7/2 - Útban a szabadság felé

Natsuki némán bólintott. Kicsit lelkiismeretfurdalása volt, hogy Harukáékat hagyta menni, míg ő itt lebzsel. Öltözzön át? Nme kéne előbb... valami hasznosat is tennie? De mit tehetne most? Hagyta, hogy Eizan magával vonja, visszaérve a folyosóhoz viszont nem állt meg benézni a kabinokba.
- Nézzük meg, tehetünk-e valamit, kérlek! - súgta halkan. Gyorsított a léptein. Aztán, ahogy a két fiú bekerült a látószögükbe újból lassított. Nobu épp a másik sebét próbálta összevarrni, s innen is látszott a fájdalom Hayate arcán, bár az egy hangot sem adott ki. Ó, basszus, hogy csinálja ezt?! Istentelenül fájhat egy ilyen...
Mégis úgy döntött inkább, jobb, ha most nem zavar. Segíteni nem tud. Csak útban lenne, talán még Hayatét is zavarmá, hogy figyelik. Eizanra pillantott, aztán benyitott az egyik kabinba, ami úgy rémlett a korábbi körbenézésükből, egyszerű hálóként szolgált. Oda sem figyelve kezdett turkálni a szekrényben.
Namit is össze kellett varrni... Kétszer is... Nagyon szenvedhetett ő is... és... másodszor miatta... miatta... ha nem éli túl a lány... az... az... - Érezte, hogy megint gyorsabban kezdi szedni a levegőt. - Miért kellett olyan csúnyán viselkednie a lánnyal? Holmi gyerekes vádaskodás miatt, olyan dolog miatt volt dühös rá, amiről nem ő tehetett és... meg is halhatott volna! Még most is meghalhat! Alig bírta a torony felé vezető utat. Persze, ő is sok vért vesztett. Most vajon... ő mennyire szinészkedik? Mert aludt valamennyit fenn, ezt látta, de... Mennyit tud pihenni ilyenkor az ember? Harcolt is azóta...

Midori aggódva tekintgetett a hajó felé.
- Semmit sem hallok - jegyezte meg hosszú csend után - Ez... ez vajon... jó?
- Azt hiszem... Igen - bólintott aztán magabiztosabban Nami - Hisz az ellenfélnél tuti gépfegyver van, mi meg nem vittünk, szóval... A gépfegyvereket hallanánk. Nincs semmi baj, nyugi... Csak idő, míg elintézik...
Midori feszülten bólintott, s visszafordult a fák felé.
- ... és Tatsuyáék?
Nami sóhajtott egyet.
- Honnan tudhatnám?
- Mi lesz a sebesültekkel, meddig bírhatják?
Nami rosszallóan csóválta a fejét.
- Mint te?
- Vagy mint te?! - kérdezett vissza idegesen Midori.
- Jól vagyok... - legyintett csitítóan Nami.
- Véres a ruhád... - mondta a szemét összehúzva Midori.
- Az régi... - válaszolta a lány - Azért nem mentünk vízbe, hogy minden rendben legyen... Szóval... rendben leszünk. Vagy nem érzed jól magad?
- Én jól vagyok! - vágta rá azonnal Midori. Nami kutató tekintettel nézett a lányra, aztán a táskájálrt nyúlt.
- Akkor gondolom nem baj, ha rád nézek egy kicsit...
- Tess... ssék?! - kérdezte a másik, s csak még jobban meglepődött, mikor a lány kérdés nélkül feljebb húzta a blúzát.
- Héjj!!! - nyögte ki felháborodottan, de Nami csúnya tekintete elhallgattatta.
- Szóval ki is vérezte át a kötését?
Midori dacosan elfordította a fejét.
- "Az régi..." Mellesleg nem fáj. Uff... - összerándult, ahogy Nami hozzáért.
- Hű, de rosszul hazudsz... - morogta a lány.
- Jó, hát ha belenyúlsz.
- Nem bele, hozzá. Nem mindegy. Átkötözöm. Bár szívesen látnám, hogy néz ki, de nem tenne jót neki, ha leszedném az előzőt. Mély, igaz?
- Hát... - nyögte ki Midori, és visszagondolva Tesshin kis jelenetére fájdalmasan húzta össze a szemét - Nem tudom, mi számít mélynek... - felelte bizonytalanul. Nami sóhajtott egyet, majd nekilátott. Bizonyos szempontokból angyon hasonlítanak Midorival. De legalább tudja, hogy ha a lány azt mondja, "nem fáj", az nem feltétlenül, sőt inkább biztosan nem igaz... Ő is, most, hogy újra volt ideje pihenni, újra érezte, hogy hasogat a seb. Vagy csak mostanra múlt el a nagy mennyiségű bevett fájdalomcsillapító? Keres még, ha végzett a lánnyal. Lehet, hogy neki is elkél majd... Eddig hogy bírta nélküle? Vagy csak ő viseli nagyon rosszul a fájdalmat? A kisebb vágások, amiket még anno Motokiék, vagy épp Midori ellen szerzett, azokat jól tűrte, de az a golyó... Hát ahhoz már volt egy-két szava. Nobu bezzeg... Még a válla miatt sem szól egy szót se. Az vajon hogy bírta a sós vizet? Embertelenülk csíphetett...

