4. - Különös szövetségek

- Kell lennie! - mondta kissé idegesen Benawi - Valahogy ki kéne iktatni ezeket a nyakörveket... De... állítólag robban, ha le akarjuk szedni... De mindennek megvan a gyengepontja... Cccc... De egyszerűen nem jövök rá, hogy mi.
Közelebb hajolt a lányhoz.
- Ugye nem zavar, ha egy kicsit megnézem tüzetesebben? - kérdezte.

Kazushige körbenézett a helyiségben, és megakadt a szeme egy szekrényen.
- Mit szólnál ahhoz? Ha nekiveselkedünk, viszonylag hamar odatolhatjuk az ajtó elé... ugye jól emlékszem, hogy nem kifelé nyílik? Csak mert különben cseszhetjük.

Himenot már kezdte idegesíteni a hallgatást, de ő sem tudta mit mondhatna. Végül kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott...
- Torano... - ízlelgette a fiú vezetéknevét. - Nemrég tényleg olyan bátor voltál, mint egy tigris... vagyis...
Az ajkába harapott. Ekkora ökörséget hogy lehetett képes kimondani?!

- Nem... izé, persze, hogy nem! - vágta rá Yuuka ls kissé félredöntötte a fejét. Kissé úgy érezte magát, mint a régi vámpírfilmek áldozatai, és már várta, hogy belémélyedjenek az éles fogak. Jesszus, túl sok TV-t nézett mostanában!

Akihitonak nem volt ideje kitérni a meglepetéstől, s Sayuri kése - vagy bicska? - belé fúródott. Hátrébb lépett, s igyekezett kivenni táskájából a bent talált fegyvert, de közben Sayuri nem tétlenkedett, épphogy sikerült kikerülnie a szúrást. Még jó, hogy nagy fegyvert talált benn, nem kell kutorásznia a táskájában, csak ki kéne húzni... Mi lesz már?! A táska fele a földre borult ahogy kirántotta a háromágú szigonyt. Sayuri nagyot nézett meglátva a fegyvert.
- Hát ezeknek van fantáziájuk... - mondta hangosan, s újra a fiú felé ugrott, Akihito csak védekezőleg tartotta maga elé a fegyvert, de a lány nem számított a mozdulatra, s megkarcolta az oldalát. Akihito felszisszent. Nem akart ártani a lánynak. Sayuri dühödten a fiúba szúrt.
- Ne csináld Sayuri, én csak beszélni akarok veled! - kérte a fiú, s leljebb eresztette a fegyvert, de a lány meg sem hallotta. A fiú hasára célzott, hogy valami fontos szervet érve gyorsan befejezhesse a csatát. Szerencsére a srác odébblépett, s így csak felületesen érte őt a találat. A lány nem viccel... Kelletlenül meglendítette a fegyverét, s ezúttal a lány karján okozott egy kis vérző karcolást, de nem többet.
- Ha nem harcolsz, meg fogsz halni! - kiáltott fel Sayuri, s ezúttal tényleg Akihito hasába döfött. Ahogy kirántotta a pengét a fiú dühödt nyögése közepette előrelendült, s ezúttal már nem óvatoskodott. A lány is felszisszent a fájdalomtól. Akihito összeszorította a fogát. Nem halhat meg itt... Nem halhat meg úgy, mint... mint... Az az ember akinek a meggyilkolását 5 évesen végig kellett néznie... Nem halhat meg míg nem beszélt Amival... Újra Sayuri felé döfött. Sayuri egy szúrással viszonozta. Akihito ki odébb akarta lökni a bicskát, de a lány előrébb lendült, s nem törődve azzal, hogy így végigkarcolja a szigony vége, gyorsan a fiú előtt termett, s vállába döfte a pengét. Aztán újra a fiú mellkasába döfött, de sajnálatára az egyik bordában megakadt a penge. Mikor kirántotta éles fájdalmat érzett. A saját hasára nézve látta, hogy a szigony mind három ága beléfúródott. Szaggatottan felnyögött. Aztán ahogy a fiú kirántotta a fegyvert odakapott, s a fájdalomtól összegörnyedt. Kapkodva szedte a levegőt. Ránézett a fiúra, aki egy pillanatra meghökkent attól, hogy mit művelt a lánnyal. Sayuri rámarkolt a bicskára. Ki kell használnia ezt a pillanatot. Nem fog meghalni! Előrelendült, s újabb sebet okozott. Érezte, hogy ettől a mozdulattól a saját sebei is borzasztóan sajognak, felnyögött a fájdalomtól. Kapkodni kezdett a levegőért... Jaj ne... Most ne... Újra végighúzta a pengét a fiún, ám addigra ellenfele is összeszedte magát, s az oldalába döfte a szigonyt. Kihúzta, s védekezőn maga elé tartotta, hogy ezalkalommal el tudja lökni magától a lányt, ha megint támad. De Sayuri a földre zuhant, s reszketve levegőért kapkodott. Ilyen komolyan megsebesítette volna? Mitől nem kap levegőt? Nem akarta megölni a lányt... Ő csak meg akarta tudni látta-e Amit... A francba is, nem akar gyilkossá válni!

Nomiya és Sasame segített Kazushigének a - szerencsére - befelé nyíló ajtó elé húzni a szekrényt. Miután ezzel végeztek Nomiya megindult előre, nyomában Minamival felfelé a lépcsőn. Sasame várakozóan a többiekre nézett, s mikor látta, hogy azok is követik a párost ő is megindult.

Tesshin felnevetett. Nem ironikusan, vagy csúfosan, egyszerűen csak nevetett.
- Még sose mondtak ilyet nekem - mondta a lánynak - Kedves tőled. Csak igyekeztem megtenni, amit tudok. És... Örülök, hogy nem buktam el. Mármint... Nem csak azért, hogy élek, hanem... Nem gondoltam volna. Nem vagyok túl erős, és... Most nem csak az én életemről volt szó. Mindent ki fogok hozni magamból. Muszáj. Felelőséet vállaltam azzal, hogy társultunk.
A lányra mosolygott. Nem akarta, hogy az azt érezze, hogy Tesshinnél csak jobb párt találhatott volna magának.

Benawi pár percig szótlanul nézegette a nyakörvet, aztán nagyot sóhajtva hátradőlt.
- Nem is tudom... - mondta kelletlenül - Nem látok benne hibát... Ide Shinji kéne vagy Kenta... Vagy Tatsuya... vagy Ichiru... Nem Ichiru, nem ért annyira a műszaki cuccokhoz. Inkább a kémiához, mint én... Össze kéne velük állni... - tanácstalanul nézett a két lányra, mit szólnak az ötlethez. Mind a tekintetben, hogy másban is megbízzanak, mind a tekintetben, hogy hogyan találhatnak rájuk.

