4. - Különös szövetségek

- Sajnálom, nem szívesen okozok neked fájdalmat - mondta Tesshin olyan hangon, mintha ő maga is érezné a lány fájdalmát. Holott ő ebben a csatában egyáltalán nem sérült meg. Minden egyes vágás, döfés a lányt érte. Milyen furcsa... Pedig nem próbált háttérbe húzódni. Átölelte a lányt.
- Sajnálom... annyira sajnálom... Én meg sem sérültem... Szemét vagyok... Hagytam, hogy te harcolj ellene... Eléd kellett volna álnom, vagy... nem is tudom...
Szorosan ölelte magához a lányt, olyannyira, hogy érezte, hogy a friss sebből csordogáló vér átnedvesíti az ő ruháját is.
- Sajnálom - mondta sokadszorra - De nem mehetünk innen... Még nem... Van egy dolog... Előtte...
Himeno tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra először nem értette mit érez, kellett pár másodperc hogy felfogja. Tesshin a kezében tartott kést megforgatta és pontosan a hasába döfte!

Himeno levegőért kapkodva jobb kezével a hasához kapott. Mi a franc ez? Hitetlenkedve meredt a fiúra és csak most jött rá, mennyire is naiv volt pont egy ilyen játékban, ahol a bizalom nem sokat ér. Úristen, már rég gyanakodnia kellett volna, de a fiú olyan jól játszotta a szerepét! Elborzadva próbálta eltaszítani magától Tesshint, hogy legalább pár másodperc erejéig összeszedhesse magát.
- Tesshin... mit tettél...?!

Tesshin hagyta magát hátrébb lökni, hisz úgyis szüksége volt némi távolságra. Kezében máris ott volt egy shuriken.
- Vak vagy, vagy hülye? - vetette oda a választ a lány előző kérdésére. Himeno időközben nem törődve a fájdalommal kirántotta magából a kést és hagyta a földre esni. Így utólag rájött, hogy talán jobb lett volna megtartani, mert a bárd így legyengülve még jobban húzta a kezét, mint azelőtt. Tesshin figyelmét nem kerülte el a mozdulat, ahogy a lány próbálva dacolni az elkerülhetetlennel felemelte a bárdot. Nem tétovázott, már hajította is a shurikent és persze nem hibázott.
Himeno felsikított fájdalmában és dühében. Vadul a fiúnak rontott és próbált a shurikent tartó kezére célozni, de Tesshin ismét hátrébb ugrott - azért teljesen nem kerülhette el a bárd csapását, és bár kezét megmentette, oldalába jócskán beleszaladt a fém. Ám nem billent ki egyensúlyából és hamarosan egy újabb csillag fúródott a lány egyik vállába. A bárdot tartó kéz megremegett. Himeno érezte, ahogy lassan elszáll az ereje és Tesshin olyan messze volt. Kétségbeesetten hajította el fegyverét, amivel sikerült meglepnie a fiút. Körülbelül ennyire telt tőle, Himeno lábai megremegtek. Egy utolsó shuriken szelte át a levegőt és csapódott a lány mellkasába. Himeno hátratántorodott megrökönyödésében, majd nem bírva tovább megtartani magát a földre rogyott. Próbált még föltápászkodni, de teljesen elhagyta az ereje, és kezdte érezni a vérveszteséget is. Nem bírt többet felállni.

- Tudom, hogy most nem hiszel nekem, de tényleg sajnálom - mondta a fiú - Jó volt együtt. Meg is fordult a fejemben, hogy talán... - elmosolyodott - Ezért kellett hamar véget vetnem neki, mielőtt még komolyabban éreznék irántad. Még a végén ezen bukom el a játékot. Te is beláthatod, hogy az ostobaság lenne. Na, ne nézz már rám így! Ha belegondolsz tök jogos volt. A hozzám hasonló srácokat mind hülyének nézik... Ha én nem teszem meg, te öltél volna meg engem. Gyorsabbnak kellett lennem...
A táskájához sétált és előhalászott egy szál cigarettát. Rágyújtott, s a falat támasztva fújta a füstöt a lány felé, miközben tovább beszélt.
- Ez kurvára hiányzott már. Kibaszottul fárasztó itt játszani a jókisfiút... Suli után is mindig alig vártam, hogy végre rágyujthassak. De ez... bassz... Ez még rosszabb...
Ránézett a reszkető, levegőért kűzdő lányra. Letérdelt mellé. A csikket tartó jobb kezével a földre támaszkodott.
- Szegénykém... Azért mégiscsak sajnállak, egy kicsit - másik kezével végigsimított a lány haján - Olyan gyönyörű vagy... Főleg most... Nagyon... nagyon szép... Biztos nagyon szenvedhetsz... Hidd el, tényleg nem szívesen okoztam neked fájdalmat.
Furcsa, remegő hangon felsóhajtott. Borzongató hang volt. Elengedte a csikket és az utolsó shurikenjéért nyúlt a táskába. Lassan a lány nyakához emelte, s csak enyhén, hogy kicsorduljon a vér megkarcolta. Várt, aztán lassan közelebb hajolt, hogy lenyalja. Olyan volt mint egy... hátborzongató csók.
- Hmmm... Nagyon finom a véred... Felpezsdít, felizgat... - a lány szájhoz hajolt és megcsókolta. Ezúttal valóban gyengéd volt. Ha képes volt egyáltalán ezt érzékelni a lány...

