5. - Lelkek próbája

Akihito elmosolyodott a lány bátortalan kérésére. Nem pirult el, de érezte, hogy a szíve őrülten vadul kalapál. A lány szájához ért, s először csak finoman játszott az ajkaival, majd egyre vadabbak lettek, h végül talán a világ legszenvedélyesebb csókjában forrjanak össze. Számukra legalábbis biztos az volt. Borzasztóan jó volt, a fiú boldog volt, hogy mindez megtörtént, így történt és... mindenért hálás volt. Mardosta emiatt a bűntudat, de... örült, hogy csak itt fekszenek, és ilyen közel tudhatja magához szerelmét. Aki viszontszereti. Valahogy az a tudat sem tudta kitörölni boldogságát, hogy körülöttük hullanak az osztálytársaik, hogy már miattuk is többen halottak, az sem, hogy talán nem is olyan messze, egy osztálytársuk hörögve kap az utolsó lélegzeteiért... Majd eljön az az idő is, amikor ők fognak így szenvedni, de most... Most még boldogok lehetnek. Nem érdekelte, hogy megérdemlik-e. Az sem, hogy mások talán tisztábbak, ezerszer érdemesebbek a túlélésre... Egy furcsa gondolat merült fel benne, s rohamosan kezdett elhatározássá szilárdulni. Ki fogja juttatni innen a lányt. Akárhogy, akárhányak élete árán! Olyan jó így lenni. Kinek lenne joga ezt elvenni tőlük?!

Korábbi logikáját követve Daisuke nagy ívben kerülte ki a fát, és ahelyett, hogy az előtte magasodó hegyek felé folytatta volna útját, már korábban dél felé fordult, az erdő irányába. Basszus, rohadt nagy ez az erdő... hogy találja majd meg itt, amit keres? Legalább megpróbálja, hátha talál valamit... vagy inkább valakit.

Kenta, míg Midori és Kaori beszélgettek, és kicsit már oldódott a feszültsége a pillanatnyi nyugalom miatt, igyekezett körbenézni. Bár az előző csúcson megélt kudarcuk miatt már nem nagyon reménykedett. És... Elsőre tényleg semmit sem látott. Itt nem lehetnek gépek... Semmi fedett rész... Mért is nem a toronyban kezdték? Az az egyetlen logikus hely. Mi a francnak ajánlott fel ilyen hülye lehetőséget... Vajon? Hányan fekszenek holtan a baromsága miatt? Hosszú órákat vesztegettek el emiatt, de... Haruka talán emiatt a döntés miatt él még, és Midori... talán ő is... Nem szabad azon rágódnia, mi lett volna, ha... Elmélkedéséből Midori zökkentette ki:
- Na, akkor... Akkor minden oké, ugye? Nem fogtok egymásnak esni... - félig kérdőn mondta, félig megállapításként, határeset volt. Tekintetét először Kentán és Tatsuyán futtatta végig, aztán Natsukira nézett.
- Részemről nincs értelme - mosolygott az utóbbi - Na és mi járatban erre?
- Áh, én már rohanok is tovább - közölte Midori - Örülök, hogy összefutottunk - mondta elsősorban Natsukiéknak címezve - De most már ideje másokat is felkeresnem, a fele osztályt még nem is láttam...
Megigazította vállán a táskáját, és mint aki a világ legtermészetesebb kijelentését tette az imént, elindult volna lefelé, csakhogy Kenta pont úgy reagált, ahogy várta.
- Micsoda?! Midori... - elhülve nézett a lányra - Csak úgy... lelépsz?
- Már úgyis idegesítettelek... - mondta mosolyogva - És ti annyira lassúak vagytok... Szeretnék még kicsit felfedezni... Úgyis találkozunk még...
- Midori... - nyögte reménytelenül a fiú, tudva előre, hogy nem állíthatja meg. Határozott volt, mint mindig - Nem jó ötlet egyedül mászkálnod...
- Ez akkor bezzeg nem zavart, mikor kötszerért szalasztottatok el...
A fiú nem válaszolt. Akkor még nem bízott meg a lányban, de azóta... Midori elégedetten elmosolyodott.
- Akkor hát... Bye-bye mindenki, vigyázzatok magatokra! - intett mosolyogva.
- Várj! - szólt rá a fiú, s lekapva a zsákot a hátáról kutorászni kezdett. Midori érdeklődve figyelte, ahogy letépi az osztálynévsort tartalmazó lap sarkát, s egy mondatot firkant rá. Szó nélkül átnyújtotta a lánynak. Az átfutotta a szavakat, s mosolyogva bólintott. Kaori értetlenül figyelte a jelenetet. Midori tényleg... tiszta lökött. Még itt is. Hogy élheti így túl? De a lány már ment is lefelé, sietős, ruganyos léptekkel. Még egy utolsó mosolyt küldött Haruka felé, aztán eltűnt a szemük elől.

