4. - Különös szövetségek

- Nem gondoltam, hogy ez így elfajulhat... - szólt halkan Kazushige és a felhőket bámulta. Milyen szép tiszta az ég... kár, hogy az ő gondolatai már kevésbé.
- Miért, szerinted mi igen? Senki sem számíthatott erre - vette át a szót Hayate, majd a lépcső felé indult. - Azért... jó gondolatnak tűnt, sajnálom, hogy így alakult.
Megtorpant Akihito előtt és kérdőn nézett rá.
- Gyerünk, menjetek, amíg nem gondolja meg magát. Meg amúgy is, elálljátok a lejáratot.

Ami megrökönyödve nézett fel Hayatére. Hogyhogy még most is ilyen higgadt, ilyen hideg a hangja? Mindezek után? Sosem fogja kiismerni, most, hogy elmennek meg pláne nem. Hát igen, ő sem gondolta, hogy ide jutnak. A halál tornya... megborzongott a névre. Most már biztosan csak így tud rá gondolni. A halál tornya, ahol Mizuki, Nomiya és Minami is halálát lelte.

Akihito elindult lefelé a lépcsőn maga előtt terelgetve Amit. Shinji még egy utolsó pillantást vetett a Kazushigére és Sasamére aztán Hayate mögött ő is megindult. Innen hova tovább? Semmi köze nem volt a csapathoz, mégis ráragadt ugyanaz a bizonytalanság, mint az életben maradt tagokra.

Shouri Midori szavaira csak még elégedettebben vigyorgott. Nocsak, a kiscsaj ráérzett a lényegre! Tatsuya szívébe viszont belemartak a szavak. Észre sem vette volna, hogy ennyire...? Csak most, hogy Midori kimondta. Basszus, mekkora egy loser! Gondosan ügyelt rá, hogy tekintetét mereven a földre szegezze és ne kelljen senkire se néznie. Főleg Harukára, bár... azért kíváncsi volt a lány reakciójára. És ezzel, hogy kerüli a tekintetét, csak még jobban elárulja magát...!

Harukában először nem is tudatosult a kijelentés értelme. He? Miről beszél Midori? Még hogy Tatsuya...! Hisz Tatsuya meg ő... csak barátok, nem? Próbált a fiú szemébe nézni, de az elvörösödve konokul szemlélgette a földet. Akkor igaz, Tatsuya tényleg!
Shouri látta a Haruka arcán megjelenő kétséget. De aranyos, ennyire vak lett volna? Nos, mivel idegelhetnénk fel még jobban Ikedát, hmmm.... A következő pillanatban Haruka mögé lépett és szorosan átölelte a lányt.
- Hozzám tartozol... - lehelte olyan halkan a fülébe, hogy biztos csak ő hallhassa.
Haruka megszédült. Úgy érezte, két tűz közé került. Talán most először kezdett el kételkedni Shourihoz kapcsolódó érzelmein... és Tatsuyán. Azon a Tatsuyán, aki most tüntetőleg felhorkant és hátat fordított neki.
- Menjünk, nem akarom tovább vesztegetni az időt - azzal már indult is tovább lefelé.

Kenta csak karbafont kézzel figyelte, ahogy Shouriék távozni készülnek. Nagyon remélte, hogy tényleg meg is teszik. Midori hol Harukára, hol Tatsuyára lesett feszülten, várva mi kövekezik... Vagy...? Csak ennyi lenne, csak elsétál, hagyja elsétálni? Ilyen egyszerűek lennének az emberek?

