7. - Útban a szabadság felé

Haruka a szeme sarkából töprengve nézte Midorit. Olyan fura a hangja, a szeme... Lehet, hogy Tesshin halála nagyobb hatással volt rá, mint mutatja?
- Igen, valószínűleg nem estek egymásnak... - mondta, de közben még mindig a lányt méregette. Mi történt veled, amit nem mondasz el? És firtassam-e egyáltalán, vagy jobb, ha nem is kérdezek? Majd talán ha ketten leszünk... - Ha sokáig húzzák még, fölhívom én őket.

Natsuki már tárcsázott is. Haruka szinte azonnal felvette a telefont. Szóval már készenlétben állt!
- Halihó! Na meg volt a nagy találkozás. Ichiru leszedte a nyakörvet, de ezt gondolom már tudjátok! Velünk minden rendben, ott fenn történt valami különös? Daisuke oda tart és... azért vigyázzatok vele. Eizan kicsit felpiszálta és... nos... rosszul viselte. Majdnem nyársra tűzte... Szóval... Alapvetően azon túl, hogy fura srác, enm úgy nézett ki, mint aki rosszat akar csak... Mindha rohadtul nem érdekelné semmi... Leszámítva, hogy Eizan szóba hozta Himenót. Na az érdekelte!
Natsuki igyekezett tömören és gyorsan átadni az infókat.

- Huhh, oké - hallgatta az információáradatot Haruka - Akkor nagyjából minden rendben ment, remek. Jajj, még valami. Ugye mi már nem látunk titeket a monitoron, ezért kicsit gyakrabban kéne hívjuk egymást, hogy nyomon tudjuk követni, merre jártok, kihez vagytok közel. Mert ugye már csak a többieket látjuk kint. És ha sokáig nem jelentkezünk vagy nem értek el, Kenta azt mondta, hogy gyertek rögtön vissza, oké? Mit akartam még... ó, igen! Hayate jelenleg a sziklák között ücsörög, Kazushige meg lassan kiér a sivatagból, déli irányban. A többi változatlan... ja nem... Shouri megindult délnek... De ő még úgyis messze van, szóval mindegy. Namiék és Hiroshiék a helyükön, akkor majd még beszélünk. Hajrá!
Mikor lerakta a telefont, kérdőn nézett Kentáékra.
- Hallottátok? Daisukét nem kéne hergelni...

Shinji nem messze a toronytól sétált, mikor sietős léptek zajára kapta fel a felét. Jé, egy Daisuke! Ez aztán gyors volt! Felegyenesedett, s zsebrávágott kézzel várta meg, hogy az közelebb érjen. Kiabálni nemfog.
- Szia... - köszönt rá egyszerűen - Látom már te is nyakörv nélkül. Ichiruék aztán nem húzzák az időt... Kár, hogy kicsit korábban nem tudták volna kapkodni magukat... - morogta csak úgy magának.

Natsuki tájékoztatta a másik kettőt a Harukától hallottakról.
- Tehát? Én azt javaslom előbb kapjuk el Hayatét és haladjunk észak felé. Időközben, ha végre Namiék is leszállnak Hiroshiék nyakáról, akkor őket is összeszedhetjük. Végül aztán Akihitoékat!

Daisuke megtorpant a hang hallatán.
- Ehh, szia... - köszönt vissza kelletlenül. Ekkor észrevette, hogy még mindig görcsösen szorítja a piszkavasat, ezért kicsit lazított a szorításán és lejjebb engedte a fegyvert - Bocs, felhúztak. Történetesen egy olyan Eizan-féle. Mindegy... de ti hányan is vagytok itt?

Midori ironikusan felciccent. Aztán rögvest ijedten a szája elé kapta a kezét. Maga sem tudta, mért csinálta ezt az előbb. Érthető Daisuke viselkedés, meghalt Himeno és... és... mért gondol rá így? Hiszen csak egy feltételezés, hogy... nem... elég biztos... ott volt... volt oka... és épp elég hidegvérő ahhoz, hogy... De! Mit számít mindez?! Önvédelemből tette, és bosszúból. Ha... ha bárki megkérdezné helyesen tette-e... Igennel válaszolna... Akkor... akkor mégis...? Mit fog tenni, ha meglátja őt? Mikor Tesshin halálhírét meghallotta, még túlzottan sokkolva volt ahhoz, hogy bármit tegyen, azóta azonban... Megnyugodott valamennyire, vagy épp elenkezőleg? A lényeg, hogy már nincs magábaroskadva, sőt kifejezetten tettre kész. Csak az a kérdés, hogy milyen tettre? Mit akarsz tenni?! Eszébe jutott az a borzasztó érzés mikor a fejét Tesshinen nyugtatva hirtelen... Megborzongott. Milyen kegyetlenül bánt el vele! Hogy hunyhatna szemet efölött?!

Kenta meglepetten pördült hátra a hangra. Ezt az ijesztő hangot... komolyan Midori adta ki? Megdöbbenten bámult a lányra. Mégis mi történik veled?! És ez a tekintet... tényleg... félelmetes... Ez a legjobb szó rá.

- Jónak hangzik - bólintott Eizan - És úgyis Hayatével akartuk kezdeni, bár akkor még kicsit máshol volt. De így legalább közelebb vannak egymáshoz. Mit is mondtál, a sziklák körül? Várj, az is hol is van... - elővette a térképét és átkutatta a szóba kerülhető részeket - Ó, ez lenne az erdő mellett? Hát jó. Ha szerencsénk van, nem ugrik nekünk. Bár az előző tornyos csapat tagja volt, és hacsak nem ő ölte meg Nomiyáékat, akkor semmi gond... azt hiszem...