Nami hátrarántotta a lándzsát, kishíján magával rántva ezzel Nobut is, de az ügyesen kiszabadította a fegyverét, mielőtt ez megtörténhetett volna. A lány nem tétovázott sokáig a fiúnak rontott, ám az is egyszerre lendítette az ostort, s mikor a lándzsa súrolta az oldalát a lány is érezte a karjába fúródni a lemezeket. Naminak ezúttal sikerült elfojtania fájdalmas nyögését. Ez a fegyver... Brutális... Nem lenne esélye, ha Nobuval komolyan harcolnának... Még nem... Muszáj valamit kitalálnia, amivel erősebb lehet. Megtalálni a fiú gyengepontját... Dehát pont erre jók ezek a párbajok! Körbefordult, s így lendületet véve újra a fiú felé döfött, de a találat nem pont oda jutott, ahova szerette volna, újra csak karcolásokat okozott, miközben a lány lábát sebezte fel. Remek. A nadrág is szét fog menni. Ruhát is keresni kelett volna abban a házban. Legközelebb ezt biztos nem felejti ki, ha egy házhoz érnek... Még egy ilyen párbaj és... Kár volt a barlangban hagyni a váltóruháját. A semminél a szoknya is jobb... De szerencsére most még tartott a ruha csak igen érdekesen nézett ki... Ha így meglátnák a törzshelyein! Jó ég!
Miközben gondolkozott pörgött a harc. Újra egymáson csattant a két fegyver, aztán újabb vágásokat ejtettek egymáson. A lányt egészen tűzbehozta a harc. A mozdulataik már sokkal szebbek és megfontoltabbak voltak, mint legutóbb. Újabb döfés Nobu felé, újabb találat... Elmosolyodott. Kezd ő is belejönni. Talán egy kis ügyességgel le tudja dolgozni a hátrányát Nobu ellen. Csak... bármennyivel is gyorsabb volt a fiúnál, nem tudta behozni az ostor hosszúsága miatti hátrányt, ráadásul a lándzsa hiába volt elegáns, nem lehetett vele elég nagyot sebezni. A védekezés is kétes volt vele, de ez csak Nobu ügyes mozgása miatt volt így. Más ellenfélnél... De nem más volt az ellenfél. Lendült az ostor, s Nami megforgatta maga előtta lándzsát, hogy hárítsa. A lemezek karistoló hang kíséretében ütköztek, nem tudták elérni a lányt. Az elégedetten mosolygott. Ilyen egyszerű lenne? Nem... Nem volt az. De ez nem tudatosult benne időben. Nobu gyorsabban reagált mint a lány, s nem keserítette el az előző mozdulat kudarca, kilépett oldalra, s mielőtt a lány bármit is tehetett volna újra meglendítette a fegyvert. Nami érezte, hogy a vállától kezdve egészen a hasáig végig sértik a lemezek. Felnyögött, s hátralendült, de nem sikerült kitérnie az azonnal induló újabb támadás elől. Védekezésre emelte a lándzsáját, de Nobu azonnal észrevette, hogy a testét védi a lány, s ezúttal lábra célzott. A lány érezte, hogy lábai megremegnek, s egy pillanatra a fájdalomtól elvesztik tartásuk. Ennyi pont elég is volt, h térdrezuhanjon. Ijedten kapta maga elé a lándzsát esés közben, s készen állt arra, hogy felpattanjon. Nobu azonban leeresztette az ostort.
- Jól van, ennyi elég lesz már mostanra...
Nami hevesen megrázta a fejét.
- Jól vagyok, folytassuk!
- Nem! - mondta szigorú tekintettel a fiú - Ha túlzottan kifárasztjuk egymást, nem lesz erőnk a többiek ellen. Ők pedig nem fognak viccelni. Gyere, másszunk le, és pihenjünk egy kicsit. El kell látni a sebeid is. Ez itt a válladtól... Elég komolynak tűnik.
- Nem az! - vágta rá szinte durcásan a lány. Nobu az ég felé forgatta szemét, aztán megfordult és elindult a lépcső felé.
- Lent várlak...

"Könyörgöm, csak legyen már vége, hogy ne fájjon annyira!"
Himeno eleinte még próbálkozott a lábra állással, de csakhamar feladta. Hiába, hamarosan meg fog halni egy olyan fiú kezei által, akire egyáltalán nem számított volna. És még Tesshin feltételezi róla, hogy megölte volna előbb-utóbb... de miért nem fejezi már be? Miért kínozza még ezzel a beszéddel is, és miért világít rá még jobban, hogy mekkora hülye is volt, amikor megbízott benne? És ez a cigifüst... tehát már akkor is becsapta, mikor azt mondta, Shinjié. Miért nem gyanakodott jobban az elején?
Már nem is fogott fel mindent egy idő után, csak hallgatta a szavakat, de nem talált bennük értelmet, hisz tiszta ellentmondás volt minden egyes mondat a fiú szájából. Sajnálat, szeretet? Hogy férhetne ez össze a hidegvérű árulással? Mikor érezte az utolsó shuriken fémjét a nyakán, remélte, hogy most már tényleg vége. De nem így történt. A következő, ami eljutott az agyáig, az a csók volt. Az a hátborzongatóan meglepő, saját vérének ízével terhes csók. Az első csókja... és valószínűleg az utolsó is. Különös érzés kerítette hatalmába. Furcsamód többet akart, és megrökönyödve azon kapta magát, hogy visszacsókolt. Miért?! Rádöbbenve, mit is tesz, erejének utolsó morzsáival elszakította ajkait a fiúétól, és régi ismerősként köszöntötte az arcát elöntőkönnyeket. Vajon most magát siratja, pont mint nemrég Fujitot? És érte... sír-e majd valaki saját magán kívül? Csak most vette észre, hogy gondolatai egyre rendszertelenebbül csaponganak.
Daisuke... vajon él-e még? És ha igen, mit fog szólni? Biztos megint kis hülyének nevezné. "Gratulálok Himeno, ismét sikerült elszúrnod az életed.. de ezúttal végleg."
- Daisuke... - nyögte könnyein át. - Úgy utállak...!
És most valóban így érzett. Utálta, hogy nem volt itt, hogy megvédje, utálta, amiért állandóan ugratta és nem volt hozzá egy kedves szava sem. Tesshin? Igen, megsebesítette, valószínűleg halálosan, de ezzel egy időben a maga módján szerelmet is vallott. Talán... igen, talán Daisukétól is vallomást várt volna. De ez már sosem fog megtörténni... és utálta magát is a gyengesége miatt.

Tesshin egy pillanatra meglepődött, aztán valami elégedettség futott végig rajta, ahogy a lány visszacsókolt. Még az sem tudta leverni a jó kedvét, hogy aztán elhúzódik. Sőt! Olyan jellemző reakció... mikor valaki nagyon akarja...
Aztán mikor meghallotta a lány hangját, ahogy egy másik fiú nevét mondja ki... Elöntötte a méreg. Ökölbe szorította a kezét, aztán meggondolta magát a földre tenyerelt a lány fejének másik oldalán, s így szinte az egész testük összeért.
- Hmmm... - mondta halkan - Őt is megölhetem, ha gyűlölöd... A te kedvedért mindent, drágám...
Bal kezével ismént végigsimított a lány haján, aztán arcának puha bőrét cirógatta.

Himeno ijedten kapta fel a tekintetét. Nem, lehet, most miatta Daisuke is áldozattá váljon? Miért is mondta ki, a fiúnak mindig is igaza volt, tényleg nagyon ostoba.
Tesshin közelsége és érintése pedig... egyszerre égette és vonzotta. Hirtelen két szó jutott az eszébe, mire megremegett. "Gyilkos szerető" Honnan juthatott eszébe? Biztos abban a vámpíros filmben volt, amit múltkor nézett. Vette a bátorságot, hogy a fiú szemeibe nézzen. Igen, ha valakire, akkor Tesshinre most nagyon is illett a kifejezés, de visszafogta magát, nehogy ezt is kimondja.
- Ne, kérlek... - jaj ne, ezzel csak megerősíti a fiú elhatározását! Valamit ki kell találnia, hogy legalább őt megmentse - Inkább maradj...