- Hát... úgy néz ki, megint elment... - ráncolta a homlokát Tatsuya. - Egyszer feltűnik, azután megy is tovább... mit forgathat a fejében?
Harukára pillantott, akinek arcán halvány mosoly jelent meg, mint aki igazán nem is lepődött meg az imént történteken.
- Te... te tudsz valamit... - húzta fel a szemöldökét a fiú.
- Én? - kérdezte a lány.
- Nem is én... de úgy látom, nem nagyon akarod részletezni... mindegy, hagyjuk...
Haruka kérdőn nézett Tatsura, de utána vállat rántott. Ki mondta, hogy nem akarja részletezni? Mindegy, akkor inkább tényleg nem szól hozzá... Midori úgysem nagyon mondta, hogy reklámozza, amire készül, bár... végülis azt sem mondta, hogy ne mondja el... Nem, amíg nem muszáj, addig tényleg nem fűz hozzá semmit sem.

Yuuka érdeklődve lesett ide-oda. Először ugye feltűnt az újabb csapat, azután Midori beszélt Kaorival, most meg Midori el is ment? És ez a másik csapat? Mit akarhatnak vajon itt? A fiúk elvileg jóban voltak Benawival, akkor tehát nincs mitől tartani. Mégis... olyan furcsa volt, hogy hirtelen ilyen sokan lettek.

Hiroshi végül mégsem bírta ki és közbeszólt.
- Már megbocsáss, főnök, de Himeno az előbb mondta, hogy lényegében nem tart sehova.
- Jól van, hallottam én! Csak... mindegy! - Ichiro kissé hülyén érezte magát. Így visszagondolva... basszus, tényleg az előbb mondta! Lehet, hogy mégsem jó főnök? Neeeem, olyan nincs! Csak kicsit... ideges, ennyi... Az utolsó, akivel itt a szigeten találkozott, az rögtön a bejáratnál volt Sasame. Azóta viszont Hiroshin kívül nem látott senki, pusztán a neveket hallotta a bemondóból. Most sem nagyon tudta, mit kezdjen a lánnyal. Ajánlja fel, hogy maradjon velük? Küldje el? Vagy... nem, nem fogja így egyszerűen lelőni! Talán az első lesz a helyes, mégiscsak egy lány...
- De most, hogy összefutottál velünk... - folytatta, miközben kereste a szavakat. - Most azért mégiscsak megváltozott ez az elképzelésed, nem? Mihez kezdenél most?

Himeno hallgatott. Nem tudta mit mondhatna. Azt se tudta mit gondolt. Így egyedül... egy jobb fegyverrel már boldogabb lett volna, de... Maga sem tudta mit akar csinálni, így hogy dönthetné el, hogy megmondhatja-e az igazat a fiúknak?
- Én... Nem is tudom... - nyögte ki végül. Hát... mégis őszinte volt, mindegy - Nincs semmi értelmes fegyverem, szóval... Azt hiszem már nem sokáig húznám egyedül... - Ichirora nézett - Hülyeség ezt így bevallanom, de... Mivel neked meg egy gépfegyvered van... így se, úgy se lenne esélyem, ha úgy döntenél, megtámadsz, nem? Szóval... Ti mit csináltok? Ezekkel a cuccokkal tuti nyerő pozíciótok van, de... akartok élni vele? Vagy már meg is tettétek?
Csak úgy kicsúsztak a szavak a száján. Nem sokat gondolkodott. Igen, játszani kéne, harcolni, ezt ő magais így gondolta, de... Nem bírta a gyomra a tényt, amivel ez járna. És dönteni is képtelen volt. Nem akart. Talán... a fiúk majd megadják helyette a választ. Így legalább nem az ő lelkét terhelné... Mert mindegy mit döntene, a túlélés vagy a biztos halál mellett... lelkiismeretfurdalása lenne. Hogy ilyen könnyen feladta az életét vagy pont... pont ellenkezőleg... Egyik se jó döntés. De van harmadik? Ezek ketten együtt vannak, akkor... Egymást is meg tervezik ölni?
- Ti barátok vagytok, igaz? - kérdezte végül - Képesek lennétek megölni egymást? - tekintetében talán volt egy minimális fájdalom is, de... leginkább kíváncsiság. Nem az a pajkos, mint Midoriéban inkább valamiféle határozatlan, segélykérő.

