7/2 - Útban a szabadság felé

- Csak egy kicsit... még várj... - nyögte ki Naminak, még mindig heves zihálások közepette Nobu. A lány féltő tekintettel figyelte a fiút, aztán ahogy az hobban festett, óvatosan nekiállt bekötözni a lábát.
- Ne kímélj... - mondta halkan Nobu. - Csináld rendesen, ne olyan lazára, ez már ahhoz képest semmi.. sszz...
Most még pokolibban sajgott az egész lába. Nagyon ajánlotta, hogy ez működjön. Valahogy most igazán át tudta érezni, hogy mért nem akarta Nami, hogy összevarrják a sebét.

Kazushige aggodalmas pillantásokat váltott Hiroshival. Hát ez... durva volt. Tekintete továbbsiklott az összegömbölyödve alvó Ichirora. Már megint alszik? Nem igaz ez a srác... És még Nobu kiáltására sem kelt fel! Lehet, hogy valakit időről időre ennyire leverjen a lábáról a fáradtság? Vagy ez nem is fáradtság, hanem valami... más? Majd... talán majd egyszer rákérdez.
Megborzongott, mikor újra megjelent szemei előtt a seb kiégetésének jelenete. Hogy volt képes azt kibírni? Hogyan? Ő... ő már attól kész volt az elején, hogy csak a térdét horzsolta le - jó-jó, azt viszont azért egész szépen lehámozta, de ehhez képest semmi!
De... várjunk csak! Hayate miért hámozta le magáról a kötéseket? Rendben, az még talán elmenne, ha csak lehámozná, mondjuk mert érdekli, hogy áll a helyzet. De miért melegíti már megint az öngyújtó felett a tantot?! Ez az idióta... ugye nem akarja ő is... ráadásul magának?! Nem normális, mindjárt kiveri a kezéből azt az átkozott tőrt!

Nobu inkább elfordította a tekintetét Nami tevékenykedéséről. Nehéz volt fékeznie magát, hogy ne kapjon oda, főleg, ha látja. Hayate meg...? Basszus! Saját magának... Az idióta... Mért nem kérte meg őket, hogy segítsenek? Ez se normális... Ő még így se bírta ki annyira, amennyire illett volna, nemhogy ha magának kellene...

Natsuki igyekezett memorizálni az utat, hogy ha kell magától is visszataláljon. Meglepetésére ugyan a város felé indultak el, de hamarosan lekanyarodtak egy kisebb útra. Ezek szerint... az a hely... nem is benn van, hanem valahol a beépítetlen részen? Érdekes... Mindenesetre akkor jó búvóhely, tényleg.
- Most már csak egy perc... - szólalt meg Benawi és a fák felé bökött. - Arra...
Mi lesz ott valami erdei faház? A lány továbbra is törte a fejét. És milyen emberek leszenk vajon? Furcsa, de kicsit szorongott az egésztől. Ez megint egy olyan világ, ami itt volt egész idáig, és mit sem tudott róla...

- Ezt talán nem kéne.
Hayate kérdőn pillantott fel, hogy tekintete Shouri-n állapodjon meg. Hát ez meg? Eddig nem sokat szóltak egymáshoz, mi ez a hirtelen jött nagy érdeklődés. Elnézve a srác mögött nem messze tőlük a feltűnésmentesen sétálgató Kazushige és Hiroshi kettősét vette észre. Á, tehát a nyakára küldték Shourit, csak mert nézni sem bírták, amit csinál? Még ilyet...
- Mármint?
- Gondolom nem csak hobbiból melegíted oly bőszen azt a tantot.
- Ó, tényleg nem. Jó meglátás.
- Azt a megbízást kaptam, hogy állítsalak meg. De mivel névtelen megbízóim amúgy sem nagyon akarnak fizetni vagy viszonozni fáradalmaimat, ezért inkább szokás szerint a saját fejem után megyek. Meglehet, hogy nem pont az a jó, amit ők annak látnak. Félre ne érts, nem mintha előtört volna belőlem a kis jószívű, segítsünk mindenkinek figura, mindössze...
- Rajtam akarod kiélni a szadizmusod?
- Nem pont erre gondoltam, de akár még erre is ráfoghatjuk.
- Nekem mindegy. Hé... azért várj már egy kicsit! Nem nagyon szeretném hallatni a hangom, ha érted, mire gondolok, ezért legalább azt várd meg, míg ráharapok valamire.
- Oké, végtére is a te sebedről van szó. Ami, ha szabadna megjegyeznem, elég csúnyán fest.
- Igen, vettem észre. Na jó, elvileg készen állok.
Nem sokkal később egy újabb, valamivel tompábban csengő kiáltás verte fel a parton uralkodó csendet.

Eizan próbálta elfojtani nyugtalanságát, de az valahogy folyamatosan elő akart törni belőle. Nyugalom, nem lesz semmi baj. Itt már nincsenek katonák, nem valószínű, hogy errefelé bujkálnak.
Nem... igazából nem is emiatt aggódott. Mi lesz, ha visszautasítják őket? Hova mennek tovább? Mert nem nagyon számoltak ezzel az eshetőséggel, oly határozottan hitték, hogy itt, ha rövid időre is, de menedékre lelnek. Ezek után már legyen úgy, igazán jutalmazhatnák legalább ennyivel az átélt küzdelmeket.

