7/2 - Útban a szabadság felé

Nobu igyekezett nem ránehézkedni sérült lábára, ahogy odabicegett a többiekhez. De a helyzet az, hogy még így is pokolian fájt, és nagyon lassan haladt. Szép. Várhat rá az egész csapat.

- Akár indulhatunk is - vetette fel Hiroshi, miközben fenyegetően oldalba bökte a visszaaludni készülő Ichirot. - De kérlek, olyan közepes tempóban haladjunk, mert néhányunk kissé... ehh... leamortizálódott. Vagy legalábbis elfáradt. Szóval ha nincs ellenvetés, inkább ne rohanjunk, srácok...
- Osztom... - bólintott sérült lábára grimaszolva Tatsu. - De azért ne is döcögjünk. Olyan kényelmes, egészséges, közepes tempó lenne jó.
- Jól van, felesleges fejtegetni - sóhajtott látványosan Daisuke. - Szerintem elsőre is felfogta, nem néz ki hülyének. Na menjünk akkor, a végén még beér Shouri, és az milyen gáz már.

Kyoichi érdeklődve figyelte a társaságot. Se Benawi, se Ichiru nem sokat mesélt az osztályukról, vajon kivel lehettek innen jóban? Jobb híján azt a lányt szólította meg, aki leginkább érdeklődött a fiúról.
- Nem tudod, ... Benawi hogy bírta... ezt az egészet? És azt ami Ichiruvel történt? Folyton együtt voltak...

- Igen, tudom... - hajtotta le a fejét Yuuka. - Ha Ichiru a végén nem tartóztatja fel a katonákat és nem érnek oda Namiék... - megborzongott és megcsóválta a fejét. - Sajnos ezen már nem tudunk változtatni, de legalább mi ketten megúsztuk... De mondd csak, Benawi ugye tényleg rendesen lepihent? Volt néhány elég csúnya sérülése, és félek, hogy megerőlteti magát. Amúgy... sajnos nem látok bele a lelkébe. De átérzem a fájdalmát és Ichiru hiányát, ha nem is olyan intenzíven, mint ő. Nem mondhatom, hogy minden maradt úgy, mint régen, mert ez lehetetlen. Azt hiszem, Benawi lelkének egy részében most egyfajta űr van...

- Hallod, Nobu, kényelmes, egészséges tempóban... - szólalt meg érdekes éllel Shinji, ahogy elhaladt mellette. Nobu olyan erővel szorított rá az ex-evezőre, hogy félő volt puszta kézzel darabokra töri. Valami érthetetlen dolgot morgott dühösen. Nami ijedten nézett a fiúra. Még csak ez hiányzott... Basszus, hogy Shinji egyszer nem tudna csöndben maradni... Túl jól alakultak már a dolgok, vagy mi?! Volt két perc nyugalmuk? Ez már igazán túlzás, igaz?!
- Ne foglalkozz vele! - mondta az odalépő Midori halkan. - Tényleg ne... Szétlőtt lábbal nem lehet szaladni. Nekem se, neked se senkinek sem. Ezt mindenki tudja, és mindenki megérti. Te se próbálj úgy tenni, mintha kivétel lennél!
- Nem próbálok semmit... - morogta Nobu. - Egyszerűen csak nincs szükségem arra, hogy istápoljatok, megoldom, ha valami bajom van. Egyedül is.
Dühösen indult meg előre. Úgy se probléma beérniük, ha kicsit hamarabb is indul el...
Midori bűnbánóan pillantott Namira.
- Ez nem jött be, sajnálom...
Nami megrázta a fejét.
- Még én se tudom soha, mit kéne mondanom neki... De Shinjit most már tényleg... - gyorsan elhallgatott. Lassan tényleg olyanokra kezd gondolni, amire nem kéne.

Kyoichi érdeklődve nézte a lányt. Ők ketten? Szóval ez a kislány velük volt? Érdekes... Akkor ez nem csak egy véletlen érdeklődés volt. Nocsak...
- Igen, nekem is... nem is tudom, még fel se fogtam, hogy Ichiru nincs többé. De Benawinak... Ez egész más. Egyébként, szerintem tényleg pihen. Nme nagyon tud most ott mit csinálni. Emiko-senpai intézkedik, jönnek a többiek is, szóval... De nektek is szükségetek lesz orvosra, ahogy elnézem. Hű... Remélem tudnak szerezni. Végülis, hajnalodik hamarosan. Addig csak ellesztek.

Shouri töprengve ült az egyik csónakban és nagyban azon gondolkodott, hogy hogyan is kösse össze a kettőt. Ekkor meglátott valamit a csónak végében. Közelebb húzódott és némi tüzetesebb vizsgálódás után sikerült felnyitnia egy kis rekeszt. Nocsak... és lám, mi van benne... csak nem kötél? Máskor is bejöhetne, hogy máris itt terem, amire gondol. Sietve rögzítette egymáshoz a két csónakot, majd az elsőbe ülve evezőt ragadott. Még egyszer hátranézett a csapat felé, majd belevágott.
Nincs sok ideje, a hajnal már a nyakukon. Az kéne csak, hogy most bukjon le itt egyedül a nagy tervével...

Natsuki fáradtan csüccsent le a földre. Hatalmas ásítás közepette hátra is dőlt. Nem érdekli, hogy koszos, nem érdekli, hogy hideg, de ő mindjárt bealszik. Kész... Semmi másra nem vágyott... De közben mégsem tudott pihenni. Folyton azon járt a feje, hogy csak pár nap... csak annyi ideig bújhatnak meg itt, és az édeskevés arra, hogy kiutat találjanak. Nem pihenhetnek. Legalábbis nem mindenki. És a sérülteknek nagyobb szüksége van erre, mint mondjuk neki. De... mit tehetnének...?

