5. - Lelkek próbája

- Ahm, igen persze, igazad van... - mondta Midori, s Kentára pillantott, érezte, hogy elvörösödik, így gyorsan visszanézett Harukára - Megkérhetlek, hogy... segíts egy kicsit?
Kenta vette a lapot, bár kissé megkésve.
- Ö, izé, akkor mi meg... Tatsuya kivesz egy kis kötszert magának, és odébbmegyünk, ti meg nyugodtan... - jesszus, képtelen egy összefüggő mondatot kinyögni. Ez nagyon gáz! De... Az előbb... csak halucinált, vagy tényleg Midori is elpirult?

Sayuri azon kapta magát, hogy megint a tóparton ül. Táskáját maga mellé raka, s elmélázva figyelte a vizet. Yuuka... Talán... vissza kéne mennie... Bocsánatot kérnie és... Megrázta a fejét. Lehetetlen... Pedig... Biztos könnyebb lett volna, ha akkor nem zárkózik el tőle. Ha együtt dolgozhatták volna fel Shin elvesztésének fájdalmát... Úgy biztos... könnyebb lett volna... De... mostmár késő. Most jött csak rá, hogy mennyire legyengítették a harcok. Nekiállt hát megebédelni, hátha egy kis ételtől rendbejön. Sokkal többet evett, mint gondolta volna. Pedig tartalékolnia kéne vele, ki tudja meddig húzódik el a játék... Más részről viszont, ha most nem nyeri vissza az erejét... Akkor számára talán már semeddig... Most még az üres kenyér is jól esett.

Daisuke már kevésbé tartotta jó ötletnek, hogy végül errefelé jött. Ez a nyílt terep itt közel sem tetszett neki. Már nem is olyan messze egy magányos fa állt a semmi közepén, de... mi a garanciája annak, hogy már nem foglalt? Csak úgy vonzza a megfáradt utazókat, azután elég csak pár precízen leadott lövés mondjuk egy gépfegyverből és annyi. Nem, nem... inkább megkockáztatja, hogy a nyíltabb részen kerüli meg a fát és úgy meg az erdő felé. Kicsit északra fordult, hogy akkor majd nagy ívben arról kerül.

- Persze... - próbált mosolyogni Haruka, de inkább nem kívánta látni az arcát, hogy milyen eredménnyel. Nem, egyszerűen még mindig nem szedte össze magát eléggé, ez így nem lesz jó. Utálta ezt a mostani sebezhető Harukát és visszakívánta azt a vagány, mindenkinek beszólok és akit lehet, szívatok csajt. Hol van az már...
Tatsuya közben már bőszen kotorászott a hátizsákjában és hamarosan elő is húzta belőle a lassan ürülgető dobozt. Hát, ha így folytatják, biztos nem tart már sokáig. Ki gondolta volna, hogy ennyire kell majd? Belelesett a dobozba és látta, hogy már nem sok kötszer maradt benne, túl sokat elhasznált az oldalsebéhez. Anélkül, hogy bármennyit is kivett volna belőle, átnyújtotta a dobozt Harukának.
- Neked nem kell...? - nézett rá kérdőn a lány.
- Á, dehogy. Amíg a bokrok közt várakoztam, már kivettem egy adagot, csak azután inkább Kenta után siettem. Akkor hát, gyere Kenta, menjünk...

Ahogy a fiúk félrevonultak Midorinak végre lehetősége nyílt jobban szemügyre venni a sebeit. Haruka előtt nem kellett, de nem is tudott volna színészkedni. Bár... jelenlegi állapotában, talán Haruka se látna át rajta.
- Figyelj... - szólalt meg végül, hogy megelőzze a lányt - Vigyázni fogsz erre a két hülyére, ugye? Mert... én... nemsokára lelépek... Még a hegyre felmegyek veletek, hátha kellek, de aztán... - megrázta a fejét - Ez így nem lesz jó. Kenta nem fogja olyan simán hagyni, de... kérlek... - remélte, hogy barátnője magyarázkodás nélkül is meg fogja érteni. Közben igyekezett óvatosan kitisztítani a sebeit. Sikerült mindezt felszisszenés nélkül tennie, így büszkén mosolygott beszéd közben. Hát igen... Kentáék elbújhatnak mögötte e tekintetben... is... Na nem mintha, nem lennének jó fej srácok, meg okosak is, de... Van amihez abszolút nem értenek. Pasik...

Haruka arcán a körülmények ellenére halvány mosoly suhant át.
- Nem is te lennél... - mondta. - Szokás szerint nem tudsz egy helyben maradni, ugye? De ha valami történne veled, miután elmész... - arca kissé elkomorodott. - Biztos vagy benne? És ha utána nem tudunk újra összeszedni a kijutásnál?

- Velem? Haruka... Ne szórakozz... Megleszek... Csak körbeakarok még nézni egy kicsit... És meg foglak találni benneteket. Biztosan! - aztán kicsit elkomorodott - De ugye... te is rendben leszel? Sajnálom, hogy... talán, ha nem idegesítem fel Shourit... Máshogy alakulnak a dolgok, de... Tudod, én... Féltettelek mellette... Tudom, önző voltam, és... megértem, ha most utálsz ezért...

- Nocsak-nocsak...
Sayuri összerezzent a hangra. A francba! Hogy nem vette észre, hogy valaki... Gyorsan hátrakapta a fejét. Tesshin! Már megint, a rohadt életbe... És most egyedül van...
- Mit akarsz? - ripakodott a fiúra. Az nyugodtan, zsebrevágott kézzel dőlt egy fának.
- Csak láttam, hogy van itt valaki, és gondoltam üdvözlöm...
- Képzelem... Én is nagyon örülök, hogy újra látlak... Már rohadtul hiányzott valami sunyi, alacsony kissrác, aki szereti hátbatámadni az embereket...
Tesshin elvigyorodott.
- Aki hülye haljon meg, nem igaz? Bánhatod, hogy nem öltél meg... Lett volna rá esélyed, most viszont... Kétszer nem hagyok elfutni senkit, szóval... Van egy rossz hírem Sayuri...
A lány érdeklődve felkelt a földről.
- Ó? Milyen magabiztos vagy... Tudod én se most kezdtem a harcolászást... És most nincs itt Akihito, hogy leállítson. Nekem pedig... Nem jelent gondot gyilkolni.
- Ezt örömmel hallom - mosolyodott el a fiú - Eddig csak olyanokat öltem, akik döbbent szemekkel néztek rám, és még a haláluk pillanatában sem akarták elhinni, hogy én a kicsi, aranyos Tesshin megtámadtam őket... Nos... Végre lesz egy normális harcom is... Azért... Remélem te nem fogsz sírni a végén... Ti lányok annyira fárasztóak vagytok ilyen tekintetben...
- Hülyének nézel?! - húzta el a száját a lány, s már a kezében volt a bicska. Egy az egy ellen. Lássuk mit tudsz...

Akihito igyekezett valami megnyugtatót mondani Aminak, miközben folytatták útjuk a sivatagban. De tudták mindketten, hogy ezekek csak üres szavak. A fiú így inkább másfelé terelte a témát. Nem volt különösebben beszédes alkat, így most nehezére esett, bizonyára feltűnően eröltetett is volt. Ezek ellenére, sőt úgy általában a körülmények ellenére ő mégis élvezte a helyzetet. Hogy a lánnyal lehet, érdektelen dolgokról cseveghetnek, hallhatja a hangját, elkaphatja a pillantásait...
A sivatagon átkelésre persze nem a legpraktikusabb időt választották. Délután három óra volt, talán ha egy vagy két órát várnak, jobban jártak volna, de semmiképp sem akaródzott holttestek társaságában lenni. Főleg a lány miatt volt ez még csak lehetőségként is számbavahetetlen. Akihito ivott pár kortyot a kapott vizükből. Nem csak a külső hőség zavarta, valamiért a saját testét is forrónak érezte. Ő is beteg lenne? A lányra nézett. Kizárt dolog, hogy ennyi idő alatt elkapta volna. Próbált oda se figyelni rá, de a feje is olyan furcsán nyilallt, néha pedig csak egy-egy pillanatra, de fájdalom hasított a tagjaiba. Remélte, hogy legalább Ami nem veszi észre. Még csak az kéne, hogy emiatt is aggódjon.