Natsuki meglepetten állapította meg, hogy ne tévedett. Valóban egy faházhoz értek, de az... te jó ég, miylen apró! Itt hogyan férnének el ennyien?! Belépve a házba egy bútortalan, poros helyiségben találta magát. Akaratlanul is elhúzta a száját. Hát ez így nehézkes lesz... Benawi azonban szó nélkül ment előre egy hátsóbb helyiségbe. Úgy nézett ki, mint egy kamra, az elhelyezkedése a házon belül is arra utalt, bár a pókhálós polcok és az enyhén dohos szag kissé kiábrándító volt. A lány meglepetten pislogott, mikor észrevette apadlón a lejárót fedő kis ajtót. Egy pince? Látta, hogy Eizan azonnal oda is siet segíteni Benawinak kinyitni. Ahogy óvatosan leereszkedtek egy enyhén kivilágított szűk folyosóra értek a végén egy ajtóval. Határozottan, horrorfilesen hátborzongató volt.
- Erre – mutatta az utat Benawi. Az ajtóhoz érve megtorpant. Illene most talán kopogni? Vagy így is, úgy is hívatlan vendégek? Nem, ő itt otthon van… Tudta, hogy bárkikkel, bárhonnan is jön, számára itt nyitva az ajtó. Azért kopogott három erőset, mielőtt benyitott. Itt egy újabb folyosó fogadta őket, jóval hosszabb, azonban ez neonfényben úszott, a pedig végén már fel is bukkant egy fiatal, alacsony lány. Megjelenésében leginkább Midorira hasonlított, bár nála azért egy 5-6 centivel magasabb volt, s erőteljesebb is, de élénksége, törhetetlen életereje ugyanaz volt. Felderült az arca, s pillanatok alatt Benawi nyakában kötött ki.
- Tudtam, én úgy tudtam, megmondtam mindenkinek! Tudtam, hogy visszajöttök! Mondtam, hogy ha valakik, hát ti kibasztok a kormánnyal! Ti megcsináljátok!
A fiú meg se mert mozdulni. Most az egyszer, annyira kívánta, hogy legalább ne Emiko legyen az első, legalább ne vele kelljen beszélnie először, de… Valószínű volt, hogy így lesz. Emiko szinte már itt lakik, folyton a bázison lebzsel, és ő pattan először, a legkisebb zajokra is. S most valóban úgy tűnik várt. Mikor szólhatott nekik, és kicsoda? Valószínűleg valamelyikük családtagja… Vagy csak az Emiko-féle különleges hírszerzés? A lány kapcsolatrendszere még számára is kifürkészhetetlen volt. Mindenesetre bármiben fogadott volna, hogy Emiko azóta, egy szemhunyásnyit sem aludt, s pattanásig feszülő idegekkel várt, jobbat nem tehetvén. Borzalmas lehetett az egy ilyen lánynak…
- A helyzet az… - kezdte zavartan Benawi. – Hogy ennél jóval többen vagyunk, sokak a parton maradtak, mert megsérültek, és mert... nem akartunk rátok törni, hisz… ez elég veszélyes nektek és…
- Ugyan! – legyintett Emiko. – Itt a helyetek! – Elengedte a fiút, s sietve hátrébblépett, hogy utat engedjen a többieknek. - Ne haragudjatok, gyertek csak be! – mosolygott a másik kettőre. Tiszteletteljes pillantásokkal figyelte az ismeretlen hősöket, akiket ettől a pillanattól fogva mind a barátjának tartott. Hiszen amit véghezvittek az… Szeme egyre mohóbban cikázott.
- Ichiru, hol…? A többiekkel maradt? – kezdte, majd Benawi arckifejezését látva elkerekedett a szeme. Sietve indult meg kifelé. – Ó, akkor, kimegyek eléjük… - hadarta zavartan kapkodva -, ti csak pihenjetek le addig!
- Emiko…
- Nyugodtan maradjatok, és pihenjetek! El találok a tengerhez egyedül is…
- Emiko! – ismételte meg hangosabban a lány nevét és elkapta a karját. Az rémülten nézett hátra. Nem maradna hátra, igaz…? Tudom… Jönne üdvözölni bennünket… De nem lehet… Óvatosan húzta ki karját a fiú szorításából. Benawi szomorúan rázta meg a fejét, de képtelen volt megszólalni.
Igen, tudom. Igazából az első pillanattól, ahogy szétnéztem… Ahogy elengedtelek, és rájöttem, hogy ő nincs itt. Nem volt melletted, pedig mindig… Tudtam…
- Az az idióta… - súgta halkan a lány. – Olyan jellemző rá, mindig bajba keveredik, mindig felesleges kockázatot vállal! Sosem hajlandó elfogadni a saját határait! – Egyre hangosabban beszélt. – Hogy történt?! Már megint magánakciózott, igaz?! – csattant fel. – Annyiszor megmondtam neki…! De az az idióta sosem hallgat rám!
Egész testében remegett az idegességtől, s ahogy egy pillanatra elhallgatott, ő maga is hallotta milyen zihálva veszi a levegőt. Óvatosan kisimította haját a szeméből, legalábbis ezt akarta, ehelyett azonban egy gyors zaklatott söprés sikerült csak, s a hajszálak a lendülettől végül visszacsapódtak előbbi helyükre. Remegő kézzel, most már lassítva magán simította be a füle mögé. Mesterkélten enyhítve arckifejezésén a csapathoz fordult.
- Gyertek utánam! – mondta higgadt hangon, az előbbi ingerültség egy szempillantás alatt teljesen eltűnt – Fáradtak és éhesek lehettek, ráadásul sebesültek, pihenjetek le először! Én addig szólok a többieknek, szerzünk orvost, meg szép sorjában mindent, ami kell. És közben valakit leküldök a többiekért is. Van valami, amit tehetek értetek? Mármint… - Benawihoz fordult – Ami így hirtelen nem jut eszembe, de sürgősen kéne, és…
- Köszönöm Emiko! – vágott közbe Benawi. – Ez így is sokkal több, mint amit…
- Ugyan már! Kihez fordulhatnátok, ha nem hozzánk?!
Közben több kanyar után egy tágasabb helyiségbe értek. Az egész hely kezdett valami katakombarendszerhez, vagy atombiztos fedezékhez hasonlítani, legalábbis ez utóbbihoz már határozottan közelebb volt, mint amit eredetileg gondoltak: pincéhez. A terem valamiféle társalgóhoz hasonlított, mindenképp sok emberre volt méretezve, akik itt tarthatnak megbeszéléseket, ha nem is luxuskényelmű, de kanapékon, ami most a hármas számára felért egy ötcsillagos hotellal.
- Foglaljatok helyet! – noszogatta a lány a kissé még megilletődött Natsukiékat, aztán ahogy azok nekiálltak elhelyezkedni Benawihoz fordult. – Szólok Kyoichi-kunnak, hogy itt vagytok, ha bármi kérésetek van, nyugodtan mondjátok, én addig felhívom a többieket, hogy jöjjenek, hívok orvost is és…
- Emiko… - vágott közbe megint Benawi. Képtelen volt nézni, ahogy a lány úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mégis… Mit mondhatna? Jobbat tesz a lánynak, ha… vagy neki is addig jó, míg pöröghet, míg van dolga, míg nem áll meg és nem kell elfogadnia… - Ne keverjétek bajba magatokat! – kérte. – Idejöttünk, mert más lehetőségünk nem volt, de ez csak ideiglenes. A kormány üldözni fog, talán máris üldöz bennünket, és csak idő kérdése, hogy megtaláljanak. Nem eshet nektek is bajotok!
- Nem hátrálunk meg! – mondta rezzenéstelen arccal a lány – Erről szólt az egész életünk, most hogy tényleg szükség van ránk, nem léphetünk, nem fogunk visszalépni! És… - a fiúra kacsintott – tudjuk, hogyan kell csendben intézni a dolgokat. Ne aggódj miattunk! Éveken át nem találtak meg, pedig már van a rovásunkon… Most se fognak!
Azzal válaszra sem várva elsietett. Hamarosan megérkezett a Kyoichi-kun nevű fiú. Kezet fogtak Benawival, s halkan részvétet kívánt.
- Visszamegyek akkor én a partra.
- Rendben, köszönöm, menjünk… - bólintott Benawi. A másik srác megrázta a fejét.
- Jobb, ha te maradsz, elég ramatyul nézel ki, már bocs a leszólásért…
- Igen, de téged nem is ismernek, meg egyébként se lenne túl udvarias…
- Mit számít az ilyenkor? – csóválta a fejét a fiú.
- Majd megyek én – ajánlotta fel gyorsan Natsuki, s fel is pattant.
- Én nem sérültem meg különösebben, szóval… - hátrapillantott Eizanra. Meg gondolom te is…
Emiko nem jött vissza. Sietve intézte a telefonokat, s szerencsére, mint mindig számíthatott a csapatára, azok már láncszerűen értesítették is egymást, neki nem is volt vele sok dolga. És kivételesen nem is volt ereje neki intézkedni. Leeresztette a telefont az utolsó hívás után, s háttal az ágyára hanyatlott. Távolba révedő, kifejezéstelen arccal vizslatta a plafont, s a neonfényben maga is olyan sápadtnak tűnt, mint egy halott. Aztán vontatottan a fal felé fordult, s teste szép csendesen remegni kezdett.

