4. - Különös szövetségek

- Ez így nem jó, nagyon nem jó... - csóválta a fejét Kazu. - Nem gondoltam volna, pedig... nem, csak kisebb vitáink voltak, ki gondolta volna, hogy idáig fajul?
Hátát a falnak vetette, hogy legalább az legyen a támasza.
- Basszus... mi a francot fogunk csinálni ezután? Mit..?
Mit? Oly ostoba kérdés. Maga is érezte, hogy ezen már nem sokat lehet segíteni. A csapat... mármint ahányan maradtak belőle, valószínűleg szét fog széledni. Túl sokan voltak...

- Köszönöm... - bólintott Ami. Akihito oldalán indult felfelé a lépcsőn, nem tudva, mire számítson. Talán jobb lett volna, ha mégis az indulás mellett dönt...

Matsue ciccegve követte a történteket.
- Ej, ej, hát széthullik a nagy csapatunk. Igazán kár... kíváncsi vagyok, mit találtak volna ki ennyien, de most már mindegy. Bár azt hiszem, így is érdekes lesz, talán még sokkal érdekesebb. Rendben gyerekek, ne hagyhatok unatkozni, ha már egész nap rátok kell ügyelnem!

Sasame fél kézzel a hajába markolt.
- Mért pont nekik kellett meghalniuk? Miért?! Annyira hittek ebben a csapatban!
Vagy talán mégsem eléggé. Futott rajta át a gondolat. Minami megölte Nomiyát, akárhogy is szépítjük... Tehát félt, hogy Nomiya a tettes... Mi van, ha... Tényleg ő volt, ők meg itt állnak és keresik a gyilkost? Nem... nem lehet... Ha már haldoklott Nomiya bevallotta volna, ha valahogy... valamiért... Minaminak pedig nem lett volna oka a fiúra támadni, pláne nem próbált volna öngyilkos lenni, ha... Kazushigére nézett. Tényleg mit is? El kell tánnie innen... Látni sem bírta az életben maradt "csapattársait".

Shinji az utolsó szintre érve megpillantotta Hayatét, s a folyosóra kilépve szólította meg:
- Megtaláltátok Mizukit? Mi a fene történt? Egyszer csak azt láttam, hogy Nomiya, mint az őrült rohan felfelé!

Nobu a szikla árnyékába érve megállt.
- Itt jó lesz - mondta, azzal ledobta a táskáját, s előhúzta az ostort. Nami elmosolyodott, s ő is a földre rakta a sajátját. Beletúrt, s mielőtt még kiemelte volna a lándzsát a zsebébe tömött pár nyilacskát. Borsozzuk egy kicsit meg a harcot... Becsukta a táskáját, s a fiúé mellé hajította. Aztán nem várt felszólításra, a fiú felé lendült, s menet közben nyitott a lándzsát, Nobu már nem tudott kitérni a találat elől, ám villám gyorsan lendítette az ostort, s érezte, hogy ez most komoly sebeket fog okozni. Szép kezdésre, szép válasz. Nagy meglepetésére azonban a földön koppantak a lemezek.
- Mi a...? - hátraperdült, s Nami a sziklát támasztva mosolyogva figyelte.
- Na mi van? Nem támadsz?
Nobu előre ugrott, s közben lendítette az ostort. Most legalább már követni tudta a lány mozgását, de a találat megint esélytelen volt.
- Hogyan?! - gondolta összezavarodottan, s elfojtott egy nyögést. Hogy csinálja?!
Közben Nami újra előrelendült, végigkarcolta a fiú oldalát a lándzsával, majd lendületből megperdült, s eltávolodott. Ezúttal azonban Nobu követte a mozdulatot, s végigszántott a lányon fegyverével. Nami száját egy fájdalmas sikoly hagyta el, de nem vesztette el az önkontrolját, tovább növelte a távolságot, s most bal kezét emelte, s egy nyilat küldött a fiú felé. Az erre nem számított, s így gond nélkül fúródhatott a mellkasába a lövedék. A lány újratöltötte a hiányzó helyet, s Nobu ezt a pillanatot használta a támadásra. Ám a lány csak látszólag figyelt máshová, megint elléppett az ostor elől. Hát igen... Nobu drágám... Hosszú fegyver, de csak egy síkban... És ha ügyesen kerülök... Felnevetett, miközben újra előrelendült a lándzsával. Az össze akadt az épp közeledő lemezekkel. Egyszerre rántották el fegyvereik, s fémek surlódása hallatszott, majd a következő pillanatban megint egyszerre kezdtek támadásba, s egyszerre is szisszentek fel a fájdalmat érezve. Nami előrelendült, s bár talált, de nem tudta teljesen elkerülni a rá irányuló csapást.
Mi?! Eddig tartott volna? A fiú máris felmérte az ő mozgását, mint az imént ő a fegyver gyengeségeit?! Lehetetlen! Hátraugrott, s újabb nyilat lőtt a fiú felé. Csak súrolta, mert a fiú közben a lány felé mozdult, Nami elhajolt, s újabb nyilat lőtt a fiú felé. Az Nobu karjába fúródott, de a fiú már lendítette is az ostort, s Nami érezte, hogy nyomán kiserked a vér a vállán. Talán egy korább sebet felszakítva... Tele lesz hegekkel a játék végére, mely talán sosem gyógyul be. Elmosolyott. Új nyilat lőtt a fiú felé. Ahhoz még túl kell élnie, és... ezekért a csatákért igazán megérte. A fiú dühösen lendült a lány felé. Nami most könnyed mozdulattal lépett ki. Most már le fogja tudni győzni a fiút, ha párbajra kerül a sor. Leeresztette a lándzsát, s nem töltött újra. Nobu látva a lány mozdulatát bólintott, s elengedte a fegyverét.

"Hát ez... gáz..." - bukott volna ki legszívesebben Ichiroból, de belátta, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat. Most így utólag... neki is feltűnt, hogy Hiroshit kevesebb hülyeségre lehet rávenni, és ezt nemrég szóvá is tette neki, de a fiú akkor kitért a válaszadás alól. Tehát ezért volt minden.... most mégsem tudott mit mondani, legalábbis semmi értelmeset. Nem, most nem lenne helyénvaló a viccelődés, akkor sem, ha már majdnem egy éve történt.
- Huhh... - mondta végül. - Ez elég... húzós...
- Nekem mondod? - jelent meg egy szomorú mosoly Hiroshi arcán. - Na mindegy... csak idegesített az állandó kérdezősködésed... - "és reméltem, hogy így talán nekem is könnyebb lesz..."
- Mi az, hogy kérdezősködésem? Csak egyszer vetettem fel! ... Vagy kétszer... na jó, lehet, hogy többször...
Hiroshi kinyújtóztatta tagjait és legszívesebben elnyúlt volna egy kényelmes ágyon, hogy jól kialudja magát. De itt nem mert. Ha Ichirot bízná meg az őrködéssel... hát, az nem lenne túl jó ötlet.
- Lehet, hogy vissza kéne menni a susnyásba... - mondta. - Ott talán nehezebben vesznek észre, mert én rohadt fáradt vagyok, és szeretnék egy kicsit aludni. De ha van jobb ötleted, azt is örömmel fogadom.