Shinji elgondolkodva nézte a fiút.
- Mért, mit szeretnél? Most már csak nyolcan vagyunk, velem együtt. De én azért nyolc emberrel se kezdenék ki - megrántotta a vállát - Persze, ha engem most itt elintézel, már eggyel előrébb vagy. Hét fő az már sokkal kellemesebb szám! És mégis mivel sikerült felhúzni, miután leszedte a nyakörved? Azért hálás lehetnél... - megrántotta a vállát - Mondjuk én se nagyon hálálkodtam Ichirunek. Nehogy már ennél is nagyobb legyen a pofája...

Natsuki vidáman biccentett.
- Akkor ezt megbeszéltük!
Ichiru szótlanul igyekezett a lány után. Hogy rohan... Jó-jó sietniük kell, de... Ezt a hozzá társuló nagy lelkesedést nem tudta hova tenni. Ő magát ennyire nem dobta fel a "kirándulásuk".

Haruka egyre gyanakvóbban figyelte Midorit. Mi ütött belé? Az előbb ez a reakció, meg az azelőttiek... csak ő érzi úgy, vagy ez tényleg semmi jót nem ígér? Jobban szemmel kell tartania Midorit, még valami ökörséget csinál...

- Nem pont azért kérdeztem. Bár, ha jobban belegondolok... - gondolkodó tekintetet erőltetett magára, de belül még mindig forrongott - Á, mégsem - legyintett végül - nincs kedvem harcolni, bármily nagy is a kísértés. Főleg, hogy így önként felajánlkozol célpontnak. De mivel valakinek köszönhetően ritka pocsék hangulatba kerültem, sajnos vissza kell utasítanom az ajánlatot. De hogy-hogy te csak így külön? Csak nem téged is felhúztak?
Nehogy már csak őt vallassák. Ha Shinji azt akarja, hogy meséljen, meséljen előbb ő. Úgysem nagyon érdekli jelenleg. Lehetőleg Shinji is megtagadja, hogy vele cseverésszen, és akkor neki sem kell majd hiábavaló jópofizást imitálnia. Bár ahogy itt zsebre dugott kézzel áll és úgy beszél hozzá... Kire is emlékezteti? Gondolatban elmosolyodott. No lám, lehet, hogy egy kicsit mégis csak szimpatikusabb a többieknél.

Kenta szerette volna kérdőre vonni Midorit, de... csak nemrég ígérte meg neki, hogy békén hagyja. Nem szegheti meg máris! Tanácstalanul nézett Harukára. S aggodalmát csak megerősítette a lány arckifejezése. Szóval nem csak ő az egyetlen aki szerint nem stimmel minden Midorival. Tenniük kéne valamit! Akármilyen elutasító is a lány... Ez így nemjó, ez nem maradhat így! Van valami amit enm tudnak és... úgy tűnik ez az információ túl fontos lenne. Egyre bizonyosabb volt benne, hogy a lány készül valamire. Valami olyasmire, ami egyiküknek sem lesz jó, ha megtörténik... De mit tehetne? Nem csak ront a helyzeten, ha faggatni kezdi? És az a fenyegetés... Hogy megöli, ha... Komolyan gondolta! Most már egészen biztos! De még ha... ha rám is támadsz emiatt Midori... ha csak egy kicsit is segíthetek rajtad ezzel, én...

- Ajánlkozni? - kérdezte - Nem éppen... Még nem halhatok meg. És egyébként... igen. Felhúztak. De nem ők - bökött fejével a torony felé. Nem ragozta tovább. Nem kell tudnia, miért mérges. Mérges? Nem, enm igazán. Nyugodtan viselkedett, és... talán kissé nem törődömül, pont mint Daisuke. Talán ezért is csevegnek el ilyen kellemesen. Kellemesen, mi? Talán csak ő érzi annak. Mert már tényleg semmi sem érdekli. Mit tett volna, ha rátámad a fiú? Valószínűleg megölte volna. Nem mintha annyira ragaszkodna az életéhez. De dolga van... Meghalni ráér később is. Viszont... addig nem fog megnyugodni, míg bosszút nem állt. Ebből nem enged. Semmiképp sem. Senki sem akadályozhatja meg őt ebben! Tehát nem fog meghalni. Ahhoz pedig semmi energiája, hogy nekiálljon valakit lebeszélni a harcról. Ha valaki rátámad, hát ő nem kérdez!

Kazushige amennyire csak tudta, kirázta a homokot a cipőjéből. Megszenvedte, de legalább átért. A házat ahogy csak tudta, elkerülte, és nem tűnt úgy, mintha bárki is észrevette volna. Ennek pedig nagyon örült. Annak viszont kevésbé, hogy most megint nem tudja, merre menjen. Úgy szeretett volna kicsit rendesen aludni, de jelen pillanatban ez olyan távolinak tűnt. Felsóhajtott, és kicsit leült a fűbe, élvezve, hogy szilárd a talaj a lába alatt. Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit talán mégis pihenhet itt...

Kaori türelmetlenül topogott lábával a padlón. Hol van már Midori? Ilyen jól elcseverlszik fenn, neki meg nem hozza a híreket? Had aggódjon lenn? Egyedül? Unatkozzon is? Tudja, nagyon jól tudja, hogy nem bír megmaradni a helyén! Ahogy Midori sem! Fenébe... Csak nem mehet utána, feltűnést keltene, hogy túl sokat vannak együtt, és túl aktívak!