Eizan még vetett egy bizonytalan pillantást Hayatéékre, majd követte Natsukit a kabinba. A lány már bele is merült az egyik szekrény kipakolásába. Hát, nem volt benne sok ruha, de legalább akadt valami.
- Nem hiszem, hogy női cuccok is lennének a hajón - méregette a kezébe vett nadrágot. - Valószínűleg kicsit nagyok lesznek, de ha kijutunk a partra, még mindig jobb, hogy ilyenekben mászkálunk, mint a saját véres, szakadt gönceinkben. Így is elég feltűnést keltünk majd.
Eizan néha-néha feltűnés nélkül a lányra pillantott. Az erdei csata után tapasztalt gyengeség mintha megszűnt volna, Natsuki azóta látszólag jól volt. Remélte, hogy tényleg így van és nem csak megjátssza magát. De legalább Shouriék elvállalták az úszást és nekik nem kellett megint.

- Oké... - nyögte Hayate, mikor Nobu befejezni látszott az öltögetést. - Kösz, azt hiszem, így már jó lesz...
Bárhogy is próbálta, nem bírta elfojtani erős zihálását. Vajon meddig tudja még feszegetni a határait? Ha jól kiordítaná magából a fájdalmat és nem tartaná bent, minden sokkal könnyebb lenne. Kár, hogy nem szereti a könnyebb utat...
- Talán... jobb lesz, ha kicsit még ülve maradok...
Remek, kimondtad. Egy kicsit félretetted férfiúi becsületedet, és ez talán az életedet jelentheti. Csak egy kicsit... jó lenne pihenni...

Nobu bólintott, s hátát a falnak vetve ő is némán várt egy kicsit. Idő, míg a többiek megérkeznek, s kivételesen addig semmi hasznosat nem tud tenni. Legalább Nami lenne már itt...

- Jah, csak azok... - nyögte Natsuki feleszmélve. Érdekes fintorral az arcán emelt ki egy farmert. - Oké... Ezt most én... vegyem fel?!
Visszaejtette a ruhaneműt, s hátrált pár lépést az ágyig.
- Ezt a gondolatot nekem még emésztenem kell... - mondta halkan, s elterült az ágyon. Basszus már... Hogy fog ilyeneket felvenni? És közben a váltóruhái mind ott hevernek a szigeten... Igazán elhozhatták volna... Csak hát fene gondolt ilyesmire akkor...

Eizannak nem volt ellenére a talált ruha, bár talán lehetett volna egy mérettel kisebb. Mindegy, jó lesz, legalább nem fagy meg, annyira nincs meleg. Lassan oldalra lesett és az ágyon heverő lányon akadt meg a szeme. Csábító lehetőség, túlságosan is... De ne már! Basszus Eizan, gondolkodj, hol vagy! Tőletek alig pár méterre Hayate talán haldoklik, nem most van az ideje a romantikázásnak!
Elcsitította gondolatait, és mégis közelebb lépett az ágyhoz.
- Ha gondolod, nem kell felvenned őket - mondta Natsukinak. - Ha kicsit bőnek is tűnnek, de biztos ezek is remekül állnának. De ideiglenesen beérhetjük annyival is, hogy rendesen megszárítkozol, hátha valaki hoz magával váltásruhát. Egy szakadt inget tudok felajánlani, de csak egy kis darab hiányzik belőle... inkább hagyjuk, miért. Vagy...
Felemelt a másik ágyról egy takarót és Natsukihoz lépett vele.
- Vagy ezt használjuk törölközőnek, és jól felitatjuk rólad a vizet. Így elvileg gyorsabban megszáradsz.

Shouri és Haruka újult erővel úsztak a part felé. Most már nincs sok hátra, ideiglenesen a harcoknak is vége. Már csak ezt kell kibírni, visszafelé már jöhetnek csónakkal.
- Mindjárt elérjük a partot! - kiabálta át a körülöttük tomboló hullámok zaját Haruka. Már tényleg nincs messze, most már kibírja!

Natsuki szégyenlősen bólintott, s beburkolózott a takaróval.
- A táskámban még talán van ép ruha... Remélem Nami nem felejti a parton...
Elcsigázottan dőlt megint vissza. Megmozdulni se volt kedve. Csak némán figyelte a fiút.

Eizan elmosolyodott a takaróba burkolózott lány láttán, majd eszébe jutott, hogy ő még nagyon is vizes. Bakker... Visszament a földön hagyott ruhákhoz, felkapta az előbb talált nadrágot, keresett egy hozzá való zubbonyt is, ami kevésbé volt nagy, mint a nadrág. Már csak át kéne öltözni...
Hátralesett a válla felett az őt néző lányra.
- Nem mintha szégyenlős lennék, de ne leskelődj - feddte meg arcán ravasz mosollyal. - A végén még meglátod az izmos felsőtestemet és nem tudsz majd ellenállni.
Te jó ég, ezt tényleg ő mondta? Hát most már kint van, nincs mit tenni. ... Izmos felsőtest...? A szerelem tényleg érdekes dolgokat mondat az emberrel...

