... Hogy a francba lehet két nap alatt így megváltozni, Haruka? Régen ismertem mindenkit, most nem ismerek senkit. Régen mindig kerestem a kalandokat, mosolyogtam, tettem a szabályokra, vagy a veszélyekre, most meg... Itt csevegek veled minden filozofikus baromságról, ami nem vezet sehová... Kötődhetett ennyire Tesshinhez minden, ami én vagyok? Én azt hittem... azt hittem, hogy én... egyszerűen csak ilyen vagyok és kész függetlenül mindenkitől, de nélküle... - megrázta a fejét. - Tényleg nem tudok viccelődni, vagy komolytalankodni. Mindig őt akartam egy kicsit belerángatni valami játékba, hogy legyen egy kicsit gyerek, legyen egy kicsit vidám, de most már... Ő nincs itt. És most már mi se vagyunk többé gyerekek. Már nincs szükség a régi dolgokra... Mégis... Ez így... fáj... Ez így olyan nyomasztó...

- Két nap leforgása alatt kellett felnőnünk... - bólintott lassan Haruka. - És ezt mindenki megsínylette, akár kimutatja, akár nem, mert ez így nem természetes. Többen elvesztettek valaki fontosat itt, néhányan többeket is, de te... nálad ez tényleg más. Túl közel állt hozzád, hisz vele élted le szinte az egész életed, ez érthető. És az is, hogy ilyen törést okozott a lelkedben. Nem tudom, hogy az idő mennyire gyógyítja majd be ezt a sebet, valószínűleg mindig nyoma marad majd... ... na tessék... most én is átváltottam filozófusba... Vigasztalnom kéne téged, vagy legalábbis úgy tenni, de nem tudom, mennyit használna. Az ilyet szinte lehetetlen szavakkal semmissé tenni...
Mindezek ellenére közelebb lépett és enyhén átölelte Midorit.
- Azért örülök, hogy itt vagy velünk.

Midori óvatosan megrázta a fejét.
- Nem... Azt hiszem erre sokkal inkább szükségem van, mint üres szavakra... - mondta halkan. Lassan kibontakozott a lány öleléséből. Gyorsan megdörzsölte a szemeit. Jajj a fenébe... Nem sírhatok állandóan! Na ez aztán tényleg nagyon felnőttes...
- Remélem Shouri nem utál nagyon, hogy elküldtük - nevetett zavartan. Lecsüccsent a földre. Így azért mégis kényelmesebb.

Haruka igyekezett nem észrevenni Midori könnyeit. Biztos nem örül, amiért így látja most. Inkább ő is leült, majd szemeivel barátját kereste.
- Nem hiszem - rázta a fejét Haruka. - De... most egyenlőre azt sem látom, hova lett. Biztos lement, csak tudnám, minek. De egy biztos, nem Tatsuyát terrorizálja, hisz ő idefönt van. Majd előkerül, őt nem lehet olyan könnyen elhagyni. Ajánlom neki, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, mert a végén még pórázt rakok rá. Bár... gyanítom, hogy addig élnék... - mosolyodott el a gondolatra.

- Na Shourihoz ez aztán pont illik... - nevetett fel Midori. - Biztos örömmel hagyná, hogy kontrolláld egy kicsit... Ehh, nehéz dolgod van vele... Dehát... Legalább izgalmas, azért melléd nem nagyon tudnék elképzelni valami kiszámítható srácot... Nem bírná tartani a tempót a kreatív ötleteiddel - ehhez a részhez érve már vigyorgott. Elképzelte, ahogy egy átlagos 15 éves srác megkövülten állva pislog, míg Haruka össze-vissza rohangál drótokkal, csavarhúzókkal, rajzszögekkel és papírzacskókkal... Nos...

Haruka kis híján félrenyelte a levegőt. Jesszus, ha most evett vagy ivott volna, biztos megfulladt. Midori vigyora semmit sem enyhített a helyzetén. Nyugi... Midori csak a barkácsolásra meg hasonlókra gondolt, semmi másra.... Még ha annyira vigyorog is, biztos csak arra! Affene, vagy nem... Mindegy, próbáld összeszedni magad!
- Öhm... nos igen... Nem mondom, hogy nem néz rám néha furcsa szemekkel, de azért neki is megvannak a maga kis dolgai. De azért többnyire normális... legalábbis nálam normálisabb.

- Hát nem tudom, én valahogy a te hülyeségedet jobban csípem... - húzta el a száját a lány. - Mindegy, nem számít... csak... - folytatta mégis - ... áh, biztosan csak nehezen viselem, hogy megpróbált kinyírni... Nem mintha itt nem esne meg az ilyesmi, mégis... Furcsa... Tudta, hogy a te barátod vagyok, akkor... - felsóhajtott. - Na mindegy. Vége. Nami is megpróbált kinyírni, Tesshin is, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít... És azért van tehetségem, hogy túléltem, mi? - kérdezte Harukára mosolyogva. De ez a mosoly most nem olyan volt, mint az előbb. Még ő is érezte. Még ha tudta is, hogy meg volt az oka, és végül túlélte, ez a lényeg, de... fájt neki, hogy majdnem minden barátja úgy érezte, ha csak egy időre is, ha nem véglegesen is, de... volt pillanat, amikor az ő élete nem számított. Gyorsan megrázta a fejét. - Hát... csak kijövük majd egyszer Shourival is... Csak idő kérdése...

