4. - Különös szövetségek

Shinji a toronyba belépve a falnak dőlt.
- Úgy nézem mégsem jönnek be... - húzta a száját Minami - Nah akkor ez a beszélgetés későbbre marad. Pedig kíváncsi lennék hol járt eddig Akihito és mi a francot akar... Na és te Shinji?
Shinji elgondolkozott. Mit mesélhetne? Hogy hány embert hagyott meghalni. Lehajtotta a fejét. Nem volt jellemző rá ez a nyílt szégyenkezés, most is magabiztosan jött, jól bevett duma, mozdulatok, de...
- Én csak bújkáltam eddig. Az erdőben, aztán itt a hegyekben. De dél után... Rájöttem, hogy valamit tennem kell... - felnézett - Végülis már megérte nem, megmentettem Sayurit...
- Sayurit, aki hagyta volna meghalni Sasamét... Hát nem tudom...
Shinji meglepetten nézett a lányra.
- Nami még a játék elején a sulinál kishíján kinyírta Sasamét. Sayuri akkor lépett ki az épületből és lazán elsétált mellettük... Ezt sosem bocsátom meg...
Shinji még jobban meglepődött.
- Ez... De most egyáltalán nem úgy viselkedett! Elengedte Tesshint mire az hátbatámadta! Azt mondod, hagynom kellett volna meghalni?!
- Én nem! Csak...

Ami csodálkozva pillantott a fiúra. Mennyire más volt ez a hangnem, mint azelőtt! Vajon őszintén beszél?
- Már... - megköszörülte a torkát, mikor észrevette, mennyire kiszáradt - már valamivel jobban, de... nehezebb így, hogy a többiek egészségesek. De te... kerestél engem...? Csak mert... én is reméltem, hogy... szóval, hogy még láthatlak...

- Igen, végig téged kerestelek - felelte Akihito, s a lány felé nyúlt, aztán gyorsan visszahúzta a kezét, futva Nomiyáék felé pillantott - Fenébe, ezek kicsinálnak, ha hozzád érek... Pedig... - felsóhajtott - Ne haragudj rám Ami, olyan szemét voltam a buszon. Tényleg aggódtam érted, csak... egyszerűen... Megijedtem... - a fiúból ömlöttek a szavak. Amilyen halk volt eddig, most annyira sok mindent akart elmondani - Ami én... meg akarlak védeni! Bármi is legyen! Mert én... mindigis tetszettél nekem, és nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy valami bajod esik!
Francba, most biztos elpirul, és ezt Nomiyáék is látják! Mi a fenéért nem lehet őket egydül hagyni, csak egy kicsit is!

Hayate várakozva támasztotta bent a falat, de nem szólt semmit. Kazushige ellenben úgy forgatgatta a fejét, mintha keresett volna valamit.
- Lehet, hogy én vagyok hülye, de... hol van Mizuki? Mert én utoljára akkor láttam, mikor elrohant mellettem. Valaki esetleg?

Tesshin meg sem állt míg el nem érte az erdőt. Csak már a fák sűrűjében mert lepihenni. Irónikus, de alig pár méterre volt Ichirutől, s erről egyikük sem tudott. Csakúgy, mint a másik fiú órákkal ezelőtt, most Tesshin döntötte a hátát lihegve a fának, súlyos sebeit szemlélve, aztán a szája szélébe harapva nekiállt ellátni őket.

Minami a fejét rázta. Hiszen együtt mentek ki Kazushigével. Nomiya pedig már jóval előbb lement. Kinézett a fiúkhoz:
- Sasame, nem tudod hol van Mizuki?
- Felrohant a tetőre, gondoltam majd lejön, miért? Végülis csak mi vagyunk itt, szóval... Mért nem jön le?
Minami értetlenül megrázta a fejét.
- Amit kereste. Mért nem jött le rögtön, mikor észrevette, hogy nincs ott? Valami nem stimmel.
Minami közölte a bentiekkel is a tényeket.
- Felmegyek, szólok neki... - közölte, s lassan elindult a lépcső felé.

Ami látta Akihito pirulását, és érezte, hogy ő is hasonlóképp tesz. Most őt is irritálta az ajtónál álló két másik társuk.
- Nem haragszom, hisz... én sem mondtam soha, hogy... hogy te is tetszettél nekem... Jaj, Akihito, legszívesebben most veled mennék! Mert kezdünk túl sokan lenni itt a toronyban, egyre feltűnőbb célpontot nyújtva. De kint viszont... igaz, hogy beteg vagyok, de próbálnám tartani az iramot. Viszont hogyan is kérhetnélek erre? Állandóan rám kéne figyelned, és lehet, hogy pont miattam kerülnél veszélybe. Nem tudom... nem tudom, hogy mit csináljak! Szó nélkül téged választanálak, ha tudnám, hogy ezzel nem ártok neked...

- Ami... - Akihito csillogó szemekkel nézett a lányra - Nem hátráltatnál! Semmi se tenne boldogabbá, annál, hogy velem jössz! És a számból vetted ki a szót, túl sokan vagytok... Én nem ismerem a csapatod, de... Ennyi ember közt... nem akarlak megbántani, de mindig van áruló. És féltelek... Nagyon! Úgyhogy kérlek, nem! Könyörgöm, tarts velem!
Szóval a lány is szereti őt, ez... Már képtelen volt reálisan gondolkozni, vagy egyáltalán gondolkozni. Meg fogja védeni őt, ki fogja juttatni innen! Bármi áron!

Hiroshiék hátulról közelítették meg a házat, ami elég csendesnek tűnt. Ennek ellenére tudták, hogy egy ilyen játékban nem lehet csak a feltevéseikre hagyatkozni, meg kell bizonyosodni a dolgokról. Hiroshi néhány kisebb kavicsot vett fel a földről, majd végigdobálta velük a ház ablakait. Ha valaki van bent, biztosan kinéz... vagy nem, hanem csak megijed és jobban elbújik. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet...
- Gyere, ne szórakozz ilyenekkel... - Ichiro kezében a gépfegyverrel óvatosan becserkészte az egyik ablakot, majd belesett. Sehol senki. Megismételte ezt a mellette lévőkkel is, de továbbra is semmi. - Szerintem kockáztassunk, elvégre két fegyverünk is van vészhelyzet esetére.
Óvatosan az ajtóhoz léptek és benyitottak. Semmi...
- Mit is akartál itt csinálni? - kérdezte Ichiro.
- Csak körülnézni... meg talán más embereket is látni. Már vagy fél napja csak a te képedet nézem, és kezdem unni.
- Miért, túlságosan zavar, hogy a szépségem beárnyékol?
- Ha már ilyen nagy a fényed, világíts körben minden szobában, hátha csak elbújt valaki. Majd szép kényelmesen megvárlak itt.
- Nem nagyon értem, miért hagyom, hogy ugráltass.
- Ha nem mondanám meg, mit csinálj, akkor gondolkodni kezdenél. Hidd el, az nem tenne jót neked!
Ichiro morogva nézte át a házat, de végig készenlétben tartotta a gépfegyvert.