- Melletted maradok, míg meg nem halsz - mondta halkan a lánynak - Ne félj!
Átölelte a gyengülő testet. Furcsa érzések keringtek benne, amit nem tudott megmagyarázni. Nem kellett volna ezt tennie a lánnyal? Dehogyisnem... mikre gondol... Akkor ő halt volna meg... És mégis... Valami őt is égette belülről. Akárhogy próbálta elnyomni az érzést... valami...
Felemelte a lányt, s az ölébe fektette. Bal kezét a feje alá tette, jobbal most ismént a lány hajával játszott. Milyen selymes a haja...
- Semmi baj... - duruzsolta halkan - Igazán kár, hogy belekeveredtünk ebbe a játékba. Ha nem lennénk rákényszerítve... Bármit megtennék érted... Bár... erre sose jöttem volna rá, ha nincs ez a játék. Ironikus, nemde?

"míg meg nem halsz..."
Igen, sejtette, hogy ez már elkerülhetetlen, de mégis olyan különös volt a halál közelsége. Olyan rémisztő. Kellett valaki, hogy ne maradjon egyedül ezekkel a félelmekkel, és így Tesshin ölében feküdve, Himeno kissé megnyugodott, még kissé közelebb is bújt. Furcsa, hogy pont a gyilkosa tart majd ki mellette a végsőkig.
Bár zavarta, hogy szinte már mozogni sem bír köszönhetően a méregnek - mert mi más is lehetett - és a lassú vérveszteségnek. Tesshin most tiszta vér lesz, és magán hordozza majd halálának nyomát.
Ő pedig csak feküdt és lehunyta a szemét. Még mindig fájt mindene, iszonyatosan sajgott, de a halk szavak kissé mintha altatóan hatottak volna rá. De lehet, hogy csak a kimerültség tette... a végső kimerültség, ami hamarosan egy hosszú álomba vezeti majd. Egy nagyon hosszú, talán végtelen álomba.

Akihito és Sayuri miután visszamentek abba az irányba, ahonnan a lány jött a település helyett a hegy nyugati oldalán indultak meg. Egy szót se szóltak egymáshoz. Akihito se igényelte a társalgást, és a lánynak sem volt mondandója. Aztán mikor már messze elhagyták maguk mögött a településről kivezető utat a fiú mégiscsak megtörte a csendet.
- Pihennünk kéne. Húzódjunk be a sziklák közé, és várjunk ott egy kicsit.
- Minek? - kérdezte flegmán a lányt, s hátra se nézve ment tovább. Akihito meghökkent. Ezt pont egy asztmás lány kérdi?
- Mindketten megsérültünk - mondta végül - Még mindig véreznek a sebek, és jó lenne enni is valamit, még egy falatot se nyeltem le, mióta ezen a szigeten vagyunk...
A lány megállt, aztán megrántotta a vállát és hátrafordult. De nem nézett a fiú arcára.
- Jól van...
Ezután több szó nem esett köztük. Kinéztek egy helyet, ahol nehezebben veszik észre őket, igaz kellett kicsit mászniuk felfelé, de találtak egy olyan részt, ahol a sziklák jól takarták őket. Sayuri a lehető legmesszebb ült le a fiútól, s féloldalasan elfordult, hogy azért szemmel tarthassa, de a fiú ne igazán láthasson rá. Akihito nem foglalkozott vele, nekiállt lemosni a sebeit. A lány kicsit zavarban volt. Ilyen közel egy fiúhoz, még ha az nem is figyeli őt... de... nem akaródzott felhúznia a hasán a blúzát. Pedig muszáj lesz a három mélyebb szúrás miatt... Hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, hogy a másik tényleg le van foglalva a saját sebeivel, aztán az ajkába harapott, aztán ő is elkezdte ellátni a sebeket.

Nami remegve ült le a bástya mellé.
- A francba! - morogta félhangosan. Fájtak az új sérülései, de nem ez volt a legnagyobb baj... Elszámította magát. Mégsem olyan jó harcos, mint várta. Vagy... Nobu túl erős... Mit tehetne? Meg kell erősödnie különben meghal a végén vagy... el sem jut odáig. Mivel emelkedhetne a fiú fölé? Gyorsaság... Csak ez az egy lehet a kulcs. A fiú túl erős. Túl veszélyes a fegyvere. Csak, ha többet tud szúrni az idő alatt, míg a fiú egyszer megsebzi, akkor lehet jobb. Meg kell tanulnia jobban tűrni a fájdalmat. És... jobban koncentrálni. Túlzottan elkalandozott a figyelme. Hogy mennyire szépen harcol Nobu, vagy mennyire más jellem, mint gondolta mennyire... Megrázta a fejét. Megint ezen agyal! Legközelebb jobban fog koncentrálni. Most először is azt kell tennie, amit a fiú javasolt. Ellátni a sebeit és pihenni. Aztán... keresni egy házat, ahol ruhát szerezhet... Fenébe, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar szétmegy ez a hacuka... Bár ilyen párbajok utén, ilyen fegyver ellen... Vissza kéne menniük oda, ahonnan jöttek? Kár, hogy már ott nem jutott eszébe ez a ruhakérdés...
Lassan lesétált a lépcsőn. Nobu már várta. Nami szó nélkül előszedte az elsősegélyládát, s mindenki nekiált a maga sérüléseit bekötözni. Mikor összetalálkozott a tekintetük Nami elmosolyodott.
- Szép harc volt.
Nobu lassan bólintott. Leeresztette a kezét, s a lányt figyelve elgondolkozott valamin.
- Hmm? - nézett rá egy idő után érdeklődve a lány.
- Nagyon szép vagy, mikor harcolsz...
Nami nem válaszolt, csak tovább mosolygott.

Rettentő fáradtnak érezte magát, de Himeno mégis dacolt az elalvással. Mi van, ha végül lehunyja a szemét és többé nem nyitja ki? A fájdalom megszűnne, az tény, de vele együtt ő is...
Az érzelmek csak úgy kavarogtak benne. Gondolatai vissza-visszakalandoztak Daisukéhez is - furcsa... eddig minden nap láthatták egymást, de ezután... hát véget érnek az ugratások is minden mással együtt. És persze ott volt Tesshin. Nem is tudta, hányadszor kívánta magában, hogy bárcsak másként történt volna. Ha a fiú nem az ellenfelet látja benne és legyőzi önmagát. Ennyire megbízhatatlannak látszana? Lassan kinyitotta a szemét és a fiúra nézett.
- Miért... - kezdte, de hangja elakadt. Vett egy nagy levegőt, hogy ismét belevághasson. - Miért gondoltad azt... hogy ellened fordulnék?