Hayate összerezzent Shinji hangjára és a kezeire lesett. Helyes, már teljesen sikerült eltüntetnie a vért, nehogy már hamis következtetést vonjon le, és rátámadjon. Tényleg... vajon mi lehet Shinji fegyvere? Igyekezett feltűnésmentesen felmérni a fiút, miközben válaszolt.
- Mizuki... mire felértünk, halott volt. Azt hiszem, mérgezés... De utána rögtön lejöttem, így nem igazán tudom, mik lehettek azok a lövések. De Sasame és Kazu is fent van már, legalábbis szerintem ők robogtak el itt nemrég.

Tatsuya végre kinyitotta a szemét. Érezte, hogy nem sokat aludt, de még az a kevés is elég volt, hogy kissé enyhítse fájdalmait. Óvatosan megmozgatta elzsibbadt tagjait és megpróbált felállni. Nagy nehezen sikerült is, de felszisszenve kapott a sebéhez. Francba, még mindig fáj! És fájni is fog egy ideig, mégis mit várt? De legalább nem vérzik... és remélhetőleg nem fertőződik el... mert az egy dolog, hogy fertőtlenítette a tűt-cérnát, miegyebet, de ha valami belekerült a sebbe... akkor komoly bajban lesz. De csak nem...!
Ekkor vette észre, hogy már Midori is felébredt, és mindketten őt figyelik.
- Öhm.. jó reggelt... izé napot, vagy fene tudja, hány óra van. Bocs, hogy így kifeküdtem...

Yuuka azon kapta magát, hogy elbóbiskolt. Riadtan nyitotta ki a szemét, de rájött, hogy legfeljebb pár percre, ha lehunyta a szemét. Ha ezalatt történt volna valami... azt sosem bocsátaná meg magának... Érezte Benawi közelségét, és újra megnyugodott. Nem, még minden rendben van, már ha a fiú állapotát annak lehet nevezni.
- Benawi... - suttogta végül halkan. - Köszönöm... köszönöm, hogy itt vagy...

Nami fáradtan ült le a földre. Nobu nem messze előtte állt, s épp a fegyvere összetekergetésével volt elfoglalva. Nami igazán élvezte ezeket a kis harcokat, és ez az utolsó... Végre beérte a fiút, sőt most talán nála is volt az előny... Igazán hasznosak voltak a párbajok. Megmozgatta, éberen tartotta, új trükköket tanult és nem utolsó sorban felismerte azokat. Mióta a fiúval együtt volt, egyre jobban megismerte annak mozgását, kedvenc mozdulatait. Valami különös örömmel töltötte el ez a tény. Nem azért, mert így már könnyedén le tudja majd győzni, ha majd eljön az az idő, amiről már többször is beszéltek Nobuval. Ez még csak nem is lett volna igaz, hisz ő is kívülről tudta a lány trükkjeit., gyakorlatilag egyenrangú ellenfelek. Nagyon izgalmas lesz a végső harc. Nami már előre bizsergett az izgalomtól. Fogalma sincs, hogy ki fog nyerni, de... bámulatos harc lesz. A legnagyobb a játék történetében. Mikor végre tényleg az életükért fognak harcolni, az utolsó leheletükig...
- Most már mindent tudok rólad - törte meg a csendet Nobu. A lány meglepődött a fiú hangján és felnézett. Épp most fejezték be a harcot, Nobu mégsem hallatszott fáradtnak, már teljesen rendezett volt a légzése is. A lány érezte, hogy őmaga még kapkodja a levegőt. Vissza akart kérdezni, de a fiú - igazolva előbbi kijelentését - mintha kitalálta volna a gondolatát.
- A harc olyan... mint egy mély beszélgetés. Vagy több. Minden benne van. Az egész személyisége a harcoló feleknek. Hisz nem csupán a testeddel harcolsz. Ahogy összecsapnak a fegyverek átfut rajta valami... más. Megfoghatatlan. A te szívedtől az ellenfeled szívéig. A mozdulataidban benne van minden érzésed, gondolatod...
- Mire gondoltam az előbb? vágott közbe egy hrtelen ötlettől vezérelve Nami. Nobut egy leheletnyire se hozta zavarba a kérdés.
- Teljesen átadtad magad a harc élményének. Ezt szeretem benned - tette hozzá csakúgy mellékesen - Mégis...
A lány várakozóan nézett rá.
- Most egy kicsit intenzívebb volt. Valami várakozó izgalmat is éreztem benned - kisfiúsan elmosolyodott - De bennem is pont ez van.
- Igaz - gondolta a lány. Ugyanazon elmélkedtek ezidáig. Ez... furcsa? Ijesztő? Inkább borzongató. Nem tudta megmondani, jó vagy rossz. Is-is. Kellemesen rossz.
- Mindketten odavagyunk az elegáns harcokért. Ez... hát igen, ez sok mindent elárul rólunk és könnyebben megismerjük egymást, de... Még nem tudsz mindent rólam.
Elnézően mosolygott a fiúra. Bizsergett az egész teste, valami különös izgalom töltötte el. Talán mert sejtette mi fog történni, habár erre semmi jel nem mutatkozott, és semmi reális esélye nem volt.
A fiú lehajolt hozzá, s finoman megérintette az arcát. Még egy leheletnyivel közelebb hajolt, s lassan, de magabiztosan a lány ajkára tapasztotta az övét. Nami teste megrezzent. A meglepetéstől és talán attól is, hogy jól esett. Élvezte a fiú kezének érintését, édes ajkait, testének borzongató közelségét. Hosszú másodpercek teltek el. A lány a döbbentettől képtelen volt megszólalni. Megint csak Nobu törte meg a csendet:
- Most már beszereztem a hiányzó információkat.
Milyen különös. Nobu, a kicsi, aranyos, bátortalan Nobu most egy szemernyi habozás nélkül megcsókolta az ötösfogat Akamatsu Namiját. Nem tűrt ellenkezést, nem óvatoskodott. Persze a végtelenségíg gyengéd volt, egy igazi úriember. Valahogy ez a szó sem illett hozzá. Az a Nobu, aki most itt állt előtte, akit a játékban megismert, valaki egész más volt, mint a kisfiús Nobu, akiért az ötösfogat rajongott. Vagy talán az a Nobu soha nem is létezett? Csak ők hitték azt, hogy ilyen, de valójában... Nobu teljesen más ember volt. Egy srác, aki rajong a tradícionális fegyverekért, felpezsdíti a vérét a harc és határozott. Tudja mit akar. Valószínűleg most is. Hogy is mondta az imént? Hogy a harc nem csak a testé. Valami ilyesmit. Ő most pont ezt csinálja? Előkészül a végső összecsapásra? Érzelmileg gyengíti el a lányt, hogy végül ő győzzön? Ez lehetséges, sőt valószínű. Nobu egy harcos. Erre a gondolatra valami vágyakozó tűz lobbant a lelkében. Olyan sok dologban hasonlítottak. A fiú elvei, gondolatai, amiket szeret, ami érdekli... És az előbb, ahogy érezte a teste melegségét. Kívánta ezt az érzést! Mi volt az? Szerelem? Talán... Valamiféle vágyakozás. Élvezte a vele töltött időt, s most már a csókjára, a közelségére is vágott. De... Mi van, ha a fiú csak játszik vele? Ha kezdetektől becsapja, ha csak azért csókolta meg, hogy... Nem számít. Ebben a világban - nem csak a szigeten, a létező egész térben - nem számít, mi valódi és mi káprázat. Csak az érzés számít! Ő élvezi ezt, és ez a lényeg. Csak ez. Még ha a fiú hazudik is. Szerette ezt az új Nobut. A magabiztos, határozott, erős, okos, ravasz Nobut. De ez a ravaszság nem gonosz volt, inkább... Valami édesen vonzó. Ránézett a fiúra. Nem tudta, mennyi ideig gondolkozhatott némán. Ő közben leült, s csöndben figyelte a lányt. Végig figyelte! Jó ég! Észre sem vette! Közelebb húzódott a fiúhoz, s a mellkasára fektette a fejét. A fiú átölelte, s a haját simogatta. Nami biztonságban érezte magát a karjai közt. Jóleső érzés járta át a testét. S ha a végén a fiú megöli őt, ez akkor sem fog változni. Az idő, amit vele tölthetett mindent megért. Mi lenne ha végül ő, Nami nyerné meg a játékot? Érezhetne később hasonlót? Azelőtt sosem érzett. Ő... nem olyan lány, aki ilyesmit megérdemelne... Most mégis... Van valami az életben, ami fontosabb ennél? Van valami, amiért érdemes ezt feladnia? Így a fiú karjaiban határozottan tudta a választ. Elkezdhet bizalmatlankodni vele, gyanakodni, hogy ezzel csak taktikázik, de mennyivel növelné meg ezzel a nyerési esélyeit? Inkább az a fontos, hogy minél tovább vele lehessen. Kellemes remegés futott rajta végig, ahogy a fiú cirógatta a haját. A végső csatát ők ketten fogják vívni. Szorosan a testéhez simult, s már megérett benne az elhatározás. Veszíteni fog.

