7. - Útban a szabadság felé

- Jó... van valakinek olyasmi kívánsága, hogy elöl akar menni, vagy mindenkinek megfelel ez így? - kérdezte Eizan, miközben kilépett a toronyból és a többiekhez fordult - Bár lényegében... jelentéktelen, de azért hátha...
Az előttük futó meredek utat fürkészte, hátha meglátja Daisukét a sötétben, de nem igazán ment neki.
- Nos... én nem látom... Valaki élesebb szemű? Vagy induljunk el, és valamikor csak belé botlunk?

- Nem csodálom... azok után, ahogy az elején viselkedtem... Teljesen ellentétben állt azzal, amit Tatsuyának ígértem... De már mindegy... - Haruka megrázta a fejét, mintha csak el akarna űzni egy gondolatot, majd újra elmosolyodott - Azért te sem vagy semmi, hallod... Hipp-hopp, jön Kenta a laptopjával és már fel is törte a kormány valószínűleg azért elég jól védett rendszerét, és kiiktatott jó pár számunkra kellemetlen tényezőt. Mondjuk az eshetőségét, hogy bármikor felrobbanhatunk. Azért ez is valami, nem gondolod?
Ő is a monitorra nézett, és Daisuke pöttyét kereste.
- Nem is mászik rossz tempóban... Szerinted még most próbáljam hívni a többieket, vagy majd csak ha találkoztak vele?

Benawi közelebb húzta magához a lányt.
- Jó ezt hallani, mert én mindenképp veled szeretnék maradni. Megvédeni amíg csak... szükséged van rá. Tehát, ha úgy alakul. Kérlek csatlakozz Ichiruhöz és hozzám! Még fogalmam sincs, mihez kezdenénk, de... Szeretnélek magam mellett tudni! Akárhol is kell lennünk ebben a világban... És ha kijutunk külföldre valami csoda folytán... ott végre biztonságban leszünk. Egy szabadabb helyen, ahol nem kell minden nap rettegnünk, ahol jövőnk is van. Biztos nem lesz könnyű, nem nagyon nehéz lesz, de... nem fogok meghátrálni! Ha itt vagy nekem, akkor már minden okom meg van, hogy kitartsak. Úgyhogy ki is fogok!
Elvörösödött, ahogy mondandója befejeztével rájött, milyen hevesen is beszélt. Messze van az még! Előbb jussanak ki!

- Azt nem én iktatam ki, hanem Ichiruék - legyintgetett Kenta - Egyénként meg... nélküled ebbe a szobába se jutottam volna be. Szóval én... Csak ez az egy jó megmozdulásom volt, de... minden mást elszúrtam... nem kicsit... - felsóhajtott - Bár hasznosabb lehetnék!
Rájött, hogy már megint csak panaszkodik. Mint egy lány, komolyan! Mint egy hisztis nő... Gyorsan megrázta a fejét, és inkább válaszolt Haruka kérdésére.
- Jobb még most. Ha valami nem stimmel Daisukével, tudjuk legalább, hogy a telefonos kapcsolat él, és tudnak szólni nekünk a helyzetről... Aggódom egy kicsit... Hova siet ennyire ez a srác? Egy ilyen helyre!

Yuuka csillogó szemekkel itta Benawi minden szavát, és amilyen meggyőzően beszélt, úgy érezte, el is hiszi mindet. Hitte, hogy tényleg sikerül eljutniuk arra a helyre, ahol már nem kell tovább rettegniük a kormány üldözésétől és hitte, hogy mindez meg is valósulhat anélkül, hogy elveszítse Benawit. Amilyen messzire eddig eljutottak, most már sikerülnie kell! Hiába mondják, hogy csak most jön a neheze, ténylegesen kijutni innen, de már annyira elképzelte, milyen lesz teljesen szabadon... Úgysem hiányolja majd otthon senki sem...
- Sikerülnie kell - bólintott határozottan. - Egyre inkább érzem, hogy ki akarok és ki is fogok innen jutni, és nem egyedül. Muszáj hinnem benne...

- Menjünk! - mondta röviden Natsuki begyorsítva a lépteit - Addigis haladunk, és nem kerülhetjük el.
Ichiru csak némán követte a kettőt. Vajon Benawiék mit csinálnak fenn? Egészen kezdtek összemelegedni Yuukával... Most, hogy nincs ott, hogy zavarja őket, lehetséges, hogy...? Áh, azt csinálnak, amit akarnak! Őt aztán nem érdekli... Mért is érdekelné? Benawi nagykisfiú... Tudja mit csináljon... Vagy...? Nem, ebben igazság szerint erősen kételkedett. Ő maga sem tudja, mit kezdene egy hasonló helyzetben. Bár kezdetnek... nem kaszaboltatta volna össze magát...
- Lassan kipróbálhatnám, fel tudom-e hívni Harukát - nézett a telefonjára Natsuki.

- Szerintem hasznos vagy... - mondta Haruka, és mielőtt Kenta válaszolhatott volna, már vette is elő a telefont, hogy tárcsázza a lenti csapatot. Csak vegyétek föl, gyerünk... Ami pedig Daisukét illeti... vagy túl határozott - nem akart emlékezni, kinél látott ilyet utoljára - vagy olyan... mintha a halálba rohanna. Különös... Bár Daisuke kicsit mindig is az volt.
- Gyerünk már... - kopogott ujjaival türelmetlenül - Ehh, kicsit lassan tárcsáz be...