Ami aggódva figyelte a fiút. Jól tudta, hogy megsértheti vele a büszkeségét, ha elkezdi feszegetni, hogy nincs túl jól színben, de... Tényleg aggodalmasan festett. Mit kéne tennie? Percek múlva, nagy nehezen végül rávette magát:
- Akihito... jól vagy?
A fiú igyekezett meglepett arcot vágni:
- Hm? Persze...
Francba, szóval a lány is észrevette. A ritkuló homokot bámulta a talpa alatt. Pocsék színész... De... egyre gyengébbnek érezte magát. Mitől? Így hirtelen... Próbálta végiggondolni mit csinált, amit nem kellett volna. Csak szótlanul sétáltak egymás mellett. Ez is biztos feltűnő a lánynak, az előbb még próbálta szóval tartani most meg... De érdemes hazudnia neki? Így is, úgy is aggódik már miatta... Szóval, ha csak a lány miatt próbál úgy tenni...
Már nem is olyan messze fák várták őket. Végleg vége a pusztaságnak, szerencsére! ~ hmm, hogy ez milyen irreális, na mind1, nem csinálok mégegyszer RPGmakerrel sziget-térképet XD ~ Itt már nem volt olyan forróság, de ezt Akihito már nem tudta megállapítani. Égett az egész teste. A lány aggódva figyelte. Így nem mehetnek tovább. Ha beérnek a fák közé közölni fogja, hogy neki pihennie kell... Vajon Akihito? Az ajkába harapott, érezte, hogy összeszorul a szíve. Mi történik vele?! Miért?! Látszott az arcán, hogy egyre rosszabbul van. Legalább mondana valamit...
Nem volt rá szükség, hogy Ami vesse fel a pihenést. Alighogy beértek a kisebb facsoport árnyékába, Akihito fáradtan vetette hátát az egyik fatörzsnek.
- Mi lenne, ha megállnánk? Csak egy kicsit... - mondta a lánynak. Most hogy abbahagyta a menetelést még az a kis energiája is semmivé foszlott, amit eddig meg tudott menteni. Akaratán kívül lassan a földre csúszott, hátával végig a fát támasztva. Tehetetlenségére egy dühös nyögés hagyta el a száját. Ami ijedten térdelt le mellé.
- Akihito... Biztos, hogy...?
Nem fejezte be a mondatot. Aggódva a fiú homlokára helyezte a kezét. Az szinte égetett. Elkapta volna az ő betegségét? A fiú riadtan nézett fel a lányra. Most lebuktam, mi? Gyorsan elkapta a kezét a homlokáról, s ettől a mozdulattól valahogy... Képtelen volt kihagyni hirtelen jött ötletét. Magához húzta a lányt, s átölelte. Nem tudta mit mondhatna, talán nem is akart semmit. Így egyben elvonja a lány figyelmét és... olyan jó érzés volt ilyen közel tudni őt. Biztonságban, bár... most hogy ilyen tehetetlen mennyivel van nagyobb biztonságban mellette... A francba... Azt mondtam megvédem, nem?! Mindenáron... Nem szeghetem meg a szavam... De... joga van tudni, hogy valami nincs rendben. Ha most elpatkolok... A francba!
- Szerinted... - mondta halkan - Lehetséges, hogy valamiképp... engem is megmérgeztek?
Érezte, hogy a lány megremeg a karjai közt. Csak döbbent csend. Hosszú, végtelenül néma. Nem kellett volna kimondanom... tudtam... Ami... Csak... mondj már valamit... Bár tudnám, mi jár most a fejedben... Ha félsz, vagy... aggódsz... vagy... A francba... jelentek neked valamit egyáltalán? Vagy csak beképzelem, mert én... mert én őrülten szeretlek?! El kéne mondanom... Tudnod kell, mert... talán már nem sokáig lesz rá lehetőségem...

Ami hosszú ideig hallgatott némán. Érezte, hogy mondania kell valamit, és mondani is akart, de valahogy... nem ment. Megmérgezni...? Az meg hogy lehet? Nem, ilyen nem történhetett meg! Mikor? Hogyan? Miért...? És akkor nem is bírhatná ilyen sokáig, hisz Mizuki... Mizuki is elég hamar...
Érezte, hogy kiszáradt a torka, és így még nehezebb lett volna válaszolni. Mit is mondhatna? Hogy nem teheted ezt, nem hagyhatsz itt, mikor végre megtaláltál? Mikor végre együtt vagyunk? Hogy régóta lesem minden egyes szavad, csak hogy hallhassam a hangod? Hogy olyan jól esik most ez az ölelés...? Igen, meglepte az tény, de mégsem ellenkezett. Bár először csak a láznak tulajdonította be, de most... most már kételkedett abban, hogy pusztán amiatt lett volna... mégis olyan hirtelen jött, talán amiatt is némult el úgy hirtelen.
- Nem... - nyögte ki végül, bár a torka még mindig kapart. - Nem halhatsz meg... te nem...
Meglepetten vette észre, hogy Akihito kissé mintha közelebb vonta volna.
- Én nem foglak csakúgy magadra hagyni...- hallotta a fiú hangját. - Ígérem... Amennyire tőlem telik, megteszek mindent.
Amit most már a sírás kerülgette, és nem kellett hozzá sok idő, hogy előtörjenek a könnyei. Nem teheti ezt Akihitóval, mikor ennyire szereti. Nem csaphatja be tovább... nem, egyáltalán nem akarta elmondani... de ezek után nem volt képes tovább hallgatni.
- Sajnálom... - mondta könnyeit nyelve, miközben kissé próbált kibontakozni az ölelésből. - Jajj, Akihito, én... én... szörnyű dolgot tennem...! - hangja újra megbicsaklott. Ha most nem fejezi be, akkor a vállán nehezedő teher csak jobban fogja nyomni. Nem, Akihito nem ezt érdemli! Igen, legyen utána bármi...

Akihito óvatosan elengedte a lányt.
- Tettél...? - nézett rá meglepetten - Mire... mire gondolsz?
Szörnyű ez a játék... Ez a bizonytalanság... Mikor... fogalmad sincs mit gondol a másik, mit csinált, mit akar tenni, mit fog tenni... Még azt sem tudod... Most például azt sem tudja, hogy haldoklik-e egyáltalán vagy...? Mitől tört rá ez a láz? Ha legalább tudná, mi történt... Tudná az esélyeit... De így hogy döntsön, mit tegyen?!

Ami kissé arrébb húzódott és kerülve a fiú tekintetét az előtte lévő egyik levelet kezdte vizsgálgatni, amíg kereste a szavakat és összeszedte magát. Hát jó, legyen... - sóhajtott, mielőtt belekezdett volna.
- Én... hülye voltam, nagyon is... Mizuki.... Mizuki miattam... - nagy levegőt vett és ismét belevágott. - Mizukival már nagyon régóta ismerjük... ismertük egymást, és nagyon régóta voltunk barátok. De... úgy másfél éve... volt valaki, egy fiú, Satoru, aki mindkettőnknek megtetszett. És bár megfogadtuk, hogy pont ezen barátság miatt nem veszünk tudomást róla, de Mizuki... Mizuki végül vallomást tett a fiúnak, majd egy kis ideig jártak is. Már ez is fájt, de utána... pár hét múlva egyszerűen otthagyta Satorut és másik bálványt keresett magának. Mikor később beszéltem Satoruval, teljesen el volt keseredve, hogy Mizuki így semmibe vette... Láttam akkor a fiú bánatát, de mégsem tettem semmit, mert... még tiszteletben tartottam a már megszegett ígéretet. És utána egy osztályba kerültem veled, és Satorut... lassan teljesen elfelejtettem. Mizuki árulása viszont annál jobban mart belülről, bár sosem mondtam neki. Viszont most... nem tudom, mi ütött belém... egyszerűen előtört belőlem... amikor megtettem, még nem jöttem rá, mit csináltam. Gondoltam, jól megleckéztetem... de mikor megláttam odafönt... és rájöttem, hogy miattam került oda... és Nomiyáék is... én... én... most már nem bírtam tovább elhallgatni előled... Én nem ezt akartam...! Én... - ezúttal kissé hosszabb szünetet tartott, majd halkan mégis folytatta. - én megértem... teljesen megértem, ha most megvetsz... és elmész... Az ígéreted... az ígéretednek így nem volt alapja... az előbb még nem tudhattad... nem tudhattad...

Kazushige végre befejezte megkezdett tevékenységét, ám kissé elégedetlenül szemlélte a végeredményt.
- Hmmm... a cérna színben nem megy a nadrághoz és azt sem mondanám, hogy jobb, mint újkorában... de ez van, legalább van gatyám... basszus, ha valaki akkor jött volna erre, mikor itt nagyban elvagyok egy szál alsógatyában... brrr....
Felvette az immár megfoltozott ruhadarabot és összeszedte a hátizsákját. Már épp beleivott volna az egyik üvegébe, mikor a keze félúton megállt a levegőben. Mi van ha...? Nagyot nyelt, miközben visszacsavarta a tetőt. Sürgősen vizet kell szereznie. A legközelebbi ház pedig... irány kelet!

Haruka arca egy árnyalatnyival újra komolyabb lett Shouri nevének hallatán.
- Te... nem tehetsz róla... én voltam a hülye, mert tudtam előre, mi lesz, mégsem... mégsem akartam elfogadni.... és még most sem nagyon akaródzik. És ha te akkor nem vagy ott, meg persze Kenta, akkor Tatsuya lehet, hogy nem csak egy lövést kapott volna, ezért... köszönöm.