Shinji döbbenten nézte az előtt álló Hayatére. Már megint... Itt volt... Ennyire közel... És... megint meghalt valaki... És semmit sem tett. Dehát nem is tudott volna! Hogy a fenébe...?! Látszólag próbálta megőrizni hideg nyugalmát, de belül csak úgy kavarogtak a gondolatai. Mit kéne csinálnia? Hogyan menthetne meg bárkit is? Fel kéne adnia, és csak saját magára figyelni? A rohadt életbe! Képtelen bűntudat nélkül figyelni, ahogy fogynak az osztálytársai!

Benawi közelebb húzta magához a lányt.
- Nem... én köszönöm, hogy te itt vagy nekem... - beszélnie kéne a lánnyal. Már rég elhatározta azt, de... Fogalma sem volt, hogyan kezdhetné, mit akar egész pontosan mondani - Figyelj Yuuka... Mi lesz veled, ha én meghalok? - mind két kezével megnyugtatóan ölelte a lányt - Tudom, hogy ez... hogy nem jó ilyesmiről beszélni, de nekem fontos...

- Semmi gond... - mondta Kenta már rutinosan - Hogy vagy?
Midori azonban nem várta meg, hogy Tatsuya válaszolhasson tovább faggatózott:
- Mit kerestek, ami nincs itt? Mit terveztek?
- Csak szeretnék hackerkedni egy kicsit... - vigyorodott el Kenta.
- Heeee? - Midori elkerekedett szemekkel nézett a fiúra - Hogy érted ezt...?
- Átírjuk kicsit a játékszabályokat...
- Hű, ez izgalmasan hangzik!
Midori egészen felélénkült, most Tatsuyára kapta a tekintetét aztán vissza Kentára.
- Többen is túl tudnánk élni?
- Feltett szándékom...
- De... nem fogják olyan egyszerűen hagyni...
- Gondolom - mondta erre Kenta - De...
Midori közbenvágott:
- Nem fogsz csak hackeléssel boldogulni, akármit is tervezel! Én nem értek a gépekhez, de... Még ha nagyon ki is tudsz szúrni Matsuéékkel, akkor is itt vannak a szigeten és... Ahhoz, hogy kijussunk... Több kell. Ketten akartok lelépni Tatsuyával?
- Dehogyis! Akárkit csak tudunk, viszünk. Már, ha megbízható...
Midori komoly arccal nézett maga elé.
- Hát... Nem lesz könnyű kiválogatni kiben bízhatsz meg és kiben nem... Hogy akarsz szólni a többieknek? Akivel összefutsz annak megadod az esélyt a túlélésre, akivel nem, az így járt?
Kenta megütközött a lány mondatán. Erre még nem is gondolt. Ez így... Kegyetlenül hangzik. Persze, hogy nem akarja cserben hagyni azokat, akikkel nem találkozik, de... Mégis, hogy értesíthetné őket?
- Ezen majd akkor törjük a fejünk, ha az első lépés megvan - szögezte le Kenta.

Sayuri egy kis tétovázás után úgy döntött, hogy inkább az ismerős déli oldaláról kerüli meg a tópartot. Jó volt újra egyedül lenni, csak menni előre, a saját feje után, nem gondolkodni, nem... Hát... a nem gondolkodni az nem igazán jött be. De minek agyal ennyit, komolyan?! Hát kit érdekel, miért kérte meg Akihito, hogy tartson vele! Így nagyobb esélye volt életben maradni, míg megtalálja a csaját, ennyi! Verd már ki a fejedből! Shinji meg... A derekához kapott. Még mindig érzem! Megrázta a fejét. Nem-nem, ne gondolkodj! De akkoris akármit is csinált, még mindig érezte az erős kezek érintését. Érezte, hogy ég az arca. Még sose volt ennyire közel egy fiúhoz... Te jó ég... Most úgy viselkedik, mint valami buta fangirl! Pedig őt aztán egyáltalán nem érdekli ez a srác... Buta szépfiú... Ennyi. Istenem! Ne gondolkodj már Sayuri! Mivel tudnám kiverni a fejemből, ezt az egészet?! Ha ilyeneken agyalok, tuti meg fogok halni!

Tesshin miután befefejezte sebei kötözését evett és ivott egy kicsit, aztán csak elfeküdt a földön és próbált relaxálni. Semmiképp sem aludhat el, de pihenni muszáj, különben nem fogja tudni folytatni. De jó lenne, ha most lenne mellette valaki, akiben megbízhat és... Gyorsan kisöpörte a fejéből a gondolatot. Nincs ilyen ember. Ha lenne egy társa, akire rábízná magát, hogy vigyázzon rá, amíg alszik, biztos megölné álmában... Jobb is, hogy nem áll össze senkivel. Az csak még nagyobb óvatosságot kívánna. Több a hátránya, mint az előnye. Büszkén mosolyodott el, arra gondolva, hogy milyen ügyesen intézte el Himenot.

- Ekkora pechem nem lehet! - gondolta Ichiru. Egyszerűen sehol sem talált olyan növényeket, amik hasznosak lehetnének, pedig később kelleni fognak, ha netán ki kell cserélni a kötést a sebein. Megint leült egy sűrűbb részen. Nem lesz ez így jó... Rohadt Tesshin...

