5. - Lelkek próbája

Tatsuya gyors bocsánatkérő pillantást küldött Kenta felé látva társa megadását. Sajnálom, Kenta... de úgy érzem, ez a helyes... és ez ellen nem tudok mit tenni...
- Vissza? - kérdezte Haruka, miután összeszedte magát és visszanézett a hegy irányába, majd Tatsura pillantott. - Ha gondolod, megvárhatsz itt, neked pláne fárasztó lehet...
Tatsuya viszont nemet intett.
- Nem. Ha mindenki megy, én is megyek, nem akarok kivételt képezni. És különben is, már sokkal jobban bírom.
Haruka szívesen firtatta volna még a kérdést, de végül annyiban hagyta. Végül is a fiú sem erőlteti a kérdéseit, pedig... pedig valószínűleg alig várja, hogy feltehesse őket. Sóhajtva rázta meg a fejét.
- Javíthatatlan vagy...
- Te pedig túlságosan aggódsz. Tényleg jól vagyok!
- Oké, oké, csak kérdeztem, nyugi!

Daisuke felkapta a fejét a határozott hangú kérésre. Hagyja magára, azok után, ahogy kinéz? Mi lehet az oka, ki volt az? Most már egyre jobban érdekelte a tettes...
Viszont kicsit örült is a kérésnek, bármilyen önzőn hangzott is. Nem, nem vallott rá, hogy így másokat ápolgasson. Mégis furcsa volt, hogy hajlandó lett volna rá. A táskájában úgysem talált semmi használhatót. Ha Midori nem akarja, hogy itt legyen, akkor el fog menni, hogy mindkettőjüket megkímélje a kölcsönös kellemetlenségtől. Valószínűleg nem tarthatja túl jó társaságnak amúgy sem, akkor meg?
- Rendben, ha így akarod... Amúgy sem volt nálam semmi kötszernek való... De azért ne nyírasd ki magad...
Igen, ez már újra az a régi, közönyös Daisuke volt. Már félt, hogy többé nem találja meg, de ezek szerint nem ment messzire. Lassan elhátrált a lánytól, majd elindult újra a fák közé.

Hmm, hmm... nahh, most merre? Erre hegy, arra tó, amarra erdő...
Hayate nem nagyon tudott döntésre jutni. Mindegyik egyformán volt szimpatikus és egyben taszító. Akkor maradjunk a régi jó módszernél. Immár a barlang előtt letette maga elé a tantot, majd megpörgette. Na, hova mutat a hegye? Pörög, pörög, pörög... Á! Dél-Dél-Nyugat... mi is van arra? Erdő, erdő, utána mocsár, meg nem messze a sziget széle felé egy szentély. Egész jónak ígérkezik.

Midori még megeresztett egy óvatos mosolyt a fiú felé, mielőtt az eltűnt a fák közt. Milyen kis naív... Az eszébe sem jut, hogy talán, nem akarja, hogy valaki végignézze a haldoklását? Az ajkába harapott. Lehet, hogy tényleg ez lesz... Végigfeküdt a földön. Semmi kedve ellátni azokat a sebeket. Az előbb rakta rendbe magát, hát nem szétszedte Tesshin? A picsába... Egyébként sincs semmi értelme... Ha most rendbe is jönne... mit tenne ezután? Kudarcot vallott... Lehunyta a szemét, s csendben pihent a hideg földön. Milyen jó érzés... Nem csinálni semmit, nem rohanni sehova... Csak végre, egy kicsit...

- Éééés igen, hölgyeim és uraim, jobbra tőlünk még mindig hatalmas tengerpartunkat láthatják, ahol bárki megpihenhet! Feltéve, ha nem félti az életét...
- Nem is tudom, hogy ezt utálom-e jobban, vagy a lakáj-stílust... - morfondírozott Ichiro. . Ha már ilyen szépen beharangoztad, nem akarsz fürödni egyet?
- Ki, én? Inkább kihagynám, bár... rád talán tényleg rád férne...
- Tudod, Hiroshi... csak egy szavamba kerülne... egy ártatlan kis szavamba, és nem tudnál ellene mit tenni.
- ...
- Tehát, befejezed végre?
- Igen, gazdám. Hű szolgád pár perces szünetet tart, de legalábbis míg le nem telik az a nyavalyás két óra... vagy amíg még látható közelségben van a tengerpart... Nem akarsz esetleg aludni egy jót?
- Eltaláltad. Bármily meglepő, nem vagyok fáradt. És azt hiszem, egy ideig még nem is leszek.

- Nobu? Dehát... - Natsuki zavartan nézett Namira - Ti most társultatok, nem?
Nami felsóhajtott.
- Nem hiszem el, hogy ezt magyaráznom kell... Igen, együtt játszuk végig... Aztán... Ha már mindneki halott párbajozunk a győzelemért. Hát nem romantikus?
Natsuki meghökkenten nézett a lányra. Romantikus...? Inkább beteg... Mi a francot művelsz, Nami?!
A lány felkacagott, s előrelendülve megvágta barátnője oldalát a saival, s szinte azonnal belevágta a másikat is a húsába. Aztán mielőtt még kirántotta volna, az előbbivel is újra beledöfött. Natsuki úgy érezte magát, mint akit egyszerre két nyársra akarnak feltűzni... Illetve, már sikerült is... Hangosan felnyögött, ahogy a lány kirántotta belőle a fegyvereket, de nem adta fel, ő is újra támadott. Párbajuk egyre gyorsabb lett, már nem beszéltek, csupán a fegyverek zaja hallatszott. Idővel Natsuki is viszonozta a másik szívességét, s ő is gyors egymásutánban többször is belémártotta a rapiert.

Nobu csak némán figyelte a harcot, szemmel tartva közben Yuukáékat is. Érdekes... felettébb... Nagyon szép... Tényleg jól áll ez a sai Naminak. Okos választás. Erre nem számított.

Turistaút ide vagy oda, lefelé mégiscsak könnyebb volt... Gyerünk Tatsuya, épp az előbb mondtad nagy bátran, hogy nincs neked semmi bajod, simán bírni fogod. Épp itt az ideje, hogy be is bizonyítsd. Bár az tény, hogy mióta Haruka velük volt, kevesebbszer kért pihenőt. Már csak az kéne, hogy itt elkezdjen aggódni miatta! Bármilyen jól esne is...
- Ti nem halljátok? - hegyezte a fülét a lány és egy pillanatra megtorpant. - Föntről, az előbb mintha...

Kaori ijedten kapta fel a fejét.
- Ez... harcolnak fenn! Natsuki! - hangja aggódóan csengett, s meg se várva a többieket, rohanni kezdett felfelé. Nem lehet, hogy ezek megint bajba kerültek!

- Ez nem lehet... - Tatsuya hitetlenkedve nézett a többiekre. - Csak most mentünk el! Lehet, hogy...
Inkább elharapta a mondat végét. Akaratlanul is arra gondolt, hogy ismét Shouri bukkant fel az íjjal. Nem lehet, hogy hülye, hogy három ellen menjen! Bár ők is hárman voltak, mikor eltalálta őt...
Tekintete egy pillanatra találkozott Harukáéval és ebből rájött, hogy a lány is hasonlóra gondol. Az a szemét! Teljesen kicsinálja érzelmileg Harukát!
- Menjünk! - szólt Kentáékhoz és megindult, csak gondolva, hogy a többiek követik. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Sietett, amennyire csak tudott, bárhogy is lüktetett az oldala és a válla. Gyerünk, Tatsuya, nincs már messze! Valóban, az emlékmű már fölöttük magasodott. És akik harcoltak... nem... nem Shouri volt az. Tatsuya teljesen értetlenül, Haruka viszont kissé megkönnyebbültebben meredt Nami és Nobu furcsa párosára.

- Basszus! - Daisuke sziszegve torpant meg és nézett vissza, amerről jött. - Hogy lehettem ilyen hülye? A legfontosabbat el is felejtettem...
Megadóan fordult vissza, hogy ismét megkeresse Midorit. Nem hagyhat ki egy esélyt sem.

A növényzet egyre inkább ritkult körülöttük, és mintha a sok zöld közé már fakóbb foltok is keveredtek volna. Lehet, hogy már közel vannak?
- Akihito... Lehet, hogy az már a vár ott elöl?