Bár nemrég mondta ki, hogy feltétlenül vele tartani, Ami kissé tétovázott. És Mizuki? Mit fog vajon szólni hozzá, ha most elmegy? Megrázta a fejét. Végre megtalálta Akihitot, és most ez számított! És magával ragadta a fiú szemeinek csillogása.
- Akkor veled tartok! De... hogy csináljuk? Hisz náluk van a fegyvered és a táskád, most nem tudnánk elmenni. Esetleg... megpróbáljak kiszökni? Igen, ez még talán megoldható lenne, ha vissza is tolják a szekrényt, talán valamelyik lenti ablakon sikerülhet is... viszont meg kéne várnom, hogy ne figyeljenek rám... az meg ki tudja, mikor lesz!

- Sehogy se tudunk maradásra bírni? - kérdezte Natsuki. Himeno megrázta a fejét - Értem, hát... akkor... Éld túl, oké? És... köszönöm, hogy eddig vigyáztál az én kis Kaorimra...
- Hé! - csattant fel a lány - 190 centis vagyok, mi az, hogy kicsi?! És én is vigyáztam rá...
- Persze-persze - legyintett Natsuki vigyorogva. Himeno elmosolyodott, s búcsút vett mindenkitől. Aztán sokadszorra nekivágott a túristaösvénynek lefelé. Kéne egy kard... A piszkavas már fegyver, de... azért könyörgöm! Vívni tanult, nem hadonászni!
- Hé! - hallatszott megint Kaori felől, s Natsuki azon kapta magát, h a lány majdnem kitépi a fülét.
- Mi a francot csinálsz?! - ripakodott Kaorira, s kiszabadította fülbevalóját a lány kezéből.
- Ez a Nanás fülbevalód!
- Tudom - mondta Natsuki. Kaori csillogó szemekkel nézett rá - Hé, nem kell ennek semmi jelentőséget tulajdonítani! Nyugodj már le, olyan fárasztó vagy...
- Tudom - mondta büszkén Kaori, s hozzábújt Natsukihoz. Az meglepetten hátrébbhúzódott... volna, ha a másik lány hagyta volna...
- Olyan vagy mint régen... - mondta halkan Natsuki - Örülök... Tényleg... Nagyon...
Benawi csak csendben, és kissé értetlenül figyelte, ahogy a két lány "romantikázik". Összehúzta a szemöldökét és kérdőn Yuukára nézett. Vajon ezek mindig ezt csinálják? Nem ismerte az ötösfogatot, de az osztály előtt abszolút nem így viselkedtek. Ők voltak a "komoly, nagyhatalmú, hideg, gyönyörű nők". Csak semmi viccesség, vagy játék. Csak semmi komolytalanság! Nem kizárt dolog, hogy ez szokásos lenne...

- Én úgy gondoltam, hogy visszakérem a cuccom, te is összeszeded a tiéd, és egyszerűen közöljük, hogy lelépünk... Ennyi - elgondolkozott, túl naív lett volna? Nem fogják hagyni. Dehát a lánynak szabad akarata van! Nem tehetnek ellene semmit sem! - Szerinted nem fog menni? - kérdezte immár hangosan.

Ichiru csak most döbbent rá, hogy farkaséhes. Magábatömött három kenyeret is, aztán vissza pakolt a táskájába, s erőt vett magán. El kéne mennie innen... Persze megint fogynak a cuccai, jellemző... Akkor egyenlőre marad az erdő, csak visszamegy délre. Felállt, s elindult.

Tesshin nem messze mozgást hallott, s abbahagyta a turkálást a táskájában. Megvárta míg eláll a zaj, s előhalászta Himeno felsőjét. Mélyen beszívta a lány illatát. Aztán nehéz szívvel, de csíkokra tépte a ruhát, hogy bekötözhesse fele újonnan szerzett szép kis vágásait. Az a picsa Sayuri, jó mélyen beledöfte a bicskát...

- Várj, én is megyek - a mindeddig hallgató Hayate most végre megszólalt és ellökte magát a faltól. - Amúgy is érdekel, mit csinálnak azok ott lent, így feltűnésmentesen... hmmm... vethetek rájuk egy pillantást.

Tatsuya letörölte az izzadtságot a homlokáról és remegő kezeiből kihullott a tű. Sikerült... életében először összevarrt egy elég durva sebet, ráadásul a sajátját. Még most is alig hitte el, hogy kibírta ordítás nélkül. Óvatosan letörölgette a maradék vért és bekötözte a sebet. Hát, reméljük ez már jobban bírja majd. Most nézte csak, hogy tiszta dzsuva lett a ruhája. Remek, most még véresebb, mint eddig.... de legalább kész van és kibírta idegileg is.
Kérdőn tekintett Kentáék felé, de nem tudta, Midori alszik-e még, ezért inkább hallgatott és lehunyta a szemeit. Most ráfért a pihenés.

Minami nyomában Hayatével fáradhatatlanul szedte a lépcsőket. Mikor végre felért, elhatározta, hogy kifújja magát, de amit látott attól elakadt a lélegzete.
- Mizuki... - nyögte halkan. Tudta, hogy nem lesz felelet. Ennyi vér... Jó ég... Mi...? Mi a fene történt?! Nem volt itt senki, aki megtámadhatta volna! Mindenki lenn volt... kivéve... Sasame ért le utoljára... Megrázta a fejét. Nem sokkal utánuk... Lehetetlen! Halott? Mint Yuki... Vajon? Körülötte is ennyi vér volt? Yuki... ő nagyon... még egy csepp vértől is rosszul lett... Ha megölték őt, ott valószínűleg kellett lennie vérnek... Iszonyúen félhetett, iszonyúan szenvedhetett. Yuki! Jaj Istenem... Jaj Istenem... Valaki elárult minket! Óhatatlanuk is távolabb lépett Hayatétől, a holtest felé, de ott meg a sok vér volt, így a falhoz hátrált...

Kenta barátja felé pislogott. Az sápadtan pihent a földön, de legalább már kész volt. Nagyon hősiesen bírta. Nem elég, hogy borzasztóan fájdalmas lehetett, még saját magának is csinálta meg. Minden tisztelete Tatsuyáé volt, ő erre nem lett volna képes... A saját sebe jól bírta a strapát. Az a kis kötés amit tett rá, elégnek bizonyult szépen gyógyulgatott. Pedig iszonyatosan fájt mikor Kohei kirántotta a pengét. Nem akarta mogolódással felkelteni Midorit, de mielőtt megérkezett épp enni akartak, és azóta csak még éhesebb lett... De legalább így van mivel visszatartani Tatsuyát a rohangászástól... Hálás volt Midorinak. Duplán. Félreismerte a lányt? Igen... biztosan. Kicsit bűntudata volt miatta. Talán a segítségükre lehetne. A lányra nézett. Biztosan alszik? Nagyon úgy tűnt.
- Hé Tatsu... - gyorsan Midorira nézett, de úgy tűnt az nem ébredt fel a hangra.

