7. - Útban a szabadság felé

- Lehet... - mondta kissé szomorkásan Ami - Pedig talán mégis jó lett volna együtt kitalálni valamit, bár elég lehetetlenül hangzik. Csak... ismét feltámadt bennem az élni akarás, és nem akarom elengedni az érzést. Amíg lehet, nem. De most... azzal is elégedett vagyok, hogy itt vagy velem.
Ahogy gondolataiba merült, egy kissé lanyhult a figyelme, és érezte, hogy megmozdul lába alatt a talaj. Gyorsan visszarántotta és még idejében sikerült megkapaszkodnia egy kiálló sziklában, hogy visszanyerje egyensúlyát - az volt a legkevesebb gondja, hogy kissé felsebezte a tenyerét.
- Bocsánat... - mondta ijedten - Már majdnem... Mostantól jobban figyelek. Szerencsére semmi bajom, de közel volt...
Az előttük fekvő utat méregette. Még van azért hátra. Nem kéne most leesnie, mikor már ilyen messzire eljutottak.

- Ez így nem jó! - gondolta lihegve Kaori - Csak bolyongok a sziklák közt, és... fogalmam sincs hol lehetnek, vagy itt vannak-e egyáltalán! És közben figyelnem kell még arra is, hogy Kenta ne érhessen utol!
Kissé leljebb mászott, s elbújt egy nagyobb szikla mögött, hogy kifújhassa magát. Ha legalább azt sikerülne elérnie, hogy Kenta rossz irányba keresse... Midori meg mellette van, miatta aggódni felesleges.

- Ezek szerint nem találtátok őket - vonta le a következtetést Hayate.
- Nem, mi nem - rázta a fejét Eizan - De Kenta igen. És mivel Amiék is helyzetet változtattak és dél felé haladnak, ezért visszamegyünk a toronyba. Csak... út közben leválik tőlünk Natsuki és megkeresi Kentáékat. Ó, szia... - köszönt oda a csak most észrevett Ichironak.

- Rendben, fegyver mindenesetre van nálad - bólogatott magában Haruka - Amint hív, feltétlenül tudatom veletek, és remélhetőleg akkor még a csapattal leszel. Föntről viszont... igen, megnézhetjük... - Tatsuyára pillantott majd kérlelőn a tető felé intett a fejével. A fiúnak nem sok kedve volt hozzá, de megértette az üzenet lényegét - Ha látunk valamit, akkor is hívlak, ellenkező esetben felesleges. Nem tudom, meddig bírják még az aksik, ajánlom nekik, hogy ne merüljenek le így menet közben...
Tatsuya közben felállt és az ajtó felé indult, de előtte még az ablaknál ácsorgó Shinjire pillantott.
- Jössz fentről körülnézni? - kérdezte - Tudom, hogy nem a legbizalomgerjesztőbb a tető, de nincs sok választásunk...

- Vigyázz! - szólt rá finoman Akihito, s az első sokk után megvizsgálta a lány kezét - Ülj le egy kicsit, ezt jobb lenne kitisztítani és bekötni. Fáj?
Ahogy nekiállt a táskájában kutorászni reagált a lány korábbi szavaira is.
- Tényleg ne engedd el ezt az érzést! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Élned kell! - rámosolygott - Neked még vannak céljaid. Úgyhogy... bármi is történt... tudni fogod folytatni. Biztos vagyok benne.

- Áh az enyém jól bírja, otthon töltöttem és egyébként is elég jó kis teló... És még a számlánk se nő - vigyorodott el Natsuki. Közben megpiszkálta az odalán lévő egyik rapiert - Fegyverem pedig nyilván van. Na, akkor várom a hívásod! Hello!
Visszasétált a többiekhez.
- Na, akkor mehetünk is. Torony iránt!

***

Shinji megrántotta a vállát.
- Akár fel is mehetek...

Daisuke már egy ideje csak a semmit bámulta. Pontosabban nem pont a semmit. Eleinte még látta, amint Shouri beveszi magát az erdő fái közé - kizárásos alapon ő kellett, hogy legyen, mivel más nem járt arra - utána viszont észre sem vette, hogy szüntelenül a szentély felé tekinget.
Élvezte, hogy mindezek ellenére kivételesen nem gondol semmire, csak figyeli a kora reggeli fényeket. Meddig tart még ez? Sok a talán, a feltételezés. Túl sok... És fogalma sem volt, mi a franchoz kezdjen egyáltalán, ha kijut innen. Ezért menekült a semmibe és lökte félre gondolatait. Utált bizonytalankodni.

Észre sem véve, ahogy a vörösbe boruló eget szemlélte messzire elkalandozó gondolatai különös hangulatba hozták Midorit. Mire felfogta, mit csinál, már nem csupán dúdolt, hanem hangosan kiejtve a szavakat énekelt. Nem volt különösebben szép hangja, bár nem olyan hírhedten elviselhetetlen, mint Namié, de hát… ő nem is szeretett annyira énekelni, mint a lány. De a zenét azért szerette. Megmosolyogtatta a gondolat. Valaki, aki imádja a zenét, még énekelni is szeret, és borzasztóan csinálja. Ilyen szerencsétlen konstrukció is csak te lehetsz Nami! De azért… jól el voltak. Nagyjából egyezett a zenei ízlésük, és ha épp Midori nem Tesshinnel lógott és Nami se Natsukit hajkurászta, akkor a legvalószínűbb az volt, hogy a tetőn ücsörögve hallgatják a legfrissebben kijött animesoundtrackeket. Natsuki gyakran cukkolta Namit a hangja miatt, de Midori ezt sose hozta fel. Valahogy… jó volt a hangulata a közös énekelgetésnek. Nem számított, hogy hangzott. Ők ketten valahogy… így értették meg a legjobban egymást. Nem kellett beszélgetniük, ha csak így együtt ücsörögtek, megértették egymás minden baját. És most ez is szertefoszlott. Pont olyan hirtelen, mint ahogy minden, ami Tesshinnel volt kapcsolatos. Így egyedül, rá kellett jönnie, hogy megint csak a vak reményt kergette. Jól tudta, hogy akárcsak Tesshin, Nami is megváltozott már. A gyilkolás mellett döntött.