Kaori döbbenten meredt két barátnőjére, Nami épp belevágta a sait Natsukiba, aki válaszul végighúzta a rapiert az oldalán. Aztán hamar felocsudott döbbenetéből, s a kettő mellé rohant.
- Mi a francot műveltek?! Nami... - hitetlenül nézett a másik lányra. Hogy így látja viszont... Mi történt, hogy ők ketten egymásnak estek?
Nami arcán is egy kis meglepetés suhant át, ahogy meglátta Kaorit. Ideiglenesen leeresztette a pengéket.
- Jé... Szóval mégsem ölted meg... milyen érdekes!
- Ezt mondtam eddig, te... - Natsuki elharapta a mondat végét.
- Én mi? Halljam! Mondd csak ki, vagy ennyire gyáva vagy?
Natsuki megrezzent, de Kaori közbevágott mielőtt válaszolhatott volna.
- Mi történik itt? Nami, miért... ti meg miért harcoltok?! Nem értem...
Nobu kíváncsian figyelte az új fordulatot. Milyen kis naív lány... Viszont... Túl sokan lettek hirtelen... Még négy ember... Sajnálom Nami, de úgy tűnik, el lett rontva a kedvenc játékod...
Nami felsóhajtott.
- Kaori... Aludtál, amíg Matsue beszélt? Ez...
- Dehát mi barátok vagyunk! - vágott közbe kétségbeesett hangon.
Nami elmosolyodott.
- Az erős túlzás.
- Dehát... - folytatta közelebb lépve. Valami megroppant a lába alatt. Felemelte a lábát, h megnézze mi az. Natsuki szinte odaugrott mellé, látva, hogy leveszi a tekintetét Namiról, s védőn emelte fel a rapierokat. Nami felnevetett.
- Ne már... Mégis mit akartok csinálni?! Natsu-chan, te komolyan meg akarod védeni Kaorit? Mégis mihez kezdenétek többen?! Zónahatáron kívülről akarjátok agyonlőni a fél iskolát, vagy mi? Ahhoz előbb minimum egy lőfegyver kéne, de akkoris kétlem, hogy sikerülne... Téged azért ennél okosabbnak néztelek... Ha Kaorit nem is...
A megnevezett megrezzent, s remegve egyesedett ki kezében Natsuki fülbevalójával. Natsuki kezében megmozdult a rapier.
- Ne! - kiáltott rá Kaori - Hagyjátok abba, könyörgöm! Én... én... tudom, hogy én tehetek róla, hogy már nem vagytok olyan jó barátok, mint régen... De kérlek... még rendbe lehet hozni...
Nami meglepetten fanyalogva nézett rá.
- Rendbehozni? Nem szeretném. Egyszerűen nem bírom a csaj jellemét... Nem tehetsz te semmiről. Csak egy kiállhatatlan ribanc, ennyi.
- Nami... - nyögött fel kétségbeesetten Kaori. Natsuki óvatosan hátrahúzta, s megnyugtató hangon beszélt hozzá:
- Hagyd... Nem fog menni... Menj odébb, még megsérülsz!
- Nem! Tudnom kell, mért csináljátok ezt! Natsuki...
A lány megrázta a fejét:
- Én nem akarom őt bántani, de... Megvédem magam. Semmi bajom vele, de...
Nami felnevetett.
- Natsu-Natsu, kezdem elhinni, hogy komolyan mondod... De ez... még kiábrándítóbb. Régen legalább volt valami tartásod... Most már az se... Mi maradt belőled? Ehh... Gyászos... Unalmasak vagytok. Legalább ezt az egyet véssétek az eszetekbe, mert utoljára mondom: Én szeretek tiszta lapokkal játszani. Nobu és én kinyírunk mindenkit. Nem számít megérdemli-e, barát volt-e valaha, vagy haragosom. Semmi. Nincs ebben személyes sem... Csak ki akarunk jutni. Ennyi. Egyikünk ki is fog - felemelte a saikat - Na, most, hogy ezt tisztáztunk...
Kenta eddig csodálkozva hallgatta a párbeszédet. Nem akart mások ügyeibe beleszólni. Ezen a ponton azonban eldurvult a dolog. Szóval ez a kettő tényleg beszállt a játékba. A francba! Meglátva a sait elkerekedett a szeme. Midori fegyvere... Ez... nem... nem lehet... nem lehet igaz... Érezte, hogy a teste gondolkodás nélkül mozdul. Nami meglepetten meredt a belőle kiálló recés kardra, majd felnyögött, ahogy a fiú kirántotta belőle.
- Honnan szerezted azokat?! - kérdezte remegő hangon, a saikra meredve.

Akihito felnézett. A lombok mögött valami más is feltűnt.
- Igen... határozottan az.
Megfogta a lány kezét.
- Remélem nem foglalt. Romantikus hely, nemde? - mosolygott. Gondoljon a lány a célzásról, amit akar. A láza ellenére élvezte a helyzetet.

Harukát nem lepte meg túlságosan a tény, hogy Namiék beszálltak a játékba. Furcsa ezt mondani, de valakinek ezt is kell... nem próbálhat mindenki kijutni, az túl... egyszerű lenne. Meg ha mind összefognának, előbb-utóbb azon találnák magukat, hogy már fel is robbantak...Nem örült neki túlságosan, de mégiscsak az ilyenek miatt nyertek időt...
Viszont valami mégiscsak megdöbbentette, pont mint Kentát. Nami fegyverei... minden kétséget kizárólag ugyanazoknak kellett lenniük, amiket Midorinál látott - nem valószínű, hogy csak úgy dúskált volna a sai-kban a sziget. De akkor.. hol van... hol van Midori...? Ez semmiképp sem ígért jót, és... ráadásul ő még biztatta is, hogy menjen nyugodtan felfedezni, jól fog jönni... ha Midori meghalt... abban ő is közrejátszott... Hiába próbálta elhitetni magával, hogy a lány akkor is elment volna, ha ellenzi, valahogy nem ment...
Tatsuya viszont csak akkor vette észre a fegyvereket, mikor Kenta hirtelen Namira rontott. Nem lehet... már megint túl naiv volt... miért akarja mindenkiben a jót látni? Noburól sem képzelte volna soha... Sürgősen le kéne szoknia erről, nem mindenkiben találhatja meg az a jót, amit keres. Bármilyen nehéz is, most már nem bízhat meg mindenkiben...

Yuuka kissé felvidult, mikor a felmentősereg, élén Kaorival visszaérkezett a tetőre. Most már minden rendben lesz, ugye? Ilyen túlerő ellen biztos nem akarnak majd harcolni, és leállnak...

- Oh, csak nem ismerős? – kérdezte Nami a lehető legszélesebb mosolyával – Midori a barátod volt? Milyen szomorú…
Nobu idegesen összeszorította a fogát. Ez így nem lesz jó… Namihoz sétált, s magához húzta.
- Menjünk innen… Épp eleget borzoltuk a kedélyeket mostanra…
- Nem! – mondta idegesen a lány. Mért akarja elrontani a játékát?! – Meg akarom ölni Natsukit. Most!
Nobu lassan végigfuttatta az ujját a lány nyakán.
- Lesz még rá alkalmad… Ne türelmetlenkedj… Nem sietünk sehova… Sőt… - Kissé lehalkította a hangját, de azért még érthető volt. Inkább valahogy, mintha… hátborzongatóbbá vált volna. - Én még szeretnék egy darabig eljátszadozni… főleg veled…
Kaori meglepetten figyelte, ahogy a fiú Namival játszadozik. Ők ketten… együtt? Így? Látta, hogy Nami elgyengül a fiú karjaiban. Csak nem…? Csak nem érez valamit Nobu iránt? Az ő Namijuk… szerelmes lenne?! Kaori tekintete összetalálkozott Natsukiéval. Sokat fecsegtek Noburól, mindannyian édesnek találták, de… Nem, most egyáltalán nem az volt. És… sose gondolták volna, hogy Naminak tényleg komolyan bejönne. Talán az a Nobu nem is, de a mostani… Jól kiegészítette a mostani Namit. Mindketten… rémisztőek voltak… Szó szerint a hideg rázta a látványuktól, de… Valami más érzés is. Nami most… valahol boldog, nem igaz? Talált valakit, aki igazán fontos neki, és ez… Ő mindig olyan egyedül volt. Nem mutatta ki, de korábban Kaori és Nami beszégettek róla. Natsuki könnyen bepasizott, kedvére játszadozott Kaori változatos társaságaiban, Nami azonban… csak néha a látszat kedvéért szállt be a játékba. De semmi komolyat nem csinált.
Kenta megelégelte a várakozást. Ha ezek megölték Midorit… Most többen vannak… Jóval többen. Izzó szemekkel nézett hátra Tatsuyára. Ugye segítesz nekem? Mert én ha beledöglök is kinyírom ezeket… Előrelendült, s újra Namiba mélyesztette a kardot. Nobuék hiába vették észre a támadást, már csak arra maradt ideje, hogy elengedje a lányt, de az már képtelen volt kitérni. Nobu dühösen rántotta elő az ostort, s Kenta felé suhintott vele. Az meglepetten próbált elhúzódni a fegyver elől. Esélytelenül. A pengék végigszántottak rajta. Elakadt a lélegzete, ahogy több helyen feltépte a bőrét. Azonnal tudta, hogy ilyen csapásokból nem sokat bírna ki. Milyen fegyver ez?!
- Akarsz még szórakozni?! – csattant fel Nobu – Nem szeretem, ha hozzányúlnak a nőmhöz… Bár… Ahogy látom, te sem… csak sajnos… te nem képviselsz elég… köhhm… meggyőzőerőt…

Daisuke megkönnyebbülten látta, hogy a lány még mindig ott van, mint az előbb. Bár... nem valószínű, hogy nagyon mászkálni támadt volna kedve... Biztosan kipiheni magát, és majd csak azután megy tovább, meg persze ha ellátta a sérüléseit. Furcsa, hogy még nem kezdett neki...
- Midori... - lépett ki újra a fák közül. - Tudom, hogy elküldtél, de... valamit muszáj. Mindenkitől megkérdezem, akitől lehet, és nem szeretnék elszalasztani egy alkalmat sem. Csak egy kérdést szeretnék feltenni... nem láttad... Himenot? Mármint... bármikor a játék során.

Midori ijedten ült fel, meghallva Daikuse hangját. Nem a félelem miatt, csak nem akarta, hogy bárki így lássa, elterülve a földön... A hirtelen mozdulattól, fájdalom hasított a hasán tátongó sebekbe, s odakapott, de igyekezett nem szenvedő arcot vágni. Himeno...? Jajj, ne... Mit mondhatna? Mit kéne...
- Himenot? - ránézett a fiúra, nem az arcára, nem a szemébe, csak úgy felé - Akiya Himenot, gondolom. Nem, nem láttam.

Mi a fene volt ez...? Ez... nem egyszerű ostor vagy valami! A francba, Kenta, lehet, hogy nagyon nem kéne!
- Kenta! - kezébe véve a kalapácsot Tatsuya tétován közelebb lépett. Nem fogja bírni rendesen a harcot, de ha segítenie kell, segíteni fog. - Kenta! Megértem, hogy mit akarsz, de nem kéne erőltetni a harcot! Ha bármi történik velünk... veled... csak jusson eszedbe, mit akartál tenni! Ne kockáztass feleslegesen! De ha úgy döntesz...
"akkor melletted állok..."

- Értem... - kedvetlenedett el Daisuke. Ismét nem járt sikerrel, már kezdi megszokni... hirtelen az is fölmerült benne, hogy talán Midori tette, hisz fogalma sincs, ki volt az. De nem látott a lánynál semmilyen fegyvert, és egyenlőre úgyis harcképtelen. Ha kiderülne, hogy mégis ő volt, ezerszer meg fogja bánni. - Akkor... megyek is tovább...
Mint nem is olyan régen, ismét a sűrűbe vetette magát.

Midori megnyugodva eresztette ki a levegőt. Félt, hogy a fiú tovább fog kérdezősködni. Bizonytalanul lenézett a sebeire... Hát... ha már úgyis ül... Akár... megpróbálhatja újra bekötözni. Nagyot sóhajtva nekilátott.