Shinji egyedül ücsörgött az egyik fának támasztva hátát. De a többiekkel ellentétben semmi aggodalom nem tükröződött az arcán. Teljes közönnyel hallgatott valami zenét a telefonján. Abszolút nem zavarta, hogy csend van, hogy a többiek fáradtan, sebesülten vagy magukba roskadva várakoznak. Nem volt nehéz elképzelni, hogy őt aztán egyáltalán nem érdekelte kijutnak-e vagy sem.
Azért a sziklák felé mégis vetett egy-két vágyakozó pillantást, újra és újra. De csak, hogy aztán egy halk sóhajjal megint lehunyja a szemét, és kizárjon mindent a külvilágból.
Hamarosan meglepve pislogott fel. Egy gombnyomással fényt adott a mobil képernyőjére, s kíváncsian nézte meg a címet. Hmm... Türelmetlenül tekert bele, de sokáig megint semmi... Vagyis ami zavaróbb... Nyilván történt valami, de csupa zajokból nem tudott következtetni. Bár több lenne a kezében, mint ez... Jó-jó, ez is nyilván több, mint a semmi, de...
Akkortájt mikor őt meglepte Yuki - vagyis szerencsére csak a hangja, időben le tudott lépni - Ő sem unatkozott. Shinji idegesen bámulta a kis képernyőt, mintha az bármit is elárulna, de csak a zaklatott zihálást, és a fegyverek csattanását hallotta. Ki lehetett az ellenfél? Ki nem mondott kérdésére pont akkor felelt is a lány. Shinji akaratlanul is enyhén elmosolyodott. Még most is? Még így is válaszolsz nekem?
Akárhogyis a most felfedezett tény meglepte. Igen, említette korábban, hogy sok mindent nem tud róla, de ez... Tudja vajon valaki rajta kívül, hogy Sayuri volt Saika gyilkosa?
Feszülten szedte ki a füllhalgatót, s kicsit leeresztette a készüléket. Hiába tudta a végeredményt, mégis érezte, hogy hevesen kalapál a szíve. Kemény harc lehetett. Sayuri csúnyán zihált, már-már fulldoklásnak tűnt. De nyert. És ez a lényeg. Mégha... Mégha utána órákkal... A fiú lehajtotta a fejét.
- Nem tudtam megvédeni... - gondolta. - Nem tudtam...

Natsuki elmosolyodott.
- Nem, biztos nem tudnék... - felelte halkan, de közben érezte, hogy a fáradtság most sokkal erősebb rajta, semmint, hogy akár provokálja a fiút, akár csak fel is keljen az ágyról. Csak egy csalfa pillantást vetett rá, aztán egy halk sóhajjal a fal felé fordult. - Jól van - jól van. Ha ilyen szégyenlős vagy, nem leskelődöm.
Csak egy kicsit... jó lenne már aludni. Milyen kellemes is csak itt feküdni... Kezdett egyre bizonyosabb lenni benne, hogy nem fog tudni olyan egyszerűen felkelni innen, ha már így ledobta magát. Vajon Eizan vigyáz majd rá? Lehunyta a szemeit. Küzdött még az elalvás ellen, de nyitva tartani már nem bírta volna. Ha szükség lesz rám, úgyis felébreszt... Igaz...?

Eizan megcsóválta a fejét, majd kihasználva a kínálkozó alkalmat, gyorsan átvedlett. Mikor visszafordult az ágy felé, Natsukit még mindig a fal felé fordulva találta. Na, vajon leskelődött a kisasszony, vagy kibírta?
Az ágy lábához lépett és rálesett a lányra. Elaludt...? Szegény nagyon kimerült lehetett már. Akkor igyekszik nem felkelteni, hagy pihenje ki magát. Ő addig figyel majd rá. Még úgyis egy idő, míg a többiek visszaérnek, miért ne aludhatna?
Hayate is biztos túl van már a nehezén. De furcsa ez a csönd... Leült az ágy szélére, és csendben figyelte Natsuki alakját. Aludj csak, majd vigyázok rád.

Megérezve a fiú súlyát az ágyon Natsukinak felpattant a szeme. Álmosan fordult felé, s a kezéért nyúlt.
- Eizan... - suttogta halkan, ahogy hozzáért - Most már minden rendben lesz, igaz?

Haruka megborzongott, mikor egyre kijjebb került a vízből és megérezte magán a hűvös szél érintését. Próbálta felmelegíteni magát, de szinte lehetetlennek tűnt.
- Ha lenne dzsekim, most szó nélkül rád adnám... - szólalt meg a szintén kiérő Shouri.
- Kár, hogy nincs... Akkor... fussunk! Az is felmelegít, nem?
- Fogócskázni akarsz? - mosolyodott el a srác.
- Hát... akár. Csak győzz elkapni!
A lány már futásnak is indult a sziklák felé. Shouri adott neki pár másodperc előnyt, majd ő is nekiiramodott. Ejj, ejj, Haruka... elfelejted, kivel is futsz versenyt? De talán most kivételesen hagylak nyerni, megérdemled.

Eizan szó nélkül megfogta a lány kezét, és csak ekkor vette észre, hogy a kötés még mindig a kezén van. A francba, el is felejtette... nem ázott le? Hát, ha ott van, akkor ott van. Csak rá ne kérdezz...
- Igen... - suttogta vissza a lánynak. - Őszintén szeretném hinni, hogy igen. Ha már idáig eljutottunk, muszáj lesz rendben menniük a dolgoknak. Feltaláljuk majd magunkat, ne félj...

Midori kíváncsian térdelt fel. Minta Haruka hangját hallotta volna, vagy csak képzelődik. Nami vetett rá egy megrovó pillantást. Alig pár perce kötözte át - aztán elfogyasztott egy jól megérdemelt fájdalomcsillapítót is, amit persze Midori visszautasított. Hát... ő tudja... -, most meg megint pattog...
- Itt vannak! - kiáltott fel lelkesen, és fel is tápászkodott. Erre azért Nami is felkapta a fejét. Csak Shouri és Haruka? És a többiek...?
Midori már futott is a lány felé, de Nami csak megkövülten állt. Nem lehet baja... Nobunak nem lehet...

