7. - Útban a szabadság felé

- Franc, ez eszembe se jutott! - mondta Natsuki gyorsan lekattintva a zseblámpát. Igaz már úgyis mindegy... - Hát induljunk el a... Oh, telefon! Remélem jó hír... Szia Haruk... Kenta? Mi most pont ott vagyunk, ahol Namiék táboroztak, de... Midoriék vagy már, vagy még, de... nincsenek itt. Jól van. Akkor te összefutsz velük, ha esetleg még ide tartanak... Mi meg... Pillanat...
Eizanhoz fordult.
- Kenta is elindult keresni őket most északra tart a sziklák mentén és azt mondta átfésüli a ligetet. Akkor mi merre? Ha úgy gondolkodunk, hogy merre mehettek még Namiék, márpedig Midoriék is úgy gondolkodnak, akkor keletre blokkolva van az út, tehát... Sivatag?

- Kösz... - mondta Ichiro - így mindjárt más. De... mikor is jöttetek rá erre az egészre? Meg hogy jött ez az ötlet meg minden?
- Nemrég, pár órája - válaszolta Eizan - És kellett hozzá egy csipetnyi Kenta, valamennyi Harukával és Tatsuyával elkeverve és Ichiruvel fűszerezve. Tehát megdolgoztak érte.
- Itt várjunk vagy a bejáratnál? - kérdezett közbe Hayate.
Hiroshi aggódva nézett Ichirora, aki sokadszor is Himenora pillantott. Képes lesz itt hagyni a lányt...?
- Natsukiék nem tudják, hogy pontosan hol vagyunk - gondolkodott el Kazushige - Csak azt, hogy bent.
- Menjünk a bejárathoz... - mondta halkan Ichiro. Nem akarta itt hagyni Himeno testét, de azt sem akarta, hogy még többen megbámulják. Vajon visszajöhetnek majd érte? Vagy... csak úgy itt marad, egyedül a romok között? Épp csak elkezdődött volna, erre máris vége...

- Sivatag...? - nézett dél felé Eizan, de szinte csak a fákat látta - Elképzelhető, bár ha Namiék oda mentek volna, a sok homok közt sokkal nehezebb elrejtőzni... már ha rejtőzködni akarnak... De mivel a vér alapján ítélve még súlyos is lehet az a seb, valahol csak meg kell húzniuk magukat. Nem tudom, mekkora távolságot vállalnának így be, de ott talán csak a házba mehetnének. Viszont mi tudjuk, hogy nem oda mentek, hanem keletre. Ehh, nehéz így a döntés... Kaori és Midori visszament volna a sivatag felé? Ha viszont Kenta figyeli a liget keleti részét, lehet, hogy mégis ott kéne megpróbálnunk. Ám eltarthat egy ideig, lehet, hogy szólni kéne a többieknek. Vagy majd csak megvárnak?

- Nincs mit... - válaszolta halkan Ichiru. Utána sem volt nagy bezsélhetnékje. Csak csendben kivonult a többiekkel a bejárathoz. Akkor most várakozás... Ahelyett, hogy haladhatnának... Már megint csak az időt húzzák! Fenébe Midoriékkal! Ha miattuk meghal még valaki... Mert nem tudnak megülni a fenekükön! Jellemző! Lányok...

- Igen ez eltarthat... - felelte Natsuki - De... Hiába szólunk nekik, nem tudnak elindulni, ha nálunk a telefon. Ha meg nekik adom, mi nem tudunk értesülni arról, hogy Kenta megtalálta-e már őket - megrázta a fejét - Fenébe velük, hogy mindig meg kell bonyolítaniuk a dolgokat!

Lássuk be, most már ő is veszélyben van. Ez gáz. Az előbb már ott tartott, hogy majdnem a sziklák közé hajította a GPS-t, de utána hamar meggyőzte magát, hogy még jól jöhet. Nem valószínű, hogy mindenki nyakáról lekerült a nyakörv... Így talán még hasznára válhat. Össz-vissz annyi, hogy most már jobban kell figyelnie a környezetére, hangtalanabbul kell közlekednie.
Most hogy leért, most merre tartson? Nem megy vissza keletre, arra már járt. Nyugat... jelen esetben túl nyílt, most nem kockáztat feleslegesen. Így előbb észrevennék őt, mint ő bárkit is. Lehet, hogy el kéne jutnia a nyugati partra, és ott kerülni északra. A part elvileg sziklás, ott jobban el tud rejtőzni, addig viszont...
Kíváncsian méregette a délre elterülő erdőt. Ott is rejtőzhetnek páran, de úgyis arra kell kerülnie. Lehet, hogy mégis izgalmas marad ez a játék...