Haruka szótlanul hagyta, hogy Shouri húzza lefelé, még mindig nem tudta eldönteni, mit akar. Pár lépés után azonban még visszanézett és szemei most végre találkoztak Tatsuyáéval. Tatsuya csak a válla fölött nézett hátra a távozók után, ekkor kapta el a lány a pillantását. És amit benne látott... keserűség és halvány remény kettősének harcát, amiben az előző állt nyerésre. Tatsuya szóra nyitotta a száját és mintha egyet lépett is volna előre, de végül csak ökölbe szorított kézzel és lehajtott fejjel hallgatott. Észre sem vette, hogy időközben szinte véresre harapdálta a száját. Haruka sem találta a szavakat, ám hirtelen mégis visszafordult.
- Nem tudom, mit terveztek és merre tartotok, de ha az emlékmű a célotok, ott már valószínűleg várni fognak rátok, figyeljetek oda!
- Eszednél vagy? - sziszegte suttogva Shouri. - Ha így folytatod, lebuktatsz minket. Gyere!
A páros már tényleg egyre távolabb került, és Tatsuya is érezte, hogy körmei egyre erősebben vájnak a tenyerébe. Teljesen tönkreteszi magát, ha így folytatja! És az az előbb... ismét felemelte a fejét, de már csak Haruka hátát látta. Miért figyelmeztette őt,? Lehet, hogy tényleg... félti?

Midori és Kenta egyszerre fordították egymás felé a fejüket. Aztán a fiú szinte sértődötten nézett el oldalra.
- Most meg mi bajod van?! - csattant fel sértődötten a lány.
- Hogy mi bajom?! Kishíján kicsináltál minket az a bajom! Mi a francot képzelsz magadról?! - a dühtől remegve nézett fel újra - Ez nem egy játék! Ne szórakozz!
- Én csak ki akartam deríteni valamit... - rántotta meg a vállát a lány - És úgy néz ki jól tippeltem... Mint mindig...
Kentának minden erejét össze kellett szednie, hogy ne essen neki Midorinak. Elvégre mégiscsak egy lány, de ha nem lenne az, hát már rég kapott volna egy nagy pofont... Minimum...
- A saját életeddel úgy játszol ahogy akarsz! De most másokéi is a te baromságaidon múlt, vagy múlhatott volna... Shouri idegeit húzni... Normális vagy te?!
- Csak azt akartam, hogy Haruka... - elhallgatott. Tatsuyára lesett. Most vette csak észre milyen rémesen néz ki a fiú.

Himeno a lombok takarásában figyelte, ahogy Sayuri a hegy felé veszi az irányt. Így a legjobb... Natsukiék sokan vannak, meg tudják védeni magukat, nem lesz bajuk. Ő viszont itt kuksol egyedül. Biztos, ami biztos elindult északra, mélyebbre az erdőben. Egy darabig semmilyen társaságra nem vágyott. Se barátra, se ellenségre.

Tatsuya végre ellazította az ujjait, így elült a kezében érzett fájdalom. Szótlanul nézegette a tenyerét. Annyira nem is vészes, még jó, hogy nem növeszti a körmeit. De ez... nem is fáj annyira. Valami más viszont inkább. Most még inkább pokolba kívánta Shourit, főleg ahogy átölelte Harukát... meg ahogy vonszolta. Mi ő, valami csomag, egy rabszolga?! Ha csak egy kicsivel több bátorsága lenne - és eggyel kevesebb mély sebe - talán utánuk ment volna. Talán... de most már nem fog kiderülni. Jajj, Haruka, vigyázz magadra!
Kentáék vitájával sem igazán törődött, lefoglalták saját gondolatai. Ezek szerint Harukáék már voltak az emlékműnél.
- Szerintetek... - szólt a többiekhez - tényleg van valaki odafönt?
Nem akart egy ideig a történtekre gondolni, bár sejtette, hogy ez nem fog menni.