Eizant lenyűgözte mindaz, ami odabent várta őket. A lelkes fogadtatás, maga a helyszín... mind olyan hihetetlen volt. Igen, itt egy ideig biztonságban lesznek! Egyedül az lombozta le, hogy az Emiko nevű lánynak meg kellett tudnia az igazságot Ichiruről. De hát örökké nem halogathatták, helyes döntés volt Benawitól, hogy nem ringatta őket hamis hitbe. Vajon itt ki milyen kapcsolatban állt Ichiruvel? Lehet... lehet, hogy valamelyiküknek annyit jelentett, mint neki Natsuki? Vagy testvéreknek érezték magukat? Annyi mindenen keresztülmehetett együtt ez az összetartó kis csapat. Mióta működhetnek már így titokban? És... te jó ég, még csak tizenévesek!
Gondolataiból Natsuki szavai riasztották fel. Ó igen, szólni kell a többieknek. De most hagyja egyedül Benawit? Bár nem nehéz elképzelni, hogy itt társaságra lel, de akkor is.
- Gyorsan felhívom a többieket, hogy kezdjenek készülődni, nemsokára ott vagyunk. Menjek vagy elegen lesztek? Bár nem tudom, hányakat kell majd támogatni...
Kérdőn nézett Benawira. Nem tudta eldönteni, menjen vagy maradjon, legszívesebben mindkettőt tette volna egyszerre.

Hayate csak most fogta fel, hogy amit nemrég hallott, az a saját kiáltása volt - és ez valamilyen szinten megrémítette. Még sosem... sosem kiáltott így fájdalmában. Tehát ez volt a tűréshatára. Gratulálok, most már ezt is tudod.
Zihálva nézett fel Shourira, aki épp a régi kötése egy darabját szorította a hasfalához.
- Most már átveszed? - kérdezte a srác.
Hayatének csak egy bólintásra futotta az erejéből, majd a sebére szorította a kötést. Ezt... ezt semmiképp sem tudta volna magának csinálni. Ilyen fokú fájdalomhullámot...! Még mindig nem tért magához. Csak szorította a kötést és végigdőlt a parton. Pihenni... semmi másra nem vágyott jobban, mint egy kiadós alvásra. Olyanra úgyis ritkán futotta.

- Ha úgy jobbnak látod, menj! - biccentett Benawi Eizannak. -Gondolom Natsuki is jobb szeretné, ha vele tartanál. Án meg amúgy sem köszöntem még a többieknek, úgyhogy... hátramegyek... Htha tudok valamit segíteni is, rendes felfordulást okoztam most...
- Ne hülyéskedj már! - intette le Kyoichi. - Tudod, hogy nem probléma.
- Igazán köszönöm - hálálkodott azért tovább Benawi.
- Nincs mit, tényleg. Viszont cserébe egy valamire megkérnélek - nézett rá komolyan. - Figyelj oda Emikora... Előtted talán jobban kinyílik. Valahogy nem tudok hinni a higgadt hangjának, biztos őt is megrázták a hallottak... Tudom, rossz emberhez fordulok, ez neked a legnehezebb, de...
- ... legalább értem, mit érez Emiko... - fejezte be helyette Benawi. - Igen. Bár olyan erős tuzdnék lenni, mint ő...
A másik fiú megint a fejét ingatta.
- Az nem minden esetben előnyös...
Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, legalábbis egy időre, s visszafordult Natsukiékhoz. Sietve bemutatkozott nekik, aztán kérte, hogy induljanak mihamarabb, ahogy közeleg a hajnal, egyre veszélyesebb kinn lenniük ennyien.