Akihito elbizonytalanodva állt meg. Tulajdonképpen miért is akar visszamenni nyugatra? A sivatagba nincs értelme menniük, a vár foglalt. Ha már itt vannak egyszerűbb délre lemászni is lesétálni az erdőhöz, vagy... Esetleg még a másik hegy elérését lehet megreszkírozni hajnalig. De ha az erdő szélén lévő házban akarnak meghúzódni esetleg, akkor mégis jobb nyugatra átvágni. Amire nézett és felvázolta neki az előbb végiggondoltakat.
- Merre menjünk? - tette fel a nagy kérdést.

- Bakker... akkor viszont menjünk és siessünk - szólt Eizan - És reménykedjünk, hogy mi vagy Kenta mielőbb megtaláljuk őket. Nem elég, hogy Amiékat is meg kell keresnünk, még tényleg ők is nehezítik a dolgunkat. És öt már egy ideje elmúlt, nem kell már sok idő és pirkadni kezd. Világosban meg még viccesebb lesz a dolog...

- Hmmm... szerintem próbáljunk lemászni délre, már ha nem túl nyaktörőek a sziklák - vágta rá Ami rövid gondolkodás után - És akkor esetleg még ott a barlang is, bár az is kockázatos, hogy foglalt. Egyenlőre... menjünk az erdő felé, onnan még mindig megcélozhatjuk a keleti hegyeket. Csak addig kell átvágnunk, amíg még viszonylag sötét van, hátha... hátha már új csapat van a toronyban és meglátnak.

Natsukiék sietve vágtak át az elsivatagosodott részhez. Hát újra homok. Sok-sok homok... Remélte nem értelmetlenül.

- Rendben - bólintott Akihito, s a biztonság kedvéért előkaparta az iránytűjét. Odébbsétált egy olyan részt keresve, amit nem árnyékolnak le a sziklák, s a holdfényben megállapította, hogy arra van dél, amerre sejtette. Akkor rendben - Menjünk!

Kazushige a falnak támaszkodva figyelte, mit csinálnak a többiek. Hiroshi pár percenként megigazgatta az elég véres kötést a vállán, és igyekezett eltitkolni fájdalmas arckifejezését. De bárhogy is igyekezett, meg-megrándult a szája sarka, amikor a kötést kezdte birizgálni. Ichiro nem messze tőle ült a táskáján, nyakában immár Hiroshi puskájával. Ő sem igen tudta elfoglalni magát, de Kazu figyelmét nem kerülte el, hogy néha vissza-visszapillant arra, amerről jöttek.
Milyen csönd van... És senki nem akar szólni.
Többi csapattársát kereste a szemével, majd észrevette a tantójával foglalatoskodó Hayatét. A fiú elmerülve nézte a pengét, néha pedig meg-megforgatta a fegyvert az ujjai között. Aztán egyenesen rámeredt. Áááájjj, de utálta ezeket a szemeket! És csak nézik és nézik, és hiába fordítaná el a fejét, mert akkor is tudná, hogy nézik. Ezért próbálta állni a másik pillantását. Hayate szája szélén halvány mosoly látszott, majd elhajította a tantót. Kazushige dermedten figyelte a felé száguldó penge hegyét és a rémülettől moccanni sem mert. Csak pillanatokkal később merte oldalt fordítani a fejét. Alig pár centire az arcától a dobás erejétől még mindig remegve állt a tanto a romos falban.
- Bocs, csak egy szúnyog volt - hallotta Hayate közeledő hangját, de még mindig nem tudta levenni a szemét a tantóról - Még itt is van belőlük, elképesztő. És milyen idegesítőek tudnak lenni...
Hayate immár Kazushige mellett állt, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tőrt a falból.
- Nagyon is... - mondta, majd hátat fordított, hogy visszainduljon előző helyére. Kazushige hangosan nyelt egyet.