- Orvost? - csillant fel Haruka szeme a sebesültekre gondolva. Eredetileg nem akart beleszólni a beszélgetésbe, de ennél a résznél már nem tudta türtőztetni magát. - Komolyan tudnátok orvost hívni? Erre gondolni sem mertem volna!
- Nyugi, nyugi - csóválta a fejét Tatsuya. - El lesz látva minden sebed, hallottad.
- Jajj már, nem magam miatt aggódok! - mosolygott a lány. - Ha nem miattatok, zsenikém! Hozzátok képest én karcolásokkal úsztam meg, lőtt sebet például egyáltalán nem kaptam. Csak olyan rossz így látni titeket, és már belegondolni is jó, hogy talán nincs messze a segítség.

- Muszáj lesz - mondta akaratlanul is Tatsuyára pillantva -, és fogunk is, de őszintén szólva még nem tudom, hogy hogy. Vannak orvos ismerőseim, de nem bíznám rá a bázis titkát... Gondolom megértitek. Veletek viszont nem fogunk besétálni egy kórházba. Még ha valakit ide is tudunk hozni... hát nagyon szükös eszközök állnak rendelkezésére. Remélem tényleg senkinek sincs olyna komoly baja, mert... Sehogy se tudnánk megmenteni, ha a többieket nem akarjuk bajba keverni...
Elhúzta a száját. Nem hangzott jól, hogy íly módon mégiscsak magára hagyjanak valakit. De... ha erre kivételesen tényleg nem képesek?
- ... tényleg... - eszmélt fel. - Eddig Ichiru látott el benneteket? - kérdezte. - Ő eléggé vágta az ilyesmit...

Eizan rosszallóan figyelte, ahogy Natsuki elterült a földön, de mégsem akart rászólni. Megérti, hogy elfáradt, miért zavarja fel még ő is. Na de azért nem a legmelegebb az a föld...
- Legalább alád kéne teríteni valamit, nem? - nézett le fentről a lányra. - Szerintem nem tetszene, ha most még meg is fáznál. Hmm?
Már vette is le a vállára terített zubbonyt és próbálta Natsuki alá gyömöszölni.
- Ha már fekszel valamin, legalább ezen feküdj - mosolyodott el.

- Hát... nagyrészt... - vakargatta zavartan a tarkóját Tatsuya. - Volt időszak, amikor még külön mászkáltunk. Akkor mindenki magának khmm... oldotta meg. Vagy egymást segítettük. De igen, Ichiru is próbált segíteni, ahol csak tudott. Viszont miután meghalt, megint csak rögtönzött ellátásban részesültek a sebesültek. Remélem, nem rontottunk a helyzetünkön...

- Ümm.. Oké... - mondta halkan a lány, s felült, hogy a fiú leteríthesse a zubbonyt - Bár, lehet, hogy ezt a pár percet már célszerű lenne kibírnom... Végre rendes ágyikó... És se sziget, se hullámok...
Közelebb húzódott a fiúhoz.
- De ugye velem jössz majd, ugye?
Óvatosan a fiú mellkasára hajtotta a fejét.

- Ha Shouri sokáig húzza, akkor kicsit több lesz az a pár perc. Csak pihenj nyugodtan. Most megtapasztalod, milyen kényelmetlen ez a terep és annál jobban fog esni az ágy. Bár már így is nagyon valószínű, hogy jól fog esni, főleg, hogy a hajón már kaptunk egy kis ízelítőt belőle.
Átölelte Natsuki vállát és az egyre távolodó csónakokat figyelte, miközben a lány szavain töprengett. "Velem jössz majd?" Hova...? Arra gondol, hogy mi lesz, ha külön kell válniuk?
- Nem hagylak el... - suttogta Natsukinak. - És ehhez az ígérethez legjobb tudásom szerint igyekszem tartani magam.

Natsuki kicsit megremegett, és érezni lehetett a mozdulatain, hogy feszültebb, ahogy átöleli a fiút.
- Legjobb tudásod szerint? Mért, szerinted... esélyes, hogy elszakadjunk egymástól? Még ha nem is akarunk?
Nem kéne, annyira nem. Sem nekik, sem másoknak. Naminak Nobutól, vagy Yuukának Benawitól... Túl sokat vesztettek. Az lenne a legjobb, ha mind együtt maradhatnának, de van erre bármi, akárcsak halvány esély is? Ha bármi lenne... meg kéne ragadni az alkalmat, nem? Ha van valami esély, ha valaki tud egy megoldást... mért tartaná magában? Létezhet bármilyen ok, amiért nep lép? Mikora a többiek élete is a tét? A fenébe már, nem szabadna... Akárhogy aggódik is, ha nem is tetszik az ötlet, ha nem tetszik az egész... nem lehet mindig önző. Ez most Yuukáról is szól. Eleget szenvedett már nem? Ha van rá esély, hogy többek közt neki megadja ezt a nyugalmat, mi tartja vissza?

A sziklás részen felérve Nobu remegve támaszkodott meg az evezőn. Szaggatottan szedte a levegőt. Nami aggódva ácsorgott mögött, de még a közelébe sem mert menni, nehogy akkor abbahagyja a pihenést. jajj Nobu, ne legyen bajod! Már nincs messze, és orvos is lesz... Bírd ki kérlek még ezt a keveset! Rettegett tőle, hogy Shinji megint bepróbálkozik valamivel. Rá se mert nézni a fiúra, nehogy ezzel bátorítsa fel.
Kyoichi is megállt elöl, hogy bevárja a csapatot.