Benawi némán gondolkodott. Volt pár kisebb szerszám a táskájában, el tudta képzelni, hogy azzal ki tudná nyitni a nyakörvet, de... Nem merte megkockáztatni, hogy az robbanjon. Ráadásul azt sem tudta, milyen jelent adna le a cucc, ha kinyílna. Mégha robbanni nem is robban, rájöhetnek, hogy csaltak... Persze ha már mindegyiküké lenn van, nem számít hogy leszedték, nem tudnak velük mit kezdeni... Az iskolából nem mernek kijönni. És ha szétszedi a szerkezetet logikus, hogy inaktivizálódik. Mint a halottaknál... Tehát... azt hinnék, hogy halottak. Ez jól hangzik. Csak az az apró bökkenő, hogy igen valószínűtlen, hogy ki tudja úgy nyitni, hogy ne robbanjon... De valahogy róluk is leszedik. Tehát ha megtalálná azt a pontot, ami valami zárszerű... Dehát, ha nem feszítené, vagy "eltörné", hanem nyitná... Nem mert próbálkozni. Túl kockázatos volt.
Natsuki a fiút figyelte.
- De neked is van ötleted, nem?
- Igen - felelte az - De konzultálnom kéne még valakivel róla...
- Rajtam kipróbálhatod - vágta rá határozottan Natsuki - Időbe telik míg megtaláljuk Tatsuyát, vagy akárkit. És nagyon veszélyes.
- És ha felrobban?! Nem kockáztathatok...
- Hát igen, nem tudjuk pontosan mekkorát robban, valószínűleg megsérülne a kezed is...
Benawi szabályosan elsápadt a lány nyugodt hangjától. Kinyitotta a száját, de csak hebegni-habogni tudott.
- Meg akarod menteni Yuukát, vagy nem?! - mélyen a fiú szemébe fúrta a tekintetét.
- Téged is meg akarlak menteni! - felelte a fiú.
- De én nem akarom, hogy megments, nem érted?! Mikor fogod már fel végre?!
Benawi ekkor olyasmit csinált, amit sose gondolt volna magáról. Pofonvágta Natsukit. A lány döbbenten meredt maga elé.
- Hagyd már abba a siránkozást! - kiabált rá Benawi, összerezzent, s a mellkasához kapta a kezét, de a fájdalom most hamarabb elmúlt, mint pár órája. A lány az arcához emelte a kezét. Még mindig nem tudta hová tenni a fiú tettét. Zúgott a feje. Még senki se merte megütni őt... Bizonytalanul Yuuka felé fordult, mintha ellenőrizné akarná, hogy csak képzelődött-e. A másik lány arca ugyanolyan döbbent volt, mint az övé.

Kaori épp az egyik hálószobát túrta fel, mikor Himeno megjelent az ajtóban:
- Nézd mit találtam!
Kaori odafodrult, a lány a kezében egy piszkavashoz hasonlító valamit tartott, csak ennek egyenes vége kétágú villában végződött. Bár, ritkán, de látott ilyet is kandallónál.
- Jobb, mint a semmi - húzta el a száját a modell. Himeno bólintott.
- Majd később szerzek valami rendes kardot. Kár, hogy ezen a szigeten senkinek sincs katanagyűjteménye...
- Vagy legalábbis nem ebben a házban - mosolygott Kaori - Azért majd körülnézhetünk a többiben is.
- Inkább nem kockáztatnék - mondta Himeno, s Kaorinak egyet kellett értenie.
- Hát... Nekem jó lesz az a sokkoló is... Végülis egész jól jön harcban... Feltéve, hogy van velem valaki, aki közben ténylegesen is tud támadni...
- Jó páros leszünk - jelentette ki Himeno. A másik lány szomorkásan bólintott.
- Bár ne ölésre készülnénk.
Himeno erre egy kicsit elszégyenlte magát. Nagyon belendült, hogy villogtathatja harci tudományait, s egy pillanatra egy is felejtette ezt az apróságot... Ölni... Bár, ha Soranoról van szó, nem lesz bűntudata. Egy csepp sem. Szétáradt benne a gyűlölet. Ő és a hozzá hasonlóak megérdemlik. Nem fogja visszafogni magát.

Nami alig aludt egy órát. Ez volt az első, amit megállapított, órájára nézve, miután felébredt. Felült, s ettől kicsit megszédült.
- Sápadt vagy - hallotta nem messze Nobu hangját. Tényleg erőtlenebbnek érezte magát, mint alvás előtt - Enned kéne még valamit. Nincs több kaja a házban, de szerintem nem kell féltenünk a kajaadagunk, lesz utánpótlás...
A lány egyetértett. Nobu felé nyújtotta a táskáját. A lány kivett egy szelet kenyeret. A fiú hozott neki egy pohár vizet is.
- Pihenj még egy kicsit, aztán tovább kéne mennünk.
- Jól vagyok... - bizonygatta a lány - Csak olyan kényelmetlen volt ez a kanapé... - ez elég hülye kifogás volt - Megeszem ezt, aztán mehetünk...
- Te tudod - felelte a fiú - Én mindenesetre már rendben vagyok. És hiányzik egy jó kis harc...
- Az nekem is - felelte mosolyogva a lány - Merre tovább?
- Az a várrom nagyon izgalmasnak néz ki - felelte Nobu, mintha csak a kérdésre várt volna. Nami még szélesebb mosolyra húzta a száját.
- Stílusos helyszín. Benne vagyok. Remélem lesz ott valaki!
Nobu karbafonta a kezét, s hátradőlt a fotelban. Nehéz volt visszafognia felgyülemlett izgalmát.
Pár perc múlva kiléptek a házból, s most már gyorsabban mászták meg a dombot, mint idefelé menet. Nyugatra elszórtan fák voltak. Most már különösebben nem akartak rejtőzködni, nem volt rá okuk, de azért mégis inkább a fák közt haladtak, mint a nyílt tengerparton, nehogy pont egy ilyen apróságon ússzon el az áldozatuk.

Shinji egy szikla szélére ülve pihent meg. Már mászott egy darabot felfelé, de még nem volt olyan jó rálátásra a terepre, mint szerette volna. Ivott egy kicsit, aztán folytatta az útját.

Ichiru a mocsár északi végénél ért ki az erdőből. Maga előtt egy épületet látott arrafelé indult meg a nyílt terepen. Kezét készenlétben tartotta az oldaltáskájánál. Nem úszhatja meg örökké a harcot. Sayuri elmenekült, Midori... Midori nem egészen normális... De nem biztos, hogy mindenki ilyen. Sőt. Biztos van, aki gyilkolni _akar_, meg aki rákényszerül, mint, ahogy ő is tenné, tenni fogja, és aki ijedtségében támad rá. Hát ő nem fog meghalni, ez biztos. Ha ölnie kell, hogy életben maradjon meg teszi. Ha elkerülheti, persze el fogja, de ő nem fog szívbajoskodni. Nincs miért szégyelnie magát, nem ő találta ki a játékot.

Midori csak futott tovább az erdőben. Ahogy sejtette a fiúk már eltűntek a harc helyéről, csak Kohei holtteste árválkodott egyedül. Ha jól értette a hegy felé tartanak. Északkeletnek vette tehát az irányt. Már közeledett az erdő széléhez. Jobb szerette volna még a sűrűben utolérni őket, nyílt terepen bajos a dolog. De nagyon úgy tűnt ez már nem jön össze. Hiába sérült Tatsuya, túl nagy utat kellett befutnia, oda-vissza, hogy időben utolérje őket. Ám ekkor megpillantotta a párost maga előtt. Lassított a léptein, hogy ne csapjon zajt. Most, hogy ilyen közel volt hozzájuk hirtelen nem is tudta, hogy kezdhetne bele...

Kazushige magában kicsit morogva indult felfelé a többiek után. Őt Mizuki követte a sorban, majd a náluk valamivel lassabb Ami maradt utolsónak. Megint kissé nehezebben vette a levegőt, néha meg-megállt és a falnak támaszkodott, de azért igyekezett tartani a többiek tempóját. Mizuki féltve lesett újra meg újra hátra.
- Biztos, ne segítsek? - kérdeezte.
Ami intett, hogy hagyja, és próbált erősebbnek mutatkozni. Ha felérnek, beveszi a lázcsillapítót. A francba, hogy tudta így elfelejteni? Kazushige is aggódva figyelte hátul haladó társukat, de inkább nem szólt semmit. Viszont egyre jobban aggódott, hogy valaki mégis lehet itt. Az egy dolog, hogy lent nem találtak senkit, de van még szint ebben a toronyban. Megköszörülte a torkát és végre kinyögte, ami már régóta nyomasztotta.
- Na most komolyan... bennetek meg sem fordult a gondolat, hogy valaki - vagy valakik - tényleg lehetnek itt?


Hayate hallotta a szekrénytologatás hangját, és gondolta, hogy az ajtót torlaszolták el vele. Az ostobák! Vizet mégis honnan akarnak szerezni? Azután meghallotta a felfelé irányuló lépések zaját. A franc! Hátrafordult és elindult visszafelé a lépcsőn.