Még nem halhatok meg...
Daisuke fejébe szöget ütött a gondolat. Ő hajlandó lett volna eldobni magától az életet, most hogy bosszút állt... De vajon tényleg képes lett volna rá? Igaz, hogy eredetileg ilyesmi motoszkált a fejében, azért is jött a toronyba, de Eizannak igaza volt. Ha akarta volna, már rég megtehette volna. Mégsem tette.
Vajon Shinjinek milyen dolga lehet még? Hasonló, mint neki volt? Ehh, ennek a szívtiprónak? Lábai előtt hever egy csomó csaj - akik nagy része halott, legalábbis ami az osztálybelieket illeti -, nem valószínű, hogy hasonló bosszú hajtja... Vagy félreismeri? Bár... igazából nem is ismeri, ahogy senkit sem az osztályból. Nem is tudja igazán, kikkel töltötte napjai nagy részét. Most már úgyis mindegy, miért pont most akarna ismerkedni? Eddig megvolt magában, ezután is meglesz. Nem akart barátokat.
- Nekem meg... valójában már nincsenek is céljaim... - mondta ki végül, majd elégedetlenül megrázta a fejét. Ezt meg most minek kellett mondania? Ráadásul úgy, hogy Shinji is hallja...! - Inkább bemegyek.
Azzal már indult is az ajtó felé.

Haruka sokatmondó pillantást váltott Kentával. Látta, hogy a fiú is készül valamire, legalábbis nagyon úgy látszott rajta. Neki meg beszélnie kell Midorival. Csak még azt nem tudja, hogyan kezdhetne hozzá. Mert azt mégsem vághatja csak úgy hozzá, hogy "Te, Midori, mégis mi bajod van?" Nem valószínű, hogy túl hálás lenne érte. Ha pedig elkezdene kérdezősködni, akkor meg elég nyilvánvaló lenne, hogy mire akar kilyukadni. Valamit mégiscsak meg kell próbálnia, vagy legalább egy kicsit tényleg beszélgetni vele, hátha elmondja magától. Hátha.
- Lemegyek, most már bármikor jöhet Daisuke. Nem akarom, hogy csak úgy kódorogjon itt. Kenta, figyelsz addig a gépekre?
Mikor Midori mellé ért, a lányra nézett és fejével az ajtó felé intett.
- Jössz te is?

Shinji megrántotta a vállát, s leült a torony tövébe. Elgondolkozva figyelte a sötét eget.

***

Midori egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Kettesben maradni Kentával, vagy el Harukával... Nos bármi is lenne a másik alternatíva, akárhova mennének, akárkivel, akármi célból, mindenképp azt választaná. Azonnal bólintott, s Haruka mellé szegődött.
Kenta már csak magának dörmögte, miután a lányok elsiettek:
- Ja, persze... Mint mindig...

Daisuke utólag maga sem tudta miért, de még egyszer visszapillantott Shinjire, mielőtt belépett volna a toronyajtón. Akkor lássuk, kik bujkálnak itt...


Haruka még egy gyors bocsánatkérő pillantást küldött Kenta felé, mielőtt kilépett volna a szobából. De a neheze csak most jön. Kisebb vívódás után úgy döntött, hogy ő nem az a fajta ember, aki szeret kertelni. Így rögtön a lényegre tért, amint elindultak lefelé, és mégiscsak feltette a kérdést. Az egyenes beszéd vagy bejön, vagy nem.
- Na, mi a gond? - ehh, ezt most jól megkérdezte. Midori max azt mondja, hogy semmi és jól elküldi valahová. Vagy talán válaszol.

- Gond? - visszhangozta csodálkozva Midori, Harukára kapva a tekintetét - Mire gondolsz? Daisuke miatt vagy... Kenta, vagy Tesshin? A Program vagy csak úgy általában?
Kíváncsian szemlélte Harukát. Micsoda kérdés! Még jó, hogy nem azt kérdezte, hogy: "Valami baj van Midori?" Ehh...

Tatsuya maga sem gondolta volna, hogy ilyen hamar sikerül elaludnia. Tényleg fáradt lehetett, bár alvás közben nem nagyon tudott ezen töprengeni. Inkább az álmára koncentrált. Álmában ismét - vagy még mindig? - a szigeten volt, és az iskolában ült. De most rajta kívül nem voltak mások a teremben. Érezte, hogy a nyakörv megint rajta van, ezért kétségbeesetten kapott oda, hogy leszedje. Elkapták volna?
- Nem emlékszel, hogy robban, ha sokat próbálkozol vele? - hallatszott egy női hang, majd Matsue jelent meg a teremben. Mikor került ide?
- Szedje le rólam! - kiáltotta, bár így utólag rendkívül felesleges és ostoba cselekedetnek ítélte meg.
- Miért tenném? - mosolyodott el a nő, majd kezében egy kis távirányító jelent meg - Azt hiszem, élvezni fogom, hogy felrobbantom a fejedet.
- Tedd meg! - Tatsuya riadtan fordult hátra a harmadik hang hallatán. Az egyik sarokban Shouri támasztotta a falat, majd lassan a terem elejébe sétált, ahol már nem Matsue állt.
- Haruka...? - szakadt fel a meglepett kérdés Tatsuból.
- Tedd meg! - ismételte Shouri, majd átölelte Haruka derekát - Mit számít neked?
Haruka mintha kicsit tétovázott volna, ahogy pillantása hol Tatsuyára, hol Shourira vándorolt. Ujja végül lassan az egyik gomb felé közelített.
- Ne! - kiáltotta Tatsu, és sietve indult a lány felé - Kérlek, én...
De Haruka megnyomta a gombot.