Kazunak a házba belépve egyből olyan érzése volt, hogy már valaki járt itt. Arról már korábban megbizonyosodott, hogy az épület üres, de az érzés mégis nyomasztotta. Ezek szerint már megtaláltak minden használhatót... elkámpicsorodva ült le az egyik székre, de gyomra nem hagyta sokáig nyugton ülni, a korgás hamar elárulta, hogy éhes. Remek... hátha maradt mégis valami. A konyhát átkutatva viszont semmit sem talált. Mégis elvitték, amit lehetett? Azért még van másik szoba is, ki tudja...

Nobu elégedett mosollyal pillantott Namira. Hmmm... talán... mégiscsak maradhatnának. Olyan könnyű... Lehetséges, hogy meg tudnák ölni mindet? Nagyon izgalmas lenne... Érezte, hogy megint teljesen felpezsdült a vére. Nem akarta hagyni kihunyni ezt az érzést, úgyhogy újra megához húzta a lányt, s a haját cirógatta, míg várt mit reagálnak végül az ellenfelek. De Kenta csak szúrós szemekkel nézett rá. Félsz mi?! Nem csodálom... Eddig tart a kibaszott nagy bosszúvágy, mi? Micsoda gyáva féreg itt mindenki...
- De... Nami... - Kaori bizonytalanul próbálkozott. Nami most annyira más... hogyan érthetné meg, ami neki logikusnak tűnik? A lány kíváncsian nézett rá, így nagy levegőt véve folytatta - Te... szereted... Nobut?
Nami lágyan elmosolyodott.
- Szeretem.
Egyszerű kijelentés volt. De annyival máshogy hangzott, mint az előző szavai. Nem volt benne semmi bántó szándék, nem akart senkit sem feldühíteni. Ok nélkül őszinte volt. Nobu keze megállt a lány hajában. Tényleg? Játszanak egymással ez tény, de... az más... ez csak egy... Nami tényleg szerelmes?
- Ehh... Nami, ez a szó sokkal többet jelent, ne szédítsd már őket... - szólalt meg a fiú elnézőn csóválva a fejét. Minek szivassák itt a népet? Még a végén megsajnálják őket. Úgy meg nem izgalmas. Utálja a buta, naív embereket...
- Tudom, mit mondtam - felelte hidegen a lány. Nobu meglepedten meredt maga elé. Ez... nagyon nem jó... vagyis... valahol örült neki, de... Nem. Ebben a játékban ennek nem lenne szabad megtörténnie. Nem fogják tudni véghezvinni a terveik, ha efféle hülyeségek... ejj... Ki kéne találni valamit...
- Akkor mért is mi vagyunk a hülyék?! - csattant fel Kaori - Én... nyilván nem akarok meghalni, de... A barátaim vagytok! Ha... ha ti nem tartotok, annak, nekem akkor is... Fontosak vagytok... - az ajkába harapott - Nem akarok, hogy meghaljatok! Tudom, hogy kockázatos szembeszállni, de... Mit veszthetek?! Semmi értelme az egésznek, ha... ha... meghaltok... Minek élném úgy túl? Mit csinálnék ezek után?!
Nami szomorkásan elmosolyodott. Igen, ezen ő is gondolkodott. Legalábbis, hogy hogyan tudna tovább élni, azzal a tudattal, hogy Nobu halott. Az ő keze által ráadásul... De... A legnagyobb baromság, hogy mind meghaljanak, és... Túl jó ez a játék, hogy abbahagyja... Soha életében nem szórakozott még ilyen jól. És Nobu is élvezi. Ha most közölné, hogy ő kiszáll... Nobu kiábrándulna... Nem! Azt semmiképp sem engedheti!
- Tudom mit érzel most... - mondta alig hallhatóan Natsuki, s a földet bámulta - Én... én is így voltam vele... mikor... - vett egy nagy levegőt - megöltem Kuroshit... én... én... nem tudtam... össze voltam zavarodva... nem akartam... nem gondoltam volna... hogy ez megtörténhet, ez... Csak az forgott a fejemben, hogy... meg akarok szűnni, el akarok tűnni, de aztán... rá kellett döbbennem, hogy... hogy... én félek... borzasztóan... a haláltól... hogy milyen érés lehet... hogy mire gondolsz az utolsó pillanatban, hogy...
- Nem - vágott közben Nami határozottan - Tévedsz. Én egyáltalán nem így érzek.
- Tudom, hogy először ez neked is furcsa... és hogy ha magad előtt be is vallod, mások előtt nem, de...
- Nem! - rázta meg a fejét újra Nami - Nem szégyenlem kimondani senki előtt sem, hogy mit érzek. Tényleg, félek, de... - Mélyen Nami szemébe fúrta a tekintetét. Egészen hátborzongató hangon szólalt meg újra - Én az élettől félek...
Nobu keze megremegett a lány derekán, ahogy megértette a szavak jelentését. Ez így nem jó... El kell tűnniük innen, Nami... Most érezte először azt, hogy a lány elgyengült. Talán még egyszer előtte Motokiék halála után, de most... Naminak tényleg nehezére esne Natsukiékkal végezni. Ezért erőlteti annyira. Hogy, ne szegje meg az ígéretét, de... Fél kézzel szorosan ölelte a lányt. Valójában így érzel? Félni... az élettől...? Dehát... Annyi minden nyitva áll még előtted, ha én meg is halnék... Ugyan már Nami, ez csak egy kis kaland! Örülök, ha jól szórakoztál mellettem, de... Te se gondolhatod komolyan, hogy ez... ez megéri, hogy... egyáltalán megér bármit is. Csak egy szép emlék... vagy annyi se. Egy játék.
Kaori hol Nobura, hol Namira pillantott. Ahogy némán álltak, ilyen közel egymáshoz... Érthetetlen... Tényleg szeretik egymást, nem? Akkor... miért? Hisz ezzel a másiknak is csak szenvedést okoznak. Önmaguknak is. Mért félnek akkor kockáztatni? Mit veszíthetnek? Nem vesztenek így többet?!
Nami észrevette Kaori tekintetét.
- Elég a szentbeszédből! Egyikünk győztes lesz. Nobu vagy én. Felesleges tovább győzködnötök a hülyeségeitekkel. Elhatároztuk. Végigcsináljuk.
Natsuki felnevetett.
- Győztes? Ennek a játéknak nincsenek győztesei, Nami! Csak vesztesek vannak! A legnagyobb vesztese, pedig az, aki túléli. Egész életében azzal a tudattal élni, hogy hány embert megölt, hány embert hagyott meghalni, akit szeretett... Erre vágysz?!
Nami dühösen nézett rá.
- Elítélhetsz, de ne hidd, hogy belelátsz a fejembe! Én... Mi... egész máshogy gondolkodunk oké?! Te... te ezt sosem fogod megérteni, ez... - remegett.
- Egyszerűen csak túl elvakultak vagytok hozzá, hogy bármiféle kiutat keressetek! - csattant fel Kaori - Féltek! Rettegtek a kudarctól, vagy... vagy... tudom is én mitől!
- Elég ebből! - csattant fel Nobu, s arca lángvörös lett az indulatoktól. Odébbrángatta Namit a csapattól. Az lefejtette magáról a fiú kezét.
- Nami... - nézett rá a fiú.
- Be akarom fejezni!
- Majd később... vagy... Talán megöli más a ... barátaid... nem muszáj neked megtenned. Érthető, ha fáj... Én... nem akarlak olyanra kényszeríteni, amit...
- Nem jelent gondot! - vágta rá. Nobu megrázta a fejét.
- Nekem nem kell hazudnod...
Nami idegesen meredt a földre. Mért éget le mindenki előtt?! Nem... nem számít neki ez a két hülye! Mért érdekelni?! Évek teltek el, mióta utoljára számítottak neki. Már... nem érez semmit sem... semmit...
- Majd befejezzük később... - sziszegte - A pasim hajthatatlan, mint látjátok... - felnézett - Remélem, mikor legközelebb találkozunk, már abbahagyjátok ezt a buta álmodozást...
Tatsuyáékat megkerülve igyekezett lefelé a lankásabb ösvényen. Nobu követte, végig szemmeltartva a társaságot. Remélem, nem vagytok olyan bolondog, hogy meg akartok akadályozni...
Natsuki és Kaori némán figyelték a távolodókat. Egy gyors pillantást vetettek egymásra, s egy pillanatra meglepődtek, hogy ugyanazt a tehetetlen fájdalmat látják egymás szemében.
Benawi óvatosan megérintette Yuuka vállát. Megnyugodott, hogy ezek elmennek. Valószínűleg... Igaz többen voltak, de az a fegyver... Ha veszteni nem is, de nagyon megszívták volna a csatát... És mégis kit áldoztak volna be a nemes cél érdekében? Ez nem így működik! Náluk nem!

Tesshin újra idegesen lépdelt a fák közt. Mi ez a különös érzés, ami mindig kísérti, ha nem sikerült ölnie? Mintha fúrná belülről... "Béna, szerencsétlen..." De... ez most már volt... most... az ellenfél nem elmenekült, vagy nem volt elég erős, hogy legyőzhesse... most... Mi a francot művelt?! Dühödten fordult észak felé. Nem hiszem, hogy rohangálnál drága Midorim... mi lenne, ha most... Meglepetten torpant meg. Szembe vele egy ismerős alak jött ki a fák közül. Nem Midori. Nem. Még csak nem is lány... Nocsak... nocsak... mikor a legkevésbé számítok rá... hát nem belémfut, akit régóta keresek?!
Nagyon nehezére esett elfojtania elégedett vigyorát, de maximálisan sikeredett. Komoly, megviselt arca volt, mint aki már belefáradt a sok látott szörnyűségbe... De persze nem tett semmit... Jajj Daisuke, ugye nem akarsz megölni egy ártatlan kisfiút?

Haruka még mindig nem tett semmit, és valahogy örült is neki, hogy róla kissé megfeledkeztek. Még akkor sem mozdult meg, mikor Namiék közvetlenül mellette haladtak el lefelé menet. Nami és Nobu... mindketten beszálltak a játékba, és úgy tűnt, élvezik is... Ha akkor ott Shourit választja... most lehetnének ők is ilyenek? Egy gyilkolásra kész páros? Képes lett volna egyáltalán élvezni ezt az egészet, a harcokat Shouri oldalán? Nem... a válasznak mindenképpen nemnek kell lennie, azért sem ezt az utat választotta. És lehet, hogy ezzel elárulta barátját, de talán megmentette önmagát. Megmentette attól, hogy ilyenné váljon. Talán most először azóta, hogy nemet mondott Shourinak... talán most először érezte úgy, hogy helyesen döntött.