Nami lassan kibontakozott Nobu öleléséből.
- Menjünk tovább... - mondta halkan. A fiú hosszan ránézett, aztán bólintott. A lányt tényleg csak a harc tüze hajtja... Ő maga vágyott valami... valami megnevezhetetlenre, de... Hiába kereste magában, vagy a lányban, nem találta meg mi lehet az. Akkor csak... Folytassák, amit elkezdtek. Nem kell ok, nem kell indíték vagy bármi racionalitás. Eddig minden annyira élvezetes volt, de most... ahogy elkezdett töprengeni, mindent sötét színben látott. Elég ebből! Hamarabb, mint hinné meg fog halni, vagy... a saját kezével öli meg, akiért ezekben a pillanatokban él... Hogy melyik a rosszabb nem tudta... De... bármit is tesz, ezen nem változtathat, akkor tehát... Élvezzék ki a maradék kínzón kevés időt. Felálltak, s visszasétáltak az elágazáshoz.
- Csak Ön után, hölgyem - felelte Nami kérdő tekintetére.

Ichiro összenézett Hiroshival. Hát már megint itt tartanak, amire legkevésbé akartak gondolni...
- Egymást? - húzódott szomorkás mosolyra Hiroshi szája. - Akármilyen hülye is... nem hiszem, hogy megtenném.
Ichiro kivételesen nem szólt vissza, csak komolyan meredt Hiroshira. És ő? Ő mit tenne? Képes lenne rá? Valószínűleg nem, de... mi más kiút lehet? Hagyják magukat leöletni mással? Egyik sem túl szimpatikus lehetőség... eddig olyan jól elvoltak itt, távol mindenkitől, mintha csak órák után pihengettek volna. Ha Hiroshi így áll hozzá, akkor viszont ő sem tehet másként. Valamit ki kell találniuk. Elszakította a tekintetét Hiroshiétól és újra Himenora nézett.
- Nem... még nem használtuk őket. De... személy szerint én csak vészhelyzet idejére tartogatnám...
- Eddig csak... - vette át a szót Hiroshi. - Csak úgy voltunk, lényegében. Nem keltettünk feltűnést, és nem kerestünk senkit sem. De... ha gondolod, velünk tarthatsz, bár azt nem igazán tudom, mihez kezdünk ezután.