Yuuka elkerekedett szemekkel figyelte a páros vitáját, de nem mert - és nem is igazán tudott közbeszólni. Nem volt egy valamirevaló terve sem, a társai legalább próbáltak kitalálni valamit. Maga sem tudta, miért de Benawi egy mondata, "- Téged is meg akarlak menteni!", kis féltékenységet váltott ki belőle. De hisz Natsukinak ugyanúgy joga van az életre, miért érez így? Azután a vita kezdett elfajulni, majd elcsattant a pofon. Döbbenten nézett először Benawira, azután Natsuki piros arcára - egy pillanatra találkozott is a tekintetük -, majd ismét Benawira. Önkéntelenül is megérintette saját arcát. Vajon őt is képes lenne megütni?

Benawi nem látta Yuuka reakcióját, mert pont akkor hasított belé a fájdalom. Próbálta gyorsan összeszedni magát. Érezte, hogy szinte tombol az idegességtől. Felegyenesedett és pont Natsuki szemébe nézett.
- Megölted Kuroshit, és még azt várod, hogy téged sajnáljunk?! Te érdemled meg a sajnálatot a legkevésbé...
Natsuki mindent várt volna, csak ezt nem... Belremegett a fiú szavaiba.
- Bűntudatod van miatta, de ez nem változtat a tényen, hogy megtetted. Nem tudod visszacsinálni. Ha belehalsz se. És engem se tudsz megmenteni. Úgyhogy inkább fogd be a szád!

Szinte egyszerre torpantak meg és fordultak Kazushige felé. Remek, már megint le fogják oltani...
- Ez eddig eszembe sem jutott... - gondolkodott el Nomiya, és kissé gyanakvóbban nézett fel a lépcsőkön. - De ha lenne itt valaki, már csak lejött volna, nem?
Kérdőn nézett a többiekre, de mindenki csak a vállát vonogatta. Lehet, hogy így lett volna logikus, de mióta logikus ez a játék?
- Na jó, reméljük, hogy nincs itt senki, de ha mégis... Mink van eddig? - Minami úgy döntött, ideje felmérni erősségeiket - vagy éppen gyengeségeiket. - Egy pisztolyunk biztos, tehát van némi tűzerőnk.
- Nálam egy pallos van - folytatta Nomiya.
Sasame halkan felszisszent.
- Nálam... semmi...
A többiek csak most jutottak oda, hogy végre megnézzék saját táskájuk tartalmát. Mizuki érdeklődve nyitotta ki a hátizsákot, és rövid elszánt keresgélés után csalódottan egy ollót húzott ki belőle.
- Én ezt kaptam... - fintorgott. - Gondolom, nem sokra megyünk vele.
- Ollóm nekem is van, meg pár tűm - vette át a szót Kazushige. - És lássátok új szerzerményemet! - diadalmas arckifejezést öltve előhúzott egy... golyóstollat. - Hát nem nagyszerű? Ezzel aratni fogunk!
Csak Ami nem szólalt meg. Az egyik lépcsőfokon ült és valamit nagyon nézett a táskájában.
- Ez nem lehet... - motyogta. -Nem elég, hogy beteg vagyok, de még ez is...!
Mizuki érdeklődve hajolt oda barátnőjéhez.
- Te mit kaptál?
Ami furcsa arckifejezéssel nézett a lányra, majd felemelte a táskáját. Másik kezével beletúrt, de a következő pillanatban pár ujja megjelent a táska alján. A hátizsák lyukas volt! Ahhoz nem volt elég nagy a lyuk, hogy a vizesüvegek és élelem is kiessen belőle, de pár más dolog igen.
- Én... elhagytam! Nincs meg sem az iránytűm, sem... sem a nekem szánt fegyver! Hogy nem vehettem észre?!
Mizuki vigasztalón lapogatta meg barátnője vállát, míg Kazushige a fejét rázta. Nagyszerű, két használható fegyver van az egész társaságnál. Elég hátrányosan állnak...


Eizan óvatosan mozgott az ismeretlen terepen, nehogy észrevegyék. Próbált úgy helyezkedni, hogy minél kevésbé lássák, de tudta, hogy előbb-utóbb úgyis észrevehetik fentről. Épp indult volna tovább, mikor valamit megcsillanni látott maga előtt. Hát ez meg? Körülnézett, hátha csak csapda, de végül összeszedte a bátorságát és az úton fekvő valamihez lépett. Érdeklődve vette kezébe a tárgyat.
- Ez valakinek biztos hiányozni fog... de ha már itt van, el is rakhatom. A kettő még mindig jobb, mint egy.
Befejezve tevékenységét újra megindult a torony felé.

Hayate erősen szívta a fogát. Lőfegyver... és pallos. Lenézett kezében tartott fegyverére, és inkább úgy döntött, visszavonul. Hülye lesz megöletni magát... mi lenne, ha inkább szövetkezne velük? Úgyis hallotta, hogy még embereket gyűjtenek. Visszament a torony tetejére és várakozón leült. Ha alvást tettet, legalább nem vonják majd kérdőre, hogy miért nem ment le, mikor meglátta őket.