Tatsuya felült az ágyban. Hol a... hol van? A torony... persze, a torony... Csak álmodta... csak álom volt. Ez... úgysem történhet meg. Haruka őket választotta, nem Shourit. Velük jött. Nem, ő nem lehet árulójuk, csak egy ostoba álom! Ismét hanyatt dőlt az ágyon és a plafonra szegezte tekintetét.
- Csak álom volt...
Az oldalára fordult, majd próbált ismét elaludni.

- Az előbb kicsit megijesztettél - vallotta be Haruka - És most nem arra értem, mint amit akkor éreztem, mikor összeestél a sebeid miatt. Hanem arra, ahogy reagáltál. Meg ahogy megváltoztál. Jó, ez nyilvánvaló, egy kicsit én is változtam, mióta itt vagyunk. De te... másként. Nem fogom kérdezni, hogy mi történt pontosan, mert az csak rád tartozik. Ha akarsz, majd beszélsz róla, de senkinek nincs joga kiszedni belőled. De Midori... nem vagy még egyedül. Lehet, hogy sovány vigasz, és hűűű, de elcsépelten hangzik meg minden, de még vagyunk, akiket érdekelsz.

Hayate felkapta a fejét. Valami más lett... Hasra fordult a sziklán és úgy nézett körbe, már amennyire a sötét ezt megengedte. De legalább a hold és a csillagok adtak némi fényt. Ki ólálkodik erre? Körbenézett, de sehol semmi... Erre legalábbis, és erre sem. Csalt volna az ösztöne? Lehet, hogy mégsincs itt semmi.
Ekkor látta meg a halvány körvonalat valahol a sivatag szélén, vagy legalábbis amit már a sivatagnak gondolt. Nocsak, kár hogy innen nem látja, ki az. Egy kicsit közelebb kéne mennie, hogy legalább azt tudja, kicsoda.

Harukának ismételten sikerült meglepnie Midorit. Megállt, s a falnak támaszkodott. Ez vagy egy túlzottan rövid, vagy egy nagyon-nagyon hosszú beszélgetés kezdete. Még maga sem tudta melyik utat választja. Elgondolkozva nézte a lányt. Mit kéne mondania?
- Te aztán jó megfigyelő vagy! - szólalt meg - Vagy én vagyok borzasztó színész. Mért változtam meg? Miben? Pattogok, mint mindig, nem igaz? És... viccelődöm is... időnként... miben lennék más? Oké, be vagyok rágva Kentára, de te jó ég! Te is be lennél, ha állandóan stírölne... mi a fenét akar tőlem?! Istenem, annyira idegesít, hogy én legszívesebben... - megrázta a fejét - Nem is tudom mért idegesít... Nincs rá egy... épkézláb indokom, csak... hülye ürügyeim. Mért haragszom rá ennyire? - kérlelőn nézett Harukára - Nem tett semmit, igaz? És mért mondod, hogy nem vagyok egyedül? Tudom. Mire számítasz, mit fogok csinálni? - gyerekesen oldalra vetette a fejét.

Haruka követte Midori példáját, és ő is megállt.
- Mit? Nem is tudom. Pedig szeretném tudni, mire készülsz. Már nem mintha feltétlenül készülnél valamire - mosolyodott el halványan - De te is mondtad, hogy nem szeretsz sokáig tétlenül ülni. Talán alkalomadtán valami mások számára ostobaságnak tűnő valamit terveznél... bár ilyesmi az én fejemben is megfordult, tehát ez mindegy. Kenta pedig... hát igen, elég feltűnően mutatja ki, mit érez veled kapcsolatban - újra felvillant arcán a mosoly - De nem ütheted le és dughatod be egy sarokba. És hogy miért haragszol rá? Talán azt szeretnéd, ha valaki más tette volna ugyanezt veled szemben...

Midori hirtelen nagyon haragos lett, maga sem tudta miért, és nem akarta, hoyg Harukán csapódjon le a dühe, de... Elfordította a fejét, hogy könnyebben vissza tudja fogni magát. Talán, ha nem látja az arcát...
- Akkor te is nagyon jól tudod, hogy az ostobaság milyen relatív fogalom... Kenta pedig... - ökölbe szorította a kezét, ahogy Haruka utolsó mondata visszhangzott a fejében. Nem, csak válaszolj, csak Kentára reagálj... Nyugalom, nyugalom... Nem tudhatja... - Arra célzol, hogy Kenta talán...? Ugyan már! Ő csak parancsolgatni akar nekem, amit te is tudod, nagyon rosszul viselek! Nagyon-nagyon! Nincs joga bezárni engem ide minthacsak valami magatehetetlen kisgyerek lennék! Mit érez... basszus! Mégis mit érezne?! Mennyi ideje ismerjük egymást, egy napja?! Vagy te beszélsz hülyeségeket, vagy ő is azokat gondol, de... azt állítani, hogy... Jézusom Haruka! Legalább te ne legyél ilyen bolond! Ha valaki, te tudod milyen szeretni valakit! Nem órák műve! Egyébként valaki más igen konkrétan kifejezte mit érez velem kapcsolatban - jegyezte meg ironikusan, és a kelletnél talán még egy fokkal hidegebben - Így tehát nem szeretnék semmit... Semmit az ég világon...