Sayurit zavarba hozta Ichiru közelsége, óvatosan, nem durván eltaszítva őt, kibontakozott az ölelésből.
- Miért segítettél rajtam? - kérdezte a fiút - Vetélytárs vagyok, mi több ellenség.
A fiú megrázta a fejét.
- Nem hagyhattam, hogy ilyen brutális módon halj meg! Nem tudom még, mit akarok kezdeni, de... Ilyen halált senki sem érdemel... Ez a srác egy pszichopata, komolyan... Nem hiszem el, hogy egy osztályba jártunk.
- Most nem gondolhatsz ilyenekre, Ichiru! - csattant fel dühösen a lány - Ha jóindulatból segítesz valakin, azzal rontod a saját túlélési esélyeid!
A fiú meghökkent a lány kitörésén.
- Tudom... - mondta halkan, s lehajtotta a fejét - De én képtelen vagyok... Ha... - ökölbe szorította a kezét és felnézett a lányra. Ez volt az a pillanat, amikor végre elhatározásra jutott, s valahogy megkönnyebbült ettől. Tudni, hogy mit akarsz csinálni, jelenti ez akár a halált is... Jó érzés. - Ez a játék döntésre kényszerít bennünket. Hogy az életünk fontosabb, vagy az elveink, és én... inkább az elveim választom! Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, de igen, vállalom a halált, ha ennek így kell történnie. És abban a tudatban fogok meghalni, hogy nem árultam el saját magam. Hát ezért, ezért segítettem neked. Kinevethetsz, tessék csak!
Sayurinak nem volt nevethetnékje. Elszégyenlte magát a fiú szavaira. Feladni az életed... hogy békében távozhass erről a világról? Ez... nagyon nemesnek, hangzik, de... Akkor valaki olyan fogja megnyerni a játékot, aki nem érdemli meg, nem? Vagy... nem, nem is ez a lényeg, Ichirunek igaza van. Nem az a lényeg, ki fog nyerni, hanem, hogy saját magunkat legalább ne csapjuk be...
- Köszönöm - suttogta halkan - Nem csak az életemet mentetted meg...
Ichiru szótlanul bámult maga elé. Felelni akart valamit a lány szavaira, de túlzottan zavarbahozták és mielőtt még kitalálhatott volna valami értelmeset, az megrázkódott, s újra köhögni kezdett. Ijedten kapott az összegörnyedő lány felé, ám ugyanebben a pillanatban megint hangot halott a fák felől. Első gondolata az volt, hogy Tesshin tért vissza, ám a tekintete egy egészen más emberrel találkozott. Azzal az osztálytársáéval, akivel a legkevésbé szeretett volna találkozni. Shinji határozott léptekkel sietett feléjük, s Ichiru megint harcra készen pattant fel, előrántva kését.

Ajkaik csak hosszú idő után váltak el egymástól, Ami pedig akaratlanul is összehasonlította ezt a csókot az előzővel. Ha felül lehetne írni az emlékeket, biztosan ilyen első csókot szeretett volna magának. Ilyen gyengéd, mégis szenvedélyes csókot, ami azért másodiknak sem volt rossz. Bárcsak örökre így maradhatnának... távol mindentől és mindenkitől, csak ők ketten. Létezhet számukra menedék itt, a szigeten? Ahova félrehúzódhatnának mindenki elől, hogy ne is kelljen tovább részt venniük ebben a szörnyű játékban! Némán feküdt Akihiton, miközben a fejét a fiú mellkasán nyugtatta. Örökre meg akarta őrizni ezt a pillanatot.

Himeno hosszan fontolgatta az ajánlatot. Mintha két énje viaskodott volna benne. Nem az volt a probléma, hogy nem bízott volna a két fiúban, hogy bármikor hátbatámadhatják... Inkább azt nem tudta eldönteni, amit már egyszer megvívott magában Kaorit követve. De... azóta sincs jó fegyvere... Ráér még egyedül bóklászni, miután szerzett egy szép kis kardot.
- Köszönöm - mondta végül a két fiúra nézve - Azt hiszem élnék a lehetőséggel, legalábbis egy darabig. Aztán... nem tudom... Talán majd lelépek, de... Nem fogok visszaélni a bizalmatokkal... Nem mintha... lenne rá lehetőségem - tette hozzzá savanyú mosollyal. Végre rávette magát, hogy feltápászkodjon a földről, s lesöpörte ruhájáról a rátapadt fűszálakat. Elhúzta a száját, ahogy észrevette, hogy pár befogta a szoknyáját. Fura... Ezek a régi dolgok, minthogy néz ki kultúráltan, legyél tiszta... Most... annyira nem kéne, hogy zavarják. Mikor az élete a tét, mégis... Lehet kiölni órák leforgása alatt egy élet berögzött szokásait? Elveket, amit beléd neveltek?

Kazushige értetlenül vakargatta a fejét, miközben a térképet böngészte. De most mégis... mi van? Itt kéne lennie... Tanácstalanul lépkedett tovább a térképen látott házat keresve, és elég sok idejébe került, mire végre észrevette. Basszus, itt sem szeretne lakni... olyan elzárt. De legalább megvan, már rettentő szomjas volt. Na, még oda is oda kell mászni, teljesen ki fognak készülni az ízületei. Hiába, nem volt egy sportos típus.