Nami azon kapta magát, hogy halkan egy régi dallamot dúdol. Mi lehet ez? Honnan is ismeri? Jól tudta még a szövegét is, de nem ugrott be mi lehet ez a dal… I never dreamed kooritsuku there I come for you Felkapta a fejét. Már tudta miért dúdolja ezt.
- Hallod ezt? – kérdezte Nobut.
- Hm? Mit?
- Valaki… Nem messze… Énekel…
Nobu hegyezte a fülét.
- Tényleg… Azt hittem… Csakúgy dúdolsz…
- Először én is… De… azért kezdtem el, mert meghallottam… - izgatottan pattant fel, a táskáját is felkapva. Nobu aggódva nézett rá. Ne már! Nami, ugye nem akarsz… Ám ezúttal nem kérdezett semmit. Nem szólt bele. Egyelőre. Csak némán követte a lányt, aki sietve megindult a sziklák között a hang irányba.
A lány egészen döbbenten hallgatta a szavakat. Annyiszor végighallgatta, annyira szerette ezt a dalt, de még sose gondolt bele… Csak a dallamra figyelt és most… olyan fájón ideillett a szöveg… És már azt is nagyon jól tudta ki az a bolond, aki nekiáll egy ilyen játékban dalolászni… Csak nem értette. Pont ő! Mi történhetett vele, hogy ilyen esztelenséget csinál? Hiszen ő mindig mérlegelt. Mikor összecsaptak is taktikázott. Szépen ki is játszotta őket, ezért él még. Most pedig… most már nem akar élni? Elmosolyodott. Ha már ilyen szépen hívsz, Midori, én nem utasítom vissza! Halkan suttogta a lány énekével együtt: naze boku wa… tatakau no?! Nobu meglepve kapta rá a fejét. Mi zajlik most a lányban? Mit fognak csinálni? Túl kíváncsi volt ahhoz, hogy most közbeszóljon. Látni akarta mi fog történni. Nami kapkodva túrt bele a táskájába, s kihalászva a mobilját sietve pötyögni kezdett. Most akar telefonálni?! Dehát… itt nem működik, azt mondták, nem? De nem tette. Leengedte a telefont. Talán csak, mert időközben odaálltak. Midori – most már Nobu is látta, hogy ő az – háttal állt. Nami keze kicsit megremegett a telefont szorongatva. Aztán felemelte, s csak pár másodpercet várt, hogy a lány is odaérjen…
Ash like snow… Midori meglepetten kapta fel a fejét. Az első pillanatban nem is értette mi történik, pedig olyan tisztán hallotta! Nem képzelődött, tényleg kapott egy kis zenei aláfestést, de… félve fordult hátra… Csak egy ember lehet, aki…
Ash like snow…
Nami a telefonnal a kezében kifürkészhetetlen tekintetét Midorira szegezve közelített. Kicsit hátrébb Nobu jól láthatóan feszengő várakozással figyelte az eseményeket.
Ash like snow…
Midori ijedten hátrált. Ó, nem! Iszonyatosan nagyot hibázott! Nem lehet…
Let me hear why I have to fight?!
S hogy a hibáját most csak még inkább tetézte arra csak akkor jött rá, mikor már csúszott. Ijedten kapott felfelé. Sikerült megkapaszkodnia a peremben, és eközben lábával igyekezett valami támaszt keresni, hogy visszamászhasson, csakhogy… Nami közben odaért a perem szélére, s lassan, hideg szemekkel figyelve, ahogy kétségbeesetten igyekszik felkapaszkodni letérdelt. A telefont lerakta maga mellé a földre, hagyva, hogy az Midori helyett folytassa a dalt. A lány érezte, hogy elönti a félelem. Még ha sikerülne is felhúznia magát Nami… Csak egy mozdulatába kerül… Meg fogja akadályozni! Remegve próbált visszajutni a biztonságos talajra. Nem! Nem halhatok meg! Nem akarok meghalni!
A rövid kis hangszeres rész most olyan végtelenül hosszúnak tűnt, s Midori beleborzongott a szavakba, mikor azok újra felhangzottak.
Kono omoi wa sekibaku no yozora ni maiagari… ku-da-ke-ta
„Ó a sivár égben, egyedül vannak reményeim. Szárnyaltak, hogy majd… széttörjenek.”
Az imént még ő énekelte ezt… Tesshinre gondolt… És most… most… Tényleg minden reménye széttörik? Így lesz vége? Nami csak végignézi, ahogy a mélybe zuhan… Azokkal a hideg szemekkel… Mi történt veled? Veled is?!
Nem adta fel. Nem teszi meg ilyen könnyedén! Akármilyen reménytelen is a helyzet, nem adja meg Naminak ezt a könnyű győzelmet! A lány azonban meglepetésére nem avatkozott bele, hagyta, hogy Midori feltornássza magát. Esze ágában sem volt segíteni, de nem is akadályozta. Csak figyelte. Midori levegőért kapkodva térdelt előtte. Remegő kezére támaszkodva nézett fel rá.
- Na mi az, neked meg sem felel, ha csak úgy lezuhanok? Az túl könnyű lenne? – kérdezte Namitól – Te magad akarsz végezni velem?
Nobu hátrábbról döbbenten figyelt. Mit művelsz Nami? Mit tervezel?
- Meg akarsz halni? – kérdezte a lány halkan Midorit. Finomabb volt a hangja, mint várta. Mintha valami kis… elnéző megrovás is lenne benne. A lány nem tudta miért, de előtört belőle a keserűség, ami eddig fojtogatta.
- Tesshin meghalt! – kiabálta leszegve a fejét, aztán lehalkult, s csak szaggatottan tudta folytatni – Én… Én már… Nem tudom, miért küzdenék… én… Félek, de… okom nincs… életben maradni… Csak egyszerűen rettegek meghalni…
Felpillantott Namira, s újra megijedt. Mi ez a furcsa mosoly? Amit az előbb érzett… Hogy mindenképp élni akart… Nagyon meglepte. De ahogy feljutott újra elpárolgott belőle. Kétségbeesetten húzódott hátrébb. Nami elkapta a karját, és visszarántotta.
- Idióta! Még mindig a semmi szélén vagyunk!
Felállt, s hátrébbhúzta magával Midorit. Ő döbbenetében csak hagyta. Nobu sem bírt megszólalni. Nem erre számított. Mért… mentette meg? Ez… nem lett volna gyilkosság… nem az ő hibájuk lett volna, ha Midori lezuhan. Nem közvetlenül legalábbis!
- Mit… mit akarsz velem csinálni? – kérdezte Midori és remegni kezdett – Te is meg akarsz kínozni?
Nami döbbenten nézett a lányra. Micsodát…? „Te is?”
- Istenem Midori - suttogta elhűlve -, ne mondd, hogy Tesshin…
A lány zokogva borult a másik vállára.
- De… - felelte szinte csak tátogva.
Nami átölelte.
- Csss… nyugodj meg… nyugodj meg… én nem bántalak… nem foglak bántani... - ismételgette halkan.

- Egy kicsit, de szerintem csak horzsolt - nézegette a kezét Ami is - Nem tűnik vészesnek... - azért mégiscsak leült egy kényelmesebbnek és mellesleg biztonságosabbnak tűnő sziklára. Ezután kissé halkabban szólalt meg - Igen, folytatni szeretném... de veled.