- Te mindezek után azt akarod, hogy maradjak? - Motoki meglepődött a lány reakcióján. Hogy tud még most is ugyanolyan szemekkel nézni rá? Hiszen megölte egy társukat, és mi a garancia rá, hogy vele nem tenné meg ugyanezt? Gondolatait szóba is öntötte. - Honnan veszed, hogy téged... titeket nem támadnálak meg ugyanúgy?
Hanakot meglepte a kérdés. Motokit tényleg emészthette a bűntudat és önkínzó gondolatai. Milyen érzés lehet? Milyen lehet a tudat, hogy gyilkossá váltál? Alig észrevehetően megborzongott.
- Mert... mert elmondtad mindezt. És ha tényleg bántani akartál volna, akkor nem fogtad volna vissza magad, amikor megleptünk. És... te nem vagy olyan, aki... nem olyannak ismerlek, aki kénye-kedve szerint nekiállna gyilkolászni, Motoki...
A lány szemei elkerekedtek. Csak most vette észre, hogy a keresztnevén szólította a fiút. De neki ugye nem tűnt fel? Ugye?

Tesshint meglepte a kérdés. Keze alig érezhetően megremegett a lány haján.
- Ez... nyilvánvaló, nem? Életben akartál maradni, vagy nem?
Ez volt az első alkalom, hogy egy kis bizonytalanságot is érezni lehetett a hangjában. És mióta Himenoba döfte a kést most beszélt először újra a régi Tesshines hangon, vagy... Nem teljesen úgy, de nem is az előző határozott, kegyetlenül játékos hangon.

- Én nem...
"nem tettem volna ilyet" - Himeno csak gondolatban fejezte be megkezdett mondatát, mikor meghallotta a Tesshin hangjából csengő enyhe bizonytalanságot. Tehát ha kis mértékben is, de a fiú megingott, hogy vajon helyesen cselekedett-e. Ha most elmondja neki az igazat, azzal csak ront a fiú helyzetén, és még nagyobb lelkiismeret furdalást okoz. És különben is... előbb-utóbb valamelyikük úgyis meghalt volna. Hitt benne, hogy innen nincs kiút, és ezért csak egy győztes lehet - abban pedig biztos volt, hogy ő sosem állhatott volna a dobogó csúcsára. Talán mégis jobb így. Ebben a pillanatban valahogy Tesshint sem tudta hibáztatni. A fiú csak életben akart maradni, ahogy mindannyian itt a szigeten. Hiszen még ő, Himeno is szinte gondolkodás nélkül rontott Fujitora és Ichirura. Miért rontson tehát a fiú helyzetén? Azzal a sajátján már úgysem javít. És ha semmit sem jelentett volna a fiúnak, az most nem őrködne itt felette az utolsó percekben, hanem rég magára hagyta volna.
- Ennyire... kezdte ismét - ennyire nyilvánvaló lett volna?
Legalább ennyivel könnyíthetett a másik terhén.

- Nem hibáztatlak - mondta a fiú visszanyerve magabiztosságát - Mindenki ezt csinálja. Csak most én voltam az ügyesebb...
Azért mégiscsak közelebb húzta magához a lányt.
- Fáj...? - nem tudta mért kérdezi ezt. Nem bánta, csak nem találta az okát. Nyilvánvalóan tudta a választ. Himenot akarta vele vigasztalni? Valószínűleg nem... Nem talált magában semmi olyan érzést, ami erre ösztönözhetné. Keze megállt a lány arcán, s megint közelebb hajolt az ajkához.
- Volt benned valami, amit nagyon szerettem... Nem tudom mi... Nem tudom miért... - ismént lágyan csengett a hangja, ezúttal talán őszintén is. De ezt maga sem tudhatta igazán. Csak kimondta, amit gondolt, de nem tudta igaz-e. Nagyon szeretni... Mit jelenthet ez? Megölhet valakit az ember, akit nagyon szeret...? Nem bánta, amit tett a lánnyal.
Himeno szájára tapasztotta az övét, s remélte, hogy ezúttal nem próbálja meg elutasítani.

Himenoból újra előtört a keserűség és öröm egyfajta furcsa kettőse. Ismét belegondolt, hogy még mindig gyilkosa karjaiban van, de még mindig fájdalmasabb lett volna számára a magány. Ezen kívül másfajta fura gondolat is kínozta. Egyre inkább kezdte érezni, hogy talán valahogy jól van ez így. Bár mit is lehet jónak nevezni? És mi a rossz? Az, ha az embert szinte hidegvérrel meggyilkolja valaki? Na és ha ez éppen az, aki szereti? Mennyivel változtat ezen? Nevezhetjük kegyelemnek? Ez amúgy is csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy mindig mindent elszúr. Tesshin hangja is egyre halványabban jutott el hozzá. Bár még értette a szavakat, kellett számára egy kis idő, hogy föl is fogja őket.
És akkor újra érezte a fiú csókját az ajkain. Ismét furcsamód gyengéd volt, még az is, ahogy szorosan magához ölelte. De most nem taszította el magától - nem is nagyon lett volna ereje hozzá. Elmerült a keserűségével teli csókban, arra gondolva, hogy talán ez lesz az utolsó dolog, amit életében tenni fog. És akkor már legyen az valami kellemes, amire érdemes lesz emlékezni... Emlékezni... vajon hova kerül majd? Léteznek majd ott egyáltalán emlékek? A könnyek ismét megindultak az arcán.

Yuuka kissé lehajtotta a fajét, hogy elkerülje a többiek esetleges kérdő pillantásait. Úgy érezte, mintha egy olyan jelenetnek lett volna szemtanúja, ami... valahogy nem tartozott rá. De Benawi szavai úgy tűnt, megtették a hatásukat, mert mintha Natsuki kissé összeszedte volna magát. Előrébb lépett, hogy ne tűnjön fel előző hátrálása, de még mindig konokul a földre szegezte tekintetét.
"Na... és most hogyan tovább? Mit vártok tőlem?" - kérdezte magától gondolatban.

- Ne sírj, Himeno... Hime... no... - végigsimított a könnyáztatta arcon - Én hime-m... Drága-drága hime-m... Nem akarom, hogy szenvedj... Ha képtelen vagy is hinni nekem, de... Szeretlek...
Tesshin elhallgatott. Nemrég még gyötörte a lányt, most mégis... Ez volt az utolsó dolog, amit mondani akart neki. Úgy akarta elereszteni őt, hogy ez az utolsó, amire gondol a lány...