Ahogy így fáradtan pislogott fel a fiúra, még Natsuki is olyan volt, mint egy ártatlan, esetlen kislány. Közelebb húzódott a fiúhoz, hogy még jobban érezhesse a melegségét, hátha abból erőt tud meríteni.
- De hova megyünk? - kérdezte tőle teljesen tanácstalanul.

Haruka épp hátranézett Shourira, hogy mennyire hagyta le a fiút, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét. Midori? Ismét előrefordult és a sziklák közül lefelé rohanó lányon akadt meg a szeme. Tényleg Midori! És nem történt bajuk, hál' istennek!
Meggyorsította lépteit és ha lehet, még gyorsabban futott Midori felé. És Nami? Ő még a sziklák között várakozik?
- Nincs semmi gond - kiáltotta közelebb érve. - Megvan, miénk a hajó!

- Hova...? - vakarta meg Eizan szabad kezével a tarkóját. - Na igen... Ha mindenki itt lesz a hajón, ezt feltétlenül át kell beszélnünk. Hisz... most egyféle számkivetettekké válunk, legalábbis ebben az országban. Menjünk külföldre...? Lehet, hogy nincs más választásunk. Egyedül csak az aggaszt, hogy nem valószínű, hogy újra felvehetjük majd a családunkkal a kapcsolatot. Biztos figyelik majd őket. Búcsú nélkül még nehezebb lesz... - egy pillanatra elhallgatott, míg végigsimított Natsuki haján, majd csak azután folytatta. - Fel kéne vidítsalak, erre csak még jobban elkeserítelek, igaz? Utálom, mikor ilyen racionális vagyok...

- Ez az! - kiabálta a lány Haruka nyakába borulva. - Én tudtam! Tudtam, hogy királyak vagytok!
Nami is összeszedte magát a hallottakra, s közelebb igyekezett.
- Sziasztok! - kiabált oda, bár messze nem olyan lelkesen, mint Midori, aki még akkor is bőszen lapogatta a csuromvíz Harukát, mikor a másik lány odaért. - Akkor hát mindenki jól van? - kérdezte a két érkezettre nézve. - Egész gyorsak voltatok.

Natsuki megrázta a fejét.
- Nem számít. Jobb lesz nekik nélkülem... Nekem pedig... ha itt vagy te, akkor semmi baj. Csak fogalmam sincs, hogy jutunk ki innen. Szökni egy szigetről egy dolog. Szökni egy országból már egész más. Bár hihetném, hogy vége, de... Meddig még Eizan? Meddig fogjuk bírni? Kinn lesz, aki segít? Hogy kerítünk például orvost? Nem hívhatunk csakúgy mentőt, kiszolgáltatnának bennünket a kormánynak, és akkor mindannyian halottak vagyunk. Pedig Benawi... valószínűleg Nami is... és talán még mások is... nem fogják túlélni anélkül...

- Csak ketten voltak a hajón - szólalt meg Shouri. - De a mindenki kicsit túlzás. Hayatét meglőtték.
- Igen, ez igaz - komorodott el Haruka arca is. - De nem halt meg. Nobu... nem tudom mit csinál, gondolom, próbálja ellátni. Csak mi eljöttünk, hogy szóljunk és megindulhasson a csapat.
Nos igen, mégsem ment minden zökkenőmentesen. De valamikor csak meg kellett tudniuk, nem?

Jobb lesz nélküle...?
Eizan egyenlőre nem akarta még jobban felzaklatni a lányt, ezért nem kérdezett rá, Ezek szerint nem volt felhőtlen a családi háttere? Vagy csak...? Nem, felesleges mindenfélét feltételezni. Majd valamikor talán megbeszélik.
- A legtöbbünknek szüksége van orvosra... Nem tudom, a többieknek van-e olyan ismerőse, aki segít, de nekem... így gyorsan átgondolva nem hiszem. Mit tehetnénk? Vigyünk magunkkal fegyvert, ejtsünk túszul egy orvost és kezeltessük a sérüléseinket? Nem hangzik túl biztatóan, de ha nincs más mód... Egész eddig nem akartam ezeken gondolkodni, de most már ideje elkezdeni. Még azt sem tudjuk pontosan, milyen messze van a túlsó part. Valami kikötőmentes partszakaszon kéne majd kiérnünk, távol az emberektől... Még olyan messzinek tűnik, pedig annyira közel van.

Hayate? Nami meglepetten nézett maga elé. Dehát ő... Ő közel olyan jól harcolt, mint Nobu, ha nem is jobban! Hogyan lehetséges akkor mégis?
- Akkor menjünk - bólintott aztán, saját magát is kizökkentve gondolataiból. Midori a táskája felé nézett. Oké, végülis innen senki nem fogja elvinni, akár itt is hagyhatják mindet...
- Nagyon fázol? - kérdezte Harukától aggódva - Nincs nálam semmi váltóruha. Fenébe, pedig az eszemben is volt, hogy ha a suli felé járunk össze kéne szedni a másik táskám, de... De elfelejtettem aztán... Viszont van nálam pia, hátha az felmelegít - tette végül hozzá zavartan.