Akihito közelebb lépett a lányhoz, mire az elrugaszkodott a földről, hogy védhesse magát, de ez nem volt túl jó ötlet. Nem bírt ki egy ilyen hirtelen mozdulatot, s visszazuhant volna, ám Akihito már előtte volt, elkapta a karját, s kicsavarta belőle a bicskát. Immár fegyvertelen volt. Próbálta puszta kézzel megütni, de az hátralökte, s nagyot nyögve a hátára zuhant. A következő pillanatban Akihito már felette térdelt, s a gyomrának szegezte a bicskát. Sayuri látta, hogy a szigony jóval hátrébb van a fiú mögött, esélye se volt elérni. Kitágult pupillákkal, zihálva meredt leendő gyilkosára.
- Francba veled, nyugodj már le! - kiabált rá a fiú - Nem akarlak megölni...
Ez nem tűnt túl meggyőzőnek ebben a pillanatban.
- Ah.. akkor most... mit csinálsz épp... - nyögte ki a lány.
- Próbállak leállítani...
Hosszú másodpercekig csak álltak, Sayuri végig a fiúra szegezte a tekintetét és hallgatta saját zaklatott légzését. Aztán a fiú hátrébb húzódott.
Abban a pillanatban, hogy a penge már nem akart a hasába fúródni Sayuri fellendült, s újra a fiúnak esett, megpróbálta kicsavarni a kezéből a bicskát. Sikertelenül. Még mindig arra használta el az összes erejét, hogy levegőhöz tudjon jutni. A fiú a földre lökte a lányt, s mindkét karját leszorította. Sayuri kétségbeesetten felnyögött.
- Hagyd már abba! - szólt rá megint a fiú. Gondolta megvárja, míg valamelyest rendbejön a lány légzése, de csak egyre rosszabb lett - Elengedlek, ha megígéred, hogy nem csinálsz utána semmi hülyeséget.
A lány bizalmatlanul nézte a fiút, de aztán lassan bólintott. Akihito elengedte, de nem mozdult el mellőle. Sayuri a mellkasához emelte a kezét. Egyre jobban fuldoklott.
- Semmi baj, nyugodj meg... - mondta a fiú. A lány megrázta a fejét.
- A... ah... táskáhm.... - nyögte ki. Akihito oldalra fordította a fejét, ahol a lány cucca leesett. Ez valami csapda? Hátrébb lépett, felvette a földről a szigonyt, s a lány hátizsákjához ment. Kinyitotta, s összehúzta a szemét, mikor elsőként meglátta benne a hatalmas fejszét, ami szinte az egészet elfoglalta.
- A gyógyszerem... - hallotta a lány felől. Kiemelte a fegyvert, s turkálni kezdett a táskában, de közben szemmel tartotta a lányt. Aztán a kezébe akadt valami, amitől rögtön megértette mi a baja a lánynak. Kicsit megkönnyebbült, hogy nem ő az oka... Na jó, csak közvetve... Odavitte neki. Némán várt, míg a lány kicsit jobban lett. Nem is tudta, hogy asztmás...
- Miért...? - kérdezte lassan Sayuri.
- Mondtam, hogy nem akarlak bántani, elhiszed már?
A lány nem tudta mit feleljen. Nem, nem hitte el.
- Ha akartam volna, már halott lennél - mondta Akihito. Ez igaz.
- Akkor mit akarsz?
- Keresek valakit. Tudni szeretném, láttad-e.
- Kit? - kérdezte a lány. Még mindig félt a fiútól.
- Ami-chant. Láttad őt?
- Hamarabb jöttem ki, mint ő. Nem találkoztam vele.
- Hát Kazushigééket? Állítólag egy nagyobb csapat a végén bevárta egymást.
Sayurinak ez új információ volt. Megrázta a fejét.
- Két embert láttam együtt, mikor kijöttem Nomiyát és Minamit. Azt hiszem... Sasame is csatlakozott hozájuk...
- Abban a csapatban lehet Kazushige is... Remélem csatlakozott hozzájuk Ami. Csak fogalmam sincs hol lehetnek...
A lány bizalmatlanul méregette a fiút. Mit tervezhet?
- Mit akarsz tőle? - bökte ki végül.
- Tudnom kell, hogy biztonságban van...
Sayuri összehúzta a szemöldökét.
- Ebben a játékban csak egy nyertes lehet...
Akihito megvetően felmordult.
- Én nem engedelmeskedem ilyen szabályoknak.
- Akkor meg fogsz halni - közölte egyszerűen a lány.
- Inkább - felelte erre a fiú. A lány elmosolyodott.
- Miért éri meg ez neked?
Akihito meghökkent. Megérni...? Nem igazán tudott volna válaszolni.
- Dél felé mentem az iskolától - mondta Sayuri - Be az erdőbe. Utána átnéztem a keleti hegy lábánál lévő házakat. Ott nem volt. Ha tényleg azzal a nagy csapattal van, nem hiszem, hogy a településen lennének. Annak lett volna jele, észrevettem volna, mikor átmentem rajta. Szerintem valahol nyugaton vannak.
- Köszönöm - mondta a fiú. A lány nem felelt erre semmit sem, csak kifürkészhetetlen arccal figyelte a fiút. Akihito a táskájához sétált, majd miután a vállára vette, újra a kezébe fogta a szigonyt. A lányhoz sétált. Az izmait megfeszítve várt. A fiú felé nyújtotta a lány bicskáját.
- Visszaadod? - kérdezte meglepődve a lány. Nem nyúlt a fegyverért. Akihito szemébe nézett, s hideg hangon mondta - Meg foglak ölni.
A fiú elmosolyodott.
- Nem fogsz.
A lány felciccent.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert én sem tettem meg.
A lány megrántotta a vállát.
- Ez nekem nem jelent semmit. Én veled ellentétben nem szándékozom meghalni. Végig fogom csinálni a játékot. Nem fogom bánni. Semmi közöm itt senkihez.
A fiú megint hosszan elnézte a lányt.
- Láttam már milyenek egy gyilkos szemei. A tieid nem olyanok.
Sayuri felnevetett.
- Pedig már öltem. Nem is olyan rég. Saikát. Ezt a fegyvert is tőle szereztem. A vére meg még ott van a fejszémen - intett a táska felé.
- Miért mondod ezt el nekem? - kérdezte a fiú.
- Mert nem vagy hülye. Annyira legalábbis... Láttad, hogy két fegyverem van...
A fiú felsóhajtott, s elengedte a bicskát. Sayuri elnézte, ahogy a földre esik, de nem nyúlt érte.
- Egyedül nem fogod túlélni a betegségeddel - közölte vele a fiú.
- Lehet, de nem bízom senkiben - vágta rá a lány.
- Segíts nekem megkeresni Kazushigééket!
A lány meglepődött a felvetésen. Aztán megrázta a fejét.
- Eszem ágában sincs csatlakozni hozzájuk. A legnagyobb baromság csapatban menni. A végén el fogják árulni egymást.
- Nekem sincs - közölte a fiú - Csak Amivel akarok találkozni. De nem fogok velük maradni. Ez csak ideiglenes szövetség, ha megtaláltuk Amit elmehetsz... - megrántotta a vállát - Korábban is elmenetsz... De addigis neked is biztonságosabb lenne többen, meg én is bebiztosítanám a túlélésem. Addig nem akarok meghalni, míg nem láttam őt.
- Érdekes felfogásod van - mondta a lány - Na jó... Meglátjuk mi lesz... Egy darabon veled megyek. De ne lepődj meg, ha hátbatámadlak...
A fiú megint csak mosolygott.

Már megint ez a homok... komolyan, ilyen változatos szigetet összehozni! Már a sötétben is meg kellett szenvednie a homoktengerrel, de Hanako most már kezdte érezni, hogy a környezet lassan felmelegszik. Sietniük kell. Sokadszorra rázta ki a szemcséket a cipőjéből, és el is döntötte, hogy többet nem foglalkozik vele, túl sokat állt meg miatta. Inkább tűri, és majd ha odaérnek, jó alaposan kirázza a cipőt a zoknijával egyetemben. De most... már most kezdett szomjas lenni és azt sem tudta, hány óra lehet. Mióta jöhetnek már ezen a süppedős terepen? Hirtelen meglátta a keresett házat. Már nem sokkal lehetett előttük.
- Ott! - mutatta testvérének, akinek már szintén feltűnt az épület.
Megszaporázták lépteiket a biztos menedék reményében. Csak nem ment oda senki, ugye? Bár korábban nem merte megnézni, és ahonnan ő jött, ott még süppedősebb ösvény vezetett volna a házhoz. Talán más is visszarettent éjjel az ismeretlen épülettől, ám már egy ideje fent járt a nap. Most már mindegy, nemsokára úgyis kiderül.

Motoki kissé magához tért sötét gondolatai közül. Jesszusom, hány óra lehet és mióta ücsöröghetett itt? Azt is el tudta képzelni, hogy elbóbiskolt várakozás közben. De mire várt? Hogy végre összeszedje magát, vagy... hogy valaki rátaláljon és véget vessen ennek az egésznek...? Úgyis megérdemelné, hisz szinte hidegvérrel meggyilkolta egyik osztálytársát. Végigsimított az arcát borító karmolásokon - ha akarná, sem tagadhatná le. Még az a tény sem vigasztalta, hogy nem ő az egyedüli, aki gyilkossá vált. Miféle vigasz lenne ez?
Ez meg mi volt? Mintha valakik halkan szót váltottak volna.. vagy csak képzelte és az eddigi nagy csend miatt már a füle is cseng. Nem, megint hallott valamit! Nem is tudatosodott benne, mit tesz, mikor megmarkolta a keze ügyében lévő botot. Közben a kilincs lassan lenyomódott és az ajtó fokozatosan kinyílt. Ilyen óvatlanságot - még valaki lehet bent... Furcsa gondolatok kerítették hatalma, ez valahogy más volt, mint mikor Akeno rátámadt. Most mindenképpen meg akarta védeni magát, ismét feltámadt benne az életösztön. És mellette valami más is. Az ajtó teljesen kitárult, Motoki pedig előrerontott.

Yuuka elborzadva hátrált pár lépést. Mi történt, ki ez a Benawi itt előtte? Még sosem látott ilyen reakciót a fiútól és most még az előző pofonnál is jobban megijesztette. Hirtelen nem tudta, kinek az oldalára álljon. Benawi szavaiban volt igazság, de tényleg szükséges ez a kemény hangvétel? Mi van, ha nem segít Natsuki bűntudatán és önsajnálatán, hanem csak árt a lánynak? Másrészről Natsuki... fogalma sem volt, mi történt azelőtt Kuroshival azon kívül, hogy már nem él. EL sem tudta képzelni a lány helyzetét. Milyen érzés lehet... ölni? Ha pedig most mégis közbelépne... mi van, ha ő beleszól és csak ront a helyzeten?
Nem tudta mit tegyen, és észre sem vette, hogy megint egyet hátralépett. Ha tényleg ilyen könnyű lenne kihátrálni az ilyen helyzetekből...