Sasame szúrós szemmel nézte a párost.
- Aki Sayurival képes együtt mászkálni, attól semmi jót nem várok... - dohogta.
- Szerelmes - mondta egyszerűen Nomiya.
- MI?!
- Akihito szerelmes Amiba.
Sasame Nomiyára kapta a tekintetét.
- MIVAN?! Honnan veszed...
Nomiya elmosolyodott.
- Tudom milyen az... Ne aggódj, nem fogja bántani. Nem tudom, miért bízott meg Sayuriban, de Akihito miatt nem kell aggódnunk.
- Én akkor se szívesen látnm a csapatban! Még ha Amit szereti is, de... Bennünket elárulhat!
Nomiya hallgatott. Igen, ezt ő is nagyon jól tudta.

Ami elgondolkodott. Végülis egy próbát megér.
- Nem tudom, próbáljuk meg. Ha valamiért nem jönne össze, még mindig ott a másik lehetőség. Látszik, hogy mindig túlbonyolítom a dolgokat....

Hayate először nem értette, min akadt fenn Minami, de utána ő is meglátta a vérbe fagyott holttestet. Elhűlve meredt a hajdani lányra. Mi történhetett? Minami közben a falhoz hátrált és megpróbált elveszni benne, hiába.
- Minami... - kezdte nyugtatólag a fiú, de nem nagyon érte el a kívánt hatást. - Jobb lenne, ha lemennél. Majd én megnézem...

Minami remegve nézett Hayatére, és olyan közel húzódott a falhoz, ahogy bírta. Még a kezét is kirakta a peremre.
- Te... Te tetted?! - tudta, hogy sose vallaná be, mégha igaz is, ezernyi gondolat kavargott az agyában - Nem, ne válaszolj! - mondta szinte sikítva.

Nomiya felkapta a fejét a hangra. Odébb lépett a faltól, s felnézett a toronyra. Látta, hogy Minami ijesztően közel áll a széléhez. Mintha fel is akarna mászni.
- Te jó ég, mi a fanc történik ott?!
Gondolkodás nélkül elrugaszkodott, berontott az épületbe, s rohanni kezdett felfelé a lépcsőn.

- Ha... ha... ha te tetted most meg fogsz ölni engem is...
A fiúra nézve tudta mit akarna mondani neki, hogy vissza akarja csalogatni, de Minami csak rémülten rázta a fejét.
- Nem akarom, hogy megölj! Ha pedig nem te voltál... Ha... esetleg Nomiya volt... azt nem élném túl... Ő nem... ő nem lehet gyilkos... Vagy An'tayoko-kun... Ő annyira rendes, mért tenné?! Ha ő volt én... inkább nem is akarok tudni róla! Ami pedig a legjobb barátja volt! A legjobb! Sasame... Őt... Én magam mentettem meg a haláltól... Ha ezek után képes lenne elárulni bennünket.
Felrugaszkodott a falra, s azon ülve beszélt tovább.
- Nem akarok megtudni ki volt! NEM AKAROM! Bíztam mindannyiótokban, én... én... Nem tudnám elviselni... Meghalni... az egy dolog, de... elveszíteni mindent... - kétségbeesetten rázta a fejét.

- Nem, nem bonyolítod túl, csak... - kezdte Akihito, ekkor vette észre, hogy Nomiya beront az épületbe. Sasame értetlenül nézett utána. Akihito felnézett a torony tetejére, s ekkor látta meg Minamit, aki mintha menekült volna valaki elől... Hayate? A francba! Mi történt hirtelen? Akaratlanul is magához húzta Amit.

Sayuri a hegyről leérve nyugat felé vette az irányt. Hova is kéne mennie? Mikor Akihitoval találkozott a tóparti házat nézte ki... Akkor talán... Vissza az eredeti tervhez. Kell valami kaja. Még mindig...

Shinji meglepetten nézte az elszáguldó Nomiyát.
- Mi a fene történt?! - nézett döbbenten a vele szemben álló fiúra.
Sasame felváltva pislogott befelé a két fiúra és ki a párosra. Most hova menjen? Vagy álljon csak itt tétlenül?!

Hayate tanácstalanul meredt a lányra. Jesszus, ez mindjárt leugrik, és a végén még rá lesz fogva, hogy lelökte! Ha közelebb lép, annyi, Minami biztosan leugrik. Ha hátrál... talán rájön, hogy nem akar ártani neki...
- Minami, nem kéne ezt csinálnod... ezzel nem lesz jobb, csak másoknak okozol fájdalmat...
A francba, sosem volt kenyere a lelkizés! Kezeit feltartva lassan hátrálni kezdett.
- Tényleg nem akarlak bántani, ahogy senki mást sem... ha így lenne, már rég megtehettem volna, nem? Csak gyere onnan vissza, kérlek...

Ami hagyta, hogy Akihito közelebb húzza, de közben megpróbált felnézni. Az egyedüli, amit látott, az a peremen kuporgó Minami volt. Csak nem akar leugrani?!

Tatsuya kinyitotta a szemét és fáradtan nézett ismét Kentára.
- Jól vagyok... - erőltetett meggyötört arcára egy mosolyfélét. - Csak piszkosul fáradtnak érzem magam...

Kazushige is tanácstalanul forgatta a fejét, miután Nomiya is majdnem elsodorta. Mi az, ma mindenki megbolondult? Nem olyan vicces dolog így rohangászni ezeken a lépcsőkön, még valaki leesik, azután őt is ápolgathatják.

Nomiya kishíján fellökte Hayatét olyan sebességgel vágódott ki a tetőre. Minami felsikkantott.
- Nomiya!
- Minami...
(- Szamár! <Bocs XDXD>)
A fiú elhülve körbenézett. Mizuki halott, Hayate kezét feltartva hátrál, Minami pedig... Mi a franc történt?!
- Te... te voltál Nomiya? - kérdezte a lány remegve - Te ölted meg Kazeoka-sant?
- Te jó ég, dehogy! Minami! Mássz le onnan!
- NEM!
- Minami, könyörgöm... Nem én tettem... Mért akarsz még a saját haláloddal is kínozni engem, kérlek... Gyere! - közelebb lépett a lányhoz és kinyújtotta felé a kezét. Az csak a fejét rázta.
- Nami-chan... - nyögte Nomiya - Ne csináld ezt, kérlek... Szeretlek! Ne csinálj őrültséget!
- Hazudsz! - sikoltotta a lány - Hazudsz, hogy utána még jobban fájjon, mikor megölsz! Tudod, hogy szerelmes vagyok beléd, és most játszol velem!
Nomiya sápadtan meredt a lányra. Szerelmes? Azt hitte, hogy Minami... Nobu-kunt...
- Esküszöm Nami-chan... Én nem... Gyere vissza! - még közelebb lépett a lányhoz. Minami remegve nézett rá.
Vajon Yukit ki ölte meg? És ha őt is az ölte meg, aki szereti? Ha Shinji volt? Aki most itt van köztük?! Úristen, még egy gyilkos-jelölt! Úgy érezte kezd megőrülni... Látta, hogy Nomiya felé mozdul, s ijedten összerezzent, de a fiú, elkapta és magához rántotta, mielőtt a lány bármit is csinálhatott volna.
- Te ostoba! - mondta halkan, de dühösen, s magához szorította a lányt, hogy véletlenül, se tudjon elmenekülni tőle.