Yuuka ijedten rezzent össze Benawi érintésére, még mindig a látottak hatása alatt állt. Abbahagyták, mégis abbahagyták... most örülnie kéne, de... mégsem képes felhőtlenül örülni. Ha Kaori nem jött volna vissza a többiekkel, vajon élne-e még? Élne-e még Natsuki és Benawi? Ha Nami nem zökkent volna ki, ha nem fogta volna vissza magát... Észre sem vette, hogy közelebb húzódott a fiúhoz.

Tatsuya nem mert Kentára nézni, ezért konokul a földre tapasztotta a tekintetét. Nem merte megkérdezni, hogy szerinte mi lehet Midorival, mert maga is tartott a választól. Tudni akarta, hogy kerültek Namihoz a fegyverek, mégsem mert utánajárni.

Nem kellett sok idő, hogy Daisuke is észrevegye a másikat és Tesshinhez hasonlóan megtorpanjon. Hát... ő sem néz ki túl biztatóan... véresnek véres, lassan kezdhet hozzászokni az ilyen látványokhoz. A kérdés már csak az, hogy... mitől véres? Agya lázasan dolgozott, ahogy több verziót állított föl magyarázatként.

A: a srácot megtámadták, de valahogy el tudott menekülni... vagy önvédelemből végzett a támadóval
B: a srác támadott rá valakire, de elszámította magát, így menekülnie kell
C: Tesshin direkt támadott rá valakire, és... sikerrel járt...
D: Midori itt van nem messze, elég rossz állapotban... mi van, ha Tesshinnel tartott, de valaki rájuk támadt és elszakadtak egymástól?
E: Midori itt van nem messze, elég rossz állapotban... mi van, ha Tesshin tette ezt vele...?

Bakker, hülyébbnél hülyébb verziók! Hacsak nem kaptak össze valamin, akkor nem valószínű, hogy egymásnak estek volna, elég sokat lógtak együtt. A világ talán még nem fordult ki annyira magából. De most mégiscsak mondani kéne valamit... ő talán nem olyan gyökér, mint Eizan.
- Üdv... - szólalt meg végül.

- A rohadt életbe! - Kenta a földre térdelt, s dühösen bokszolt öklével a talajba. Érezte, hogy egész testében remeg - Tudtam, hogy nem kellett volna elengednem Midori egyedül! Annyira tudtam!
Legszívesebben a páros után rontott volna, hogyha beledöglik is kitépje a szívüket... Midori... A francba! Hogy lehet ez?! Hogy történhetett meg?! Ketten egy ellen?! Ezzel a fegyverrel?! Csak egy csapás is... ezerszer rosszabb volt, mikor Kohei recés kardja. Mit érezhetett Midori?!
- Miattam halt meg! - fakadt ki, s konokul bámulta a földet - Sosem tudom őt megállítani... Sosem tudtam... A picsába, ha csak egy kicsit erősebb lettem volna... ÉS TI MÉRT HAGYTÁTOK?! - dühösen nézett hátra Tatsuyára és Harukára - Egy lánynak egyedül mászkálni... Egy szót se szóltatok, hogy megállítsátok! Neketek ennyire nem számít?! Tudom, hogy idegesítő csaj volt, az agyamra ment, tényleg, de... - dühösen összeszorította a fogát, és megint a földet bámulta.

Tesshin buta fejet vágott.
- Öh... sziaa... - bizonytalanul nézett osztálytársára. Feltűnően végigmérte annak jeleit keresve, hogy harcba szállt-e már a fiú. Jajj, ez de uncsi játék, a képébe akarta már vágni, hogy hahó én öltem meg a csajod, sőt... ezerszer jobbat akart tudatni vele... Mi lesz már?!

Tatsuya továbbra sem tudott Kentára nézni. Igen, ő is pont ezen tipródott... az már más kérdés, hogy Midori mennyire hallgatott volna rá, de tényleg nem próbálta meg visszafogni... még csak egy szót sem szólt... egyik pillanatban itt volt, a következőben meg azon vette észre magát, hogy a lány már megy lefelé az úton. Túl késő már...
Haruka csak még idegesebben harapdálta a száját. Miért kellett még Kentának is feltennie a kérdést? Nem volt elég, hogy magában újra meg újra elismételte? Hisz ő tudott először Midori tervéről. És akkor csak mosolygott rajta, persze, menj csak, ügyes leszel... egy nagy szart! Két ilyen ellenfél ellen? Bele sem mert gondolni, milyen állapotban lehet a lány...
- Nem... nem csak miattad... - erőltette ki magából a szavakat. Nem hagyhatja, hogy minden bűntudat Kentát terheljen. - Nekem... jóval előbb elmondta, mire készül... de túl logikusnak tűnt, hogy ellene szóljak... Ha valaki hibája, akkor az az enyém...

Kentát Haruka szavaira elöntötte a düh. Felpattant, s talán a következő pillanatban neki is ugrott volna Harukának, ha Benawi és Tatsuya le nem fogja. Dühösen próbált szabadulni.
- Mi a faszt képzeltél magadról?! Ez nem valami játék! Ha Midori halott... és... a francba is mi más lehetne?! Szerinted ezek életben hagynak valaki?! Hetünk ellen akartak támadni! Egy ember nekik semmi... Még bíztattad is mi?! Ti barátok voltatok vagy nem?! Miért csináltad ezt akkor?! Mi a francért nem szóltál nekünk?! Mért nem közölted vele, hogy ez... ez... - remegve szegezte újra a földre a tekintetét... Nem lehet... nem lehet halott... Mindig mosolygott, mindig... olyan magabiztos volt, nem lehet, hogy... hogy...

- Ha... Midorit keresed, ott van jópár fával odébb, amerről jöttem... - mondta lassan Daisuke. Tesshin meglepetten nézett rá. Látta a lányt? A rohadt életbe... Ha máris lebukik... Abban semmi vicc nem lesz, és most... már most lebukott, hacsak...
- Midori...? Itt van? Jól van?! - kérdezte féltő, ideges hangon.
Daisuke csak zsebredugott kézzel válaszolt:
- Hát... nem éppen, de egész tűrhetően nézett ki. Szerintem megmarad.
Tesshin elsápadt.
- Ho... hogy érted, hogy... megmarad...? - kérdezte kétségbeesetten. Nem is rossz, ezt nem is nehéz eljátszani... Tényleg kétségbeejtő, hogy jónak látja az állapotát, mikor így megkínozta... Francba, ennyire nem tud alapos munkát végezni, ha Midoriról van szó? Vagy csak elfáradt? Ezt sürgősen orvosolni kéne...
- Valójában elég ramatyul nézett ki, és kicsit mintha zavart is lenne, de... ha nem ugrál, és rendesen ellátja magát, akkor egész sokáig húzhatja.
Tesshin megdöbbent a válasz stílusán. Nocsak... milyen hanyagok vagyunk... Akkoris ilyen közönyös leszel, ha én mesélek a te barátnődről...? Most már tényleg nehéz volt megállnia a mosolyát.
- Értem... Na és te csak így otthagytad? - kérdezte vádló tekintettel, de mintha valami kíváncsiság is villant volna benne. Daisuke megrántotta a vállát.
- Először nem akartam, de utána elküldött. Inkább nem erőszakoskodtam, nehogy azt higgye, én is meg akarom ölni.
- Értem... - ismételte megint, még utoljára az ijedt barátot játszva - Akkor én... - elindult a fiú felé - Már ha megbocsátasz... nem szokásom csakúgy magárahagyni haldokló lányokat... - nos igen. Himeno mellett is kitartott. Meg Yuki mellett is. Bár ez utóbbinál csak mert... a kis gyenge, nem rögtön meghalt? Ehh...
- Mielőtt elmész... ha már veled is így összefutottam, téged is megkérdezlek. Nem láttad Himenot?
Daisukének ez a kérdés már-már szokássá vált. Milyen morbid szokás...
- De... - válaszolta egyszerűen Tesshin, de rá se nézve tovább sétált a fiú felé. Az felkapta a fejét. Már nem is remélt igenlő választ.
- Igen? - szavai begyorsultak, ahogy tovább faggatózott - Hol, mikor?
- Hmmm... nem is emlékszem pontosan... - vágott gondolkodó arcot - délelőtt... együtt mentünk egy darabon...
- És hol váltatok el? És... miért?
Daisuke furcsamód izgatott lett, holott azelőtt nem nagyon lehetett ilyennek látni.
- Nemtom... - rántotta meg a vállát hanyagul Tesshin - Taán, mert nem szokásom túl hosszan halottak mellett táborozni...
- ... mit mondtál? - kérdezte a fiú szorosabban fogva a piszkavasat. Hangja egészen elhalkult - Ki volt?
- Jajj, de meglepett vagy... Pont, mint ő... - Tesshin elmosolyodott.
- Ne játssz velem...!
- Én? Ugyan! Midorival játszottam... Egész élvezetes volt... Tényleg olyan jól néz ki? Úgy tűnik, kijöttem a gyakorlatból... A kis barátnőddel egész jót szórakoztam...
- Te... te szemét! Rohadtul élvezed, mi?!
- Hajjaj... - húzta széles mosolyra a száját. Az nem kifejezés... Daisuke már nem nagyon tudta tűrtőztetni magát...
- Na mi a baj? - kérdezte, hogy tovább piszkálja - Csak egy szomszéd lány... Mit kell ezen így felhúzni magad?
A fiúnak elkerekedtek a szemei a kifejezésre, amit ő is olyan gyakran használt magában. "Csak egy szomszéd lány."
- Még mered megkérdezni?!
- Most miért? - kérdezte ártatlanul - Én is simán megölném Midorit... Sőt... meg is kínoztam... Sírt? Mikor megtaláltad? Előttem alig mert... még kiabálni se... Milyen kis büszke még ilyenkor is... hát nem imádnivaló?
- Ó, szóval ez a hobbid, számodra ez az élvezet?! Mindjárt hányok tőled...!
- Jobbat már úgyse tehetsz... A barátnőd halott... Jól elcseszted... Egyébként ő tényleg sírt is... Be kell vallanom, nagyon édes volt... nem is engedtem ki a karjaim közül, míg meg nem halt...
Daisuke meglepetten meredt maga elé. Sírt...? Miért... kiért...? Ezek szerint... ez a szemét nem végzett vele rögtön! Az utolsó szavak hallatán még jobban megdöbbent
- A... karjaid közül...? Miféle beteg perverzióid vannak még?!
Nem bírta tovább tűrtőztetni magát. Dühödten rontott a fiúnak.