Benawi most már végre észrevette mit csinál Yuuka. Kicsit meglepődött. Saját magán is. Nagyot sóhajtott.
Nem tudta mit mondhatna a lánynak. Nincs oka magyarázkodni... Jó, talán nem kellett volna megütnie Natsukit, de...
- Már felesleges ezen agyalnod... - folytatta a lány felé nézve, már finomabb hangon - Szerintem igazából... te félsz. Félsz a haláltól. Félsz, attól, hogy fájdalmas lesz meghalni, mert élni akartál... És most el akarod hitetni magaddal, hogy nem akarsz, hogy könnyebb legyen, ha mégis megtörténik - szomorkásan elmoslyodott, és kissé lehajtotta a fejét. Hát igen... Ez az érzés valahonnan ismerős... Hányan lehetnek még így vele a szigeten?
Natsuki kényelmetlenül mozgolódott. Ez nem jutott eszébe. Lehet, hogy...? Belemarkolt a blúzába, mintha ezzel enyhítené a szíve szorítását.
- Lehet, hogy igazad van - mondta lassan. Megint Yuukára nézett - Sa... sajnálom. Bocsássatok meg...

Hanako döbbenten ugrott hátra. Valaki mégis volt bent! Felkapta a fejét, hogy felmérje a helyzetüket és ekkor látta meg a közeledő Motokit. Először rá sem ismert, annyira... megváltozott ez alatt a pár óra alatt. Arcát több véres karmolás borította, kezében pedig egy véres botot szorított. Te jó ég, lehet, hogy... hogy Motoki valakit...? Legijesztőbb számára mégis a fiú szeme volt. Mi történt az azelőtti tekintettel? Nyoma sem volt benne a régi Motokinak, mintha valamiféle őrület kerítette volna hatalmába a fiút. Hanako nagyot nyelt. Mindenképpen akart még találkozni a fiúval, hogy esetleg elmondhassa, amit eddig nem mert, de legrosszabb álmában sem számított ilyen körülményekre. Nem számított rá, hogy a fiú, akit talán szeretett, egy nap majd meg akarja ölni.
- Utoki-kun! - próbálkozott reménykedve, és nem is gondolt rá, hogy elővegye a palacsintasütőt. Nem lett volna rá elég ideje és a bot ellen nem sokat ért volna. Főleg egy olyan ember ellen, aki valószínűleg már ölt.

Motoki szinte tudomást sem vett környezetéről. Csak annyit érzékelt belőle, hogy valaki belépett a területére. A területére? De hát mi ő, állat? Félrehessegette józan énjét és csak arra koncentrált, hogy kiiktassa a betolakodót. Azután valahonnan távolról meghallotta a saját nevét és felnézett. Egy lány... és olyan védtelen, mint Akeno volt a végén. Egy pillanatra megingott és a belépő szemeibe nézett. Tekintete Hanako kétségbeesett szemeire és a lány elborzadt arcára esett. Te jó ég, már megint mit tett majdnem! Az utolsó pillanatban tekintete kitisztult és félrerántotta a botot. A szoba hátsó részéig hátrált megdöbbenve saját magán, és a falnak támaszkodott. Mi történik vele?!

Mikomi kicsivel nővére mögött belépett. Összerezzent meglátva a fiút, s közelebb lépett Hanakohoz, félve megszorította a karját, s hozzábújt. Nem bírt megszólalni.

Nobu már látta maga előtt a várrom szikláit magasodni. Pár perc és odaérnek. Nem szólt a lányhoz, csak oldalbabökte, s intett a fejével. Nami megremegett az izgatottságtól. Megszorította a jobb kezében tartott lándzsát. Már nem kell sokáig várni...

Ichiru elérte az épületet, amit kinézett magának. Közeledve rájött, hogy az egy szentély. Nem is tűnt fel neki a térképről... Előtte pedig... Az ott... Fujito holtteste?! Megtorpant. Mi van, ha még itt a gyilkos?

Tesshin lassan felállt és fülelt. Mintha lépteket hallott volna az előbb. Himenora nézett, s mutatóujját a szájára téve jelzett neki, hogy ne zajongjon. A kijárat felé bökött fejével. Lehet ott valaki.

A fiúk szemét enyhén bántotta a sötétség utáni hirtelen fény, főleg Hiroshiét. Ahogy megszokta a sötétet, most ugyanúgy újra meg kell szoknia a fényt. Összehúzott szemmel pislogott néhányat. Mennyi idő lehet? Hunyorogva az órájára pillantott: 9 múlt, hamarosan fél 10. Úristen, hogy tudtak ennyi időt elszöszölni? Némán vádlón lesett Ichiro felé, de ezúttal inkább nem fűzött hozzá megjegyzést. Valamilyen szinten ő is hibás a késlekedésért. De... hová is sietnek? A gyilkolásba? Megborzongott a gondolatra. Francba az egésszel! Bár most már úgysem nagyon lehet rajta változtatni. Nagyot sóhajtva az egyik fülbevalóját igazgatta és a kelet felé vezető területet szemlélte. Ha már a tóhoz akarnak menni, legjobb lesz, ha a hegyek lábánál maradnak egy ideig, hogy ha esetleg el lehet idáig látni a toronyból, ne vegyék észre őket. Ó, már megint ez a bizalmatlanság!
A szemle után ismét Ichirot kereste a tekintetével. A fiú a sziklafalnak támaszkodott ültében és kiélvezte a langyos napfényt. Legalábbis első ránézésre.
- Ó, bakker, ne már... - Hiroshi közelebb lépett és egyik ujjával vállon bökte társát. Semmi reakció. - Kellesz nekem a nyakamra? - sóhajtott fel.
Hát, pedig kénytelen lesz felébreszteni, ha haladni is akarnak. Lehet, hogy jobb lenne, ha elszedné tőle azt a fegyvert és cserélnének. Elég lesz Ichironak a vadászpuska is, nehogy már akkor aludjon be kezében a gépfegyverrel, mikor nem kéne... erről még feltétlen meg kell egyezniük, de előbb... Hiroshi újra a bökdöséssel próbálkozott - ismét semmi. Hát jó, akkor marad a jó öreg felrugdosás. Elmosolyodott a gondolatra. Á, nem rúg majd nagyot...

Pár perc múlva elégedetten gyalogolt a sziklafal mentén. Mögötte a morgó Ichiro baktatott, aki mintha az ülepét dörzsölgette volna.
- Az anyádat, Hiroshi... - dünnyögte fennhangon - Hogy nem tudtál volna valami mást kitalálni...!
Hiroshi hátrafordította a fejét és megengedett magának egy széles vigyort. Most miért, ő tényleg nem rúgott nagyot.

Hanako érezte, ahogy Mikomi mellé lép, de tekintetét nem vette le a fiútól. Te jó ég, az előbb őt is majdnem... Legszívesebben most rögtön kihátrált volna és futásnak eredt volna Mikomival, de valami visszatartotta. Motoki egyik tenyerébe temette arcát, míg a másikkal még mindig a falat támasztotta. Mintha önmagával vívott volna ádáz csatát.
- Menjetek... - nyögte végül.
Hanako futva Mikomira pillantott. Nem hagyhatják csak így itt, hiszen segítségre lehet szüksége. És különben is, Motoki nem bántotta őt. Enyhén kibontakozott húga karjából és tétován lépett előre egy lépést.
- Utoki-kun... jól vagy? - kérdezte, de egyből látta, hogy a kérdés értelmetlen. Nem, a fiú láthatólag nem volt túl jó állapotban, és ez csak részben volt a sebeinek betudható.
Motoki leengedte a kezét arca elől. A francba, miért nem mennek már?! Válasz nélkül hagyva az előző kérdést meredt Hanakora. Mit akar még a lány, meg akar halni? Azután meglátta a kissé bizonytalan eltökéltséget a lány szemeiben és ez újból magához térítette.
- Utoki-kun?
Motoki lassan bólintott.
- Semmi bajom, csak... menjetek...
Remélte, hogy ez már elég lesz.