Akihito nem válaszolt csak csendben bekötözte a lány kezét. Hát persze... a világon a legjobb dolog lenne együtt folytatni, de ha ez nem lehetséges... Én nagyot hibáztam az éjjel, túl nagyot... Neked élned kell! Neked kell élned! Nem nekem... Nem lesz könnyű, de... erős akarok lenni, hogy megvédhesselek!

Az indulás óta jócskán megnövekedett csapat megindult vissza bázisuk, a torony irányába. A robbanástól már nem kellett félniük és elvileg attól sem, hogy nemkívánatos személlyel futnak össze. Igyekeztek sietni, mert minél előbb érnek vissza, annál előbb kitervelhetnek valamit a kijutásukkal kapcsolatban.
"Talán csak most jön a neheze..." - gondolta Eizan - "De legalább... már van lőfegyverünk... Lőfegyver...?"
Elgondolkodva figyelte a Hiroshi nyakában lógó gépfegyvert. Lehet, hogy Natsukinak kéne adni az egyiket... vagy annyira nem lesz veszélyben? Talán felvetheti majd...

Tatsuya megint csak érezte, hogy nincs túl sok témája. Némán ballagtak felfelé Shinjivel, és valahogy az a furcsa érzése támadt, mintha egy Daisukéhez hasonló valaki haladna mellette. Olyan ismerős volt ez a nemtörődömség...
- Mindjárt ott vagyunk... - jegyezte meg jobb híján, persze ezt is feleslegesen, mert a másik is nagyon jól láthatta a közelgő célt. Bár sietniük kellett volna, Tatsuya léptei kissé vontatottabbá váltak. Tudta, mi vár rá a tetőn, és így világosabban csak még rosszabb lesz a látvány. Csak a tájra kéne figyelnie és a hegyeket fürkészni, de jelen körülmények között ez igen körülményes lesz.
Daisuke hátrafordult a közelgő léptek hallatán. Ó, tehát már megint vége csodás kis egyedüllétének...

Shinji csak szótlanul biccentett egyet Daisuke felé, aztán kisétált a torony északi széléhez. Valahol arra kell lenniük Namiéknak... És... Akaratlanul is kissé északkeletre fordult. Sayuri...

Kaori épphogycsak az orrát dugta ki a szikla mögül, ahogy a lépteket hallotta. Levegőt menni is alig mert. Aztán... elment... Nem vette észre...
- Hála az égnek! Nos akkor... sajnálom Kenta, én az ellenkező irányba megyek vissza, de te csak nézelődj tovább arra! - mosolygott magában a lány. Kicsit még várt, aztán elindult visszafelé. Most már csak sétált, nem futott. Eléggé kifáradt idejövet. Viszont... Midori meg hol lehet? Mért nincs Kentával? Azért ez aggasztó. Kenta nem hagyná őt ott? Tehát Midori is lelépett? Végülis... Ügyes lány ő. Jól van, szépen lerázták őt! Ahogy Natsukiékat is kicselezték! Ehh... Nem vagyok én olyan szerencsétlen, mint gondolod, Natsuki!

- Valamit láttál esetleg...? - kérdezte Tatsuya Daisukétől, bár nem tudta számíthat-e egyáltalán használható válaszra. Nem is tévedett sokat...
- Nem igazán... - vont vállat a fiú - Azon gondolkodtam, hogy szar lehet innen leesni.
- Aha... - biccentett félszegen Tatsuya, majd inkább ő is az északi peremhez sétált. Út közben sikerült megoldania, hogy ne igen nézzen a holttestekre.
Még nem kelt fel teljesen a nap, de a fénye nyomán már ki lehetett venni a hegység északi részének nagy részét.
- Lássuk csak... - meresztette a szemét Tatsu. Kicsit nehéz volt a keresés a szinte egyforma színű sziklák között, de így legalább elméletileg kiszúrhatta az elütő színű egyenruhákat. Nem mintha azok sokkal színesebbek lettek volna, de azért mégis... Hamarosan meg is pillantott egy mozgó pontot, aki egyedül haladt a kövek között. Innen elég nehéz volt megmondani, ki lehet, de a mozgásából és a ruháiból ítélve fiú. Fiú egyedül, akkor ez valószínűleg Kenta lesz. Hmm... és a többiek? Hát mégis megszöktek előle, remek. Na nézzük tovább... Az meg ott, nem is olyan messze tőle egy lány. Elég magas, tehát ez lesz Kaori. De hol van Midori és Nobuék? Hiába pásztázta végig újra meg újra az északi részt, semmi mást nem látott.
- Franc... - sziszegte - Nem látom a többieket a szikláktól...
Kissé kelet felé fordult és ott is átnézte a terepet, hogy Amiék nyomára bukkan-e. Igen, ők kétségkívül megvoltak. Valóban úgy tűnt, hogy lefelé ereszkednek, de valamiért megpihenhettek, mert most nem nagyon mozogtak.
- Hát jó, lemegyek szólok Harukának, mit láttam.
Tatsuya sietve megindult lefelé a lépcsőn, Daisuke pedig odasétált a helyére. Hmm, tehát lehet látni a többieket.
- Te... - szólította meg Shinjit kis idő múlva - Szerintem a srác okkal szemüveges. Szerinted szóljak neki, hogy Midori ott van Namiékkal egy kisebbfajta szakadék szélén?