/na, remek... le is dobott ^^" Még elolvasom, utána megyek. Szép álmokat!/

/Lyraevi üzenete:
jó éjt, szia ^.^
Lyraevi üzenete:
kösz a mait, nagyon... élveztem /

Nami és Nobu megint szótlanul sétáltak egymás mellett. A fiú elég hamar letért a kijelölt öszvényről, de a lány ezalkalommal már nem is faggatózott az okáról. Csak némán elgondolkodva követte a fiút. Ezúttal Nobu volt az, akit irritált ez a csönd. Namit elnézve, tudta, hogy most baj van, és az, hogy nem beszél róla... Hogyan segíthetnék így neked?!
- Mondd csak Nami...
- Hm? - nézett rá a lány, de úgy tűnt még mindig nagyon messze jár gondolatban.
- ... neked mániád, hogy magadra válald olyanok halálát is, amit nem te tettél?
- Ehh... - Nami elmosolyodott - Megöltem volna Midorit, nem mindegy? Legalább hatig idegeskedik egy kicsit a srác. Én meg jót szórakozom rajta...
- Igen?
Nami meglepődött a kérdésen. Most meg... mért, baj, ha élvezi, hogy húzhatja másik idegeit? Úgy mondja, mintha ő nem pont ezt csinálná... Micsoda álszent!
- Hagyjuk ezt, jó? Inkább nekem kéne rajtad számonkérnem, hogy miért égetsz be mások előtt - ezen a ponton már felemelte a hangját - Még ha igaz is, mért kell mindenki előtt kimondani, hogy fájnak megölni Natsukiékat, hm?!
Nobu elmosolyodott.
- Ó... Én csak annyit mondtam, hogy ha... De ezekszerint ráhibáztam...
- Nem! Én csak...
Nobu megtorpant.
- ... mi az? - nézett rá a lány meglepve.
- Nem akarom, hogy szenvedj... - mondta a fiú - Kérlek, legyél velem őszintébb. Ha nem akarsz végezni velük... Kitalálunk mást... Megvárjuk, míg kinyírja őket valaki más... Nem csak mi gyilkolunk a szigeten... Nem muszáj neked megtenned! Vagy ha mást nem, elintézem én, nem kell ott lenned sem...
- Nem akarom, hogy különváljunk! Még ha csak... egy kis ideig is... Megölne az aggodalom...
Nobu elmosolyodott.
- Mikor úgyis megölsz a játék végén?
- ... az a végén lesz... De addig minél többet szeretnék veled lenni...
Nem bírt ránézni a fiúra, helyette északkelet felé nézelődött, amerre a tenger terült el. A fiú közelebb lépett hozzá.
- Tényleg... szerelmes vagy...?
Nami az ajkába harapott.
- ... nem tudom... - hosszan hallgatott, aztán csakúgy kicsúszott a száján egy kérdés, amit abban a pillanatban meg is bánt - És te?
Arra számított, hogy a fiú kineveti. Ráadásul ez a kérdés... Most teljesen elárulta magát igaz?
- Én már nagyon régóta... - mondta halkan a fiú. Nami meglepetten nézett rá. Dehát... mitől? Miért? Igaz ez? Mert, ha... ha igaz, most mihez kezdenek? Meg fogja tudni ölni a fiú? Ha igazat mondd biztos, nem, hiszen neki fogalma sincs mit érez a fiú iránt, mégis... abban biztos, hogy képtelen lenne ilyenre... De ha így folytatják... Mindketten meg fognak halni! Nem... azt nem lehet... Ökölbe szorította a kezét.
- Igazuk van ugye?
- Miben? - kapta fel a fejét a fiú.
- Képtelenek vagyunk valami megoldást keresni... Kitaláltunk valami baromságot a játék elején és... Megrögzötten tartjuk magunk hozzá... Holott talán már egyikünk sem akarja, csak... Nem akarjuk megszegni az egymásnak tett ígéretünk...
Nobu hallgatott. Nami ijedten nézett rá. Ó, ne! Most, tényleg azt gondolja, hogy ő... Gyenge és... Jajj, kérlek inkább feleljtsd el, amit mondtam! Sosem árulnálak el!
- Mindegy - mondta gyorsan - Hagyjuk, én... végigcsinálom... Te vagy nekem a legfontosabb és...
- Nekem pedig te! És látom, hogy szenvedsz így, szóval... Akkor hagyjuk... Ha... azt mondod, hogy... - Nobu habozott. Hogy mondhatná ki, amit gondol? Pont erre kérte nemrég a lányt, de... Ő maga is képtelen rá. Túl súlyos szavak lennének. Csak menni előre és gyilkolni... Nem gondolkodni... Sokkal könnyebb.
- Nem hiszel benne, hogy túlélhetjük együtt igaz?
- Nem. Nem hiszek - felelte szomorúan a fiú.
- Én sem... - némán figyelte a csendesen hullámzó tengert - Folytassuk, amit elkezdtünk... Nem számít, hogy... mi lesz a vége... Inkább... ne gondolkodjunk rajta... Ki akarom élvezni az időt, amit veled tölthetek. Úgysincs innen kiút, szóval... Csak addig...
A fiúhoz hajolt. Az szelíden megcsókolta.
- Rendben...

Szikla... szikla... szikla... Sasamének már kezdett az agyára menni. Lassan körbejárja az egész hegyet. Voltaképpen hova is tart? Bár legalább nem futott össze senkivel... De eznem maradhat örökké így. És még mindig nem döntött mit akar csinálni. A legjobb lenne... Meghúzni magát valahol, s várni míg szép lassan elfogynak az emberek... Tőle balra már régóta csak vizet látott ám most maga előtt is megcsillant valami. A tó! Megkerülhetné fentről, s utána beveti magát az erdőbe. Aztán... vár... Van ott egy ház is, ha kell ott szerezhet kaját. Víz is lesz elég...

Haruka csak némán meredt Kentára, és furcsamód azt kívánta, bár ne fogták volna le a fiúk. Ha Kenta kitölthette volna rajta a dühét, talán az elég büntetés lett volna számára. Nem, ez hülyeség! Mi értelme lett volna? Azzal már senki sem segít azon, ami történt... Nem nagyon tudta elképzelni, hogy Midori még élhet. Ha így van, miért engedte ki kezei közül a fegyvereket? Csak nem dobálta el őket menekülés közben.
És az a szó... "barátok"... azok voltak? Az tény, hogy Midori volt talán az egyetlen a lányok közül, aki elviselte a hülyeségeit és nem nézett rá rossz szemmel furcsaságai miatt... Most így belegondolva, hogy Midori talán nincs többé, fájt a hiánya. Ezek szerint... tényleg barátok voltak, még ha ezt nem is mondta ki. Hogy lehetett ilyen hülye? Meg kellett volna állítani...
Azon kapta magát, hogy hátrál néhány lépést. Az ő hibája, Kentának igaza van... a legjobb lenne most... Tovább hátrált az ösvény felé és bele sem gondolt, hogy nemrég arra mentek Namiék.
- Haruka! - tért magához Tatsuya hangjára. - Mégis mit csinálsz?! Eszedbe ne jusson!
De miért? Biztosan könnyebb lenne nélküle. Hisz máris mennyi bajt csinált... Shouri, Midori, ráadásul egy épeszű ötlete sincs Kentával ellentétben, hogy hogy lehet kijutni innen. Miért ne mehetne el? Lehet, hogy ide sem illik.
- Nem hallod? - kiáltott újra Tatsuya, és aggódó pillantást vetve Kentára elengedte a fiút és a lány felé lépett, hogy megragadja a karját. - Azt hiszed, nem látom, mire készülsz? Mégis hova mennél egyedül? Nem engedünk el téged is, pláne nem arra, amerre az a kettő ment!
- Miért? - Haruka végre Tatsuyára emelte a tekintetét. - Eddig sem vettétek hasznomat. Miért ne hagynál elmenni?
- Mert... - a fiú arcán pillanatnyi bizonytalanság suhant át, amíg a megfelelő választ kereste - mert a barátom vagy! Nem engedlek téged is meghalni! Kérlek, maradj...

Shouri egyre inkább azon kapta magát, hogy az emlékmű irányába tekinget. Lehet, hogy még ott vannak... és ő is ott van velük. Már megint itt tartok! Tűnj a francba a fejemből, Haruka, nem vagy te olyan jó csaj! Csak hagyj már békén...! Mert én nem megyek utánad! - tekintete ismét a csúcs felé tévedt. - Nem én! Miért is jöttem vissza erre? Inkább...
Tekintete ezúttal a falu innen nézve apró házaira tévedt, ahogy megpihennek a hegyek árnyékában. A falu... miért is ne?

- Persze, most meg inkább elmenekülsz mi?! - Kenta dühösen kitépte magát Benawi szorításából. Haruka felé rontott. A kardjára tette a kezét, de aztán megtorpant. Miért támadna Harukának, azzal... Mit oldana meg?
- Menjünk a toronyhoz - mondta lehajtott fejjel - Dolgunk van, nem?

Sayuri igazából nem volt annyira zavarban, mikor a fiú segített rendbetenni a sebeit. A csuklója... hát az csak csukló, a másik meg... Na, hát vészhelyzet van! Talán egy kicsit furcsa érzés volt... De utána meg... valahogy jó érzés volt Shinjit ápolni. Tényleg csúnya, vérző sebek voltak rajta. És Shinji rögtönzött elsősegélycsomagja, nem pont az ilyen helyzetekre volt felszerelve. Aggódott a fiú miatt. Fenébe, mi ütött Ichirube? Látszott, hogy Shinji nem akar harcolni! És... Hát én bízom benne. Ennyi. Kész. Nem érdekel... Ha továbbra is úgy játszom, hogy mindenki elől menekülök, akkor csak... Felsóhajtott. Mi lehet most veled Yuuka?
- Mi az? - kérdezte a fiú a lány nagy sóhajára célozva.
- Áh, én csak... gondolkodom... Bárcsak tényleg kijuthatnánk innen... Annyi mindent kéne rendbehoznom...
Shinji csodálkozva nézett rá.
- Rengeteg hülyeséget csináltam - mondta a lány. Shinji várt, de nem folytatta. Vajon a játékra célzott, vagy... korábban? Inkább nem faggatózott.
- Ki fogunk jutni - mondta magabiztosan.
Amint végeztek a sebkötözéssel útnak indultak északnak. Sayurinak most megeredt a nyelve. Mintha a hosszú évek alatti hallgatását akarná ellensúlyozni. De Shinji egy cseppet sem bánta. Végre van valaki, akit megvédhet, akiért felelős. Végre tesz valami jót is! Mindenféléről beszélgettek a lánnyal: suli, hobbik, éneklés, sokat mesélt Yuukáról, hogy hogy szereti a hangját, és hogy ha kijutnak innen, tuti elviszi egyszer egy karaokebárba.
- ... tényleg, gyere te is velünk!
- Jó ég... Nem akarsz te engem énekelni hallani...
- Ugyan már! Ez csak buli!
A tó északi partjára érve elkedvtelenedve vettek tudomást a sűrű bozótról. Shinji előrement, hogy utat törjön, Sayuri pedig követte. Csak lassan tudtak haladni, és ráadásul zajt is csaptak. De visszafordulni már nem akartak.