- Akkor ott a hegyekben... - rágcsálta idegesen a száját Haruka - még mindig nem tudom, mi is történt pontosan, csak a végeredményt láttam. Miért ment oda egyedül ilyen céllal...? Jó, sejtem, miért, de mégsem értem az okát. Gondolom se szó, se beszéd, rátok támadott, miután lenyúlta az íjam. És nem akarom tudni, mi mindent tett Chinoékkal... Ha nem akkor nem alszok el, akkor... akkor talán nem tette volna meg. Vagy mégis? Ezt nem tudom. Azóta is azon gondolkodom, hogy megállíthattam volna, vagy sem...

- Nem hiszem, hogy ez rajtad múlt - rázta a fejét hevesen Midori. - De... Talán tényleg nem rossz szánékból tette... Úgy értem... Ki akart vinni téged és... Hát mi többiek csak útba voltunk... Főleg Tatsuya ugyebár... Hát igen, így belegondolva, abban semmi személyes nem volt, hogy ellenem harcolt. Rálőtt Tatsuyára, és én mentem utána, ennyi... De... most már minden rendben, igaz? Elviselik egymást, nem lesz baj... Csak az a lényeg. Meg, hogy túlélték valahogy ezt az egészet... - nagyot sóhajtott. - Azért ez rohadt necces volt... Shourit ismerve... na jó, feltételezve, hogy ismerem, elég nagy csoda, hogy Tatsuya még él... Mondjuk ő se az a szerencsés típus. Először Kohei majdnem kicsinálja, aztán Kenta erre hegyet mászat vele... Hű, gondolhatod, de dühös voltam, mikor végre megtaláltam őket! Akkor még azt sem tudtam, mit keresnek, vagy hogy keresnek valamit, hát... enyhén leteremtettem Kentát, hogy mi a fenét csinál... Még jó, hogy Tatsu strapabíró srác...

- Strapabíró, de még meddig...? - sóhajtott Haruka. - Tényleg nem sok híja volt, ha csak egy kicsit félrelő, vagy te nem vagy ott és nem mész utána... Mindegy, nem akarok belegondolni. Most talán javulni látszanak a dolgok, ez a lényeg. Remélem, nem lesz túl feltűnő jelenség ennyi sebesült diáknak látszó illető. Na meg a ruháink is érdekesek lesznek... majd megoldjuk, reméljük nem lesz semmi baj belőle. Szerinted beválhat ez a Benawi féle menedék? Meg ezzel is csak annyi a bajom, hogy pusztán időt nyerünk. Két-három nap, ugye? Kíváncsi vagyok, mire jutunk majd annyi idő alatt.

Midori megrázta a fejét.
- Hülyeség volt utánamennem. Csak újabb vitát generáltam. Bár azért jól sült el, mert utána velünk maradtál - mosolyodott el elégedetten. - Ki tudja mi lett volna, ha Shourival maradsz... A hogyan továbbról viszont fogalmam sincs. Úgy tűnik igazából senkinek semmi ötlete. Csak "a nagy terv" hogy külföld, dehát... ennek az országnak nincs kijárata! És... itt meg hogy bújhatnánk el? Biztos az lesz belőle, hogy csoportokra válunk szét, mert úgy könnyebb rejtőzni, de én ezt nem akarom Haruka! Szeretlek benneteket! Én veled akarok lenni, meg Tatsuyával meg Namival is és... és... mindenkivel... Meg... velem egyébkéntis ki maradna, ha kis csoportokra válnánk szét?

- Én is a szétválástól félek - rágcsálta idegesen a száját Haruka. - Pedig odakint szerintem sokkal több esélyünk lenne együtt boldogulni. Ha összedugnánk a fejünk, valamit csak kifundálunk előbb-utóbb. Ha kifelé szét is kell válnunk, esetleg megbeszélhetnénk egy találkapontot, ahol bevárjuk a többieket. Kevesebb ember kevesebb feltűnést kelt, és ha valaki mégis kiszúrnak, legalább... legalább nem az egész csapat veszik oda. Ha úgy hozná a sors, hogy egy időre elszakadnánk, vagy nem a mi csapatunkba kerülnél, szerintem akkor sem kéne attól tartanod, hogy magadra maradsz... - hopsz, megejtette az első enyhe utalást. Ő nem mondott ki semmit, majd Midori értelmezi, ahogy szeretné.

A lány lehajtotta a fejét.
- Nem tudom... Márhogy... Igen, nem hiszem, hogy egyedül maradnék, de nem tudom, hogy ez jó ötlet-e... Kentára gondolsz igaz? - a lányra pillantott, s gondterhelt sóhajjal hátradőlt. - Tönkreteszem őt, pedig nem akarom. Egyrészről. Szerinted jó az, ha vele vagyok? Neki? Vagy nekem? Vagy bárkinek is...?

- Nos... igen, rá - vakargatta zavartan a tarkóját Haruka. - Úgy láttam, valamennyire sikerült elrendeznetek a dolgot. És nem hiszem, hogy tönkretennéd. Ha így lenne, akkor mit keresne még melletted? Vagy ha úgy találná, hogy ártasz neki. Lehet, hogy Kenta feledtetheti veled a szigeten történt szörnyűségek egy részét. Nem, nem az egészet, tudom, hogy az lehetetlen. Lehet, hogy mellette újra kedvet kapsz majd önfeledten mosolyogni. Mindez persze csupán feltételezés, én sem láthatom előre, és minderre csak akkor fog fény derülni, mikor már túl leszünk ezen, és persze túléljük. Addig nem tudhatjuk, mi vár itt ránk.