Kenta Tatsuya hangjára végre levette a tekintetét a lányról.
- Nem tudom... Nem ismerem annyira Harukát, nem tudom kitalálni, mért mondta... De ha szerinted... meg akar védeni bennünket... - komolyan nézett Tatsuyára - Te mit gondolsz? Figyelmeztetne minket, hogy ne kerüljünk bajba?
- Persze hogy! - vágott közbe megint Midori - Nem tudom mért utálod ennyire Harukát, de ha szerinte vannak odafenn, akkor vannak...
- Én nem utálom - csattant fel Kenta - Csak... Nem bízom meg benne. Ennyi. Ahogy benned sem - tette hozzá csakúgy mellékesen.
- Hát remek! - sértődött meg most már a lány is - Akkor én inkább lelépek, úgyis csak zavarlak benneteket!
Azzal megfordult és elindult lefelé, de Kenta utánalépett, s elkapta a karját.
- Hé! - kiáltott fel a lány a durva mozdulatra, s kirántotta a kezét a fiú szorításából.
- Nem mehetsz csak így el, már tudsz a terveinkről, ha elárulnál bennünket...
Midori idegesen megrázta a fejét, s ettől szanaszét szállt sűrű haja a levegőben.
- Akkor ölj meg! - Kenta meglepetten hátralépett egyet - Ne vágj ilyen fejet, ha belegondolsz épp ezt tervezed! Ne tartsak veletek, mert megbízhatatlan vagyok, csak rontok a helyzeten, de el se mehetek, nehogy eljárjon a szám! Szóval, akkor mit akarsz, mi a francot csinálhatnék?! Nem tudok másmilyen ember lenni, mert én ilyen vagyok! Nagyszájú, meggondolatlan, forrófejű! Szóval, tessék... Ölj meg!

Daisuke végre a teljesen maga mögött tudhatta a települést. Annyira nem volt ostoba, hogy az úton menjen, ezért inkább a fák árnyékába húzódott és ott haladt tovább. Csak előre. De... hol történhetett? Átkutatja az összes útjába eső lehetséges helyet, amíg rá nem jön. Meg kell tudnia! Legközelebbi ilyen... a tóparti ház. Hát nem valószínű, erről jöttek Fumiék is, és Himeno... Himeno nem húzódott volna meg ilyen nyilvánvaló helyen... hacsak nem kényszerítik rá! Rendben, akkor ide is benéz, bár sok esélyt nem adott rá, mégis megvolt a lehetősége, hogy mondjuk a lány csapdába került a már említett házban. Végülis csak pár perces kitérő és már mehet is tovább. Forrt a vére, ahogy dühe hajtotta előre. Fáradtságot nem érzett, mondjuk előzőleg kissé kipihente magát a településen. Nem, most nem fog megállni!

Ami csak hagyta, hogy Akihito levezesse a lépcsőn, nem nagyon szólalt meg. Mögöttük ott caplatott Hayate és Shinji is. Mikor leértek, Hayate nem vette túl érzelgősre a búcsút.
- Hát... ennyi volt egyenlőre közös kalandunk... Na léptem!
Válaszra sem várva indult el a sziklás lejtőn. Ami fellesett Akihitora.
- És mi... merre?
Furcsa volt így együtt kimondania, hogy 'mi', de legalább kicsit enyhített fájdalmán. Akihito most már itt van és azt ígérte, vigyáz rá. Nem akart rá szégyent hozni.

- Legjobb, ha mi is lemegyünk... - mondta a fiú Aminek - Nem akarok a sziklák közt bukdácsolni... Aztán... majd meglátjuk...
Elindultak lefelé. Kissé lemeradva Shinji is követte őket.
Sasame a torony tetejéről nézte, ahogy mindenki megindul lefelé. Ő is mihamarabb el akart tűnni innen, de véletlenül se akarta utolérni excsapattársait. Úgyhogy egy ideig mégiscsak itt kéne kihúznia. Bár... Lehetőleg nem a hullák mellett. Vetett egy pillantást Kazushigére, aztán szó nélkül lesétált mellette, hogy összeszedje a táskáját.

- Ne... kérlek, fejezzétek be! - harsant Tatsuya hangja. - Ne kezdjétek... ha összekaptok, azt csak mi szívjuk meg, na meg azok, akiken esetleg segíthetnénk! Ennyi erővel engem is simán itt lehet hagyni, úgyis csak lassítalak titeket. De menni szeretnék! És most már még inkább...
Ujjaival a hajába túrt, és valamerre a távolba révedt, amerre Harukáék eltűntek.
- Kérlek, ne csináljátok...