Yuuka már régóta gondolkodott a kérdésen, de most mégis villámcsapásként érte így a fiú szájából. Tehát most már végképp eldőlt, már csak az idő a kérdés. Remegve összébb húzta magát, pedig nem is fázott. Tényleg, mi is lesz vele? Mi lesz, ha túléli? Akkor valószínűleg ölnie kell majd... De egyáltalán, túl akarja majd élni? Elhessegette a gondolatot. Mi mást tehetne? Ha másért nem, Benawi kedvéért... de vajon meddig tudná húzni? Esetleg... lehetséges innen a szökés?
- Túl akarom élni... hogy emlékezhessek rád... - "bármennyire is fájjon". - Persze leginkább azt szeretném, ha sikerülne együtt megszöknünk, de... már nem tudom, miben bízhatok... ha arra kerülne a sor... nem tudom, képes lennék-e... hogy tudnék-e ölni...

Tatsuya nagy szemeket meresztve pislogott. Az egy dolog, hogy többeket ki akarnak menteni... de tényleg, hogy akarják csinálni? Nem sokat tudott Kenta terveiről, de nem is nagyon volt ideje és ereje ezen gondolkodni. Ám, most, hogy legalább kicsit ellátta a sebét, talán erre is futja majd. Mit is tudott eddig? Kenta ki akarta játszani a rendszert valahogy, ez tény... de hogyan? És valóban, hogyan tudnák értesíteni a többieket? Nem állhat csak úgy ki valahová, hogy "hééé, emberek! Indul a menekülőjárat kifelé, aki akar, most szálljon fel, mert lemarad!". Na persze, nem sokáig élne, ha ezt eljátszaná. Most meg hamarosan indulhatnak tovább, a következő hegycsúcsra - vagy a toronyba? Hát, ha már itt vannak, az előző logikusabbnak tűnik... bár a logika az előbb is cserben hagyta. Kész, ennyi, miért nem jut eszébe semmi? Ennyi vért vesztett volna, hogy már nem is jut elég az agyába?
- Én már tényleg nem merek dönteni - szólalt meg hosszabb hallgatása után. Jesszus, hogy be van rekedve! Megköszörülte a torkát, és csak utána folytatta. - Szóval... még van pár hely, ahol próbálkozhatunk, ugye? Melyik legyen a következő? És szerintem siessünk, amíg még van kit megmenteni, a sebemmel most nem kell törődnünk.

Ez igaz... Az osztálytársak csak egyre gyorsabban fogynak... Azzal, hogy Tatsuya miatt nem akar gyorsan haladni elveszi az esélyt másoktól, hogy túlélhessék. Te jó ég! Választania kell, hogy kit menz meg egy barátját, vagy több osztálytársát?! Ez így nem fair! Gyűlölte a tényt... De mégis... Most már tényleg muszáj továbbmenniük. Remélte Tatsuya bírni fogja a tempót... Felkelt a földről, s felvette hátizsákját is.
- Akkor... emlékmű... Az közelebb van. Hamar átérünk oda...
Közben Midori is feltápászkodott. Kenta figyelemmel követte, ahogy a lány is összeszedi a cuccait:
- Velünk tartasz?
- Ha nem probléma... - felelte Midori - Szeretném túlélni... És nem egyedüliként, ha bármi lehetőség van erre...
- Jól van... - mosolygott Kenta - Akkor hát... Menjünk...

Benawit megnyugtatták a lány szavai. Erősebb, mint gondolta. Szerencsére!
- Natsuki képes rá - mondta és még halkabbra fogta hangját - Nem mintha ez jó lenne, legalábbis az ő szempontjából... De téged meg tud védeni, ha mellette maradsz nem lesz gond. Önzőség ilyet mondanom, de... Örülök, hogy Natsuki ilyen természet. Mert így biztonságban tudhatlak mellette. Persze kicsit sajnálom őt, mert... ki fogja csinálni magát a végére... Mert nem rossz ember ő, csak... Nem is tudom... Fél? Csalódott? Te mit gondolsz? Megbízol benne? Mi lesz vele, ha túlélnétek mindketten?
Hülye érzés volt egy másik lányról beszélgetni. Benawiban furcsa kettősség volt. Egyrészt a gondolat, hogy Natsuki még mindig beáldozható Yuuka érdekében, ha kell, melyért gyűlölte, kegyetlennek érezte magát, és egy teljesen ellentétes érzés is. Féltette és sajnálta a másik lányt. Ennek a két gondolatnak ütnie kéne egymást, mégis... Mind a kettő igaz volt. Nem értette, hogy élhet benne ez a kettő egymás mellett, ilyen kristálytisztán...

Natsuki... Yuuka tekintetével a lányt kereste és kicsit arrébb húzódva észre is vette Kaori társaságában. Nemrég azt mondta Himenonak, hogy kezdett megbízni benne. És valóban így is érezte, de... ha egyedül maradna vele, akkor mi lenne? Vagyis nem, valószínűleg Kaori is velük tartana, akiről viszont nem sokat tud. Ő és a hajdani ötösfogat két tagja? Nemrég még rossz viccként fogta volna fel, de most... egymásra voltak utalva. Legalábbis ő rájuk, mert egyedül nem tudta, hogyan boldogulna.
- Igen... azt hiszem, megbízok benne. És most, hogy itt van Kaori... remélem, hogy jó hatással lesz rá, és kicsit rendbe jön.

Shouri és Haruka visszatérve az elágazáshoz a másik úton indultak el, de a fiú még mindig úgy érezte, hogy lassú tempót diktálnak. Haruka viszont ezt sehogy sem értette. Hova sietnek? Vagy éppen... mit siettetnek? Lehet, hogy rosszul döntött, és Shouri mégis...
- Állj meg!
Haruka lába szinte megállt a levegőben a fiú hangjára és kérdőn nézett vissza rá.
- Hárman vannak előttünk.
- Hárman...?
- Igen, de még csak most léptek be hozzánk... vagy mi hozzájuk. És ha jól látom, közelednek.
- Húzódjunk le?
Shouri bólintott, majd szinte rögtön letért az útról.
- Először derítsük ki, kik azok - szólt az őt szorosan követő lányhoz. Mikor viszonylag messze értek, de azért még ráláttak az útra, szinte teljesen a földre lapultak. Harukának jól esett Shouri közelsége és közelebb húzódott hozzá. Amíg együtt vannak, nem lehet baj.

- Kaorival nem tudom mit kezdjek... - komorult el Benawi /ez de hülye szó!/ - Tudom, hogy Natsuki is ötösfogattag, sőt!, és mégis normális embernek tűnik, de... Azért mégis aggódom... Szemmel fogom tartani ezt a csajt... Rossz érzésem van miatta... Remélem, megint tévedek.