- Látod, ebben én nem vagyok olyan biztos. És egyáltalán nem értem mit akar tőlem... - tanácstalanul rázta meg a fejét. - Mi csak... hülyültünk kicsit a hegyen, ennyi... Pár óra volt az egész, utána én... leléptem... Persze én is nagyon örültem, mikor viszontláttam őt. Hiányzott, de... - az ajkába harapott. - Nem értem... És... nem is akarom felhasználni őt. Csak azért "tartani", hogy mellette felejtsek, hogy vele pótoljam Tesshint. Ez nem fair... Dehát ezt ő se akarja! Ha szóba hozom őt, akkor... mindig annyira dühös lesz... látom rajta, vagy mondja is... Jajj, Haruka, úgy gyűlöli őt! És mindenki más is... Ez annyira zavar... Ő halott, ő már nem tudja megvédeni a becsületét, én meg... Én meg... hiába próbálkozom. Senki se hiszi el nekem... Azért ez... elég ironikus. Mindenki, aki gyilkolt azért legalább meg van szólva érte, vagy... van egy kis bűntudata, nem tudom... Shouri miatt aggódunk, Namiékat ide se akartátok engedni, ahogy először Amiékat se... Natsuki is ki van miatta... Daisuke meg... Ehh... ez se érdekli, mint semmi. Bosszút állt Himenoért, ez így volt rendjén és... ennyi. Tesshin megérdemelte, szerinte legalábbis, és ez így már a helyén van így... Mindenki szerint rendben van... De basszus, ő még élhetet volna, a francba is! Annyi embernek meg lett bocsátva, hgy gyilkolt, neki mért nem lehetett?! - fakadt ki. - Szükségem van rá... Nekem... Nekem rá van szükségem... Ketna meg... elvárja, hogy legyek olyan, mint régen, de nem gondoljak Tesshinre, hogy felejtsem el, hogy ne rágódjak rajta, mert már... már mindegy, már úgy is halott. De ez nem ilyen egyszerű... A fenébe is... Tesshinnek olyan igaza van. Csak ráakaszkodom az emberekre, elérem, hogy sose legyek egyedül, hogy mindig pátyolgasson valaki, aztán ha már nem kell, eldobom őket. Észre se veszem magam. Ennek így nincs sok értelme.
Kétségbeesve nézett Harukára. Hogy magyarázhatná el neki? Nem érti... Nem ért semmit...
- Tesshin... tudta...- nagy levegőt vett. - Tudta, hogy rászálltam Kentára. Mármint azt nem, hogy pont rá, de hogy valakire, meg hogy egy srácra... egyszerűen tudta... Annyira ismert engem. Úgy hiányzik. Hogy valakire csak ránézek, tudom mit gondol. És ő is tudja. Akkor a legvégén... Azért mégis megleptük egymást. Őt meglepte, hogy tudom a kis titkait, meg Himenot is... de... Azt hiszem ki is ábrándította. Hogy tudtam, hogy baj van, mégse csináltam semmit. És hogy... Direkt nem engedtem Himenohoz. Olyan féltékeny voltam... De ő is... Csak akkor jöttem rá... Soha nem szólt meg a rossz tulajdonságaimért, addig a pillanatig... Így észre se vettem magam... Azt hiszem, Haruka... ő gyűlölt engem a végén. Nagyon. Az egész együtt töltött életünkért... Mindenért... Legfőképpen azért, hogy nem hagytam őt nyugton, hogy mehessen Himenohoz, miközben én össze-vissza pattogtam az összes sráchoz. Én azt hittem, ez csak... hülyéskedés, de... neki nem volt az. Tudod, ha... most Kentával leszek... talán ez megint megismétlődik. És... elárulom Tesshint is - tette hozzá halkan. - Megint.

Ó bakker... Haruka lassan kezdte megérteni, mi játszódhat le Midori lelkében. Átérezni persze nem volt rá módja, de már átlátta a barátnőjében tomboló vihar egy részét. Szóval erről van szó. Azt gondolta, hogy - nyilvánvalóan - Tesshin van a háttérben, de ennyire nem látott az egész mögé, mint most, hogy Midori elmondta neki ezeket.
- Ha gyűlölt téged, akkor miért hagyott életben? - kérdezte végül. - Azért, hogy most szenvedj ezek miatt a gondolatok és kínzó kérdések miatt, vagy... talán azért, hogy élj? Elmondtad neki, hogy ki lehet jutni, igaz? Lehet, hogy... ha ő maga már nem is akart élni, de neked még akart biztosítani egy esélyt. Bár nem akarok hülyeséget mondani és hamis hitbe ringatni téged, az ilyet sosem szerettem. Lehet, hogy nem így volt. Lehet, hogy csak eszébe jutott néhány kép a múltatokból és az fogta vissza a kezét. Vagy inkább hagyom a találgatást. Viszont kezdem átlátni a helyzeted, főleg a Kentával kapcsolatos részt. Ha bátorítod, úgy érzed, megsérted Tesshin emlékét, ha viszont nem, akkor meg szemétnek érzed magad, amiért úgy viselkedsz vele, ahogy. Vagy valami hasonló, inkább megint nem találgatnék. Ördögi kör ez, igazi zsákutcába kerültél... Amúgy szerintem... a többiek csak azért gondolnak úgy Tesshinre, ahogy, mert nem használta ki a felkínálkozó lehetőséget. Így csak azt hiszik, az ölés hajtotta, a gyilkolás vitte tovább. Pedig lehet, hogy egyáltalán nem így volt... Jó lenne megtudni az okait, de... ez sajnos már lehetetlen. Nem hiszem, hogy sikerülne összaácsolnunk Tatsuval egy időgépet...

- Bár tudnám Haruka! - fakadt ki. - Bármit megtennék érte, hogy tudjam mért élek még, érted? Bármit! Nem értem... semmit se értek... Ha csak annak hinnék, amit láttam, ha nem gondolnék az elmúlt évekre... Akkor azt mondanám, hogy... biztos megzavarta valaki. De... nem tudom... Én akkor már... semmit sem fogtam fel... nem tudom mi történt. Nem tudom, hogy ő engedett-e el, vagy... és ha igen, nem tudom miért... Annyit gondolkoztam ezen! Meg kell tudnom! Meg kell értenem! De... de már lehetetlen... Ebbe... bele fogok őrülni...