Mikomi bizonytalanul a nővérére nézett. Eszébe jutott mit mondott az induláskor. Megdobbant a szíve. Nem mehetnek csak úgy el... Motokira emelte a tekintetét.
- Mért kéne elmennünk? - kérdezte tőle halkan - Ha mozgunk, azzal megint kockáztatjuk, hogy belefutunk valakibe. Nem szeretnénk meghalni... Vagy itt, melletted - hangsúlyozta ki a szót - nagyobb veszélyben vagyunk?

Motoki komoly döntésre kényszerült. Ha önző módon mégis elküldi a lányokat, azzal lehet, hogy megpecsételi a sorsukat, és ha kiderülne, hogy miatta kellett meghalniuk... Ez nem történhet meg. Viszont ha a házban marad velük, ahogy Mikomi mondja.... te jó ég, hisz ő sem tudta, mire számítson saját magától! Ha megint elveszti a fejét, könnyen lehet, hogy nem fogja tudni újra visszafogni magát. Lehet, hogy mellette tényleg nagyobb veszélyben vannak? Akkor már inkább ő, mint ők.
- Rendben... - mondta lassan, miközben vállára vetette hátizsákját. - Akkor... majd én megyek el...
Ennyi, kimondta. Nem kockáztathat több életet a beszámíthatatlanságával. Az előbb is majdnem nekiesett Hanakonak! A gondolatra rövid ideig találkozott a tekintete a lányéval, miközben ellépett mellette és az ajtó felé indult.

Hanako nem tudta, mit is tehetne. Látta, hogy Motokinak valószínűleg segítségre van szüksége, de nem tudta, hogyan ajánlhatná fel. Hát ennyi? Végre ismét találkoztak, és megint nem mer mondani semmit? Vajon az előbbi történések miatt, vagy egyszerűen még mindig fél. Mikor Motoki a szemébe nézett, megborzongott. Valami fura ült a tekintetében... talán leginkább kétségbeeséssel kevert félelemként definiálta volna. Mi történhetett vele, hogy így megváltozott?

- Várj! - mondta Mikomi és elállta a fiú útját - Ne menj! Hanako nem szeretné! Tudom, mert... Teljesen beléd van zúgva és... - a szája elé kapta a kezét, és gyorsan testvérére nézett. Ijedten hátrált egy lépést - Ezt... nem egészen így akartam mondani...

Tatsuya kezdett hozzászokni az oldalában lévő tompa sajgáshoz. Már a levegőt is egyre normálisabban vette, nem zihált annyira az erőlködéstől, mint induláskor. És ez még csak a sík terep, mi lesz a hegyekben? Mindenképpen igyekezni fog, hogy tartsa Kenta tempóját. Megtörölte izzadt homlokát és felsóhajtott. Még olyan sok van hátra, és ha nem találták el a helyszínt, szinte kezdhetik elölről.
Ekkor hallotta meg a furcsa neszezést.
- Te is hallottad ezt? - kérdezte Kentát, miközben idegesen körbeforgatta fejét. - Mondd, hogy csak egy kis erdei állat volt...

Midori megtorpant. Csak nem meghallották őt?! Jaj! Halkan hátrébb lépett egyet, hogy ne vegyék észre. Tekintetét végig Tatsuyán tartotta. Más szóval nem azon, hogy hova lép. Egy halk sikkantást hallatott, ahogy megbotlott, és egy ágért kapott, hogy azzal visszarántsa magát, hogy nehogy elessen, de túlzásba vitte és kizuhant a Kentáék általt tört ösvényre. Pont Tatsuya orra előtt pár lépéssel, aki az imént fordult vissza, hogy körbenézzen.
- Aucchh... - Midori az ajkába harapott, ahogy felnézett Tatsuyára.

Hanako teljesen ledermedt. Úristen, Mikomi elszólta magát - nagyon is! Lehet, hogy mégis hiba volt felfednie a titkát, mert így... mit fog szólni Motoki? Biztos közli vele, hogy bocs, most már még inkább megyek. Biztos gyávának is tartja, hogy a húgának kellett kimondania helyette, amit gondolt.
- Mikomi... - suttogta vádlón.
Már megtörtént, nem lehet semmissé tenni. Hitetlenkedve hátrált pár lépést. Furcsamód mégsem érezte, hogy húga elárulta volna. Mindegy, Motoki úgyis mindjárt elmegy, és lehet, hogy többé nem is látja. De legalább már tudja, ha nem is úgy, ahogy ő tervezte.

Motoki már nyúlt volna a kilincs felé, hogy félretolja az útját álló lányt, de keze megállt a levegőben. Mit is mondott az előbb? Arcán kérdő tekintettel fordult hátra. Ennyire vak lett volna? Az feltűnt neki, hogy Fumi többször próbálkozott nála, de Hanako... ekkor jutott eszébe az a néhány jelentéktelennek tűnő megjegyzés és dicséret, amit Hanako mondott neki. A maga szerény stílusában, de valamilyen szinten mégis tudatta érzéseit vele, csak éppen ő nem vette észre. És ilyen körülmények között kellett megtudnia, pont most?
- Igaz ez? - kérdezte halkan a lánytól, hogy megbizonyosodjon a válaszról.
Hanako nem sokáig bírta állni Motoki tekintetét. Lesütötte a szemét és az alsó ajkába harapott - ezzel mintegy meg is adva a választ. Pár percig csak álltak így némán, míg végre Hanako felemelte a fejét és viszonozta a fiú pillantását. Próbálta összeszedni magát és bátorságot meríteni Motoki tekintetéből. Végül is, most már mindegy, mit cselekszik, legrosszabb esetben is elutasítják és a fiú itt hagyja őket. Mélyet sóhajtott - egy próbát megér. Szinte futva lépett Motokihoz és átölelte a fiút. Motoki megdöbbenve viszonozta az ölelést. Tehát igaz... most viszont... hogyan mehetne el olyan könnyen?

Tatsuya szemei elkerekedtek. Hát ez meg...?
- Mi... Midori...? - értetlenül nézett a lábai előtt heverő lányra - na erre sem gondolt volna soha. - Azt hiszem, mégsem erdei állatka volt...
Arca kis grimaszba rándult a fájdalomtól, mikor enyhén lehajolt, hogy a kezét nyújtsa a pórul járt lánynak.

Shinji egy sziklán ücsörögve, egy nagy fa takarásában nézte a távolodó Ichirot és Hiroshit. Jó kis fegyverek... Nem semmi... Nekik aztán nincs sok félnivalójuk. Nem mintha nem tetszett volna neki a sajátja, amit kapott, ha kell azzal is meg tudja magát védeni, de azért egy géppuska az egész más... Biztos esély.
Elgondolkozva nézte azt az erdőszakaszt, amely mögött az iskola épületét sejtette. Olyan távolinak tűnt, amikor azt mondta Kentának, hogy ő majd megteszi a maga részét. Mit jelent ez egyáltalán? Mi a francot akart csinálni? Megvédenie a többieket... Mint, ahogy mindig csinálta. Felsegíteni a síró lányokat, bókolni, kedveskedni, ahogy egész életében tette... Kockáztatnia az életét, valakikért, akikhez sok szál nem fűzi, de ez a lovagias. Megvetően elfintorodott. Istápolnia kéne a visongó Yukit és a többi kis gyáva, buta libát. Hát nem! Elege volt a jókisfiú szerepből. Megkönnyebbülve hátradőlt, s élvezte a napfényt. Elég neki a saját életéről gondoskodnia. Aki meg bénázik ebben a játékban... Az megérdemli a halált... Egész életében gyűlölte a gyerekes, siránkozó lányokat. Elég volt! Nem színészkedik többé!