Kazushige azon kapta magát, hogy egyedül maradt odafönt. Na nem, nem volt túl szimpatikus az ötlet! Hajdani osztálytársai nem messze tőle hevertek, így semmi kedve nem volt itt maradni. Gyorsan elővette a térképét, hogy átfuthassa, merre is induljon. Hmmm... talán követi északra a hegyvonulatot a nyugati oldalról... ott még el is tud kissé rejtőzni a sziklák között, nem lesz úgy szem előtt. Hát igen, ezért volt jó a torony. Látod, ha jön valaki, fel tudsz rá készülni, esetleg idejében kereket oldasz. Ezt fontolgatva pár pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy marad, de hamar letett róla. Még jó, hogy nála maradt a táskája, így nem kell tovább itt időznie. Elpakolta a térképet és lefelé indult.

Kenta bűnbánó arccal nézett barátjára. Igaz... Meg akarják menteni, akiket lehet, és... Tatsuya mindenképp meg akarja Harukát is. Elmélázott egy rövid időt a fiú arcán. Szóval Midori beletrafált?
- Jól van... - mondta - Akkor ne pazaroljuk az időt, mi sem! - mondta azzal megindult lefelé. Midori Tatsuyát bevárva némán követte. Úgy döntött most egy ideig csakazért is befogja a száját. Tud ő csendben is maradni... Majd meglátja az a beképzelt hacker ˇˇ

- Siessünk...!
Shouri egy idő után már szinte futott, majd amikor már biztosra tudta, hogy takarásban vannak és már nem láthatják őket, ismét lehúzódott az útról.
- Mit találtál ki már megint...? - sietett utána Haruka.
- Bevárjuk őket és biztos távolból követjük a kis csapatot. Készülnek valamire, és tudni akarom, mi az. Lehet, hogy innen nem látjuk őket... - mosolyogva vette elő a GPS-t - de mégis tudhatjuk, merre vannak.
Haruka tétovázva harapdálta a száját. Nem akarta, hogy miattuk Tatsuyának újra baja essen, már az a seb az oldalán is elég komolynak tűnt. Tatsuya... most már nem tudott rá ugyanúgy gondolni, mint eddig, szinte egy pillanat alatt az egész világa felfordult. És hogy nem vette észre! Mindegy, egyenlőre nem ellenkezik... de ha Shouri valami meggondolatlanságot tervez... akkor beváltja Tatsuyának tett ígéretét.

Az elágazáshoz érve Kenta megtorpant és hátranézett a párosra:
- Akkor? Megreszkírozzuk attól az emlékművet?
Midori még mindig hallgatásával tüntetve megvonta a vállát.
- Azt hiszem... Ha már itt vagyunk nem szabadna kihagynunk. Csak rövid kitérő, és ha ott van amit keresünk... Az nagyon bosszantó lenne... - folytatta Kenta, bár aggasztotta Haruka figyelmeztetése. Nem tudják kik vannak ott, hányan, milyen szándékkal... Őrültség beleugrani, de... Lehetséges, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz... És Tatsyua sebével nem kéne rohangászni.... viszont... harcolni mégannyira sem.

- Igen, egy próbát megér - felelte Tatsuya. - És amúgy is ez van a legközelebb a lehetőségek közül. Viszont... azért legyünk óvatosak. Szerintem Haruka igazat mondott...

- Lám, lám... na, erre kíváncsi leszek - tapasztotta szemeit a GPS-re Shouri. - Most értek az elágazáshoz. Ha a figyelmeztetésed ellenére odamennek, tényleg akarnak valamit... vagy egyszerűen csak nem hisznek neked, de azt hiszem, ezt kizárhatjuk. Mégis jó ötlet volt a kijelentésed. Én meg csak egyre kíváncsibb leszek.

Sayuri maga is meglepődött, hogy milyen könnyen veszi az emelkedőt. Igaz ez már egy rendesen kialakított ösvény, az előbb a sziklák közt bukdácsoltak Akihitoval és ott se volt gondja. Furcsa... De lényegtelen miért, a lényeg, hogy bírja. Azért biztos ami biztos kivette a gyógyszerét a táskájából és a zsebébe sülyesztette. A másikban meg ott a Chiyotól szerzett bicska. Már csak azt ne tudta minek hordozgatja a fejszét... Ott kéne hagynia valahol, úgyse bírna még egyszer ilyesmivel harcolni. De... két fegyver mégiscsak jobb, mint egy.