Tatsuya már szinte a fejét fogta. Bakker, hogy rájött mindenkire az 'égessük ki a sebünket' láz... Mint valami új divathóbort. Nem... csak túl akarják élni, és ennek érdekében hajlandóak szenvedni. De ennyire? Nobu és Hayate, talán a két legkeményebb srác... Ha nekik így fáj, ő hogy bírná? A fenét, nincs az az isten, hogy egy ilyet kibírjon! Ő már úgysem vérzik annyira... bár azért az összevarrás sem volt semmi, ugye? És ráadásul magának csinálta... na ott tényleg azt hitte, hogy ott rögtön megőrül. Minden egyes másodpercben azt kívánta, bár lenne már vége. Ez vajon mennyiben más? Megrázta a fejét. Nem, ő nem fogja kipróbálni.
Ekkor megcsörrent zsebében a mobiltelefon. Persze Eizan volt az, és közölte, hogy lassan készülődjenek, épp most indulnak értük. Nemsokára ott is lesznek. Kissé megkönnyebbült a szavak hallatán. Hát befogadják őket.
Gyorsan tolmácsolta a többieknek Eizan szavait, de aggódva nézett Nobu és Hayate felé. Basszus, nekik is most kellett kiégetni magukat - jó, mondjuk mikor máskor? De így most érdekes lesz velük az utazás... Amint ott vannak, sürgősen ágyba kéne dugni mindkettőt.

Nobu aggódva nézett Hayate felé.
- Nami... - szólalt meg még halk, erőtlen hangon. - Kérhtnék tőled egy nagy szívességet?
- Persze! - nézett fel a lány a kötésből. Már majdnem kész volt vele, de még biztos ami biztos egy utolsó réteget akart rá tenni.
- Kérlek, segíts Hayatének... Szüksége lenne valakire...
Nami meglepetten nézett fel Nobura.
- Oké, majd...
- Ezt befejezem én, köszi... - felelte a fiú, de Nami félve pislogott rá. Hisz, még mindig reszket...
- Biztos?
Nobu megingathatatlanul bólintott. A lány lassan felállt.
- Hát jó. De csak mert meggondolatlanul rávágtam...
- Sokkal tartozom neki, Nami... Kérlek!
A lány komolyan bólintott, s felvette a maradék kötszer. Hát ez nem túl sok.. De majd kiokoskodik valamit...
Kicsit bizonytalanul guggolt le Hayate mellé. Óvatosan megérintette a karját, mert nem volt biztos benne, hogy a fiú eléggé magánál van ahhoz, hogy észrevegye.
- Most hadd segítsek én egy kicsit... - szólalt meg halkan.

Hayate hitetlenül pislogott fel Namira. Tényleg segíteni jött? Először rögtön arra gondolt, hogy szépen megköszöni, de elutasítja a segítséget, mondván, hogy meg tudja oldani egyedül is. De aztán rá kellett döbbennie, hogy ez közel sincs így. Ennyire még sosem érezte leamortizálva magát, hiába a sok éves kiképzés. Ez most más volt. Nem a korábbi szabályok szerint kellett cselekednie, sőt, éppen azok ellen játszott. Tényleg, ezek a Benawi barátai vagy kik... talán jobb lenne előttük hallgatni a múltjáról. Igencsak úgy tűnik, hogy kormányellenes tevékenységet folytatnak, és nem biztos, hogy tárt karokkal fogadnák, ha megtudnák, azelőtt miket tett. Hupsz... lehet, hogy a többieknek is kéne szólni, hogy ne nagyon említsék ezen apróságokat, egyelőre viszont mozdulni sem nagyon tudott.
- Kösz... - nyögte végül, hogy azért mégis mondjon valamit. - Ez most... meglepett. Nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy másokra kelljen támaszkodnom.
Elhallgatott a gondolatra. Valóban, eddig azt hitte, maga is boldogul. A hajón már kezdte sejteni, hogy nem így van, mikor Nobu segített rajta a hajón. Szokatlan volt másokra szorulnia, de... egyben jól is esett. Jól esett, hogy törődnek vele, hisz annyi éven át kellett magában szenvednie. Furcsa volt ez így újonnan...

Nami elmosolyodott.
- Ezt majd említsd meg Nobunak is. Talán végre ő is lazít egy kicsit, ha rájön, hogy még a hihetetlen -legyőzhetetlen Hayate is képes elfogadni a segítséget - nagyot sóhajtott - Aggódom miatta. Néha komolyan azt hiszem, hogy fontosabb neki az egója, mint az élete. De... érted is. Fel tudsz ülni egy kicsit, hogy át tudjam kötözni? - kérdezte aztán. - Ne haragudj, ha fáj, próbálom óvatosan, csak... - elhallgatott. Úgy is érti.

- Fel... - küzdötte feljebb magát Hayate, de ezúttal már tudta annyira kontrollálni a testét, hogy ne kiáltson fel fájdalmában. - Ne aggódj, most már kibírom. Ez már nincs annyira a tűréshatárom fölött, mint az előző. Valamire mégiscsak jó volt az a kiképzés...
Közben az előző jelzők jártak a fejében? Hihetetlen? Legyőzhetetlen? Hehh... ezt meg honnan vették? Vicces... Most egyáltalán nem érezte legyőzhetetlennek magát, sőt...
És Nami nem csak bekötözi, de azt mondta, aggódik? Aggódik... érte...? Elég érdekes dolog így csapatban dolgozni. Kezd rájönni, hogy milyennek kéne lennie, bár lassan már ő is kezdett... érezni. Már nem csak olyan volt, mint egy gép.
- Kicsit később talán majd beszélek vele... - tette még hozzá, mikor eszébe jutott Nami első állítása. Bár hogy mit akar mondani, arról egyelőre fogalma sem volt.

Natsuki szerette volna megtörni a nyomasztó csendet, de egyszerűen képtelen volt megszólalni. Kérdezni akart a társaságról, vagy Ichiruről vagy csak udvariasan csevegni, de... Nem akart belenyúlni az ismeretlen srác lelkébe. Biztos ő is Ichiru barátja volt. Ehhez a titkos izéhez meg semi köze. Amúgy meg miről cseverésszenek?

- Köszönöm - mondta hálásan a lány. Folytatta a beszélgetést, miközben ápolta a fiút. Talán valamennyire elvonja így a figyelmét, na meg... Amúgy is volt pár dolog ami érdekelte - Ti ketten annyira tökéletesnek akartok tűnni. Mintha semmi se fájna nektek, semmi se árthatna nektek... Ez tényleg ennyire fontos? Jó ez így? Nobun is látom, hogy nagyon szenved... De úgy csinál, mintha az ég világon semmi baja se lenne... Miért kell ezt...? Én egyáltalán nem értem... - lassan megcsóválta a fejét. - És félek, mert nem látom rajta, ha baj van. Csak... csak annyit, hogy... Fáradt. És félek ilyenkor... Nagyon.