Benawi nem akarta lelombozni a lány jó kedvét, de megint valami aggasztó gondolat fészkelte be magát a fejébe... vagy most... inkább tartsa meg magának? Hiába rontja el ezzel a kedvét, képtelen volt csendben maradni, meg kellett bizonyosodnia róla.
- De ha... még se úgy jönnek ki a lépések... Ígérd meg, hogy ha nem tudok melletted maradni, akkor is kitartasz! Szertnék biztos lenni benne, hogy te rendben leszel! Ez nem jelenti azt, hogy én nem... nem jelent semmit, csak... csak te tarts ki nélkülem is! Persze nyilván mindent megteszek, nyilván életben akarok maradni, de... ez nem csak tőlem függ. Vannak egy páran, akik az ellenkezőjét szeretnék. És én nem tudok olyan könnyedén mozogni ezzel a sebbel...
Óvatosan elengedte a lányt. Most már tényleg aludniuk kéne, amíg még nyugodtan megtehetik. Nem mintha rossz lenne beszélgetni, de... Már nagyon fáradt volt.

- Váááh! - Natsuki ijedten szorongatta meg a kezében a készüléket. Az pont akkor csörrent meg mikor hívni akarta Harukát. Gyorsan felvette.
- Hello, na minden rendben? - szólt bele. Biztos, ami biztos nem mondott se nevet, se semmi fontosat, hátha Matsuéék piszkáltak bele...

Yuukában ismét kissé alábbhagyott az örömérzet. Túlságosan elragadtatta magát, pedig ez tényleg nem egyszerű, valóban nem csak tőlük függ. Az ő sebe Benawiéhoz képest nem olyan súlyos. Fájni fáj, de közlekedni eddig nagyon úgy tűnt, viszonylag rendesen tud vele. Viszont Benawi... valószínűleg még nem nyerte vissza az erejét. Idegesen rágcsálta a szája szélét, és nagyon nehezen esett kimondania, de végül megtette.
- Ígérem...
"De remélem, nem kerül sor rá, hogy be is kelljen tartanom..." - tette hozzá gondolatban.

Haruka elégedetten elmosolyodott.
- Mi az hogy! Ezek szerint tényleg működik, remek! Reménykedjünk benne, hogy akkor tényleg kiterjed az egész szigetre is. Így a monitort nézve valószínűleg már elég közel vagytok Daisukéhoz, szóval figyeljetek rá. Na akkor kilépek és hívlak, ha van valami. Sok sikert!
Megkönnyebbülten dőlt hátra.
- Úgy tűnik, tényleg sikerült... Gáz lett volna, ha nem jön be...

- Köszönöm - mosolygott a lányra Benawi - Na jó... próbáljunk meg aludni kicsit... Pár óra és visszaérnek a többiek akkor meg... Gyaloglás, harc-harc, gyaloglás... - nagyot ásított - Tiszta zombi vagyok már...

- Mmmm. Klassz! - Natski elégedett cicaarcot vágott - Működik. Amúgy Haruka szerint mindjárt összefutunk Daisukével! Jó egy ilyen kis zsebrevágható jósnő mi? - vigyorgott a fiúkra - Hmmm... A srác meg... szép tempóban halad, hova siet vajon?
Elgondolkodva hozzáérintette a kezét az övébe tűzött egyik rapierhoz. Vajon kell majd használnia? Remélte, még ha igen is a válasz, nem most azonnal... Épp elég gondban lesz, ha Nami ellen harcolnia kell, nincs szüksége még egy dilemmára. Ráadásul, ha Nobuékkal összefutnak... még a Kaorinak tett ígéretét is meg kell szegnie! A francba! Túl könnyen hazudott a lánynak. Nem gondolta volna magáról... Sosem fog megbocsátani, igaz? Mindegy hány évet élnek még, ha ki is jutnak, és együtt menekülnek is egy távoli országba... soha, de soha nem fog megbocsátani ezért... Sajnálom Kaori, de... ha ezért örökre meg is gyűlölsz meg kell mentenelek... téged is és a többieket is. Még, ha a mi Namink is áll ennek az útjában...

Hajnali három, mi? Mintha nem lenne elég bajunk, elvettek tőlünk még egy órát.
Nobu aggódva kúszott közelebb Namihoz. Fel se ébredt Matsue nem kívánatos hangjára... A lány halkan szuszogott. Leült mellé, s az megérezve, hogy a válluk összeér a fiúhoz döntötte a fejét. Nobu elmosolyodva átkarolta, és szelíden simogatta a haját, hogy azért fel ne ébressze. Hogy kifáradt szegény! Pedig lassan muszáj lesz felébresztenie. El kell tánniük innen. Túl közel vannak Hiroshiékhoz. És még rajtuk kettejükön kívül 20-an életben vannak... A felén sincsenek túl! És akárhogy is szépítjük a dolgot súlyosan megsebesültek. Hányan járkálhatnak még lőfegyverrel? Pozitívum, hogy eddig még nem hallott fegyverropogást, de... Mennyi esélyük van így? Talán jobb is lenne, ha feladnák. Szép lenne, mert... akkor együtt maradhatnának, még ha ez azt is jelenti, hogy egyikük sem élheti túl, de... nem árulták el egymást. Mert, amit terveztek az akárhogy is nézzük, megegyezés vagy sem, de megölni a másikat... az árulás. Ha előre leegyeztetett és elfogadott árulás is. Egy életet kioltani az... bárhogyis szépítjük mindig ugyanaz.

- Jó ötlet - mosolygott vissza Yuuka, és igyekezett elhitetni magával, hogy ha úgy alakulna, tényleg lenne ereje betartani az előbb tett ígéretet. Mert ebben közel sem volt olyan biztos, mégsem tudta nem megígérni - Én sem sokat aludtam, meg idegen helyen amúgy is nehezebben tudok. Jó éjt... vagyis hajnalt... vagyis szép álmokat...!

Benawi végigfeküdt az ágyon, s magához ölelte a lányt.
- Neked is szép álmokat!