Benawi végre megtörte hosszas hallgatását:
- Szóval mit is csináltok errefelé? - tért vissza Natsuki kérdésére, mely elől Midori kitért, vagy pont kimentette a csapatot. Kenta elgondolkodva nézte a fiút. Benne megbízna, mint ezt már az előbb is végiggondolta, de... Nem, mondhat akármit is Midori, csakis a saját megérzéseire fog hallgatni. Benawi ide vagy oda, Natsuki előtt nem árulja el magukat. Legalábbis nem teljesen, de... Valamit muszáj mondania, valami olyat, mellyel azért jelzi a szándékaik barátja felé.
- Kiutat keresünk. Jól látom, hogy ti sem szálltatok be a játékba?
Benawi elmosolyodott:
- Még szép... Én, mint aki ugrál a kormány agymenéseire? Remélem, ezt még viccből sem gondoltad.
Kenta elmosolyodott. Na igen... A részleteket nem tudta pontosan, de... Ichiru és Benawi már korábban is messzire elmentek... Most pedig semmi okuk nincs rá, hogy ne lépjék túl azt a bizonyos határt. Bár ne lenne itt Natsuki!
- Na és Ichirut hova tetted? - kérdezte Kenta. Benawi elkomorult:
- Még nem is láttam őt... Remélem rendben van... Van már valami tervetek? Próbáltam agyalni a dolgokon, de... - lehajtotta a fejét, s a sebét vizslatta - Most nem vagyok formában...
Kenta csak most vette észre a vastag kötést, mely még így is átvérzett. Aztán eszébe jutottak Kaori korábbi szavai. Szóval Natsuki mentette meg Soranotól? Elhiheti ezt?
- Van valami... - valotta be végül Tatsuyára sandítva - De... Túl kockázatos lenne... Csak olyanokat, akarok beavatni, akiben maximálisan megbízom, és... Te is tudod, hogy most nem rád célzok.
Natsuki megvetően felmordult. Kenta a lány felé fordult.
- Azt mondod, hogy nem bántanád őket, igaz?
- Én nem mondtam ilyet - közölte furcsa mosollyal Natsuki, ami megrémítette Kentát - Ennek ellenére, nem, nem bántanám. Nem érdemlik meg.
- Akkor az sem zavar, ha Benawi... - ránézett, s aztán hozzátett még egy nevet - és Yuuka most velünk tart? Gond nélkül elengedtek bennünket?
Kaori idegesen toppantott. Ezeknek van egy ötletük... itt egy esély a közös szökésre, de őket kettejüket nem vennék be? Ők szépen lelépnek, Natsukit meg őt meg hagyná itt megögleni?! Rohadék! Érezte, hogy Natsuki a vállára teszi a kezét.
- Tegyétek, amit jónak láttok. Nem akadályozlak meg benne. De... Boldogabb lennék, ha Kaorit is vinnétek...
Benawi meglepetten nézett a lányra. Nem is zavarja, hogy Kenta cserben hagyná? Miért ilyen Natsuki? Mért csak rájuk gondol, magára mért nem?! Eszébe jutott, amit Kuroshiról mondott korábban, s lélekben beleremegett. Nem, ő nem akarta magára hagyni a lányt! Hisz megmentette az életüket! Milyen ember lenne, ha most...? De... Yuuka miatt... menniük kell... Yuukának ki kell jutnia innen, ő pedig néllküle - Benawi nélkül - egy lépést se tenne. Ebben biztos volt. Most az egyszer bánta, hogy a lány ennyire ragaszkodik hozzá. Mindeddig melegséggel töltötte el a gondolat, mégha a lánynak nem is volt oka erre... Most viszont féltette.
- Akkor hát... - folytatta Kenta - Ne pazaroljuk az időt! - nézett Benawiékra.