Tesshin gonosz mosolyra húzta a száját. Őt nem kell kétszer kérni. A fúvőcső első tüskéje sebesen szelte át a levegőt. A lány csuklójába fúródott. Most rajta volt a mosolygás sora.
- Kézre célzol vagy nem tudsz célozni, Tesshin? Ez olyan gáz... - előrelendült, s kétszer egymás után is a fiúba mélyesztette a bicskát. Na most mit csinálsz, időd sincs használni azt a szart... Eddig volt nagy a pofád... Sayurit máris áthatotta a harc tüze, valamiféle diadalérzet, ha nem is bízta el magát, de az aktuális sikerek felett. Egy jó kezdet fontos. Ám eközben máris érezte, hogy elnehezül a légzése. Ennyire hamar? Miért?! Ez az asztma egyre rosszabb... De most ki kell tartania! Nagy meglepetésére a fiú hátrataszította mielőtt újra támadhatott volna, s még jobban meglepődött azon, h nem tudta megtartani az egyensúlyát. Hátrazuhant, de észnél volt, sietve felpattant, s hátrébb ugrott egyet. Mitől remeg a lába? Fenébe! Tesshin újra lehetőséget szerzett, s ezúttal a lány mellkasába fúródott a tüske. Levegőért kapott, s mivel látta, a fiú újra célozni készült, ki akart kerülni a fúvócső útjából, ám meglepetésére, már a vízbe lépett. Ennyire hagyta volna hátraszorítani magát?! Tesshin közben fegyvert váltott, s most ő is egy bicskával a kezében közelített hozzá. Ijedten hátrálni kezdett. A következő pillanatban pedig összecsuklott alatta a lába, s derékig vízbe merdült. A fiú felnevetett.
- Kiválóan célzok drágám... - közölte egyszerűen - Ez itt - lengette meg a fúvőcsövet - igazán jó kis cucc. Mikor ellenem használta Fujito furcsa volt, éreztem, hogy legyengülök, nem tudtam olyan gyorsan mozogni. Szinte azonnal hatott, ahogy belém álltak ezek a kis tűk... Aztán... mikor én harcoltam ellened, meg Akihito ellen... Semmi... Most tettem egy próbát és... Úgy tűnik nagyon is jól gondoltam... Ha puha részre célzok, illetve... Érközelbe... azonnal szétterjed a testedben. Klassz kis bénító méreg... Bár gondolom szervezettől is függ a hatása... Meg hogy hova talál. Rajtad tényleg gyorsan hat. Gondolom egy erősebb emberen, lassabban... De ez most pont jól jön...
Sayuri kétségbeesetten próbált felállni, de visszacsuklott. Hogy a francba?! Ez nem lehet... nem halhat meg ilyen egyszerűen... Tesshin pedig egyszerűen zsebresűlysztette a fegyvereit, s úgy közeledett... Most meg mi a francot tervez?! Érezte, hogy átjárja a testét a félelem... És... a fiútól most már tudta, hogy sajnos nem csak az...

- Én... én elhatároztam, hogy megvédem a fiúkat... - kezdte Midori, ignorálva a köszönetet, nem érdemli meg - de... most már itt vagy te, rendben lesz minden. Remélem Kenta is lassan meg fog bízni benned. Fura csaj vagy, de... - elmosolyodott - Nem vagy gonosz. Csak egy kicsit - Harukára öltötte a nyelvét - Én viszont... Kicsit félek... Azt hiszem... Mindenkit ki tudok ismerni ebben a játékban, de... Magamat... kicsit elvesztettem a fonalat... Én nem tudom... Én... - halkabbra fogta a hangját - Kentáéknak van egy jó terve, nem szabadna elmondanom, de én benned meg bízom. És nem szoktam tévedni. Nem fogod elárulni őket. Viszont én... Még nem tudom merek-e hinni a sikerükben. Itt van három zseni és... én nem tudom... És ha elbuktok. Meghaltok. Én ilyet nem merek kockáztatni. És nem akarok árulóvá válni. Ti zsenik vagyok, én meg... nekem más az erősségem. Meg tudom mondani kiben bízhattok, kiben nem, ki hogy fog reagálni, ha találkoztok, hogy győzhetitek meg, hogy ne harcoljon ellenetek, hogy győzhetitek meg, hogy bízzon bennetek, meneküljön el innen veletek... együtt, de... Magában a tervben nem fogok tudni segíteni. Nyilván rám is szükségetek van. Talán - elmosolyodott - nélkülem nem is menne. De rám nem itt és nem most van szükség. Kenta képtelen összeszedni az embereket és... nagyon remélem, hogy ha működik a dolog nem négyünket akar csak kivinni. Én összeszedem a többieket. Nem árulok el nekik semmit, mint neked, nyugi... csak... Tudni akarom hol vannak, mire készülnek... Hogy alkalomadtán gyorsan összeszedjünk mindenkit. És... eltudjuk titkolni a tervet azok elől, akik meg akarnák akadályozni - vett egy nagy levegőt, túl gyorsan haradrt el eddig mindent. Igyekezett nem is figyelni Haruka reakciójára, nehogy megzavarja - Hát... azt hiszem ennyi. Megértesz? És... Egyetértesz?
Midori mindkét kérdésre választ várt. Mindegy megerősítésként. Ha Haruka rábólint... Talán nélküle is elmenne, de jól esett volna a zseni áldása... Meg tudod csinálni Midori... Igazad van. Te jól fel tudod mérni az embereket... Várakozón hallgatott. Kissé talán izgult is. Élete nagy kalandja...

Ichiro befejezte a csoki majszolását és mivel Hiroshi nem nagyon akarta abbahagyni a háborgást, ezért további elégedetlenségére egy kocka csokit sem kapott.
- Utállak... - sziszegte a fogai között. - A kedvencem volt, utolsó pénzemen vettem.
- Meg azt! Nem vagy te olyan szegény, Hiroshi, szokás szerint megint tele van a zsebed, valld csak be!
Hiroshi már épp visszavágott volna, mikor felkapta a fejét és csendre intette társát is, aki viszont nem hagyta annyiban.
- Hé, hogy képzeled, hogy rám szólsz? Csak hogy emlékeztesselek, most én vagyok a főnök, így te teszed azt, amit én mondok!
- Basszus, fogd már be! - forgatta a szemét Hiroshi, de igyekezett nem felemelni a hangját. - Az előbb mintha hallottam volna valamit...
Ichiro is félretette a tréfát, ha csak rövid időre is, hogy együtt kezdjenek el figyelni. Valaki járt volna a csapásukon?

Akihito döbbenten nézett a lányra.
- Te... te ölted meg...? - érezte hogy remeg a hangja. Sose gondolta volna... A kedves, halk szavú, félénk Ami... Ilyen könnyedén? Megleckéztetni?! Ez... Nonszensz... Úgy nézett a lányra, mint aki életében először látja. És akkor belehasított egy másik felismerés.
- És... engem is...? - ennyit jelent csak neki? Egy újabb ellenfél? Akit el kell tűntetni az útból mielőtt baj lenne? Hogy végül ő nyerjen? A rohadt életbe Ami... érezte, hogy elönti a düh. Szerettelek! Mi a francért nem tudtál... Érezte, hogy remegni kezd. Aztán a lány riadt arcára nézve, mielőtt az bármit is tehetett volna, elkapta a karját, s durván visszarántotta magához. Hallotta, hogy az halkan felnyög. Talán az ijedtségtől vagy csak mert fájt neki, ahogy megrántotta a karját? Tényleg milyen könnyű fájdalmat okozni valakinek, akit szeretsz... Ezek után már nem fog finomkodni... Nem érdekli mit akar a lány, jól esik neki vagy nem, vagy... Egész közel húzta a lányt, s miközben megcsókolta, bal kezét a lány tarkójára tette, hogy ne tudjon viszakozni. Hüvelykujjával a nyakát cirogatta, de ez most inkább volt durva és ijesztő, mint kedveskedően finom. Ha te tetted, ennyit igazán megérdemlek... Ha pedig nem... akkor nincs okod visszautasítani...

Harukát először meglepték Midori gyorsan áramló szavai, de mikor sikerült kibogoznia a tartalmukat, belátta, hogy a lánynak igaza van. Igen, Midori kétségkívül jó emberismerő, talán ő volt az egyetlen, akinek minden osztálytársukhoz volt egy-egy szava. El kell ismerni, ez beválhat, és egycsapásra megoldódhatna az is, hogy hogyan oldják meg a többiek értesítését. De ez a terv... egyre kíváncsibb lett rá, mit talált ki Kenta és hogy ehhez ő mivel járulhatna hozzá.
- Igen, ez beválhat - bólogatott elismerően. - Megbízom a felismerőképességedben, csak vigyázz, nehogy kivételesen megtévesszen. Amúgy nem kéne kitalálnunk valami jelet...? Vagy biztos megtalálsz minket?