- Mindjárt kiérünk a fák közül - mondta kissé elkeseredett hangon Kaori - Csak jövünk visszfelé, holott, ha erre mentek volna, már idejövet összefutottunk volna! Ez így... nem jó...
- Akkor merre? - kérdezte Midori.
- Másszunk fel - bökött a fejével balra a lány - A sivatagba csak nem mentek!
- Rendben! - bólintott Midori, és megindultak a közeli sziklák felé. Itt egyáltalán nem volt meredek, végülis logikus, ha Nobuék is itt jöttek fel. Már ha tényleg ide jöttek. Dehát hová máshová?
- Idióták!
Midori ijedten rezzent össze. Kenta igyekezett feléjük. Micsoda?! A francba!
- Hogy jutott eszetekbe csak úgy lelépni?! Ez az életetekbe is kerülhetett volna! - folytatta dühösen a fiú.
- Jajj ne! - nyögte Kaori Midori háta mögé húzódva - Nem akarom... Nem akarom, hogy visszavigyen - suttogta - Segítenünk kell Namiéknak, kérlek... kérlek Midori, találj ki valamit!
Midori megnyugtatóan érintette meg a lány kezét, de közben a közeledő Kentát figyelte villogó tekintettel.
- Azt csinálunk, amit akarunk! Nem vagyunk a beosztottjaid! És nem kell mindig egyetértenünk! Én megbízom Namiékban, Kaori is, úgyhogy...
A fiú dühösen állt meg pár lépésre a lánytól.
- Megbízni? Mégis mitől? Miért? Te is harcoltál ellenük! Kaori is látta, ahogy kis híjján megölték Natsukit! Mégis mit reméltek még? Feláldoznátok az életeteket csak mert "ők is megérdemlik az esélyt"? Nem fognak élni vele! Nem érted?!
Midori megrázta a fejét.
- Nem tudják, hogy elmenekülhetünk együtt is! Ha tudnák, talán...
- Hát pont ez a lényeg! - vágott közbe Kenta - Talán!
Midori dühösen lépett előre.
- Legalább beszéljünk velük, kérlek! Ha... ha gondolod, akkor... gyere velünk, hárman már... sokan vagyunk, nem? Ha bármi baj lesz...
- Felejtsd el!
- Te sosem halgatsz rám! Sosem érdekel, amit kérek! Még véletlenül sem veszed figyelembe a véleményem! Pedig... pedig nem vagyok hülyegyerek, Kenta! Jobban ismerem a többieket, mint te! Egész álló nap a hülye laptopodat bújod, mégis mit tudsz te erről az osztályról?! Semmit az ég világon!
A fiú meglepetten nézett a lányra, aztán lehajtotta a fejét.
- Lehet... lehet, de... Meg akarlak védeni benneteket! Talán nem tudom, ki milyen ember, mit szeret, kivel barátkozik, de... De azt látom, hogy Namiék mit művelnek, és nem akarom, hogy amit sokan, köztünk te is nehéz munkával felépítettünk azt ők egy pillanat alatt semmivé tegyék. Kérlek... Gyertek vissza!
Midori megrázta a fejét, aztán rájött, hogy Kenta még mindig a földet bámulja, így ezt nem láthatta. Aztán szapora léptek zaja vonta el a figyelmét, s egyszerre nézett hátrő ő, és kapta fel Kenta a fejét.
- Kaori! - kiáltott utána Midori. A lány míg ők ketten beszélgettek végig hátrált, s elérve a sziklákat, rohanni kezdett felfelé, amilyen gyorsan csak tudott - Várj! Nem kéne egyedül...
Sietve elindult utána. Kenta szintén. Kaori nem húzta az időt válasszal. Vajon most mit vett a fejébe?! Azért ez így... ez így tényleg nem jó!

Ichiru nagyokat pislogva figyelte az előbbi jelenetet. Oké... Most már tényleg gyorsan gyertek vissza! Ilyenkor nem egészen vagyok benne biztos, hogy az új csapatban mindenki normális...

- Világosodik - jegyezte meg halkan Nami. Egészen eddig nem is szóltak egymáshoz. De valahogy... jó volt. Csak egymás mellett lenni, pihenni, gondolkodni, tehát lenni... Jó volt... Nobu elfordította a fejét a lány arcától, s lassan felült. Még nem látta a napot, ahogy a látóhatárról igyekezne felfelé, még vörösödni sem látta az ég alját, de valóban már... más volt a színe a világnak. A hold is halványabban pislogott.

Daisuke lényegében szokás szerint cél nélkül rótta a folyosót. Csak úgy találomra benézett néhány szobába, de igazából semmi érdekeset nem talált. Úgy döntött, inkább felmegy egészen a tetőre, onnan hátha majd lát valami érdekeset. Mert bár még nincs túl világos, de azért hátha lát valamit a környező vidékből.
Ráérősen szedte a lépcsőfokokat, nemsokára mégis felért.
- Oh... - torpant meg hirtelen - Nem tudtam, hogy itt már vannak...
De a három alak nem mozdult, és kicsit közelebb lépve felismerte bennük három már korábban bemondott osztálytársát. Összevont szemöldökkel lesett le a lépcsőn. Ők tették volna? Mi van, ez a három nem akart beszállni a tervükbe, a kis magánjátékukba, erre kinyírták őket? Bár akkor meg pont őt hagyták volna életben, mi? Na jó...
Elszakította tekintetét a holttestektől majd a tető széle felé lépkedett. Lássuk, van-e életnek nyoma odalent.

- Itt talán jó is lesz... nem? - kérdezte Ami, miután kis keresgélés után viszonylag járható útra bukkantak a sziklák között - De azért nem árt majd kapaszkodni...
Akihitora nézett, majd mintegy magát is biztatva bólintott egyet.