- Kösz, de megvagyok - mondta Midori a fiú kezére nézve, s felállt. Megigazgatta szoknyáját, aztán újra ránézett a fiúra - Inkább a saját bajoddal foglalkozz - mondta a sebre mutatva, aztán gyorsan észbekapott, és hozzátette - De azért kösz.
Kentának valami nem stimmelt. Bizalmatlanul méregette a lányt.
- Mit keresel itt?
Midori meghökkenve nézett a fiúra.
- Hát tudod, egy elszúrt osztálykiránduláson vagyunk, és emiatt itt - mutatott a nyakára -, valahogy nem akaródzik elmenni innen... Mégis mit gondoltál?!
Erre a fiú csak eltátotta a száját, de nem tudott semmit sem mondani. Hogy lehet ilyen pofátlan egy lány. Midori tekintetét látva gyorsan becsukta a száját. Jobb lett volna, ha eszébe jut bármi értelmes, de nem jutott. A lány levette a hátáról a hátizsákját és turkálni kezdett benne. Kenta megrándult, s a késéért nyúlt. Közben előrébb lépett Tatsuya mellé. Nem akarta, hogy barátja még húzósabb helyzetbe kerüljön.

- Én... sajnálom, hogy előbb nem... hogy nem szóltam... - Hanako meglepődve vette észre, hogy a fiú nem ellenkezik, mikor a mellkasára hajtotta a fejét. Ám Motoki néma maradt. Alig egy perc leforgása alatt minden megdőlt, amit tervezett. Ezzel a tudattal furcsamód már nem akarta itt hagyni a lányokat - főleg Hanakot. Így a lányt ölelve mintha a sötét érzései is eltűntek volna, amik azóta nyomasztották, hogy megölte Akenot. Úgy érezte, hogy ha rövid ideig is, de újra önmaga lehet. Vajon ha Hanako mellett marad, hogy megvédje a lányt, akkor jóváteheti, amit tett? Mindegy, akár igen, akár nem, már döntött.
- Utoki-kun? - kérdezte a kicsit hosszúra nyúlt csend után Hanako és reménykedve felnézett. Motoki végül viszonozta a pillantását.
- Maradok... - mondta végre. - És megpróbállak megvédeni... ha kell, mindkettőtöket.
Hanako szemei boldogan felcsillantak.

Tatsuya értetlenül vakarta meg a tarkóját. Mi volt ez az előbb? Nem ilyennek ismerte a lányt... bár így belegondolva, mennyire lehet ezt ismerésnek nevezni? Teljesen elbambult, és csak az tűnt fel neki, hogy Kenta védekezőn közelebb lépett hozzá. De hát miért? Midori csak nem támad rájuk, mint Kohei... ha padig igen, akkor ez nem fog jót tenni a sebének...

A várrom nyílt kapujánál (már amennyire egy üres, omladozó boltívet annak lehet nevezni), Nobu és Nami fegyvereiket szorongatva összenéztek. Egy néma bólintással elindultak befelé. Első pillantásra senki sem volt ott. Egymást fedezve indultak el bejárni a nagy belső teret, aztán néma megegyezéssel szétváltak, hogy átkutassák a lenti - egykor szobnának nevezhető - helyiségeket. Pár perc múlva Nami kilépett az utolsó szobából is. Nobu már a lépcső előtt ált. Nami lassan megrázta a fejét. A fiú a lépcső felé intett fejével, s elindult felfelé. A lány követte. Fenn az egész tér egyben volt, egy részén volt teeje is, de a lépcsőtől jobbra ki lehetett látni a nyílt térre. Egy egészen épp csinos kis bástya is volt arra. És persze sehol semmi. Nami halkan kifújta visszatartott lélegzetét. Kicsit csalódottnak hangzott.
- Kár... - mondta halkan Nobu - Szerinted észrevettek? Vagy nem is volt itt senki?
- Nem hiszem, hogy feltűnőek lettünk volna. Maximum az erdőből kijövet vehettett volna észre bennünket, ha van itt valaki, de elmenekülni már nem lett volna ideje. Cccc... Ha volt is valaki it,t már jóval előttünk elment. Francba! Ez lett volna a legromantikusabb hely csatára.
Nobu szomorúan bólintott. Valószínűleg ő volt az egyetlen a szigeten, aki a lány kijelentésére így reagált volna. Valóban romantikusnak tartotta. A helyet. A harcot. A halált? Lehetséges... Összenéztek a lánnyal. Nobu szemében játékos fény villant. Nami erre elmosolyodott. Ugyanarra gondolnak. Maga elé lendítette a lándzsát. Még épp ídőben, így az ostor borotvaéles lemezei a rúdra tekeredtek, ahelyett, hogy a lány testét érték volna.

Himeno összerezzent, de sikerült megállnia, hogy megkérdezze a fiút az óvatosság okáról. Helyette inkább úgy tett, ahogy Tesshin kérte - csendben maradt. Ugye nem... nem kell megint harcolniuk? Fujito teste még szinte ki sem hűlt, és máris újabb társukkal kéne megküzdeniük? Megrázta a fejét. Nem, nem lehet, hogy máris rájuk találtak... Talán a szentély mégsem volt olyan jó ötlet. Lehet, hogy jobb lett volna a kissé gusztustalan mocsárnál maradni...

Mikomi szipogva turkálni kezdett a zsebében. Nem talált papírzsepit. Jobb híjján a ruhaujjába törölte a könnyeit.

- Ahh, megvan! - húzta elő nagy lelkesen a lány az üveget, amit a házban zsákmányolt - Bár kicsit elkéstem vele - mondta savanyúan Tatsuyát nézve - Pedig a lelkem kifutottam érte... Hát azért még kellhet, ha átkötözitek a sebet... - Kenta felé nyújtotta az üveget, aki bizalmatlanul meredt rá. MI VAN?! - Hova rohantok ennyire?

Tatsuya végre kifújta a bent felejtett levegőt. Lehet, hogy a világ mégsem állt teljesen a feje tetejére? Érdeklődve szemlélte a Kentának nyújtott üveget. Nem mert rá mérget venni, de mintha fertőtlenítő lett volna. Elmosolyodott. Vetett egy gyors pillantást társára, majd a lányhoz fordult.
- Hát... - nem tudta, mennyit áruljon el Midorinak, de végül csak kibökött valamit. - A hegyekbe.

Motoki kissé eltolta magától Hanakot. Jogukban van tudni, mi történt valójában, bár a sebei bizonyára nem kerülték el a figyelmüket. Sokadszor simított végig a karmolásokon - úgy tűnik, ez már szokásává vált.
- Figyelj.. tudnod kell valamit... én... - kereste a szavakat, nem tudta, hogyan vágjon bele. - Amikor a szentélyhez értem, Akeno már ott volt és rám támadt... nem tudom, mi történt, valahogy hajtott az életösztön, hogy megvédjem magam, és...
- Te... ölted meg Akenot? - Hanako szemei bánatosan elkerekedtek. Sejtette, hogy hasonló oka lehet a sebeknek, de nem tudta, hogy Akeno volt az.
Motoki válaszra nyitotta a száját, de végül csak bólintott. Nem mert a lány szemeibe nézni. Most már tudja, hogy mit tett, hogy mivé vált - egyszerű gyilkossá. Újra eszébe jutott, hogy talán jobb lenne, ha elmenne.
Hanako némán töprengett. Tehát ez volt a fiú hirtelen jellemváltozásának az oka. De... mindez, csak azt bizonyítja, hogy megbánta, nem? Ha nem így lenne, másként nem kerítette volna hatalmába ez a furcsa... őrület, vagy mi - a lelkiismerete marcangolta vajon? Hirtelen megsajnálta a fiút, mikor arra gondolt, miféle harcot vívhat most önmagával. Látta, hogy Motoki ismét tétovázik és az ajtó felé tekintget.
- Ne menj! - bukott ki Hanakoból. Észbe kapott, hogy milyen hangosan is mondta ki gondolatait, és zavartan halkabb hangra váltott. - Kérlek...! Te, nem tehetsz róla, hisz önvédelem volt, és...
Nem tudta, mit mondhatna még. Félt, hogy esetleg ront a helyzeten és a fiú végleg elmegy.
"Önvédelem"... Motoki többször próbálta magát meggyőzni hasonló érvekkel, de utána mindig eszébe jutott az a végső csapás. Máshogy is dönthetett volna, és otthagyva Akenot akár ki is sétálhatott volna. De nem tette. Ezt nem merte elmondani Hanakonak. Vajon milyen szemekkel nézne akkor rá? Nem hitte, hogy ugyanilyen csillogó tekintettel, mint most.