Nami kissé kelletlenül bár, de kibontakozott Nobu öleléséből.
- Mi a baj? - kérdezte a fiú.
- Semmi csak... A sebeid... Nem fáj?
- Kicsit - mosolygott a fiú - Megszoktam...
- Rendbe kéne tenni... - mondta a lány és már a táskához is sétált. Ez alkalommal Nobu egyetlen szó nélkül hagyta, hogy a lány ellássa.
- Lassan ki fogunk fogyni a kötszerből - mondta a lány, ahogy szedegette le egy előző kötés szétszabdalt maradványait. Jó ég, hogy fognak kinézni a játék végére! Heg heg hátán... Még jó, hogy egyik sem igazán mély... Tényleg nem kímélik még egymást sem... Az ellenfeleik meg... Naminak eszébe jutott, hogy halt meg az a három. Te jó ég, tényleg képes ilyen kegyetlenségre? Mikor harcolt mindez nem tűnt annak, de így utólag... Minden erejével arra koncentrált, hogy ne borzongjon bele a gondolataiba. Nem akarta, hogy Nobu gyengének tartsa, hogy lássa rajta az undort, a félelmet saját magától...

- Menjünk fel... most már érdekel, mit csinálnak ennyi ideig. Remélem, nem csinálták ki egymást...vagy minket, ha felmegyünk. Bár csak két lövés volt, de azért óvatosan.
Válaszra sem várva már indult is felfelé, de azért az övébe tűzött tanto nyelén tartotta a kezét.

Ami is viszonylag gyorsan szedte a fokokat, már szinte teljesen fent volt. Igen, azok nemrég biztosan pisztolylövések voltak. Te jó ég, te jó ég...! Előbb a táskája, igen, csak gyorsan, utána... utána felnézhetnek a tetőre. Ott akár el is köszönhet, és megmondhatja, hogy most elmegy. Vagyis elmennek. Nem tarthatják vissza, az ő dolga. De azért... nem volt olyan rossz csapat ez.

Shinji némán követte Hayatét. Most érezte először azt, hogy fél. Igen, félt attól, hogy kicsinálják. Idejött egyedül egy jól összeszokott csapatba... Jól összeszokott? Ahol megmérgeznek valakit, aztán nekiállnak lövöldözni? Hát... Valahogy sehogy se hangzott jól az egész. Ha még a csapaton belül is kavarodás van, mit szólnak hozzá, egy idegenhez? Legszívesebben megfordult volna, hogy minél gyorsabban lelépjen, de... Egyszer már elmenekült és mi lett a vége?

Akihito szótlanul, de egyre nagyobb szorongással követte Amit. Mi történik itt közben felettük? A francba, ha hirtelen történik valami, hogy fogja megvédeni a lányt. Szó nélkül el kéne tűnniük... De... Ami miatt inkább nem szólt semmit. Had búcsúzzon el legalább. Ő addig kéznél tartja a szigonyt...

Ichiro most már nem panaszkodott annyit, mikor rámaradt az út kitaposásának szent feladata. Mondjuk az is segített, hogy visszafelé egy ideig ugyanarra mentek, így nem kellett kétszer dolgoznia.
- Menjünk feljebb északra. Ott talán tudunk egy kicsit időzni - javasolta Hiroshi.
- Lehetne egy kérdésem?
- ?
- Kezdem úgy érezni, hogy kihasználsz. Mióta lettem én a kutyád?
- Ó, már nagyon régóta az vagy, csak most fogtam szorosabbra a pórázt. Csodálom, hogy eddig nem tűnt fel.
- Meg azt! Csak egyszer ugrálnál úgy, ahogy én szeretném!
- Rendben.
- Tessék??
- Ha nem alszol el és őrködsz, amíg egy kicsit lepihenek, akkor... egy órára lehetsz te a főnök.
- Egy órára?! Ennyi erőfeszítésért? Hülyének nézel?
- Legyen kettő.
- ...
- Nos?
- Rendben, áll az alku.

A két fiú szótlanul indult el egymás mellett lefelé. Ám ez a nyugodt csönd nem tarthatott sokáig, a következő pillanatban Midori bevágódott közéjük, s megállíthatatlanul csacsogni kezdett. A második mondattól Kenta már nem is figyelt rá... Hogy lehet ennyit beszélni, jézusom?! És hogy tud itt is ilyen élénk lenni? Az előbb még azt mondta, fáradt... Persze... Ennek a lánynak halvány lila gőze sincs arról, hogy mi az a fáradtság...

- Nocsak... - Shouri arcán először bosszúság suhant át, de helyét hamar átvette egy fura félmosoly. "Ez érdekes lesz..."
- Mi az, mit látsz? - Haruka idegesen próbált rálátni az útra, de számára az pont takarásban maradt.
- Egy elég érdekes triót... hmm... inkább várj meg itt.
- De miért...?
A fiú azonban válasz nélkül megindult az út felé. Mi a fenét tervez így egyedül, hiszen basszus, hárman vannak! Ő meg fogja magát és kisétál? Egy szál GPS-szel meg bicskával a zsebében? Ez nagyon nem lesz jó. Csak figyelte a fiú távolodó alakját, de nem bírt sokáig egy helyben maradni. Felpattant és Shouri után eredt.

- Ó, csak nem megsérültél?
Tatsuya ijedten fordult a hang irányába és az oldalához kapott. Honnan...? Jajj, hát persze, az inge még mindig ki volt gombolva és elég feltűnő volt a sebét fedő kötés. De ez a hang... valahogy most nem nagyon vágyott rá! Igen, Shouri közeledett feléjük a sziklák közül, és látszólag elég nyugodt volt zsebre vágott kezeivel. Basszus, ez meg mit akar?! Most nem tudna vállalni egy újabb harcot és amúgy is... nem tűnik fel neki, hogy hárman vannak egy ellen? És mi van ha... azért nyugodt, mert egy pisztolyt rejteget a zsebében? Sápadtan várta a fejleményeket, de nem válaszolt az előző kérdésre. Shouri már ismét nyitotta volna a száját, de ekkor egy másik alak tűnt fel mögötte. Haruka...? Mit... mit csináltak ezek ott a sziklák között?! Várjunk, inkább nem akarja tudni...
- Shouri, mégis mit...? - kezdte a lány, de akkor észrevette a hármast. - Ta... Tatsuya? Vagyis Ikeda-kun? Jó ég, veled meg mi történt?!
- Ez egy kicsit hosszú történet... - jött meg végre Tatsuya hangja, de még nem igazán merte levenni a szemét Shouriról. - De ti... mégis mit kerestek itt?
- Csak körülnéztünk - felelte Shouri, arca mintha csalódást tükrözött volna. Pont, mintha elrontották volna a játékát. - És végül titeket találtunk. Roppant érdekes, itt a semmi közepén... szerintem a kérdés inkább rátok kéne, hogy vonatkozzon, tehát... TI mit kerestetek itt? Ráadásul ilyen gyönyörű kötéssel az oldaladon...
Tatsuya összeszorított szájjal hallgatott. Most mit válaszoljon? Harukában még meg is bízna, azért akarta, hogy együtt menjenek még az elején, de Shouriban? Egyenlőre nem sok esélyt látott rá.

Midorit újra átjárta az a furcsa izgalom Shourit meglátva, ám most gyorsan kiverte a fejéből, s visszaerőltette magára Midoris örök vidámságát.
- Haruka!- kiáltott fel, s futva tett pár lépést felé, aztán megtorpant, mintha csak most vette volna észre az ellenséges hangvételt. Kérdőn nézett a lányra. Aztán Kentára, mintha ő is tőle várná Shouri kérdésére a választ. Mit is keresünk mi itt?
Kenta akaratlanul is a lány után lépett, s visszahúzta. Ő ellentétben társaival egyik újonnan érkezettnek sem örült.
- Mit keresnénk? Próbáltunk egy olyan helyre menni, ahol várhatóan nem tolonganak az osztálytársak... De úgylátszik más is hasonlóan gondolkodott mint mi... - húzta el a száját.