Shinji hosszas bóklászás után lépett csak be a számítógépes szobába. Nem mintha eltévedt volna, csupán nem sietett sehová. Szerette volna húzni az időt. De aztán csak elunta magát, semmi érdekeset nem talált a toronyban, így mégis odament a többiekhez. Csak Haruka és Tatsuya volt benn.
- Hello - köszönt csak, hogy mondjon valamit, de nem igazán érdeklődött a történtek miatt. Csak némán a gép felé sétált, s messziről átfutotta ki merre van. Fehér pöttyből hirtelen nagyon kevés lett. Viszont mind a sivatagban, mind a várban megszaporodtak a pirosak. Tehát Eizanék leszedték a nyakörveket? Akkor most tarthatnak Amiék felé. Akik pedig... Épp feléjük közelednek. Vagy talán kicsit keletebbre tőlük. Egy zónányira Amiéktől nyugatra pedig Nobuék. Megint mozdulatlanul csak immár egy másik helyen. Ehh... Elpárolgott a nagy öldöklési vágy, vagy mi? Hát... akárhogy is, de már késő... Egész közel vannak... Nem kéne nagyon megerőltetnie magát, hogy odajusson. Megkereste szemével az utolsó fehér pöttyöt, aki most az erdő felé tartott. Tehát Shouri. Legalább vele nem lesz gond. Egy darabig.

A sivatagban még inkább látszott, hogy lassan világosodik. Ezt Eizan is észrevette.
- Nemsokára tényleg virrad... - állapította meg - akkor pedig ez a sivatag kész katlan lesz! Nem lenne tanácsos erre visszajönnünk, bár úgyis északon kerülünk kelet felé, hogy megtaláljuk Akihitoékat. Viszont... - hiába meresztgette a szemét, csak a homoktengert látta - Én nem látom erre őket... bár az is tény, hogy Hayatét sem láttam és Kazushigét sem. Lehet, hogy észrevettek, és behúzták magukat valamelyik bucka mögé? Vagy egyáltalán nincsenek is itt... Kenta vajon hogy halad? Remélem, több sikerrel, mint mi.

Akihito is bólintott.
- Ügyes vagy - kimondva már érezte, milyen suta dicséretnek is hangzi ez - Mármint, én nem találtam volna ilyen jó kis ösvényt - magyarázta, de ez egyre eröltetettebbnek hangzott. Na mi van már, semmi értelmes dolog nem jut eszébe, amivel bókolhatna a lánynak? Csak ilyen hülyeségeket beszél... És... még mindig nem tudja mihez akar kezdeni. Ha túlélik a végéig... Már nála a méreg... Meg kell mentenie a lányt! Ki kell juttatnia innen! Megérdemli, hogy éljen!

Natsuki tanácstalanul meresztgette a szemét.
- Én sem látom őket... De ez nem jelent semmit. Vajon... elbújnának előlünk? Furcsa... a gondolat, hogy Kaori előlem menekül, mintha csak... - megrázta a fejét - A francba is, barátok vagyunk! Féltem őt, szeretem őt! Mért nem képes egy kicsit bízni bennem? - A választ viszont sajnos maga is tudta. Mert tényleg nem bízhat benne. Mert hazudott neki. Azt mondta mindent meg tesz, miközben magában elhatározta, hogy ha úgy adódik megöli Namit. Pedig Kaori könyörgött, hogy ne tegye. Igaz... Kaori helyében... ő sem bízna saját magában.

- Szia - köszöntötték az ismét felbukkant Shinjit kórusban Harukáék.
- Már azt hittem, te is eltűntél valahova - mondta Haruka - Így is szépen fogyatkozunk a toronyban, most, hogy a nagyja csapat kint bóklászik. És nem tudom, merre... Fel kéne hívnom őket, főleg Natsukiékkal kéne tudatni, hogy Amiék is elindultak. És majd valamikor azért Kentáról is meg kéne tudni, mi van vele - megcsóválta a fejét.

- Szerinted... visszaforduljunk? Mármint a vár felé - vetette fel Eizan, miközben tekintetével még mindig a sivatagi tájat fürkészte - Vagy még próbálkozzunk? A házig nem hiszem, hogy elmentek volna, ha a sivatagba jöttek, a környéken kellene lenniük.