- Akkor már tényleg mehetünk - bólintott Eizan - Na, hát csak sikerült összehozni a kommunikációt!
Továbbmentek lefelé a sziklás ösvényen, majd egy idő után a fiú újra megszólalt.
- Szerintetek szóljunk neki, hogy "Hé, Daisuke, itt vagyunk!", vagy valami hasonló? Vagy valamikor csak szimplán találkozunk?
- Felesleges - hallatszott egy hang kicsit még lentebbről, és Eizan Daisuke hangjára ismert benne. Óhh, ez gyors volt... Futott ez a srác, vagy mit csinált? - Az a Daisuke történetesen hallja és már tudja, hogy itt vagytok. Csak éppen azt nem sejti, honnan a francból tudtátok, hogy ő közeledik, vagy hogy miért jöttetek elé. Nem mintha számítana, de kicsit talán érdekli...
Ez a hang... Eizannak eszébe jutott korábbi találkozása a fiúval az erdőben, mikor piszkavasat szegezett a torkának. Mit is mondott akkor? Nem öllek meg... egyenlőre... Biztató... Remélte, hogy a srác most sem akar rátámadni.
- Izé... megtaláltad, akit kerestél...? - nyögte ki jobb híján Eizan.
Daisuke szemei mintha összeszűkültek volna, majd kelletlenül válaszolt.
- Meg... De inkább a kérdéseimre válaszolj, ha már ilyen szépen megint összefutottunk.

Natsukit valahogy nyugtalanította valami Daisuke hangsúlyában. Kicsit előrébb lépett.
- Majd válaszolunk, ha jónak látjuk - mondta neki - De előbb inkább azt áruld el, minek jössz egyes egyedül a legfeltünőbb helyre! Ennyire biztos vagy magadban?
Szigorúan fürkészte a fiú arcát. Mitől ilyen fene nyugodt?!

Yuuka jólesőn bújt hozzá Benawihoz. Hát... lehet, hogy most nem pont az idegen hely miatt alszik majd el nehezebben, hanem mert zavarban van. De nem érdekelte, hogy ég az arca. Úgy érezte, vigyáznak rá, és erre most nagy szüksége volt.

- Hehh, biztos? - ízlelgette a szót Daisuke - Akár... A kérdés az, miben biztos. Mert sok minden lehet biztos egy ember számára... az én esetemben... szerintem másként kéne értelmezni a szót, mint ahogy te gondolod. Igen, ha már ezt használjuk, akkor igen, talán biztos vagyok, csak nem feltétlenül magamban. Tudod, nemrég gondoltam egyet, és erre indultam el. Hogy miért? Ki tudja...
Most szándékosan csinálja ezt? Szándékosan ad kitérő válaszokat, csak hogy hergelje, provokálja őket? Azt hiszi, majd ettől rárontanak? Miért...? Tényleg ennyire meg akar halni...? Gondolatban szokás szerint megrántotta a vállát, majd elhúzta a száját. Tisztára, mint egy depressziós... pedig ő nem az, nagyon is nem... Nagyon is kíváncsi, hogyan alakulnak majd most a dolgok.

Hayate egy nagy sziklán üldögélt, és a tőle nem messze lévő házat fürkészte. Az erdő fái sem voltak messze tőle, és ha világosabb lenne, talán láthatná a szentélyt is, ahol nemrég járt. Mondjuk meg kell hagyni, nem volt túl szívderítő látvány. Három halott, de már mindük nevét beolvasták. Egyre kíváncsibb lett, hányan szálltak be a játékba, hányan felelősek mindezért. Elgondolkozva vizsgálgatta a kezeit a sötétben. Nem tapadt hozzájuk vér. Még nem... Most nem...
Felsóhajtott és hátradőlt a sziklán, hogy ráláthasson a holdra. Nehezen, de lassan mégis belátott magában valamit... hogy hálás volt ezért a Programért...

Natsuki nagyokat pislogott. Oké... most ebből a pár mondatból, alig értett meg valamit... Direkt hülyíti őket? Tanácstalanul nézett hátra a többiekre. Ichiru épp zsebrevágott kézzel rugdosta a kavicsokat. Ne már! Itt mindenkit ennyire érdekel a... a... probléma?
- Khhm... Oké... Lehet, hogy hajnal van, álmosak vagyunk meg minden, de... - igazgatta a haját zavartan - ... de azért haladni kéne, nem gondoljátok?
Ichiru megrántotta a vállát.
- Te akartál annyira jönni, én csak hallgatom, hogy mit beszélgettek...
"Hát ez... hülye..." gondolta Natsuki. Most már mindenki vele szórakozik? Nagyot sóhajtott.
- Ömmm... és te most... mit tervezel? - kérdezte bizonytalanul - Azzal, hogy idejöttél, és most hogy összefutottunk... most mi lesz? - nézett rá érdeklődve. Vajon harcolni akar ennyiük ellen? Nem, az a fontosabb kérdés, hogy ha nem lennének nyilvánvalóan többségben akkor rádtámadt volna-e valamelyikükre. Mert mégse köszönthetik azzal, hogy hello ott a torony, menj csak nyugodtan, Kentáék már várnak. Valahogy mégiscsak rá kéne jönniük bízhatnak-e benne? Nem kezd-e majd el... valami valami hülyeséget csinálni fenn... Mondjuk rátámadni valakire... Mik lehetnek Daisuke céljai? Nem túl... közlékeny, az biztos!