- Szépnek nem szép ugyan, de... határozottan megoldhatnak hangzik. Egy orvos nem lesz felfegyverezve, könnyűnek hangzik... - mondta elgondolkozva. - Viszont... A bizalom kérdése még mindig problémás... Mégiscsak meg tud ölni bennünket, fegyver nélkül is, és nem tehetünk semmit...
Hosszan fújta ki a levegőt.
- A kikötésről meg... Van egy rakat műszer a hajón. Csak rá kéne jönni, hogy működnek... Meg hogy tud ez... izé... menni...

- Hát... nem a legkellemesebb... - mosolygott Haruka. - Ha nyár lenne, még talán örülnék is neki, de még kicsit hűvös van a fürdőzéshez. De.... - szeme játékosan felcsillant - milyen pia? Nem mintha szeretném, vagy valami, de azért mégis hideg van, tudod...
Shouri csak a szemét forgatta. Nem szereti, mi? Hát ő nem így emlékszik... Haruka azon kevesek közé tartozott az ismerősei között, aki bármennyit is ivott, az szinte sosem látszott meg rajta. Nem egyszer kipróbálták már, persze zárt ajtók mögött, nem holmi szórakozóhelyen. Na Midori, volt egy üveg piád, mert Haruka nagyon fázik...

- Nos igen, és utána még fennáll a veszélye, hogy riadóztat, miután elmentünk - ráncolta a szemöldökét Eizan. - Nagyon kockázatos lenne. Megölni meg... nem... nem akarok többé gyilkolni. Hátha valakinek mégiscsak lesz a csapatból megbízható orvos ismerőse. Ki tudja? Feleannyit sem tudunk a másikról, mint gondoljuk. Itt kicsit jobban összerázódtunk, de egymás múltjáról így is vajmi keveset tudunk. Tessék, például Hayate a kormánynak dolgozott. Gondoltad volna magadtól? Ki tudja, milyen titkokra derülhet még fény... Ami meg a hajót illeti... Szerinted lehet errefelé használati utasítás? Jó lenne, megkönnyítené a helyzetünk.

- Gyere! - fogta kézen lelkesen a lányt, s a táskájához húzta. Azonnal elő is kapta az üveg rumot, és a lány kezébe nyomta. Nami csak kérdőn pislogott utánuk. Midori a nagy piás? Na, ezt se tudta még róla! Rosszalón csóválta a fejét.

Natsuki felnevetett.
- Kötve hiszem, hogy lenne. Ez már nem a sziget, hogy minden fegyverhez mellékelnek... De... ahogy mondtad, sok dolgot nem tudunk még egymásról. Lehet, hogy Yuuka hobbiból hajóskapitány... vagy nemtomki...
Elhallgatott, s újra komolyabb arcot vágott. Óvatosan beljebb húzódott az ágyon, de a fiú kezét nem engedte el.
- Nem...? - megakadt egy pillanatra, mint aki meggondolta magát, mégse meri feltenni a kérdést, de aztán újra neki futott - Nem fekszel mellém? - kérdezte kicsit remegő hangon. Tudom, hogy ez itt nem pont az a helyzet, de... olyan magnyugtató lenne... Kicsit hozzábújni...

Nobu aggódva szemlélte Hayatét. Végig kérdések jártak a fejében, új és új megfogalmazásban, de nem merte sehogy sem feltenni. Jobb a fiúnak, ha nem firtatja? Vagy pont ellenkezőleg? Furcsa volt ilyen kiszolgáltatottan látni Hayatét. Az egyetlen ember az osztályból, akire felnéz, aki jobban vágta a dolgokat itt a szigeten, még nála is... És most... Meg fog halni? Mert... lassabb volt? De ő? Vajon ő tudott volna gyorsabb lenni? A saját apja ellen? Nem. Ő már rég halott lenne. És a társai is. De az egész más helyzet! Ő szereti az apját, jó kapcsolatuk volt, de Hayate... Ki tudja... Semmit sem tud róla... Csak az itt hallott párbeszéd alapján sejti, hogy közel sem volt normális apa-fiú viszonyuk.De akárhogyis habozás nélkül végezni a saját véreddel... Lehetetlen... Hibáztathatja ezért? Ugyan! Még ha azt is kívánja magában, bár gyorsabb lettél volna... Talán közbe kellett volna avatkoznia mégis. De ehhez meg joga nem volt.
Meglepetten döbbent rá mennyit rágódik. Most meg miért? Egyre gyakrabban csinálja ezt, a fenébe is! Elég a "mi lett volna ha"-kból! Na és ha meghal? Akkor mi lesz? Igen, neccesebben jutnak ki a partra... De menni fog, mért ne menne? Mivel kevesebb ő Hayaténél, a francba is?!

Haruka megint megborzongott a széltől és kissé remegő kezekkel nyúlt az üvegért.
- Komolyan, mint valaki, aki elvonási tünetekkel küszködik - csóválta a fejét Shouri.
- Csak fázok! - intette le Haruka. - Tényleg! Ilyennek ismersz engem?
- Muszáj válaszolnom?
- Na jó... kérsz?
- Nem, kösz. Jelenleg józan akarok maradni, amennyire csak lehet.
- Hát jó. És ti ketten?

- Per... - kezdte Midori, de Nami elkapta a kezét.
- Nem kéne... - morogta - Ki tudja milyen hatással van rád, mikor fáradt vagy és sebesült. Fog vissza magad légyszíves!
Midori dühösen rántotta el a kezét.
- És fázom én is! - vágta rá - Majd én eldöntöm, mit szabad és mit nem!
Kikapta Haruka kezéből az üveget, s jól meghúzta mielőtt megint rászólhatna bármelyikük is. Aztán visszaadta. Nami karba fonta a kezét, de nem szólt semmit. A hajó felé pislogott, aztán tovább a messzi tengerre. Hamarosan esteledni kezd... Nehéz lesz sötétben navigálni, de most már nincs más választásuk... Talán ennek is meg lesz az előnye. A partrajutásnál...