Haruka csak most vette észre, hogy az alsó ajkát harapdálja. Pedig számíthatott volna rá. Sejtette, hogy most vagy magára haragítja Midorit, vagy esetleg normálisan el tudnak beszélgetni. Valahogy előre gondolta, hogy az első verzió fog nyerni, mégis kicsit meglepődött. Viszont egyszeriben elszorult a szíve. Szeretni valakit...
Igaza van Midorinak, ő mégiscsak bolond. Vagy legalábbis hülye. Mert már hosszú órák óta vívódik. Hányszor elhatározta már ez idő alatt, hogy ez így nem teljesen jó, hogy kellene még valamit tennie... mégsem mert. Shouri... igen, még mindig szereti, csak... csak nem tudja, mennyire változtatta meg ez az egész. Már ölt is, legalábbis nagyon valószínű, hogy megtette. Ám ez mégsem lepte meg annyira, már az elején tudta, hogy ez lesz. És már akkor sem tudta, mit akar tenni.
Másrészről hülye azért is, mert... lehet, hogy nem szándékosan, de talán játszik vele. Tatsuyával. Mert jópofiznak, hecceli, zsenikémnek hívja... Miért nem vette észre előbb? Akkor esetleg másként alakult volna. Esetleg... Mert Tatsuya megérdemelne egy esélyt. Csak ő nem képes megadni neki? Furcsán hangzik, de tudta, hogy Tatsuval... egyszerűen jobban járna. Akkor mégis mit akar így elérni?
- Igazad van, iszonyat hülye vagyok - megadóan sóhajtott egyet és a lépcső felé nézett - Menjünk, még elkóborol a báránykánk...
Nem akarta tovább firtatni a témát, mert akkor csak egyre inkább belegondolt volna a saját helyzetébe. Valahogy most.. talán egy kicsit... nem akart Haruka lenni. Hanem csak valaki, aki elvan magában, senki figyelmét nem vonja magára, nem érdemli meg. Mégsem tagadhatta meg önmagát. Rá kell végre jönnie, mit is akar valójában.

Ennyi? Ennyi volt? Meglepetten nézett Haruka után, aztán rövid fáziskésését behozandó sietős léptekkel követte.
Mit akarok most csinálni? Mit akarok...? Csak egyet tudott biztosan. Hogy nem számít, hogy őrültség-e. Nem akart ésszerűen cselekedni.

Shouri a GPS-re nézett, de az nem mutatott itt semmit. Talán beljebb kell mennie ahhoz, hogy kiderüljön, van-e bent valaki? Viszont a bejárat... elég szűkös. Lehet, hogy mire észreveszi, hogy rejtekhelyként szolgál a barlang, már késő lesz. Legalábbis számára.
- A franc...
Még egyszer a monitorra nézett, majd úgy döntött, senki sincs odabent.

Daisuke lámpája fényénél nagyjából sorra járta az első szint szobáit, de kicsit meglepődött, hogy nem talált senkit. Ennyire felfelé orientálódott mindenki? Ideje úgyis van, előbb-utóbb majdcsak összefut velük. Amúgy sem nagyon akart idejönni. És minek siettetni? Újra a lépcsőre lépett, hogy körbenézzen a következő szinten is. Ki tudja...

- Mindjárt lenn vagyunk - jelentette be elégedetten Natsuki.
- Jah... - felelte Ichiru színtelen hangon - Valaki nagyon aktív így korahajnalban.
- Sietnünk kell! Az lenne a legjobb, ha még sötétben tudnánk szökni és az... már csak pár óráig tart!
- És ha kivárjuk a következő estét? - kérdezett vissza Ichiru - Akkor meg nincs hová sietnünk...
- Addig meg is halhat valaki, akinek nem kéne! Ráadásul minden elvesztegetett perc Matsuééknak kedvez!
Ichiru erre nem is gondolt. Ezt mély hallgatása is jól mutatta.

Hayate halkan osont az árnyékban. Végtére is nem tudhatta, kire számíthat, talán jobb a felkészültség. Már egész közel került az illetőhöz, de az még mindig nem is sejtette, hogy a közelben van. Viszont ő sem tudta, hogy ki lehet az. Még pár lépést közelített, és rájött, hogy fiúhoz van szerencséje. Ki is van még életben? Ichiru, Benawi, Ichiro, Kazushige, Hiroshi, Tatsuya, Kenta, Nobu, Eizan, Shouri, Shinji, Daisuke, Akihito... Hát elég bő választék, de vajon melyikük kuporogna így a földön. Ha csak egy kicsit fordítaná oldalt a fejét...
De az illető nem tette, így hát rákényszerült, hogy még közelebb menjen. Ez a közelség viszont már őt is feszélyezte. Inkább itt kéne hagyni... Ekkor a titokzatos osztálytárs végre felemelte fejét, és a hold kissé megvilágította. Hayate elmosolyodott.
- Jéé, Kazushige. De rég láttalak...
Kazushige ijedtében kis híján hátraesett. Úristen, ez szinte a közvetlen közeléből szólt? Most... most meg fog halni? Megtalálták?
Mikor még mindig nem szólalt meg, Hayate úgy döntött, felfedi magát.
- Csak én vagyok, Hayate.
Kazu viszont ettől sem nyugodott meg, sőt... Eszébe jutott, hogy mennyire feszélyezte Hayate jelenléte a toronyban, és most, hogy csak ketten vannak, az meg itt rögtön mellette. Egyre inkább halálfélelme lett.
- Most ki akarsz nyírni, csak előbb beköszöntél...? - kérdezte tétován.
- Én? Ugyan - mosolygott továbbra is Hayate - Nyugi, tényleg nem. Azt már rég megtehettem volna.
- Rendkívül megnyugtató...
- Csak gondoltam nem akarsz itt egyedül ücsörögni.
- Aha, és merő jó szándékból betársulsz, mi?
- Pontosan.