Nami arra ébredt fel, hogy borzasztóan fáj a sebe, óvatosan mocorogni kezdett, hátha, valamelyest múlik az érzés, ha máshogy ül, de ez nem sokat segített. Megvizsgálta a kötést, s hamar rá kellett jönnie, hogy az szépen átázott. Dühösen fújva hajtotta hátra a fejét. Mennyi idő alatt? Mennyit aludt?
- Ó, felébredtél? - hallotta maga mellől Nobut - Nem vagy jól?
- Nem igazán - nyögte - Mennyi az idő?
- Három múlt. Illetve igazából csak kettő, de óraátállítás volt. Fel se ébredték rá, mikor Matsue bemondta...
Nami halkan felnyögött.
- Ezt szépen megszívtam... Nem gondoltam volna, hogy ennyire... Cccc... Át kéne kötni a sebem...
Nobu ijedten húzta ki magát, és megvizsgálta a lány sebét. Ó hogy az a...! Eszébe sem jutott, hogy ez át fog ázni! Milyen állat, figyelnie kellett volna rá! Ennyire nem lehet álmos, hogy ilyet elfelejt!
- Nami ezt...
- Nyugi, jól vagyok - legyintett a lány - Kicsit gyengének érzem magam, de...
- Nem az, ezt... szerintem össze kéne varrni. Már elsőre is azt kellett volna...
A lány felszisszent.
- Ugyan már! - legyintett - Csak kösd át még egyszer, ennyi elég!
- Nem, nem elég, azt akarod, hogy elvérezz?!
- Túlaggódod a dolgot - vágta rá a lány. A fiú megrázta a fejét, s a lány táskájálrt nyúlt.
- Egyáltalán nem. Maradj nyugton! Ez nem vita kérdése, összevarrlak!
Nami ijedten nézett rá.
- Könnyű azt mondani! Tűt akarsz szurkodni belém érzéstelenítés nélkül?! Nem is vagy orvos! És nem is biztos, hogy jól fogod tudni fertőtleníteni és... és... Nobu, kérlek... figyelsz rám egyáltalán?!
Aggódva figyelte a fiút. A francba, kár volt szólnia! Ez pokolian fog fájni!

Daisuke úgy tett, mintha erősen gondolkodna a kérdésen. Gondolatai viszont teljesen máshol jártak. Hárman vannak egy ellen, igaz? És valamilyen módon számítottak is rá. Mikor meghallotta, hogy őt emlegetik, egyből azt hitte, hogy amint idejön hozzájuk, rárontanak. De... nem ez történt, nagyon nem. Viszont akkor mit akarhatnak tőle? Eddig nem nagyon tűnt úgy, hogy csak úgy elmondanák. Hmm...
- Mi legyen? - kérdezte végül - Mármint most itt állunk négyen, épp egy nem túl érdekfeszítő párbeszéd közepén tartunk, és mind arra várunk, hogy történjen valami, hogy csináljon valamit a másik. Részemről folytathatjuk ezt is, vagy például elmondhatjátok végre, mi folyik itt.
Eizan töprengve nézett a többiekre. Ez a srác... készebb, mint gondolta. De ha most itt hagyják, ha akar, úgyis felmegy a toronyhoz. Ha ők mennek vissza, amilyen hülye, úgyis követi őket. Hát ő leütni nem fogja, az biztos. És nem úgy tűnik, mint aki támadni akar. Őt is elengedne a múltkor.
- Natsuki... - vonta kicsit hátrébb a lányt - Tudom, hogy elég furcsa a srác, de ha támadni akarna, már megtette volna. Én összefutottam vele az erdőben és hát... Nos, ő volt előnyben, mégis elengedett, nem akart harcolni. Szerintem akár el is mondhatjuk... ha csak nem hülyült meg túlságosan azóta...

- Daisuke megállt... - állapította meg Haruka - Szóval szerintem megtalálták...
Arcán ekkor furcsa kifejezés jelent meg és a homlokára csapott.
- Basszus, Kenta...! Csak most esett le, hogy mit jelent az, hogy nem látjuk őket így, hogy lekerültek a nyakörvek! Fogalmunk sem lesz így térkép alapján, mikor hol járnak, vagy hogy esetleg esett-e valami bajuk... Jó, persze ott a telefonos kapcsolat, de folyamatosan nyomon kell követniük, melyik zónában vannak, hogy én is figyelhessek rá, kitől milyen távol vannak. És ha megszakad egyszer a kapcsolat... hát akkor... szarban leszünk.

- Na igen - húzta el a száját Kenta - Gyakran hívd őket, hogy tudjuk midnig hol járnak. És ha... mondd meg neki, hogy ha sokáig nem hívjuk őket, akkor ők csörögjenek ránk. Ha pedig nem tudnak elérni... azonnal jöjjenek vissza! Nem kockáztathatjuk meg, hogy még őket is elveszítsük!
Kíváncsian figyelte a monitort, amin persze az ég világon semmit sem látott, csak Daisuke magányos pöttyét. Vajon rendben megy a beszélgetés? Egyáltalán... ugye semmiképp sem harcolnak? Nem, Eizan nem olyan hülye... Nem hagyná, hogy egymásnak essenek, bármi is történjen.

Natsuki fürkészőn nézett Daisukére, aztán felsóhajtott.
- Jól van, legyen... Azért tudtuk, hogy jönni fogsz, mert... Fenn a toronyban van egy jó kis számítógépünk. Jelez mindenkit merre jár, él-e még... kompletten az, ami Matsuééknek van. És mellesleg... - a nyakára mutatott, s kíváncsian figyelte a fiút, mikor esik le neki a különbség.

Hayate furcsa félálomban figyelte a holdat, és olyat tett, amire nagyon régóta nem volt ideje. Emlékezett...

Hirtelen maga előtt látta közel tíz évvel ezelőtti önmagát, az öt-hatéves Hayatét. Amint apja tekintélyt parancsoló alakja fölé magasodik, ő pedig kérdő szemekkel néz rá.
- Miért? – hallotta saját vékony hangját – Miért nem mehetek én is játszani a többiekkel?
- Mert túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy ilyen senkikkel törődj – jött a hűvös válasz. – Talán elfelejtetted, hogy ma is edzésed van?
- De hát minden nap valamilyen edzésem van! Így sosincs időm semmire, amit szeretnék!
- Jegyezd meg jól, mert utoljára mondom: te semmit sem szeretnél! Azt teszed, amit mondanak neked! Nem akárki fia vagy, úgyhogy ehhez tartsd magad! – hallotta, hogy apja hangja egyre idegesebb lesz, mégsem törődött vele.
- Ez nem igazságos! A többiek egy csomót játszanak meg hasonlók, én meg… én még azt sem tudom, milyen is igazából a játék!
Reflexek ide vagy oda, csak akkor vette észre a közelgő pofont, mikor már késő volt. Az ütés erejétől megroggyant a térde, és könnyes szemmel nézett fel apjára, miközben kezét az arcán vöröslő foltra szorította.
- Nem erre születtél – szólt ismét a hideg hang, majd apja hátat fordított neki és egyszerűen magára hagyta a szinte üres, sivár kis szobájában.