Harukának iszonyatosan fájt ilyen állapotban látnia Midorit. A lánynak nem csak a teste lett tele sérülésekkel az elmúlt két nap alatt, hanem lelkileg is kezdett teljesen tönkremenni. Bármit megtett volna azért, hogy kibillentse a bizonytalanságból és javítson helyzetén.
- Te.. támadt egy igencsak furcsa ötletem... - tekintetével egy magányos alakot keresett és hamarosan meg is találta. - Odamegyek elbeszélgetni kicsit Daisukéval, hátha tud valamit mondani... Ha könnyíthet a terheden, akkor ha addig élek is, de kiszedem belőle a kellő infokat.

Midori meglepetten nézett fel Harukára.
- Oké... - mondta halkan. - Akkor én addig... Megvárlak... itt, azt hiszem... ha tudnál valamit... bármit... - könyörgő szemekkel nézett a lányra. - Tényleg nagyon sokat jelentene!

Haruka nagy levegőt vett, és megindult Daisuke felé. A fiútól nem messze álló Tatsuya felkapta a fejét, mivel először azt hitte, hogy Haruka hozzá indult. Mikor látta, hogy ez közel sem így van, csalódottan pislogott a lányra, majd ez értetlenségbe csapott át. Mi a jót akar Daisukétól...?
- Üdv! - szólt Haruka 'áldozatához'.
- Aha... - dörmögte gyanakodva a srác.
- Na jó, nem is kertelek. Beszédem lenne veled.
- Gondoltam, hogy nem csak köszönni jöttél ide.
- Mit tudsz Tesshin haláláról?
- Mit akarsz tudni? Fejtsem ki neked, hogyan csináltam? Nem nagyon van kedvem hozzá.
- Nem, inkább arra vagyok kíváncsi, mi történt előtte.
- Előtte? Megtaláltam a félholt Midorit.
- Tehát Tesshin nem utánad ment, ugye? Nem zavarta meg senki, csak... elment és ott hagyta.
- Tudja a franc. De amúgy gondolom, igen.
- Értem... és utána...
- Utána megöltem, miután ő is ugyanezt akarta tenni velem. Meg miután megpróbált átejteni a jókisfiú szerepével.
- És közben mondott valamit, hogy miért...?
- Jajj, már, ezek a kérdések! Kezdem unni! Mindenki erre kíváncsi? Igen, mondott. Szépen kifejtette, hogyan árulta el Himenot, meg mennyire élvezte Midori kínzását, és hasonló csodák. Csak egyet nem értek... Mi a francért mondta el végül, hogy hol keressem őt...? És azt a furcsa, tőle szokatlan békés mosolyt az arcán, miután megkapta a lapot... Na jó, elég! Esetleg még valamit? - kérdezte gúnyolódva.
- Lapot?
- Igen, Himeno naplójának egy lapját, amit nem áll szándékomban kifejteni, hogyan is került hozzám. Elég volt?
- Egyenlőre igen. Most kicsit békén hagylak.
- Ó, köszönöm eme nagy kegyet. Menj csak, számolj be neki róla, bár már úgyis ő is kiszedte belőlem. A köztünk lezajlott párbeszédet megint csak nem fogom részletezni. Ha nagyon akartátok volna, meghallgathattátok volna a felvételt, amíg még megtehettétek. Na én lépek.
Zsebre dugta kezeit és fejcsóválva indult meg a fedélzet túlsó vége felé. El akart tűnni a sötétben, csak hagyják békén. Haruka szintén fejcsóválva nézett utána, majd megindult vissza Midorihoz.

- Na? - kérdezte türelmetlenül a felé közeledő Harukától. - Ez... elég gyors volt... Nem mondott semmit, igaz?
Lemondó sóhajjal ölelte át felhúzott térdét.

- Hát nem sokat... - huppant le újra Haruka. - Annyi már szinte biztos, hogy Tesshint senki és semmi nem zavarta meg, csak... elment. Daisuke csak utána találkozott vele, hogy téged ott hagyott. A párbeszédükről szinte semmit sem tudtam meg, egyedül két dolog lehet, ami érdekes lehet. És ő sem értette egyiket sem. Az egyik az, hogy utolsó szavaival Tesshin még elmondta neki, merre keresse Himeno testét. A másik pedig... Az elmondása alapján Tesshin elvileg mosolyogva halt meg. Hogy is mondta...? Megvan! "Furcsa, tőle szokatlan békés mosollyal" az arcán. Nem tudom, mennyit segítettem ezzel...

- Mosolyogva? - kérdezte halkan, s még szorosabban fogta körbe térdeit. Akkor talán... nem szenvedett annyira? Talán... Egy kicsit megbékélt... - Lehet, hogy Himenora gondolt... - mondta halkan. - Olyan különös... Szerette őt és Himeno is Tesshint... Ezt az utóbbit nem is tudtam... Mért lett így vége? Élhetnének mindketten... Fel nem foghatom, mért ölt meg valakit, akit tényleg és biztosan szeretett. Főleg, ha Himeno is őt. Nem értem... - tanácstalanul rázta meg a fejét. - Ő is ezért halt meg. Valahogy... nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy meg akart halni... - érezte, hogy remegni kezd a keze. - Biztos tehettem volna valamit, hogy megmentsem... Csak... nem voltam elég erős... Hol rontottam el? Mikor? Az... az... egyértelmű mért mondta el, hol van Himeno... Azt hiszem, igen... ezt azért értem... - elgondolkozva nézett maga elé, aztán határozottan bólintott. - Igen. Tudom.