Nobu csak akkor mert közelebb lépdelni a két lányhoz, miután Midori egy kissé lecsillapodott, s elengedte Namit. Bizonytalanul pillantott egyik lányról a másikra. Ők... barátok? Nem is tudta... Azok után főleg, ahogy harcoltak az előző nap...
- Akkor most...? - kérdezte bizonytalanul a fiú.
- Vége - mondta neki határozottan Nami - Már előbb hallgatnom kellett volna rád, sajnálom!
Nobu megrázta a fejét.
- Nem, én sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe!
Midori kíváncsian hallgatta őket. Nami közelebb lépett a fiúhoz.
- De azért én... Örülök, hogy együtt lehettünk és... akármilyen gonoszul is hangzik, én élveztem a harcokat... ellened is, a többiek ellen is... én... Örülök, hogy megismerhettelek - közelebb hajolt, hogy megcsókolja, de Nobu finoman odébbtolta.
- Nekem ez nem megy így, hogy Midori ennyire feltűnően bámul bennünket! - közölte vörös fejjel. Nami erre elnevette magát és hátrapillantott. Midori gyorsan elkapta a tekintetét.
- Nem, én csak... - magyarzkodott - Irigyellek benneteket!
- Áh, ne érezd magad feszélyezve - válaszolta neki a másik lány - Nobu csak teszi a fejét. Egész eddig azzal játszott, hogy bárkivel összefutottunk érzékeltette, hogy én bizony az ő nője vagyok, úgyhogy...
- Az más volt! - csattant fel a fiú - Az... az... harcolni készültünk és... az furcsa dolgokat hoz ki belőlem, nem feltétlenül kell komolyan venni!
- Ahhhaaa... - mosolygott rá, de aztán elkomorodott - És te Midori? Veled most mi lesz? Mert mi... nem akarunk elszakadni egymástól Nobuval, de te... még túlélheted...
- Ti... ti tényleg... annyira... ti inkább meghalnátok, minthogy...? - kérdeztett vissza meglepve a lány. Nami lehajtotta a fejét, nem tudott válaszolni. Helyette Nobu szólalt meg.
- Hülyeségnek hangzik miután egész idáig eljutottunk, mi? Azt hiszem... már én magam sem tudok semmi logikát találni a tetteimben. De... Azt hiszem mégis érdemes volt legalább időt nyernünk... Ez az egy nap nekem... megérte...
Midori elgondolkozva nézte a fiút. Nem tudta mit gondoljon. Megérte ennyi embert megölni, csak hogy egyetlen rövidke napot együtt tölthessenek? És még ő az önző, mi?! Hirtelen úgy érezte képtelen elmondani nekik, hogy kijuthatnak innen. El akarta, de... Még nem tudott bízni bennük és egyébként is... Aki megérdemli, hogy közölje velük a jó hírt az Kaori. Tényleg, Kaori!
- Van még itt valaki a közelben, akit meg kéne keresnünk! - mondta hirtelen - Együtt indultunk el, de... Aztán... elszakadt tőlem.
- Ki az? - kérdezte érdeklődve Natsuki. Miért kéne megkeresniük? Midori barátja?
- Kaori.
Nami meglepetten nézett rá. Kaori erre? Szóval még él! Meglepő, hogy eddig húzta, nem igazán az az alkat... Mármint lelkileg, a fizikuma meg lenne a túléléshez, csak... Vajon Natsuki vigyázott rá végig? Furcsa itt mindenki csapatokba tömörül? Ki fogja így túlélni a végén? Vagy... Mind felrobbannak? Az tényleg elég idióta lenne... de... neki már végülis mindegy.
- Találkoztam vele, nem sokkal után, hogy harcoltunk - mondta a lány Midorinak - Natsukival volt, meg Benawi, Yuuka, Kenta, Tatsuya és Haruka. Kenta iszonyúan kiakadt mikor meglátta nálam a saijaid. Az utóbbi három a te csapatod volt, nem? Mért hagytad ott őket.
- Meg akartam keresni Tesshint - válaszolta Midori.
- De utána... - az ajkába harapott. Utána, hogy Tesshinnel találkozott? - ... visszamentél hozzájuk?
Midori bólintott.
- De mégis mit terveztek ennyien?
- Majd menet közben elmondom. Most keressük meg Kaorit!
- Jól van - bólintott a lány és megindult Midori után a hátsó szerpentínen amerről jöttek.

Shinji elgondolkodva figyelte Midoriék hármasát. Szóval tényleg oda tartottak Kaorival, de... Kaori jóval északkeletebbre van tőlük. Hogy szakadtak el egymástól? Direkt vajon, vagy...?
- Nem kérdezte, hogy mi látjuk-e - rántotta meg hanyagul a vállát Shinji - Minek avatkoznál bele mások problémáiba?
Kikönyökölt a kőfal szélére, s hangosan gondolkodott.
- Vajon most őt is megölik? Különös... Fogalmam sincs hogyan harcolnak Namiék, de... érdekelne... - vajon most Daisuke beszól neki? Nem mintha megrázta volna, ha megteszi, inkább csak kíváncsi volt. Hisz tulajdonképpen ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna: "Én itt maradok és páholyból végignézem, ahogy kicsinálják a kiscsajt. Érdekes lesz..." És valóban... Tudni akarta, amit csak tudni lehetett Namiék taktikájáról. Nem különösebben érdekelte, hogy egy újabb fangirlje halott lesz. Ha ez kell ahhoz, hogy hozzásegítse a bosszújához, hát... egyébként is ő maga választotta ezt az utat. Ha szólnának is, Kenta már nem érhetne oda időben. Kinek árt, ha végignézi?

- Mégis... mit mondtak a telefonban?
- Az nem tartozik magára... - vetette oda Matsue.
- Még hogy nem...! Az én életemről is van szó, csessze meg!
- Időben úgy is minden kiderül... még nem értek ide. Csak remélem, hogy minél tovább tart nekik összeszedni a csapatokat.
- Csapatokat...? Azt akarja mondani, hogy...
- Hogy hat óra és jelentést kell tennem, úgyhogy ne itt lábatlankodjon. Elszúrták, már teljesen mindegy.
- Nekem inkább úgy tűnik önnek is elég nagy része volt ebben az elszúrásban...
Mintha meg sem hallotta volna, Matsue maga elé húzta a mikrofont és beleszólt.
- Jó reggelt mindenkinek így az első 24 óra után - a hangján hallatszott, hogy már fárad és valószínűleg jó ideje nem aludt ő sem - Úgy döntöttem, hagyom a felesleges csevejt és csak a lényeget közlöm veletek. Tehát a halottak igen... sokan vannak. A fiúk közül a kettes számú, Maeki Ichiru, a négyes Mizuno Benawi, a nyolcas Ishikawa Ichiro, a kilences An'tayoko Kazushige, a tizenegyes Kagewara Eizan, a tizenhármas Yamada Kenta, a tizennégyes Fukotani Hayate, a tizenötös Inozuka Shinji, a tizennyolcas Ikeda Tatsuya, a húszas Niokinuma Daisuke, és a huszonegyes Moriyama Hiroshi. A lányok közül az egyes Amamiya Natsuki, a hármas Mikawa Yuuka, a tizenegyes Setsuno Midori, a tizenhármas Yumika Himeno, a tizenhatos Tsukimura Kaori és a tizenhetes Sugiki Haruka. Ha jól számolom, akkor maradtatok olyan... öten? Igen, azt hiszem öten. Hát, hajrá így a végére - korábbi lelkessége is végleg eltűnt, így nem tűntek túl hitelesnek az utolsó szavai. De hát mit csináljon? A szabály szerint azt kell bemondania, ami a monitoron áll. Ott pedig ez áll... Vicces, hogy valójában csak egy halott van - A tiltott zónák pedig héttől az A10, kilenctől a H3 és tizenegytől a H7. Jó szórakozást így a döntőhöz... Kíváncsi leszek.