Akkor nem értette, miért bánnak vele úgy. Azt csak azután látta át… miután először részesedett abban a kegyben, hogy tegyen valamit a családjáért. Akkor jött rá, hogy miért zárják el szinte teljesen a külvilágtól. Ki akartak ölni belőle minden érzelmet. Mindent, a hűséget kivéve.

- Rendben - értett egyet Haruka - Megvárom, amíg eldől a Daisukés kérdés, utána hívom őket. Hátha mégis forró a talaj a lábuk alatt és nem akarom megzavarni őket. Bár... ha nagyon akarnánk, úgyis megtudhatnánk, mi történik, Daisukén még van nyakörv.

- Ó... - vakargatta az állát Daisuke, majd Natsuki mozdulatát követve a saját nyakához közelítette a kezét. Egy pillantással gyorsan ellenőrizte a másik két fiú szintén üres nyakát - Oké... nincs rajtatok, tehát nem robbanhattok föl, gondolom. És van a gépetek is mellé, hmm... De ez mégis mire jó nektek?
Eizan zavartan nézett a többiekre.
- Hogy-hogy mire? Gondolj csak bele! Lekerült rólunk a nyakörv, nem tudnak nyomon követni, nem árthatnak nekünk közvetlenül. Tudjuk, ki merre van. Szerinted?
- Én csak azt látom, hogy még mindig a szigeten vagytok.
- Nos... igen. De folyamatban van a többi része, ám... ezt inkább ne így szóban. Tudod a nyakörveddel simán lehallgatnak minket még most is.
- Igen? - kezdte vizsgálgatni Daisuke a nyakában lévő fémet, mintha először látná - Akkor szeretnék üzenni valamit nekik... Kapjátok be - mindezt továbbra is megszokott nyugodt hangján közölte.

Hayate összerezzenve ült fel az emlék hatására. Azután a nap után egyre kevesebbet látta apját (főleg mert az egyre feljebb haladt a ranglétrán, és még annyi ideje sem volt rá, mint addig), anyját pedig még annyit sem. Miért? Talán nem akarták, hogy elpuhuljon? Féltek, hogy a nő jelenléte elrontaná a tökéletes kis tervüket?
Halkan felhorkant a gondolatra. A tervük… a csodás tervük… Amiért fel kellett áldoznia a gyerekkorát. És majdnem önmagát. De leginkább az zavarta, hogy majdnem sikerült nekik. Talán ott rontották el, hogy túlságosan elhamarkodták azt a döntést. Talán ha akkor nem őt küldik, ha még kicsit fáradoztak volna azon, hogy betörjék… Ha utána nem kezd el végre gondolkodni, most egészen más ember lenne. Olyan, akit faragni akartak belőle. Akkor… most nem így cselekedne, hanem már az elején rögtön beszállt volna a játékba… Még fontolgatta is a toronyban… Miután meglátta, hogy egy tantót kapott, és rájött, hogy minden lehetséges előny az övé, komolyan elgondolkodott rajta. Nem okozott volna számára nagy gondot a tornyos csapat. De amikor meghallotta, milyen fegyvereik vannak, nem a pisztoly miatt nem támadott végül. Hanem mert rájött, hogy a csapat nagy része védtelen. Pont mint…
Megrázta a fejét.
Otthon bezzeg biztos azt hiszik, majd ő kerül ki innen győztesen. Nem volt kétsége róla, hogy mennyire örülhettek, mikor megtudták, hogy bekerült a Programba. A végső próba… Ha kudarcot vall, hiába volt minden fáradozásuk, az biztos nem történhet meg. Milyen kár, hogy cseppet sem akar megfelelni az elvárásaiknak. Többé nem. Most már a maga ura.

Natsuki halványan elmosolyodott. Na igen... Ő is valahogy így reagált volna, ha Daisuke helyében lenne, Leszámítva ezt a rezignáltságot...
- Leszedjük rólad is? - kérdezte Ichiru - Utána visszamehetnénk a toronyba a többiekhez, de nekünk még lesz egy pár dolgunk napfelkeltéig... Még egy-két embert meg kell keresnünk. De a részleteket tényleg nem Matsuéék füle hallatára kéne megbeszélni. Hadd füstölögjenek csak tovább, hogy még mindig mi vagyunk az okosabbak - vigyorodott el.
- Valahogy már az a tény is örömmel tölt el, hogy kicsit megijesztettük őket - mondta Natsuki karba fonva a kezét - De ha rajtam múlik, kicsinálom az összeset. Ezt jobb, ha hallják ők is!

Ezúttal Nami már képtelen volt halkan tűrni. Csak remélni tudta, hogy nem a semmiért kell ezt kibírnia... Csakhogy... Idővel úgyis meghal! Mennyit nyerhet ezzel, órákat talán? Megéri ezért?!
- Ne haragudj! - szólt halkan a fiú - Nem akarok neked fájdalmat okozni, de nem hagyhatom, hogy itt vérezz el nekem...
A lány egy hangos nyögéssel válaszolt csupán. Körmeit a talajba mélyesztve próbálta túlélni az "ápolást". És ha nem sikerült rendesen fertőteníteni? Azért ez mégse valami sebészeti tű, hanem egy varrós készletből szerzett kis vacak, és ruhákhoz használt cérna! Egy már biztos: ez a seb örök életére meg fog maradni! Még jó, hogy az már nem is tart olyan soká... Hogy mehetne ki a strandra a hasa közepén egy ilyen heggel?!