Eizan felsóhajtott, miközben tekintetét a tengerre szegezte.
- Szeretném azt mondani, hogy mindig együtt maradunk, mert ezt szeretném, és úgy érzem, nem lehetetlen. Nem akarlak hitegetni, amíg nem tudjuk, mi vár ránk, mégis... mégis azt mondom, hogy melletted maradok. Bármi áron.
Hacsak... hacsak nem épp azzal mentelek meg, hogy magadra hagylak. Hogy feláldozom magam, amíg menekülsz... Képes lennél hátat fordítani és elfutni, ha arra kérnélek? Félek, hogy nem - ahogy én sem...

Hayate igyekezett lassítani légzését és normális szintre állítani azt. Tény, hogy nem ment valami könnyen. Ez a seb... ez rosszabb, mint várta. Jó, mondjuk az ember alapból ne várjon túl sokat egy haslövéstől, egy hátulról érkező késelésről meg pláne nem. Azt a sebét még meg sem nézte igazán, nem hogy megnézette volna valakivel. De most már mindegy, ráér, mikor a bázisra érnek. Ha eddig nem vérzett el, most sem fog, bármilyen felelőtlen is a hozzáállása.
Hamarosan mégis megállni kényszerült, és mélyeket lélegzett. Neki is pihennie kéne... Ha csak megy előre, azzal akaratlanul is hajszolja a többieket. Rendben, Hayate, kicsit fogd vissza magad, hogy te is és a többiek is kicsit kifújhassák magukat.

Hiába a fiú szavai, Natsuki mégsem tudott megnyugodni, épp ellenkezőleg. Csak még inkább remegni kezdett. Pörögtek a gondolatai, pillanatok alatt végigszaladva a lehetséges utakon, de ha a reális esélyeiket nézte egyik sem hangzott jól. Mégis egyre távolibbnak érezte már, amit még nemrég tervezett. Hogy majd hátrahúzódik és várja a többiek megoldásait. És ha nincs is ilyen? Tennie kell valamit! Képes rá, a francba is, még ha nem is jön be... Pofátlanság lenne meg se próbálni. Mindenki feláldozott valamit... Neki is kell... Megérdemli a csapat... Mégis félt. Annyira félt. Annyira visszakozott már a gondolattól is.

- Te jól vagy? - óvakodott közelebb Kenta Midorihoz. - Lehet, hogy eltelt már egy nap, de sok vért vesztettél, azóta se enni, se pihenni nem tudtunk normálisan, szóval...
- Jól... - felelte Midori. - Miattad inkább kell aggódni, te lövést kaptál, szóval...
- Nem feltétlenül ez a mérvadó - csóválta a fejét a fiú. - Egy szúrt seb is simán lehet veszélyesebb. Ha olyan helyen van, vagy ha mélyebb, vagy... És szerintem a tied veszélyesebb. Főleg mert, eszed ágában sincs kimutatni, ha...
- Ugyan már! Csak tényleg jól vagyok....
- Nem tudom. Szerintem ilyen szempontból kicsit olyan vagy, mitn Nobuék.
Midori felnevetett.
- Dehogyis!
Kenta nem merte tovább forszírozni. De egy cseppet sem nyugodott meg. Nem Midori, te tényleg túl sokat titkolsz. Ez nem jó. Bár megbíznál bennem...!

- Már tudom is, mit fogok csinálni, miután megérkeztünk - vigyorgott Ichiro.
- Megnézeted a sebeidet? - tippelte Kazushige.
- Nem - rázta a fejét Ichiro.
- Gondolom gondolkodni sem fogsz - khmm, nem is tudsz -, hogy hogyan tovább. Ezért a változatosság kedvéért arra teszem a voksodat, hogy aludni fogsz - szólalt meg Hiroshi.
- Á-á - hárította el az ötletet Ichiro. - Az tény, hogy csábítóan hangzik, de kivételesen mellétrafáltál. Enni fogok.
- Ez lett volna a következő tippem.
- Bizony, enni - mosolygott tovább Ichiro, de Hiroshi olyan színpadiasnak érezte ezt az egészet. Észrevette, hogy Himeno halála óta barátja megváltozott, még ha nem is mutatja ki. Próbálja jópofizással takarni az egészet, de látja a szemén, hogy nem teljesen őszinte. Jajj, Ichiro, nem jó, ha ezt műveled magaddal. Ha magadban tartod, akkor csak rosszabb lesz. A néma szenvedés sokkal elviselhetetlenebb. Azt hiszem, amint egyedül leszünk, beszélnünk kell. Ez így nem lesz jó...

Nobu volt az, aki elsőként indult tovább. Nem pihente ki magát, de nem is tudta volna. Inkább túl akart esni rajta. Csak érjünk oda, aztán meg se kell mozdulnod egy darabig... Mindenki szeretne lepihenni. Ne hátráltsd őket!
Nami félve lépdelt mellé. Nem szólt, de figyelte, hátha tud valamit segíteni, de a fiú rá se hederített, csak bicegett tovább.