Ami minden lányhoz hasonlóan sokat ábrándozott a leendő első csókján. Eleinte Satorut képzelte maga mellé, de már egy ideje Akihito vette át gondolataiban ezt a szerepet. És mégis, most, hogy végre megtörtént, amit annyira várt, hogy Akihito valóban itt volt mellette, inkább félt, mint hogy örült volna az ábránd megvalósulásának. Mert most a valóság közel sem olyan volt, mint elképzelte. Az az Akihito... valahogy más volt, gyengédebb, de most... most azt kapta, amit megérdemelt. Talán így kell bűnhődnie Mizuki haláláért, és így belegondolva... például hányan önthetik még ki a vizüket, pont mint ő? Persze ok nélkül, de erről fogalmuk sem lehet. Ha miatta száradnának ki... nem, ő nem így tervezte! Nem gondolt bele, hogy a méreg tényleg képes ölni, csak mikor már megtörtént. És mikor látta Mizukit, akit legjobb barátnőjének nevezett, a saját vérében feküdni, akkor tényleg sokk alá került. És rögtön ezután meghalt miatta még két ember... nem, ő nem érdemel gyengédséget...
Az elején küzdeni akart a fiú ellen, de utána már arra sem volt ereje. Igen, hisz az ő bizalmát is elárulta. Akihito saját testével védte őt a toronyban, nem is sejtve, hogy a gyilkos elé állt. És most... most biztos azt hiszi, hogy őt is ő mérgezte meg. Hogyan tisztázhatná magát ezek után?

- Meg foglak - bólogatott határozottan Midori. Hát igen, ha itt van amit a fiúk keresnek, akkor könnyű, ha nem... Kenta nem fogja hagyni úgy elmenni, hogy nem mondja meg hová tartanak. De ezt még nem akarta Haruka orrára kötni. Legyen mit mesélnie Kentáéknak is... Haruka figyelmeztetésén pedig csak mosolygott. Valaki, aki átveri Midorit? Igen, még nem tud mindenkit, de ha találkozik velük pillanatok alatt fel fogja mérni a helyzetet. Ezért kell látnia őket, hisz így csak tippjei vannak, de onnantól biztos a dolog. Ahogy Shourival és Tatsuyával is így volt. Nem kellett, hogy a fiúk észrevegyék őt. Ő már mindent tudott róluk, ami lényeges. Natsukit még nem látta, de Kaori szavai alapján, 96%-ra biztos volt benne, hogy tudja, hogy áll a játékhoz. Ahogy abban is, hogy Natsuki képtelen saját magát felmérni, és roppant hálás lenne, ha Midori mesélne neki róla. Hehe... de ilyesmire nem érnek rá. Milyen kellemetlen...
A sebeket már rendbetették, amennyire lehet. Midori lassan, óvatosan felállt. Úgy tűnt bírja a lába. Oké... Akkor...
- Vissza a fiúkhoz?

Akihito elhúzódott a lány ajkaitól, s leljebb eresztette a kezét is, de még mindig fogta a lányt, hogy ne menekülhessen el.
- Választ várok! - közölte ellentmondást nem tűrőn. Az arca teljesen kipirult a dühtől és persze a láztól is - Jogom van megtudni, hogy az a nő öl-e meg, akit szeretek! A rohadt életbe, Ami...
Már megint egy ilyen abszurd vallomás. Ezt nem így képzelte el. Rohadtul nem így akarta...

Haruka először fontolgatta, hogy föltámogatja Midorit, de a lány úgysem hagyta volna. Arcán szomorkás mosollyal bólintott a kérdésre, és azon kapta magát, hogy irigyli a másik lányt. Midori olyan... magabiztos, még most is. Tudja, mit akar, mit kell tennie, és meg sem fordul a fejében, hogy baja eshetne - vagy csak nem mondja ki. Ő miért nem tud ilyen lenni? Miért nem elég erős...?

Tatsuya persze visszatérve elég hamar rájött, hogy lapul még kötszer a táskájában. Teljesen kiment a fejéből, hogy maradt még abból, amit Midori hozott. Ennyit a lovagiasságról... Mostanra már ő is végzett a sebe ellátásával, és roppant hálás volt, amiért sikerült úgy kirántania a nyilat, hogy az nem tört bele. Még az kéne, hogy még egyszer megoperálja magát.. így viszont elég volt kissé fertőtlenítenie és bekötnie a sebet. Ha így folytatja, még a végén hozzászokik a fájdalomhoz, sőt, ha szerez még néhány sebet, be is állhat múmiának. Már a gondolat is nevetséges volt: Íme Ikeda Tatsuya, az első számú élő múmia! Na jó, jobban tenné, ha valami normálisabbra gondolna... hol vannak már a lányok?

Ami csak ijedten rázta a fejét a furcsa kérdésre.
- Nem, én mást nem...! - próbált mentegetőzni, de hangja elhalkult, mintha félne kimondani. - Mást nem mérgeztem meg...
Lesütötte a szemeit és ismét nem mert a haragos fiúra nézni. Hát ő sem pont így képzelte az Akihitoval közös kalandjait, de... most, hogy valakinek elmondta, legalább egy hajszálnyival könnyebnek érezte a lelkére nehezedő súlyt. Furcsamód helyesnek érezte, hogy beismerte tettét, bármi legyen is a következménye.

Himeno négykézláb bújt meg a sűrű aljnövényzetben, a két fiú utolsó mondatait már tisztán hallotta. Most mit kéne csinálnia? Bízhat bennük? Ráadásul... Még mindig nem döntötte el hogy akar játszani, de... ha ölni akar nem két fiú ellen fogja kezdeni az tuti. Dehát... nem mászhat el mellettük észrevétlenül. Nevethetnéke támadt vizualizálva a jelenetet. Hát... ez nem volt jó ötlet. A szája elé kapta a kezét, de... Így is kicsúszott belőle egy halk hang. Ijedten húzta még kisebbre magát. Ha most emiatt lebukik... Sírba röhögöd magad Himeno... Stílusos...

Akihito egy kicsit megenyhült, finomabban fogta már a lány hátát.
- Szóval... nem? - nem tudta hihet-e neki. Csak... egy hülye baleset lett volna, meggondolatlanság? Naivitás? Ezért halt meg Mizuki, sőt még Nomiyáék is? Ez... ez annyira abszurd... - De akkor... - összeráncolta a szemöldökét - ... ki? Hogyan?
Kissé megnyugodva hátradőlt. Még mindig hasogatott a feje, és fájtag az izmai, de...
- Akkor lehetséges, hogy mégsem haldoklom? Ez... ez jó hír lenne... - nyögte ki. Basszus ennyire fél a haláltól? Kissé bűnbánóan nézett a lányra. Először el akarta engedni, de félt, hogy akkor elmegy. Mert fél tőle, vagy pont mert saját magától. Ha pedig ilyen állapotban lelépne... A halálba rohanna... Újra magához húzta a lányt, de most sokkal finomabban.
- Sajnálom az előzőt - mondta neki - Eldurrant az agyam... Te nem lehetsz egy pszichopata gyilkos, ez... de még ha az is lennél... én... ez nem tud változtatni semmit azon, ahogy irántad érzek. Lehet, megőrültem, de... Ha azt mondanád, öljünk meg mindenkit is követnélek, és hagynám, hogy végül velem is végezz. Csak... hadd kísérhesselek végig a játékon, a győzelem kapujáig... Őrültség, mi? De, akkor te... ha hihetek neked, akkor... És hinni akarok... - megint közel hajolt a lány arcához - Mi lesz most velünk? Mit tegyünk ezek után? Nem akarlak... nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj velem végig! Csak... csak mondd ki mit akarsz és végigcsinálom. Már ha... nem halok meg most ettől a... fene tudja mi ez, akkor... De... jó jel, hogy nem haltam bele azonnal, nem? És... vért se köpök... Egy kis láz nem számít... Remélem hamarasan rendbejövök! Jó kis páros vagyunk... Félelmetesek a nyerési esélyeink... "Ne közelíts, mert leforrázlak a homlokommal!!!" - ironikusan felnevetett.
Óvatosan a lány arcához emelte a kezét. Nem tudta, hogy a saját láza miatt, vagy most a lány tényleg jobban van, de nem érezte forrónak. Remélte, már gyógyulgat. Végülis... Akármilyenek a körülmények... Itt vannak ketten, betegen, a semmi közepén, az osztálytársaikat kell gyilkolniuk és... csak egy ember élheti túl. Nekik pedig sem a fegyvereik nem túl nyerőek, se a tapasztalatuk... És a múltjuk sem épp makuáltlan. A jövőjük se lesz az. Nem is olyan rég azt mondta Sayurinak, hogy ismeri egy gyilkos szemeit. Ami gyilkos. És... mégsem látta benn azt, ami... De Sayuriéban sem, pedig ő maga is bevallotta, hogy gyilkolt. Talán... Ez más. Fizikailag gyilkosok, de nem a saját szándékukból. Ez az őrült játék kényszeríti őket rá. Vajon a pokolba kerülnek majd? Hiába a gyilkosság csak gyilkosság, a bűntudat akkor is mardos, ha nem akartad... vagy főleg akkor. Talán a játék végére meg fognak őrülni. És mégis... abszurd, de boldog volt, hogy a karjaiban tudhatta Amit. Hihetetlen az egész. A lány akit eddig megszólítani sem mert, és... titokban ő is őt szerette? Alig merte elhinni. Halkan felnyögött. Ennek mért itt kellett kiderülnie? Mért nem előbb... Ha csak pár nappal előbb kezdtek volna járni... Ha bátrabb lett volna, ha megszólítja a lányt. Kiderült volna, és akkor nem engedi el betegen az osztálykirándulása. Igen Akihito, te vagy a hibás, ha Ami meg fog halni, miattad vált gyilkossá, miattad szenved! Fájdalmasan nézett a lány szemeibe. Hogy tehetném jóvá? Mit tehetnénk? Mondd meg Ami, mit vársz tőlem?
Elfeküdt a földön, s magával húzta a lányt. Szorosan ölelte a testét a sajátjához. Milyen kicsi és törékeny... Óvatosan simogatta az arcát. Ha csak így vannak... örökké így tudna maradni. Nem volt semmi másra szüksége a világon. És végképp nem zavarta, hogy egy gyilkost ölel. Pár percig dühös volt és csalódott, de mindez... Már nyomtalanul elmúlt. Akkor is elmúlt volna, ha a lány a képébe vágta volna: "Igen, én mérgeztelek meg!"