- Már úgy a szívemhez nőtt... - játszott továbbra is a nyakörvével Daisuke - De nem tetszik az ötlet, hogy lehallgatnak, ezért hajlandó vagyok megválni tőle... Bár... mondjátok csak, kivétel nélkül mindenkiről sikerült leszedni? Úgy értem, nem volt semminemű félresikerült kísérlet, vagy hasonló?
- Nem - rázta a fejét Eizan - Eddig mindenkiről gond nélkül lekerült.
- Eddig? - vonta föl gyanakodva a szemöldökét Daisuke.
- Mondom senki sem robbant be - felelte Eizan, de érezte, hogy az a kis "eddig" szó még mindig ott lebeg a levegőben.

- Nem hibázom - mondta kicsit sértődötten Ichiru, s egyenesen Daisuke szemébe nézett - Leszedtem már, lássuk csak... - számolgatta magában, de Natsuki közbevágott:
- Jajj, nem mindegy?! - intette le - Sok emberről, maradjunk ennyiben!
Okos gyerek, még közölni is akarja a pontos számot hányan vannak? Oké, nemsokára megtudja Daisuke, és ha nagyon akarják Matsuéék is össze tudják számolni, de... Azért mégis jobb lenne ha rászoknának, hogy ilyen információkkal nem dobálóznak csakúgy. Egyszer még baj lesz belőle, hogy túl sokat jár a szájuk!
Ichiru megrántotta a vállát és előhalászta az apró fémalkatrészt.
- Maradj egy kicsit nyugton - kérte Daisukét, ahogy közelebb ment hozzá.

Midori türelmetlenül toporgott.
- Na jó, én felmegyek, hogy megtudjam, mi a helyzet. Namiékkal: változtattak-e pozíciót, vagy hogy Daisuke merre jár.
- Remélem haladnak a dolgok... - morogta Kaori a földön.
- Jah, én is... - helyeselt Midori mielőtt elhagyta a szobát.

- Remélem, nem ezzel akarsz torkon szúrni... - bukott ki Daisukéből, de azért úgy tett, ahogy Ichiru kérte. Bár várjunk... ha egy kicsit is bemozdul, repül - valószínűleg Ichuruvel együtt. Pár másodpercig még játszadozott a gondolattal, hogy milyen érzés lehet felrobbanni, vajon érez-e egyáltalán valamit, de utána letett róla. Nem lenne szép dolog. Ők csak segíteni akarnak rajta, a legszebb hála az lenne, ha most hagyja magát. De utána tényleg fel akar menni a toronyba, hogy a kijutáson gondolkodjon az ottaniakkal? Nem sok kedve volt hozzá...

Ichiru felnevetett:
- Ha meg akarnálak ölni, van hozzá praktikusabb fegyverem is...
Ez alkalommal már tényleg pillanatok alatt leszedte.
- Tessék, kész is - mondta a nyakörvet lengetve - Na, milyen érzés? Most már abba a zónába sétálsz, amelyikbe akarsz... Bár körülbelül este hét óta így volt ez, csak nem tudtál róla...
- Ichiru! - szólt rá Natsuki - Lassíts már! És először is rakd már el innen azt a szart...
- Jól van, jól van! - mondta, s kicsit messzebb a sziklák között lerakta a robbanni szerencsére nem vágyó vackot - Na, akkor vissza Kentáékhoz, aztán tovább Hayate és Kazushige felé?
- Ja, - vágta rá Natsuki - és gyorsan. Nem szeretném, ha Namiék idő előtt váltanának pozíciót...

Minden érzelem nélkül meredt véres kezeire, majd tekintete lassan az asztal mögötti széken ülő holttestre esett. Igen, ez tényleg az ő műve…Túlesett a tűkeresztségen… Azt mondták, neki van esélye bejutni, ezért küldték. Azt is mondták, hogy bárkit is talál az irodában, végeznie kell vele. Gondolkodás nélkül. Azt is mondták, hogy ezzel nagy hasznára lesz a kormánynak. A kormánynak, amit feltétel nélkül szolgálnia kellett. Mert sosem lehet elég korán elkezdeni.
És ő megtette. Pontosan úgy, ahogy tanították, hisz élvezte a harcot. Utána ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomot, még a tantójáról is gondosan letörölte a vért. Mondták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjön el a helyszínről. Ő ennek is eleget tett. Legalábbis szándékában állt. De mikor dolga végeztével megindult kifelé, és kilépett volna az ajtón… Senki sem gondolt bele, hogy az áruló igazgató fia épp akkor jönne apjához látogatóba. Ez kimaradt a számításból, ezért nem tudtak gondoskodni róla. Vele talán egykorú lehetett, és rendkívül rémült tekintetű. Főleg miután meglátta az apja holttestét az asztala mögött. A fiú egyből hátrálni kezdett, de akkor ismét felcsendültek apja gyilkosának fejében a szavak. Ne hagyj szemtanúkat…Elővéve a tantót gondolkodás nélkül rávetette magát és elvágta a fiú torkát.

Hayate sokadszorra felsóhajtott. Hányszor végiggondolta már azt a napot… Nem is történt olyan régen, pusztán fél éve. Ha csak az igazgatóval végez, másként alakultak volna a dolgok. Akkor nem gondolt volna bele tettei következményébe, nem érzett volna bűntudatot. De miután belenézett a fiú szörnyülködő szemeibe, miközben a földön fetrengve saját vérében fuldoklott… Ha akkor ott nem néz a szemeibe… Akkor maradt volna az a hidegvérű gyilkológép, akinek szánták. De az a fiú megváltoztatta a sorsát, a gondolkodásmódját. Újra elkezdett érezni – bár persze gondosan ügyelnie kellett rá, hogy ne derüljön ki belső változása. Tartott tőle, hogy akkor rövid időn belül az ő torkát is elmetszette volna valaki. Akkor kezdett el kételkedni a kormány igazságában, és akkor döntött úgy, hogy amint lehetséges, ellene fordul. Mikor a várakozásokkal ellentétben nem szállt be a játékba, megkezdte saját kis bosszúhadjáratát. Hosszú idő óta először hozhatott saját döntést. Azóta is azon gondolkodott, hogy hogyan juthatna be az iskolába. Mert meg tudná tenni, ebben biztos volt. Jutott már be nehezebb helyekre is. Az egyetlen probléma csak abból adódott, hogy ha a közelébe megy, robban a nyakörv. Valami mást kell kitalálnia… És amíg nincs ötlete, addig rója tovább a szigetet, amíg eszébe nem jut valami.