Midori sehogy sem bírta tartani Kaori tempóját. Már kezdetben is lassabban futott - persze Kaorinak a hosszú lábaival azért nagy előnyei vannak!! -, de egyre lassult és fáradt. A sebe miatt lenne? Érezte, hogy biztosan amiatt van. Kenta már az elején beérte őt, és ahogy lassult a fiú is lassult vele. Midori megállt, s egy sziklának dőlt. Kenta aggódva torpant meg.
- Midori...
- Nem tudok... - rázta meg a fejét a lány - Nem fogom tudni utolérni. De neked muszáj, egyedül bajban lesz! Menj, te utolérheted!
- Akkor viszont te maradsz itt egyedül! - csattant fel Kenta - Hülyének nézel?!
Midori gyorsan kapkodta a levegőt. Megrázta a fejét.
- Nem... én itt megvárlak - látta a fiú hitetlenkedő tekintetét - Komolyan... Nem akarom, hogy... Kaori bajba kerüljön...
Kenta nem szólt egy szót se, de látszott raja, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Ha jönne valaki, elbújok! Mindenképp... megvárlak itt. Kérlek, higgy nekem! Most... ha miattam baja lesz Kaorinak... Nem akarom, hogy ez megtörténjen, úgyhogy kérlek, érd utol! Aztán.... ha visszajöttetek megbeszéljük, csak jutunk valami kompromisszumra...
Kenta felsóhajtott.
- Jól van... De tényleg várj meg itt, oké? És ha Namiék is jönnek errefelé, elő ne bújj, rendben?
Midori bólintott.
- Ígérem!
Kenta búcsúzóul rámosolygott a lányra és futva indult tovább Kaori után. Remek, most így a sziklák közt azt sem tudhatja pontosan, ilyen lemaradásban, hogy merre ment! Ez a két lány... Egyik idiótább, mint a másik! De legalább Midoriban van annyi ész, hogy tudja egyedül hagyni Kaorit semmiképp sem jó, és hajlandó együttműködni! Ez kicsit megnyugtatta. Talán Midori még sem olyan reménytelen eset.

Alighogy Kenta elment Midori lerogyott a földre, s a hasát szorongatta. Borzasztóan nyilallt a sebe. Nem kellett volna futnia...

Shinji nem válaszolt. Nem volt mit felelnie erre. Az ablakhoz sétált s a tájat szemlélte. Most már többet lehetett látni, határozottan világosodni kezdett.

- Ó, köszönöm... - felelte Ami, majd a sziklákat kezdte fürkészni - De lehet, hogy nem olyan biztonságos, mint amilyennek gondoltam... mondjuk talán jobb, mint a hegy többi része. Hmmm... menjek előre?

Natsuki felsóhajtott. Akármiylen reménytelen is, addig nem tudott volna jó szívvel elindulni Amiékhoz, amíg nincs meg Kaori.
- Azért a házig még menjünk el, nincs olyan messze, nézzünk be!
Ekkor csörrent meg a telefonja. Kenta!
- Megvannak? - kérdezte köszönés helyett.
- Félig - hallatszott a lihegő hang a vonal másik végéről - Megtaláltam őket, de... Kaori meglépett, de... nyugi... utolérem hamarosan! Mindenesetre... ti folytassátok csak a dolgotokat... És... nyugodj meg...
- Ehh... te se nyugodnál meg, míg nem látod Midorit. Hívj, ha már hármasban mentek vissza a toronyba!
- Ez igaz. Hívni foglak! Na, lerakom, hello.
- Szia.
Natsuki Eizanhoz fordult.
- Jól van, te nyertél, vissza a várhoz. Kenta megtalálta őket. Mondhatni... A lényeg, hogy itt nincsenek, mi már nem tudunk mást csinálni...

- Dehogy, nem kell - felelte mosolyogva a fiú - Még csak az kell, hogy te törd össze magad! Amúgy... - Akihito igyekezett valami hétköznapi témára terelni a beszélgetést - Ha valami csoda folytán kijutnál, mihez kezdenél? Úgy értem... már... semmiképp sem élhetünk úgy, mint ezelőtt, ha... hirtelen be is hirdetnék, hogy ha na jó, akik még élnek szabadok, mert olyan szépen játszottatok... nem mintha ez megtörténhetne, csak... játszom a gondolattal - magyarázkodott - Szóval... Nem tudnánk már úgy suliba járni, mitn azelőtt, nem igaz? Már... már nem úgy néznénk az egész világra...

- Ne várj tovább, hívd fel őket - bólintott Harukának Tatsuya - Jó lenne tudni, jutottak-e valamire.
- Így is teszek - felelte Haruka és már vette is elő a mobilt.


- Oké... - mondta Eizan, majd a hegyek felé pillantott - Eszerint valahol arra vannak, csak rájöttek, merre kell menni. Kitartóak... Remélem, még nem kerültek hozzájuk túl közel.
Felsóhajtott, majd inkább biztatóan Natsukira mosolygott.
- Akkor szedjük vissza a lábunkat és menjünk tovább a többiekkel. Várj csak... azt hiszem, megint kapásod van. Megint Kenta?

