7. - Útban a szabadság felé

Eizan megdermedt a Natsuki szemeiben látott fájdalomtól és... és a könnyektől. Eddig valahogy nem tudta összekapcsolni a könnyek fogalmát a lánnyal... Ne, ne, ne...! Hayate nem fogja majd vissza magát, Akihitoék... benne nem volt biztos. Ha az életüket féltik, akkor ők is küzdeni fognak. Namit talán lefogja Nobu, de akkor Natsuki magára marad? Nem tudta, mit tegyen. Egyik fele, a szerelmes Eizan sürgette, hogy álljon Natsuki mellé, mert így könnyen bántódása eshet. Másik fele, a józan gondolkodású Eizan viszont ezt nem tudta megtenni. Ha Namiéknak, sőt, még Natsukinak is járt egy másik esély, Amiék ezt miért nem kaphatják meg?
Ahogy látta, hogy Nobu próbálja lefogni Namit, eszébe jutottak Natsuki szavai a konyhában. Várta, hogy visszafogja a kezét... De ez most más, itt Kaori gyilkosaival áll szemben. Ha most próbálja visszafogni... hagyná magát? Szerette volna, de nem hitt benne túlságosan. A lány most túlságosan dühös.
Látva, hogy Hayate már harcra készen forgatja ujjai között a tantot, mégis közelebb lépett párat. Olyan messzinek tűnt már most, mikor előbb a földön feküdtek egymás mellett. Nincs más mód, hogy kiadja magából a feszültséget? Végre rászánta magát, hogy megszólaljon.
- Rajta - mondta ekkor Hayate. - Gyerünk, rajtam vezesd le a dühödet. Ne fogd vissza magad, és cserében én sem fogom.

Natsuki egy dühös pillantást vetett Hayatéra.
- Minek nézel te engem?! Nem vagyok olyan, mint Nami, hogy akárkin bosszút álljak, majd megölök valakit, tök mindegy kit, és az majd megnyugtat! Én...
Nobu ijedten érezte, hogy Nami sokkal nagyobb erővel próbálja kirántani magát. Mindkét kézzel szorosan átölelte, s így is alig sikerült visszafognia.
- Ha ezt gondolod rólkam, akkor te is nagyon tévedsz! Nem nyugtat meg a gyilkolás!
- Hagyjátok már abba! - kiabált most már Nobu is - Nem veszitek észre, mit műveltek? Minenkivel össze akartok veszni? Most rohadtul nem itt kéne elcsesznünk az időnket!
Natsuki nagyokat lélgzett. Újra a még mindig Amit védő Akihitora pillantott. Úgy se hagynák, hogy megölje őket. Másnak pedig nem akar ártani. Dühítette, hogy senki sem érti meg, hogy mindenki őt tartja a gonosznak, de ezzel most tényleg nem jut sehova és Eizan... A fiúra pillantott. Most csalódott? Gyűlöli? Leeresztette a rapierokat.
- Jól van. Menjünk! Menjünk, és csináljuk ki azokat a rohadékokat az iskolában! - mondta dühösen.

Hayate még kicsit kivárt, hátha Natsuki meggondolja magát, majd végül ismét övébe tűzte a tantot. Semmi kedve nem volt most harcolni, ezért magában díjazta, hogy a lány így döntött. Natsuki igencsak dühösnek tűnt, ő pedig hiába mondta, amit mondott, mert tudta, hogy valójában visszafogta volna magát. Nem azért, mert lenézte a lány erejét vagy kitartását, épp ellenkezőleg. Tartott tőle, hogy élvezte volna a harcot, hogy túlságosan belelovalta volna magát, ezért semmiképp sem küzdhetett volna teljes erejéből. Nem akarta, hogy előtörjön belőle gyilkológép énje. Majd az iskolában, egyenlőre jó helyen van ott, ahol van.
- Egyetértek - mondta végül.

Ami enyhítette szorítását a kés nyelén. Észre sem vette, mennyire belevágott a tenyerébe, tényleg görcsösen foghatta. De megúszták, egyenlőre. Bár nem sok híja volt. Most összeköti őket a közös cél, de ha esetleg kijutnak és majd elválnak útjaik? Akkor Natsuki mondhatja, hogy már van idő, már nincs közös céljuk, ezért akár be is teljesítheti megkésett bosszúját... Már most tartott attól a perctől, és nagyon remélte, hogy sosem jön majd el.

Eizan egyenlőre még nem tudta, mit is mondhatna. Legalább kicsit megkönnyebbült, hogy most nem került harcra a sor, nem úgy, mint mikor Natsuki nem tudta türtőztetni magát és Midorira támadt. Most viszont nem tette. Tényleg azért, mert Hayate állt vele szemben, akihez ilyen módon semmi köze, vagy tényleg sikerült félretennie dühét és bosszúszomját? Szerette volna, ha ez utóbbi történt, de... nem tudta megmondani. Natsuki most biztos azt hiszi, hogy cserben hagyta, hogy ő sem állt mellé, mikor szüksége lett volna rá. Most talán még nem tanácsos, de amint lehet, beszélnie kell vele. Csak hogy tudja, hogy mindezek ellenére mellette van, bárhogy is cselekszik.

Nobu megnyugtatóan simogatta meg Nami karját.
- Néha hallgass rám is! - suttogta a fülébe - Az életünnkel játszol. Ha most hagynák, hogy ti bosszút álljatok, ellenünk is megengednék, nem érted?
Mindezt olyan halkan kérdezte, hogy csak a lány hallhassa. Nami az ajkát harapdálta. Csak azért ne tegyen semmit, hogy így ők is megúszhassák? Ez annyira mocsokosan és gyávának hangzott. Nobu Hayatéék felé igyekezett, de kivételesen magával vonta Namit is. Félt, mit csinálna a lány, ha teljesen elengedné. Hiába rakta már el a lándzsát, nagyon jól tudta, hogy milyen gyorsan elő tudja újra rántani... Nami hátranézett a válla felett Natsukira. Reméle, hogy pillantásuk találkozni fog, de az csak a földet pásztázva elsétált Akihitoék közeléből. Sőt igazából mindenki közeléből. Kissé távolabb a csapattól állt meg, s hosszasan kotorászott táskájában a vizesüvege után. Nami nem tudta eldönteni, hogy lehűteni akarja magát, vagy csupán elfoglaltságot keres, amivel magyarázhatja, mért nem beszél senkivel. Bár minden rendben lenne köztük! Akkor gond nélkül odamehetne hozzá, mindkettejüknek nagy szüksége lenne most erre! De ők még egy szót sem tudtak normálisan váltani... e pillanatban legalábbis. Nami Nobu szavaira ocsudott fel gondolataiból.
- Jól elszúrtuk az időnket... - mondta Hayaténak és Kentának - Mi lenne, ha a többiek mennének a házhoz, mi hárman viszont egyből a sulihoz? Az itt van pár percnire. Feleslegesnek érzem elkisérni a többieket, mi veszély várhatja őket ott? Sokan vannak.