- Aludj csak nyugodtan - mondta Kenta - Midori is teljesen kidőlt... Figyelj... Szerinted bízhatunk benne? Szükségünk lehet a segítségére. Nem akarom persze kihasználni, de... olyan kis szorgalmas lány... Beavassuk a tervbe?

Hayate kihasználta az alkalmat és leengedve a kezeit közelebb lépett a vértócsában fekvő Mizukihoz. Minden oldalról megnézte a holttestet, de kerülte, hogy hozzá kelljen érnie. Halott, igen, ezt biztosra meg tudta állapítani. Viszont a halál okát kevésbé. Sóhajtott és átfordította a testet, amin semmi külsérelmi nyom nem mutatkozott. Akkor talán...
- Méreg... talán... - vonta le halkan a következtetést, majd véres kezeire tekintett. Elengedte Mizuki testét és megindult lefelé a lépcsőn. Nomiya most már elintézi Minamit, ő viszont nem akar véres maradni. Bár lehet, hogy nem kéne, hogy a többiek így lássák levonulni... Behúzódott a felső szintre, és elővette vizesüvegét, hogy lemossa a vért. Csodálkozott rajta, hogy ennyire hidegen hagyta a holttest látványa.

Tatsuya fél szemmel nézett csak Midorira.
- Sokat kockáztatott miattunk... szerintem megérdemli, hogy tudja. Ha ismét elszámoltam magam, akkor üss le nyugodtan, ha alkalmad adódik rá.
Lehunyta a szemét és szinte rögtön nyugtalan álomba merült.

Minami csak tovább reszketett a fiú kezei között, némán figyelte, amit Hayate csinál, de alig fogta fel. Aztán, ahogy lement a fiú beléhasított egy gondolat. Hogy is felejthette el, hogy ez nála van! A zsebéhez nyúlt, s Nomiya meglepetten nyögött fel, ahogy a hideg fémet érezte a hasán.
- Minami... Mit...?
- Nem hiszek neked... - mondta a lány halkan - Te mérgezted meg...
Nomiya halk kattanást hallott. Bassza meg! A lány kibiztosította a fegyvert... A rohadt életbe, a rohadt...
- Hogyan tehettem volna, én kaptam azt a pisztolyt, amit most nekem szegezel!
- Összeszedhetted máshol is a mérget! Itt a toronyban!
- Ez hülység Minami! Térj már észhez! Ilyen alapon te is tehetted volna, én mért ne féljek tőled?!
Minami érezte, hogy remeg a keze.
- A rohadt életbe, tedd már le ezt a szart! El fog sülni véletlenül!
- Én... én...
- Szeretlek Nami! Ne csináld ki magadat!
Jobb kezével megsimogatta a lány arcát.
- Még annyi mindent csinálhatunk együtt...
Minami érezte, hogy menthetetlenül remegni kezd. Ez most hazugság, vagy...? Vagy? Hihet a fiúnak? Annyira hinni szeretett volna, de egyszerre annyira rettegett. Nem, nem hagyja, hogy elárulja őt! Ez a fiú nem árulhatja el! Képtelen volt kontrolálni a testét.

[Maradt 29 fő.]

Kenta pont ezt a választ várta. Igen. El fogja mondani a lánynak... Óvatosan, lassan a táskájáért nyúlt, s kivett egy kevés kenyeret. Pokolian éhes volt már. Aludni meg úgysem aludhat, vigyáznia kell erre a két hülyére...

Nobuék a szentélyt megkerülve azonnal észrevették Fujito holttestét. Nami izgatottan megremegett, aztán rájött, már jóval korábban bemondták a fiú nevét, a gyilkos már biztos elment. Nem sok figyelmet fordított hát a fiúra, elindult befelé. Nobu egy kis gondolkodás után követte. Himenot, majd Akenot meglátva a lány már képtelen volt visszafojtani elégedett mosolyát.
- Lesz egy kemény ellenfelünk, Nobu-drágám... Jól elbent ezzel a hárommal. Szeretem, mikor valaki ennyire... termel...
- Ez nem egy ember volt - mondta Nobu színtelen hangon. Nami meglepve kapta oda a fejét.
- Honnan veszed?
- Fujiton és Himenon szúrt sebek vannak, ellenben Akenonak kiloccsantották az agyát... - ekkor jött csak rá, hogy Nami barátnőjéről beszél, s ijedten odakapta a fejét, de Nami arca rezzenéstelen volt - Kétlem, hogy ez ugyanannak az embernek a műve lenne. Mellesleg meg... Akeno már régebb óta halott...
- Hmmm... értem... - felelte lassan Nami, s belenézett a lány táskájába. Semmi meglepetés nem érte. A fegyver pedig már eltűnt... hacsak nem... Visszafordította a fejét a másik sarokba, ahol nem messze Himenotól észrevett valamit.
- Egy bárd... Hentesbárd? Uh... Alvadt vér meg... ez frissebbnek tűnik... De Akenoból nem nézem ki, hogy ezzel harcolt volna.
- Biztos nem - mondta Nobu.
- Heee? Ebben mért vagy már megint olyan biztos?
A fiú nem válaszolt, csendben szemlélte Himenot. Aztán felállt, s közölte, hogy mindjárt visszajön. Nami megrántotta a vállát... Neki aztán... Ki tehette ezeket? Natsuki... Ő a hegyhez hívta a bandát... Akeno pedig itt halt meg, még a játék elején... Tévedett volna? Mégsem Natsuki tette? Hm... Meglehet. De nem rajta múlott. Valószínűleg Akeno sem bízott meg a bandában. Bár ez sem tudta megmenteni őt. Gányosan elhúzta a száját. Milyen kár...
- Jól emlékeztem, akárkié volt is a bárd, harcolt Fujito ellen... Azokat a mély sebeket az okozta.
- Tehát valaki meglepte Fujitot és Himenot - bólogatott Nami, most már értette a helyzetet.
- Nem hiszem... - mondta Nobu még kicsit bizonytalanul - Többféle sem van Fujiton. Egyrészt a bárd okozta mélyebbek, de vannak apróbb vágások is. Mint, amik Himeno testén is...
- Nem értem - húzta a száját a lány - Ez pont azt bizonyítja, hogy ugyanaz ölte meg őket, nem? Két fegyvere volt... Talán az egyik Akenotól, vagy egy korábbi gyilkolásából.
- De Himenon nincsenek olyan mélyebb vágások... Bárki is használta a bárdot, nem fordította Himeno ellen, miért nem? Ha ugyanannál az embernél volt a bárd és az a kisebb tárgy, akkor...? Nem... Szerintem Himeno és Fujito egymás ellen harcoltak...
- Micsoda?! - Nami már egyáltalán nem tudta követni a gondolatmenetet. Nobu leguggolt Himeno mellé.
- Itt ez a kis... öhm... tű? Vagy fullánk? Ilyen nincs Fujitoban. Úgy gondolom ez lehetett a srác fegyvere, Himenoé meg a bárd... Hmmm... Azt nem tudom eldönteni melyikük halt meg hamarabb.
- Hárman harcoltak egymás ellen? - kérdezte csillogó szemekkel a lány.
- Igen! És kimaradtunk belőle! Nem hiszem el...
Nami elgondolkodva nézte a lányt.
- És ha... - elhallgatott.
- Hm?
- Csak azon gondolkozom, hogy... Himenon is van egy mélyebb vágás, ezt nem okozhatta sem az a tüskelövő valami, sem az a kis tárgy, amivel ezeket...
- De a bárd sem, ez egy mélyebb szúrás, nem vágás... Még egy fegyver? Volt itt egy negyedik ember is?
- Talán... - mondta Nami elgondolkozva - De van egy jobban hangzó ötletem... Talán Himeno és az a másik valaki a kisebb szúrófegyverrel... Megölték Fujitot... Aztán az a másik elárulta Himenot. Leszúrta... Aztán harcoltak...
- Hmmm... Elképzelhető... Igen, ez logikusan hangzik... De... Még mindig nem értem, hogy jön képbe az a negyedik fegyver.
- Hát... azt passzolom... Előző gyilkosság, vagy... Ez valami kés, tőr? Bicska? Azt hozhattak otthonról is. Főleg, ha egy srác a gyilkos.
Nobu felállt.
- Jah lehet... De most húzzunk innen... Nincs itt semmi hasznos, és nem maradnék már megint hullák közt piknikezni.
- Nem harcolunk? - kérdezte csalódottan Nami.
- Majd később, kicsim... Majd később - mondta ezzel elinult kifelé. Nami lehangoltan követte.