Kenta aggódva pillantott fel, ahogy meglátta közeledni a lányokat.
- Jól vagy? - kérdezte Midoritól.
- Mégis mit gonolsz? - tárta szét a kezét vigyorogva a lány - Nagyon strapabíró vagyok, talán nem látszik?! - csípőrevágta a kezét - Egyébként se szövegeljen nekem olyan, aki miután a saját kezével tép ki egy recés kardot a haverjából, úgy dönt, hogy "hé te, nem túrázunk egyet a hegyen?".
Kenta meglepetten nézett a lányra. A két szituáció egyáltalán nem összehasonlítható! Ezt neki is nagyon jól kéne tudnia! És már megint mi ez a hangsúly?! Mi a francot képzel magáról. Midori önelégülten mosolygott a fiú arckifejezésére, és arra, hogy ezuttal már hangosan vissza se vág. Csak belül zsőrtölődik.
- Szóval, megyünk fel? Ne húzzuk az időt! Látom Tatsu is rendben van már...
- De mi van, ha tényleg ott vannak még? Azt se tudjuk kik, és... - visszakozott a fiú, de Midori közbevágott.
- Félsz?
- Ez rohadtul nem erről szól. Felhagyhatnál az üres piszkálódásoddal, mert csak elmérgesíti a helyzetet és rohadtul nem éred el vele, amit akarsz! Shourit is mi a fasznak baszogattad?! Ki is nyírhatott volna mindenkit! Mondjuk téged majdnem sikerült is. Mi a faszt képzelsz magadról?!
- Majdnem?! Mindjárt megmutatom neked mi az a majdnem meghalni, ha lebecsülsz engem!
- Csak aggódom miattad! Nem kéne ilyen agresszívan reagálnod! - szaladt ki Kenta száján.
- Jajj, mindjárt elpirulok...
Na tessék! Most is csak szórakozik... Micsoda szemét kiscsaj... Mért vesztegeti a drága idejét egy ilyen lányra? Mi a fenéért aggódik miatta? Ha valaki hát ő rohadtul megérdelné, hogy kicsinálják. Folyton csak magának keresi a bajt!

Sayuri tehetetlenül figyelte, ahogy a fiú közeledik felé. De mért nem, mért nincs nála fegyver, mit...? Mire leesett neki már túl késő volt. Tesshin hátralökte, s a vállát leszorítva a víz alá nyomta. Sayurit azonnal átjárta a pánik, ahogy a feje víz alá került. Minden erejével igyekezett leküzdeni a fiú szorítását, s a felszínre törni. Körmeit belemélyesztette a kezébe, s ahogy a fiú szorítása kicsit enyhült feltört. Azonnal menekülni próbált a part felé, de még mindig teljesen használhatatlanok voltak az izmai. Tesshin utánakapott, s mire a lány feleszmélt újra víz alatt volt. NEM! Minden erejével igyekezett lerázni magáról a fiút, karmolt, rúgott, vergődött, de ettől csak még gyorsabban fogyott a levegője, az pedig egész testével ránehezedett. A lány úgy érezte, mintha az egész légcsöve, tüdeje égetne. Tudta, ha kinyitja a száját csak vizet fog nyelni, meg fog fulladni, de feszítette a mellkasát a késztetés, hogy belélegezzen. A haja össze-vissza kavargott a vízben, ahogy kétségbeesetten mozgatta a fejét. Aztán nem tudta az okát miért, de elkapott egy pillanatot, mikor mintha sikerült volna megmozdítani a fiút, s valóban a következő pillanatban, már éltető levegőt szívhatott be. Köhögve, térden csúszva az iszapban próbált kifelé törni, nincs olyan messze a sekélyebb víz, ahol már nem tudja vízbe folytani... Tesshin egész eddig csak élvezkedve nézte ahogy a lány fuldokolva kap levegő után, most azonban újra elkapta, hogy ismételten víz alá kényszerítse. Érezte, hogy most rosszul fogta meg, így nem bírja olyan erősen tartani, s habár le tudta nyomni a víz alá, a lány hamarosan lerázta, s fel tudta küzdeni magát. Tényleg hirtelen mennyi erő lesz valakiben, ha az életét félti... Sayuri ugyan magasabb volt nála, alkatilag mégis törékeny, néha még olyan sápadtnak és betegesnek is tűnt. Ráadásul most még a méreg is... S ezek ellenére mégis... ez olyan izgalmas! Hosszas csatározás alakult ki köztük, Tesshin próbálta víz alá nyomni, s ott tartani a lányt, de az előbb-utóbb mindig feltört, hogy köhögve jusson levegőért, csupán azért, hogy pár másodperc múlva újra a víz felszíne alatt kössön ki... Ki érti ezt? Úgysincs esélye... Mért nem adja fel?

Ichiru a tó délkeleti szélénél épp az erdő felé akarta venni az irányt, mikor mozgást vett észre a vízben. Ketten... dulakodnak? Csak nem... az egyik megpróbálta vízbefojtani a másikat! A francba... Dehát semmi köze hozzá... Mégsem bírta elszakítani a tekintetét. Jobban megfigyelve az alacsonyabbik egy fiú volt, Tesshin! Aki rá is támadott... A másik pedig... Nem tudta kivenni... De határozottan egy lány... A rohadt életbe, ez nem normális!

Ami csodálkozva figyelte, ahogy Akihito indulata elszállt és ismét olyan volt, mint nemrég. Nem akarta elhinni... tényleg lehet valaki, aki szereti őt? Mindezek után, most, hogy elmondott mindent? Hát megérdemli ő a szerelmet...? Hisz szörnyű dolgokat tett és többek halálát okozta, és ennek ellenére mégis...? Érezte, hogy a fiú szorítása is lassan megenyhül rajta, és ez már jóval kellemesebb érzés volt. Nem bírt megszólalni, mert félt, hogy akkor szétfoszlik minden, és ő újra ott találja magát a torony tetején, egyedül a három holttesttel... A kép azóta is kísértette, újra és újra befészkelte magát a gondolatai közé és nem hagyta nyugodni. Felejteni! Igen, felejtenie kell! De vajon lesz rá lehetősége? Mivel tudja valaha is jóvá tenni azt, amit tett? És most itt van ez a fiú, Akihito, aki úgy tűnik, tényleg szereti és minden iszonyatos lépése ellenére kitart mellette, sőt, gyilkolna érte, vele. De nem, nem akarja, hogy több vér tapadjon a kezéhez! És hogyan is várhatná el ezt Akihitotól? Nem, nem kérhet tőle ilyet, és nem is kér. Jöjjön, aminek jönnie kell, ő nem lenne képes tehetetlenül végignézni, ahogy a fiú meghal érte, akár a legvégén, akár még itt, a játék közepén. Milyen élet várna rá akkor? Mardosó bűntudata ellenére mégis élni akart. Élni, hogy bebizonyíthassa Akihitonak, újra méltó lesz a bizalmára. Élni, hogy kitarthasson mellette, amíg lehet. Élni, hogy együtt legyenek a végsőkig... történjék bármi.
Enyhe rántást érzett, amint Akihito vele együtt végigdőlt a földön. Hirtelen azt hitte, hogy a fiú olyan rosszul van, hogy elvesztette az eszméletét, de utána érezte magán az ölelő karokat. Milyen meleg... és a láza ellenére most jól esett ez a melegség - vagy lehet, hogy már le is ment?
- Sosem kérnék tőled ilyet... - súgta a fiúnak - hogy gyilkolj értem... veled akarok maradni, amíg csak lehet, bár nem tudom, mennyire érdemlek egy ilyen fiút, mint te. Nem tudom, érdemlek-e megbocsátást, de... köszönöm... köszönöm, hogy itt vagy, és ha már én nem, legalább te hiszel bennem. Köszönöm...