- Én is ezen gondolkodtam - felelte Hayate -, és igazat kell adjak neked. Tényleg túl sok időnk ment el. De legalább nem kell attól tartanunk, hogy nagyban mérjük fel a terepet, erre valaki mögöttünk terem, hogy 'ti meg mit csináltok?". Odafelé meg is beszélhetjük, ki melyik oldalt figyeli, ne húzzuk azzal is itt az időt. Ha a többiek esetleg mégis bajba kerülnek, akkor még megvannak a telefonok, nem? Nálad is van, Kenta, meg egy Harukánál és egy Eizannál. Ha így lesz és vészjelzést kapunk, legfeljebb sietünk vissza, ahogy csak tudunk. Hát jó, részemről készen állok.

Eizan az egyik fának dőlve figyelte, amint Natsuki félrevonul, majd a vizesüvegéért nyúl. Most azt hiszi, elárultam, igaz?
Felsóhajtott és a hajába túrt. Ehh, legszívesebben rögtön odamenne, de nem tudta, milyen fogadtatásra számítson. Félt, hogy Natsuki elküldi, eldobja magától.
Amíg ezen tipródott, szinte észre sem vette, hogy a következő fához lépett és most már azt támasztotta a hátával. De még nem ment tovább. Azért vonult el, mert egyedül akar lenni, ugye? Vagy azt várja, hogy utána menjek...? Ehh, sosem tudok majd kiigazodni a nőkön! Mit, mit vár el tőlem? Ha... esetleg rám nézne, talán kiolvashatnám a szemeiből, hogy "gyűlöllek, ide ne gyere", vagy "szükségem van rád"... De melyik...?

Ichiro átérezte Natsuki helyzetét. Kettejük bosszúja között annyi a különbség, hogy ő nem érezte magát így magára hagyva. Pontosabban ő állt Shinji mellé, de az elején még senki nem akadályozta meg őket, megküzdhettek Nobuval. Natsuki még csak Akihitoék közelébe sem juthatott. Hayate miért lépett közbe most, és akkor miért csak szóval? Ezen a srácon kiigazodni lehetetlen...

- Szintén - bólintott Nobu.
- Ja... - kapott észbe rövid szünet után Kenta - Persze, persze... én is... Akkor izé, szólok a többieknek, hogy most elválnak útjaink... - azzal hogy hogy ne Midori felé vette az irányt. Nami akaratlanul is elmosolyodott.
- Akkor vegyek én is érzékeny búcsút tőled? - kérdezte hanyagul Nobutól.
- Isten ments! - nézett rá a fiú - Jövök még vissza...
- Hát azt ajánlom is...
- De nem kötsz bele Akihitoékba, míg nem vagyunk, ugye?
A lány hallgatott.
- Nami! - szólt rá szigorúan.
- Jól van, jól van. Nem fogok. A szent cél érdekében...
- Igazán hálás vagyok... És pihenj!
- Hát persze - forgatta a szemeit a lány. Utálta a sebesült kislány szerepét. Nem elég, hogy nem mehet harcolni, még állandóan az orra alá is dörgöli, ráadásul mások előtt! Hayatére pillantott. Úgy tűnt nem igazán érdekli őt a bezsélgetés, de... Nála sose tudni. Olyan fura srác...

Kenta gyorsan szólt Midorinak, meg a közelében ácsorgó Harukáéknak a terv változásáról. Külön megkérte őket, hogy figyeljenek oda Natsukiékra, akár Akihitoék, akár Shinjiék miatt, de Midori leintette, hogy erre nem kell figyelmeztetnie, magától is tudta. így pár perc múlva Kenta is visszatért a másik két fiúhoz, s indulásr készen álltak.

- Basszus... - sápadt el enyhén Haruka, miután végigzongorázta a zsebeit. - A mobil... azt hiszem, leraktam a géphez és...
- Ja, ott hagytad - bólintott Tatsu, miközben már vette is elő a telefont. - De úgy látom, ez úgyis az enyém, úgyhogy inkább nálam marad.
- Óhh... oké - mosolygott zavartan Haruka. - Kösz.
- Nincs mit. Még képes lettél volna, és tényleg ott hagyod - mosolygott vissza Tatsu, de találkozva Shouri hűvös tekintetével inkább elfordította a fejét. Na jó... nincs itt semmi más tennivaló...?!

Midori örült, hogy eddig is Nami mellett jött, mert így nem volt olyan feltűnő, hogy amint Nobuék elindultak, egyből mellé szegődött. Akihito igyekezett Amival lemaradni, hogy minél messzebb legyenek Namitól, hátrébb viszont Natsuki kullogott magában. Mért nem tudnak ezek egymás mellett lenni?! Jobb híján egészen hátra maratak Shinji és Daisuke elé, akik mindeddig nem sok érdeklődést tanusítottak, leszámítva Daisuke javaslatát.
Benawi titokban örült a rögtönzött kis pihenőnek. Jó, az örült szó túlzás a jelenet komolyságát tekintve, de legalább Yuuka és Ichiru sem vele volt elfoglalva, s így nem aggódtak. Miatta legalábbis kivételesen nem. Ő viszont most aggóddott. Elgondolkodva figyelte az előtte bandukoló Natsukit. Zavarta, hogy egyedül látja a lányt. Nagyon magába lehet roskadva. Vetett egy pillantást Yuukára, aztán begyorsította a lépteit, s Natsuki mellé szegődött.
- Én nem tartom úgy, hogy te lennél ebben a szituációban a "rossz" - mondta kertelés nélkül, mire a lány felkapta a fejét - De ettől semmi sem lesz jobb.
Natsuki szomorú szemekkel nézett rá.
- Tudom.
- Nem hiszem, hogy gyilkolni akarsz, nem igaz? Hiszen Kuroshi halála miatt is... teljesen kiborultál...
Natsuki az ajkába harapott. Az egész más volt. Ő nem érdemelte meg. És a kiborulás... a körülményeknek szólt. Annak is, hogy tudta, ő tetszett annak a srácnak, és... ő meg megölte, mert az képes volt megvágni az arcát... hisz lényegében ezen dühödött fel, nem? Hasonlóan, mint mikor Eizan fegyvert fogott rá. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy fiú, valaki, akiről tudja, vagy sejti, hogy tetszik neki ilyet merjen tenni! Vajon mitől alakult ez ki benne? Valami védekező mechanizmus korábbról? Elnyelte hangos sóhaját, hogy Benawi ne lássa gondterheltnek. De ez így is az arcára volt írva.

Most Yuuka is aggódott Natsuki miatt. Remélte, hogy most kicsit lenyugszanak a kedélyek és nem kerül sor egy ideig hasonló jelenetre. Nem tudta, hogy Benawi mit mondhat Natsukinak, de miközben a fiú útját követte a szemével, tekintete összetalálkozott Eizanéval. A fiú nem messze előttük haladt, kicsit oldalt a fák között. A szemeiből tisztán látszott, hogy vívódik valamin, de hamarosan félrekapta a fejét, és ismét Natsuki felé pillantgatott.
Yuuka elgondolkodva figyelte még kicsit a fiút, mielőtt ismét Benawi felé nézett volna. Lehet, hogy Natsuki és Eizan között tényleg alakulgat valami? Vagy csak alakulgatott? Gyanúsan sok időt töltöttek mostanában kettesben, főként hogy egészen eddig együtt is jöttek és hmm... még cipőt kötni is lemaradtak. Igen, meglehet... Ezen a szigeten annyi meglepő és lehetetlennek tűnő dolog történt, hogy ezen már meg sem lepődne.