Hiroshi bólintott, és most már teljesen leengedte a fegyverét. Remélte, hogy nem gondolja rosszul és Himeno most tényleg nem fordul ellenük. Bár... ha mégis kiderülne, hogy van valami fegyvere és orvul rájuk támadna... legalább vége lenne, és nem kéne azon tipródniuk, mihez kezdjenek. Nem kéne ölniük, és legfőképpen nem kéne egymás ellen fordulniuk. Talán könnyebb lenne... de mégis hajtotta az élni akarás! A francba már! Úgy meg akarta mutatni ennek a rohadt kormánynak, hogy nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, de mégis hogy lehetne ezt? Végülis magánál tartotta a puskát... Mi számít szembeszállásnak? Ha eldobta volna a fegyvert és szitává löveti mondjuk magát, vagy ha megpróbál valamit tényleg tenni? De hogy, lője szét az iskolát biztos távolból? Persze, a következő pillanatban meg robbanna is ez a szar a nyakában... Felsóhajtott, majd Ichiro felé fordult.
- Hát jó, főnök, bővültünk egy újabb csapattárssal. A döntés még az ön kezében van.
Ichiro hallhatóan nyelt egyet.

Tesshin nem sok időt vesztegetett újonnan szerzett sebei ellátására, s jól megérdemelt cigijét már út közben szívta el. Nem tudta merre megy, csak a düh hajtotta. Két ember, aki már kétszer is meglógott előle, a picsába már!
- Akárki is lesz a következő, akivel összefutok, nem ússza meg élve, erre megesküszöm! Legyen az akárki! Kitépem a beleit...

Tatsuya kissé elkedvetlenedett. Ezek szerint Kenta tényleg nem tud bárkiben megbízni, és... talán ez a helyesebb hozzáállás - legalábbis az életben maradás szempontjából biztosan. De mégis... nem az a céljuk, hogy minél több embert kivigyenek? Akkor viszont Natsuki még simán beletartozhat ebbe a kategóriába, nem? Mégis Kenta a vezér, ő tudja, mit kell tenniük, így övé kell legyen a döntés. A szíve mélyén mégis ellenezte. Azután... eszébe jutott Kohei. Ha nem találkoznak... lehet, hogy őrá is úgy gondolt volna, mint akit ki kell juttatni innen... na igen, nem valami jó emberismerő, igaz?
Yuuka is értetlenül nézett Kentára. De miért? Miért lehet ilyen könnyen ítélkezni arról, hogy ki érdemli meg a lehetőséget és ki nem? Hisz mégiscsak Natsukinak köszönhetik, hogy még itt vannak! Benawira lesett, aki még valamilyen szinten hathatott Kentára. Vajon tesz majd valamit? Egyáltalán tehet? Nem tudta, milyen, ha Kenta egyszer elhatároz valamit, de azért mindenki meggyőzhető, nem? Nem?

Midori boldogan forgatta a kezében saijait. Jól esett újra szabadnak lennie. Nem csak Kentának ment ő az agyára, hanem fordítva is... Az a srác, komolyan... Tekintete a kezében tartott lapra tévedt: "A toronyban várunk!" Kenta... Összehajtotta a kezében tartott lapot, s zsebrerakta. Túl könnyen elengedte... Legalább egy kicsit veszekdehetett volna vele. Lehülyézhette volna, vagy a szemébe vághatta volna, hogy nem is akarja látni, hogy egy cseppet sem fog hiányozni... Vajon mire gondolt a fiú? Azt hitte kiismerte, de... Azért gondolatolvasóvá még nem vált... Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva égette a kíváncsiság. Megszaporázta lépteit, hogy mihamarabb leérjen a hegyről. Hamar maga mögött hagyta az erdőt. Sokkal gyorsabban haladt így a fiúk nélkül... na igen... De most vajon... Kinek az ölében pihenhet meg miután kiszaladgálta magát? Na vegyük végig milyen helyes fiúk vannak még, akikkel nem futott össze... Á! Épp szembe jön az egyik! Akaratlanul is elmosolyodott, de aztán... Valami megállásra késztette. Sose gondolta volna, hogy valami így elbizonytalaníthatja a lépteit, de... Nobu és Nami együtt?! Mi a...
Nami mosolyogva érintette meg a fiú karját maga előtt látva a lányt. Nobu szinte érezte, hogy izzik a lány keze a várakozástól. Olyannyira vágyott már egy kis csete-patéra, hogy színészkedni sem próbált, jobb kezében, már várakozón lengette a lándzsát, szeme pedig csillogva tapadt a saikra. Nocsak Nami, új szerelmet találtál, rajtam kívül? Sosem látott még ilyen vágyakozó arckifejezést a lányon.