- Te is hall...? - kezdte Ichiro, de Hiroshi ismét csöndre intette. De miért? az a valaki már valószínűleg úgyis tudja, hogy itt vannak, eléggé hangosak voltak. Hát jó, akkor köszönjenek neki. Arrafelé fordult, ahonnan a hangot sejtette, majd előreintett a puskát szorongató Hiroshinak. Az eleinte kérdőn nézett rá, de Ichiro méltóságteljesen kidüllesztette a mellét, miközben összevont szemöldökkel némán formálta a szavakat "én vagyok a főnök". Hiroshi sokat mondón vállat rántott, majd a parancsot követve előreindult, Ichiro pedig szorosan a nyomában haladt.
Egy ideig megfeszült idegekkel kutatták a környéket tekintetükkel, míg végül valami furcsára lettek figyelmesek. Hiroshi előrenyújtotta a puskacsövet és széthúzta a sűrű aljnövényzetet. Csak nem...?

Himeno még mindig négykézláb nézett fel a két fiúra. Nagyon kellemetlen volt ez így, úgyhogy inkább a földre huppant a fenekével, s amolyan szétcsúszott sellőülésben helyezkedett el. Az ott Ichiro kezében csak nem egy... gépfegyver?! A másik meg vadászpuska? Azt a jó édes... Nem volt katolikus, de most nehéz volt visszafognia magát, hogy ne vessen keresztet...
- Sziasztok srácok! - erőltetett egy mosolyt az arcára, vajon ha tiszta hülyének nézik, azzal javít valamit a helyzetén? - Öhhhm... Mizujs?

Haruka elkerekedett szemmel hallgatta a veszekedők szóváltását és kérdőn nézett Tatsuyára, aki viszont tarkóját vakargatva szintén a párost nézte. Na, kezdődik... Valami mégis megütötte a lány fülét. Hogy mi van...?
- Hé, várjatok már... - kezdte értetlen arccal, miközben a Kenta oldalán lévő kardot vizslatta. - Hogy értetted azt, hogy kihúz egy recés kardot...? Egyáltalán hogy került Tatsuyába? Csak nem... ugye nem te szúrtad bele, Kenta?
És különben is... Midori mióta kezdte el csak így simán Tatsunak hívni a fiút? Vagy eddig túlságosan el volt foglalva magával ahhoz, hogy észrevegye, mi történik körülötte?
- Nem, dehogyis...! - vágta rá szinte rögtön Tatsuya. - Persze, hogy nem ő! Az még Kohei volt, az utolsó ajándéka... teszem hozzá roppant udvariatlan és fájdalmas ajándéka... de, izé... szerintem is, inkább mennünk kéne...
Fogalma sem volt, hogyan választhatná szét a veszekedőket, és kicsit fél tis közbelépni. Valószínűleg csak rontana rajta. Ez az, mielőbb el kell menniük innen, hátha út közben már azzal foglalkoznak, ami esetleg rájuk vár, nem pedig egymást tépik... az biztos, hogy érdekes út lesz.

Akihito hirtelen nem tudta mit mondhatna a lánynak. Igen, valószínűleg csak... elkövetett egy oltári nagy hülyeséget. De... ez nem több, mint... mint egy tapasztalatlan kislány butasága... Csak a körülmények tették végzetessé, és most... Aminek biztos borzalmas bűntudata lehet, hisz ő nem olyan lány, akit ne rázna meg, hogy gyilkolt. Ráadásul. A legjobb barátnőjét. Menthetetlenül, visszafordíthatatlanul. Halott egy ostobaság miatt. Mivel vígasztalhatná? Erre... erre nincs... semmi sincs, amit tehetne. Elengedte a lányt.
- Igyekszem összeszedni magam, és mehetnénk tovább... Itt... Nem maradhatunk sokáig... Teljesen védtelenek lennénk... A történteken pedig... Egyelőre ne rágódj. Előbb éljük túl. Nem te vagy a hibás, hanem azok a rohadékok, akik belekényszerítettek bennünket a játékba. Tudom, hogy ettől, nem lesz könnyebb. De pont azért, mert te egy jó ember vagy, Ami... Én... nem tudok rád haragudni... Nincs mit megbocsátanom...

- Hime...no...? - nézett tétován a lányra Ichiro. - Te... hogyan...?
- Valószínűleg csak követte a csapásunkat - felelte Hiroshi. - De nem csodálom, hogy nem jött elő, én sem jöttem volna magunkat látva. Amúgy csak... sziesztáztunk... igen, talán ez a legmegfelelőbb szó.
- Hogy mit csináltunk? - értetlenkedett továbbra is Ichiro. - Sziesztáztunk, mi? Hát igen, rohadtul lazítottunk, remek megállapítás!
Hiroshi sokatmondóan felvonta a szemöldökét, de inkább nem válaszolt, hanem újra a lányhoz fordult.
- Esetleg megkérdezhetném, mi járatban erre? Nem vonz túl sokakat ez a csodás aljnövényzet.
- Hiroshi, ha elfelejtetted volna, most engem illet a kérdezés joga!
- Rendben, hajrá - lépett lovagiasan hátra a fülbevalós, és kis meghajlást is imitált hozzá. Ichiro büszkén előrelépett.
- Tehát... mi járatban erre?

Sayuri érezte, hogy egyre fogy az ereje. Egyre rövidebb időre tudott levegőért törni, fájt minden porcikája a légszomjtól.
Annyira akart élni, de ez a küzdelem annyira reménytelen volt, és annyira... Nem lenne könnyebb csak...? Yuuka... esélyem sem volt... Nem... esélyem az volt, csak... Érezte, hogy egyre tompul a tudata, már nem kapálózott a fiú kezei közt. Aztán ahogy enyhült a szorítás a teste szinte magától lendült fel.
- A francba, azt hittem megdöglesz... Túl korai volt elengednelek... - mondta pszichopata mosollyal Tesshin, miközben elkapta a lány két karját - Na, akkor még egyszer...
Sayuri kétségbeesetten felnyögött, hiába újra a víz alatt volt. Végtelenül hosszú másodpercek után a fiú elengedte a kezét, nem nem tévedés, tényleg... Újra a part felé próbált törni, nem foglalkozva szúró tüdejével, az életéről van szó. A fiú egy ideig hagyta, s csak azután kapott utána. Milyen játékot játszik ez
vele?! Az előbb...? Direkt engedte el, mert... élvezi ezt? Ez... ez...
- Ne! - kiáltott fel kétségbeesetten, ahogy a fiú a víz felé taszította - Ne így... Ne... nem halhatok meg így...
Tesshin nem válaszolt, csak ördögi mosoly jelent meg a szája szélén, miközben újra víz alá kényszerítette a lányt.
- Ennek sose lesz vége... sose... - gondolta remegve Sayuri. A torkát most már valószínűleg egyszerre fojtogatták a könnyek, az asztma és a levegőtlenség. S talán már magában azon könyörgött csak legyen vége, fejeződjön be, holott nagyon élni akart. Mintha az imént Tesshin újra engedte volna levegőhöz jutni, de már nem is tudta, talán csak képzelte. Minden gondolat olyan homályos volt. Haldoklik?
Azon kapta magát, hogy két kezével az iszapban támaszkodik és köhögve próbálja kiszorítani a benyelt vizet a tüdejéből. Nem érezte, hogy Tesshin újra próbálná elkapni. Mire vár vajon? Szedd össze magad Sayu, meg kell próbálnod elmenekülni, csak még egyszer! Még mindig köhögve nézett fel, s meglepetésére a fiú háttal volt neki jóval kintebb, a víz szélén. Épp valami felé suhanó tárgy elől hajolt el, aztán előkapta a fúvőcsövet, s megcélozta ellenfelét. Sayuri döbbenten kereste tekintetével a megmentőjét.

- Jól van, menjünk - vágta rá Kenta, s hátra se nézve megindult előre a fák között. Midori karbafont kézzel követte, némán, gyilkos tekintettel szugerálva a fiú hátát.
Pár perc múlva kiértek a fák közül. Akárkik is várják őket az emlékműnél, már... valószínűleg látják őket. Kenta idegesen ropogtatta az ujjait. Remélte nem vezeti újabb veszélybe a csapatát. Eddig csak hibából, hibába futottak. Rémes csapatvezér volt... Ha kiderülne, hogy az egész elmélete tévedés... Nem, erre gondolni sem mert.

Kaori kelletlenül nyögött fel.
- Nem akarok már megint én lenni a rossz hír közlője, de... Úgy tűnik ez a szerep már menthetetlenül rám ragadt. Lenézett a nem messze mellette ücsörgő Yuukára - Most négyen vannak... Ez egyre jobb... Most mit csinálunk? - Utóbbi kérdését már Natsukihoz intézte, aki villámgyorsan mellette termett.
- Tatsuya és Kenta - mondta, s Benawira nézett - Ők a barátaid nem? El tudnád róluk képzelni, hogy...? Ráadásul csapatban vannak. Túl sokan ahhoz, hogy játszani akarjanak. Két lány van velük. Midori és Haruka, ha jól nézem.
Benawi meg sem próbálta visszafojtani megkönnyebbült sóhaját.
- Tőlük nem tartok - mondta - Ráadásul ha ők nem tudják, hogy lehet ezt leszedni, - mozgatta meg finoman a nyakörvét - akkor senki sem.
- Legyen igazad... - mondta óvatosan Natsuki.