- Mindannyian sokat szenvedtünk - folytatta Benawi - Elvesztettünk barátokat, összeszabdaltattuk magunk, mintha már az az alap ne lett volna elég, hogy féltjük az életünk, meg persze másokét is, de tudod... azért mi szerencsések vagyunk... Az többi ilyen programban csak egy ember maradt, nálunk viszont majd a fél osztály életben van. Talán mind kijutunk. Én hiszek benne, hogy kijutunk! Jó csapat vagyunk! Tudom, hogy ez nem vigasztal, de lehetnénk kevesebben is... Veszthettél volna enél is többet, sőt... még veszthetsz, ha nem figyelsz oda! Kaorit már nem hozhatod vissza, de megmenthetsz másokat. Főleg, ha te is be akarsz menni most harcolni, sok fog múlni rajtad!
Natsuki a száját rágcsálta.
- Igen, nem hibázhatok, mert akkor ti is veszélybe kerültök Yuukával, és...
Benawi kezével összeborzolta a lány haját. Az meglepetten nézett a fiúra.
- Lazíts! Szeretnélek végre téged is mosolyogni látni! Nem kötelező ám folyton szenvedni! Elég rossz ez a Program önmagától is, nem kell tetézni! És egyébként... - közelebb hajolt a lányhoz, s lehalkította a hangját - Van valaki, aki eleped, hogy a közeledben lehessen, szerintem ne utasítsd vissza!
Natsuki fülig pirult.
- Te ezt tudtad? - kapta fel a fejét - Honnan?
Benawi megrántotta a vállát.
- Szerintem mindenki tudja. Kicsi ez a sziget. Nem nagyon lehetnek titkaink egymás előtt...
Natsuki elmosolyodott, de nem mert Eizan felé pillantani.
- Milyen arcot vág most? - kérdezte.
- Tessék? - kérdezte meglepetést tetteve a fiú - Nem vagyok én a szemed, nézd meg magad! Nekem most mennem kell, elszórakoztatni a saját kedvesemet...
Azzal le is maradozott, ismét magárahagyva Natsukit. Az zavartan igazgatta kócos haját. Sehogy sem bírta oldalra fordítani a fejét.

Eizan döbbenten figyelte, amint Benawi összeborzolja Natsuki haját. Szeme sarkából látta, hogy Yuuka szemei is elkerekedtek, de a lány utána sóhajtva megrázta a fejét és... ennyi volt részéről? Őt ez nem zavarta, vagy mi? Mert őt...
Furcsán érezte magát. Újféle érzelem bontakozott ki lelkében, mégis egyből felismerte. Igen, féltékeny volt. Féltékeny, amiért az előbb valaki más ért hozzá Natsukihoz, nem pedig ő. A lány meg biztos örül, úgyis annyira aggódott Benawiért... De tényleg csak aggódott, nem?
Megpróbálta legyőzni ezt az új érzelmet. Ez az előbb... ez csak egy kedves gesztus volt, semmi több...! Benawi semmit nem akar, tessék, máris megy vissza Yuukához. Semmi különös, csak próbálta megvigasztalni Natsukit... amit ő még mindig nem mer. Ő is odamehet ilyen egyszerűen, nem fogja elküldeni...? Reménykedve nézett a lány után, mégis tartott attól, hogy ha esetleg Natsuki hátrafordul, mit lát majd a szemeiben.

- Azt már korábban is megállapítottam, hogy hülye vagy, de hogy ennyire... - morogta Ichiru, mikor Benawi visszatért. Az őszinte csodálkozással nézett barátjára.
- Tessék? - pislogott.
- Egyszerre két nő is! - világított rá - Egy is sok! Mégis mit művelsz?
Benawi összezavarodottan próbálta követni Ichiru szavait,
- Miről beszélsz? Mit kettő?
- Ráadásul Natsuki, fel akarsz szedni valakit az ötösfogatból, hát normális vagy te?!
Benawi ijedten kapta Yuukára a fejét, ugye nem veszi be Ichiru újabb sületlenségeit?
- Dehogy, ez... nem! Én csak próbáltam megvigasztalni, ebben most mi...? Komolyan nem értelek Ichiru, hagytam volna, hogy magába roskadjon?
- Hát nem tudom, én nem így vigasztalnék egy lányt... - rázta a fejét Ichiru.
- Te leginkább sehogy sem vigasztalnál... Biztos, ami biztos, nehogy baj legyen belőle... Vagy ne adj Isten kedves legyél egy másik emberi lénnyel!
- Ha-ha-ha... Nagyon humoros... - dohogta a fiú - Csak nézz Yuukára, teljesen féltékeny... Veszélyes dolog a nőket felbosszantani...
- Na, ne már! - hebegte Benawi - Yuuka, ugye te... te nem hiszed azt, hogy én... Ne szórakozzatok már! Mit akarnék én tőle?
A fiú most már teljesen zavarba jött. Na ebőbl most hogy vágja ki magát? Ha tagad azért feltűnő, ha semmit se mondd azért... De most komolyan mit kellett volna csinálnia?!

Yuuka egyből rá akarta vágni, hogy nem, dehogyis féltékeny, mégis lenyelte a mondatot. Egy kicsit... mégiscsak az volt... Hiába fojtotta el magában nemrég, most újra ki akart törni. De hát nem lehet semmi komoly, csak a haját borzolta össze... Nem csókolta meg, vagy semmi hasonló... Igazából nincs is oka a féltékenykedésre, igaz...?
- Én... természetes, hogy aggódsz Natsukiért, mikor ő is aggódik értünk... - puff, remek kis kitérő válasz... - Én is féltem, hogy valami baj lesz...
Nem tudta, mennyire hangzott meggyőzően. Most miért terhelje még a saját bajaival is Benawit, mikor eleget kapott már így is szegény? Ő nem tudná kikötni, hogy például mostantól ne merj a közelébe menni, vagy rá se nézz más lányra. Csak ne kérdezzen rá jobban, könyörgöm... Nem tudok jól hazudni.

- Na látod! - fonta karba elégedetten a kezét Benawi - Csak te vagy ilyen idióta Ichiru! Nem kell mindig valami nagyon bonyolult dologra gondolni...
Megnyugodva nézett Yuukára. Hát persze, ő nem kombinál össze-vissza. Kár volt emiatt így megijednie. Yuuka bízik benne, ahogy ő is viszont. Csak Ichirunak muszáj mindig keltenie a feszültséget... Olyan jellemző...