Végül Benawi törte meg a kínos csendet:
- Maradjunk itt és várjunk. Aztán... Meglátjuk... Először próbáljuk meg túlélni... Én is igyekszem összeszedni magam, hogy le tudjak mászni innen. Ha jobban leszek megkereshetjük Shinjit, vagy Tatsuyát... Rendben?
Natsuki lassan bólintott. Mi mást csinálhatnának? Neki semmi ötlete sem volt. Csak azt tudta, hogy... vajon ki kéne mondania? Vett egy nagy levegőt. Aztán kifújta... Nem hinnék el neki. Túl sokat tett korábban... Épp eleget, hogy elveszítse a szavahihetőségét. Üres szavaknak hinnék, amit most halálosan komolyan gondolt.

"Hime..." Furcsa, még soha senki nem szólította így... még senki sem játszott ily módon a nevével. Hime... mint valami mesebeli hercegnő. De a hercegnők sosem halnak meg... ő viszont...mindjárt meg fog...
Talán most utoljára néz bele Tesshin szemeibe, aki épp az imént mondta, hogy szereti. Tényleg így van? Ha nem is, legalább hinni szeretett volna benne, hogy igen, még azok után is, amit vele tett. Erőtlenül felemelte kezét és a fiú felé nyújtotta. Nagyon gyengén és nagyon lassan... érezte, hogy már nem érheti el. Az apró kéz lassan lehanyatlani látszott. Himeno furcsa mosollyal arcán lehunyta a szemeit. Hát ennyi... nincs többé Tesshin, nincs többé Daisuke... nincs többé semmi...

[Maradt: 34 fő.]

Ezúttal Fumi volt az, aki óvatosan kinyitotta az ajtót. Ő azonban valamivel biztosabbra ment, mint Chino, és jobban kitárta a bejáratot, hogy megbizonyosodjon róla, ezúttal nem vár rájuk senki. Most tényleg senki nem volt kint. Fumi nyomában Chinoval kilépett az ajtón. Még indulás előtt sietve átkutattak néhány helyiséget, de csak némi kötszernek megfelelő gézt találtak - ki tudja, talán még jól jöhet.
- Akkor keresésre fel, angyalok - folytatta Chino a nemrég elkezdett szójátékát. Itt az ideje, hogy komolyan Saika nyomába eredjenek. Kezükben fegyvereikkel szinte fedezékből fedezékbe osonva indultak el a településre vezető úton.

- Na jó, most kéne dönteni...
Hiroshi tanácstalanul vetette neki hátát a sziklának, miközben az előttük elterülő tavat szemlélte. A nap sugarai játékos fénnyel ragyogtak a víz tükrén. Két választás állt előttük, ha már elhatározták, hogy a tóhoz, és ezen keresztül keletre mennek.
- Északról... vagy délről...?
Ichiro barátjához hasonlóan gondban volt, így csak a fejét vakargatta.
- Hátööö... szívem szerint azt mondanám, hogy délről, mert az közelebb van, és kevesebbet kell menni, de... ott túl nyílt a terep a tó alatt és szerintem nem csak nekünk van lőfegyverünk. Így én északra szavazok.
Hiroshi az előbb hallottakat fontolgatta.
- Van benne logika... Akkor még kicsit mehetünk a hegyláb mellett, de utána kelet felé fordulunk.

Tesshin a lány keze felé kapta a sajátját, hogy a segítségére siessen. Furcsán nehéz volt, ahogy hozzáért... Megremegett. Hát ennyi volt? Ennyi... meghalni? Csak ennyi? Ilyen egyszerű? Döbbenten nézte a lányt. Semmi sem változott. Ugyanúgy az ölében feküdt. Lassan letette a lány kezét a mellkasára. Aztán óvatosan letette a testet maga mellé a földre. Pár másodpercig, vagy percig? Csendben, értetlenül nézte. Nem történt semmi... Miért? Miért ücsörög itt? Ez csak ugyanúgy egy hulla, mint Akeno a másik sarokban... Lassan felállt. Össze kell szednie a hasznos cuccokat, és eltűnnie. Az a szemét Ichiru elrohant a fele shurikenkészletével. Lehajolt a lányhoz, hogy visszaszerezze azt az 1-2 shurikent, ami benne maradt... Ekkor vette csak észre, hogy csupa vér a ruhája. Most már mindegy... Nem is számít... Újra végignézett magán furcsa szakadások voltak a ruhájá, s alatta kisebb karcolások. Nagyon szorosan ölelte magához a lányt. Szóval... közben megsebezték a saját shurikenjei? Furcsa... Nem is érezte... Miután visszaszerezte és elrakta a fegyvereket, Fujito köpőcsövét is az oldaltáskába tette, meg a töltényeket. Mindent nem tud magával cipelni. A bárdot itt fogja hagyni. De azért Himeno táskáját át kéne nézni, hátha...

Motoki figyelmét nem kerülte el, hogyan szólította őt Hanako, de látta, hogy a lány már így is zavarban van, úgyhogy inkább nem említette a dolgot. Még mindig megrémítette, hogy küzdenie kell magával, de eszébe jutott, hogy épp nemrég ígérte meg, hogy megpróbál vigyázni a lányokra. Nagyot sóhajtott, hogy legalább belső feszültsége egy részétől megszabadulhasson.
- Maradok, hisz már megígértem. De vajon hány óra lehet? Már jó ideje elvesztettem az időérzékem...

Mikomi az órájára nézett.
- 10 óra lesz nemsokára... - felelte - Éhes vagyok... - nézett a nővérére. Halkan óvatosan mondta, tudta, hogy nem vág témába, de... de hát, akárhol is vannak enni kell, na!

Hanako elszakította a tekintetét Motokitól és egyetértően bólintott.
- Én is... kétszer átgyalogolni a sivatagon kicsit sok volt.

Motoki is emlékeztette magát, hogy talán egy szelet kenyéren kívül ő sem sokat evett. Szinte már a gondolatra is megkordult a gyomra. A táskájához lépett és már vette volna elő belőle a kapott kenyeret.

Tesshin nem sok érdekes dolgot talált a lány táskájában. Elrakta a vizet, meg a kenyeret, aztán előhalászott egy kis könyvecskét. Himeno felé pillantott. Aztán leült, s elkezdte lapozgatni. A világ legjobb osztálya... Tesshin elhúzta a száját... Milyen naiv lány... Kifejezéstelen arccal olvasta végig a bejegyzést, akkor is, mikor róla volt szó. Egy pillanatra suhant csak át gyűlölet az arcán, amikor végiglapozva a könyvet állandóan Daisuke oldalán látta a lányt. Hmmm... végül nem mondta el neki, nem mondta, hogy... nem is tudta miért, de... Elmosolyodott. Meg fogja ölni Daisukét. És vele nem lesz olyan kíméletes, mint a lánnyal. Nem ám, drága Hime-chan... A barátod nagyon-nagyon fog szenvedni... Csak második átlapozásra vette észre, hogy egy oldal hiányzik. Himeno valamiért kitépte. Összeráncolta a homlokát. Mi lehetett rajta? Elrakta a naplót, s a lányhoz sétált. Semmit sem talált nála. Kár...