Himeno bár minden erejével igyekezett követni a párbeszédet, valahol az első szó környékén elvesztette a fonalat. Túlzottan feszélyezte a két lőfegyver. Nahát, milyen kis gátásos...
- Hát én, öhhh... kapott észbe az ismételt kérdésre - Nem tudtam, h itt a tengerfelé ez ennyire... növényes... izé... Én csak... nem bírtam egy helyben maradni... Nem tartok konkrétan sehová...
Még mindig a fegyvereket nézte, s nagyot nyelt. Félve ejtette ki minden szavát, attól tartva, hogy a következő pillanatban főbelövik.

Yuuka furcsamód úgy érezte, mintha Kaori neki címezte volna a szavait. "Most négyen vannak..." Csak nem hiszi azt, hogy mindenki azért jön ide, hogy mindig újabb és újabb sötét titkára derüljön fény? Nem, biztos csak látja a sebeit, és nem hiszi, hogy újra harcba kéne bocsátkoznia. Viszont a közeledők... Kenta és Tatsuya az osztály intelligensebb részének kikiáltott csoportba tartoztak, így kissé pozitívabban látta a jövőjüket. Nem, ő sem tudta volna elképzelni róluk, hogy ártó szándékúak legyenek. És Midori és Haruka.... Haruka, de furcsa... hogyhogy nem Shourival van? Azt hitte, hogy ők majd biztos együtt mennek. Lehet, hogy elkerülték egymást, elég rossz lehet a tudatlanság, hogy nem tudod merre jár a másik. És a bizonytalanság... Rossz lehet elszakítva lenni attól, akit szeretsz.
Óvatosan megmozgatta a tagjait, csak hogy ellenőrizze, mennyire képes így a sebekkel szabadon mozogni. Nem akart túl gyengének mutatkozni az újonnan érkezők előtt, össze akarta szedni magát. Tényleg, vajon Benawi hogy van? Lopva a fiú irányába nézett és próbálta kitalálni a választ. De jó lenne, ha Tatsuyáék valamit ki tudnának találni, amivel segíthetnek rajta...! Jó lenne, és talán... már csodának is számítana... De mégis! Ha ők sem segíthetnek, akkor ki?

Mikor kettévált az út, Nami megtorpant, s várakozón nézett Nobura. A fiú először bizonytalanul nézett körbe, aztán Nami nagy meglepetésére egyiket sem választotta, csak szó nélkül megindult egy sziklásabb részen. A lány követte, bár nem értett semmit sem.
- Nobu...? - szólt hozzá bizonytalanul.
- Csak gyere... - mondta a fiú, kiismerhetetlen hangon. Hát jó... Pár perc séta után kiértek egy nyíltabb részre, ahonnan jól be lehetett látni a sziget északnyugati részét. Igazság szerint, szép volt. Ha az alattuk elterülő tájon hevernek is valahol messze hullák, az innen nem látszott, a fák közt, vagy épületekben volt, innen... minden olyan idilli volt. Csendes. És hazug. Tehát szép. Nobu leült egy kiálló szikla részre, s a mélybe lógatva a lábát, némán tekintett körbe. Nami letelepedett mellé. Vajon mire gondol a fiú? Zavarta ez a szótlanság, szerette volna, ha Nobu megosztja vele a gondolatait. Mégse zavarta őt, most nem, visszafogja kíváncsiságát... Jobb ez így... A fiú vállának döntötte a fejét. Az halványan elmosolyodott, s átkarolta a lányt.

Hiroshi figyelmesen hallgatta a lány válaszát, majd végre rájött, hogy mi lehet Himeno baja. Ó basszus, hát persze! Lejjebb eresztette a puska csövét, így az már nem meredt egyenesen a lányra, de azért mégis kéznél volt, ha... ha Himeno esetleg valami rosszban törné a fejét. Kissé meglepve vette észre, hogy ha úgy adódna, ha az életük lenne a tét... le tudná lőni Himenot... De amíg a lány nem ad rá indítékot, addig isten ments! Ész nélkül nem áll itt neki gyilkolászni, bármilyen puskája is van!
Ichiro szemével követte társa mozdulatát, majd ő is maga mellé engedte a fegyvert és kissé hátrébb lépett.
- Ésööö... - kezdte az újabb roppant értelmes kérdést. - Esetleg van valami szándékod errefelé? Valamiféle... terved?
Hiroshi csak a szemöldökét vonta fel, de nem reagált a kérdésre. Rendben, játssza csak Ichiro a "vallatót", ha már annyira akarja.

/bocsi, megyek aluszni. Reggel kelés és angol T-T De holnap lehet, hogy már saját géptől leszek rendesen Jó éjt! ^^/

- Szép napot! - köszönt Midori automatikusan, ahogy felértek, s közben meglepetten futtatta végig a szemét a csapaton. Benawi és három lány? Hű... Yuuka, Kaori, Natsuki... Tényleg érdekes csapat. És nagyon úgy tűnik, hogy együtt vannak. Márhogy, megvédik egymást, ha kell. Ez annyira jellemző Natsukira... De hogy a többiek miért mentek bele az rejtély... Talán ők is érezték a lány magabiztosságát és jobban érzik maguk mellette. Kaori persze érthető lenne, ha... Ha korábban nem mást mondott volna. Kissé gyanakodva húzta fel a szemöldökét.
- Kaori-chan... Hol hagytad Himenot?
Kentának rögtön eszébe jutott, amit Midori mondott lenn Natsukiról. Nagyon remélte, hogy a lánynak van igaza, mert az ő megérzése... egész mást súgott, ha az ötösfogatra gondolt. De Benawi? Mi a fenét keres itt? Az, hogy él... az mondjuk már jó jel... Ezek mellett... Érdeklődve figyelte Yuukát, aki feltűnően közel helyezkedett el a fiúhoz. Akaratlanul is elmosolyodott. Ebben a játékban, mintha csak két dolog forogna állandóan az ember fejében: életben maradni, ha az mégse jön össze legalább előtte becsajozni/bepasizni. Hülyén hangzik, mégis... Ezzel egy kicsit ő is így volt. Egy pillanatra Midorira nézett, de tényleg csak egyetlen pillanatra. Aztán igyekezett másfelé terelni a gondolatait. Baromság, nincs semmi alapja... Csak azért hülyeségeken filózni, mert akár meg is halhat... Nem érez semmit a lány iránt...
Mindenesetre... az hogy velük futottak össze vajon... Jó vagy rossz? Benawiban megbízott, ha közelebb lettek volna a névsorban, őt is bevárta volna még a legelején. Yuuka pedig... Hmm... Ő Benawi közelében van a névsorban, tehát így találkoztak össze? Akkor... Ők meg akarják védeni egymást, nem? Aárhogyis nem illett a képbe a másik két lány, valahogy... Még mindig könnyebb volt elképzelni, hogy ezek négyen együtt akarnak kijutni, minthogy Benawi csatlakozik valami pszichopata gyilkolós brigádhoz. Bár... a srácnak voltak érdekes... dolgai... Na de az mégis más... Kérdőn pillantott hátra Tatsuyára. Nincs az az Isten, hogy ötösfogattagokat beavasson a tervbe, most hogyan tovább? Közben hosszú hatásszünet után Kaori is megszólalt:
- Ő egyedül ment tovább. Nem igazán tudom az okát, de... Nem akartam beleszólni, az ő dolga. És... tudom mire gondolsz... - félve Natsukira pillantott - Amit a házban mondtam, de...
- Hogy nem vagy köteles úgy ugrálni, ahogy Natsuki fütyül? - mosolyodott el Midori. Kenta a szájába harapott. Már megint kezdi! Kaori pedig összerezzent. Szemét!
- Én nem úgy értettem... - kezdett Kaori magyarázkodni Natsukinak - Én csak... féltem... hogy olyan vagy, mint Mai, de... visszajöttem, mert meg kellett bizonyosodnom róla, és szerencsére tévedtem, mert... - Natsuki megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Kaori elhallgatott. Szóval... Natsu tudja? Nem kell magyarázkodnia? Kicsit megkönnyebbült, visszafordult Midorihoz, miközben átsuhant a fején, hogy megint csak ömlenek belőle a szavak. Midori valahogy mindent ki tud szedni belőle. Ez ijesztő - Natsuki megmentette Sorano elől Yuukáékat, szóval ő... Ő rendes lány, tényleg...
Midori elmosolyodott. Ez olyan tipikus. Natsuki tette, és Kaori mostani reakciója. A másik kettőre nézett, na és ők? Benawi épp a két fiúval váltott néma pillantásokat. Áh tényleg Benawi is a zsenik közül van... Na, akkor itt fenn minden rendben lesz... Remek... Lassan ideje könnyes búcsút venni. Nincs kedve végighallgatni a hosszas magyarázkodást, ő már mindent tud, amit tudnia kell... Leszámítva...