Daisuke első dolga az volt, hogy mélyet lélegzett. Eddig nem is vette észre, mennyire gátolta a nyakörv.
- Kösz - mondta Ichirunek - Robbanás mentesen, mi? Nos, már csak egy kérdésem van... gáz, ha nem megyek föl a toronyba? Ezen gondolkodok már percek óta, és rájöttem, hogy nagyon nincs kedvem odafönt gubbasztani és szabadulási terven törni a fejem, mivel nem valószínű, hogy lesz egy épkézláb ötletem. Idekint meg olyan jó friss a levegő...
- Mi? - ráncolta a homlokát Eizan - Nem te akartál a toronyba menni?
- Ó, de... De már úgyis tudom, mi van fönt.
- Ha esetleg egy kicsit változtatnál a szokásaidon, és most az egyszer nem lennél nemtörődöm bunkó, azt nagyon megköszönném - folytatta kissé emeltebb hangon Eizan - Legalább minimális mértékben érdekelhetne az életed...!
- Gondolod?
- Basszus, Daisuke, igen, gondolom! Szerinted nem haltak meg elegen eddig? Eggyel több akarsz lenni a listán?
Meglepetésére Daisuke hallgatott.
- Nem mondod... te mindenáron meg akarsz halni...? Ekkora marha vagy?! Megtaláltad Himenót, jól van, haljunk utána?
Eizan hirtelen azon kapta magát, hogy ismét a torkának szegeződő piszkavassal néz szembe. Mikor vette elő ilyen gyorsan? Igyekezte nem kimutatni, mennyire feszélyezi a vasdarab, inkább próbálta befejezni, amit elkezdett.
- Ó, tehát beletrafáltam? Ha ennyire meg akarsz halni, miért kóvályogsz még itt? Ezernyi módja van az öngyilkosságnak, miért vagy még életben?
Daisuke szólásra nyitotta a száját, de nem tudott mit válaszolni. Eizan szavai hatására furcsamód megingott, ami nem volt jellemző rá. Érezte, hogy enyhén remeg a piszkavasat tartó keze, ezért mielőtt bárki is észrevehette volna, lassan leengedte a fémet.
- Felmegyek - jelentette ki, majd elindult fölfelé az ösvényen.
Eizan megkönnyebbülten sóhajtott föl.
- Már azt hittem, elszámítom magam, és leszúr... - mondta halkan a torkát dörzsölgetve.

Matsue a térképen lévő pöttyöket figyelte. Mióta elkezdték leszedni a nyakörveket, lassan majd követni sem tudja majd, melyikük van tényleg életben, és melyikük halt meg. Azon kapta magát, hogy jegyzetelgetni kezdi a neveket, majd rádöbbenve tettére az asztalra ejtette a ceruzát. Mi értelme? Úgy sem tudja, merre járnak...
Végigfutott a még élőként jelzettek pöttyein, és megállapodott az egyiken.
Még életben van... de teljesen másként viselkedik, mint várták. Oly sok lehetősége lett volna, de mégsem gyilkolt. Megzavarodott volna? Vagy valami mást tervez?
Nem mintha ez még számítana, de rá fogadott az elején. Ám kezdi azt hinni, hogy még ő is csalódást fog okozni. Ha ezt látja előre, másra rakta volna le a voksát. Az apád nem lesz túl büszke, ha így folytatod, Fukotani. Roppant elégedetlen lesz...

Ichiru döbbenten figyelte a jelenetet. Minden annyira gyorsan történt, hogy megmozdulni se volt ideje. Meg is ölhette volna Eizant a szeme előtt, nem tudta volna megakadályozni! Bizonytalanul nézett a sietősen távozó fiú felé:
- Nem kéne... - kezdte.
- Jól vagy? - pattant közben oda Natsuki Eizanhoz, magához térve a sokkból.
- ... utána menni...? - fejezte be csak úgy magának Ichiru.
- Inkább haladjunk tovább, nekem semmi kedvem vele húzni az időt - mondta a lány megborzongva - De azért Harukára rátelefonálok, hogy tudja mire számítsanak.
Visszafordult Eizanhoz, s aggódva figyelte. Pár centire volt attól, hogy átszúrják a torkát!

A szobába érve Midori nehézkesen vette tudomásul, hogy kicsit kevesen vannak... Illetve főleg azt, hogy a szobára eső Kenta per többi ember arány, nagyon-nagyon rossz! Így inkább nem is köszönt semmit, nem is kérdezett csak odasétált a géphez kínosan ügyelve arra, hogy rá se nézzen a fiúra. Namiék ugyanott, semmi mozgás. Ez most... jót jelent? Pihennek? Túl közel maradtak Hiroshiékhoz! Mért nem húzódtak fedezékbe? Ez mindenképp... különös. Érdeklődve nézett Harukára.
- Ichiruék már jelentkeztek?

- Még nem - csóválta a fejét Haruka - De lassan hívom őket. Daisuke meghalt... Vagyis remélem, hogy nem halt meg, csak leszedték róla a nyakörvet... Várok még egy percet, és utána hívom őket... Úgyis egyeztetni kell egy pár dolgot. Most Hayate úgy tűnik nyugton van, Kazu meg megy délre. Szerintetek melyiküket keressék meg előbb?