Akihito, mikor elérték a várat, óvatosan Ami elé sétált, s a lányt védve lesett be. Egyenlőre nem látott senkit.
- Itt maradnál, míg én körbenézek? - kérte. Már határozottan jobban érezte magát. Talán a láza is leljebb ment már. Mi lehetett vajon ez hirtelen? Betegség, méreg? De ha nem Ami volt... Csak nem kapott több ember is ugyanolyan "fegyvert"...

Így, hogy csak az indulat vitte előre és nem nagyon gondolta át a csapást, már az elején látszott, hogy Tesshin könnyűszerrel hárítja majd. Ez így nem jó, túl kiszámítható volt! És az a srác... egyszer, legalább egyszer jól belé akarta mélyeszteni a piszkavasat! Azt akarta, hogy ő is szenvedjen, ahogy... ahogy... Himeno szenvedett... Tesshin kezei által! Hogy volt képe utána még mellette maradni! Hogy ezzel is növelje a kínjait? Aljas, szemét kis patkány! Ha csak egyszer találhatnálak el, megpróbálnék legjobb tudásom szerint a szívedre célozni! Legalább egyikünk kegyes lenne.
Az előbb könnyűszerrel eltáncoló Tesshin sem tétovázott idő közben, Daisuke már csak azt vette észre, hogy valami éles tép a húsába. Egy bicska! Egy bicskával jön ellenem! Ha ezzel ölte meg Himenot... Most időben észrevette a fiú következő támadását és most rajta volt a kikerülés sora. A piszkavassal csapta félre a zsebkést és ellökve azt oldalról döfött a piszkavassal. Furcsa örömmel töltötte el, hogy ezúttal nem csak a levegőt érte. Egy-egy. Na mi van, csak nem egyezünk ki egálban? Nem, itt most egyikünk meg fog halni. Ha pedig én leszek az... akkor legalább hagyok benned némi szép emléket, amire a sebeid nézegetve visszaemlékezhetsz majd!
Nagy elhatározása ellenére újabb összecsapásuknál ismét csak egymáson csúsztak el a fegyverek. Ne már! Hogy lehet ilyen gyors? Egy nyavalyás kis bicskával hárítja a csapásomat! Egy bicskával... még mindig nem hagyta nyugodni a tény, hogy talán ez fordult Himeno ellen is. És ami ebben a pillanatban ismét beleszaladt. Hogy csinálja?!
- Megvártad, hogy megbízzon benned, mi? - sziszegte egy-egy újabb kölcsönösen hárított csapás fölött. - Élvezted, hogy milyen kis naiv?! Ahelyett, hogy már az elején megölted volna, vele is játszottál, pont, mint velem! Kíváncsi lennék, ezek után milyen embernek tartod magad!
Ellenfele erre csak elmosolyodott, persze közben nem feledkezett meg a bicskás visszavágásról sem.
- Az eszedbe sem jut, hogy talán nem is akartam megölni az elején?
- Ó igen, nagyon valószínű! Nem tűnsz olyan jószívűnek...!
- Ejnye, dehogynem... De akárhogy is... igazad van. Már a legelső pillanattól meg akartam ölni. Mikor találkoztunk Yukival volt. Elég könnyű volt elküldeni a csajt. Csak elejtettem egy megjegyzést, hogy nem messze láttam Shinjit és zümm... Már ott se volt. Himeno pedig ott volt kiszolgáltatva nekem, pont ahogy terveztem, de...
Mikor a két fegyver elvált egymástól, a beálló kis szünetben mintha Tesshin is egy kis hatásszünetet tartott volna, mielőtt újból belekezdett.
- ... annyira édes volt, nem volt szívem rögtön megölni. És igazam is volt. Fujitot nem tudtam volna egyedül megölni. És Ichirut meg... láttad volna, hogy a te drága Himenod milyen élvezettel püfölte őt egy hentesbárddal... egy igazi angyal a kislány... most meg már pláne...
- Elhallgass! Nem érdekelnek a hazugságaid! - sokadszorra is csak indulatból jött az ütés, és persze megint nem talált. Nem akarta tovább hallgatni Tesshint, mielőbb belé akarta fojtani a szót, mielőtt újabb sebeket tép rajta - és nem csak testileg. Hogy lehetett... hogy lehetett Himeno olyan naiv, hogy egy ilyen fiú tetsszen neki? Áááá, az az ostoba napló, ennek is most kell eszébe jutnia!
- Hát szoktam én hazudni? - folytatta Tesshin, és már csak ezzel is gyilkos pillantást vívott ki Daisuke részéről. - Ha nekem nem hiszel nézd meg a hullákat... Bár tény, hogy kicsit kiborult a sok harc után. Elég komolyan megsérült, de szerintem inkább az viselte meg, hogy megölt egy embert...
Megölt...? Himeno... az életéért képes lett volna ölni? Ráadásul nem csak a saját életéért, hanem... ezért is? Ezért, aki meg sem érdemelte egy ilyen lány szeretetét? Még ő sem érdemelte meg, nemhogy Tesshin! Ám a másik még mindig nem fejezte be.
- Én csak segítettem elfeledtetni a bűntudatát... Ezeket a shurikeneket is tőle kaptam... - ujjai közt egy dobócsillagot forgatott. - Eredetileg a hentesbárd az enyém volt, de... könnyen rávettem, hogy cseréljünk... Egy olyan fegyverrel nehéz ölni...
Daisuke csak figyelte a Tesshin ujjai között forgó shurikent, Himeno eredeti fegyverét... azután rögtön félre is kapta a fejét, merthogy ellenfele felé hajította a dobócsillagot. Nem... én ebből a fegyverből különösen nem kérek! Tekintetével a mellette elsuhant shurikent kereste, de közben Tesshin ismét közel került hozzá és Daisuke testét sokadszor járta át a bicska pengéje. A fájdalmat félretaszítva végre észrevette az eldobott fegyvert, majd rávetve magát most ő hajította azt Tesshin felé. Kölcsön shuriken visszajár, te szemét! Elégedetten nyugtázta, hogy a csillag jó mélyen fúródott bele ellenfelébe.
- Ezt Himenotól kapod!
Meg sem várva Tesshin reakcióját következő lépésként ismét a piszkavassal szúrt előre ezúttal sikeresen. Diadalittasan felkiáltott volna, de a másik szavai belé fojtották a szót.
- Ehh... Himeno nem bántana... Hisz megcsókolt...
Daisuke keze dermedten maradt a levegőben, és hirtelen annyi erőt sem érzett magában, hogy rendesen visszahúzódjon. Mit... mit mondott...? Nem, ez megint csak egy a hazugságai közül! De... a napló...
- Tehát most ezzel próbálkozol? - kérdezte, de hangja most kevésbé volt erőteljes. - Miért is csókolt volna meg téged...? Ha azt hiszed... ha azt hiszed, hogy beveszem...
- Hát ez jó kérdés... - mosolyodott el - De tény, hogy megtette. Miután már tudta, hogy én leszek a gyilkosa... Nem is tudom, a helyzet, az, hogy nem is naivnak nevezném, őt hanem... - elgondolkodott - Szerinted hányszor lehet egymásután ugyanazt az embert becsapni? - várt egy kicsit, azután elmosolyodott - Amennyiszer csak akarod... Ha valaki hinni akar valamiben, az hinni fog. Nem számít mennyire irreális, mindenbe belekapaszkodik, mindenáron belemagyarázza...
- Himeno... - Daisuke szemei előtt egyre csak a naplórészlet lebegett. Nem, nem akarta elképzelni! A lány.. elhitte, hogy ez a szörnyeteg... szereti? Közben szemei a Tesshin ujjai között megjelent újabb shurikent vették észre. - Mit... mi a francot élvezel abban, hogy mások érzéseivel játszol?!
- Nemtom... - rántotta meg a vállát - De láthatod, hogy élvezem... Mondd csak te megcsókoltad egyáltalán? Fogadjunk, hogy hozzá se mertél érni... Mekkora lúzer vagy...
A lúzer szó mintha fényes neonbetűkkel villogott volna a shurikenen, ami Daisuke felé szállt. Hozzáérni...? Megcsókolni...? Hogyan is tehette volna?! Főleg azok után... azok után, hogy elolvasta azt a bejegyzést... azután, ha lehet, még jobban cseszegette a lányt. Himeno.. mégis hogy voltál képes egyáltalán elviselni annyi éven át? És végül mégis... annak a kezei által haltál meg, akit talán szerettél? Sokadszorra is miért?! Ha legalább nem Tesshin lett volna, ha nem használta volna úgy ki...!
Ösztönszerűen kapta fel a piszkavasat, és pont sikerült kereszteznie vele a száguldó shuriken pályáját, ami így Daisukéhoz került. A fiú a földre dobta a piszkavasat, majd teljes erejéből Tesshin felé hajította a dobócsillagot. Nem jöttél még rá, hogy visszaküldöm?! És nem állt szándékomban hibázni!
Tesshin válaszul egy újabb shurikent vett elő, de most sem talált, viszont Daisuke sem. A shuriken sokadszorra cserélt gazdát, majd messzebb repült a küzdőktől, így végre kikerült a játszmából. Daisuke viszont nem hajolt le a piszkavasért, hanem végre kézbe vette eredetileg kapott fegyverét, a nuncsakut. Lássuk, hátha ezzel többet ér el. Nagyobbat csap, az tény. Hagyta, hogy a bicska eltalálja, csak hogy utána még közelebbről vághasson rá Tesshinre a láncos fegyverrel. Bizony ám, nekem sem csak egy fegyverem van! Döntsük el végre!