Natsukihoz hasonlóan Eizan is egy lehetséges párbeszéden törte a fejét. Nem is kellett rajta túl sokáig töprengenie, tele volt kérdésekkel. Végülis feltehet párat, legfeljebb nem érkezik válasz.
- Mondd csak, öhm... Kyoichi... egyébként megközelítőleg hányan vagytok? Nem muszáj válaszolni, lehet, hogy el sem mondhatod, csak... kíváncsi vagyok, hogy hányan vittétek/viszitek ezt véghez. Nem lehet semmi nap mint nap készenlétben állni.

Midori észrevétlenül Harukáék mellé somfordált. Aztán lesből ránehézkedett a lány vállára.
- Hahó~ - köszönt hangosan. - Hiányoztam már mi?
Elégedetten a lány vállára támasztotta az állát, s onnan mosolygott Shourira. Láttam ám, hogy segítettél Hayaténak... És Nobunak is... Mi lelt téged Shou-kun?

Hayate pár pillanatig töprengett Nami szavain és csak utána szólalt meg.
- A hivatalos sablonszöveg úgy hangzik, hogy ezt nevelték belém, szinte a véremben van. Egész életemben olyan helyzetekbe kényszerítettek, hogy győzzem le, vessem meg a félelmet, a fájdalmat... a halált. És én vakon igyekeztem megfelelni az elvárásoknak... egy ideig. De túl későn döbbentem rá a dolgokra, akkor már nem lehetett min változtatni. Most pedig kezdhetem elölről az életem. Meg kell tanulnom mindazt, ami emberré tesz egy embert, de még hosszú út áll előttem. Kicsit nehéz a régi szokásokkal szakítani... Ehh, bocsánat, nem akarlak untatni. Eddig nem nagyon volt szerencsém hasonló beszélgetésekhez, csak úgy kibukott. Nobu pedig nem biztos, hogy csak magáért csinálja. Jó, persze benne is benne van a 'győzzük le a fájdalmat és így önmagunk' virtus, de valamilyen szinten szerintem pont azért teszi, hogy ne aggódj miatta. Őt is nehéz lenne megváltoztatni, akár csak engem. Nehéz, de nem lehetetlen.

Kyoichi mosolyogva ingatta a fejét.
- Ez nem olyan, mint elképzeled. Ahogy Benawiék is, a többségünk teljesen normálisan éli az életét, ez csak... olyan mint egy baráti kör. Egy nagyon fura hobbival. Délutánonként összejárunk, meg néha hétvégén vannak nagyobb bulijaink... ennyi. Ki mikor ér rá, akkor jön. Olyan negyven-ötvenen vagyunk, ha nem számoljuk a családtagokat, akik csak passzívan vesznek részt, de tíz-tizenötnél többen szinte soha se szoktunk lenni egyszerre.
Kíváncsian, de nem túl tolakodóan méregette a kettőt.
- És ti? Hányan maradtatok meg? Egyáltalán... hogyan? Egész jól megúsztátok. Bár Benawin az a nagy kötés ijesztő volt és... Ichiruvel mi történt? Oh, bocsássatok meg. Kicsit sokat kérdeztem egyszerre...

- Mi az hogy - lesett a vállára támaszkodó lányra Haruka. - Téged amúgy sem lehet megunni.
A kijelentésre mintha Shouri egy rövidke pillanatra felvonta volna a szemöldökét, de talán csak érzéki csalódás volt. A fiú arcán semmitmondó tekintettel nézett Midorira.
- Mit vigyorogsz? - kérdezte a lányt. Naa, csak nem célozni szeretnél valamire? Gyerünk, mondd csak ki! Kíváncsi vagyok, megteszed-e.
- Gondolom örül, hogy már nem sokat kell itt a parton tengődnünk, hanem egy ideig tető lesz a fejünk fölött - felelte Haruka. - Te talán nem így vagy vele?
- De, csak jól álcázom.
- Azt látom. Néha mutathatnál egy kicsit több életkedvet...
- Szerinted nem mutatok elég életkedvet? - emelte fel állát a srác.
- Ööö... izé, dehogynem! Csak ilyenkor olyan... semlegesen tudsz nézni.
- Gyakoroltam a tükör előtt.
- Tényleg...?
- Igen, aznap, amikor tangát vettem föl.
- Bakker, Shouri, már kezdtem elhinni!
- Tudom - mosolygott elégedetten a fiú.

- Én nem feltétlenül akarom megváltoztatni... - mondta halkan Nami -, csak... Nem akarom, hogy így miattam még rosszabb legyen neki... Te meg... Egyáltalán nem untatsz! Ha meg kell tanulnod még pár dolgot... majd mi segítünk! - oldalra biccentette a fejét, s kedvesen rámosolygott a fiúra.

Midori felemelte az állát, s megkerülve Harukát szembe került Shourival.
- Látom te viszont máris meguntál - mondta csípőre tett kézzel, még kissé előre is dőlt. - Vagy csak még mindig duzzogsz, hogy legyőztelek? Ezért utálsz ennyire?
Durcás arccal méregette Shourit.

Eizan vetett egy gyors pillantást Natsukira, és csak utána vágott bele a kérdések megválaszolásába. Negyven-ötven... az már elég jelentős szám! Ha az országot nem is foglalják el, de azért eredményeket lehet elérni! Kérdés, hogy mik lennének a lefolyásaik...
- Hányan is... - végzett gyors fejszámolást - tizenheten. Igen, tizenheten. Egész jó arány, de lehettünk volna többen is. És sajnos így is sokan megsérültek, vannak, akik súlyosabban. Legjobb tudásunk szerint igyekeztünk ellátni őket, de azért egyikünk sem orvos. Maga a szökés egy kicsit hosszú történet, események egész láncolata vezetett ide. Mi csak úgy belepottyantunk a közepébe, a többiek készítették elő a terepet. Az osztály zsenijei, ha szabad így fogalmaznom. Nekem leginkább csak a harcokban vették hasznomat, az iskolánál, az erdőben, meg hát... a hajónál az annyira nem is volt nagy csata. Ha visszaérünk a többiekkel, talán elmeséljük egyben az egészet. Legalábbis nagy részét. Ichiru pedig... a végén, a nagy erdei csatában veszett oda. Ha jól tudom, pont Benawiékat védte, de túl sok lövést kapott... Nélküle viszont még kevesebben lennénk, és ő szedte le a nyakörveket is. Sokat köszönhetünk neki.