- Negyedszerre csak rosszabb ez a hegy, főleg így sötétben... - dohogott magában Eizan - Nem valószínű, hogy valaha is hegymászó lesz belőlem... De hagyjuk... Viszont ha elindulunk nyugat felé, majd hívni kéne a tornyot, hátha helyet változtattak a célpontjaink.
Célpontjaink...? Ez elég furán hangzott... Közben igyekezett figyelni társai párbeszédét is.
- Remélem, nem találtak ki semmit, ami előnyükre válhat... Valószínűleg nagyon nem szeretnék, hogy elmenjünk innen. Kíváncsi vagyok, hogy akarnak itt tartani... Azaz nem, mégsem. A legjobb lenne, ha nem derülne ki.

- Oh, pedig lesz még ötödik és hatodik is... - mosolygott hátra Natsuki - Remélhetőleg. Matsuéék meg... ki fog derülni. Én bízom a zseni-osztagban. Eddig is szépen ment minden. Pedig ezt azért felnőtteknek se lenne könnyű kijátszani...
Ichiru büszkén húzta ki magát. Zseni-osztag, mi? Ez jól hangzik! Lesz mivel felvágnia Emikoék előtt, ha kijutnak.

Haruka nem szólalt meg többé, amíg a lépcsőket rótták. Ő sem szeretné, ha más belepiszkálna az életébe, így inkább ő is befejezi. Már épp ment volna tovább a földszint felé, mikor ajtónyílást hallott és egy zseblámpa fényét pillantotta meg. No lám, valaki máris felfedezőtúrába fogott...
- Keresel valamit? - kérdezte.
Daisuke végre teljes valójában feltűnt a folyosón és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mi az, harmadik fogadóbizottság? - lepődött meg kissé - Milyen népszerű lettem...
- Mindenki csak rád vágyik - játszott rá egy kicsit Haruka - De viccet félretéve össz-vissz nem akartuk, hogy egyedül bolyongj itt, étlen-szomjan...
- Milyen kedves...

Midorit újfent felidegesítették Haruka szavai. Pár lépést előrébb lépdelt a folyosón. Mindenki csak rá vágyik mi? Hát ha nem is vágyni, de... várt rá, nagyon... Ez biztos. Várt erre a találkozásra. De most, hogy hirtelen itt van, nem tudta mit csináljon. Kérdezzen? Vádoljon? Vagy csupán...? Az csak időhúzás? Hiszen tudja... Csak kíváncsi, hoyg hogy reagálna. Ezt is sejti. Daisukét semmi sem érdekli. Az ég világon semmi. Talán csak Himeno érdekelte egy kicsit. Hogyan is vonhatná őt kérdőre? Csak még jobban felidegesítené a nemtörődöm válaszaival.
- De rég láttalak... - köszönt halkan - Megtaláltad Himenót? Ő is olyan borzalmasan nézett ki? - érezte, hogy a teste remegni akar, de a körmeit a karjába mélyesztve megállította magát. Egyenlőre.

Daisuke csak most vette észre a Haruka után a folyosóra lépő Midorit. Ezek szerint épségben kijutott az erdőből, és azért jobban néz ki, mint mikor utoljára látta. Egy kicsit habozott a kérdést hallva. Miért kérdezi mindenki ezt tőle? Bár ő meg mindenkit megkérdezett, nem látták-e.
- Meg... - felelte végül, majd szeme előtt újra felvillant a kép a lányról, és érezte, hogy keze ökölbe szorul - És valóban... nem volt szép látvány... De látom, te valamivel jobban vagy.
Azt az utolsót vajon direkt kérdezte? Csak kicsúszott a száján, valóban érdeklődik utána, vagy csak... ehh...

- Én soha jobban! - mosolyodott el, s először érzett magán valami őrület-félét. Más esetben ez megijesztette volna, de... most azonnal elzavart magától minden racionalitást. Felismerte, tudta, ennyi. Nem akarta megakadályozni - Hát Tesshin se volt éppen szép látvány... De milyen is lenne egy hulla... Mondd csak, jó érzés volt? - a haját csavargatva lépett közelebb, kicsit talán előre is hajolt - Tényleg kíváncsi vagyok... Milyen érzés lehet... végezni valakivel, akit annyira gyűlölsz... - még mindig mosolyogva játszott a hajával. Hogy képes így beszélni... hogy képes mosolyogni, mikor rá gondol?!

Haruka szótlanul figyelte az előtte kibontakozó jelenetet. Mi is folyik itt? Ha Midorinak igaza van, Daisuke végzett Tesshinnel... hogy Midori ezt honnan gondolja, az talán most a legkisebb probléma. És az a furcsa mosolyféle az arcán... Nem túl biztató...
- Tehát tudod... - Haruka meglepetten nézett a fiúra. Meg sem próbálja tagadni? De ezek szerint Midori megint nem tévedett, tényleg ő tette - Hát jó, miért is hazudjak. Először azt hittem jó érzés lesz, hogy élvezni fogom. De a végén inkább kissé összezavart. Azzal, ahogy... - elharapta a megkezdett mondatot és enyhén megrázta a fejét - mindegy... Hogy milyen érzés pontosan? Üres, legalábbis most valahogy ilyennek érzem magam. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Bár arról fogalmam sincs, miért fejtegetem ezt neked, talán csak mert kérdezted.
Daisukében felreppent egy gondolat. Mi van, ha most ő válik a bosszú célpontjává? Ezzel le is záródna a kör, ő nem valószínű, hogy bárkinek is hiányozna, és hogy valaki pont érte akarjon bosszút állni... egyszerűen nevetségesnek tűnt.