Na végre! Shouri sietve rögzítette a kötélhez a csónakokat, majd amilyen gyorsan csak tudott, felmászott. Ó, a régi jó hajó. Pedig már szinte könnyes búcsút vett tőle, amikor itt hagyták. Szóval... a kormányhoz nézett és elmélyülten vizsgálgatni kezdte. Hogy is volt...? Elvileg ezzel kellett valamit kezdeni, talán azt is be kellett nyomni, azt meg feltolni...
Öö... nem, valószínűleg nem így, mivel most a part felé tart! Ó, hogyaza...! Akkor kizárásos alapon a másik irány. Hát belőled se vált volna hajóskapitány, Kibashi Shouri.
Jajj, fogd már be. Nem ment neki a partnak, akkor meg? Most gyönyörűen száguld a nyílt víz felé.
...
Igen, ez kétségkívül tényleg gyorsan megy. A francba...!
A kötélhez rohant, majd nem is törődve vele, hogy közben eléggé lehorzsolta a tenyerét, leereszkedett. Pedig még azt is fontolgatta, hogy közvetlenül a fedélzetről veti magát a vízbe, de ki tudja, milyen erőhatások érnék a becsapódáskor. Így biztonságosabb.
Vagyis most így a semmi közepén lebegve annyira talán mégsem biztonságos. Shouri látványosan felsóhajtott, majd a part felé kezdett tempózni.
Ha jön egy cápa, vagy valami, esküszöm, hogy pofán rúgom, és a fogaiból fűzök magamnak nyakláncot! Héé... ez nem is hangzik rosszul... Kár, hogy errefelé nem élnek cápák.

- Messze vagyunk még? - szólalt meg unottan Daisuke. - Nem mintha elfáradtam volna, vagy hasonlók, csak azért szeretném tudni, hogy...
A következő pillanatban viszont elhallgatott, mikor lassan feltűnt előttük egy faház képe.
- Vagyis inkább nem is szóltam - folytatta, majd enyhe fintor jelent meg az arcán. - Ez lenne az?
- Ohh... - bökte ki Ichiro. - Egy kicsit... nagyobbat vártam...
- Szerintem még nincs vége - vonta fel gyanakodva a szemöldökét Tatsuya. - Valami azt súgja, hogy nem csak ennyi az egész. Ez így túl könnyen kiszúrható.
Gyanakvása egyre inkább felerősödött, mikor a faházba lépve a hátsó helyiségbe értek. Amint Kyoichi felfedte a titkos lejáratot, elismerően elmosolyodott.
- Mondtam, hogy túl feltűnő lenne...
Uhh... még egy kicsit mászni kell... Bár ha eddig kibírta a lába, ezután sem lesz gond. Akkor hát... irány előre! Vagyis lefelé. Kíváncsian várja az itteniekkel való találkozást.

- Jön már... - jegyezte meg Eizan a kifelé tempózó Shouri alakját figyelve. - Úgy tűnik, minden rendben ment. Még egy pár perc azért kell neki, mire kiér, de utána mehetünk...
Féltve simított végig Natsuki hátán. Igen, mehetnek, és épp csak lepihennek, máris kezdődhet a lázas tervezés. Ki kell találniuk valamit, lehetőleg minél előbb. Különben rövidtávon véget ér pályafutásuk.

Natsuki szemét lehunyva élvezte az érintést. Milyen jó érzés érezni a teste melegét. Egész közelről... Lassan kiegyenesedett.
- Eizan... ? - kezdte lassan. Nem, nem is tudom igazán, mit akarok mondani... A fiú ajkához hajolt. Csak ezt kívánom... Annyira... megint... újra és újra... Mindent, ami veled kapcsolatos. És csak veled.

Jól van, most már csak ez a lépcsősor... Nobu igyekezett megkapaszkodni, de mostanra már borzasztóan szédült is. Látta, hogy Nami mellé lép, hogy támogassa, s ezúttal hagyta is. Nem nagyon tudott volna már ellenkezni.

Midori kíváncsian forgatta a fejét. Azta, miylen hely! Ez hihetetlen! Kíváncsian lesett hátra Hayatére. Vajon ő mit szól hozzá, hogy ilyenek is léteznek? El nem tudta volna képzelni!

Kyoichi ugyanabba a nagyobb helyiségbe vezette őket, mint korábban Emiko Benawiékat.
- Foglaljatok csak helyet, körbenézek, mi történt addig. Remélem hozott valaki kaját... De ha nem, hát majd kiszaasztunk valakit egy pékségbe. Azok már hamarosan nyitnak...
Kenta csodálkozva nézett körül. Szóval többen is vannak itt? Hajnalok hajnalán? Ők tényleg ennyire készenlétben állnak mindig? Ez azért durva... Benawit is ki lehetett ugrasztani akár hajnali 4-kor is az ágyából, ha történt valami? Érdekes egy csapat... Nagyon elszánt. És nagyon összetartó. Bár ezt már Ichiru is bizonyította.

Eizan kérdőn nézett Natsukira a megkezdett mondat hallatán. Vajon mit akarhat mondani?
A következő pillanatban viszont kénytelen volt félretenni kíváncsi gondolatait. Azzal, hogy Natsuki kicsit közelebb hajolt hozzá, máris teljesen más vágy uralkodott el rajta. A kérdések még ráérnek, viszont olyan ritkán lehetnek kettesben. Shouri még úgyis úszik egy ideig.
Nem is gondolkodva azon, mit csinál, gyengéden végigdöntötte a zubbonyon Natsukit és ajkait mohón a lányéra tapasztotta. Csak egy kicsit... csak egy kicsit hagy élvezhessék ki a pillanatot.