Natsuki mit sem tudott arról, mekkora port kavart. Csak gondolataiba merülve baktatott tovább, s néha fel-fel pillantgatott szemeivel Namit keresve. Ő sem tűnt túl beszédesnek, pedig ott volt mellette Midori, és ez a felállás nem szokott csendesnek ígérkezni. Mennyivel vidámabb volt, mikor őt és Eizant piszkálták! Most még azt se bánta volna, ha a fiúról faggatják őt. De csak nem sikerült visszazökkentenie magát abba a hangulatba. S mindig mikor elhatározta, hogy előremegy a lányhoz, valami gondolat azt sutyorogta, hogy ez mégse jó ötlet. Millió érve volt ellene... Ez a vergődés pedig csak még lehangolóbb volt. Hiába próbálta Benawi felvidítani, valahogy nem bírta kiverni a fejéből Akihitoékat. Tényleg ennyiben kéne hagynia? És Namiék? Ők is megúsznak mindent? Csak kezelje úgy a lányt, barátként, mint régen? Hogyan is tehetne úgy, mintha semmi sem változott volna? Igenis változott! Azóta gyilkos lett. Mindketten azok lettek. Nem dughatják homokba a fejüket...

Eizan már nem bírta tovább a bizonytalanságot, lassanként felzárkózott Natsuki mögé. Egy ideig még pár lépés távolságról figyelte a lányt, majd végre mellé lépett. Nem fog itt töketlenkedni, basszus! Nem valószínű, hogy Natsuki olyan barátot szeretne, aki fél a szemébe nézni. De most, hogy végre mellé ért, megint nem tudta, hogyan is kezdjen bele.
- Mondhatnám azt, hogy sajnálom, de az gondolom elég elcsépelten hangzik... - bökte ki. - Nem akartalak megint így cserben hagyni, bár lehet, hogy ezek is csak üres szavaknak tűnnek. De akárcsak a toronynál, most is örülök, hogy nem másként végződött, és megint hülye vagyok, hogy ezeket kimondom, mert tudom, hogy fáj hallanod. Mégsem tudok más lenni, ilyen vagyok... És bárhogy is tűnik, szeretnék kitartani melletted. Nem tudom, elhiszed-e vagy sem, de nem hagytam volna, hogy Hayate fegyvert emeljen rád. Csak ennyit akartam mondani.

Yuuka nem tudta elfojtani halvány mosolyát. Tényleg nem akar féltékenykedni, de hogyan védekezhetne ellene? Tudja, hogy Benawi szereti, azért van mellette, és azért nem Natsuki mellett megy. Abba kell ezt hagynia, tényleg semmi oka erre. Szereti Benawit, és nem hálálhatja meg bizalmatlansággal mindazt, amit tőle kap. Igen, ha törik, ha szakad, megpróbálja majd legyőzni féltékeny énjét!

Natsuki félve nézett fel Eizanra. Tartott tőle mit fog látni a szemében, és attól is, hogy mit fog válaszolni. Annyi minden eszébe jutott, míg egyedül sétált, hogy majd kiabál vele, hogy majd közli hogy ennyi volt, őt nem leht kétszer egymás után elárulni, csakhogy tudta hogy nem erről volt szó. Biztos ő se tudta mit tegyen... És most ő is pont ezt mondja. Gondolt az ellenkezőjére is. Hogy majd úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mintha így lett volna a legjobb, mintha ezt várta volna el a fiútól. És most ehhez állt közelebb. De az túl átlátszó hazugság lenne, nem igaz?
- Nem, nem fáj - rázta a fejét - Igazatok van, nem szabadna megölnöm őket. Az... az nem lenne helyes, de... Én igazán nem tudom Eizan, azért ezt mégse szabadna ennyiben hagyni... - lehajtotta a fejét - Kaori nem ezt érdemelte, és... Nem helyes, hogy mindenki a gyilkosok mellett áll ki! Az sem helyes, hogy Midori megbvédte Namiékat! Nem szabadna... Ők... ők valami visszavonhatatlan dolgot tettek, ennek... ezeknek kell hogy legyen következménye! Különben bárki, bármit megtehetne... büntetlenül... Az tényleg nem lenne jó. Bár... amikor ilyesmit mondok... végülis magamat is bele kéne számolnom. Két embert öltem meg. Nem is csak egyet... nem is csak önvédelemből... Igazán nem tudom, mi a megoldás...

- Ömm... tehát, akkor pontosan mire is koncentráljunk? - tette fel a nagy kérdést Kenta, bár kicsit hülyének érezte magát - Mármint... próbáljunk óvatosan belesni, hol hány ember van, milyen fegyverekkel... Kiszúrni, hogy hol a központjuk...? Mennyire merészkedhetünk közel? Mert hát ugye, ha most észrevesznek... Minden oda.
Nobu megtorpant. Túl közel vannak már, ha beszélgetni akarnak, azt itt kéne megtenni, innentől már szét kéne vállni, és csendben megközelíteni az épületet. Idefelé már megbeszélték, hogy Nobu megy délről, Kenta nyugatról, míg Hayate északról közelíti meg a sulit, és a kritikus keleti részt, ahol a sík terepen lehetetlen lenne rejtőzni is Hayate figyeli meg... valahogy... Még Nobu is ráncolta a szemöldökét, hogy azt ugyan hogy, de a fiú leintette őket, hogy bízzák rá.

- A fákat inkább ne hagyjátok el - mondta Hayate. - Még jó, hogy nem vagyunk rikítóbb színű göncökben, úgy nagyon vicces lenne. Kár, hogy nincs itt valami terepszín ruhát termő fa, de most ezzel kell beérnünk, legfeljebb óvatosabbak leszünk. Bár az óvatosság sosem árt. Nos igen, nagyjából összefoglaltad. Próbáljuk kiszúrni, hova összpontosulnak az emberek, és melyik részt őrzik legkevésbé. Az lesz a belépőnk. Az ablakoknál fokozottabban figyeljetek, sosem lehet tudni. Szerintem a legkevésbé a tetőről számítanak támadásra, de azt innen lentről kicsit nehéz lenne kivitelezni, szóval az alsóbb szinteknek több figyelmet kell szentelni. Nagyjából ennyi. Ha meglátnak, tűnjetek el minél előbb. Most még nem tudnánk nyílt harcba bocsátkozni, túl kevesen vagyunk.

- Oké, tehát ne lássanak meg, ha mégis, akkor futás... - összegezte elmésen Kenta. Nobu elhúzta a száját, de nem szólt be végül.
- Na, akkor mehetünk is! - jelentette ki, s meg is indult - Innentől viszont néma csend, mobilokat legyenek szívesek kikapcsolni, satöbbi-satöbbi - jegyezte meg biztos, ami biztos Kentának.

- Tudom - sóhajtott Eizan. - Az a baj, hogy sehogy sem jó. És idegesít, hogy nemrég még simán nekiestem volna mind Namiéknak, mind Amiéknak... talán még neked is. Kicsivel több, mint fél napja... De egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit lehet ilyen helyzetben tenni, mi a legigazságosabb. Létezik most igazságos döntés? Nagyon régóta ezen gondolkodok, hogy mi lehet elfogadható megoldás. Mert attól félek, hogy ha kint leszünk innen, túl a nagy harcon vagy harcokon, még nem tudom, szóval mikor el kéne tűnni a kormány elől, akkor esünk egymásnak. Kéne valaki nagyon okos, aki megmondja, mit kéne és mit lehet tenni. Mert én úgy érzem, csak egy helyben forgok. Nemrég is... egyszerre álltam volna melléd, meg ellened, de mivel akkor sem tudtam dönteni, inkább nem csináltam semmit. De egy idő után csináltam volna, csak kérdés, hogy azután megváltozott volna az egész gondolkodásom...? Nem tudom... bár gondolom nem sok értelme van ennek, amit most hadoválok, bocsi... Csak jön, ami éppen eszembe jut.