Haruka erre egy kicsit meglepődött. Himeno szerette Tesshint? Hát... meg nem mondta volna. Az a lány olyan félénk volt, kis ügyetlen, pedig próbált sokat mosolyogni és segíteni, ahol lehet. Vajon mit érezhetett, mikor a hőn szeretett fiú végzett vele? Akaratlanul is felrémlett előtte a kép, ahogy Shouri rászegezi az íjat. Nem... nem, ez teljesen más! Shouri nem lőtt, ez a nagy különbség. Shouri élni akart, mellette akart maradni! Akkor ott ő vált árulójává, bármilyen kedvezően is alakultak utána a dolgok.
- Sajnos nem segíthetek, annyira nem ismertem őt... De mi van, ha nem te voltál az oka? Otthon például minden rendben ment náluk? Nem lehetett valami attól? Ha hülyeséget mondok, bocsi, de bármennyire is nem szeretem, mégis csak találgatni tudok.

Midori felszisszent. Rendben? Hát persze... Tesshin családja a megtestesült idealitás... Egy alig múlt harmincéves anya, egy ki tudja hol jár, él-e még apa és egy... fogadott hugocska... Ha kell, ha nem...
- Erről nem beszélhetek... - mondta halkan. Hát igen, ez az ő magánügyük. Tesshin sose beszélt a családjáról, bizonyára az édesanyját óvta, mint mindenben... Csakhogy...
Megborzongott. A végén még az anyjáról is mondott valamit... Nem... Hazudnia kellett... Őt szerette, biztosan...
- Igen, azt hiszem... - mondta lassan. - Azt hiszem, nem gyűlölt engem sem. Csak... nem tudom mit akart elérni. De biztos, hogy hazudott nekem... Mondott valamit, ami egyszerűen nem lehet igaz. Nem azért, mert nem akarom elhinni, hanem mert... egyszerűen nem vág bele a képbe...

- Huh... - nyögte Haruka. - Ez nekem is egyre bonyolultabb, bele sem merek gondolni, hogy mi minden keringhet most a te fejedben. De megértem, ha bizonyos dolgokról nem tudsz, vagy nem akarsz beszélni. Nem vallató vagyok, csak... csak egy barát. Aki próbál segíteni, de fél, hogy csak még jobban megkavarja a dolgokat. De... arról beszélhetsz, hogy mi nem vág bele a képbe? Bár gyanítom, hogy nem sokat értenék belőle...

Midori elgondolkozva nézett Harukára.
- Hát... végülis... Nem egy bonyolult dolog... Valamit mondott az édesanyjára, hogy... elege van már belőle, hogy nem érdekli. És tudom, hogy ez nem igaz. Ennyi. Biztosan tudom. Nem tudom, ezt mennyire tudtad... - mondta halkan. - De én félig velük laktam. Mármint nem azért mert otthon nem lettem volna jól el, csak... Anyuék jóban vannak Tesshinékkel, és sokszor átmentem segíteni ebben-abban. Sokszor ott is aludtam, meg ilyesmi.
Felnézett Harukára. Elmosolyodott.
- Gondolom ezt azért nem tudtad. Csak hogy jóban voltunk és rég ismerjük egymást... Kicsit... - álmodozva nézett fel az égre. - Olyan volt, mintha testvérek lennénk. Tesshin a komoly bátyus, én meg a lökött hugica. Ayame meg a világ legjobb anyukája... Na jó, holtversenyben az enyémmel. Azért őt is csodálom, hogy engedte, hogy annyit ott legyek. Én tuti féltékeny lennék, ha a lányom egy másik embert is az anyjának tekintene... Mondjuk azért ő is rendesen anyáskodott Tesshin felett... Ha kellett. Hű, volt egy húzós jelent azért... egy pár... Ki akartunk szökni éjjel egy 'szellemkastélyba', tudod... Csak hát... Már ott elbukott a terv, mikor Tesshin átszökött hozzánk éjjel... Láttad volna anyu fejét! De aztán nem volt akkora balhé, felhívta Tesshin anyukáját, hogy ne aggódjon itt a gyerek, de így már éjjel nem küldi haza. Gondolhatod, hogy aznap nem aludtunk semmit! Úgy bepörögtünk a kastélyos dologra, hogy egész éjjel rémtörténeteket meséltünk egymásnak! Aztán másnap be is aludtam az órán... Tesshin meg kinevetett! Nem hiszem el! Hogy lehet, hogy egy cseppet sem volt álmos?! Hahh... - rosszallón csóválta a fejét. - Csalás!
Felsóhajtott, s igyekezett visszatérni a jelenbe.
- Szép volt... Istenem, mi lesz most Ayamével...? Se Tesshin, de még én se... Ha meg tudja, hogy meghalt az egyetlen fia... Össze fog roppanni...

Haruka némán hallgatta a kis történetet. Milyen lelkesen meséli... Ha tényleg ilyen közel álltak egymáshoz, akkor még érthetőbb az egész. Jajj, Midori, szörnyű lehet neked. Az utolsó szavakat hallva viszont még jobban elkomorult. Család... Eddig nem nagyon mert belegondolni, mi lesz az otthoniakkal. Miként reagáltak vajon, mikor megtudták, hogy részt vesz a Programban? Még talán reménykedtek, hogy megnyerheti, de így... így már semmi esély arra, hogy hazamenjen, hogy újra láthassák egymást, vagy akár elbúcsúzzanak. Ezt a szemétséget! A kormány fejeseit kéne benyomni egy ilyen programra, aztán lássuk, ki mint áll hozzá! Megnézné, mikor próbálnának meg szövetkezni egymással.
- Nem, tényleg nem tudtam... - mondta halkan. - Jaj, Midori... Csak most juttattad eszembe, mennyi mindent vesztettünk valójában...
És ezt most nem csak a családjára értette. A bohókás hétköznapokra, az iskolai életre, az egyszerű, mindennapi dolgokra. Mikor lesz ezekben ismét részük...?