Tatsuya fáradtan fogadta meg vezetőjük tanácsát, és máris leült. Nem gondolta volna, hogy ennyire kiépített külön kis világ várja majd őket a föld alatt. Vajon ők is úgy találták, és csak felújították a helyet, vagy ők maguk hozták létre? Ha ez utóbbi lenne igaz, akkor mindenképpen bámulatos teljesítmény. Nem mintha maga a csapat összetartása nem lenne az, de egy ilyen bázis azért mégis valami. Szívesen megkérdezne valakit a hely történetéről. Majd esetleg Benawit, őt legalább ismeri is. Bár az is lehet, hogy majd felvilágosítják őket, hova is kerültek.

Hayate az ajtóban állva figyelte, ahogy társai közül többen élnek az alkalommal, hogy kényelembe helyezhessék magukat. Ő maga vonakodva nézett körül. Egy ilyen szervezet... és ők semmit sem tudtak erről? Persze tudomásuk volt róla, hogy több titkos kis ellenszervezet is munkálkodik a kormány ellen, de azért... ez mégis furcsa. És még ők hiszik azt, hogy elsőosztályú hírszerzőkkel rendelkeznek. Ha viszont ennek a föld alatti bunkernek a lakosai ilyen jól szervezett csapatban vannak... nos, tényleg nem lenne túl kedvező, ha kiderülne itt a múltja.

A lány megint érezte, ahogy rohamosan felgyorsul a szívverése. Hű, micsoda csók! Eizan, te...
Remegve vett egy levegőt, s kezével egyszersmind végigsimított a fiú hátán, s közelebb is húzta magához. Jajj Shouri, lassan ússzál, jó? Most annyira nem kellenél ide... Kezdtek túlzottan vad ötletek az agyába tódulni, és túl őrültnek érezte magát ahhoz, hogy ellen tudjon állni nekik.

Kyoichi nyomában nemsokára többen is megjelentek, egy lelkes, élénk lányzó, és két vele pont ellentétes nagyon álmos tekintetű, kócos hajú, gyűrött ruhájú srác személyében. Ők is sietve bemutatkoztak.
- Most sajna csak ennyien vagyunk... - fejtegette a lány -, de majd délelőtt többen is jönnek, meglátjuk mennyire van szükség. A lényeg, hogy egy orvost már most is tudtam szerezni, de... hú, ahogy elnézem az kevés lesz. Azért remélem nem ezen a pár órán fog múlni. Pár perc és jön, most még Benawit vizsgálja.
- Na jó, akkor ha nem baj, én kifosztom a "kajaraktárunk"... - fordult Emikohoz Kyoichi - Reggel majd vásároljatok be.
- Megyek, segítek... - dörmögte álmosan az egyik srác. - Már, ha főzni nem kell...
- Helyes-helyes - bólogatott Emiko, aztán a másikhoz fordult. - Te meg nézd meg, tudsz-e valamiben segíteni a doktor úrnak, el fog kelleni... - mondta csípőretett kézzel, élénkítő hangon. Úgy tűnt, ha ő beszél nincs helye ellenkezésnek, a megszólított kérés/kérdés nélkül ment is. Vagy legalábbis vonszolta magát. A lány megcsóválta a fejét.
- Ejnye, még ők játszák a fáradtat, van egy olyan érzésem, hogy ti erről tudnátok nekik kiselőadást tartani... Van valami amiben tudok segíteni? Ha szeretnétek lezuhanyozni, átöltözni, ilyesmi, szóljatok, megmutatom merre van fürdő. Ruhát is szerzünk majd, egyenlőre viszont csak a sajátjaimból tudok felajánlani, vagy hát a srácok esetleg, de őket ismerve csak a szennyes cuccaik hevernek valahol a szobájuk sarkában... - nagyot sóhajtott - Több nő kéne a csapatba, mindig tiszta kupit csinálnak... Bocs a rumliért...

Shourinak már nem kellett volna sok, hogy kiérjen a partra, de ekkor észrevette a párocskát. Na ne... Most muszáj pont itt? Nem azért, biztos élvezetes műsort produkálnának, de talán mégsem most kellene... Rendben, kivételesen megint jófej lesz, és úszkál még itt egy percig. De egy másodperccel sem tovább! Élvezzétek ki, amíg lehet, utána úgyis én leszek az ünneprontó.

Yuuka kíváncsian méregette az élénk lányt. Tehát ő Emiko... Furcsa, nem ilyennek képzelte. Nem tudta volna megmondani, pontosan milyennek, de nem pont erre számított. És ő... ő volt fontos Ichiru-nek? És fordítva...?
Ehhez képest... hogy tud ilyen lenni? Hogy tudja ennyire leplezni, ha fáj neki? Mert fáj, nem? Talán azért, mert mégiscsak ő a csapat vezetője, és mint ilyen példát kell mutatni. Nem hagyhatja, hogy lássák elgyengülni a társai...
De legalább azt mondta, Benawit épp most nézi az orvos. Hál' istennek! És már csak pár perc? Akkor talán nincs komoly baj, biztos csak a kimerültség. Szívesen vett volna egy frissítő zuhanyt, de erősebb volt azon késztetése, hogy megvárja a fiút. Akadt helyette más jelentkező a fürdőszobára.
- Ha nem gond, én zuhanyoznék egyet - szólalt meg Ichiro. - Most nem nagyon szeretnék bealudni, kéne valami felfrissítés...