Himeno után Fujito cuccait is átnézte, elrakta az enni- és innivalót, egy szelet csokit, amit talált nála, aztán Akeno holmia felé ment. Azon kapta magát, hogy folyton Himeno felé pislog. Csak egy hulla! A francba már, a Akeno látványa is hidegen hagy! Erőszakkal elszakította a lánytól a tekintetét. Akenonál semmit sem talált, ismént Himeno felé nézett. Fujitot is megöltem... Nem számít semmit, csak még egy hulla... semmi több... Fujito halálát se bánom... Himeno táskájához sétált, s kiszedte belőle a lány felsőjét, amit váltóruhának hozott. Megcsapta a lány kellemes illata. Megrázta a fejét és gyorsan elrakta a táskájába. Csak kötszernek kell jobb híján. Nem jelent semmit... Nem fogom itthagyni, csak azért, mert Himenoé, mikor szükségem van rá. Ez csak egy darab anyag...
A vállára vette a táskáját, s elindult kifelé. Nem nézett vissza. A szeme se rebbent, ahogy elment Fujito holtteste mellett. Vége. És tökéletesen csinálta. Mint mindig.

Tatsuya kezdte kissé idegesítőnek találni a pillantást, ahogy Kenta és Midori meredtek egymásra. Valahogy vállalni kéne az önjelölt békítő szerepét, anélkül,hogy bármelyiket is megsértené. És ha jól sejti, Kenta nem akarja, hogy Midori több információt tudjon meg a tervükről. Hogy véget vessen a szópárbajnak, inkább a lány kezében lévő üveg felé nyújtotta a kezét.
- Köszönöm, majd én elrakom.
Ha Kenta nagyon ellenkezik, max nem használja majd. De ránézve a kötésére, sejtette, hogy egy idő után át fog ázni. Lehet, hogy össze kéne varrni? Hát igen, elég érdekesen hangzana, ha odafordulna Midorihoz és rákérdezne arra, amire gondolt. Végül mégis megtette.
- Nincs nálad esetleg... tű és cérna? - szórakozottan feljebb tolta orrán a szemüvegét.

A lány meglepődött a kérdésen. Aztán rájött mire gondol a fiú.
- Ó te jó ég... öhm.. nem sajnos nincs... jajj... - az ajkába harapott - Az szörnyen fájni fog... De megpróbálhatok szerezni valahonnan. Merre mentek? Utól tudlak érni benneteket.
Kentára sandított, mert sejtette annak reakcióját.
- Én segíthetek nektek! Ha nem bíztok bennem... Akkor persze nem, de... - nagyot sóhajtott - Kérlek, higgyetek nekem, számíthattok rám!
Kenta megadóan megrántotta a vállát. Tatsuyára nézett.
- A tied a döntés, elsősorban a te életedről van szó. Mondd el neki, ha gondolod.
Nem tudta megmagyarázni a rossz érzését. Nemrég még mindenkit megakart menteni. Volt egy-két ember, akiben nem bízott, de Midori nem tartozott közéjük, most mégis... Ennyire nagyot csalódott volna Kohei miatt?

Mikomi felbátorodva sietett beljebb a házba.
- Merre van itt a konyha? - kérdezte Motokit - Süssünk palacsintát!!

Eközben Nami és Nobu is épp tízóraiztak, megvitatva a következő uticélt. Nem akartak visszafelé haladni, de Nami - enyhe pírral az arcán - jelezte, hogy mindenképp szeretne egy házhoz menni. Nobu nem firtatta az okát. A sivatagi ház volt a legközelebb...

Ichiru újra az erdőben volt. Egy fának dőlt, s sebesen szedte a levegőt. Már hosszú percek óta csak így ült. A shurikeneket már kiszedte, de nem volt ereje többre. Most nagy levegőt vett, s előhalászta a korábban begyűjtött növényeket. Jól ismerte őket, több gyógyhatású is volt köztük. Összeszorította a fogát. Fájt minden mozdulat, de így önmagában még nem tudta felhasználni őket. Nekiállt tehát, hogy hasznosítsa a korábban megszerzett tudását. Sose gondolta volna, hogy ekkora hasznát veheti. Csak senki se találjon rá, míg le nem kezelte ezeket a sebeket!

"Na, ezt most megcsináltam..."
Tatsuya a lehetőségeit fontolgatva forgatta a szemét. Ilyen sebbel nemigen jutna messzire, mert újra meg újra felszakadna. De ha ezért most elmondja a tervet... igaz, hogy sokakat meg akartak menteni, de ha Midori esetleg kifecsegi valaki olyannak, akinek nem kéne, komoly bajban lesznek. Azt még mindig nem értette, mi baja van Kentának, hisz a lány csak segíteni akart. Vagy esetleg pont neki kéne elővigyázatosabbnak lennie? Hallotta már párszor, hogy túl naiv, de... egy ember nem változtathat olyan könnyen a természetén. Úgy döntött, csak részben kockáztat.
- Nem messze innen... a keleti hegyek lábánál van az a ház, azt hiszem a G09-esben. Ott fogok várni rád. Ha esetleg nem leszek ott - elgondolkodva az ajkába harapott. - akkor hagyd ott, és menj el nyugodtan.
Ennyi. Ha a lány elutasítja a tervet, majd megpróbál máshonnan szerezni tűt. Ha pedig Kenta akadékoskodik, még mindig tovább mehetnek a hegyekbe, és legfeljebb visszafelé felszedik, amit Midori ott hagyott. Mert hogy nem nagyon fognak a házban időzni, abban szinte biztos volt. Ha egy ideig kibírja, és összeszorítja a fogait, és ezzel életeket menthetnek meg, már megérte.

Midori bólintott.
- Akkor tényleg gyorsnak kell lennem. Szétnézek a településen, és sietek vissza - Kentára pillantott - Vigyázzatok magatokra! Komolyan mondom!
Ezzel délnek iramodott. 11-re vissza kell érnie a településről... Ha ez mégse sikerülne, már csak a másik irányban juthat ki. Bár talán logikusabb is, ha körbemegy, nagyobb területet jár be, jobban fel tudja térképezni a helyzetet.