- Hiroshi... - kezdte töprengve Ichiro. - Ne nézz hülyének, de szeretnék kérdezni valamit.
- Jajj, ez már rosszul kezdődik, de azért mondd... - vonta fel a szemöldökét a másik.
- Mennyire fáj egy lőtt seb?
- Tessék...? Ez meg miért érdekel téged?
- Mert a tartalék csapatban leszek, lehet, hogy harcolnom is kell és... lehet, hogy engem is eltalálnak párszor. Szóval szeretnék legalább lélekben felkészülni.
- Nem tudsz... Hirtelen beléd mar, és azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány... Ne röhögj, most komolyan beszélek!
- Bocs, csak esetemben ez a példa...
- Jó tudom, hagyjuk.
- Szóval... fáj?
- Ehh - horkant fel Hiroshi. - Szerinted? Nagyon is. És én még csak nem is létfontosságú szerv közelébe kaptam. Jó, a combomon érhetett volna artériát, nagy szerencsém volt. De mikor kiszedted... na, az tényleg nagyon szar volt... Szóval megtiltom neked, hogy akár csak egy lövést is kapj, érted?
- Könnyű azt mondani... hidd el, én sem nagyon vágyok rá.
- Tényleg... - kezdte Kazu. - Szerintetek mennyi az esélye, hogy... mondjuk azok a katonák ott bent golyóálló mellényt viselnek...? Ugye annyira nem gondolt bele a kormány, hogy kellhet, elégnek ítélték a fegyvereket?
Hiroshi és Ichiro összenéztek. Basszus... ha Kazushigének igaza van, akkor kicsit megszívják. Kicsit nagyon...

Natsuki rámosolygott a fiúra. Azért édes... Nem is beszél hülyeségeket, csak... éppolyan bizonytalan, mint ő maga is.
- Mit is mondtam neked a tetőn? Valami olyasmit, hogy... - igyekezett visszagondolni. Kaorival mentek fel a tetőre, Eizan már ott volt. Szegény lány nagyon rosszul lett a látványtól és... Maga is meglepődött, ahogy beugrott - "Azokkal kell foglalkoznunk, akik még élnek..." - suttogta inkább csak magának, aztán gúnyosan felnevetett - Milyen könnyű ilyeneket mondani, amíg még senki fontosat nem vesztettél el... Most már olyan üresnek hangzanak, pedig akkor olyan marha okosnak éreztem magam! Viszont te... hallgattál rám... És még ez a hülyeség is megnyugtatott, nem mentél el, és... Nekem is olyannak kéne lennem, mint te vagy - nagyot sóhajtott, s a fiúra nézett - Rendben - mondta, mint aki elhatározott valamit - Hadd éljenek. Te modtad, hogy... helyre lehet hozni a dologokat... végülis... ők is megérdemlik, hogy helyrehozzák... Ha én megérdemlem, hogy rendbe tegyem az életem... A francba is, biztos ők is szenvednek, amiatt, amit tettek... Ha nem is látszik rajtuk, de... biztos csak mert félnek, de... igazából bánják is... ugye?

- Haruka - kezdte viszonylag halkan Shouri, de előtte meggyőződött róla, hogy a mögöttük haladó és látványosan a fákat szemlélő Tatsuya ne legyen hallótávolságon belül - Hiába vagyunk a tartalék csapatban, ha nem muszáj, ne bocsátkozz harcba.
- Tessék? - kérdezte a lány. - Miért? Pont azért megyek a front közelébe, hogy ha a szükség úgy kívánja, segítsek, ahol csak tudok.
- Majd én letudom a részedet - nézett rá határozottan a fiú.
- Shouri, ez nem ilyen egyszerű - rázta a fejét a lány. - Ha én kérnék tőled ilyet, megtennéd? - a válasz csak egy mély hallgatás volt. - Na látod! Ismerhetnél annyira, hogy tudd, ezt nem hagyom annyiban. De ígérem, óvatos leszek és vigyázni fogok.
- Fedezni foglak - bólintott Shouri -, és ha valaki csak egy ujjal is hozzád nyúl, ne adj isten megsebez... hát az nem fog örülni nekem, főként nem annak, amit utána kap tőlem.

Nobu első megállapítása az volt, hogy izgalmas oldalt kapott. A második az, hogy tőle hasznos információkat nem nagyon fognak szerezni. A főbejáratot ugyanis, már innen jól láthatóan két fegyveres őrizte. Ugyanazokkal a géppuskákkal, amiket benn is láttak. Nem pont olyan típus, mint amit Ichiro kapott, de ez most nem is annyira lényeges. Ki az a hülye, aki a főbejáraton akarna bemenni? Vagy pont ez lehetne a csel? Kíváncsian próbált úgy helyezkedni, h beljebb lásson a folyosóra. Másokat nem látott. Komoly, hogy csak két ember? Ennyi? A főbejárathoz? Biztos a közeli osztálytermekben vannak még páran... Óvatosan kelet felé lopakodott a fák között. Elég messze volt az ablak, nem tudott belátni az osztálytermekbe. Fene... Visszament nyugatra, ahol a fák közelebb benyúltak az iskola felé. Ha az itteni terembe belát, következtethet a másik oldalira is. És igen... Itt 3-4 katona ücsörgött. Láthatólag unatkoztak: kávé, újság... Na egy pillanat... Azért ez gyanús... Ennyire nem tudnak a szökésükről? Idegesnek kéne lenniük... Matsue talán megtartotta a titkot egy kis belsős csapatnak, hogy ne legyen pánik? Vagy ennyire lenézik őket? Nagy hiba lenne... Na majd megvitatják a többiekkel. A lényeg, hogy a főbejáratnál cirka tíz katonával kell számolniuk... és akkor még nem jutottak sehova, csak benn vannak... Hogy hol lehet a központjuk az innen nem látszott. Ez a terem nem. A másik oldali akár lehetne is, de akkor máris rossz a tippje. Odaáig csak nem jut el Hayate... De majd kikövetkeztetik mi lehet ott, ha a többiek is beszámolnak... Kissé csalódottan, de visszasétált az erdőbe, oda, ahol elváltak.

- Nem láttad Amit? - kérdezte szomorkásan Eizan. - Jó, gondolom nem pont azt nézted, de... remegett, szinte végig. És nem hiszem, hogy az indulattól vagy a haragtól. Tényleg félt. És valami más is volt a szemében... Nem tudom, miért ölte meg Mizuki, lehet, hogy... véletlen volt, bármilyen hülyén is hangzik. Vagy ha mégsem... most, mikor rájött, van kiút, lehet hogy kezd sok lenni rajta a teher. Lehetett volna máshogy is, kijuthattak volna együtt. Lehet, hogy bűntudat volt a szemében, lehet, hogy valami sokkal több. Nem láthatok a fejébe, de talán jobb is így. Félek, mit találnék odabent. De még valami aggaszt... á nem, mindegy.
Pedig nem volt mindegy, csak nem merte felhozni. Akihito azt mondta, nem beszéltek Kaorival, csak... harcoltak. Részükről ez még talán rendben is lenne, de Kaori miért nem próbált kihátrálni? Miért nem próbálta elmondani, hogy van kiút, miért nem mutatta meg, hogy nincs rajta nyakörv? Miért hallgatott ő is? Hát ez már nem derülhet ki, ezért inkább nem is szabad felhoznia.