Kazushige még mindig nem mert megszólalni, de nem is igen tudott volna mit mondani. Már kezdett kicsit kínossá is válni a hallgatása, mikor végre feltűnt a Shinji és Hayate alkotta "erősítés". Hayate szigorú tekintete szinte rögtön találkozott Kazuéval, aki ettől ismét kellemetlenül érezte magát. "Basszus, még mindig ott van nála a tanto! Ha azt hiszi, én voltam, le is szúr, az fix!" Próbált belesimulni a falba, de az valahogy nem engedte. Hayate elszakította tekintetét a fiúétól és ismét felmérte a terepet. Mikor legutóbb fönt járt, nem is olyan rég, még "csak" egy holttest hevert fönt, erre most egyből három várta. Még jó, hogy lement, most talán ő is itt heverne. De azért... mégiscsak gáz... Minami és Nomiya... lehet... lehet, hogy mégsem így alakult volna, ha fönt marad? Vagy ha egyszerűen nem adja vissza a pisztolyt? Nem... nem az ő hibája! Nem tehetett semmit! Nem hát...

Felérve a felső szintre Ami még épp látta, ahogy Shinji és Hayate eltűnnek a lépcsőn. Rendben, előbb összeszedi a táskáját, azután ő is mehet. Bár annyira talán nem is akarta siettetni.... miért ment mindenki föl, mi történhetett?

Shinji próbált nyugalmat erőltetni magára, ahogy ő is kinézett egy szabad falrészt, aminek nekitámaszkodhat, de az arca ennek ellenére halálsápadttá vált. Itt álltak... ők az egyenlőre életben maradottak körbeállva a három friss halottat... ost kéne marhagyorsan eltűnni innen, mert... mert... most már biztosan nem tehet semmit... Csak még rosszabb lesz a helyzet, ha magukhoz térnek a sokkból... De... mozdulni sem bírt. Minek jött egyáltalán ide?!

- Nyugi, Yamada - húzta mosolyra a száját Shouri. - Nem állt szándékomban neked rontani, pusztán érdeklődtem.
Haruka kérdőn nézett a fiúra. Biztos, csak ez volt a szándéka? Akkor neki miért kellett volna hátramaradnia? Így, hogy utána jött, Shouri legalább nem követhet el semmi meggondolatlanságot, amit később megbánna.
- Ezen kívül... - Shouri ismét Tatsuyára nézett. - Talán elkel a segítség.
Tatsuya és Haruka egyaránt hitetlenkedve néztek a fiúra. Ezt... ezt most tényleg ő mondta?
"Hol a csel?" - fontolgatta Tatsu. - "Mit akar elérni???"
- Semmi csel - mondta ki Shouri szinte egy az egyben Tatsuya gondolatait. - Csak túl akarom... akarjuk élni. És lehet, hogy pont ti vagytok a kulcsok, hisz ti vagytok az agyasok az osztályban. Most már mind a hárman egy helyen vagytok - azzal jelentőségteljes pillantást vetett Harukára.

Kenta követte Shouri tekintetét és megint elhúzta a száját.
- Haruka...? - futott ki a száján, de aztán nem is bánta meg csak dacosan kihúzta magát - Mit tudna Haruka segíteni? Én egyébként sem bízom meg olyan valakikben, mint ti...
Midori feszengve pillantott Kentára. Biztos jó ötlet... így beszélnie?

Tesshin kelletlenül bár, de felállt, s elindult kelet felé az erdő északi peremén. Nem maradhat itt... Igyekezett halkan mozogni, de ez a frissen bekötözött sebeivel csak úgy ment, ha nagyon lassan mozgott. Fenébe! Így elfog tartani egy darabig, míg eljut az erdő másik végébe...

Ami gyorsan felkapta lyukas táskáját és a felvezető lépcsőhöz lépett, majd nagy levegőt vett.
- Rendben, felmegyek - bátorításért lesett Akihitora, majd elindult. Az első furcsaság, amit észrevett... az a csend volt. Hogy lehet, mikor lényegében mindenki fent van?
Most közel sem sietett annyira, mint eddig, már csak egyesével vette a fokokat. Lehet, hogy nem kellett volna előbb sem így rohannia, ez még visszaüthet később. És még mindig nem tudta rendesen kipihenni magát, pedig ezt nem lábon kéne kihordani...
- Miért van ilyen csend...? - mondta ki hangosan is gondolatait, mikor végre felért. Azután belé fagyott a szó. Először Minamiékat vette észre, de azután...
- Mizuki...?
Érezte, hogy lábai már nem tartják meg sokáig.

Himeno a hegyi útról leérve a lehető leggyorsabban bevetette magát a településről kivezető út túloldalán lévő fák közé. Jobb, ha egy ideig az erdőben húzza meg magát, aztán... Majd meglátjuk...

Akihito elkapta Amit mielőtt a lány tényleg össze akarna esni. Csak ezután volt ideje körülnézni. Mizuki...? És... Minami meg Nomiya? Hogyan?! Kérdő tekintettel nézett a csapatra, megszólalni nem bírt.
Sasame szeme megint felvillant, ahogy meglátott egy újabb csapattagot. Itt vannak hát mindannyian, egy helyen, és az egyikük gyilkos.
- Szóval, melyikőtök tette?! - csattant fel Sasame - Kibaszott bátor dolog megmérgezni egy lányt... KI ÁRULT EL MINKET?!
Shinji meglepetten nézett Sasamére. Sose látta még ilyennek... Tényleg itt az ideje eltűnni, neki semmi köze ehhez az egészhez. Csak most Akihitoék álltak útban a lépcsőnél. Így inkább igyekezett úgy tenni, mintha ott se lenne, nehogy magáravonja bárkinek is a haragját... Hát igen, pattanásig feszültek az idegek... Nem lenne jó, ha rajta töltenék ki a mérgük... Vagy a kétségbeesésük...

- Ha nem, hát nem... gyere, Haruka! Bár attól tartok, egy ideig így is egy irányba megyünk.
Haruka tétovázott. Shouri most mégis mit vár tőle? Előre sejthette volna, hogy valószínűleg nem fogadják őket szívesen, bár Tatsuya és Midori még talán. De úgy néz ki, hogy most Kenta a csapatkapitány.
Tatsuya sem tudta, mit tegyen. Shourit most legszívesebben nyílegyenesen lekívánta volna a hegyről, de Haruka... Haruka nem ezt érdemelné.
- Várj, Kenta - szólalt meg. - Haruka tényleg... találékony.
Ahogy kimondta, részben meg is bánta. Beugrott neki valami, rögtön a játék elejéről, mikor megvárta a lányt... aki azt ígérte, hogy meg fogja állítani Shourit, ha az belemenne a játékba... aki zsenikémnek szólította... vajon ez is Haruka tervének a része, vagy tényleg Shouri mellé állt? Ááá, legalább egy kis jelet kapna!