Nobu fáradtan rogyott le egy szabad kanapéra. Nami féltve ült le mellé, s hagyta, hogy a fiú az ölébe hajtsa a fejét. Most még sápadtabb, mint a csónakban. Jajj Nobu... Mit csináljak most veled? Meg ne halj itt nekem! Érezte, ahogy idegességében megremeg a keze. A fiú halkan felnyögött, s kinyitotta a szemeit.
- Mi a baj? - kérdezte halkan a lánytól.
- Semmi - vágta rá az ijedten. Nobu szúrós szemekkel nézett rá.
- Azt nem hiszem...
Nami elnézte egy ideig a fiút, de az csak nem pihent vissza, várakozó tekintettel nézte.
- Féltelek... - mondta ki végre a lány. - Sok vért veszthettél... Biztos, hogy jól leszel?
A fiú elmosolyodott.
- Most már van tető a fejünk felett, és itt egy orvos is, és még egy rakat ember, aki segíteni akar. Jobb esélyeim nem is lehetnének.
Igaz, de ez elég? Nami megsimította a fiú arcát. Az megnyugodva hunyta le a szemét. Neked is pihenned kéne Nami, nem csak miattam aggódni. A te sebed se sokkal könnyedebb, mitn az enyém. Csak a tied régebbi. De talán az nagyobb baj is. Mi van, ha rosszul láttam el?

Ajajj... ha ez így megy tovább, tényleg elveszti a fejét - még ennél jobban is. Az viszont nem lenne szerencsés... Ám hiába jutott el idáig gondolatban Eizan, mégsem tudta magát rávenni, hogy elhúzódjon a lánytól, sőt.
- Khmm... - hallatszott hirtelen Shouri hangja.
A francba...! Egyszerre áldotta és átkozta a vízből felbukkant fiút. De legalább valamennyire visszanyerte a józanságát. Kissé csalódottan nézett Natsukira, majd felsóhajtott és kicsit felkászálódott.
Hogy ért ki ilyen hamar? Milyen gyorsan telik az idő, ha csak a lányra figyel, őrületes... Pedig csak másodperceknek tűnt.
Shouri épp megrázta magát és így próbált megszabadulni a ruháját átitató víztől, de nem járt túl sok sikerrel. Eizan félszeg félmosolyra húzta a száját és a kezét nyújtotta Natsukinak.

- Oké - bólintott Emiko, s elindult át a szobán. A nagy helyiségből háromfelé is lehetett távozni, az egyik a hosszú folyosó ahol bejöttek, a másik amerre a fiúk eltűntek, s rögtön mellette egy másik folyosó is, arra tartott most a lány. - Gyere utánam! - hívta a fiút. - Nyugi, csak elsőre olyan bonyolult itt, hamar meg lehet szokni. Sok kis szoba van itt, szerencsére, úgyhogy nektek is simán jut majd hely. Errefelé például vannak tök üresek, de ide épp azért csak szivacsot tudunk berakni. Meg ki is kell rámolni előtte a sok lim-lomot. De szerintem a srácok is kibírják, ha egy időre átadják a kényelmes ágyaikat - jelentőségteljesen hozzátette -, majd beszélek velük... A másik irányba is vannak szobák, meg a konyha, igazából mi inkább arra rendezkedtünk be. Errfelé nem volt még keretünk, meg időnk se, hogy "kicsinosítsuk". De legalább nem omladozik. Nem mintha akár az én szobám olyan pofás lenne... Csak hát... lehet benne élni...
Ahogy a lány csak beszélt-beszélt érezte, hogy a gondolatai megint nagyon máshol járnak. Nem lett volna túl udvarias otthagyni a vendégeik, de újra meg újra érezte, hogy jobb lenne egyedül, s közben, harmadik vonalként még Benawit is szerette volna látni. Egyből ugrott, ahogy befutott az orvos, s ott sürgött-forgott a fiú mellett. Annyira csúnya volt az a seb... Jajj Benawi, legalább te maradj meg nekem! Annyira erősnek néztél ki, ahogy betoppantál, erre meg... Én vagyok csak ilyen vak? Ráadásul elküldött az orvos. Ez pedig sose jelent semmi jót...

Natsuki elfogadta a segítséget, aztán zavartan igazgatni kezdte a ruháját. Jó, talán ezt mégse kellett volna. Nem mintha Shourit zavarba lehetne hozni az ilyesmivel, d emégse tartozik rá. Lehetett volna egy kicsit több önuralma, hogy nem kezd bele...
- Ööö... akkor őőő... izé... Arra kell menni... - mutatott felfelé Nasuki. - Jah... Fel... Szóval, igen.
Úristen... Natsuki... Szerintem sejtette, hogy nem vissza a vízbe...

- Gondoltam... - morogta Shouri, miután elnyomott magában egy "Na ne mondd..." hozzátoldást. Ezek ketten mennyire összemelegedtek már! Már a fél osztály, mindenki meghülyült. Ehh, tessék. Csak egy kis életveszély kell, és máris egymás karjaiba omlik mindenki. Érdekes... Vajon ha szingli lett volna, ő is becsajozott volna itt? - Na jó, menjünk. És szerintem nyugodtan kiléphetünk, egyikünk sem sérült meg annyira. Én viszont személy szerint kezdek fázni, kicsit már unom az úszkálást, elég hideg ez a nyavalya tenger.

- Ó, tényleg, te csurom víz vagy... - eresztett el megint egy elmés megállapítást a lány. - Akkor siessünk.
Azzal meg is indult előre mutatva az utat.

Ichiro csak nagy bölcsen bólogatott és úgy tett, mintha első hallásra pontosan megjegyzett volna mindent. Mindent? Na persze, majd pont ő! Mikor nem fáradt, ez még akkor sem nagyon menne, nem hogy így kimerülten... Hát... elég sok szoba van, de ha eltéved, azért talán megtalálják, mielőtt éhen halna. Legalábbis nagyon remélte... Úgyis addig ordibál majd, amíg ide nem esz valakit a fene.
Tényleg nagy szüksége volt arra a zuhanyra, de nem feltétlenül a fáradtság miatt. Jó lenne kicsit egyedül lenni...