- Nem, nem mindegy - rázta a fejét Natsuki - Ha aggaszt, akkor nem az. Mondd! - bíztatta a fiút. A válaszra várva közben óvatosan hátra pillantott. Ami és Aihito csak csendes letargikusan sétáltak. Hát... nincs is okuk vidámnak lenni... De igen, végül is... Eizannak igaza lehet. Ők is emberből vannak, valószínűleg hasonlóan éreznek, mint ő... Van joga akkor elítélni őket? Jobban, mint saját magát? Kaori haláláért... nem ők a hibásak... Hanem a kormány... És rajtuk hamarosan kemény és véres bosszút állnak. Aminek lesz értelme is!

Kenta morcosan meresztgette a szemét. Ilyen messziről mégis hogy lásson be. Kockáztatva, ugyan, de kijött a fák legszélére. Termek... Oké, ezt azért eddig is sejtette... Mi van benn? Tőle jobbra csak pár embert látott ücsörögni, az eggyel odébbi teremben viszont... Nem egy iskolai teremhez megszokott elrendezésben voltak az asztalok és... igen, számítógépek! Szóval innen irányítanak. Mégiscsak talált valami hasznosat. Ide kell bejutniuk, igaz? Szemeivel Matsuét kutatta, s szinte rögtön észre is vette, ahogy gondterhelt arccal könyököl az egyik asztalnál. Nem igazán a gépeket figyelte, persze azon már egyetlen mozgó pötty sincs... Hányan is lehettek itt? Tíznél mindenképp többre saccolta, bár a szoba végébe már esélytelen volt belátni. Óvatosan északabbra araszolt. A hátsó teremben semmit sem látott. Illetve... mintha hátul valami mozgolódás lenne... Pár ember ott is lehetett, de meg nem mondaná. Lehet, hogy csak egy. Csak őrnek...
Rövid időn belül ő is visszaindult. Többet úgy sem tud már meg, csak kockáztatná a lebukást.

Hayate hirtelen megtorpant. Figyelnie kell... az erdőben a holttesteken még van nyakörv, rajtuk keresztül hallhatnak mindent. Elég egy gyanús nesz, vagy valami, és odabent máris hallják, hogy erre ólálkodik valaki. Csak körültekintően, Hayate. Nos jó, te kaptad ugyebár az északi részt... hmm, innen védenek legkevésbé a fák, de azért lássuk. Úgy helyezkedett, hogy a legjobban ráláthasson az iskola hátsó falára. Lássuk csak. Az ember azt várná az iskolától, hogy legalább két kijárata legyen. Sőt, kell is, abban az esetben, ha mondjuk tűz üt ki és az első ajtó megközelíthetetlen, vagy akármi hasonló baleset. Ó igen, ott figyel... Kicsit kopottas, de mégiscsak ajtó. És zárva van, lakattal. Viszont itt nincs őr, legalábbis kívülről. A keleti részre innen egyáltalán nem lát rá, kár. A legközelebbi terembe viszont belát. Vagy várjunk csak... ez nem is terem, valamiféle titkárság lehet, vagy talán tanári. Az ott egy számítógép lesz, de... csak sima iskolai berendezés, semmi különös. Persze túl szép lenne, ha itt nem lennének őrök. Egy-egy az ajtó két oldalán, egy az egyik asztalon pihenteti a lábát. Három? Ez még kevés információ.
Töprengve lesett keletebbre. Hát ott már nemigen van takarás. Még csak homok sincs, ahová beáshatja magát, vagy hasonló. Egy mozgó bokor mennyire lenne feltűnő...? Te jó ég, idióta... inkább gondolkozz, de azt gyorsan.

- Kaori... - mondta ki félve a nevet Eizan, és közben lesve figyelte Natsuki reakcióját. - Nem értem, miért nem próbált beszélni Amiékkal... Daisuke azt mondta, látták a harc egy részét, tehát nem pár csapással dőlt el a küzdelem. Sejtem, hogy Kaori féltette az életét, azért emelt fegyvert, de... miért hallgatott...? Bocsáss meg, hogy felhoztam, csak nem tudom hova rakni. Szeretném megérteni, de csak egyre inkább belezavarodok.

Natsuki megborzongott. A gondolat, hogy talán nem csak Amiék tehetnek az egészről, hogy Kaori is hibázott, vagy talán... ahogy Ami mondta, ő kezdte a harcot... De mért tette volna?
- Nem értem... - rázta a fejét Natsuki - Mi oka lett volna rá? Mi oka lett volna, megpróbálni megölni őket? Egyedül? Vagy akár csak... nem szólni... Tényleg nem értem... Valami itt nem stimmel. Kaori nem haragudott rájuk semmi miatt sem. Namiékhoz akart menni. Semmi dolga nem volt velük. Mitől... változott volna meg ilyen hirtelen... az egész... hozzáállása?
Összezavarodva kapta előre a fejét Midorira. Talán ő tudhat valamit? Vagy Kenta? Végtére is... elmenekült előlük. A saját csapattársai elől. Valahol... ez is furcsa. Visszanézett Eizanra.
- Lehet, hogy... ezt se fogjuk már soha se megtudni... Hogy mi történt ott valójában. Amiék sem értik...

Hayate a lehetőségeit vizsgálta. A fű nem elég magas, az tisztán látható. Mellesleg ott simán ki lehet szúrni, ha mozog benne valaki. Hiába kerülne lóhalálában a hegyek felé, mert onnan meg nem látna be az ablakokon. Csak úgy átvágni az iskolához őrültség lenne. Egyenlőre egy lehetősége maradt, ha nem akarja az időt húzni. Visszább ment a fék közé, és olyan helyet keresett, ahol ráláthat az iskola északnyugati sarkára. Itt van legközelebb az erdő, innen még talán nem olyan kockázatos. Saroknál nehezebb is rálátni az ablakból. Megpróbálja, utána... legfeljebb nem sikerül. Mondjuk visszahúzódni innen nem nagyon tudna... De most már fel akarta mérni a terepet, amennyire csak lehet. Hasra vágta magát és becélozta a sarkot. Ha elég gyorsan kúszik, talán előbb odaér, minthogy kiszúrják. Utána simán megkerülheti az épületet... csak ne könyököljenek az ablakba és ne nézzenek lefelé...

- Nem, valószínűleg már nem derülhet ki - sóhajtott Eizan. - Esetleg arra tudok gondolni, hogy...nem tudom, miért, de talán meg akarta büntetni őket Mizuki haláláért... De nem, ez sem túl ésszerű. Ha Namiéknak meg akarta adni a lehetőséget, Akihitoéknak miért nem? Na jó, ne menjünk bele mélyebben, csak még bonyolultabb lesz, ahogy jönnek az újabb és újabb elméletek.