Sasame a folyosóra kilépve pont szembetalálta magát Kazushigével. Egy rövid ideig csak nézte excsapattársát, aztán lehajtotta a fejét, s lassan, köszönés nélkül elindult lefelé a lépcsőn. Két gondolat viaskodott benne bűntudatféle az elválás keserűségének elegyével és annak a kétsége és gyűlölete, hogy talán ő a gyilkos. Ez a kettő két teljesen különböző reakciót váltana ki belőle. Így inkább úgy döntött, csak átnéz rajta. Sosem érezte még ennyire nehéznek a saját testét, mint ahogy most vonszolta magát lefelé.

Látszólag senki nem volt a tóparti ház környékén, bár ezt így kívülről elég nehéz volt megállapítani. Daisuke lenézett a kezében tartott piszkavasra. Hmm... kár volt végül kipakolni a kést... most már mindegy, feldúlt volt és nem gondolkodott. Bár így jobban meggondolva, most sem volt túl jó idegállapotban. Nemrég még el nem tudta volna képzelni magáról, hogy önként indul 'vadászni' és lép ki a házból. Persze, hiszen azt tervezte, hogy majd csendben meghúzza magát, csak akkor mozog, ha feltétlenül szükséges stb. stb. De Himeno halála után mindent más színben látott.
"Még azt sem tudom, mi lett vele...!"
Nem, Himeno nem lehetett öngyilkos... bár voltak rossz pillanatai - elég sok -, és néha elhagyta magát, de akkor a francba is, már az első híradónál halott lett volna, nem bírta volna ki eddig! Nem, valaminek történnie kellett...
Kezéről az övére vándorolt a pillantása, ahol az eredetileg kapott fegyvere várta most betűzve, hogy használja. Nem, egyenlőre még jó a piszkavas, majd ha az csődöt mond.
Kilépett a fák takarásából és megközelítette a házat.

Himeno belemerült a térkép tanulmányozásába. Túl vonzó volt a közeli ház. Nem mintha valószínű lenne, hogy kardot rejtegetnek ott, de... Annyira szeretett volna egy rendes fegyvert. Égette a vágy, hogy kipróbálja a vívásban szerzett tapasztalatát. Te jó ég mikre gondol! Dehát nem ölni szeretne, csak...Csak harcolni egy kicsit. Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a zavaró gondolatokat. De... azok csak nem akartak elmenni. Önvédelem szempontjából is jobb egy kard mint egy a vasdarab... Valami, amit tényleg használni is tud...

Hayate sietve haladt lefelé a lejtőn. Itt túl könnyen kiszúrhatták és nem volt valami kedvező a terep. De hova is menjen ezután? Hmm... A barlang? Végülis... akár meg is nézheti. Majd igyekszik, hogy ne lepjék meg. Háhh, könnyű azt mondani... vajmi sokat ér a tantojával mondjuk egy gépfegyver ellen, bárhogy is tudja kezelni. Így is kissé ideges volt, hogy el kellett hagynia a tornyot, ahova olyan kényelmesen befészkelte magát az elején. Lehet, hogy el kellett volna torlaszolnia az ajtót, ahogy később tették, és akkor talán azt hitték volna, hogy zárva van. Így utólag már könnyű gondolkodnia... na jó, akkor barlang.