- Hű - pislogott Nami a neveket hallgatva - Jó sokan, mi a fene történt?!
Nobu meglepetten ingatta a fejét. Itt valami nem stimmel, nagyon nem! "... a tizenegyes Setsuno Midori..."
- Érdekes - nézett rá Nobu - Nekem nagyon is élőnek tűnsz!
Nami megtorpant és egy sziklának dőlt. Ez sok volt neki. Natsuki és Kaori nevét is hallania... Nem gondolta volna, hogy így fog érezni, ha bemondják a nevüket. De akkor... most mégsem halottak? Mi a fene folyik itt?! Elvileg csak Shouri, Akihito, Ami, Nobu és ő élnek. De gyakorlatilag... még Midori is biztosan. Követelőzően nézett a lányra. Magyarázd már meg!
- Igen, élek - felelte Midori tárgyilagosan - Na, menjünk már!
- Midori! - nyögött fel Nami - Nem mondod, hogy ezt ennyivel akarod letudni?! Magyarázd meg, kérlek!
- Talán elnéztek valamit... - rántotta meg a vállát, és tovább indult, de meglepetésére és nem kis ijedtségére Nobu elkapta a karját és durván visszarántotta.
- Ne szórakozz velünk!
Midori igyekezett szabadulni a fiú szorításából, de az sokkal erősebb volt, mint látszott. Félve pislogott egyikről a másikra. Nobu nagyon dühösnek tűnt, Nami inkább csak... meglepett és sápadt volt. Midori felsóhajtott.
- Jól van, csak engedj már el!
A fiú nem mozdult. Midori idegesen harapdálta az ajkát.
- Engedd el... - kérte halkan Nami. Nobu rápillantott, és kelletlenül, de engedelmeskedett.
- Nem én akartam elmondani... - kezdte halkan Midori.
- De Natsuki él még, ugye?! - kérdezte Nami hevesen. Nobu megint meglepődött. Hát nem ő maga akarta megölni, még nem is olyan rég? Most meg... Mi ez a kétségbeesés?
- Úgy tudom, igen - felelte Midori - Csak egy halottról tudok éjfél óta és az Himeno.
Nami és Nobu csodálkozva néztek össze.
- Himeno, dehát... - kezdte Nami, de Nobu közbevágottt.
- Hogy érted azt, hogy tudsz...? Honnan lennének neked más forrásaid?
Midori idegesen igazgatta a haját.
- Kentáékkal feltörtük a számítógépes rendszert... - mondta kelletlenül.
- Mit csináltatok?! - nézett rá hitetlenül Nami. Midori megrántotta a vállát.
- Lehetetlen! - rázta a fejét Nobu.
- Kentának nem! - vágta rá Midori - És ki fogunk jutni innen!
Nami úgy érezte, mindjárt összeesik. Túl sok... ez túl sok információ egyszerre...

Shouri az egyik fának támasztotta a hátát és úgy hallgatta a híradót. Miután megtalálta azt a nyakörvet, kicsit más szögből látta a dolgokat. Mennyi halott, talán kicsit túl sok is ennyi idő alatt, pusztán az eddigi teljesítményeket tekintve. Tehát a nagy kérdés... ki az, aki valóban halott, és ki az, aki pusztán nyakörv nélkül szaladgál, de ennek ellenére nagy vígan éldegél?
Haruka nevét is bemondták, meg a többiekét is, akikkel elment. Ők valószínűleg még élnek. Az osztály zsenijeinek egy része, mi? Szóval mégis jutottak valamire, érdekes... Jó lenne megtalálni őket, de a toronyba menni tényleg őrültség. Hacsak... egyszer ki kell jönniük, nem? Különben nehezen tudnának megszökni, pedig valószínűleg azt akarják. Ha megáll az erdő szélén és a fák közül figyel, egész jól rálát a hegylábra és a felvezető ösvényre. Miért is ne?

- Kicsit érdekes volt a saját nevemet hallani - jegyezte meg Eizan - Vajon a többiek, akik nem tudnak a dologról, mit gondolhatnak? Hirtelen ennyien... halottnak lettünk nyilvánítva. Durva...
- Az... - hagyta rá Ichiro. A sok beolvasott név között csak egy volt, amelynek gazdája már tényleg nem kel fel többé. Ahogy így hallgatta Hiroshi és a saját nevét is... ők meghalhattak volna együtt, nem álltak messze tőle. Ha folytatódott volna az a csata, lehet, hogy már ők sem mászkálnának itt nyakörv nélkül. Milyen érzés lehet... halottnak lenni?
- Srácok... esetleg... nem készül valaki orvosnak? - hallatszott Hiroshi remegő hangja - Csak mert eléggé lüktet a bal vállam, és két lőtt sebbel nem hiszem, hogy ez egészséges. És azt hiszem... a kötésem is átázott.

Ami elkerekedett tekintettel nézett Akihitora. Az a sok bemondott név... mi történhetett? Tényleg csak öten maradtak...?
- Akihito... - kezdte halkan - Tényleg csak ennyien...? De... hogyan? Most csak öt óra telt el a legutóbbi híradás óta... Én nem értem... És eszerint Hiroshiék tényleg... Lehet, hogy igazad volt.

Natsuki meglepetten nézett hátra. Ő is ennyire megsérült? Nagyon gyengének hallatszott a hangja és... tényleg mintha sápadt is lenne. Tehát Nobuék még nem fejezték be? Meghalt Himeno és... lehet, hogy Hiroshi is meg fog? Ha nem tudják rendesen ellátni lehet, és... egyikük sem orvos.
Azon kapta magát, h megállt a csapat, Ichiru odasétált Hiroshihoz, hogy megvizsgálja a sebét, csak neki volt még mindig mehetnéke. Azért ő is megtorpant, de türelmetlenül pislogott a hegyek felé. Jó-jó Hiroshit el kell látni, de... közben mások is veszélyben vannak! Szórakozottan előhalászta a telefont a zsebéből és forgatni kezdte a kezében. Mért nem hív Haruka? Semmit sem látnak onnan?! Aztán Eizanra pislogott. Úgyis szétválnak majd, akkor pedig... jobb lenne, ha ő már most előresietne... Ha Haruka eddig nem hívta... Már nem is fogja...

Akihito gondterhelten nézett a lányra.
- Ez... elég... durva... - mondta rekedtesen - Ezek szerint a lövések, amit hallottunk... Valakik nagyon beindultak... Talán... Az élők, akik rajtunk kívül már csak hárman vannak... Nem. Biztos, hogy ők mind gyilkoltak, elég rendesen. Öt óra alatt ennyi embert! Te jó ég... Ami... Ha... Ha életben akarunk maradni, most... - felsóhajtott - Erősnek kell lennünk, mert ezek nem viccelnek! Nem akarom, hogy... nem akarom, hogy a szemem láttára öljenek meg téged! - nyögte ki kétségbeesetten.