Eizan már épp kezdett volna kötekedni, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, mégsem tette. Csak mellé fekszik, visszafogja magát, nem gondol semmi perverzre. Csak élvezi Natsuki társaságát, a lány látványát, közelségét. Csak úgy... ellesz
- Még meggondolom... - mosolyodott el halványan, miközben lassan leheveredett Natsuki mellé. - Nem túl vizes még a takaród? Nehogy mégis megfázz itt nekem...
Akaratlanul is közelebb csusszant pár centit. Ha... ha most magához ölelné, vajon sikerülne felmelegítenie a lányt, vagy csak maga is jó vizes lenne újra?
Ujjai közben Natsuki kezével játszottak. Mennyivel... simább, puhább a lány bőre. Már hozzáérni is kellemes. Natsuki... nagy ajándék vagy te a sorstól...

- Hűűű... - nyögte meglepetten Haruka, mikor visszavette az üveget. Talán nem kellett volna megkérdeznie, csak egyből meginni az egészet. De hogy pont Midori így meghúzza a rumot... Szép teljesítmény. Na jó, akkor most ő jön. Belekortyolt az üvegbe, és szinte rögtön jóleső meleg öntötte el. Hát, a rum nem a kedvence, de most mégis jól esett. Ivott még néhány nagyobb kortyot, majd visszatette az üvegre a kupakot.
- Na jó, most már mehetünk a többiekért - siettette Shouri. - Vár a hajónk.

- Nem... nem fogok... - mondta halkan, és egész közel bújt a fiúhoz - ha te itt vagy...
Most valóban messze érezte magát a megfázástól. Vagy már be is lázasodott? Lángolt az egész teste, ez biztos. És... jajj már megint... Sajnálom Eizan, nem tudom visszafogni magam, ha itt vagy a közelben... Én tényleg csak... csak egy kicsit melletted akartam lenni, semmi több, de...
Gyorsan lélegezve hajolt közelebb a fiú ajkához. Lehunyta a szemét, próbált egy kis önuralmat eröltetni magára. De minek is?! Hisz ők egy pár... mért ne... miért is ne? Szabad kezével átölelte a fiút.
- Maradj velem mindig, Eizan! - suttogta neki.

- Bizony - toldotta meg Nami, s el is indult előre. Midori dühös pillantással nézett rá, de azért ő is felpattant és megindult. Fenébe, hogy ezen a fél percen kell, hogy múljon minden! Dühösen igazgatta cafatokban lógó ruháját. Ezzel is kéne már valamit kezdeni... Vajon Kazushige meg tudná varrni? Áh, ezt képtelenség! Már alig maradt benne anyag... A francba is, mégse kószálhat akármeddig ebben! De a suliig nem fognak visszamászni... Na és a...
- Nami? - fordult a lány felé - Mi lenne, ha amíg Shouriék összeszedik a többieket mi egy kicsit ehgyet másznánk?
A lány meglepetten nézett az őt beérő lányra.
- Basszus, mondtam, hogy ne igyál!
- Kuss már - húzta össze a szemét a lány - Ruhát kéne szereznem - mutatott magára. Nami meglepetten pislogott. Mintha kicsit ingerült lenne valaki... Bár az ötlet nem olyan irreális. Kérdőn pillantott Harukára, mit szól az ötlethez. Ha sietnek, nem kell sokat várni rájuk a parton... Talán megéri a kitérő.

Na jó, ennyi pihenés elég lesz, még sok is. Hayate elszakította hátát a faltól, aminek eddig támaszkodott, de azért még nem erőltette túl a mozgást. Valamit mégis meg kellett néznie. Közelebb ment apja golyók által szaggatott holttestéhez. Tényleg ő tette ezt vele? Sokáig meg sem fordult a fejében, hogy ellenszegüljön neki, csak itt a szigeten. Csak itt jött meg a bátorsága hozzá. Nem úgy végződött, ahogy akarta, de most már késő. Elragadta a hév, ezen már nem lehet változtatni.
Letörölte a szája szélére száradt vért. Hmm, tényleg alaposan megrágcsálta az ajkait...
Kezével apja felé nyújt, hogy átkutassa a zsebeit. Nagyon sokáig kellett győzködnie magát erre a lépésre, de meg kell találni a telefonját, hogy lássák, hívta-e azóta a partot. A zakó egyik zsebében meg is találta a keresett tárgyat és mellé még egy tárcát is. Rövid habozást követően először a tárcát vette elő, a mobilt pedig Nobu felé nyújtotta.
- Nézd meg, kiket hívott legutóbb. Remélem nem újabb erősítést, vagy hasonlót.
Ő maga közben kinyitotta a tárcát. Pénz nem sok volt benne, inkább különböző fejesek névjegyeivel volt tele. Volt még ott valami beléptetőkártya szerűség is, de ezzel most úgysem sokat kezdhetnek. Az egyik kis zsebben viszont, amit először észre sem vett, egy kis fénykép bukkant elő. Őt ábrázolta, jó pár évvel ezelőtt. Miért van ez itt...? Megfordította a képet, és anyja kézírásán akadt meg a szeme.
'Akire egy nap még büszke leszel'
Ezt meg mire vélje...? Az apja nem törődött vele, ez oly gyakran nyilvánvalóvá vált és nem átallotta folyamatosan éreztetni vele, hogy ő csak egy báb a kezükben. Egy fegyver. A család jövőbeli reménysége. Sosem érdekelte őket igazán, mi van vele, hogy min megy keresztül. Ez a kép... ez még nem változtat semmin... Nem törli el a sok elveszett, végigszenvedett évet... Akármennyire is meglepte, hogy apja a szíve fölött hordta a képét, már úgysem lehet változtatni a dolgokon.
Kell az neki, hogy most csak még jobban összezavarodjon...? Inkább visszaringatta magát eddigi hitébe.