Ichiru egy hosszabb pihenőt tartott az erdőben. Látta, ahogy Sayuriék észak felé indulnak, s úgy tűnt Shinji nem akarja bántani a lányt... enyelőre legalábbis... Mindegy. Nem az ő dolga. Jólesően nyújtózott, nem is annyira a kipihentség miatt, kevés volt ez az idő, amit lazsált ahhoz, hanem a tény miatt, hogy még él... Aztán elindult visszafelé, amerről jött. Mit is akar? Itt fog ingázni a játék végéig? Meg kéne húznia valahol magát, és várni... De hol? Kíváncsian szemlélte az előtte elterülő tájat. Talán...? Ehh, ideális helyet keresni egy ilyen elátkozott szigeten, na persze... Találomra az első ötlethez odamenni és kész. Úgyse tudhatja van-e ott valaki. Ha ezerévig filózik, akkor is csak tipp az egész... Vágjunk bele és kész... A keleti hegyet megkerülve egy alakot vett észre átvágni az erdő felé. Tesshin? Na... szép... Behúzódott a sziklák mögé, s várt amíg az eltűnik a fák között. Furcsa, mind ketten nyugaton kezdtek, átmentek keletre, majd vissza... Azért nem szeretne még egyszer összefutni vele. Biztos, ami biztos várt még párt percet, mielőtt folytatta az útját. Szerencsére senkivel sem futott össze. Hiába tett meg nagy utat nyílt terepen. Ha valaki ki is szúrta nem mert, vagy nem akart támadni. Addig jó... Nem sok kedve volt meghalni... Ehh... dehát kinek van? Inkább gyilkolnak, nem igaz? Vajon... igaz volt, amit Sayurinak mondtam? Abban a pillanatban annka gondotam, de... tényleg van bennem ennyi tartás? Megrázta a fejét és az útra figyelt. Nem volt kedve gondolkodni.

A két fegyver újra csak egymásnak csapódott, ám egyik fiúban sem tett kárt. Tesshin ismént taktikát váltott. A shurikennel nagyobb károkat tudna okozni… Tudna… de még egyszer sem talált vele. Most sem. Mi a fenétől ilyen ügyes Daisuke?!
A shuriken újra visszatért hozzá, egyenesen a gyomrába. Alig láthatóan megrezdült, de aztán kitépte magából, s újra a fiú felé hajította. Megint nem talált… A francba! Rohadék, meg kell dögölnöd… - A shurikenje megint felé repült… nem is Himenoé… De nem talált. - A karjaimban tartottam Himenot, s mégis a te neved mondta ki… Mért… miért voltál neki ilyen fontos?! Végig… ha… ha te nem léteznél… mindez nem történt volna meg… Dögölj meg Daisuke! Felkapta a csillagot, de az megint mellément. Újra közelharci fegyverekre váltottak, de hosszan csak a fémek összecsattanása hallatszott. Nem beszéltek, csak a harcra koncentráltak, és saját kavargó gondolataikra, még sem tudták megsebezni a másikat. Holott mindkettőjük legnagyobb vágya volt megölni a másikat. A kölcsönös gyűlölettől szinte szikrát vetettek a fémek. Végül Daisukének sikerült odébbtaszítania a bicskát, s Tesshin egyik korábbi shuriken ütötte sebébe vágni a nuncsakuval. A fiú fogát összeszorítva viselte a fájdalmat. Vajon ez csak egy véletlen volt, vagy a fiú tényleg ennyire jó?! Nem lehet… Nem győzheti le! Ő nem! Senki sem, de… Ezt tudná a legkevésbé elviselni… Nem elég, hogy Himeno ezt a kis senkit szerette, még őt is Daisuke öli meg? NEM! Dühödten a fiú mellkasába mélyesztette a bicskát, aki gondolkodás nélkül válaszolt a saját fegyverével. Egy újabb nagy csattanás után aztán Daisuke kétszer egymás után erős ütéseket mért a másik bordáira. Tesshin meglepve hallgatta saját testének furcsa ropogását. Hátralépve előkapott egy shurikent, de érezte, hogy valahogy nem működik a teste, sokkal erőtlenebbül hajította el a csillagot, mint eddig, s Daisuke egy könnyű mozdulattal, gyakorlatilag maga mellől szedte azt össze. Hogy aztán teljes erejéből a fiúba vághassa. Túl ismerős jelenet… Csak most a másik oldalról. Tesshin hátával zuhant a földre, s meglepetten látta, hogy remeg a keze, ahogy kihúzza a mellkasából a fegyvert. Mi történik? Tényleg… vesztett? Nem… Ez nem csak a fizikai harcról szólt. Meg akarta semmisíteni Daisukét, és lényegében már meg is tette. De még a kegyelemdöfés hátra van. Látta, hogy a fiú felé sétál, s valami diadalt várt az arcán, de… inkább csak üres arckifejezést látott maga előtt. Mi van, nem örülsz, hogy megölhetsz?
- Azt hiszed, most legyőztél? – kérdezte Tesshin mosolyogva – Tévedsz. Én győztelek le téged. Már akkor, mikor a haldokló barátnőd, hozzám bújt menedékért. Hozzám, a gyilkosához. Rám gondolt, rám vágyott az utolsó perceiben. Téged pedig gyűlölt.

Olyan diadallal ejtette ki ezeket a szavakat, mintha legalább Daisuke hevert volna magatehetetlenül a földön, s ő állt volna kajánul felette. És valóban nyertesnek érezte magát. Hisz Fujitot megölte. Ichirut is majdnem, ha az a gyáva nem menekül el. Yukit teljesen kicsinálta, szebb nem is lehetett volna. Gyorsan meghalt, egyedül volt, és utolsó pillanataiban azon sírt, hogy jajj-jajj, nincs itt Shinji… Milyen undorító… Himenot pedig… Nem csupán megölte, nem ez a lényeg. Hanem megszerezte, annak ellenére, hogy ő is tudta, hogy az a fiú öleli, aki a gyilkosa. És mégis… visszacsókolt. Kétszer is… És sírt… nem csupán Daisuke miatt, vagy mert haldoklott… Himeno, az enyém vagy örökre! És Midori… Ehh… Pedig Midori nem hülyegyerek… És mégis… ő képtelen volt megölni engem, pedig bizonyára tudnia kellett volna, hogy én megteszem… Csakhogy… nem tette meg. Ezt az egyet mostanáig se értette. Miért? Utánozhatatlanul mámoros érzés volt a lányba mártani a pengét, érezni, ahogy a teste remegve megfeszül a kíntól, látni, ahogy szenved, hogy egy hang se jöjjön ki a torkán… Midori, milyen bájos… Mindig is imádtam a kitartásod… Szegény, buta kislány… Igen, meglepően sokat tudtál rólam, de… Ez csak azt jelenti, hogy még hülyébb vagy… Mert minden ellenére nem öltél meg. Pedig nem érdemlem meg az életet. Élveztem, amit műveltem azzal a két emberrel, akiket a világon a legjobban szeretek… Ez… beteg… tudom. Vajon… mért tettem? Te tudod a választ Midori? Te sokkal több dolgot tudsz rólam, mint én magamról… Bár… bár elmondhatnád… De nem hiszem, hogy látjuk már egymást… Talán… mégis így a legjobb…
Tesshin meglepetten tapasztalta milyen messze járnak a gondolatai. Igyekezett visszatérni a valóságba.

Legyőzni? Nem, ő valóban nem győzött le senkit… mert az a Daisuke, aki most itt állt Tesshin felett, még számára is teljesen ismeretlen volt. Azelőtt sosem… sosem érzett ilyen bosszúvágyat, sosem öntötte el így az indulat, mint mikor most Himenora gondolt, és érte harcolt. De mégis mi végre? Tesshin szavai a naplónál is jobban fájtak, hiszen… pontosan azt mondta, amit nem akart hallani. És valamiért mégis elhitte. Még ha Tesshinnek minden oka meg is volt rá, hogy ilyen álnok hazugságokat szüljön, ahogy mondta… abba beleborzongott. Nem akart a szavak mögé látni, nem akarta elképzelni, ahogy Himeno még az utolsó pillanatban is Tesshint választotta és nem őt… de az nem lehet, hogy gyűlölte… ahhoz túlságosan ismerte Himenot… nem, ebben nem tévedhet! De akkor… miért nem tud mégsem visszavágni…? Miért nem tudja végre elhallgattatni Tesshint…? Újra kezébe vette a nuncsakut.

- Ezen már nem tudsz változtatni - szólalt meg újra Tesshin – Akkor se, ha bosszút állsz, ha megölsz, vagy ha megkínzol – felnevetett – Na mi lesz már?! Gyere, tépd ki a szerveimet! Azt akarod, hogy ezerszer jobban szenvedjek, mint a barátnőd. Tegyél érte!

Ichiro száját harapdálva nézegette a karóráját. Basszus, alig maradt pár perce! Hogy mehetett így el az idő?! És még csak ki sem tudta használni rendesen, de Himeno már valószínűleg így is hülyének nézi. Csak egyet... egyetlen egyet legalább még muszáj, hogy teljes legyen a diadala! Bármily kis rövid időre is szólt... Hiroshi ki fogja nyírni, az tény... de legalább rövid ideig élvezheti majd.
Feltűnően megállt, majd elkezdett kotorászni a táskájában. Valahol itt kell lennie, még jó, hogy eltette akkor! Ez... kész lesz... Most már Hiroshinak is feltűnt az ügyködése és kérdőn nézett felé.
- Mire készülsz, főnök úr?
- Kihasználom a helyzet adta előnyöket - felelte Ichiro, miközben egy furcsa tárgyat nyomott barátja kezébe. - Neked pedig engedelmeskedned kell. Az utolsó parancsom pedig elég találó, ha már úgyis odáig vagy az ékszerekért. És... utána sem moshatod le, legalábbis egy jó ideig. Ez még a parancs része.