Ichiru lassan közelített a szentély bejáratához, csak épphogy be akart lesni, de tekintete pont találkozott Tesshinnel, aki épp kinézett mi történik kinn. A fegyveréért kapott. Tesshin sem késlekedett, hátrébb ugrott, miközben előhalászott egy shurikent, s már a belépő fiú felé is hajította. Ichiru felordított, mikor beléfúródott a csillag. Himeno először mozdulni sem tudott a meglepetéstől, de amikor látta, hogy Ichiru Tesshin felé akarja hajítani a kését felé csapott. Tesshin oldalra lépett, s a fiú hátát célozta meg, hogy véletlenül se a lányt találja el. Az dühösen a fiú felé fordult, de ez hatalmas hiba volt. A lélegzete is elakadt, ahogy Himeno bárdja végigszántotta a hátát. Ez a seb sose fog eltűnni, ha túl is éli... Dühödten a lány oldalába döfte a kést, amit az előbb Tesshinre akart hajítani. Közben érezte, hogy egy újabb shuriken fúródik az oldalába felnyögött, de nem akarta megint elkövetni az előző hibát. Ha már kinézett egy ellenfelet, előbb vele végez, aztán foglalkozik a másikkal. Nem számított, hogy lány az illető. Ketten támadtak egy ellen. Valószínűleg Fujitot is ők ölték meg! Nincs miért tétováznia! Életben kell maradni! Minek jött ide egyáltalán?! Maradt volna az erdőben... Olyan jó búvóhely volt... Teljes erejéből a lány gyomrába döfte a kést. Érezte, hogy az olyan mélyen beleszalad, h hozzáér a keze a bőréhez. Összeszorította a fogát, miközben kirántotta a kést. Most nincs ideje szörnyülködni a tettén! Tesshin ezt látva dühösen felordított, s teljes erejéből Ichirube hajította a shurikent. Az hosszan pörgött a levegőben mielőtt célba talált. Egy szerencséje van... Gondolta nyögve a fájdalomtól. A shurikenek nem tartanak ki örökké. Tesshinnek ki kell szednie belőle, hogy folytathassa, és azt nem fogja megköszönni, ha közelebb jön. Csakhogy... Kibírja addig, míg elfogynak? Míg ezen gondolkodott Himeno újra benne élezte tovább a bárdját. Érezte, hogy megremeg, ahogy a lány kirántja belőle a pengét. A rohadt kis k... Hátrébb lépett egyet , s úgy fordult, h pont ki tudjon hátrálni, amerről jött. Így jól látta mindkét ellenfelét is, és... Még egy hullát a szentély végében! Te jó ég! Kik közé került?! A kis Tesshin és a kicsi Himeno... Ki gondolta volna, hogy a két legártatlanabb arcú osztálytársa... A látszat szokás szerint csal. Mint ahogy a buszon megjegyezte Shinjitől is... De sajnos ezen a kettőn nem látott át... Himeno követte őt. Elmosolyodott. Gyere csak! Újra belévágta a tőrt. Tesshintől válaszképp újabb shurikent kapott. Himenotól is egy újabb vágás. Érezte egyre gyengül. Ki kell jutnia! Végigszántott a késsel a lány hasfalán, melőtt tovább hátrált volna.

Kenta megrovó tekintettel nézett barátjára, a lány felé meg csak ennyit vetett:
- Nem kell a "segítséged". Nem akarom tudni mi van igazából abban a whiskeys-üvegben...
A lány sértődötten rántotta meg a fejét, h odébbszálljon a szemébe hullott hajszál.
- Alkohol van benne nagyokos. Nem vagyok méregkeverő... Miért akarod te hegyetmászatni a sérült társad? Idióta!
- Semmi közöd hozzá!

- Te... mégis meddig akarunk itt ücsörögni? Elismerem, hogy kényelmes, meg minden, de meg kéne keresni Saikát, nem?
Fumi elgondolkodott Chino szavain, de elhúzta a száját.
- Igen, tudom... de neked van valami ötleted, mégis hol kezdjük? Meg kellett volna kérdezni Akihitot, ahogy ő is csinálta, de ezt már lekéstük.
- Hát, nem tudom... most így hirtelen az a település jutott eszembe a sziget nyugati részén. Talán ott bújt meg Saika és várakozik, hogy megtaláljuk. Deeee... valószínűleg mások is vannak már ott, szóval, nem tudom...
- Ráadásul a déli kivezető már tiltott zóna... de egyenlőre nekem sincs jobb ötletem. Hát jó, nézzük meg, van-e itt valami használható, azután felőlem mehetünk.

Ichiru kétségbeesetten hátrált. Sikeresen kitért Tesshin új shurikenje elől, ám Himeno még mindig követte, s súlyos sebeket okozott a bárddal. Ichiru összeszorította a fogát, s már szinte futva hátrált. Búcsúzóul még a lányba hajította a kést, amivel eddig döfödte, aztán elrohant. Tesshin dühösen futott utána, látta, hogy a fák felé tart, de aztán megakadt a tekintete a lányon, aki a falnak tántorodott, talán a vérveszteség miatt? Még mindig kiált belőle a kés...
A fiú még sosem érezett ilyen haragot. Dühösen a földre köpött.
- Gyáva rohadék... Vesztésre áll hát elfut, mint egy kutya...
Remegett. Próbált lehiggadni. A lányhoz sétált.
- Jól... - megrázta a fejét - Hát persze, hogy nem... Ezt ki kéne szedni... - mondta lassan a késre nézve. Jobban jár a lány, ha ő szedi ki gyorsan, mintha nekiáll vele vacakolni... - Ne haragudj rám, ez fájni fog... - mondta neki halkan, s kirántotta a tőrt. Érezte, hogy a lány össze akar esni, így szabad bal kezével elkapta. Nem is gondolta, hogy van benne ennyi erő, hogy elbírjon fél kézzel egy lányt! Biztos a sok harc feltűzelte... Tényleg erősebbnek érezte magát, mitn korábban...

Tatsuya csak most vette közelebbről szemügyre az üveget. Húú, látszólag tényleg alkohol, bár csak egy kicsit nézte félre. Áááu, ha elfogadnák az üveget és kimosnák vele a sebet... az tudna fájni! Hirtelen el is ment tőle a kedve. Bár valószínűleg használna és inkább, mint hogy elfertőződjön. Ehh, könnyen is beszél Kenta, nem ő akart elvérezni még nemrég! Mindegy, egyenlőre még hagyja.
- A hegyek... nos, igen, nyugi, nincs semmi gond, bírni fogom - próbált magabiztosnak tűnni a mosolygás közepette.

Mikomi nem tudta mit mondhatna. Lassan leült a fölre a falnak döntve hátát. Vajon van itt hozzávaló palacsintához? Gyorsan megrázta a fejét. Nem-nem! A testvéréék épp véresen komoly dolgokról beszélgetnek, ő meg még most is csaj a hasára tud gondolni. Még egy ilyen helyzetben is képtelen komoly lenni...

Himeno erejét vesztve kapaszkodott Tesshinbe. Érezte, hogy fájdalmában kicsordultak a könnyei, de jobban aggasztotta, hogy valószínűleg a vére is hasonlóképpen tesz.
- Ez tényleg... fájt... - nyögte halkan.
Sorozatban ez volt a második harcuk rövid időn belül. Még szinte el sem múlt az előző zsibbadás - sőt, még határozottan érezte a tagjaiban -, erre most még néhány mély vágást és szúrást is bekapott.
- Menjünk... kérlek, menjünk innen... - szipogta. - Túl forgalmassá vált ez a hely.