Nobu átfutotta a telefont. A legutolsó hívás az iskolába ment. Előtte pedig valószínáleg attól az egységtől kaphatott hívást, akiket megöltek. A még korábbiak egyáltalán nem számítanak.
- Semmi - rázta a fejét. - Ennyi volt. Itt ennyi...
Letette a földre a telefont, s újra Hayatéra nézett. A fiú vállára tette a kezét.
- Nem volt más választásod - szólalt meg egy rövid csend után - Nem hagyott neked más utat.

- Veled maradok és nem hagylak el... - suttogta vissza Eizan, és még szorosabban ölelte magához a lányt. - Mondtam, hogy nehéz lesz tőlem megszabadulnod.
Próbálta elcsitítani gondolatait, ahogy féltve végigsimított Natsuki hátán. Ha most Hayatéék benyitnának, vajon mit gondolnának? Hogy ők itt enyelegnek, míg ők, legalábbis Hayate a túlélésért küzdenek? Sajnálta a fiút, ez tény. De semmiért sem adta volna fel ezt a pillanatot, hogy itt lehet Natsuki mellett.
Mi lenne, ha nem mennének a partra? Ha itt maradnának a hajón, és megpróbálnának ezzel menekülni. Vagy egy öbölben vannak, így ez szinte lehetetlen? Biztosan figyelik a vizeket. Halkan felsóhajtott. Mi vár rájuk odakint...?

Haruka elgondolkodva nézett a lányokra, majd lassan bólintott.
- Szerintem jó ötlet - mondta. - A parton úgyis szükségünk lesz rendes ruhákra, mert ezek elég nagy feltűnést keltenének.
- Addig mi elmegyünk a többiekért - bólintott Shouri. - De siessetek, hamarosan sötétedik. Még időben vissza akarunk jutni a hajóra.
- Akkor hát munkára! - kiáltotta Haruka. - Nektek jó hegymászós gyűjtögetést, nekünk meg irány a liget. Remélem, idő közben nem csináltak semmi hülyeséget...
És még mind élnek...

- Tudom - felelte Hayate. - Viszont én sem nagyon hagytam neki, miután olyan nyugodtan kijelentettem, hogy nincs rá szükségünk. De legalább nem volt ideje erősítést hívni.
Elfordította tekintetét apjától, majd megfeszítve izmait talpra állt. Nem, most már össze kell szednie magát, túlságosan is elgyengült. Nincs szüksége több segítségre, meg kell oldania a saját bajait. Azért... egy kicsit lehet hálás, nem?
- Kösz még egyszer - szólt Nobuhoz. - Nézzük, merre járnak a többiek. Bár talán visszaúsztak összeszedni a csapatot a partra. Ám... mintha lépéseket hallottam volna korábban, de lehet, hogy csak képzeltem...
"Képzeltem a fájdalomtól..."

Midori lelkesen bólintott, s egy gyors búcsúzás után, már teljes erőbedobással neki is iramodott a hegynek. Nami nagyot sóhajtva nézett Harukáékra, aztán ő is követte a lányt. Hogy van ennyi energiája már megint? Alig bírta tartani a tempóját. Fenébe Midori, hogy mindig túl kell pörögnöd...

- Felmentek körbenézni, van-e még valaki a hajón - mondta Nobu. - Gondolom még a fedélzeten lesznek. Megnézem, maradj csak - mondta és el is indult kifelé.
- És nincs mit köszönnöd - tette hozzá vissza se nézve.

Haruka pár másodpercig még nézett Midoriék után, majd sietve megindult a liget felé, maga után vonva Shourit is.
- Gyere! - mondta a fiúnak. - Meg akarom előzni őket, hogy utána az orra alá dörgölhessem. Meg úgyis egy idő, míg rendbe szedjük a csapatot.
Shouri nem felelt semmit, csak sokatmondón forgatta a szemeit, ahogy a lány után eredt. Hát a versenyszellem nem hiányzik belőle, az tény.

Hayate Nobu távozó alakját figyelve elég furcsán érezte magát. Egymás után többször is köszönetet mondott a fiúnak, pedig ez nagyon nem szokása... Ennyire fenyegetve érezte magát? Lehet, hogy sokkal közelebb állt - esetleg áll? - a halálhoz, mint gondolta.
Újra kézbe vette a tárcát és visszahelyezte belé a fényképet, majd az egészet a hajdani gazda zsebébe dugta.
- Sosem ismertél igazán - mondta a holttestnek. - Ahogy én sem téged...
Nobu felszólítása ellenére megindult az ajtó felé. Valami furcsa késztetésből minél előbb ki akart jutni a szobából.