- Jogos, odaérni úgysem tudnának... - vakarta meg a tarkóját Daisuke, de nem fordította el tekintetét a jelenetről - De nekem amúgy sem úgy tűnik, mintha le akarnák lökni... Különös.
Egy ideig szótlanul figyelte a hegyeken lejátszódó történetet, de így hang nélkül nem nagyon tudta elképzelni, mi történhet.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem fognak harcolni... Bár itt bárki bármikor egymásnak eshet, hmm...
Azon kapta magát, hogy megindult lefelé. De miért? Úgysem érdekli ez az egész... Minek avatkozna bele a dolgukba? Kezével lassan végigsimított a nyakán, majd kelletlenül felsóhajtott. Tartozik nekik. És gyűlölt tartozni.

- Haruka! - robbant be Tatsuya az ajtón - Csak Kaorit és Kentát láttam a sziklák között, nem is voltak egymástól olyan messze. De Midori és Nobuék nyomát egyszerűen nem találtam... Viszont láttam Amiékat is, amint lefelé ereszkednek, de ennyi. Pont a lényegről maradtam le - megcsóválta a fejét.
- Midoriról semmi? - harapta be az ajkát Haruka. Csak nem lett baja... - Rendben, köszi. Mindenesetre azért tudatom Natsukival, hogy legalább ők épségben vannak.

- Nami, Nobu és Shouri... ők maradtak még? - idegesen nyelt egyet - És valamelyiküknél mindenképpen van lőfegyver, ugye? Szerinted... mennyi az esélye, hogy együtt vannak? És együtt.. vadásznak. Ránk. Mert nyilván ők is nézik, ki maradt rajtuk kívül... - tekintetével riadtan kémlelte a sziklákat, mintha bármelyik percben előugorhatott volna az egyik mögül valaki. Nem lenne jobb elrejtőzni? De előbb-utóbb úgyis megtalálják őket, vagy különben lejár a 24 órás határidő és egyszerűen felrobbannak. Esetleg... - Szerinted ki tudjuk őket cselezni valahogy? Ha nem lenne más választásunk... lenne alkalmunk használni a mérget...?

Natsuki szinte azonnal felkapta a telefont, amit az megcsörrent.
- Na, megvannak? Utolérték Kentáék Kaorit? Ugye jól van?! Hova menjek? Hol vannak?

- Nem hiszem, ahhoz, hogy megmérgezz valakit, bíznia kell benned legalább annyira, hogy kicsit ne figyeljenek oda. De ezek nem fognak. Azonnal támadni fognak, ezek már nem hezitálnak, te is hallottad! - Akihito a tenyerébe temette az arcát - A rohadt életbe... Hogy a francba fogjuk ezt túlélni?! Nem is... Nem is tudtam rendesen követni kik élnek még... Biztos vagy benne, hogy csak azok hárman? Nincs még valaki, akit kifelejtettünk és nem mondták be? - próbálta összeszedni kik haltak meg - Bemondták Hiroshiék hármasát, és a toronyos csapat maradékát Shinjit is beleérte, rájuk emlékszem. Aztán... Nem is tudom... talán Tatsuya? A fenébe, nem tudtam ilyen hirtelen felírni... Teljesen... ledöbbentett, hogy ennyien...
Megrázta a fejét. Le kell higgadnia! Gyorsan le kell higgadnia és kitalálni valamit! Felkelt, s a kezébe vette a szigonyt.
- Megvédjük magunkat! Ha a méreg nem is működik, harcolni még tudunk! - a lányra nézett - Legyen bárki is az ellenség, én nem fogom hagyni, hogy bántson téged!

- Tatsuya körülnézett fentről és látta Kaorit és Kentát is, de még nem találták meg egymást. Viszont... Midorinak és a párosnak semmi nyomát nem lelte. De valahol a C05-osban kell lenniük, a torony feletti zónában. Várj csak...
- Én láttam őket - támasztotta Daisuke az ajtót.
- Hol, merre? - kérdezte egyszerre Haruka és Tatsuya.
- Ha kicsit arrébb álltál volna, csak pár centivel, te is kiszúrtad volna - biccentett Tatsu felé - Van ott egy szakadékféleség, annak a szélén voltak, de utána kicsit beljebb mentek.
- Voltak, mentek? - ráncolta a homlokát Haruka - Mármint Nobuék?
- Meg persze Midori.
- Midori?! Ott van velük egyedül?!
- Aha - rántott vállat Daisuke - De nem is tudom. Ha nagyon akarták volna, simán hagyták volna leesni, vagy lelökték volna, de nem nagyon tették.
- Szakadék...? Ó, a franc... - Haruka ismét a telefonnak szentelte figyelmét - Natsuki, nem tudom, mennyit hallottál ebből. Midori Namiékkal van valami szakadék felé, de Daisuke azt mondta, nem estek egymásnak. Én már... lassan nem tudom követni az eseményeket.

- Nem tudom, mikor Matsue mondta, hogy ha jól számolta, öten maradtunk, próbáltam elrendezni a dolgokat, és ez maradt. De most már én sem vagyok benne biztos, lehet, hogy félrehallottam - kezdett elsápadni Ami, majd a hátizsákjában lévő késre gondolt - Nekem csak az a kés van... de amíg lehet, kitartok melletted. Ha már eddig eljutottunk, nem hagyhatjuk magunkat olyan könnyen...!

- De mégis hogy akartok kijutni? - faggatózott tovább Nobu.
- Kérlek, előbb keressük meg Kaorit, aztán megbeszéljük! - mondta Midori.
- Miért jöttetek ide Kaorival? - kérdezte remgeő hangon Nami. Midori szörnyen érezte magát, ahogy ránézett. A lány teljesen kikészült a hallottaktól. Mégis mit mondhatna neki? Egyáltalán... vajon mire gondol most?
- Mi... meg akartunk keresni benneteket. Hogy... hogy megkérjük, hogy hagyjátok abba az öldöklést és csatlakozzatok hozzánk...
Nami felnyögött.
- Tudtátok, hogy mi...?
Midori bólintott. Nobu odalépett Nami mellé, és igyekezett megnyugtatni a remegő lányt.
- Semmi baj, most már... Vége... Midoriékkal kijuthatunk, és... mindketten túlélhetjük és... álmodni sem mertem erről! Annyi mindent csinálhatunk még együtt, annyi időt tölthetünk még el és... és...
Nami megrázta a fejét.
- Nem kellett volna meghalniuk! Értelmetlen volt! Annak a sok embernek a halála... mind... mind...
- Kérlek, nyugodj meg! Nem tudhattuk! A saját életünket mentettük, jogunk volt hozzá! Nem tudhattuk, hogy van más megoldás is!
- Kaorinak igaza volt! Nem is kerestük!