- Itt vagyunk - jegyezte meg vidáman Midori, mire Nami felkapta a fejét. Érdeklődve nézett előre, aztán kicsit forgatta a fejét, de... csak fák...
- Hol itt? - kérdezte a lányt.
- Mindjárt itt lesz a ház. Jártam már erre, felismerem...
Nami összeráncolta a homlokát.
- Aha... feltűnő hely... csupa fa... Könnyű megjegyezni.
A másik lány csak legyintett. Majd meglátja... És valóban. Alig pár perc múlva kiértek a fák közül a házikóhoz.
- Éééés, célba értünk! - gyorsan elhallgatott, mert majdnem olyat mondott ki, ami most nem lett volna túl szép. "Azon kevés fedett helyek egyike a szigeten, ahol nincs hulla." Hát igen. Ez sajnos igaz. Főleg a nyugati félre nézve...

- Igazad van, ne agyaljunk rajta... Csak rosszabb lesz. Nem akarom azt gondolni Kaoriról, hogy valami rosszban törte a fejét. Ő nem volt olyan. Szeretem megérteni a dolgokat, de ezt most... talán jobb így - nagyot sóhajtott. Hát ezt most nem ő mondta. Nem is nagyon tudta elhinni, hogy kész ennyi, többé nem fogja törtni rajta a fejét. De legalább Eizan előtt nem filózik rajta.
- Ó! - szólalt meg újra - Itt vagyunk! Végre Benawi is pihenhet, remélem rendben van... Az előbb azért rendesen megijesztett... De... nem lesz ennyi embernek... kicsi ez a ház... Jól van, tudom, pár percet kibírunk... De ilyen szempontból a torony nagyon kellemes volt... - felsóhajtott. Lett volna tippe mivel üti el az időt, amíg várakoznak. De ez nem egy tíz szobás kiskastély... Viszont... talán nem feltűnő, ha visszasétálnak a fák közé... Neeehheeem, már megint mire gonolsz... ... Csupa jó dologra! Úgyis ideje elűzni a csúnya gondolatokat, és ahogy Benawi mondta, nem kell mindig kínoznia magát, elég szar így is ez a sziget... Itt az ideje szórakozni egy kicsit. Ő is eleped, hogy Eizan közelében lehessen, és hát... jó-jó, egymás mellett sétálni, de... ő egy kicsit még közelebb gondolta...

Ha még eső is esett volna, a ruhája lassan tényleg terepszínű lenne... Még nem is jött ki belőle az összes homok, most megint hasalhat a földre. De ez legalább homokmentes övezet. Na jó, eddig oké, de kicsit bele kéne már húznia, mert már most úgy érzi, mintha hosszú percek óta kúszna. Gyerünk, Hayate, már csak egy kicsit...
Ez az, végre a fal takarása mögött. Vagyis alatt. De innen majd még vissza is kell jutni, az is érdekes lesz. De most munkára, akkor lássuk legalább az északi falrész maradékát.
Hangtalanul tovább kúszott, és egy idő után érezte, hogy eléggé horzsolódik a bőr az alkarjáról. Mindegy, majd ráér emiatt később aggódni. Az északi részen mást nem nagyon látott, felállni meg nemigen mert, úgyhogy először csak óvatosan belesett a keleti részre. Ott nem volt ajtó, így őrök sem kívül. Viszont megakadt a szeme pár kisebb ablakon. Ezek nem tantermek... akkor meg...? Közelebb kúszott és figyelmesen hallgatózott pár percet. Hamarosan valahol odabent nyílt az ajtó, majd igencsak érdekes, össze nem téveszthető zajok szűrődtek ki az ablakon. Hmm... ezek szerint megvan a vécé... Ezt nem valószínű, hogy őrzik, akár itt is bejuthatnak. Csak idáig kell elkúszni, utána valahogy bemászni, és már kész is. De annyira nincs magasan, talán el is éri a szélét, ha feláll és kinyújtja a kezét. Ha még ugrik is hozzá, sima ügy. Na jó, ennyi felfedezés talán elég lesz. Most vissza kéne jutni a többiekhez... És valahogy megfordulni, mert nem lenne jó hátrafelé araszolni...

Tatsuya kicsit feszélyezve érezte magát. Ő is járt már ebben a házban, de a közvetlenül utána történtek nem hagytak kedves emlékeket benne. Nem messze keletre innen van Kohei. Na, a srácból ki tudta volna nézni, hogy még akkor is folytatja a játékot, ha lenne esélye a menekülésre. Ááá, nem! Nem mondhat róla ez alapján ítéletet! De mégis... az az önelégült vigyor az arcán, közvetlenül a halála előtt... Még most sem tudta kiverni a fejéből. Ez a kép már végig elkíséri?
- Remélem, Kentáék sietnek... - motyogta magában.

- Hé, Tatsu, meg van még a pia, amit innen szerváltam nektek? - kérdezte Midori a fiú felé sétálva - Hű, mennyit rohangáltam miattatok... Kár, hogy nincs itt Kenta, na mindegy, majd emlékeztetem őt is, ha visszaér - önelégült arcot vágott, amiből sejthető volt, hogy a hegyen történtekre gondol. Épp itt lenne az ideje, megint kizsarolni egy kis törődést, nem? Csak már ezer éve nem csinált semmi hasznosat... Gondolatban sóhajtott egy nagyot. Sebaj... Majd harc után a hajón. Akkor jöhet a jól megérdemelt pihenés. Mindekinek. És a nagy megkönnyebbülés... Vajon... tényleg meg tudnak könnyebbülni? Mert kiérve sem fogják elfelejteni a halottakat, és az üldözés sem ér véget, sőt... csak akkor kezdődik. Vajon azután könnyebb vagy nehezebb lesz a dolguk. Talán a szabadság amiért most küzdenek, nem is szabadság. Vagy talán az eddigi életük nem volt az? Csak látszólag? De most... most igazán szabadok lehetnek, nem kell betartaniuk senki agyalágyult szabályait... Persze, ha túlélik...

- Hmmm...? - kapta fel a fejét Tatsuya. - Ó, azt innen szedted? Igen, még megvan, bár fogyott belőle. De szigorúan csak fertőtlenítésre használtam, mielőtt rosszra gondolnál - hunyorgott arcán bujkáló mosollyal Midorira, de már elő is vette az üveget. - Ugye nem ezzel akarod elütni az időt, amíg visszaérnek?

- Hát most ahogy mondod... - vigyorodott el Midori és közelebb lépett a fiúhoz - Szívesen iszogatnék egy kicsit mielőtt ideérnek...
- Ehh, ha piálni akarsz, ne azt a szart idd... - szólalt meg Shinji, mire Midori majdnem hanyatt esett - Nálam jobbféle rum is van... Egyébként is jössz még nekem egy ígérettel, illetve... - a fiú elgondolkodó fejet vágjuk - Hát igen, tulajdonképpen, ahogy a helyzet alakult kettővel...
Midori nagyokat pislogott rá. Ugye ezt most nem gondolja teljesen komolyan...
- Áh értem... - nézett rá sértődötten a fiú - Szóval neked ennyit számít az adott szavad...
- Nem, nem csak... - próbált magyarázkodni a lány, de nem tudta értelmesen kimagyarázni rossz érzését. Mitől tart ennyire? Vagy csak azért, mert most már tudja, hogy Shinji ki akarja nyírni Namiékat, ő pedig a barátjának tartja a lányt? Lehet, hogy... nem, ugyan... Shinjinek tudnia kell, hogyha Nami ellen kérné valamire, azt úgyse tenné meg! Ígéret ide vagy oda, akármire nem kérheti meg!