- Elnézést, mit is mondtál...? - tette füléhez egyik kezét Shouri. - Valamit biztos rosszul hallottam. Legyőztél? Hmm... nem, sajnos nem emlékszem hasonlóra. Vagy... jaaa, hogy arra gondolsz? Igen, az szép harc volt. Azért kellene utáljalak? Nekem úgy tűnik, hogy éppen te neheztelsz rám.
- Öhmm... muszáj ezt? - szúrta közbe Haruka. - Nem feltétlenül kéne felhozni hasonló témákat.
- Ne rám nézz! - vetett rá ártatlan szemeket Shouri. - A kisasszony vetette fel a dolgot.

- Nyakörvek? - kérdezett vissza csodálkozva Kyoichi. - Nehezen követte egyenlőre a rövidített mesét, ezen a ponton pedig teljesen fonalat vesztett. Az mondjuk nem lepte meg, hogy Ichiru ezek szerint sokat segített abban, hogy kijutottak. Bár ő is túlélte volna... Benawit védte... Hát igen, ez is jellemző. Ők ketten már sok necces helyzetből húzták ki egymást. Furcsa, de valahogy tényleg kinézte Ichiruből, hogy az életét áldozza, ha bárkiért nem is, de a legjobb barátjáért... igen, ő képes ilyesmire. Nagyon tisztelte mindigis ezért a bátorságáért. Ebben nagyon hasonlított Emikora. A lány is mindig előre ment, ha valami veszélyeset csináltak. És addig nem vonult vissza, míg minden csapattagját biztonságban nem tudta. Félelmetes felelősségérzete van. Annak ellenére, hogy lány, nála alkalmasabb vezetőt nem tudott volna elképzelni. Határozottság tekintetében meg főleg.

Hayate csak akkor döbbent rá, mit csinál, mikor a mosoly már megjelent az arcán. Talán az első őszinte mosolya. Halvány, de mégiscsak mosolyféle.
- Kösz - nézett hálásan Namira. Hálásan? Igen, ilyen lehet, mikor hálás az ember. - Ha kérhetlek, ne nagyon hangoztasd, amiket mondtam. Főleg nem ott, ahova készülünk. Szerintem nem tenne túl jót, ha megismerik a múltamat. Nobu meg szerintem előbb utóbb hozzám hasonlóan rádöbben, hogy nem feltétlenül jó keménykedni. Néha... jobb felszínre engedni a dolgokat.

- Én egyáltalán nem neheztelek rád! - pislogott csodálkozva Midori. - Te vagy az, aki mindig sértett arcot vág, ha idejövök. Szóval, oké, akkor nyögd k: mi a bajod velem? Essünk túl rajta, mert ez így nem megy. Nekem is fontos Haruka, neked is, igen nehéz lenne elkerülnünk egymást...

- Igen, azok a csodás nyakörvek - fintorgott Eizan. - Mikor magunkhoz tértünk a szigeten, már rajtunk voltak. Utána rövid távon közölték velünk, hogy levenni nem tudjuk, feszegetni nem érdemes, mert akkor könnyen meglehet, hogy felrobban. Ha tiltott zónába érünk, úgy szintén. Azokkal követték nyomon, élünk-e még, merre járunk, vagy... hogy éppen milyen beszélgetést folytatunk egymással. Szemét egy szerkezet.

- Én mindig sértett arcot vágok - felelte Shouri. - Vagy lenézőt, komorat, hasonlókat. Ne vedd személyeskedésnek, egyszerűen csak ilyen az arcszerkezetem. Ha ez megnyugtat, nem csak téged jutalmazlak meg velük. Csak annyi bajom van veled, mint bárki mással... na jó, néhány illető túltesz rajtad, szóval mint a legtöbb bárki mással. De ha ez ennyire zavar, akkor megpróbálhatok néha-néha jobb képet is vágni a dolgokhoz, ám nem garantálom, hogy menni is fog.

Nami komolyan bólintott.
- Persze. Ez egyételmű. Hallgatok. És remélem igazad van Nobuval. Végülis... Valami most más benne. De nem tudom, hogy... talán örülnöm kéne, de ez is csak aggaszt. Nem tudom mit csinál. Nem értem. Hayate... - aggódva pillantott rá -, azt a pisztolyt én adtam neki... Hogy került az Shinjihez? Te el tudod képzelni, hogy Nobu hibázott? Valami... valami nekem nem stimmel... És... mért érdekelte annyira Minami meg Nomiya? Vagy csak azért beszél ilyeneket, mert... belázasodott egy kicsit?

- Nem, nem hinném - csóválta meg óvatosan a fejét Hayate. - Nem hinném, hogy hibázott, hacsak nem szándékosan. És azt sem hinném, hogy félrebeszél. Oka van a kérdéseinek. Azt mondta, Shinji küldte hozzám, tehát még a hajón beszélt Shinjivel, mielőtt a srác lábon lőtte volna. Akkor még biztos nem volt lázas, mikor tőle kérdezte meg, tehát most sem a láz beszélt belőle... Nomiya... hmm... milyen kapcsolatban állt Nobuval, nem tudod esetleg? Lehet, hogy itt a kulcs... Vagy még korábbról valami a suliból, vagy talán játék elején összefutottak és Nobu tett vagy mondott valamit, amit utána megbánt. Nem tudom, erre csak ő tudna felelni. A kérdés az, hogy akar-e.

- Uhh, ez durva... - nyögte ki a srác. - És Ichiru kijátszotta. Aztaaa... Mindig is csodálkoztam mennyire ért az ilyesmihez... - hitetlenül csóválta a fejét. - A kormány meg... nem semmi. Még lehallgatás is... Sose gondolotam volna, hogy ez az egész ennyire... Durva... És felrobbantottak volna benneteket, ha ki akarjátok játszani az őrült szabályaikat? - kérdezte költőien. - Basszus, szerencsétek van, hogy nem jöttek rá, mit terveztek... Az is nagy szerencse, hogy ilyen összetartó osztály vagytok. Vagy voltatok. Bocsássatok meg, nem tudom melyik a helyesebb kifejezés ebben a helyzetben. És bocs, ha belenyúlok valamibe...
Natsuki csak csendben hallgatta a fiúk beszélgetését. Szimpatikus srác. Meg Emiko is. Milyen lelkesen fogadta őket, pedig... Nem hozták vissza egy fontos barátját... Biztos... nagyon rossz most neki...
- Oh... - kapta fel a fejét. - Már csak ott kell leereszkedni - mutatott a sziklák felé -, és már ott is vagyunk.