Natsuki jó érzéssel szívta be a fiú illatát. Vele marad. Tényleg vele. Megígérte. Szereti őt. Apró mosollyal az arcán engedte el a fiút.
- Köszönöm - mondta neki halkan, aztán felsóhajtott. - Teljesen összevizezlek... Tényleg muszáj lesz átöltöznöm, akármennyire nem tetszik a gondolat.
Bár ahhoz még ötlete se volt ezt hogyan kivitelezhetné. A hülyén áll az még csak egy dolog. Egy inget még magára tud eröltetni valahogy, de az, hogy a nadrág annyival nagyobb... egyszerűen leesne róla... Hát ez vicces lesz. Határozottan vicces. Akkor a szoknya marad. Vizesen vagy nem vizesen... Megint elfintorodott. Sok hülye hímsoviniszta. Igazán lehetett volna köztük női katona, a francba is velük...

Eizan gondolatai is az enyhén bőre szabott nadrág körül forogtak. Nem éppen női méret, az tény.
- Esetleg megkérhetnénk majd Kazut, hogy szűkítse be őket, nem? - vetette fel. - Valahogy csak ki tudná vitelezni. Aki ilyeneket varr, annak biztosan gyerekjáték. Vagy végleg lemondasz róla, hogy egy ilyen csodás katonai egyen nadrágot viselhess?

Nobu meglepetten nézett körbe az üres fedélzeten. Sehol senki? Már kimentek volna a partra? Igazán szólhattak volna, azért ez így aggasztó. Átsietett a hajó még felfedezetlen részére - ahol többeközt a gépházat is megtalálta végre -, de ott sem voltak. Remek... Akkor a part, tényleg. Nincs más dolguk, mint várni. Visszasétált a friss levegőre, s a tengert figyelte. Hmm, innen azért észrevehették volna őket. Szerencséjük volt. Bár ha csak két ember maradt itt... Mindenesetre a sziklák mögötti elbújás jó ötlet volt. Tényleg teljesen kitakar egy embert. Kutatón meresztgette a szemét a fák felé, de semmit sem látott. Akkor tehát Namiék is visszamentek? Csak nem ücsörögnek a szikla mögött. Midori nem tudott volna a fenekén maradni... Pedig jobb lenne a két lánynak, ha nem pattogna.

Natsuki elfintorodott.
- Ha nincs más választás... De biztos sok munka ilyet megcsinálni... Előbb érünk ki a partra, nem? Majd ott szerzünk valahogy ruhát... Jó kérdés hogy... - elhúzta a száját - Ccc... Van egy olyan érzésem, hogy rövidúton piti kis tolvaj lesz belőlünk... - felsóhajtott - Hát... Ez van...
Felült az ágyon, s magát győzködve pillantgatott a szekrény felé.
- Na jó... - határozta végül el magát, s átmászott a fiú felett - Megtennéd, hogy őrzöd az ajtót - nézett rá kérlelőn - Mondjuk... - látványosan megköszörülte a torkát - Az ajtó felé nézve...
Amint átöltözött kiviszi a fedélzetre száradni a cuccait. Tépetten véresen is jobb, mint ez... Vagy a kettő kombinációja... Mindegy csak... valami ruhaformát öltsön...

- Ó... - kapott észbe Eizan. - Persze, máris. Sőt, kiülök az ajtó elé, és onnan őrizlek - kacsintott a lány felé.
Már meg is indult az ajtó felé, és a kinti folyosóra lépett. Még hogy ő a szégyenlős, mi? Bár ez a lányoknál úgyis másként megy. Behajtotta maga mögött az ajtót, és a nem messze tőle ácsorgó Hayatén akadt meg a pillantása.
- Tehát itt vagytok - szólalt meg a fiú.
- Öö, igen. Kellett valami száraz cucc, ezért átöltöztünk, vagyis Natsuki még folyamatban van. És te, hogy vagy?
- Asszem megmaradok - vont vállat a kérdezett. - Ha mégsem... akkor bocs. Nobu? Felment?
- Fogalmam sincs, eddig odabent voltam. Harukáék viszont visszaúsztak a többiekért.
- Pompás. Akkor járok egyet odafönt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Persze, a legnagyobb mértékben.
Hayate már meg is indult kifelé, Eizan pedig fejcsóválva nézett utána. Ha nincs elég baja, csinál magának újakat. Már épp visszalépett volna a szobába, mikor eszébe jutott, hogy odabent még öltöznek.
- Hupsz... majd szólj, ha kész vagy, ok?

- Erre - mutatta az irányt rutinosan Nami. Midori összehúzta a szemét.
- A térkép szerint... - kezdett volna kötekedni.
- A térkép szar - szögezte le Nami - Tudom hol van az a ház, többször is voltam itt. Mondom, hogy erre... - ismételte, s Midorit megelőzve elkezdett mászni a sziklákon. A másik lány megadóan sóhajtott, s követte.

- Nem voltak túlságosan bent, ugye? - kérdezte Haruka, mikor elérték a liget szélét.
- Nem - felelte Shouri. - De kezdem azt hinni, hogy valamiféle rejtélyes energiára tettél szert a piától, már amilyen tempóban haladsz.
- Csak nem vagy lassú, Shou-kun? - vigyorgott a lány.
- Haruka...! - komorodott el a fiú arca.
- Nyugi, csak vicceltem, Shouri. A régi szép idők emlékére.
- Becsiccsentettél?
- Nem, csak rég éreztem ilyen jól magam.
- Tehát igen. Akármilyen jó ivó vagy, a rum azért rum, főleg ilyen mennyiségben.
- Semmi bajom nincs! Na gyere, mindjárt ott vagyunk.
- Remek...