- Natsuki...? - szólalat meg halkan, hosszas hallgatása után Kaori.
- Hm? - kapta fel a fejét a lány.
- Megkeressük Namit?
Natsuki meglepetten nézett rá.
- Mért tennénk?
- Hát mert... mert a barátunk...
Natsuki elnézően elmosolyodott.
- Mint Sorano?
- Nem! - kiáltott fel Kaori, aztán a szája elé kapta a kezét, mikor rájött, hogy ez kicsit hangos volt - Nem, én... Én nem hiszem, hogy ő olyan lenne...
- Nem jött el. Nem bízik bennünk. Nem hiszem, hogy sok jó származna belőle, ha megkeresnénk. Ha eddig nem jött el, ezekután, ha összefutnánk ellenséges lenne...
- Biztos valami... más oka van... Hisz Nami... Nami... Ő...
Natsuki a fejét rázta.
- Ne légy ilyen butus Kaori. Nem csalódtál eleget eddig a játékban? Senki sem olyan, mint várnánk, most mindenki kimutatja milyen is valójában. És Nami... ő... ezekszerint nem olyan ember, mint ismertük. Vagy legalábbis minket nem tart megbízhatónak. Akármelyikis igaz a kettő közül... Jó nem fog kisülni belőle... Ezt... értsd meg, és fogadd el, jó?
Kaori csak szótlanul nézett a földre. Nem. Nem akarja elfogadni. Nami nem ilyen! Natsuki téved! Tévednie kell!

- Neked is szia... - motyogta Kazushige, bár nem nagyon hitte, hogy Sasame meg is hallotta. Igen, kicsit fájt, hogy levegőnek nézi a fiú. Valamilyen szinten még annál is rosszabb volt, mikor cseszegették. Cseszegették, de legalább észrevették... sóhajtott és ő is a lépcsőre lépett. Ennyi... pedig tényleg biztatóan indult. Még most is orrában érezte a fenti vérszagot. Egy ideig nem akart ilyet érezni, már ez is sok volt.

Sasame a lépcsőn leérve, egy hirtelen ötlettől vezérelve befordult a konyhába. Jó fegyver egy pisztoly, de... ha ezzel harcbakeveredik az... ott már nem marad kérdés... Nincs kicsit harcolgatok, aztán abbahagyom... ha meghúzza a ravaszt... akkor mrá nincs visszaút... Elgondolkodva forgatta a fejét, aztán megakadt a szeme egy felmosón. Lecsavarta a fejet a nyélről, arra úgy sincs szüksége, csak... Hülyén néz ki... Uhh... Ezt nem kellett volna elképzelnie... A falnak döntötte a nyelet, s kutorászni kezdett a táskájában. Ránézett a megbontott vizesüvegére... Jó ég... Mi van, ha...? Mizukit megmérgezték, lehetséges, hogy a víz...? És ha az övét is?! Megnézte a másik üvegét. Az még az eredeti zárással volt levédve. Tehát semmi sem kerülhetett bele. Hál égnek! A másik üveget kirakta a konyhaszekrényre. Visszapakolt a táskájába, aztán a felmosónyéllel a kezében kisietett a toronyból.

Kazushige pár pillanatig figyelte a többiek távolodó alakját, mégsem eredt a nyomukba. Helyette próbaként nyugatra kissé megkerülte a tornyot, és a hegyoldalt fürkészte. Hamarosan megakadt a szeme egy kis ösvényszerűségen, ami valószínűleg nem az volt, de eléggé járhatónak tűnt és a sziklákban is egész jól meg tudott kapaszkodni. Tétovázva nézett a kezeire. Valószínűleg kicsit le fogja horzsolni őket, ha néhány helyen másznia kell. Megcsóválta a fejét és elindult. Most először érezte talán életében, hogy jelenleg nincs kedve varrni...

Tatsuyának még mindig nem kedvezett a lentinél megterhelőbb terep, de igyekezett ezt nem kimutatni a többiek előtt, és szinte rezzenéstelen arccal lépegetett mellettük. Nem tudta, meddig képes bírni az iramot, de amíg csak lehet, megerőlteti magát és tovább csinálja. Nem hagyja őket cserben, ezt már elhatározta. És ha esetleg harcra kerül a sor - ami előbb-utóbb úgyis újra be kell következzen -, akkor ő is melléjük áll majd.
Nem is sejthette, hogy biztos távolságban utánuk, de hogy még épp láthatóak maradjanak a képernyőn, két alak haladt a nyomukban.