Midori halkan felnevetett Shouri válaszára. No jó, talán majd megpróbál kedves lenni hozzá. ... Ö... Vagyis nem beszólogatni... Vagy... Na, majd ahogy sikerül. Vajon Harukának is ilyen fejeket vág... Hát ha az ő pasija csinálná ezt... Lopva hátrapillantott Kentára. Ő azért sokat mosolyog. És ha mégse akkor is kedves arccal néz az emberre. Azért ő egész más. Shouri izgalmas a maga... furcsaságaival, de Kenta... Ő egy egész más kategória.
- Na jó... - fordult engedékenyen Harukához. - Azt hiszem nem fogok folyton veszekedni vele. Csak néha, ha unatkozom. Hehehe... - gonoszan visszapillantott Shoruira.

Yuuka nem nagyon tudta mivel elfoglalni magát, ezért jobb híján csak pihengetett. Látta, hogy Hiroshiék hasonlóképp tesznek, a többiek, meg úgy el-elvoltak. Mikor már sokadszorra nézett végig a csapaton és a vidéken, újra a sziklák felé terelte a pillantását. Gyerünk, siessetek kicsit... Kicsit félek így kiszolgáltatva lenni a parton, minden percben attól tartok, hogy mégis ránk találnak, hogy észreveszik, hol vagyunk... Várjunk csak...? Hárman vannak... ezek ők!
- Jönnek a többiek! - mosolyodott el, és már vette is vállára a táskáját.
Tatsuya követte a lány pillantását és ő is észrevette a lefelé haladó kis csapatot. Várjunk csak, annak a srácnak nem Benawi alakja van... Vagy csak rosszul látja.
- Hahó, mindenki! - nézett körbe a többieken. - Szép tempóban jön vissza a kis csapatunk, szóval szerintem kezdhetünk szedelőzködni... Bár várjatok... a csónakok... Ha itt hagyjuk őket, az több, mint gyanús! Felvetődött egy új kérdés, emberek. Mit kezdjük ezekkel a csodákkal?

Shouri már épp azon volt, hogy valamit visszaszóljon, mikor meghallotta Tatsuya hangját. Ó, tehát végre mehetnek. Remek, úgy is nagyon kíváncsi volt, hova viszik őket. De a csónakok tényleg kiszúrhatóak a levegőből. Lehet, hogy akik befogadják őket, még hasznukat lelik és el tudják vontatni valahova. Ki tudja... Viszont már eléggé itt a hajnal, sietniük kell.

Nami a fejét rázta.
- Hajnali hatkor találkoztunk Nobuval. Azóta együtt vagyunk. Nem találkoztunk se Shinjivel, se Nomiyával. Illetve mikor igen... akkor már Shinji rögtön meg akart ölni bennünket. Korábban... én... nem is tudom... Shinjivel láttam párszor Nobut, meg Nomiyával is, de... Nobu szinte mindenkivel jól el volt. Nomiya meg pláne. Amolyan Eizan kettő, ebből a szempontból - mosolygott. - Vagyis volt... Szerinted... lehet azt mondani, hogy ők barátok voltak? Végülis az sok mindent megmagyarázna...

Nobu fáradtan pislogott Namiékra. Mit pusmognak már ennyit. Na ez kész. Odaküldi a lányt, erre vissza se akar jönni... Szép...

- Hű, tényleg a csónakok... - húzta el a száját Kenta. - Sőt mi több, a hajó... Ha a hajót nem tudjuk eltűntetni a csónakokat sincs sok értelme. Viszont így... totál lebukunk, hogy itt vagyunk... A rohadt életbe... Erre nem gondoltam! Így... így nem maradhatunk itt!
Igyekezett valami megoldáson gondolkodni, de a hirtelen aggasztó új probléma teljesen leblokkolta.

- Értem - bólintott Hayate. - Igen, valószínűleg ez lesz a kulcs. Tehát barátok voltak... Még a hajós esetet nem értem. Tegyük fel, hogy Nobu szándékosan hibázott, és valamilyen módon Shinjihez került a pisztoly. Nobu talán azt hitte, nem süti el. De elsütötte és ugyebár a combját érte a lövés. Viszont nem ölte meg... Érdekes. Alkalomadtán szívesen elbeszélgetnék Shinjivel, de valamiért úgy érzem, hogy nem sok jó sülne ki belőle. Talán hagynom kéne. Ó, amúgy köszönöm, így már jó lesz. Elvérezni remélhetőleg már nem fogok.


Shouri a tenger felé tekintgetett és igen érdekes ötlet jutott eszébe.
- Visszaevezek - szólalt meg. - Valahogy rögzítjük a két csónakot egymáshoz, utána visszaevezek. Hozzákötöm őket a hajóhoz, úgyis ott a kötelük, utána fölmászok, beindítom egy teljesen más irányba a hajót, aztán hagyom, hagy menjen szabadon, amerre akar. Csak el innen. Egy idő után észreveszik, de mégsem itt van közvetlenül mellettünk. Én pedig szépen kiúszom. Ellenvetés?

- Ne... - suttogta ijedten Nami, és megrázta a fejét. - Nem akarom, hogy te is bajba kerülj! Nobu is miattam... mert hülyeségeket beszéltem neki. Majd... majd kitalálok valamit... tényleg... Muszáj, hogy valahogy vége legyen ennek!
Idegesen szorította ökölbe a kezét. Így nem lehet élni... Tényleg nem... folyton félni...

Kenta elismerően pillantott Shourira.
- Ez nem is olyan rossz ötlet... egyáltalán nem!

- Rendben, ahogy gondolod - felelte Hayate, majd igyekezett talpra küzdeni magát. - Nem hajkurászhatja örökké a bosszút. Viszont ha még jobban túlzásba viszi, ne hidd, hogy karba tett kézzel nézem majd. Sajnálom, de ha így alakul, akkor közbe fogok lépni.