Midori megint meglepődött az események alakulásán. Azt hitte most rá fog támadni a fiúra, hogy a válasza után majd még inkább meg akarja ölni, de... most mégsem ezt érezte. Vajon ez csak pillanatnyi vagy...? Megint olyan iszonyatosan gyengének érezte magát... A falnak dőlt, de a fejét Daisuke felé fordította, ahogy beszélt.
- Azzal, hogy...? - kérdezett vissza - Mivel? Mit csinált? Mit mondott? - érezte, hogy egyre mohóbban kapaszkodik a fiú szavaiba, azokba amiket tud, amiket elmondhat neki. Szinte könyörgő hangon, mégis hevesen tette fel a kérdést - Mondott valamit rólam? Kérlek, mondd el! Bármi is legyen az jó vagy rossz, mégha úgygondolod, hogy fájna is hallanom... Tudnom kell, mit gondolt rólam a legvégén!
"Hogy bánta-e, hogy sajnálta-e, hogy... bocsánatot akart-e kérni tőlem, vagy... minden maradt ugyanúgy? Vagy annyira érdektelen voltam a számára, hogy... Egyáltalán nem is gondolt rám a végén? Lehetséges, hogy én... az ő életében... egyáltalán semmit sem jelentettem? A legvégén... csak Himenora gondolt, igaz? Rám... rám egy gondolatszikrát sem pazarolt... Így történt, gondolom..."
- Kérlek, az igazat mondd! - tette hozzá egy kis szünet után. Érezte, hogy a sírás fojtogatja. Ezúttal csak az.

Kenta sóhajtva állt fel a gép mellől. Hol maradnak már? Lemenni Daisuke elé azért nem olyan hatalmas túra... Egyszerűen nem bírt itt üülni és várni, főleg nem Midori korábbi reakcióit látva. Ő is elindult lefelé.

- Ez így... elég feszélyező... - vallotta be Kazushige, miután hosszú percekig némán hallgatva figyelték a semmit.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza Hayate.
- Arra, hogy itt ülsz tőlem talán ha fél méterre, és együtt bámuljuk a nagy sötét semmit. És még mindig nem vagyok benne biztos, hogy egy óvatlan pillanatban nem metszed át a torkomat.
- Tényleg megnyugodhatsz, ez nem fog megtörténni... - komorodott el kissé Hayate arca.
- Tehát továbbra is folytatni szeretnénk ezen tevékenységet?
- Nekem igazából mindegy.
- Remek. Akkor, ha megkérhetlek, legalább ülj egy kicsit távolabb. ... Köszönöm.
- Na jó, mégiscsak van egy ötletem. Ha kifújad magad, kissé arrébb kéne menni, mert csak hogy tudd, enyhén szólva könnyű kiszúrni minket, ahogy itt ücsörgünk.
- Most mellém szegődtél testőrnek, vagy mi?
- Testőrnek? Akár... bár jelen pillanatban inkább túlélőtársnak.

Daisuke elgondolkodva figyelte a lányt. Midorit nyilvánvalóan Tesshin kínozta meg, ezt ő maga is bevallotta. Mégsem tud nem törődni vele, ennek ellenére sem. Pont mint Himeno. Mit művelt Tesshin a nőkkel, hogy mindazok ellenére, amiket velük tett, még mindig...? És Midori miért teszi fel ezeket a kérdéseket, ha tudja, hogy fájni fog? Ráadásul direkt kéri, hogy őszintén mondjon el mindent. Valahogy... talán kezdte tisztelni a lányt. Ezért is döntött úgy, hogy tényleg elmondja, ami történt. Legalábbis amire vissza tudott emlékezni, mert eléggé feldúlt volt, mikor Tesshinnel való párbeszéde lezajlott.
- Először hozta az "én-vagyok-a-szegény-kis-Tesshin" szerepet. Akkor úgy tűnt, aggódik érted. Meg is kérdezte, miért hagytalak csak úgy ott. De amikor nála is rákérdeztem Himenóra, rövid időn belül kiderült, mit művelt vele. És veled. Azt mondta, mindkettőt élvezte. És úgy tűnt, komolyan is gondolta. De a végén... mikor már a földön volt, elmondta, hol találhatom meg Himenót, nem játszott velem többé. És furcsán mosolygott. Nem úgy, mint azelőtt, köze nem volt a korábban mutatott két arcához. Ezzel a mosollyal zavart össze. Azóta sem tudom hová tenni...
Merőn bámulta a lába előtt a padlót. Nem volt szokása az ennyi beszéd. De ennyivel talán mégis tartozott Midorinak. Nem sok, de nagyjából teljesítette, amit kért. Visszagondolva a történtekre, eszébe jutott, hogy valami fontosat még nem intézett el. Eddig nem is igen érdekelte, hogy ott vannak, hogy fájnak a bicska által hagyott nyomok. Meg sem merte még nézni őket igazán. A végén még tényleg sikerül gondatlanságból végeznie önmagával. Az azért gáz lenne.