- Maradjunk, amíg lehet... - szólt halkan Fumi, miután berendezkedtek az egyik házban. - Én... nem akarok már kimenni, amíg nem muszáj, amíg nem lesz tiltott zóna vagy nem tudom... nem akarom, hogy úgy, mint Saikát és... és Motokit, engem is...
Chino csendben figyelte barátnőjét. Még sosem látta ilyen elkeseredettnek, de valahol bent ő is hasonlóan érzett.
- Rendben. Próbálj meg aludni egy kicsit, én addig figyelek.
- Biztos?
- Igen, neked most nagyobb szükséged van rá.

Kentának ugyanez a párbeszéd járt a fejében. Akkor egy pillanatra átsuhant a fejében, hogy talán tévedett Harukával kapcsolatban, de msot mikor meglátta Shourival... Nem... Harukában semmiképp sem bízhatnak meg. És ha Tatsuya ennyire közel áll a lányhoz pláne, nem szabad együtt lenniük, ha valami történne... Tatsuyának annyi... Túlságosan bízik a lányban. Nem tudta mit tehetne. Nem akarta, hogy Tatsuya rá haragudjon meg, mert ellenséges Harukával...
- Találékony...? - kérdezett vissza - Mit értesz ezalatt?
Midori csak aggódva tekintgetett körbe. Tényleg nagyon elfáradhatott a rohangálástól, mert... mindig tudta mit kell tennie, de most... Most fogalma sem volt... Aztán hirtelen döntött. Harukáék felé lépett egyet, kiszabadulva Kenta mellől.
- Haruka... Mit tervezel? Van... ugye van, mondd, hogy van valami terved! Neked mindig van!

Hayate gyorsan felmérte a lehetőségeit a mihamarabbi eltűnés érdekében. Nem nagyon volt kedve egy légtérben tartózkodni egy pisztolyt szorongató dühös Sasamével, de nem sok lehetősége volt lelépni. Agyában furcsa gondolat fogalmazódott meg, amit nem titkolt el a többiek elől sem.
- Ez most elég hülyén hangzik, és nem tudom, Mizuki mennyire lett volna ilyen beteges hajlamú, de... mi van, ha a csaj kicsinálta magát, hogy egymásnak ugrasszon minket? Végülis gondoljatok bele... miért maradt fönt egyedül a tetőn, mikor mindenki más lefelé vette az irányt?

Ami szinte görcsösen kapaszkodott Akihito karjába. Ilyet feltételezni Mizukiról! Ő nem... nem tette volna, ugye...? Tekintete újra meg újra visszakalandozott barátnője holttestére, és most már kifejezetten rosszul érezte magát. Mennyi vér! Vajon... sokat szenvedett előtte? És Nomiyáék, ők miért? Nem akart tovább itt maradni! Itt már minden rossz! Akihito, vigyél ki innen!

- Öhm... szeret... izééé... - Tatsuya nem tudta, hogy világíthatna rá legjobban, és Haruka részéről még mindig nem kapott semmilyen visszajelzést. Segítségkérőn nézett a lányra.
- Barkácsolni - vágta rá a lány, bár inkább nem hozott rá példákat az ofő csesztetését illetően. Inkább Midorihoz fordult. - Tervem? Hát... - lopva Tatsuya felé lesett. - Egyenlőre amit Shouri mondott, túlélni, és valahogy kijátszani ezt a rendszert. Bár... eddig a hogyanjáról nem sokat tudtam gondolkodni...

Akihito szorosan fogta át a lányt. A óvatosan hátrébb húzta, hogy rájöjjön mit szeretne. Közben a többieken tartotta a szemét.
- Ha nem haragszotok, mi most elmegyünk innen - hátborzongatóan hideg volt a hangja, mintha mélyebbnek is hangzott volna, mint általában - Nem hagyom Amit egy ilyen csapatban... És ha meg akartok akadályozni benne...
Nem folytatta csak egy lehelletnyit megmozgatta a szigonyt a másik kezében. Ha nem muszáj nem harcol, de ha csak egy lépést is tesznek Ami felé... Akkor itt kő köveön nem marad, abban biztosak lehetnek... Most már nincs oka finomkodni!
Shinji nem mozdult csak némán figyelte a jelenetet.
Sasame azonban döhösen rájuk kiabált:
- Nem mentek ti sehova! Senki sem megy el innen, míg meg nem tudtuk ki tehet három osztálytársunk haláláról!

- Nem alszom el, nem alszom el... - hajtogatta halkan Ichiro, mint valami mantrát, miközben minden erejével azon igyekezett, hogy ébren maradjon. - Nem alszom el, basszus, Hiroshi, meddig alszol már?
Történetesen Hiroshi alig 10 perce hajtotta álomra a fejét, bár Ichiro azt már nem láthatta, hogy az egy ideig elkerülte. Hiroshi a nemrég elhangzottakon, Hinán merengett. Bár igyekezett nem kimutatni, hogy még mennyire érzékenyen érinti a téma és keserűségét szokás szerint viccelődésbe fojtotta. Ez legalább kicsit segített felejteni.
- Azért sem alszom el... - folytatta Ichiro, miközben a gépfegyvert szorongatta. - Megéri, csak ki kell bírnom! De jól jönne egy energiaital...

Midori csalódottan nézett Harukára. Ennyi? Ennél azért többet várt a lánytól. Túlélni természetesen ő is szeretné, de ennek a módszere pont attól függ, hogy van-e, lehetséges-e itt bármilyen terv. Harukából ennél több észt nézett ki... Shourira pillantott. A hajnali jelenet cikázott az agyában. Csak vele játszott az izgalom, vagy Shouri tényleg szinte vadászott rá akkor...? Hogy deríthetné ki? Shouri okosabb annál semmint, hogy csapdába csalja azzal, hogy felidegesíti. Főleg most, hogy úgy tűnik jófiút akar játszani. De tényleg csak megjátsza, vagy...?
Próbálta figyelni a fiú arcát, ahogy Tatsuya és Haruka kiegészítik egymás szavait. De amit látott az nem tűnt többnek egészséges féltékenységnél... Aztán hirtelen eszébejutott valami.
- Honnan tudtad? - nézett Shouri felé - Honnan tudtad hajnalban, hogy ott vagyok?

Ó remek, ebben a házban már jártak... Bár miért ne jártak volna, több, mint fél napjuk volt rá.
Eizan végre elérte célját, de mikor rájött, hogy valószínűleg már hiába keresgél itt, ismét újabb cél mellett kellett döntenie. De merre? Rendben, addig itt marad, amíg összeszedi a gondolatait.

Shouri meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ó, tehát mégiscsak ott volt a közelben! Arról persze nem fogja tájékoztatni, hogy ő erre miből következtetett.
- Tömény logika - felelte végül. - Nem sokkal előttem mentél ki, természetes volt számomra, hogy megtudjam, ott vagy-e a közelben. Ezek szerint jól tippeltem - arcán ismét megjelent a félmosoly.

Haruka Midorihoz hasonlóan csalódott volt. Csalódott önmagában. Mit csinált eddig? Hát nem sokat... egy fán kuporgott, ahol persze semmi értelmes nem jutott eszébe, max Nobura ijesztett rá. Nem, ez nem vallott rá... bár az is tény, hogy eddig nem sűrűn volt része ilyen helyzetekben. Ha nem talál ki valamit, szégyent hoz magára, és Tatsuyára is, aki ezek szerint még bízott benne. Kérdéses volt, hogy ha így folytatja, meddig.