Midori felpillantott Harukára. S a kezéért nyúlt.
- Nem ülsz le?
Ahogy Haruka lecsüccsent mellé folytatta.
- Ezért is kéne együtt maradni. A "bátyám" meghalt, a többiekről meg... te jó ég, mi van ha már ők se élnek? - nézett fel ijedten. - El tudod képzelni, hogy minden ellenállás nélkül hagyták, hogy ez megtörténjen?! Jajj istenem... és... és.. lehet, hogy ezt se tudjuk meg soha... Ó, a fenébe... Valahogy... valahogy... Beszélnünk kell velük! Legalább egy telefon haza... Ugye nem lehetetlen? - nézett könyörgőn Harukára. De érezte, hogy az. Mindenkit lebuktatnának... Nem szabad ezzel elrontani...
- Tényleg csak ti maradtatok nekem... - mondta halkan. - Te, Tatsuya, Nami meg Kenta.

Harukának szöget ütött a fejébe a telefon ötlete.
- A telefon... ugye hármat leválasztottunk és saját hálózatot alakítottunk ki... Vajon... el tudnánk érni, hogy bemásszunk a rendes hálózat rendszerébe és erről hívjunk valakit úgy, hogy ne nyomozzanak le...? Bár... nem tudom, ez még nekem is túl bonyolultnak hangzik. Még azt sem tudom biztosan, hogy a műholdat jól kiiktattam-e... Remélem nem emiatt, miattam fogjuk elbukni... Ha igen, akkor tudom, hogy ez nem túl sok vigasz, de előre is bocsánat... Na jó, egy kicsivel több pozitív gondolatot! Sikerült és kész! Kapja be a kormány! Ennyivel tudok hozzájárulni ahhoz, hogy megvédjem azokat, akik fontosak nekem, csak nem ronthattam el... - kérlelőn nézett Midorira. Ugye nem? Mióta befejezte a szerelést, már azóta nyugtalanítja a gondolat. Mi van, ha miatta buknak le...?

Midori megpaskolta a lány fejét.
- Biztos sikerült. Neked mindig, minden sikerül. És... jól hangzik ez a telefonos dolog - most megint ő nézett könyörgőn a lányra. - Majd megpróbálod ha lesz sok felesleges szabadidőnk? Tatsuya biztos segít!
Nagyot ásított.
- Bocsánat... Azt hiszem, mégiscsak álmosodom... Merre járhatunk? Már teljesen sötét van... Megyünk vagy... egy, talán másfél órája...
Nami felé pillantott.
- Jól bírja...

Nami valóban fáradhatatlanul figyelte a tengert. Igazán sok dolga nem volt a hajóval, de mivel új volt neki az egész minduntalan a radarokat figyelte, majd a térképre lesett, aztán újra a tengert figyelte. Csak néha vetett futó pillantásokat Nobura. Ilyenkor nem bírt megállni egy halvány mosolyt. Szépen kidőlt... De milyen édes...
A fiú a félig nyitott ki kabin oldalfalának dőlve szuszogott halkan. Szőke tincsei szépen világítottak a holdfényben. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy aranyos iskolássrác. Leszámítva csuromvér ruháját, amit még mindig nem vett át. Nami nem is firtatta inkább, miért. Hoppá... a ruhák! Nem is szóltak a többieknek, hogy hoztak, a fenébe... Bár jól áll a fiúkon az a nagy... A lányokon azért már kevésbé... Yuuka biztos örülni fog. Hát még Natsuki! Majd Nobut is szépen átöltözteti, ha felébred... Meg ha leváltják majd őt...

- Kösz, remélem igazad lesz - mosolyodott el halványan Haruka. - Amint módom nyílik rá, megpróbálom majd összehozni. De van egy olyan érzésem, hogy elég kockázatos egy húzás lesz részemről. Előbb megpróbálok rájönni, mennyit kockáztatok vele, hogy érdemes-e. Ami pedig téged illet... - arcán most már valamivel melegebb mosoly jelent meg - sipirc aludni! Pihend ki jól magad, legyél jó fitt! Én még valahogy nem tudok aludni...

- Nem hiszem, hogy van benn hely... - motyogta a lány, s összébb húzta magán a zubbonyt. - De szerintem elalszom itt is... Vagy legalábbis relaxálok kicsit... Hmmm... Merre lehet Shourid? Jól elüldöztük...

- Biztos? - vonta össze a szemöldökét Haruka. - Ne hozzak ki még egy zubbonyt, vagy valamit? Már csak az hiányzik, hogy jól megfázz itt nekem... De igazad van. Merre lehet Shouri? Idefönt nem látom, de arra sem emlékszem, hogy lement volna. Vagy talán nem figyeltem eléggé...

- Nem tudom - rázta meg a fejét a lány -, egyáltalán nem rá figyeltem. Nem emlékszem...
Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Igazából nem zavarta, hogy a szabad ég alatt kell aludnia, volt már rá precedens... Igaz, akkor ott volt Kenta párnának... Gyorsan elfordította a fejét, nehogy Haruka észrevegye elégedett mosolyát. Au, ne vigyorogj csak így magadban! Tiszta hülyének fog nézni...