- Oké, én ezt nem bírom, felmegyek, megnézem mi van már... - közölte Sasame Kazushigével, miközben belépett, s azzal a lendülettel ment is tovább a lépcső felé. Csak nem csinálja ki Akihito addig Amit... Elvégre is Nomiya szerint... Francba, mi baja lehet Minaminak?! Még sosem látta Nomiyát ilyen őrületes tempóban elszáguldani... Lehet, hogy a fiú többet is látott, mint ő...

Minami fejében őrült sebességgel kavarogtak a gondolatok, a fiútól hallott szavak, a sok vér látványa... Összerezzent. Nem... nem akar Nomiya keze által meghalni, nem élné túl, ha ilyesmi történne. Annyira... Annyira félek... Ki tette ezt? És Yuki? Ki ölte meg Yukit? Miért? És Mizukit miért?! Kinek ártott ez a két szerencsétlen lány? Nem érdemelték meg... Nem... Egyáltalán nem...
- Tedd el azt... - mondta neki halkan a fiú - Menjünk le a többiekhez, és beszéljük meg nyugodtan a dolgot... Nem szabad ész nélkül vádaskodnunk.
- De én... - nyögte még mindig remegve a lány - Én félek... félek... - hangja igazolta, amit mond - Megmérgezték... Valaki... valaki közülünk volt. Te vagy Asano-kun, vagy...
- Elég!
- Nem! Nem értesz engem... Nem akarom megtudni ki volt! - Minami újra kiabált. Mért nem érti őt senki?! Itt mindenki ki akarta deríteni ki a gyilkos. De minek?! Megölik, aztán majd úgy folytatják, mintha az ég világon semmi sem történt volna?!
Nomiya felemelte a kezét a lány arcáról, s újra átölelte a lányt.
- Hagyd már abba...
- Attól félek legjobban, hogy te voltál...
Nomiya a fejét rázta.
- Értem, hogy most mindenki gyanús, de higgy nekem, kérlek...
- Nem tudok... Sajnálom, én nem... Túlzottan... Meg sem lepődtél mikor megláttad! - ez hirtelen ugrott be, de... Valóban... Alig figyelt a hullára - MIÉRT?!
- Rád figyeltem, basszus! Egyszer csak azt látom, hogy kinn állsz a párkánynál, a francba mit cisnáltam volna?! Rohantam fel! A legkevésbé sem érdekel egy hulla, ha azt látom, hogy veszélyben vagy!
Minami a fejét rázta.
- Tudtad... Tudtad, hogy halott, mert nem is érdekelt! Nem is zavart, hogy halott...
- Ez nem igaz!
- NE VÁGJ KÖZBE! Velem mit akartál csinálni?! Ugyanilyen érzéketlenül megölnél? Mért kellett azt hazudnod, hogy szeretsz, ez... ez... Én tényleg szerettelek Nomiya-kun!
- Én is szeretlek - rázta a fejét kétségbesetten a fiú. Elkerekedett szemekkel nézett a lányra. Miért nem érti meg? Már megint... képtelen megnyugtatni... Miért?! Miért nem tud segíteni azon, akit a legjobban szeret?! Annyira használhatatlan, annyira... Minami, bárcsak... Érezte, hogy ő is remegni kezd. Hallotta a lány halk sikkantását. Elengedte a derekát, hogy a haját simogatva próbálja megnyugtatni, de elhagyta minden ereje. A hátára zuhant. A lány döbbenten térdelt előtte, még mindig a pisztolyt szorongatva. Nomiya szótlanul nézte Minamit. Az ott... a ruháján... vér? Mit keres vér a ruháján...? Olyan sok vér... Összerándult.
- Minami... nem hazudtam neked... Nem hazudnék - nyögte ki - Tényleg szeretlek... Hidd el nekem, könyörgöm... Mindent elszúrok... nem... nem tudlak megvígasztalni, pedig... annyira szeretnélek... Fáj szenvedni látni téged... Kérlek, csak... csak hidd el...
Minami reszketve hajolt a fiú felé.
- Én... mit... mit... tettem?
Nomiya meglepetten nézett a lányra. Aztán a saját mellkasához nyúlt.
- Ez... az én... vérem? Furcsa... Én nem... - felnyögött. Mért ilyen nehéz beszélni?
- Nomiya!
- Úgy örülök, hogy vége így szólítasz - mondta mosolyogva a fiú - Azt hittem, hogy Nobuba vagy szerelmes... Te tényleg... Te tényeg egy olyan szerencsétlen alakot, mint én...
- NEM! - sikoltott fel a lány - Ne mondd ezt... Nem vagy... - a fejét rázta. Nem, nem halhat meg a fiú! Mért... mért csinálta ezt, te jó ég... Meg fog halni... Ő lesz a gyilkosa. A saját szerelme gyilkosa! Miért ilyen idióta?! És ha tényleg nem a fiú tette... Ha nem hazudik, és tényleg szereti őt? Nem lehet! - Tényleg.... tényleg nem te ölted meg?
- Esküszöm Minami... Az élete... - elhallgatott. Szabad haldokolva az életedre esküdni? Akaratlanul is elmosolyodott. Minami arcából minden vér kifutott.
- Neee... nem... Én... én... mért tettem ezt veled? Én... - megmarkolta a pisztolyt. Nomiya minden erejét összeszedve elkapta a lány csuklóját.
- Elég! - levegőért kapott - Csak... te maradj életben, oké? Túl kell élned, ígérd meg nekem...
A lány kirántotta a kezét a fiú szorításából.
- Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy megöltelek!
És már megint... Képtelen volt megakadályozni. A lány ezúttal a saját mellkasához szorította a fegyvert. Kattanás... aztán lövés... Ahogy Minami a fiú testére zuhant, Nomiya egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy a lány azonnal meghalt. Aztán érezte, ahogy remegve megmozdul. Nomiya próbálta közelebb húzni a lányt.
- Sa... sajnálom - nyögte a lány. Piszkosul fájt a seb. Nomiya is... ennyire szenved? Yuki is... Mizuki is így...?
- Olyan bolond vagy... - nyögte fájdalmasan a fiú - Miért kellett...?!
Hallotta, hogy a lány sír.
- Se... semmi baj... - vett egy nagy levegőt, s ettől őt is megrohanta a fájdalom, amit eddig olyan távolinak érzett. Összeszorította a fogát, s teljesen maga fölé húzta a lányt - Vigyázok rád... Nem kell... félned... Nem kell... hogy... bűntudatod legyen... Nem haragszom... semmiért sem... Örülök, hogy ismerhettelek.
Minami nem szólalt meg. Tisztán hallota és értette a fiú szavait, de képtelen volt beszélni, hogy a forró könnyeitől, amiket visszanyelt, vagy... Aztán meglepetten tapasztalta, hogy a fiú a szájára tapasztja a száját. Hagyta... Olyan rövid volt... De... annyira... édes...
- Ezt... mindenképp szerettem volna, mielőtt...
Nomiya... Beszélj még... Hallani szeretném a hangodat... Kérlek... Bár... bár lenne még erőm megszólalni, de... Te hogy bírod ilyen sokáig? Én... én már... A fiú kezéhez csúsztatta a sajátját, de már nem volt ereje megszorítani. Sebaj... Nomiya megtette helyette. Most már Minami is megengedett magának egy finom mosolyt. Csak nem halhat meg zokogva, mint egy buta kislány... Még akkoris ha ő tényleg csak egy buta kislány...
- Miért... szeretsz engem? - mondta ki hosszú erölködés után a lány.
- Mert... mert... te... - a fiúnak most nem a fájdalomtól remegett a hangja. Tényleg, miért is? Miért...? Fogalma sem volt. Mit mondhatna a lánynak? Hogy szép? Hogy szereti a mosolyát? Az ugratásait? A bátorságát? Mit? Mindent szeret benne... Miért? Csak - Mert... olyan vagy amilyen... Mert te vagy...