Eizan még mindig a torkát dörzsölgette. Most nagyon is érezte a fémet, nem úgy, mint az erdőben. Ott Daisuke csak rá akart ijeszteni, de az előbb... nem volt benne biztos, hogy csak ijesztgetésnek szánta...
- Jól vagyok, köszi - kíváncsian nézett Daisuke után, aki a sötét miatt már eléggé kikerült a látókörükből, de úgy tűnt, tényleg a torony felé tart - Most... sokkal másabb volt, mint amikor először találkoztunk tegnap... - mondta csak úgy magának. Jó, ebben persze az is közrejátszott, hogy szándékosan hergelte a srácot. Így utólag ez elég kockázatosnak tűnt.
Ekkor jutott eszébe, hogy mi volt még más.
- Daisuke... harcolt...! - kerekedett el a szeme - Bár elég sötét volt, de azt biztosra veszem, hogy rosszabbul nézett ki, mint délután. Kivel futhatott össze...?

Midori megrántotta a vállát.
- Szinte mindegy, nem? Egyik sincs veszélyben. Daisuke meg... csak nem halt meg! Mért estek volna egymásnak?
Érdekes, milyen nemtörődöm lett hirtelen. Még ha is benne, egy ember életéről beszélgetnek! Hiába, nem tudta érdekelni. Vajon, ha nem Daisukéről lenne szó másképp viselkedne? Nem, valószínűleg nem. Nem sok ember élete érdekli már ezen a szigeten. De ha ez igaz... akkor mit csinál még itt? Nem, nem lehet igaz. Igenis érdeklik őt ezek az emberek!

Kenta igéretéhez híven igyekezett nem foglalkozni Midorival. Látszólag legalábbis. De miközben mereven a monitort bámulta, minden gondolata a lány környékén járt. Itta minden szavának, minden hangját. Elfordította a fejét, felállt, s elsétált a szoba másik felébe. Kikönyökölt az ablakon, és a semmibe bámult. A francba, úgy viselkedik, mint egy idióta! Miért őrjíti meg ennyire már az is, ha csak a hangját is hallja?! Mi a fene ütött belé?! Pont egy olyan lány miatt, aki rá sem hederít! Egy kis hiperaktív, ugri-bugri, szeles kislány! Csak egy kislány... nem valami érett nő, mint Natsuki vagy... Mégis mi a fenét akar ettől a lánytól?!

Natsuki meglepetten hallgatta Eizan szavait.
- Harcolt? Mikor találkoztál vele? Kik haltak meg azóta? Már akikről nem tudjuk a... az okozóját...?
Ichiru igyekezett összeszedni a hatos hírekben hallott neveket.
- A toronyban talált holttesteken kívül csak... Tesshin, azt hiszem... Úgy gondolod, hogy lehetséges, hogy ő...?
- Nem tudom, nem ezt mondtam - rázta a fejét Natsuki - A harcolt az nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyilkolt is! Csak... Egy eshetőség... Elég... furcsa volt... Ő mindig ilyen? - kicsit elpirult a kérdésére. Gyakran úgy beszél, mintha csak egy vendég lenne ebben az osztályban, aki nem ismer senkit sem.

Shouri a szokásosnál kicsit hosszabb gondolkodás után délre fordult. Akkor hát egy ideig délnek megy, utána fordul csak nyugatnak. Pedig kíváncsi lett volna a várra, de majd még arra is lesz ideje. Mi is van erre? A barlang, utána meg a torony. Hmm... elég nyilvánvaló célpontok, most már figyelmesebbnek kell lennie. Bár a falu is eléggé néptelen volt ahhoz képest, mint amilyennek gondolta.

- Hát... mindig is elég... magának való volt... - elmélkedett Eizan - Nem igyekezett túlságosan jelezni, hogy az osztály része, sőt, inkább pont ellenkezőleg. Nem tudom, Himeno hogy vette rá egyáltalán, hogy eljöjjön erre a kirándulásra... Nos igen, gondolom az ő halála is közrejátszik, hogy most még inkább... ilyen... Remélem, azért minden rendben lesz vele. Alkalomadtán talán kiderül, mi jót csinált eddig, bár amilyen beszédes, ez nem valószínű... Mindegy, menjünk lassan. Ja, és akkor hívjuk fel Harukát!

Nami zaklatottan lélegezve dőlt hátra. Most még jobban fájt a sebe... Biztos, hogy ezzel segítettek rajta bármit is? A friss kötésre nézett. Aztán a kezére. A zseblámpa fényében elég sápadtnak tűnt. Tényleg sok vért veszthetett, szédült is.
- Te jól vagy? - kérdezte a fiút halkan. Az bólintott.
- Csak súroltak. Alig véresek a kötéseim, nézd csak.
A lány megszemlélte. Tényleg nem nézett ki annak. De... lehet, hogy most kötötte át, mielőtt felébredt.
- Ugye... nem hazdusz nekem? Ugye megmondanád, ha baj van?
- Persze - mosolygott a fiú.
- Jól van... Akkor... most együnk egy kicsit... Éhes ugyan nem vagyok, de talán... kicsit erőre kapok tőle.
- Jó ötlet - mondta a fiú és előhalászta a kenyereket.
- Jajj, ne már! - nyögte a lány, s elfintorodott - Inkább vedd elő az én táskámból Mikomi sütijeit!
Nobu már el is felejtette, hogy a lány azokat is elraktározta. Előkereste, s elkezdték eszegetni. Valóban finom volt, még így kissé megszáradva is. Sokkal jobb, mint a kapott kenyér, az tuti!
- Figyelj... - kezdte lassan a fiú - Kicsit eszünk, iszunk, pihenünk még, de után el kéne mennünk innen. Túl közel vannak Hiroshiék. Még az se kell, hogy vissza akarjanak vágni, csupán tovább akarnak állni, és máris belénk akadnak. Amilyen közel vagyunk, ha kimozdulnak mindenképp, bármilyen irányba is akarnak menni. Túl sokáig maradtunk itt. Vészhelyzet volt, de... akkoris butaság!
- Értem. Bírni fogom.