Rövid pihenőjük után Sayuriék folytatták az útjukat a hegy lábánál. Bár nem akarta kimondani, de hálás volt Akihitonak a pihenőért. Sokkal felfrissültebbnek érezte magát, a tüdeje sem szúrt már. Mégse szólt egy szót se a fiúhoz. Nem miatta kérte, hogy álljanak meg, hanem saját maga miatt. Nem szabad téved következtetéseket levonnia. Mindenki csak magára gondol. Ha valakinek segít, annak is mindig van valami oka. Valamit el akar érni. És ez nem csak ebben a játékban van így. Sayurit különösebben nem rázta meg, mikor kiderült hova kerültek. Az élet is ugyanilyen. Nem tartott jobban az osztálytársaitól, mint egyébként.

Felérve az utolsó szintre Nomiyáék nekiáltak körülnézni. A lépcsővel rögtön szemben egy hálószoba volt két ággyal. Úgy gondolták a legjobb, ha ezt foglalják el amolyan bázisként. Lepakolták a hátizsákjaik. Minami még mindig magánál tartotta a pisztolyt és legszívesebben Nomiya is ezt tette volna a saját fegyverével, de az nem volt az a zsebrevágható típus. Együtt indultak el tovább körbenézni. Jobbra még két szoba volt: még egy hálószoba és egy fürdő. A lépcsőtől balra pedig szintén egy szobát találtak, de kisebbet, mint a másik kettő, ebben csak egy egy volt, meg egy kis szekrény és íróasztal. Olyan kis kuckójellege volt. A folyosó végén viszont kicsit meglepődtek. Egy fém ajtóval találták szembe magukat. Minami lenyomta a kilincset, de egy tompa kattanás jelezte, hogy ide nem olyan egyszerű bemenni. Kérdőn nézett vissza a többiekre.
- Lőjük szét a zárat?
- Fémajtón? - nézett rá bután Nomiya - Normális vagy?
- Jól van-jól van, nem gondoltam komolyan... Ha nem nyílik, hát nem nyílik, akkor más se jutott be oda. Hacsak nem, magára zárta az ajtót... - Kazushigére nézett. Mi van, ha a fiúnak igaza van, és ott benn valaki...? Aztán, majd ha ketten felmentek őrködni a tetőre, a többiek meg a szobákban alszanak szép csöndben kijön és... Megborzongott.

Tesshin a nyílt terepen indult meg, a sziklacsoport felé. Mi legyen a következő célja? Legszívesebben Ichirut üldözte volna, de azonkívül, hogy az erdő felé menekült sokat nem tudott róla. És az erdő nagy, és könnyű benne elbújni. Ráadásul sok időt elszúrt a szentélyben, a fiú már messze járhat. Később majd átfésüli az erdőt, de előbb úgy döntött odamegy, ahol biztosan tudja, hogy osztálytársakra talál. A faház az erdő szélén. Yuki és Shinji. Elmosolyodott. Annyira könnyű volt Yukit elküldenie... Milyen kiszámíthatóak a lányok. Csak el kellett ejtenie azt az információt, hogy hol van Shinji és már rohant is. Eredetileg úgy tervezte, hogy ott helyben megöli Himenot, s aztán utoléri a másik lányt mielőtt eléri a házat. Végül Shinjivel is végez. Szép sorban, egyesével. Aztán... De jobb is így. Legalább Fujito is le van tudva, és Ichirunek sincs már így esélye a játékban. Ha nem ő talál rá, hát majd más. Neki aztán mindegy volt. Bár szerette maga is elvégezni a piszkos munkát, de nem volt irigy. Had szórakozzon más is! Most viszont egyszerre két embert kell legyőznie. Himenoval nála volt az előny, most viszont ellenfeleinél. De most már sokkal gyakorlottabb és elszántabb. Nem fognak gondot jelenteni. Yuki csak egy hisztis liba. Shinji meg... El van foglalva azzal, hogy ő milyen tökéletes... Hehh... Lányok bálványa mi? Lesz majd sírás, mikor bemondják a nevedet...

Midori gyorsan rápillantott az órájára mielőtt belépett volna a 11-től tiltottnak nyilvánított zónába. Fél 10... Még van ideje. De Tatsuyával akármilyen lassú is lehet haladni, biztos, hogy a két fiú már a házban van. Erőltetett tempóban jött eddig, de nem futott. Spórolnia kell az energiáival. Biztos volt benne, hogy nem fogják megvárni a fiúk... Dehát túl nyilvávalóan lehetetlen helyet adtak meg találkozási pontnak. Na mindegy, ő megígérte, megcsinálja. Aztán majd meglátja, mi lesz. De ha már így alakult, most nem fog úgy rohanni. Szerez fegyvert és feltérképezi a települést. Biztos volt benne, hogy több osztálytársa is kiválasztotta ezt a helyet.

Kentáék a házhoz közelebb érve meglepetten konstatálták annak állapotát. Félig le volt égve. Kérdőn nézett társára.
- Most mi legyen? - aztán meg is adta a választ - Muszáj lesz bemennünk, ha már idehívtuk Midorit...

Himeno végigfeküdt a kanapén, s a plafont bámulva gondolkodott. Kaori a másik szobában volt és aludt. Furcsa mennyire megbízik benne. Csak azért, mert megnyugodott, hogy elmentek a másik két lánytól? Soranohoz és Natsukihoz képest elsőlátszatra persze Himeno nem tűnt egy túl nagy veszélyforrásnak, mégis... Ez nem egy olyan játék, ahol bármi is elhanyagolható lenne. Megmarkolta maga mellett a nemrég talált "fegyvert". Ha Kaori tudná, miért jött végül mégis utána... Most már van is mivel harcolnia, ám közben... Sose gondolta volna, hogy a banda egy tagjának lehetnek ilyen érzései is... Kaori annyira szomorú... Valahogy... Himeno már nem is akart bosszút állni rajta. Illetve eddig sem azt akart, csak... Úgy gondolta Kaori egyszer már kishíján megölte, vagyis hozzásegített, szóval... Ha túl akarja élni jobb Kaorit gyorsan kiiktatni, nem? De most már... Nem volt szíve hozzá. Kaori nem is olyan lány. Ha megölné, akkor ő lenne a gonosz, nem pedig fordítva.

"Palacsintát... most?" - Motoki értetlenkedve vakargatta a fejét, de végül az egyik ajtóra mutatott.
- Öhm... ha jól láttam, ott, bár annyira nem néztem körül.
Hanako közben elővette a kapott palacsintasütőt és húga felé nyújtotta, mire a fiú még értetlenebb fejet vágott. Hanako először nem értette, mi a baja, de azután kis híján elnevette magát.
- Ó, hogy ez? Ne félj, nem hurcolok magammal mindenhova egy palacsintasütőt. Ez éppenséggel a fegyverem. - azzal ismét Mikomi felé fordult - Segítsek?