Nami is lassan felült, és érdeklődve szemlélte az eget. Végre elkezdtek visszatérni a világba a színek. Visszagondolt Nobu kérdésére. Mitől is találja ezt olyan szépnek? Valahogy... eddig is szerette a napfelkeltét figyelni, de most... Őszintén úgy érezte, hogy ennyire gyönyörűnek és élénknek még soha sem látta. Csak az teszi, hogy ez az utolsó, amit láthat, igaz? De még ezt tudva is különlegesnek érezte. Még ha csak a képzelete játszik is... Óvatosan Nobu vállának döntötte a fejét.

- Nem. Most nem - rázta a fejét Natsuki és felvette a telefont - Szia Haruka! Épp most beszéltem Kentával. Megtalálta őket csak... nem igazán akarnak együttműködni - hangosan felsóhajtott - Épp most tartunk vissza a várhoz, a többiekhez. Nálatok mi a helyzet? Shouri? Namiék ugyanott?

Midori hamarabb rendbe jött, mint gondolta. A légzése is csillapodott, s a fájdalom is szinte teljesen elmúlt. Tehát csak kifulladt. Ennyi. Feltápászkodott, s körbenézett. Annak ellenére, hogy már kelt fel a nap, nem sokat látott innen. Mindent takartak a körülötte lévő magas sziklák. Nekiállt, hogy kicsit feljebb kapaszkodjon. Nem állt szándékában megszegni a Kentának tett ígéretét, de be akarta látni a környéket. Csak pár métert tesz meg, hogy láthassa, ha Kentáék közelednek.

- Már egy napja idekint vagyunk... - szólalt meg Ichiro - Pedig sokkal több időnek tűnik. Túl sok minden történt ezalatt. Korábban egy hét alatt nem kaptam ennyi történést a nyakamba, most meg...
- Ismerős - bólintott Hiroshi - Még mindig kicsit nehéz elhinni, hogy pont mi keveredtünk ebbe. De talán... mi leszünk az elsők, akiknek sikerül kijutni.
- Nem feltétlenül... - szólt közbe Hayate - A kormány roppant kényes a Programmal kapcsolatos bármilyen információra, sosem tudhatod, mikor mit titkolnak. Néha egyszerűen csak kiszínezik a dolgokat, persze a tudtod nélkül, te pedig buzgón elhiszed, amit otthon a TV-ben látsz.
- Milyen tájékozott valaki... - jegyezte meg halkan Kazushige, de utána rájött, hogy talán nem elég halkan. Egyre inkább volt valami Hayatében, amit furcsának talált. Nem tudta volna konkrétan megmondani, mi az, ami zavarja, csak egyszerűen ott volt. És valahogy nem illett a képbe. Honnan vesz egy 15 éves ilyeneket? Jó, persze a hasára üthet és simán kitalálhat mindenfélét... de akkor miért érzi úgy, hogy Hayate mégis tudja, miről beszél?

Kaori maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén le tudta rázni azt a kettőt. Sajnálta csak így itthagyni Midorit, de tudta, Kenta soha nem segítene nekik. Ő pedig... mindenképp meg fogja találni Namiékat! Nem fogja hagyni, hogy meghaljanak! Még mindig futott. Nem érezte fáradtnak magát, s így hogy világosodott, már jól látta a sziklákat is, nem kellett az orrabukástól tartania. Enyhén északnak fordult, s egy meredekebb részen kapaszkodott fel. Hogyan találhatná meg itt Namiékat? Hova mehettek?

Haruka is megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Azt gondolta, hogy nehéz lesz velük bírni, de legalább megvannak, az a fontos.
- Shouri dél felé halad az erdőbe, szerencsére mégsem jött fel, hanem visszafordult - tájékoztatta Natsukit - Igen, Namiék is ugyanott, viszont Amiék megindultak... dél felé. Most továbbmennek ezen az úton és lejönnek a hegy másik felére... vagy egyenesen belefutnak Namiékba. Nincsenek túl messze egymástól. Reméljük, nem lesz gond. Viszont ha Akihitoék a déli irányt választják, lehet, hogy innen megyünk eléjük, mert nektek egy jó idő lenne ez a kerülő. Majd még eldől.

Ichiru mosolyogva dőlt hátra a falnak. Hát igen... a kormány előszeretettel tusol el mindent, ami rossz fényt vetne rá. De nem tehetik ezt örökké! Ha rajta múlik, ha Emikoékon múlik, egyszer még csinálnak egy olyan balhét, amit nem tudnak elrejteni az emberek elől. Ezek után a Program után már tényleg nincs miért visszafognia magát. Ráadásul itt kiderült, hogy ő maga is jóval többre képes, mint gondolta volna... Ehh... Ezt jól elszúrtátok! Meg fogjuk dönteni azt a kibaszott rendszeretek, ezt elhihetitek!