Natsuki csak Haruka reagálásait hallotta, de azt épp elég tisztán. Egy fának kellett támaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát. Midori? Namiékkal?! SZAKADÉK?! Ez egyre borzaszóbban hangzott.
- Azonnal odamegyek! - vágta rá Natsuki - Ó Istenem, csak ne... Csak ne... - érezte, hogy remegni kezd - Ha Namiék megölik őt, én esküszöm... Kaoriék akkor messzebb vannak? - legalább ez az egy dolog megnyugtató volt - Haruka, hívd fel Kentát, ő közelebb van! Én is indulok most rögtön. A telefon Eizannal lesz. Sietek!
Lerakta, s Eizanhoz sietett. A kezébe nyomta a készüléket.
- Namiék megtalálták Midorit. És egyedül van velük! Vigyázz a csapatra, nekem most muszáj odamennem!

Yuuka némán hallgatta a híradó végét, és most is csak szótlanul feküdt. Ha most megmozdul, könnyen meglehet, hogy azzal felkelti Benawit, pedig a fiúnak most nagy szüksége volt a pihenésre. Tényleg, lefekvés előtt el is felejtette megnézni és átkötözni a sebét. Vajon szivárog még belőle a vér? Mennyire fáj még neki? Ha felkelnek, lehetőleg az lesz az első dolga, hogy átkötözze.

Benawi csak mocorgott egy kicsit Matsue hangjára, de nem ébredt fel. Mélyen aludt, s ha álmodott is valamit, biztos nem emlékezne rá ébredés után. A beszűrődő egyre erősödő fény sem zavarta.

Eizan láthatólag elkomorult és kissé elsápadt, de nagy nehezen bólintott.
- Rendben, bár nem hangzik túl biztatóan. Bár ha egyedül van és nincsenek ott Kentáék... nem lenne jobb ötlet legalább elkérned Hiroshitól a gépfegyvert? Ha nekik is lőfegyverük van, szükséged lehet rá. Remélem nem lesz, de ki tudja, mi lesz még itt.
- A gépfegyvert? - kérdezett vissza a közelebb álló Ichiro - Az úgyis hozzám tartozik. Ha pedig Namiék ellen kellhet... épp elég szép ajándékot kaptunk tőlük, lehet, hogy illene viszonozni. Ilyen áron... hajlandó vagyok lemondani róla. De vigyázz rá!

Kaori felkapta a fejét. Jól hallja? Valakik beszélgetnek? Még nem tudta leszűrni kik lehetnek, így azt pláne nem miről beszélnek, de határozottan volt ott valaki. Megszaporázta a lépteit. Egy lány és egy fiú hangja! Akkor ezek ők lesznek igaz? Nekik kell lenniük!
A sziklák mögül kiérve meglepetten torpant meg. Ezek nem ők voltak. Hanem Akihito és Ami! A fiú egy szigonyt szorongatott a kezében, aminek, jól látja, vagy csak a napfelkelte teszi? Mintha vér borítaná az ágait... A lány pedig... Megmérgezte a saját barátját! Ő maga mondta Akihitonak még a várban! Mégha akkor Hiroshiékat nem is támadták meg, de... Kaori akaratlanul is előrelendítette a táskáját és ráfogott a pallos markolatára.

- Basszus... - idegeskedett közben Haruka is - Nem hittem volna, hogy a közeljövőben ilyet mondok, de nagyon remélem, hogy helyes a következtetésed, Daisuke. De ők már harcoltak azelőtt, hogyhogy most nem...? És lőfegyverük is van, simán lelőhették volna. Egyszerűen nem értem.
- Lehet, hogy változtatni szeretnének - szólt halkan Tatsuya.
- Változtatni? De hát... öt, vagyis hat ember haláláért felelősek...!
- És szerinted tudtak arról, hogy van lehetőség a menekvésre? Talán nincs késő megváltozni.
- Nincs késő...? - gondolkodott el Haruka. Nincs késő a változásra. Lehet, hogy Midorinak és Kaorinak volt igaza, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt. Milyen emberek lennének, hogy csak úgy döntsenek mások sorsáról? "Téged túl veszélyesnek ítéltünk, itt maradsz meghalni." Nem hangzik túl emberségesen. Akkor a többiek... Amiék és Shouri... ők is megérdemlik az esélyt?
- Beszélek Kentával - nyúlt újra az imént lerakott mobilért - Utána... lehet, hogy meg kéne keresni Amiékat.

Bár a lentieknek nem nagyon tűnt fel, Daisuke már ismét útban volt felfelé a lépcsőn. Lerótta az adósságát, így most már nem kellett emiatt aggódnia. Viszont kíváncsisága feltámadt, hogy mi jó történhet tőlük nem is olyan messze a hegyek között. Meggyorsította lépteit.

Shinji kívácsian figyelte Nobuékat. Elindultak, aztán megint megálltak. Egy pillanatig úgy nézett ki, talán összekapnak Midorival, de aztán... Megint nem történt semmi. Na mi van, Sayurit még jó móka volt megölni, Midorit már nem? Mitől különb ő?! Miért érdemli meg jobban az életet?! Mi lesz már?!

Illene viszonozni? Natsuki hideg tekintettel mustratta Ichirot. Gratulálok Nami! Íme még egy ember, aki szeretne beléd golyót repíteni... Ezt szépen megcsináltad...
- Nem - rázta meg a fejét egy kis gondolkodás után - Ha elcseszem... Akkor hozzájuk kerül a gépfegyver, és azzal végünk. Nem kockáztathatom meg! - elmosolyodott - Elboldogulok a rapierjaimmal is. Ha meg nem... sokkal jobban azzal se járnék, azok után, amit meséltetek Namiról... Vigyázzatok magatokra! A toronyban találkozunk! - elindult, aztán még visszafordult, elsősorban Ichironak címezve szavait - Ne aggódjatok, ha úgy adódik, nem fogok tétovázni! Megölöm Namit.
Azzal tényleg sarkonfordult, s futva indult meg a hegyek felé.

Kenta lihegve állt meg, ahogy megszólalt a telefon. Nem volt biztos benne, hogy most tudni fog beszélni. Fene ebbe a lányba! Pont mint Midori! Lehetetlen utolérni, ha valamit a fejébe vesz!
- Szia... Mondd...

- Kenta, van egy kis gáz... - kezdte Haruka - Vagyis attól függ, honnan nézzük. A jó része az, hogy Tatsuya és Daisuke odaföntről megtalálták a többieket. Nem sokkal haladtál el amúgy Kaori mellett, de most nem ez a lényeg. Vagyis persze ő is fontos, de... - felsóhajtott - Figyelj, elmondom, de gondolkodj logikusan, és ne rohanj oda hanyatt homlok. Natsuki már tudja. Ha jól vettem ki a fiúk szavaiból, nem messze tőled vannak. Mindhárman. Mert Midori megtalálta Nobuékat, vagy épp fordítva. Tudom, tudom, nyugalom! De... van valami, amit nem értek. Daisuke azt mondta, ha akarták volna, az előbb simán megölhették volna, ugyanis... egy szakadék közelében vannak. Tudom, hogy veszélyben van, de ha hanyatt-homlok nagy hangosan odarohansz, lehet, hogy csak rontasz az egészen, úgyhogy gondold át alaposan, mit teszel! Megpróbálunk figyelni fentről, rendben? Nem mintha sokat segíthetnénk ezzel, de... ha esetleg mégis van még valami, hívlak.