Két lövés dördült szinte egymás után, majd furcsa csend telepedett a toronyra. Hayate összevont szemöldökkel abbahagyta a kezére tapadt vér lemosását. Ezek meg mit művelnek odafent? Talán mégis hiba volt olyan könnyelműen lemondani a pisztolyról, ha ezek most diliből végiglövöldöznek mindenkin... Lehet, hogy meg kéne nézni, mi van velük... lehet, de mégis inkább újra a vizespalacknak szentelte figyelmét. Ma már eleget ügykélkedett, ha gáz van, ne ő szívja már meg...

Ami összerezzent a lövések hangjára és önkéntelenül is közelebb húzódott Akihitohoz.
- Mi... volt ez? - szemeit a torony tetejére tapasztotta, de nem látott mozgást. Nem messze tőlük viszont Kazushige is elindult felfelé.

Yuuka maga sem tudta miért, de halványan elmosolyodott Natsuki és Kaori kettősét látva. Legalább ők tudnak örülni... és ezért irigyelte őket. Benawi pillantására is csak egy szomorkás mosollyal válaszolt. Vajon ő mikor tud majd újra olyan vidám lenni, mint az a kettő, ha csak egy kicsit is...? Sóhajtott és közelebb húzódott a fiúhoz.
- Legalább ők megtalálták egymást... - mondta halkan.

Nomiya érezte, hogy a lány keze elernyed, s még jobban remegni kezdett. Minami... Nyögve az égre nézett. Hogy történhetett meg ez pillanatok alatt? Hogyan...? Az ő csapatában... Érezte, hogy a feltörni kívánó könnyek fojtogatják a torkát. Felemelte a kezét, s a halott lány hajába túrt. Talán egy következő életben Nami-chan... Talán... Én keresni foglak...

Sasame döbbenten meredt vérrel borított kőre és a három társára... Mind... meghaltak? Mégis ki? Hayate?! Ekkor vette észre, hogy Nomiya még mozog. Odarohant, s letérdelt a fiú mellé.
- Sasame... Fogd Minami pisztolyát... Neked nincs fegyvered, meg kell, hogy tudd védeni magad! - zihálva szedte a levegőt, s folyamatosan kínozta a fájdalom. Nem halhat még meg. El kell mondania Sasamének mi történt... Segítenie kell neki... Legalább neki... - Mizukit valaki megmérgezte...
- De ti...? Hogy? Ki volt?
- Mizukit nem tudjuk, de... Minami nagyon megijedt... én... nem tudtam őt... megmenteni... a fenébe... már megint... kudarcot vallottam... Félt, hogy én voltam... Először le akart ugrani, de... leszedtem... Aztán miután Hayate elment... Minami megint bepánikolt.... aztán... saját magát is... De... - látta, hogy Sasame szemei elkerekednek - Ne hibáztasd őt, kérlek... Minami nem... ő... szegény lány... Mért nem tudtam erősebb lenni?! MÉRT?! Itt halt meg a szemem előtt... Éreztem ahogy... Mért nem én haltam meg előbb?! Annyira fáj... tudom, hogy... mindjárt megyek utána... mégis... annyira...
Sasame lerogyott barátja mellé. Felvette a pisztolyt a földről.
- Te mindent megtettél érte... - mondta rekedt hangon Sasame.
Nomiya nagyot sóhajtott, s lehunyta a szemét.
- Mondd, hogy van... második esély... - az utolsó két szót szinte már suttogva mondta, aztán lehullott a keze a lány fejéről. Sasame dühében a kőpadlóba bokszolt, olyan erővel, hogy belesajdult a keze. Görcsbe rándult a keze a pisztoly körül, s égő szemmel kelt fel barátai mellől. Ők ketten megmentették az életét... Megmentették Namitól, megmentették azzal, hogy vigyáztak rá, míg fegyvertelen volt, s Nomiya még a legutolsó tettével is... Nem ezt érdemelték!

[Maradt 27 fő.]