- Nem, valószínűleg nem... - gondolkodott el Ami - Nem hinném, hogy ugyanazt az életet kapnánk vissza, amit tegnap előtt otthagytunk. Milyen távolinak tűnik... Azelőtt... ne nevess ki, de eljátszadoztam az ötlettel, hogy festő leszek, vagy valami hasonló. Azt mondják, szépen rajzolok, és szeretem is csinálni. De azt sem tudom, ezután milyen témát választanék magamnak... Teljesen újra kéne gondolnom és értékelnem az egész eddigi életem... Te... te hogy vagy ezzel?

- Akkor mi legyen? - kérdezte Natsuki - Visszajöjjünk a többiekkel a toronyba? Amúgy is... hát tudod... elgondolkoztunk rajta, hogy talán Amiékat mégsem kéne... talán mégsem kéne bennük bízni. Egyre valószínűbb, hogy Ami tehet a tetőn lévő három halottról.

- Festő? - nézett rá csodálkozva Akihito. Inkább elismerően, nevethetnékje egyáltalán nem volt. Na, ezt se tudta a lányról! - Szépen hangzik. Azért... ne add fel! Még mindig lehetsz az, nem? Én meg... nem igazán tudom. Nem nagyon voltak terveim. Arra se volt ötletem, miylen iskolába menjek tovább. De végülis még volt időnk dönteni... Illetve... még van... Így hát... ezek után se változna sok minden. Egy dolog talán. Most már... közelebb kerülhettem hozzád, ez... ezért én hálás vagyok. Tényleg. Nem tudom valaha vettem-e volna a bátorságot, ha nem szól rám az élet, hogy: "Hahó, ha most nem teszed meg, akkor soha sem lesz rá alkalmad!"

Midori egy kis sziklapárkányszerűségen állt meg. Innen már dél, délkelet felé ellát egy darabon. A toronyt is látta innen. És vajon őt látják onnan? Nem tudta volna megmondani. A torony magas és feltűnő, ő azonban csak egy apró pont a sziklák között. Északra még vezetett egy szerpentínszerű ösvény, de nem akart túl messze kerülni a helytől, ahol Kentával elváltak. Innen is eleget látott.
Különös, de amikor Kaori egy szó nékül elrohant... megijedt. És más is eszébe jutott. Hogy talán rosszul döntött. Talán maradniuk kellett volna, és megpróbálni még egyszer megbeszélni a többiekkel. Talán, ha jobban odafigyelt volna ő is Kentára, a fiú is meghallgatta volna a véleményét. Igen, megijedt, hogyha Kaori egyedül megy tovább, nem fogja tudni megvédeni magát. Namiék azért... azért öltek már. Őt is megölték volna a másik hegyen. Meg akarta adni nekik az esélyt, de... Nem azt kockáztatva, hogy meghal. Bár eljátszott a gondolattal a toronyban, hogy nem lenne baj, és Kaoritól is ezt kérdezte burkoltan, de... Segíteni akart kijutni a többieknek. Nem akart meghalni. Hasznos akart lenni. És Kaori? Nagyon úgy tűnt, hogy ő nem harcolna Namiék ellen. Hagyná egyszerűen, hogy Nami megölje? Meg se próbálna védekezni? Pont azt csinálná, mint ő mikor Tesshinnel került szembe? Lehetséges... Nagyonis elképzelhető. Túl jól ismerte azt az érzést. Azt ami azt suttogta benne: "Nem tehetem meg... képtelen vagyok... fáj, félek, nem akarok meghalni, nem akarok a te kezed által meghalni, de... képtelen vagyok megmenteni magamat."
Megborzongott. Igyekezte kiverni a fejéből a fiút. Nyugat felé fordult, s kisétált a sziklaperem végére. Szinte függőlegesen szakadt le a fal. Kíváncsian meresztgette a szemét a liget felé. Valahol ott vannak még Natsukiék? Vagy hátrébb a várnál? Megigazgatta csapzott haját. Akárhogy is próbált máson gondolkodni, mindig ugyanoda tért vissza. Miért élek még? Miért hagytál életben?

- Szerinted? - nézett kérdőn Tatsuyára Haruka - Azt mondják, lehet, hogy Amiék sem megbízhatóak. Visszajöjjenek?
- Hmmm... igen, talán az lenne a legjobb - válaszolta a fiú - Úgyis egyre messzebb kerülnek tőlük. Itt még mindig átgondolhatjuk, mi a reális ez esetben.
- Gyertek - szólt bele újra a telefonba Haruka - Sőt, szerintem gyertek a hegyláb mentén, hátha összeszeditek visszafelé Kentáékat.

- Oké, akkor jövünk - válaszolta Natsuki - Apropó ... Elfelejtettem megkérdezni Kentát, hogy mégis merrefelé találkozott össze Kaoriékkal. Remélem nincsenek túl közel Namiékhoz... Te beszéltél vele?