/lol, még ez is megint elszállt XD Kéééééész.... de azért ezt még megvárom/

Sayuri remegve mászott ki a partra. Sok időbe telt neki, mert igyekezett messziről elkerülni Tesshint, annak ellenére, hogy az új ellenfelével volt elfoglalva. A köhögése pedig nem sokat csillapodott. Méltóság ide vagy oda, most végigterült a földön. Csak homályosan látta ahogy a küzdők egymás megközelítése nélkül harcolnak. Akkor a másik fiúnál is távolsági fegyver van? Vajon... Miért sietett a segítségére?
Tesshin mérgesen felmordult. Hogy a fenébe lehet, hogy csak nem talál? Túl sokat ugrálsz Ichiru! Így se te se én nem tudunk támadni, mi ebben az izgalmas?! A következő lövedék pont akkor érte el Ichirut, mikor egy kés Tesshin felkarjába fúródott. A fiút nem túlzottan érdekelte a sebesülés, inkább kihasználta, hogy a fiú most nyugton maradt, hogy tudjon célozni, s újabb tüskét küldött felé. Na Ichiru, vajon te milyen hamar válsz harcképtelenné? Szeretném már befejezni a játékot Sayurival... Meglepetésére a fiú nem vett elő újabb kést, hanem közelebb ugrott, s kézével pont eltalálta a fiúba fúródott kést. Az felordított a fájdalomtól, ahogy mélyebbre fúródott benne. Ichiru kirántotta a kését, s most helyette más fegyver halászott elő, miközben hátraugrott.
- Tartozom neked valamivel még múltkorról - sziszegte Tesshinnek, s felé hajított egy shurikent. A fiú elhajolt. S miután egy újabb tüskével ajándékozta meg ellenfelét, mosolyogva válaszolt.
- Ó! Már hiányoztak... Kurvára ki voltam akadva, hogy gyáva módon elszaladtál magadban a fél fegyverkészletemmel... Hát nem kinyírtam helyetted Himenot?
Ichiru megdermedt a mozdulat közben.
- Te... te... megölted a saját csapattársad?! - undorodva nézett a fiúra - Ráadásul egy lányt? Miután legyengült az ellenem folytatott harcban, amit te gyáván csak hátulról asszisztáltál?!
- Ne merj gyávának nevezni! - ordította Tesshin, hogy ezt követően gyors egymásutánban két tüskét is lőjön a fiúba - Ideje ezt befejeznünk...
- Egyetértek! - közölte az ellenfele, s már suhant is Tesshin felé egy shuriken. Egyenesen a mellkasába fúródott, s több merült el a testében, mint amennyi kilátszott... A fiú megremegett a fájdalomtól, s nem tudott újra támadni. Mire feleszmélt egy újabb csillagot kapott. A rohadt életbe! Érezte, hogy hátrányba került... Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodott, s bevetette magát az erdőbe. Ichiru dühödten indult utána, ám mielőtt ő is eltűnt volna a fák közt visszanézett Sayurira, aki még mindig a földön feküdt... Nem... Ő nem olyan, mint Tesshin. Neki, nem a gyilkolás az első...
Nagyot sóhajtva visszasétált a lányhoz. Sayuri látva, hogy valaki közeledik felé, ijedten ült fel, remegő kezével feltámaszkodva. Hátrálni kezdett, mostmár gondosan odafigyelve, hogy ne a víz felé menjen...
- Semmi baj, nem akarlak bántani! - mondta gyorsan Ichiru. Emlékezett még az előző találkozásukra, de... Épp most mentette meg az életét, igazán bízhatna benne. Sayuri remegve próbált lábra állni, hogy elfutasson, de visszahanyatlott. Ichiru épphogy elére, hogy ne zuhanjon a földre. Ám a lány ettől csak még ijedtebb lett.
- Ne! - nyögte - Eressz el! Nem... nem akarok... Ne ölj meg! - most már menthetetlenül előtörtek a könnyei. Ichiru megdöbbenve nézett a karjai között lévő lányra... Lányra?! A karjai közt...? Most mi a francot csináljon? Mit is szokás ilyenkor... Jesszus, de ez sír?! Hát basszus, mit kell kezdeni egy síró nővel?! Aki ráadásul retteg tőle?
- Se... semmi baj - nyögte ki a fiú bátortalanul - Tesshin már elment... Nem hagyom, hogy meghalj, oké... Csak... ne sírj, kérlek...

/Atashi no I - chi - rü... ^.^

Amm, nélküled ennyit tudok, úgyhogy ha kommenteltél, sztem én is megyek aludni... Bár nem kicsit csalódottan...
Remélem holnap nem fulladok bele a ficekbe...
Jó próbát!

Miért van az, h az ezeréve tervezett jelenetek olyan üresek és szárazak lesznek, a hirtelenjött meg jó? /

/"megdöbbenve nézett a karjai között lévő lányra... Lányra?! A karjai közt...? Most mi a francot csináljon? Mit is szokás ilyenkor... Jesszus, de ez sír?! Hát basszus, mit kell kezdeni egy síró nővel?!"
Már a buszon tudtam, hogy szeretni fogom XD Legalább Tesshinke is megúszta, mindenki heppi, jee - vajh meddig?
Gome ne, nem gondoltam volna, hogy így kikészülök estére -.- Majd sütivel megpróbállak kárpótolni, elrakok párat hétfőre, mikor is... makro!!! o_O kéééész vagyok... szép álmokat!/

/ohhooohhhó, hisz ismersz mindenki happy. mééég, sokááááiiiig. hisz Tesshin is édes kissrác, csak jól titkolja. Ichiru meg nem tud mit kezdeni egy nővel szóval... höhöhö... mondom, most tiszta happy minden, nagyon vártam már ezt a részt tikk-takk..../

Ami is tudta, hogy nem maradhatnak sokáig egy helyben, ki tudja, ki járhat erre. Viszont... most olyan jó volt így... Akihito úgy tűnik, megértette a vívódását, és nem veti meg azért, amit tett, és ez... olyan furcsa volt, olyan jól eső. Félve nézett a fiúra, nem tudva, hogyan is mondhatná ki azt, amit gondol... kimondhatja-e egyáltalán? Igen, hisz később... senki sem tudja, mi lehet később...
- Akihito... lehet, hogy furcsán fog hangzani, de... nem... nem csókolnál meg újra...? Csak most...
Elharapta a mondat végét, és érezte, hogy fülig vörösödik. Jesszus, hát tényleg kimondta! Ez valószínűleg elég hülyén hangzott, de... sokkal inkább szeretett volna egy kellemesebb emléket a fiúhoz kötni. Jajj, akkor sem hiszi el, hogy kimondta!

Shouri még mindig dühösen pillantott rá a kezében tartott GPS-re, ám nem is várta, hogy meglát rajta valakiket. Pedig meglátott, egyből kettőt is. Hmmm... vajon kik azok? Jó lenne valakin kitölteni a haragját, de az persze attól is függ, kik azok. Óvatosan, szinte zaj nélkül közlekedett és kíváncsian várta az újabb találkozást. Hmm, hamarosan nyíltabb terep következik, itt óvatosabbnak kell lennie. És igen, kilesve a fa mögül meg is látta két osztálytársát, az épp Namit átölelő Nobut, akik mindketten eléggé úgy néztek ki, mint aki csatából jön. Ó, a franc, pedig már reménykedett, de ha így ketten összejátszanak... várjunk csak... ezek ketten? Hát ez mindenképpen... érdekes. Mindegy, hagyjuk őket a francba. Ki tudja, talán épp arra mennek, ahol a másik csapat van... hát, valaki biztos megszívná... milyen kár, hogy nem fog közbelépni, ha így adódna. Elhúzva a száját arrébb ment, majd hirtelen megtorpant. Milyen szar is volt így látni őket... az egyiknek sikerül, a másiknak nem... hogy utált másik lenni! Ökölbe szorított kézzel futásnak eredt, hogy minél előbb maga mögött tudhassa őket. Már csak a gondolatuk is fájt, nemhogy a látványuk...

Tatsuya kissé megkönnyebbült, mikor felérve felismerte, kik is várnak rájuk. Legalábbis Yuuka és főleg Benawi jelenléte kissé megnyugtatta, de Kaori és Natsuki... Alapjában véve utált előítéletes lenni, amikor lehetett, el is kerülte, de bennük valahogy nem volt biztos. Bár úgy tűnik, jól megvannak itt négyen és nem esnek egymásnak. Az jó, biztos minden rendben van, rendben kell mennie. Nem akart újra harcolni...
Mellette Haruka is meresztgette a szemét és próbált rájönni, hogy ezek négyen hogy kerültek össze. Bár végülis lényegtelen, most nem a hogyanok számítanak, hanem a végeredmények. Itt voltak és ennyi. Bár Yuukán és Benawin Tatsuyáéhoz hasonló kötések díszelegtek, de valószínűleg nem egymást öldösték korábban. Az sem valószínű, hogy a két sebesültet, 'túszként' tartják fogva. Ebben a játékban ki ejtene foglyokat? Tehát nem veszélyesek egymásra... és vajon rájuk? Hogyan fognak reagálni? Bár Midori máris elcseverészett Kaorival és úgy tűnt, nem tart tőle. Hát jó, ha Midori megbízik bennük, akkor ő is megfog, a lány már csak tudja - ha pedig esetleg téved... akkor nagyon megszívják.