Chino elgondolkozva vizsgálgatta a település környékét. Délre nem mehetnek, ott már teljesen be vannak zárva a tiltott zónák miatt. Északra sem lenne tanácsos, mert ott a legnagyobb az esélye, hogy belefutnak valakibe a faluba vezető úton. Kelet... túl nyitott, arra már csak a part van. Akkor... nyugat?
- Mondd, Fumi... ugye jól emlékszem, hogy szeretsz hegyet mászni?
- Ráfoghatjuk, mindenesetre szoktam.
- Akkor itt az ideje, hogy kicsit újra belelendülj.

Daisuke dühösen emelte sújtásra a kezében tartott fegyvert, és nem sok híja volt, hogy újra rácsapjon vele Tesshinre. De mégsem tette. Iszonyodva lépett hátra egy lépést. Nem, nem hagyja jobban felhergelni magát! Már így is eléggé... így is kész van idegileg. És Tesshin még tetézni is próbálja! Nem, még csak az kéne, hogy olyan legyen, mint ő! Már így is messzire ment, teljesen eltávolodott önmagától.
- Nem mindenki élvezi mások kínzását... - felelete fenyegető halkan Tesshinre tekintve. - És tudod, mi a legrosszabb? Nem maga a tudat, hogy megölted, és ezt nem kíméletesen tetted. Nem... a legrosszabb az az egészben, hogy el tudom képzelni, hogy tényleg szeretett téged... mindezek ellenére!
Nem tudta meggátolni kitörését. Észre sem véve, mit tesz, feltámadó dühében Tesshin felé hajította a Himeno naplójából kitépett részt. Elolvassa vagy sem, mit számít? Ő sajnos túlságosan is jól tudja, mi állt benne. Legalább megszabadul a súlyától... még akkor is, ha az Himeno kézírása volt. Túlságosan húzta le a teher.

- Ezt... ugye nem gondolod komolyan? - próbált hátrálni az elszántan közeledő Ichirotól Hiroshi. - Késik az órád, hallod? Már rég lejárt a két óra!
- Nemmmm, sajnos nagyon is jól jár. Ne félj, nem fog fájni. Ha esetleg harcra kerül a sor, legalább röhögve menekül majd előled az ellenfél... főként, ha fiú az illető.
Ekkor jutott eszébe, hogy Himeno még mindig a társaságukat élvezi.
- Bocsásson meg, drága hölgy - utánozta Hiroshi korábbi stílusát. - De az elkövetkező pár percben ritka randa látványban lesz része, mely személyes kis bosszúm utolsó gyöngyszemét képezi.
Na látod, Hiroshi, nekem is megy ez, ha nagyon megerőltetem magam! De most! Most már nem menekülsz!

Pár perc múlva elégedetten figyelte Hiroshi megkínzott arckifejezését.
- És ilyenkor nincs nálam fényképezőgép... - vigyorgott kajánul. - Ha nem ismernélek, talán még rád is izgulnék, de így...
- Fogd be!
- Ja igen, épp most telt le a két óra. De az utolsó parancs értelmében egy darabig még így kell maradnod. Nagyon jól áll neked az a piros árnyalat.
Hiroshi arca a piros és rózsaszín megannyi árnyalatában pompázott, ahogy Ichiro mesteri mozdulatokkal kipingálta a nála lévő sminkkészlettel. Eredetileg akkora szánta, ha valamilyen csoda folytán Hiroshi előbb alszik el nála a kiránduláson, de így sokkal szórakoztatóbb volt, hogy a másik tudatában volt a körülötte történteknek. Valószínűleg számíthat némi megtorlásra, nem is kevésre... de ezért a látványért már megérte! Még jó, hogy Hiroshi bosszúból nem pingálhatja ki őt is, gondoskodott róla, hogy elég vastagon legyen barátja arcán az a bizonyos festékréteg, így nem sok maradt már a tégelyben.
- Kéne neked valami művésznév is... - szemlélte elgondolkodva mesterművét. - Olyan Donna Hiroshi-féle, vagy valami hasonló...
- Én a helyedben nem tetézném tovább... - Hiroshi arcáról lehervadt megszokott mosolya. - Immár ismét én vagyok a főnök...

- Igen… tudom, hogy szeretett… - meglepve tapasztalta, hogy nehezedik kiejtenie a szavakat. Máris… haldoklik? – Különben mért csókolt volna meg?
A lap után nyúlt, s ettől elviselhetetlen fájdalom szúrt a mellkasába. De nem… ha Midori is kibírta szótlanul, ő sem ordít… Nem lehet gyengébb egy lánynál…
- Ez meg… mi a franc? – nézett elkerekedett szemekkel a rózsaszín betűkre. Himeno… írása? Igen… hiszen… akaratlanul is a hátizsákja felé tekintett. Ez lenne a hiányzó lap? Mohón vetette bele magát. Minden, ami valamiképp Himenohoz kapcsolódik… Szüksége volt rá… Lassan, s nehezen haladt vele, holott a lány gyönyörű betűkkel írt. Mégis összemosódtak előtte a szavak… Nem… végig kell olvasnia… Tudnia kell… Minden erejével arra koncentrált, hogy lássa a szavakat.
Az oldal valahogy semmi új információt nem tartalmazott számára, mindet sejtette, de… ezt Himeno tollából olvasni… Remegve eresztette le a lapot tartó kezét.
Valami furcsa oknál fogva hirtelen úgy érezte magyarázkodnia kéne. Daisuke azt hiszi kihasználta a lány érzéseit, holott… ez nem teljesen igaz… Akkor volt egyedül őszinte Himenoval, mikor magához ölelte… Csakhogy… ha ezt most elmondaná…
Érezte, hogy már minden kis mozdulat nehezére esik. Mégis folytatta a beszédet:
- Tudni akarod, hol van a holtteste?
Furcsa, hogy ezt mindenképp el akarta mondani. Azért, mert tudta, hogy Himeno örülne neki, hogy Daisuke odamegy hozzá elbúcsúzni… Hát mégiscsak legyőzte őt valaki. Nem Daisuke, hanem a lány, akit ő ölt meg. Mindketten legyőzték egymást… Különös. Olyan jó lett volna mégegyszer érezni a lány puha bőrét! Lehunyta a szemét, hogy még utoljára maga elé tudja idézni az arcát. Erős fájdalmat érzett belehasítani a gyomrába, s vért köhögött fel. Vajon a sebei fájnak, vagy…?
- A szentélyben van – mondta ki gyorsan, mielőtt már nem bírna többé megszólalni. Ha ő már nem is tud, odamenni a lányhoz bocsánatot kérni, legalább Daisuke…
Azt hitte, amikor jókisfiút játszott, színészkedett, s itt megkönnyebbült tőle, hogy végre nem kell, de… most döbbent csak rá, hogy ez is csupán színjáték volt. Milyen ő akkor igazából? Úgy fog meghalni, hogy nem tudja meg ki is volt ő… Hamarosan… Érezte, hogy rohamosan gyengül, már alig érzett valamit a körülötte levő világból. Mennyire erős volt Himeno! Ő még hosszú perceket élt valószínűleg ugyanilyen erős fájdalmakkal…
Megremegett a teste, de ennek ő már nem volt tudatában.
- Nem ölt volna meg – gondolta. Nem tudta mióta, de egy ideje már tudta ezt - Bocsáss meg, Himeno! Remélem, eljut hozzád valahogy ez… mert… mi már nem fogunk többet találkozni. Te a mennyben vagy, én a pokolba fogok kerülni… - Az égre emelte a tekintetét, s finom mosoly jelent meg az arcán. Mint, mikor a lány illatos haját simogatta. Kedves, szelíd mosoly. Így halt meg Torano Tesshin, tudva, hogy végül mégiscsak ráébredt, mit jelent szeretni valakit.

[Maradt 26 fő.]

Himeno igyekezett keze mögé rejteni az arcát, de szinte fulladozott a nevetéstől. A végeredmény... túl jól sikerült... Hogy jut eszébe ennek a kettőnek... hogy lehetnek ilyen barmok? Ez kész! Lezuttyant a földre, s a hasát fogva kacagott.
- Hiroshi-chan, igazán szexi vagy...
A fiú arckifejezését látva, meg kellett támaszkodnia, hogy ne dőljön ki végképp. Sokáig tartott míg össze tudta szedni annyira magát, hogy a nevetéstől előtörő könnyeket ki tudja törölgetni a szeméből.

Midori tétován indult meg délnyugat felé. A két fiú egyenesen délnek tűntek el, és... nem állt készen rá, hogy újra összefusson Tesshinnel. Rettegett. Mindenképp meg akarta beszélni a dolgokat, nem adta fel a reményt, ha kell, ha semmi esélye, akkor meghal... de... Még nem most. Tudta, hogy más lehetőség nincs. Számára nincs. Vagy rendbehozza a dolgokat Tesshinnel, vagy... vállalja a halált... Képtelen lenne tovább élni a tudattal, hogy... túlzottan szerette ahhoz. Nem, nem lehet ennyire... senki... Egész életében, végig... Tesshin tényleg ezt gondolja róla? És... ami még rosszabb... tényleg ennyire nem jelent neki semmit?
Gondterhelten botorkált a fák közt. Gyenge lábai alig bírták el. Hova is tart tulajdonképpen? Ha így halad, mindjárt ki ér az erdőből... Hol lehet most? A szentély magasságában? Mindjárt hat óra... Hogy rohan az idő... Vajon...? Hányan maradtak még?

Hmmm... egész szép estének nézünk elébe, pedig nemrég még esőt mondtak. Ennyit az időjárás jelentések megbízhatóságáról, sosem akkor történik az, amit mondanak amikorra mondják. Na de végül is mindegy, ő így is úgy is megússza szárazon. Szárazon, hmm... nos, igen. Az elmúlt hat óra alatt mintha kissé visszafogták volna magukat kis védencei. Négy halott... ismét romlik a teljesítmény. Viszont egyesek felettébb szeretnek fojtogatni... vagyis inkább csak szerettek. Kár, már egészen a szívébe zárta a srácot, habár azok a fuldokló hangok már kezdték kissé idegesíteni - főként mert legtöbbször épp valamit evett, mikor meghallotta őket. Mikor először ütötte meg a fülét, majdnem kiköpte a kaját! Hiába, még az ő gyomrának is kell néha egy kis idő, hogy hozzászokjon az ilyenekhez. Azelőtt olyan rég hallott utoljára fuldoklást...
Na de elég ebből, hisz nemsokára hatot ütaz óra! A végén még el fog késni saját kedvenc kis egyszemélyes produkciójáról.