Hiroshi csendben ülve várta, hogy Ichiro befejezze a felderítést. A fiú hamarosan vissza is tért és fejét ingatva jelezte, hogy senkit nem talált.
- Senki - erősítette meg az előző mozdulatot és levágta magát Hiroshi mellé, aki viszont gondolataiba merülve meredt maga elé.
- Mondanom kell valamit... - emelte fel a tekintetét szokásosan egyik fülbevalóját igazgatva.
- Hiroshi, én sosem gondoltam volna, hogy bevallod... - Ichiro csillogó szemekkel nézett a másikra. - Tudod, én is... én is szeretlek!
- Hülye! - csattant Hiroshi jobb ökle Ichiro feje tetején.
- Ááuu, jól van na! Csak próbálom oldani a feszültséget.
- Nem, most tényleg...
- Akkor... nő vagy?!
- Befejeznéd?! - Hiroshi szeme dühösen villant, mire Ichiro elhallhatott és komoran nézte a másikat. Hiroshi végül felsóhajtott, arcáról lefoszlott a harag. - Bocsáss meg, csak... most tényleg nincs kedvem viccelődni.
- Tőlem bocs, tudod, hogy mindig hülyeségeket beszélek, ha ideges vagyok.
- Te akkor is hülyeségeket beszélsz, ha nem vagy ideges... na jó, mindegy...
- Miről is akartál beszélni?
Hosszú pillanatokig Hiroshi kerülte Ichiro pillantását és csendben hallgatott.
- Hináról... - szólalt meg végül halkan.
- A tavalyi csajodról?
- Igen... - bólintott a másik. - Emlékszel, hogy azt mondtam, elköltözött?
- Jaja, eléggé kivoltál utána.
- Hina nem költözött el... hacsak a temetőt nem tekintjük új lakhelynek.
- Te... megölted a csajodat...? - Ichiro szeme döbbenten elkerekedett, ám Hiroshi csak némán hallgatott.

- És mi? - kérdezte halkan Benawi, hogy csak ők ketten hallják, óvatosan átkarolta a lányt, készen arra, hogy visszahúzza a kezét, ha visszautasítják - Én nagyon örlüök, hogy... most... kicsit jobban megismerhettelek. Gyönyörű hangod van és... még sosem láttam ilyen bátor lányt. Mért tartottál ki mellettem? Meg is halhattál volna... És mi még csak... korábban nem is igazán beszélgettünk. Én elvoltam a hülye kísérleteimmel, a közös baromságainkkal Ichiruval, meg időnként Tatsuyáék társaságában. Felé se néztem a másik nemnek... Csak... Csak most tűnt fel, hogy... milyen... gyönyörű vagy... - elvörösödött. Ezt meg most mért mondta? Ennyire közel érzi már a halált, hogy...? Itt a vallomások ideje? Mint egy rossz amerikai filmben!

- Úgy néz ki... öten vannak... - jegyezte meg Haruka a monitort lesve.
- Nem, az egyik távolodik... már csak négyen... de nem erre jön - Shouri elhúzta a száját. Milyen kár...
- Szerintem nem kéne... nem kéne odamennünk. Innen nem tudjuk, kik azok.
Shouri gondolataiba merülve hallgatott. Olyan nagy a kísértés! De nem, nem kockáztathat ekkorát, nem hülye. Még ha valami hatékonyabb lőfegyvere lenne, talán...
- Igazad van, forduljunk vissza. Ha mást nem, egy ösvény még mindig maradt előttünk.

Nami némán követte Nobut. Nem tudta meg mondani miért, de... Olyan rossz érzése volt.
- Nobu?
- Igen?
- Te is ilyen könnyen elárulnál engem?
A fiú megtorpant, lassan hátranézett. Nem voltak messze a nagy magányos sziklától, de most még teljesen nyílt terepen sétáltak.
- Sosem árulnálak el.
- Dehát...
- Megígértem, végigcsináljuk. Ha vesztésre is állnánk... A végsőkig harcolnék. Együtt győzünk vagy együtt vesztünk. Osztozom a sorsodban.
Nami döbbenten nézett a fiúra.
- Ah... én... köszönöm...
- Ez nem a jó válasz! Inkább mondd azt, hogy én is így vagyok vele, hisz megbeszéltük! És ne hatódj itt meg nekem! Lányok... komolyan már... Ne vonj le téves következtetéseket... Ettől még a játék végén kinyírlak... Vagy te engem... Nem fog különösebb problémát okozni. Nem lesz lelkiismeretfurdalásom, nem fogok habozni sem. Érted?
Nami lehajtotta a fejét. Ez így annyira... Logikátlan... Mért harcolna érte, mellette ekkora hévvel, ha utána...?
- Nami!
A lány gyorsan megrázta a fejét.
- Persze! Tudom. Én is így vagyok vele...
- Akkor jól van...

Daisuke valamivel korábban még látta, amint Fumi és Chino belép a településre. Érezte, hogy elönti a harag, és majdnem gondolkodás nélkül a lányokra rontott, de mégis visszafogta magát. Az a kettő... elég letörtnek tűnt... persze, hisz Saika nevét is bemondták, ők hárman pedig elég jóban voltak. És valamiért... maga sem hitte, hogy ők végeztek volna Himenoval. Egyikük kezében egy kapa, a másiknál pedig egy tőr díszelgett - egyik sem véres. Sőt, rajtuk sem mutatkozott semmilyen sérülés. Nem ők voltak, már szinte biztosra vette. Hát jó, ha eddig nem vették észre, ezután sem fogják. Irány tovább északra!

Yuuka pár pillanatig tétovázott, de azután mégsem húzódott el. Jól esett neki a fiú ölelése, legalább rövid ideig elfeledtetheti vele, hol is van. Hirtelen nagyon melege lett, és nem is tudta, mit válaszoljon. Mert hát hogy is lehet reagálni ilyen esetben? Hisz Benawi bármikor... talán nemsokára... Elűzte fejéből a gondolatot. Nem, nem érdekel! Az előbb... az előbb nem ment utána, és azt is százszor megbánta már. Végre döntött. Fejét lassan Benawi vállára hajtotta, de nem mert megszólalni, mert félt, hogy mégis előtörnek a könnyei.

Midori mocorogni kezdett Kenta ölében. A fiú ránézett, s látta, hogy a lány álmosan pislog fel rá.
- Sikerült valamennyire kipihenned magad? - kérdezte tőle halkan.
- Ahhamm, azt hiszem... - felelte a lány.
- Tatsuya még alszik... Remélem jobban lesz...
- Hát én is - felelte Midori, s óvatosan felkelt a fiú öléből - Köszönöm, hogy vigyáztál rám...
Kenta elpirult.
- Semmiség... - motyogta. A lány elfojtotta diadaliattas mosolyát. Pasik... Milyen könnyű zavarba hozni őket... Úgy játszik velük, ahogy csak akarja... Miközben ők azt hiszik, hogy ők irányítják a lányokat...
- Te nem vagy fáradt? - kérdezte a lány. A fiú megrántotta a vállát.
- Még megvagyok, programozáskor is szoktam éjszakázni, hozzá vagyok szokva...
- Értem - felelte Midori - Szóval... Melyikőtöké volt a nagy ötlet, hogy Tatsuya sebével idejöjjetek? - halkan kérdezte, hogy ne ébressze fel a fiút, de ijesztően vádló volt a hangja.
- Még az előtt döntöttük el, hogy harcba keveredtünk volna! - védekezett Kenta - És... Nem volt más választásunk... Keresünk valamit... Persze nincs itt, úgyhogy... Tovább kell mennünk... - Tatsuya felé nézett - Aggódom miatta... De... Szükségem van rá.