Alig, hogy Emiko és Ichiro eltűntek a folyosón, a másik felől a már korábban itt járt fiatal srác jelent meg az orvossal. Végignézve a csapaton a férfinek aggódó kifejezés ült az arcára.
- Na, szép... - rázta a fejét. - Ti aztán jól elintéztétek egymást... Most kivel kezdjek egyáltalán? Remélem Emiko-san hamarosan szerez még valakit segítségnek...
Sietve felmérte a terepet. A kötések miatt meg nem mondta volna ki milyen állapotban van, viszont az alacsony sápadt srác elég feltűnően rosszul festett. Akkor talán kezdjük vele. Nobu persze rögtön közölte is, hogy nem olyan sürgős, mire Nami leteremtette, hogy mi lenne, ha ezt a hozzáértőre bízná. A folytatásnak se túlzottan örült a fiú, ugyanis pár szobányit arrébb kellett bicegnie. Persze... ne terrorizáljuk a többieket a látvánnyal... Bár tény, h neki is jobb lesz, ha nem nézi mindenki, főleg, ha ez megint fájdalmas lesz... És óhatatlanul hozzá kell majd érni a lábához, tehát az lesz. Nami persze kísérte őt, s ennek az orvos is örült. Igazán el kell a segítség.

Daisuke türelmetlenül dobolt térdén az ujjaival. Most miért is várakozik itt? A csapatszellem miatt? Mert ő például nem szorul orvosi segítségre. Na jó, azért bekapott néhány szúrást Tesshintől, talán mégis meg kéne nézetnie... De most inkább éhes volt. Lehet, hogy azzal a lánnyal kellett volna mennie, biztos útba esik a konyha is arrafelé. Ehh... kivételesen most nyugton marad, és nem nyargalászik a saját feje után.

Daisuke gondolataira válaszul vissza is tért a két fiú két nagy tálca szendviccsel és ásványvízzel.
- Tényleg megfontolandó, hogy több lány kéne... Az az egy szem aki itt van, se a jönne ám szendvicsrt csinálni, neem, én játszak konyhatündért... - dörmögte a fiatalabbik, már kevésbé álmosan, de határozottan mogorvábban, mint pár perce. Kyoichi csak mosolyogva pakolt le az asztalra.
- Egyetek csak nyugodtan!
Kenta nyomában Midori is rögtön rávetette magát az ételre. De talán ez csak egy kifogás volt, hogy a fiú mellé kerülhessen.
- Neked is minél hamarabb meg kéne nézetned magad - mondta neki halkan a lány. - Abban a golyózáporban biztos eltaláltak, és nem szedtük ki, csak átkötöztük. És már nagyon sok idő eltelt... Még, hogy hamar kijutunk... Ki kellett volna szedni, megmondtam. Biztos jól vagy?
Kenta rosszallón csóválta a fejét.
- Hát persze, mi ez az aggódás már megint? Ha eddig túléltem, nem lesz baj. És tényleg jól vagyok. Alig fáj. Ellenben, te...
- Oké, ezt most hagyjuk - rázta a fejét a lány.
- Hagyhatjuk felőlem, de te is nézesd meg!
- Persze... Majd... De te most fontosabb vagy. Az súlyosabb.
- Mondtam már, nem feltétlen.

Natsukiék valóban hamar visszaértek. A lány már alig várta, hogy leülhessen, úgyhogy egy gyors köszönés után le is csüccsent Nobu felszabadult helyére. Fejét álmosan a karfára döntötte.
- Ó, sziasztok! - köszönt a visszatérő Emiko. - Téged még nem láttalak, igaz? - pislogott Shourira. - Hajjaj, át kéne gyorsan öltöznöd. Kyoichi-kun, kérlek, keresnél valami ruhát?
- Persze - bólintott a srác, s várakozón nézett Shourira. Legalább had köszönjön oda a többieknek a srác.
Közben Emiko már Natsuki mellett is termett.
- Ha álmos vagy, nyugodtan behúzódhatsz egy szobába is, szólj csak, és mutatok egyet. De előtte azért egyél valamit mindenképp!
- Oh, köszönöm, oké... - szedte össze magát Natsuki, s ő is odalépett a szendvicsekhez. Nahát, mennyi energia van ebben a lányban!
- Na jó, akkor megyek helyrerázok egy-két szobát - mondta Emikonak az egyik fiú, s el is indult azonnyomban. A lány a morgós srác felé fordult, de az gyorsan rávágta:
- Tudom, tudom, megyek én is!

Hiroshi is elvett két szendvicset, mire az egyiket Kazunak nyújtotta.
- Kösz - mosolygott halványan Kazu, amint megérezte a szendvics illatát. - Rendes kaja...Alig pár napja volt, mégis olyan, mintha évek óta nem ettem volna.
Arcán hálás tekintettel nézett vendéglátóikra, miközben jólesően beleharapott a szendvicsébe.
Észrevette, hogy közben a többiek is lassan a tálcák köré gyűlnek. Na igen, valószínűleg mindenki jó éhes már, nem is hibáztatta őket. Rájuk is fér már. Utána talán megejthetnének egy rövidke pihenőt is, mielőtt elkezdenek gondolkodni a jövőn. Olyan jó lett volna, ha csak befekhetne az ágyba, és rendesen kialudhatná magát. Ha nem kéne aggódnia azért, hogy bármikor rájuk találhatnak. Felsóhajtott, és újabbat harapott az eleségből. Nem, most inkább félreteszi a zavaró gondolatokat. Hamarosan úgyis újra megtalálják.