Haruka túlságosan törte a fejét Shouri eltűnésének rejtélyén ahhoz, hogy észrevegye Midori mosolyát.
- De most tényleg... - csóválta meg a fejét. - Na jó, meglesem, hátha összekuporodva duzzog az egyik sarokban, bár ez nem túl valószínű. Te akkor itt maradsz? Rakj valamit magad alá, most már ne csak így a fedélzeten ülj, mert ahhoz már túl hideg van. Nemsokára visszajövök.

- Oké... - hagyta rá Midori. Na de most mégis, honnan szerezzen bármit is? Nem fog benyitogatni a kabinokba, ahol a többiek alszanak... Jó ez így...

---

Shinji megunva, hogy csak nem jön álom a szemére, lassú léptekkel kisétált a fedélzetre. Körbefuttatta tekintetét, s bár mindenki félkómásnak tűnt, vagy el volt foglalva magával, azért igyekezett egy sötét, magányos szegletet keresni magának. A korlátra könyökölt, s a fekete hullámokat figyelte elmélyülten.

Haruka arcán tanácstalan kifejezéssel állt meg a kabinokhoz vezető ajtónál. Vajon odalent van? Lehet, hogy csak bevette magát az egyik kabinba. Shinji épp az imént bukkant fel, először azt hitte, Shouri jön. Most menjen le?
- Mi aggaszt? - hallotta maga mellől Tatsuya hangját.
- Nem láttad Shourit? - kérdezte felé fordulva Haruka. - Nem tudom, hová lett.
- Nem, egy ideje már nem. De szerintem nem ment le, azt észrevettem volna.
- Hmm... ok, köszi. Csak nem esett be a vízbe... Azért körbenézek.
A lány továbbra is tanácstalanul indult a fedélzet felfedezésére. Tatsuya pár másodpercig még utána nézett, majd leült Ichiro-tól és Kazutól nem messze. Hiroshi ezek szerint alszik, biztos azért ment le. Neki is milyen jól esne...
A falnak döntötte a fejét, és összébb húzta magán ruháit. Itt a nyílt vízen sokkal erősebben fújt a szél, brrrr... Nem, azért sem fázik meg! Így is eleget kapott már, már csak az kéne.

Nobu álmosan dörzsölte a szemét. Mennyit aludhatot vajon? Óvatosan Namira pislogott. Ő is fáradt lehet már, nem váltotta le senki? Miközben elgémberedett tagjait nyújtóztatta megakadt a szeme valamin. Illetve valakin. Kíváncsian figyelte Shinjit, ahogy az mélabúsan bámul maga elé. Nem édekli semmi, mi? Ez egészen hihetetlen... Inozuka Shinji így belezúgott egy csajba? Teljesen kizárt dolog... Mi lehet akkor az egész viselkedésének a hátterében? Lehet, hogy Nomiya halálán akadt ki ennyire? Elvégre haverok voltak... Na igen, de... azért meg nem őt hibáztatná... Hogy is halt meg...? Hm... ezt nem is tudja még. Egész eddig nem is gondolkodott rajta. Hiheti azt Shinji, hogy azt is ők tették? Beszélnie kéne vele... Előbb vagy utóbb...
- Oh, te ébren vagy... - hallotta maga mellől. Felnézett Namira.
- Csak pár perce - felelte halkan. Aztán felkászálódott a földről. - Neked is aludnod kéne. A lány megrázta a fejét.
- Pihenj csak tovább, bírom...
- Persze, aztán az egész hajó arra ébred majd, h kényszerpartraszállást hajtottunk végre, mert a kisasszony bealudt a kormányon.
Nami mosolyogva legyintett.
- Nem lesz ilyen.
- Inkább szedd össze Midorit, és menjetek be - mondta a fiú. - Shinji most jött ki, úgyhogy tuti van egy szabad kabin.
Nami nagyot sóhajtott.
- Biztos?
A fiú bólintott.
- Oké... De majd alkalomadtál szerezz váltást...
- Persze - hagyta rá a fiú.
- Majd át is kéne öltöznöd - mondta a lány a véres ruháira mutatva. Nobu elhúzta a száját. - Hoztam Midorival a sziklák közötti házból neked is. Szerintem nem annyival nagyobb.
Nobu csak egy sértett ciccegést hallatott, s a műszerek felé hajolt.
- Majd később...
- Én is pont ezt mondtam... - sóhajtott a lány, aztán magárahagyta a fiút.

Daisukének kifejezetten jól esett, hogy a többiektől viszonylag messze, egyedül csak a sötétség veszi körül. Mennyire is jó ez... pont olyan, mint a gondolatai. Külföld, mi? És mi a jót kezdjen ott mégis? Így tizenévesen? Gyerekmunka? Esetleg váljon piti kis tolvajjá? Hehh, roppant érdekes lesz - már ha kijutnak.