- Igen, ismerős... - mosolyodott el Ami - Ilyen tekintetben én is hálás vagyok. És mert végül rám találtál, mert odajöttél a toronyhoz. De mikor megláttalak föntről, mikor láttam, hogy Tesshin hátulról lassan becserkész titeket... azt hittem, el fogok késni. Nem mintha olyan sokat segíthettem volna, főleg mikor Hayate még a pisztolyt is elvette tőlem, mégis rohantam, ahogy bírtam. Csak azt sajnálom... ami azután történt, hogy látnod kellett odafönt... Olyan borzasztó hülye voltam akkor... Nem akarok rossz ember lenni... szerinted... most az lettem?

- Nem, még nem - döbbent rá hirtelen a mulasztására Haruka - Viszont hamarosan ezt bepótolom, vagy... ha tényleg közel kerültek hozzájuk és mondjuk rejtőznek, nem biztos, hogy jó ötlet lenne megcsörgetni a telefont. Ó, a francba...

- Nem, dehogy! - vágta rá Akihito, de igazság szerint nem ezt gondolta. Inkább azt, hogy igen, mindketten azok lettünk, de nem számít. Nem számít, mert én így is szeretlek. De ez nem hangzott volna túl szépen.

- Erre nem is gondoltam - morogta Natsuki, miközben már egészen megközelítették a várat - De... tudnom kell hol vannak! A fenébe, most várjam ki míg Kenta felhív? Kérlek, ha rád csörgött, azonnal hívj engem, oké? Félek, hogy... bajban vannak. Még ha hárman együtt is lennének, akkor is bajban lehetnek, ha összefutnak velük... Szóval... Semmiképp sem kéne... Lehet, hogy... meg kéne keresnem őket... Eizan meg visszamegy a többiekkel a toronyba - a fiúra pillantott, s mindkettejüktől kérdezte egyszerre - Így lenne a legjobb, nem?

- Szeretnék hinni neked... köszönöm - mosolyodott el halványan Ami. Legszívesebben megfogta volna a fiú kezét, de így mászás közben ez nem lett volna túl tanácsos - Vajon a többiek hogy bírják? Hiroshiék is többen voltak. Ők is reménykednek? Vagy csak azt gondolják, együtt tovább jutnak? Bár akkor... lelőttek volna minket, nem? Nem tudom... jó lenne tudni, a többiek hogy állnak ehhez az egészhez...

- Nem tudom... Mégis... Mi mást tehetnénk? Ha nem gyilkolod a többieket, akkor... meghalsz... - mondta Akihito szomorúan - Ha megpróbálunk kiúszni lelőnek... Vagy felrobbantanak... Ez... nekem elég reménytelennek látszik. Talán... Hiroshiék is feladták már. Csak várják, hogy valaki rájuk találjon, aki nem habozik...

- Egyedül akarsz nekivágni a liget keleti részének meg a hegyeknek? - kérdezte összevont szemöldökkel Eizan, és látszott rajta, hogy nem nagyon díjazza az ötletet. Ha Natsuki egyedül találkozna Namiékkal, az nem biztos, hogy túl jól végződne. És nem valószínű, hogy egyhamar megbocsátaná magának, hogy csak úgy elengedte. Viszont nem lóghat folyton a nyakán, Natsuki is megérdemli, hogy önálló döntéseket hozzon. Azért mégis megkérdezte, hogy biztosra menjen - Biztos ezt akarod, egyedül menni?
- Ha tényleg egyedül mész, vigyázz magadra - hallatszott közben Haruka hangja a telefonból - A mobil kinél lesz, nálad vagy a többieknél? Mert igazából mindkét félnek elkélne. Neked Namiék, nekik esetleg Shouri miatt. Bár nem hiszem, hogy egyhamar visszatérne a toronyhoz.

- Tudom, mit csinálok - mondta Natsuki határozottan - A liget végéig együtt megyek a többiekkel, ha addig hív téged Kenta szólj, akkor gyorsabban megtalálnám őket. Aztán, ha leválok a csapattól odaadom Eizannak a telefont. Úgyis csatlakozom majd Kentáékhoz, lehetőleg minél hamarabb összeszedünk mindenkit, és akkor már bennünket is el tudsz érni. Szerintem onnantól kezdve, hogy otthagyom Eizanékat egy... fél óra... maximum egy... Nem lehetnek olyan szerteszét... És talán... nem láttok rájuk a toronyból? Ha ők is a hegyek közt vannak, talán észreveheted őket! Namiékra ráláttok?
Közben odaértek a várromhoz. Nami csak egy intéssel üdvözölte a többieket, Eizanra hagyta a magyarázkodást, ő meg fel alá járkálva tárgyalt Harukával. Rég látszott ennyire idegesnek.