Kazushige érezte, hogy a sírás kerülgeti. A francot, nem adja meg nekik azt az élvezetet, hogy elgyengülve lássák! Eleget szivatták már a hobbija miatt is, nem fog még több okot adni rá! És különben is, hogy nézne már ki egy síró fiú?
- Nagyon bátor vagy azzal a pisztollyal... - jegyezte meg halkan, és maga is meglepődött hangjának furcsa mélységén. - És mégis mit akarsz? Sorban ráfogod mindenkire? Ó igen, így biztos megtudod, amit akarsz... Tudd meg, én is ki vagyok akadva, bármilyen furcsa is elképzelni. Ezen már úgysem tudsz változtatni, akár kiderül, ki tette, akár nem. Én személy szerint... már nem is akarom tudni! Dögöljön meg a mérgével együtt, kész, nem érdekel!
A végén már szinte ordított és most még jobban megijedt magától. Basszus, mi ütött belé? Ja, hát persze... pusztán az életét félti...

A tó legkeletebbi részéhez érve Sayuri egy hirtelen ötletől vezérelve egészen lesétált a parthoz, s cipőjét, zokniját ledobva térdig belegázolt a vízbe. Jól esett a kellemes hideg... Kezével a víz felszínén játszott, s így sétálgatott. A tó alja kellemes volt, kissé iszapos, de nem besüppedős, és nem is köves, ami vágta volna a lábát. Halványan elmosolyodott. Végigfuttatta a tekintetét a környéken. Szép sziget volt. A tópart a fák, igazán idilli piknikező hely lehetett volna... Volna, ha nem egy ilyen "játékra" választák ki. Innen nem látta a házat. Megfordult, s a másik irányba nézett el. A hegy arra eltakart minden mást. A csúcsán innen is szépen körvonalazódott az emlékmű. Egy kereszt... Ez lesz majd az ő emlékművük is? Vajon mit csinálnak majd egyáltalán a 41 hullával? Hazaküldik a szülőknek, vagy...? Le sem vette a szemét a keresztről. Marad utánuk valami? Bármi is? Fog rá valaki emlékezni, hogy ők léteztek? Érez majd valaki veszteséget, hogy nincsenek többé? Kisétált a partra, s lábait kinyújtva leült, h megszárítsa őket az enyhe napfényben. Talán mégse a házhoz megy... Van még nála elég étel... Talán ennyit sem lesz lehetősége elfogyasztani...

Midori összeráncolta a szemöldökét.
- De... mit kerestetek ti... a sziklák közt... - Harukára lesett - Az imént? Mért nem az úton jöttetek? Elég nagy butaság egy ilyen veszélyes terepen letérni...
Kenta szótlanul hallgatta Midorit. Minek fecseg ilyen baromságokról?! Jellemző, ez a lány... Fel sem fogja a helyzet súlyosságát, csak haverkodik... Közben pedig fogy a drága idejük... Ráadásul Shouri mellett... Remek...

Haruka Shouri tekintetét kereste. Tényleg, mit is keresett a fiú? Egyszerűen csak egyéb osztálytársakat? Tényleg társulni akart vagy... csak áldozatok után kutatott? Döbbenetére Shouri ismét elmosolyodott, ám ezúttal kissé... játékosabban, ravaszabban?
- Mit is? Hmmm, nem hiszem, hogy érdekelnének a részletek. Nem biztos, hogy Haruka örülne neki, ha kifejteném - mondta kissé mézesmázos hangon.
Haruka fülig vörösödött. Pedig nem is... de akkor miért mondta? Biztos csak nem akarja felfedni a GPS-t.
Tatsuya is idegesen igazgatta a szemüvegét.
- Nem, engem tényleg nem... - ő is hasonló vörös volt már, mint Haruka. - Úgyhogy részemről inkább ne is folytasd...
Shouri elégedetten vonta meg a vállát a fiú zavarát látva.
- Te tudod...

Sasame majdnem összeroppantotta a kezében a pisztolyt annyira szorosan fogta.
- Hát engem viszont érdekel! Mizuki még a legkevésbé, de... Emiatt halt meg az a két ember is, akik... akiknek sokkal tartozom! Nem fogom csakúgy hagyni, hogy élve kisétáljon innen!
Shinji meglepetten meredt Sasamére. Francba, itt tényleg mindenki bekattant?!
- Figyelj Sasame... - vett egy mély levegőt, a francba, ha most ezzel kinyiratja magát... Már most bánta, hogy megszólalt - Van köztünk egy gyilkos, de az összes többi ártatlan... Kit akarsz büntetni? Bárki is tette ezt, nem fogja elárulni magát.
Akihito vette át a szót, persze ők ketten könnyebben beszélnek, sosem voltak csapattagok:
- Mindenkinek jobb, ha most szétváltok - egy mozdulattal maga mögé tolta Amit, hogyha bármi is történne, inkább ő legyen célpont, ne a lány - Elviszem innen Amit. Ha meg akarsz ölni, hogy ezt megakadályozd... Akkor te se vagy jobb, mint aki megmérgezte Mizukit. Mert én semmiképp sem tehettem. Egy ártatlan embert gyilkolnál meg...
Sasame döbbenten nézett Akihitora. Ez... ez igaz, de... Csakúgy büntetlenül engedjen el egy gyilkost? Akár Ami az vagy Kazusige, vagy Hayate... De tény, nem tehet mást. Nem lőheti le mindhármukat... Lemondóan eresztette ki a levegőt, s most már kicsit nyugodtabbnak tűnt.
- Igazad van - mondta kicsit rekedtes hangon. S megadóan megvonta a vállát jelezve, hogy mindenki csináljon amit akar. Ő nem akadályo meg benne senkit sem.

Midori a jelenetet szemlélve elmosolyodott.
- Istenem Haruka, nem vagy semmi... Két ilyen pasi és... Mindkettő ölni tudna érted... Ez nem is olyan nagy hátrány egy ilyen játékban...
Kenta alig láthatóan megborzongott ezekre a szavakra. Ölni? Tatsuyára pillantott. Hülyeség, Shouri bizonyára, de Tatsuya... Midori megint hülyeségeket beszél. Miért élezi tovább a helyzetet? Ennyire elévezi?
- Ebből most már elég legyen, Midori! - csattant fel - A legkevésbé sincs szükség arra...
- Jajj már... - vágott közbe Midori, hogy elhallgatassa - Csak a szentbeszédet ne, kérlek... Nincs annál rosszabb, mint amikor hülyének nézik az embert... Talán csak az, ha hagyja magát hülyére venni... Shouri és Tatsuya majd megölik egymást a tekintetükkel. Nem, tényleg nem nyerő ötlet, hogy egy csapatot alkossunk...
Kenta ezt már kezdettől fogva tudta, de most hirtelen másra is rájött. Midorival együtt lenni sem nyerő ötlet. De a lány már tud mindenről, de legalábbis épp elég sokról... A rohadt életbe! Hogy bízhatott meg benne ilyen hamar?!