Na, mi lesz már? Merre ment az a marha?
Haruka céltalanul rótta körét a fedélzeten. Már szinte mindenhol kereste barátját - meglátva Daisukét inkább elkerülte a fiút -, de eddig semmi. Semmi! Pedig Tatsu azt mondta, hogy nem ment le. Akkor meg?
- Shouri már... - csóválta meg fejét, mikor átértve a túlsó oldalra ott sem talált senkit.
- Igen?
Haruka hátrafordult, de senkit nem látott. Mi a fene?
- Hát ez meg...?
- Hol vagy? Ez nem vicces!
- De, szerintem az. Amúgy idefönt.
Fönt...? Haruka feljebb emelte tekintetét, és a kajüt tetején vigyorgó Shourin akadt meg a pillantása.
- Mi a fenét csinálsz te ott? - értetlenkedett a lány.
- Szemlélődök.
- Aha. És érdekes?
- Gyere fel és nézd meg - Shouri már nyújtotta is kezét barátnőjének és maga mellé segítette Harukát.
- Nos... mit is kell nézni?
- A partot. És nem kell, csak te kérdezted, mit csinálok. Még jó, hogy nincs kivilágítva a hajó. Simán kiszúrnának.
- Így is fenáll a lehetősége, hogy kiszúrnak - sóhajtott a lány. - De hallod? Ha esetleg alkalmad adódhatna rá, hogy hazatelefonálj, te... megtennéd?
Pár másodperc szünet következett, mielőtt a fiú válaszolt volna.
- Nem tudom. Talán. De annyira nem vonz az ötlet. Már beletörődtem, hogy többé nem megyek haza, akkor minek húzzam még ezzel az idegeimet? Ha megtudják, hogy életben maradtam - ami megjegyzem, hosszú távon még közel sem biztos -, állandóan aggódnak majd értem. És ez nekik sem lenne túl jó. Most még biztos nem, de később talán könnyebb lesz számukra, ha azt hiszik, már nem élek. Ezért nem, nem hinném.
- Értem... - fontolgatta a hallottakat Haruka. - Én... én nem tudom. Mert szeretnék is életjelet adni magamról, meg nem is, csak nem tudom, hogyan reagálnának.
- Ezt neked kell eldöntened, ez csak az én véleményem. Még gondold át.
- Át fogom...

- Hahó, ne itt aludj! - rázta meg óvatosan a lány vállát Nami. Midori álmosan nyitotta fel a szemét.
- Nem alszom, de majdnem sikerült... - nyüszögött fel.
- Gyere be! - fogta meg a kezét. Midori meglepetten pislogott rá. Már nem haragszik?
- De... - kezdte halkan, de azért felállt - Nem hiszem, hogy lenne szabad kabin...
- Van, most jött ki Shinji... - bökött fejével a háttal álló fiú felé.
- Oh...
Némán követte a lányt. Most érezte csak igazán álmosnak magát, h ilyen közel volt az álom... Hirtelen az is kétséges volt számára, el tud-e az ágyig. Csak hagyta, hogy Nami szelíden húzza maga után. De jó, hogy ennyien vannak, akik felváltva törődnek vele... Miért veszi ezt csak olyan ritkán észre?

Shouri továbbra is némán figyelte a közeledő partot. Egy szót se szólt, mikor Haruka elaludt a karjai között, pedig már kezdett zsibbadni a jobb karja. Ez a lány.. meg fog fázni, az biztos. Ilyen kis szoknyában képes kint maradni ilyen hidegben? Ha nem feküdne rajta, most ráterítené, a felsőjét, de így...
Felsóhajtott, és közelebb vonta magához Harukát. Ha itt most megfázol nekem, haragudni fogok ám... és nem kapsz többé rumot!
A lányról ismét a partra emelte a tekintetét. Part... de... várjunk, ez tényleg közelít. Igen, határozottan... Ezek szerint itt kötnek ki? Na, ez lehet, hogy húzós lesz. De annyira csak nem, hogy leessenek innen a tetőről, ugye? Nem, biztos nem, hisz nem mehetnek egészen a partig. A kérdés már csak az, a kormányosuk vajon tudja-e, hol kezdődik a sziklásabb, sekélyebb víz, mert oda nagyon nem kéne bemenni. ... ... Hmm, ezek szerint tudja.
- Haruka... - szólt halkan, mégis határozott hangon a lányhoz. - Ha jól sejtem, megérkeztünk, ezért lassan támadj fel. Még hogy nem voltál álmos, mi?

Natsuki álmosan mocorgott. Megálltak? Mintha kicsit... máshogy mozogna a hajó... Felkönyökölt, s Eizant figyelte. De édes, még alszik. Biztos nagyon elfáradt. Felébressze? Vagy próbáljon kiosonni, és megnézni mi van? Áh, esélytelen... Nem tud kióvakodni úgy, hogy ne érjen a fiúhoz... Finoman megsimította az arcát.

Benawi már egy ideje ébren feküdt, s a plafont bámulta. Második alkalom, hogy a lány oldalán ébredt fel. De ez most... nem ugyanolyan. Halkan felsóhajtott. Össze kell szednie magát. Yuukának sem könnyű. És így csak ront a lány helyzetén.

Eizan kezdett magához térni. Mi volt ez az érintés az előbb? Vagy ezt is csak képzelte? Álmosan kinyitotta a szemét és laposakat pislogott Natsukira. Ekkor ébredt rá, hogy hol is van valójában. Hupsz... ezek szerint tényleg elaludt, pedig csak hülyéskedett. Na, ő is jól vigyázott Natsukira.
- Jó reggelt - mosolygott talán kissé zavartan a lányra, miközben sikerült elnyomnia egy ásítást. - Vagy... még nincs is reggel?

Yuuka is ébren volt már egy ideje. Hallotta Benawi halk sóhaját, és kis híján belőle is kibukott egy. Már épp véget akart vetni az alvástettetésnek, mikor rájött, hogy valami megváltozott a hajón. Megálltak? Talán kikötöttek valahol. Lassan kinyitotta a szemét és egyből Benawit kereste a tekintetével.
- Benawi... - kérdezte halkan. - Megérkeztünk...?

Natsuki elmosolyodott.
- Nem igazán... Inkább csak hajnal... vagy éjjel. De legalább így feltűnésmentesebben partrajutunk. Szerintem... megálltunk...
Karjára támaszkodva próbált meg felülni, de visszazuttyant.
- Au... - nyögte ki. - Azt hiszem kicsit elzsibbasztottam a bal kezem...
Kellemetlenül mozgatta meg.
- Ki tudtad pihenni magad? - kérdezte közben.