- Akkor indulok is - vetett diadalmas pillantást Harukáékra Shouri. - Mondjuk itt hagyhatnátok valakit a parton, aki tudja a bázisra vagy mire az utat, ők már úgyis megjárták egyszer. Én addig végrehajtom ezt a kis akciót, ti meg addig elindultok. Csapatban úgyis lassabb lesz a tempótok, és azért mégsem feltűnősködtök még ti is a parton.

Időközben Natsukiék is lemásztak a sziklák közül. A lány gyorsan körbefuttatta a tekintetét, hogy mindenki rendben van-e. Meglepve látta, hogy Namit Hayatével látja, míg Nobu egyedül ücsörög. Ejnye, ilyenkor hagyd egyedül a fiúdat? Mi a szösz...

Yuuka arcán kérdő tekintettel lépett közelebb Natsukiékhoz. Benawi nem volt a kis csapatban, helyét egy másik fiú foglalta el. Miért...?
- Ömm... hol van Benawi? - kérdezte értetlenül. - Ő pedig...
- Reménybeli vendéglátóink egyikéhez van szerencsénk? - vizslatta Hiroshi is a fiút. Ez tűnt a logikus magyarázatnak, nem valószínű, hogy véletlenszerűen összeszedtek valakit.

- Így van - bólintott Kyoichi, s sietve be is mutatkozott. - Illetve, annyira házigazdának nem hívnám magam, az inkább Emiko-senpai, ha valakit meg kell nevezni.
Kíváncsian pillantott Yuukára. Nahát, egy kislány érdeklődik azonnal utána? Ez érdekes...
- Benawit meggyőztem, hogy inkább maradjon és pihenjen - felelte neki. Igyekezett udvarias lenni, de nehéz volt legyőznie kíváncsiság, s folyton körbe pillantgatott. A nagyobb csapaton már jobban meglátszott, hogy honnan is menekültek... Páran kifejezetten csúnyán néztek ki.
- Azért egy jó tíz-tizenöt perces séta kelleni fog... - szólalt meg aztán. - Bírni fogjátok mind?

Yuuka így már jóval nyugodtabban bólintott a kérdésre. Benawi lepihent, ez jó hír. És ő már biztonságban van.
- Ha nem túl meredek a terep... - vont vállat Tatsuya. - Mankóval egész könnyű. Tényleg, Haruka... - kicsit közelebb intette a lányt, és valamivel halkabban mondta. - Tudsz varázsolni még egy mankószerűséget? Nem mintha olyan jó haverom lenne, de szerintem Nobunak is elkél majd.
- Ó... - lepődött meg Haruka. Basszus, erre nem is gondolt. - Persze... Az egyik evezőt szerintem beáldozhatjuk.
- Ha már evező, akkor én megyek és elintézem a hajót - biccentett Shouri. - Valaki, aki ismeri az utat, hátramaradna esetleg? Én szívesen eltéblábolok, de szerintem nem lesz benne köszönet.

- Hajót? - kérdezett vissza csodálkozva Natsuki. - Oh... ó! Hát... mi végtére is maradhatunk, igaz Eizan? - fordult a fiúhoz. Nami csak messziről hallgatta a beszélgetéseket, de erre a mondatra azért halványan elmosolyodott. Kész ez a nő...
- Na jó - fordult Hayatéhez -, visszaosonok Nobuhoz, mert még féltékeny lesz... - rámosolygott a fiúra, aztán már sietett is Nobuhoz. Lecsüccsent mellé, s csendben váltottak egy pár szót. Nobu persze egyből fel akart kelni, de a lány a vállára tette a kezét, s erőszakkal visszatartotta. A fiú csak sértődött szemmel pislogott rá, de abbahagyta a küzdelmet a lány és saját maga ellen. Csak kérdőn széttárta a kezét, hogy akkor most szerinte hogyan.

- Miért is ne? - bólintott Eizan. - Addig is figyelünk, nehogy erre járjon valaki. De gondolom azért nem túl gyakran jönnek erre a partszakaszra... legalábbis remélem. Meg amúgy is kíváncsi vagyok, mit találtatok ki a hajóval kapcsolatban.
Haruka közben az egyik csónakhoz lépett, majd elemelte az egyik evezőt. Nekitámasztotta a csónak szélének, majd jó erősen rátaposott. A lapát feje csodásan letört, a fogója és a nyele viszont ép maradt. Rögtönzött mankónak nem is rossz.
- Tessék... - lépett vele Nobuhoz. - Tudom, nem sok, de talán hasznodra válik. És ne szégyelld használni, már így is túlmutatsz rajtunk fájdalomtűrésben.
Megejtett egy halvány mosolyt, majd lépett is tovább.

Nobu meglepetten pislogott fel Harukára. Foglalkozik... vele? Dehát...? Miért? Nem gondolta volna, hogy Namin meg talán Hayatén kívül bárkit is érdekel, hogy... Erre meg Shouri is aztán a lány.
- Öh... kösz... - nyögte ki zavartan. Nami hálás pillantásokat küldött a lány felé. Hangosan viszont nem mert mondani semmit, mert még Nobu nem fogadja el miatta a segítséget.

Haruka kíváncsian méregette Kyoichit. Nagyon izgatta a rejtett bázis ténye, alig várta már, hogy közelebbről is szemügyre vegye Benawiék kis központját. Bizonyára jól el van rejtve, hogy ne találjanak rá a kormánytagok. De hova ezen a sziklás terepen? Vagy kicsit arrébb már nem a sziklák várják őket? Nemsokára kiderül.
Még vetett egy búcsúpillantást a távolodó Shouri után, de egyáltalán nem aggódott miatta. Ez egyszerű rutinfeladat, akár egy kézzel meg tudja csinálni. Ha beindítja a hajót, onnan már sima ügy. Egyedül talán az lesz kockázatos, mikor beugrik a vízbe... de csak nem olyan hülye, hogy ezt a fedélzetről tegye?! Biztos lemászik majd a kötélen előtte - legalábbis nagyon ajánlja neki. Na majd jól kikérdezi utána Eizanékat, mit is művelt szíve választottja. De azért meg kell hagyni, nem gondolta volna, hogy pont neki jut majd eszébe. És elég ötletes, sőt. Na, a végén még túlmutat rajta kreativitás terén. Bele kell húznod, Haruka! Amint találsz valami feladatfélét, kezdheted is. Hisz gyakran pont ezt élvezitek, nem? Az egymással való vetélkedést. Íme egy újabb lehetőség.