Hayate sietve ismét megkerülte az iskolát, csak most a másik irányba haladt. Gond nélkül eljutott az északnyugati sarokig, és a kúszás nagy részét is letudta az erdő felé, mikor megtorpant. A jobb lába... valami fogja a jobb lábát...!
Hátralesett a válla fölött, de megkönnyebbülésére csak egy jókora bokorban akadt be a gatyája szára az erdő szélén... úgy, hogy még félig kilógott...
- Jaj, ne már... pont így a végén?
Megpróbálta kirángatni a nadrágszövetet, de csak jobban tartotta magát. Ilyen nincs... Közben meg mintha mozgolódást látna ott az egyik nyugati ablakban!
- Na nem, most már nem szúrtok ki!
Egy utolsót rántott a lábán, és a beakadt anyag végre kiszabadult. Elszakadt, de legalább nem tartotta többé fogva. Hayate gyorsan teljes takarásba kúszott a fák közé, majd felpattant és rohanni kezdett a találkozóhely felé.

- Mintha... valamit láttam volna... Az erdő szélén... - hallatszott az egyik gépfegyveres bizonytalan hangja.
- Ugyan már - intette le mellé lépve a társa. - Nincs ott semmi. Csak kezdesz paranoiás lenni, ennyi az egész. Azt hiszed, tényleg ránk mernének támadni a csodás fegyvereikkel? Bár próbálkozni lehet...

Annak ellenére, vagy pont amiatt, hogy a többiek kinn ácsorogtak, Akihito úgy döntött, benéz a házba, s maga után vonta Amit is. Ebben a társaságban egy percre se fogja egyedül hagyni! Legalábbis... míg meg nem bizonyosodik róla, hogy tényleg vannak, akik megvédenék... Igaz Hayate rendes volt, de ő most nincs itt.
A ház valóban üres volt, csendes és teljesen átlagos. Idegesítően átlagos, belegondolva, mi is történt ezen a szigeten. Igaz volt egy kis felfordulás, főleg a konyhában. Valaki kirángatta a fiókokat, kinyitogatta a szekrényeket, és nem volt már kedve visszacsukni.
- Akkor most... várakozás... - jegyezte meg, hogy hosszú idő után szóljon valamit a lányhoz - Mit csinálunk, ha visszajöttek?

Tatsuya kezéből majdnem kiesett az üveg meglepetésében. Shinji piát hozott az osztálykirándulásra? És ráadásul, milyen ígéret?
- Milyen ígéret...? - kérdezte értetlenül Haruka is. Miért tartozik Midori Shinjinek és... mivel? Akarja egyáltalán tudni...?

Eizan észrevette, hogy Natsuki a fák felé tekintget. Mit forgathat a fejében?
- Mire gondolsz? - suttogta, miután közelebb lépett hozzá.
Csak nem megint el akar tűnni szem elől? De, meglehet. A kérdés csak az, hogy vele, vagy egyedül. Mert bármilyen szép is a gondolat, hogy ismét eltűnhet pár percre Natsukival, könnyen meglehet, hogy a lány egyedül akar lenni. Mi van... ha mondjuk csak vécéznie kell...?
Jesszus, Eizan, te beteg vagy... De miért? Ez csak természetes biológiai reakció...
Eizan gondolatban leütötte saját magát.

- Nem tudom - csóválta a fejét Ami. Jól esett neki, hogy megint egyedül lehettek és nem kellett a kinti társaság pillantásait elviselnie. Zavarta, hogy nem tudja, ki ítéli el és ki nem. - Hayate azt mondta, majd elmondanak mindent, ha lekerült a nyakörv, de még mindig nem tudunk szinte semmit sem. És Hayate sincs itt, hogy elmagyarázza. A többieket nem merem kérdezni... De mire célozhatott azzal, hogy ki akarnak törni? Talán le akarnak rohanni valamit?

- Na, mit találtál? - kérdezte Kenta, ahogy visszaérve megpillantotta, az unottan várakozó Nobut. Az türelemre intette.
- Majd, ha Hayate is itt lesz. Ne kelljen kétszer elmondani.
- Jól van - bólintott a fiú, de Nobu nagy bánatára ne akaródzott csendben maradnia - Haruka azt mondta, hogy... Midorival egy szakadék szélén futottatok össze...
- Jah... - felelte hanyagul a fiú. Érezte, hogy a fiú tovább akarja peddzegetni a témát, de minek segítsen? Maj kinyögi...
- Mi történt?
- Csupa lányos dolog - rántotta meg a vállát Nobu - Sírva egymás nyakába borulás meg ilyesmi. Uncsi volt...
- Ehh... Szóval nem próbáltátok meg megölni?
Nobu felvonta a szemöldökét.
- Nem szokásom próbálkozni. Ha akarok valamit, megcsinálom.
Kenta halkan felciccent a válaszra.
- Érdekes, én úgy emlékszem, Midori egyszer már elmenekült előletek.
- Ó! Talán bánod, hogy Nami hibázott? - kérdezte gúnyosan.
- Gondolhatod, hogy nem... - mondta a másik összeszűkülő szemmel - De nekem úgy tűnt Haruka gyors beszámolójából, hogy Midori... elég necces helyzetben volt... Aztán mégis életben van, tehát... mi történt?
- Kicsit megijedt, ahogy meglátott minket... És majdnem lezúgott... De mint látod, sikerült visszamásznia... Kitartó kiscsaj... Ha Nami nem lenne, szerintem őt szedném fel... Ügyesen harcol, és nem fél kimondani, amit gondol... De nekem nagyonis úgy tűnik, hogy ez neked is bejön...
- Ehh... Leegyszerűsíted Midori személyiségét... - válaszolta kitérően Kenta. Kikérte magának azt a féle összehasonlítást, hogy Nobu és ő hasonló típusú lányokat szeretnének.
- Igazán? Bocsáss meg! - mosolygott gúnyosan. Bizonyára érdekesen folytatódott volna a beszélgetés, de ekkor Hayate is visszatért. Kenta még vetett egy utolsó rosszalló pillantást Nobura. Ezek után csak még ellenszenvesebbnek tartotta a fiút.

- Nem számít - vágta rá gyorsan Midori - Na jól van, én inkább sétálok egy kicsit, de csak itt a közelben. Nem bírok csak úgy ücsörögni, és várni...
Elindult a ház túloldalára, de közben egy sokatmondó pillantást küldött Shinji felé. A fiú mintha észre se vette volna, szebrevágta a kezét, s az egyik fának támaszkodott. Újra felvette unott arckifejezését.