Tatsuya elhúzta a száját. Eddig sem nagyon állt szándékában várakozni, nehogy épp az ő gyengesége miatt ne sikerüljön időben, amire készültek, de így legalább már volt valami oka rá, hogy ne várjon túl sokat a lányra.
- Nem muszáj, azért mondtam, hogy hagyja itt, ha esetleg talál valamit - mondta végül Kentának. - De ha már itt vagyunk... megkockáztassuk, hogy benézzünk? Tudom, hogy betegesnek tűnhet, de érdekel, mi történhetett itt... csak mert abból a vékonyan szállingózó füstcsíkból meg az égett szagból látszik, hogy nemrég történt.
Tétován közelebb lépett pár lépést, de már vette is kezébe kalapácsát - nem nagyon tudta eltakarni az arcán átsuhanó undort. Miért akarja annyira megnézni azt a házat? Titkon reméli, hogy megint harcba keveredik? Legszívesebben fejbe verte volna magát a kalapács nehéz fejével, hogy elűzze a rátörő izgalom érzetét. Nem, egyszerűen nem csinálhatja ezt tovább! Persze, Kohei rájuk támadt, és valahogy meg kellett védeniük magukat, de bárkire nem fog csak úgy rárontani! Hiszen épp azért mennek Kentával a hegyre, hogy valami kiutat találjanak innen. Jajj, Tatsuya, szedd már össze magad!

Kazushige figyelmét nem kerülte el Minami pillantása. Hmmm, valaki végre hisz neki, és megfontolja, amit mondott? Ritka alkalom, egyszer majd meg kell ünnepelnie! Nem sokat gondolkodva azon, mit tesz - valóban egyáltalán nem gondolta át - az ajtóhoz lépett, és bekopogott. A fém párszor megkondult, de nem érkezett válasz. Hátrafordulva a többiek értetlenkedő arcát vette észre, és zavartan vállat vont.
- Most miért? Ha van bent valaki, már úgyis tudja, hogy itt vagyunk... így talán azt hiszi, hogy mi is tudunk róla.
- Te nem vagy normális - forgatta Ami a szemét.
- Tudom. De gondolj bele, normálisan milyen unalmas lenne a világ!
Ami inkább válasz nélkül hagyta.

Hayate hitetlenkedve hallgatózott. Az alatta lévő szintről hangokat hallott, majd valami furcsám búgó mély hangot. Ezek meg mit művelnek? Még jobban magukra akarják vonni a figyelmet? Eléggé megszívnák, ha most más lenne a toronyban. Megcsóválta a fejét és kényelmesen hátradőlt. Remek, most már legalább tudja, hogy nincsenek messze.

- Őszintén szólva én is szeretném tudni mi történt itt - felelte lassan Kenta - De én megyek előre...
Azzal óvatosan be is lépett. Elsőként konstatlálta, hogy ez a szoba még rosszabbul néz ki, mint a ház kívülről, aztán kilépett jobbra, hogy Tatsuya is beléphessen. Ekkora látta meg Chiyo megégett holttestét.
- A picsába... - szalad ki a száján.

Haruka és Shouri az erdő vonalát követték, amíg csak lehetett. A fiú kezében végig ott díszelgett a GPS, hogy véletlenül se lephessék meg őket - egy ilyen játékban az nem lett volna túl szerencsés rájuk nézve. Töretlenül haladtak kelet felé, igazi csapatként dolgozva össze. Keveset beszéltek, de most nem is ez volt a lényeg. Végre megtalálták egymást, és egy ideig nem is kell elválniuk.
Shouri jelen pillanatban tökéletesen elégedett volt, hisz Haruka ott volt az oldalán, és így már valamilyen szinten távolsági fegyvere is van. A lány nem tartott Tatsuyával, pedig bizonyára találkoztak, mikor kijöttek. Shouri elvigyorodott. Kíváncsi lett volna a kis tanárok kedvence arcára, mikor majd észreveszi, hogy Haruka őt választotta és mellette harcol. Persze az már késő lesz számára.

Tatsuya Kenta káromkodásával szinte egyszerre lépett be a kissé leamortizált szobába. Először azt hitte, hogy a kifejezés valamiért neki szól, de azután ő is észrevette Chiyo megkínzott testét és orrát megcsapta az égett hús szaga. Alsó ajkába harapva az ajtótól nem messze megtorpant, eddigi izgalma elszállt.
- Most már még kevésbé van kedvem itt maradni... - csúszott ki a száján. - Szegény lány, nem lehetett túl fájdalommentes számára.
Ki lehetett képes ilyesmire? Tényleg kifordult magából mindenki, ha ilyet tesznek egymással. És különben is, milyen fegyver volt ez, lángszóró vagy mi? Ezek a játékkészítők tényleg betegek...

- Húzzunk innen! - mondta gyorsan Kenta. Aztán eszébejutott, hogy pont ide hívták Midorit... De most már nincs mit tenni... Nem tudnak szólni a lánynak, hogy mégse... - Majd visszafelé menet még... hát... eldöntjük benézünk-e...
Elindult kifelé, közben hátrapillantott Tatsuya követi-e.
- Fel vagy készülve egy kis hegymászásra?

Hiroshi és Ichiro megilletődve szemlélte az előttük elterülő tájat.
- Hát ez... jó kis susnya... - nyögte ki Ichiro a sűrű aljnövényzetet vizsgálgatva.
- Te mondtad, hogy északra jöjjünk.
- Persze, most megint én vagyok a hibás, mi?
- Ahogy mondod - felelte a lehető természetesebben Hiroshi. - Épp ezért te mész előre, hogy meglássuk, van-e ott csalán.
- Hogy szakadnál meg...! - Ichiro kelletlenül indult meg a bozót felé. - Örülhetsz, hogy nem rövidgatya van rajtunk, basszus...
Hiroshi pár pillanatig elégedett vigyorral hallgatta társa káromkodásait, majd ő is elindult.
- Jéé, milyen jó kis ösvényt törtél ide, Ichiro!
- Kapd be...!

Kenta hangjára Tatsuya is magához tért. Végre elszakította tekintetét Chiyoról és bólintott.
- Igen, mehetünk... és csak reméljük, hogy Chiyo gyilkosa nem arra ment...

- Legalább a lángszórót itthagyta - nyögte Kenta. Ezután már nem sok szó esett köztük, csendben másztak felfelé a meredek ösvényen. Néha aggódva Tatsura nézett, hogy nem kell-e megállniuk, de úgy tűnt Tatsuya semmiképp sem szeretné, hogy Kenta azt érezze, hogy miatta hátráltatódik a terv. - omfg, fogalmazás XD - Egy nagyobb szakasz megtétele után ültek le csak kicsit pihenni, Kenta gyorsan ki is használta ezt az időt arra, hogy igyon egy korty vizet.