- Valaki nagyon szeret fürödni - csóválta fejét a mosolygó Haruka, miközben közelebb lépett Shourihoz.
- Persze, nincs is annál jobb, mint pár sebbel megmártózni a sós vízben - felelte a srác. - Igazán felemelő érzés, bár már neked is lehetett benne részed. Mindenesetre elintéztem a hajó kérdését. Remélem, jó messzire innen találják meg, és amíg akörül nyüzsögnek majd, nyerünk némi időt. Mert az most nagyon kell.
- Az biztos - bólintott Haruka. - Na de gyere, kis ázottam, egyél egy keveset, utána öltözz át, esetleg zuhanyozz le.
- Egyedül...? - vigyorgott Shouri, mire Haruka enyhén elpirult.
- Ehh... igen, egyedül.
- Kár - tűnt kissé csalódottnak a fiú. - Most nincs, aki megmossa a hátam.
Hiába váltottak halkabb beszédre, a nem túl messze lévő Yuuka így is jól hallotta a szavaikat. Nyelt egyet és összeszedve magát közelebb lépett Emikohoz.
- Öhm... esetleg benézhetnék Benawihoz?

Ichiro csak állt a zuhany alatt, és hagyta, hogy a hideg cseppek végigcsorogjanak a testén. Szándékosan nem melegre tekerte a csapot. Kezeivel a falat támasztotta és csüggedten hajtotta le fejét. Nem, nem volt rendben. Nagyon nem. Azt hitte, ez majd valamennyire azért elmúlik, hisz annyira nem is ismerte, de tévedett. Himeno emléke élénkebben kínozta, mint valaha. Basszus Shinji... tökéletesen megértem, mit érzel. De veled ellentétben én képtelen vagyok cselekedni. Talán... talán pont ez a bajom. De felléptél Nobu ellen, és ki tudja, talán használt is. Részben megtorolhattad a halálát, vagy legalábbis jelezhetted, hogy képes vagy rá. De én... én ezt nem tudnám megtenni. Már valahogy... nem is akarom. Attól már úgysem lesz jobb, ugye?

Egy bő húsz perc telhetett el mire visszatért Nami. Friss kötés díszelgett rajta, de Nobunak nyoma sem volt. Nyilván ezért lehetett olyan lehangolt a lány arca.
- Jöhet még valaki... - aztán hozzátette. - Balra második ajtó a "rendelő".
Natsuki várakozón a lányra nézett, de az csak megtámaszkodott a falnál. Hát nem is éhes? Fogott hát egy szendvicset, s odasomfordált a lány mellé.
- Tessék!
- Nem vagyok éhes, köszi... - mondta az.
- Dehogy nem vagy! Enned kell! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon - Mit mondtak a sebedre? - kérdezte kissé zavartan.
- Semmi komoly - felelte a lány. - No jó, nyilván a többiekhez viszonyítva. Fürödni egy darabig nem fogok vele. Azt mondta, nem kell újra összevarrni, csúnya lesz, de ez már így is, úgy is, semmi értelme nem lenne szétszedni. Persze ezt magamtól is kitaláltam volna. És örülök is. Még akkor is, ha most van mellé érzéstelenítés... - megrázta a fejét.
- És gondolom nem nagyon mozoghatsz vele.
- Hát igen, semmi hirtelen mozdulat. Felszakadhat... Akár annyitól is, ha hasizomból próbálok meg felülni... - elhúzta száját. - Szóval oda kell majd figyelnem. Bár perpillanat, érzem, hogy fáj, ha úgy mozdulok, szóval... Nem lesz baj.
Natsuki bólintott.
- És Nobu?
Na igen. A fájósabb kérdés. Nami is hosszan hallgatott.
- Nem tudjuk. Sok vért vesztett... - felelte haloványan. - Aludni-aludni-aludni. Ennyi a nagy recept. Itt még csak vért se kaphat... Meg infúziót se, semmi...
Megremegett.
- Meghalhat... - az ajkába harapott. Natsuki átérzőn simogatta meg a karját.
- Aludnod kéne, neked is. Én is most megyek, gyere velem. Most úgy se tudsz segíteni. Ez az ő harca.
Nami bólintott.
- Tudom...

Emiko meglepetten pislogott Yuukára. Egy lány...?
- Öhm... persze... - nyögte ki és zavartan a füle mögé söpörte a haját. Ha csak egyetlen pillanatra is, de megingott az a magabiztos kép, amit mutatott magáról. Mit keres egy nő Benawi mellett?! - Gyere csak...
Kyoichi mellett elsétálva látta, hogy a fiú egy sejtelmes mosolyt vet felé. Ó, szóval te már tudsz valamit, amit én nem... Na megállj, kiszedem belőled! Vagy... Kiérve a szobából Emiko egy pillanatra megtorpant.
- Mondd csak, - kezdte nem túl sokat kertelve - van valami közted is Benawi között?

Kazushige felemelte a fejét, de mivel úgy tűnt, más nem nagyon akar elindulni, feltápászkodott ő.
- Akkor... bemennék megnézetni a karom meg az oldalam, ha más nem akar...
- Menj csak - biccentett Hiroshi. - Nekem még úgyis van egy befejezésre váró szendvicsem. Majd megyek valamikor utánad.
- Részemről is rendben - bólintott a második szendvicse fölül Tatsuya. - A karod frissebb seb, hátha lehet rajta segíteni. A lábam most úgy is... elég jól van.
- Rendben, köszönöm - felelte Kazu, majd elindult a mondott ajtó felé.