Hiroshi aggódva nézett Ichirora. Megint azt az indulatot látta a szemében, ami akkor tükröződött az arcán, mikor Namiék után akart menni. És akkor még nem is Himeno miatt... Most viszont megérhetett benne a bosszú érzete, főleg hogy kiderült, van esély a menekvésre.
Eizan tétovázva figyelte a távolodó lányt, majd a kezében nyugvó mobiltelefont. Most úgy tűnik, ő felel ezért a csapatért, de a másik nagyobb veszélyben lehetett. A francba... Jól van, legalább az ittenieket épségben vissza kell juttatnia. Hiroshinak is pihenés kell, és nem bölcs dolog idekint járkálni.
- Menjünk akkor - szólalt meg - Vagy... Hiroshi, szükséged van pihenésre?
Hiroshi kérdőn nézett fel Ichirure.
- Elvileg... mehetünk. Majd pihenek később.

Kenta levegőért kapkodott.
- Midori...? - nyögte ki halkan - Megígérte, hogy megvár... - lihegte -, hogy meghúzza magát... míg... nem jövök vissza... a francba! ... Hülye voltam, hogy... hittem neki!
A fiú agya vadul zakatolt. A szakadék említésére lelki szemei előtt már látta, hogy Nami a mélybe taszítja Midorit. Igyekezett kiverni a fejéből a képet. Nyugalom! Ahogy Haruka mondta.
- Jól van... Észnél leszek, ne aggódj. De odamegyek. Muszáj! Kaori most már nincs veszélyben. Ő még ráér... Akkor... majd hívj... vagy hívlak, ha úgy adódik...
Lerakta, s azonnal nyugat felé vette az irányt, hogy a lehető legrövidebb úton elérje Midorit.

- Jól van, menjünk! - bólintott megadóan Ichiru - De ezt még rendesen át kell kötözni fenn. És el kéne állítani a vérzést, mert magától... Nem vagyok biztos benne, hogy fog... - húzta el a száját - Ha ezt túléljük, komolyan orvosira fogok menni... - felsóhajtott.

- Várj csak... - szólalt meg Haruka - Shouri... nem kéne kissé beljebb lennie már az erdőben? Mit csinál ott a szélén?
- Lehet, hogy csak pihen? - vetette fel Tatsuya.
- Pihen...? Lehet... Remélem. De ha még sokáig ott marad, pont rá fog látni a visszatérő csapatra.

- Én is valahogy ettől féltem... - szűrte a fogai között Hiroshi, miközben felállt.
- Inkább melletted maradok - húzódott mellé hirtelen Ichiro.
- Ugyan, nem szükséges, nem vagyok béna.
- Láttam, hogy a lábad is súrolta, és... miután te is olyan szépen beálltál elém, most az a legkevesebb, hogy felvakarjalak, ha el akarsz nyalni.
- Ehh, kösz...
- Ugyan már, legalább hasznossá teszem magam. Na jó, akkor vezessetek minket.

- Legalább ez rendben lesz, köszönöm - vizsgálgatta frissen kötözött kezét Ami - Akkor most azért menjünk tovább? Vagy várjunk, amíg ránk találnak?
Lesve ismét körbelesett, mintha még mindig a láthatatlan támadóktól tartana, majd megdermedt. Valaki... tényleg volt a sziklák között!
- Akihito... - mondta remegő hangon, miközben a táskájáért nyúlt - Valaki... valaki van ott! Máris megtalált...?!

- Nami... - sétált oda hozzá Midori és félénken megérintette a vállát - Nem tudhattad. Tényleg nem. És most már... akármi is történt nem tudsz a múlton változtatni, de... a jövőn igen... Úgyhogy kérlek...! Nyugodj meg!
Nami a fejét rázta.
- Van amit már nem lehet jóvá tenni! Biztos mindenki... gyűlöl... és jogosan... én nem tudnám elviselni, én nem tudnék a szemükbe nézni!
Nobu lesütötte a szemét. Ő semmi ilyesmit nem érzett. Nem érdekelte, ki mit gondol. Csak... örült, hogy van esélyük kijutni Namival. Akkor... ő gonosz ember lenne? Hogy nincs semmi bűntudata? Csak azért sajnálja az egészet, mert Namit ennyire megviseli.
- Tesshin is gyilkolt - fakadt ki Midori - Olyan embert is, akit... tudom, hogy szeretett... nagyon... nagyon szeretett. Ezerszer jobban nálam! És... azt is tudom, bár nem mondta ki, hogy megbánta... hogy ha tehetné visszacsinálta volna... Ő... Azt hiszem... Már nem akarta így folytatni. Meg akart halni - az ajkába harapott, hátha így meg tudja akadályozni, hogy újra előtörjenek a könnyei. De nem sikerült - Meg próbáltam... meggyőzni, hogy... hogy tartson velem... mondtam neki, hogy kijuthatunk együtt... Segítettem volna neki... elfelejteni, de... Nem voltam számára elég ok, hogy éljen! Kérlek... Ne csináld te is ezt! Nem akarok még egy embert így elveszteni! Könyörgöm Nami! Ne add fel te is!
A lány meglepetten pislogott Midorira. Nem akarja, hogy meghaljak? De miért? Ezek után miért? És Tesshin? Hiszen bántotta őt vagy nem? Mégis... az fáj neki a legjobban, hoyg meghalt, nem az, hogy... képes volt neki ártani? Miért Midori? Hogy tudsz így gondolkodni?

Akihito ijedten kapta oda a fejét. A lány, mert határozottan egy lány volt, habár nagyon magas, közelebb igyekett. A fiú ijedten látta, hogy a keze már a fegyverén van. Nem is apró fegyverről volt szó! Ami elé lépett, és felemelte a szigonyt.
- Ne aggódj!
Pedig bizony volt miért aggódni. Ez Kaori az ötösfogatból! Ők pedig biztos nem viccelnek! Még jó, hogy egyedül van! Így azért legyőzhetik, bár... Hátralesett. Nem akarta, hogy Aminek betegen harcolnia kelljen.

Kaori előrántotta a pallost, s maga mellé ejtette a hátizsákját. Hát jól van! Ha ők így, ő megvédi magát! Még meg kell keresnie Namiékat, nem veszíthet!

- A francba... - szűrte ki a fogai között Akihito - Mondtam, nem igaz? Ezek nem sokat tétováznak! Maradj hátul!