Élvezte? Midori szédülni kezdett a hallottaktól. Hogyhogy... hogy lehet hogy...? Ez nem lehet igaz... nem lehet! Mi az hogy élvezte?! Ez hazugság! Ez biztosan... annak kell lennie!
- És rólam nem mondott semmit?! - kérdezte hirtelen hangosan - Semmit sem? A végén mikor... mikor már... egyáltalán semmit? Csak... csak Himenora gondolt? Megint?! Csak rá?!
Maga köré fonta a karjait, ezúttal már nem bírta Daisukét nézni, túl dühös volt, annyira-annyira gyűlölte azt a nőt, aki még azt is elvette tőle, hogy az utolsó pillanataiban Tesshin... csak... csak egyedülen jó szót szólhasson róla! Bezzeg őt... persze... elmondta Daisukének hol van, hogy... hogy... így kért tőle bocsánatot? De mért tőle?! Ő mért érdemelte meg jobban, mint én?! Az a buta kis liba! Miben volt ő különlegesebb?!
- Nem hiszem el! - kiabált mélyen a karjába vájva körmeit - Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy... hogy... -elcsuklott a hangja, s képtelen volt tovább beszélni, csak a fejét rázta. "Hogyan szerethettél bele egy ilyen egyszerű kis unalmas libába?! Mikor én ott voltam melletted! Egész életedben ott voltam!"

Natsuki az erdő szélét őrző ház körvonalait meglátva újra a telefonhoz nyúlt.
- Na akkor rákérdezek, hogy Hayate még mindig a sziklánál van-e. Túl messzire mindenesetre nem mehetett. Figyeljétek, látjátok-e valamerre! Vicces lenne, ha megint ő köszönne ránk, mitn Daisuke. Főleg, ha nem köszönne, hanem... Szóval, csak óvatosan... Ki tudja...
Megcsörgette Haruka telefonját, remélve, hogy nem lett közben túl nagy a távolság.

Daisuke keze még jobban ökölbe szorult. Muszáj így emlékeztetni rá? Mert arról, hogy mire gondolt utoljára Tesshin, egyre csak az jut eszébe, hogy mire gondolt utolsó perceiben Himeno. Pontosabban kire. Vagy azzal csak szívatni akarta Tesshin? Nem, úgy gondolta, nem. Főleg mert ő is olvasta.
- Nehezen gondolt volna másra, miután a naplórészletet is hozzávágtam... - szólt hűvösen. Nem nagyon volt kedve magyarázkodni a naplóban írtakról, ezért szándékosan hagyta ennyiben a mondatot.
"Még hogy nem hiszed... - gondolta - Mintha nekem olyan könnyű lett volna beletörődni...!"

Ebben a pillanatban megszólalt a mobil az eddig feszülten figyelő Haruka zsebében.
- Hogyaza... - sziszegte halkan, mikor sikerült előásnia. Teljesen elfeledkezett róla... Aggodalmas pillantást vetett a másik kettőre, majd végre felvette.
- Igen, itt vagyok. Várj egy percet, el kellett mennem a géptől... de már rohanok is vissza, mindjárt visszahívlak.
Ennyit arról, hogy milyen megbízható telefonközpontos lenne...
- Fel kell mennem - közölte, bár semmi kedve nem volt hozzá. Nem merte egyedül hagyni Midorit Daisukével, de nem volt más választása, lehet, hogy a többieknek nagy szüksége van rá - Ne essetek egymásnak, kérlek.
Azzal már rohant is felfelé a lépcsőn. Mielőbb elintézi a hívást, annál előbb visszanézhet, hogy biztos ne legyen baj.

- Milyen... milyen naplórészletet? - kérdezte rosszat sejtve a lány.

Kentának még az utolsó pillanatban sikerült félreugrania az útból, hogy Haruka ne gázoljon át rajta.
- Öhm... hova ez a nagy rohanás? - kérdezte megilletődve.

- Ehh.. Haruka kicsit away... - morogta Natsuki - Na sebaj, addigis haladunk... - kíváncsian szemlélte a házat. És ha időközben ide húzódott be? Mindegy, ha kell majd visszajönnek. Egyébként is, mintha itt... lenne már egy piros pont. Ki az a hülye, aki itt táborozna?

- A telefon... - torpant meg egy pillanatra Haruka, hogy meglóbálja a kezében tartott mobilt - Natsuki épp most hívott, ezért vissza kell mennem a géphez. Odalent viszont kicsit forrósodik a helyzet, kérlek figyelj rájuk, hogy ne csináljanak nagy hülyeséget! Bár igazából kicsit sem kéne... Bocsi, sietek, hogy mielőbb elintézzem a hívást.
Azzal már robogott is tovább.


Daisuke habozott, hogy erre a kérdésre is válaszoljon-e. Mi ez, valami vallatás? Bár tök mindegy, már így is többet mondott, mint akart, akkor meg?
- A naplórészlet, Himeno naplójából - az mindegy, hogy került hozzám - ,amelyben oly kedvesen ecseteli, hogy ha választania kéne magának valakit az osztályból, ki lenne az - kezdett remegni a hangja, ezért igyekezett ismét nemtörődömnek tűnni, bár nem tudta, ez meddig tart majd ki - Amelyben felettébb sokat emlegeti Eizant... és Tesshint... Ó, és persze engem, mint a szomszéd fiút, aki jó, hogy itt van, meg minden, de azért mégis hagyja békén...!
Döbbenten meredt maga elé. Ennyire részletesen... azért nem akarta ecsetelni. Basszus, mi ütött belé?!