- Hiroshi...? - Ichiro hangja tétován csendült és mintha pár centivel arrébb húzódott volna.
- Nem... természetesen nem... legalábbis nem közvetlenül... de attól tartok, nagyon is hozzájárultam a halálához.
Ichiro csendben várta, hogy barátja összeszedje a gondolatait.
- Hina... tudod, hogy majdnem egy évvel idősebb volt, ráadásul nem is a mi iskolánkba járt. Mégis... mégis találkoztunk. Egy ideig minden rendben is ment, de azután... - felsóhajtott - A lányok tényleg korábban érnek, mint a fiúk. Olyan hülye voltam! Látnom kellett volna, hogy valami nincs rendben! Észre sem vettem... észre sem vettem, hogy hanyagoltam, és... Hina valamiféle depresszióba süllyedt, valószínűleg miattam is, de amúgy sem volt túl vidám az élete. Nem tűnt fel, hogy mennyire nem boldog, és hogy minden mosolya csak álarc. Azután... egy nap... nem jött el a találkozónkra... iszonyat mérges lettem, és még hívogattam is, hogy ezt hogy képzeli, velem ilyet nem csinálhat - Hiroshi lassan tenyerébe temette arcát. - Nem sokkal később tudtam meg, hogy ha akart, sem tudott volna eljönni aznap. Hina... öngyilkos lett...
"És akkor döntöttem el, hogy többé nem lesz barátnőm..." - fejezte be magában. A szobára ismét mély csönd borult.

Benawi megértette, hogy a lány most inkább nem szeretne beszélgetni. Nem szólt hát semmit, helyette csak lassan simogatni kezdte a haját.

Kaori egy gyors pillantást vetett a páros felé:
- Ezek...
Látta, hogy Natsuki a szája elé teszi mutatóujját, majd elindul hátrébb, amerre Himeno elment. Kaori lassan követte, aztán jóval messzebb a párostól leültek.
- Benawi súlyosan megsérült - mondta Natsuki nagyon halkan - Nem fogja túlélni a játékot...
Kaori kitágult szemekkel meredt Natsukira.
- Elkéstem... - mondta szomorkás mosollyal. Kaori nem tudott mit mondani, szeme sarkából újból odalesett. Valamiért őt is elöntötte a keserűség. Olyan édesek együtt. Olyan... ártatlanok. Tényleg... tényleg ennek is csak sírás lesz a vége? Egyiküket sem ismerte, annak ellenére, hogy az osztálytársai, most mégis nagyon sajnálta őket. Úgy érezte ha valakik, ők megérdemelnék, hogy megmeneküljenek innen... Sorano pedig őket akarta megölni... Micsoda kegyetlen nő! És végül... Akkor tényleg ő fogja a tragédiájukat okozni? Cccc... Sorano már halott volt, azt hitte már nem árthat senkinek... És mégis... Még nem fejezte be...

Kazushige a vége felé már kettesével szedte a fokokat, hogy gyorsabban felérjen, bár már előre félt attól, amit látni fog - és nem is tévedett sokat. Odafönt három holttest hevert. Az egyikük Mizuki volt, a másik kettő pedig... Nomiya és Minami! A francba! Hisz... hisz nemrég még... alig pár perce még mindkettő élt és virult! Döbbenten hátralépett egyet, és a negyedik, még élő emberre függesztette a tekintetét.
- Sasame... itt... itt meg mi...?

Sasame a dühtől remegve nézett Kazushigére.
- Valaki elárult bennünket - mondta neki - Vagy te... vagy Hayate... vagy Ami...
Még mindig erősen szorította a pisztolyt, de egyenlőre nem emelte fel.
- Megmérgezte Mizukit. Ezért halt meg Nomiya és Minami is... A rohadt életbe! Ha megtudom melyikőtök volt... Én...

Shinji tűnődve nézett a lépcsőre. Nem volt benne biztos, hogy meg akarja tudni, mi történik. Illetve tudni, tudni akarja, de... Nagy sóhajjal, lassan ő is megindult a lépcsőn.

Akihito Amit szorítva állt.
- Mit csináljunk? - kérdezte a lánytól - Használjuk ki a kavarodást és lépjünk le vagy... - felsóhajtott - Tudom, ez most kegyetlenül hangzott, lehet hogy... bajban vannak a barátaid... De... féltelek...
A fiú meglepődött a saját szavain. Mióta lett ilyen önző? Semmi más nem érdekelte, csak hogy ők ketten biztonságban legyenek, hogy az itt lévő másik... sok emberrel mi történik... Az abszolút nem számított. Rendben van ez így?

- Mérgezés... - Kazushige elhűlve meredt Mizuki holttestére, majd Minamiékra nézett. - De ők... hogyan? És amúgy magadat miért nem sorolod bele? Én is ugyanúgy gyanúsíthatnálak téged!

Ami továbbra is tétován pillantgatott felfelé és láthatólag habozott. Nem tudta, hogy a szíve hova húz.
- Én... legszívesebben mennék... de Mizuki... - érezte, hogy remeg a hangja. - Tudnom kell, hogy mi történik...! És a hátizsákom még amúgy is fönt van, de... ha gondolod, megvárhatsz idelent, nem akarlak ugráltatni.

- Magamról tudom, hogy nem én tettem - csattant fel Sasame, aztán megpróbált nyugalmat erőltetni magára, nem tudta pontosan mi zajlott le Minami és Nomiya közt, de... Nem szabad neki is egy súlyos hibát elkövetnie - Ők... Nomiya azt mondta, hogy Minami lőtte le aztán, saját is... - fájdalmasan nézett le a kettőre, aztán ijedten visszakapta a tekintetét Kazushigére - Nem értem, hogy lehet, hogy Minami nem bízott meg Nomiyában... - a szájába harapott, hiszen épp most kérte rá a fiú, hogy ne hibáztassa Minamit. Épp most... Az előbb még élt, most meg már... Sápadtan csúsztak ki a száján a szavak - Sosem gondoltam volna, hogy látni fogok valakit meghalni...

Akihito elengedte a lányt.
- Nem hagylak egyedül. Menjünk fel együtt... Ha gondolod... Mizuki még velünk tarthat. Tudom, hogy fontos neked. Hárman még nem vagyunk sokan...
Elnidultak befelé. Az ajtóban hevert a fiú zsákja és a fegyver. Csakúgy itt hagyták? Micsoda barmok... Mindekettőt felvette. Szükség esetére, jobb ha máris nála van minden...