- Tévedsz Natsukival kapcsolatban - mondta nyugodt hangon Benawi - Megmentette az életem. És Yuukáét is. Nem hagyhatom cserben!
Kenta a fejét rázta:
- Ha tévedsz, senkit sem tudok megmenteni. Majd... ha már halad a dolog, átgondolom még egyszer, de míg nem biztosítottam be magunk...
- De addig akár meg is halhat! Főleg, ha egyeüdl hagyjuk!
Kenta nem válaszolt. Benawi döbbenten nézett a fiúra. Miért ilyen makacs, még neki sem hisz?! Segítségkérően nézett Yuukára. Mit tegyünk? Hagyjuk itt őket? Kaori hangja szelte át a csendet.
- Nem tudom, bennem jobban bíztok-e, mint Natsukiban - mondta Kentáéknak - De, ha ő nem mehet, én sem fogok! Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy én gyáván elmenekültem, ő pedig meghalt... Meg egyébként sem bízom olyan emberekben, akik ok nélküli vádasokodással halálra ítélnek másokat - dacosan rázta meg hozzú haját, s már-már gyűlölködve nézett előre.
Benawit nem sok választotta el attól, hogy elmosolyodjon Kaori heves kitörésére. Talán egyedül volt ezzel, de őt meghatotta az ötösfogatnak ez az új ismeretlen oldala, de... érthető, ha a többieknek ez még negatívan csapódik le, míg neki... Még meggyőzőbb. Még mindig viaskodott. Legyen bármi is, neki Yuuka mellett a helye, ezt tudta egyedül, de... ez hol van? Natsukiék mellett, vagy a régi barátaival? Francba ez a helyzet... De... még később is csatlakozhatnak ezek szerint... Ha lesz később. Szíve szerint maradt volna, de ezzel nem csak a saját életét tenné kockára, hanem Yuukáét is. Kénytelen lesz a jóérzése ellen dönteni... Ha választania kell, hogy Yuukát árulja el vagy Natsukit... Nem lehet jó döntést hozni, de már nyilván tudta a választ... Mégis képtelen volt kimondani. Már előre gyűlölte magát.

Tatsuya egy ideig küzdött magában, hogy közbeszóljon-e, de nem jutott eszébe semmilyen épeszű érv, így inkább hallgatott. Viszont ha Kenta ennyire menni akar, akkor ez a hely sem jó. A francba! Most el kell majd mászniuk egészen a toronyig, még ez is. Ráadásul elég nyílt terep... Ez is az ő hibája. Ha akkor az elején jól dönt, már rég ott lennének céljuknál. Viszont Haruka nem lenne itt velük... talán mégis jól döntött bizonyos szempontból.

Yuuka nem csalódott, mikor Benawi Natsuki védelmére kelt. Talán mégiscsak sikerül meggyőznie Kentát, bár... nagyon nem úgy tűnt. Most tényleg hagyják itt őket sorsukra, mintha mi sem történt volna, és menjenek el? De hát... az akár felérhet egy árulással is, nem? Árulja el azt, akinek az életét köszönheti? Akiben már egész jól kezdett megbízni? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kéne választani... és milyen kár, hogy mégis muszáj.

Ichiro próbált határozottnak tűnni, és csak remélte, hogy sikerült elérnie a kívánt hatást.
- Hát legyen. Viszont a döntésem előtt... szükségem lenne némi információra. Mondd csak, Himeno... mit tudsz a szigetről? Úgy értem, merre voltál, esetleg kikkel találkoztál...? Egyenlőre semmiképp sem akarnék balhét.
Hiroshi elismerően nézett társára. Nem is rossz, ez néha még gondolkodni is tud. Persze, hisz a csokira is hogy emlékezett. Legközelebb emlékeztetnie kell magát, hogy Ichiro talán értelmesebb, mint amilyennek látszik.

- Most még nem jöhetnek Natsukiék - jelentette ki határozottan Kenta - hangsúlyozom most még...
Benawi szomorúan felsóhajtott.
- Akkor hát... - Natsukira emelte a tekintetét.
- Semmi baj - vágott közbe a lány - Menjetek! Bírni fogod a gyaloglást Benawi? - tette hozzá azért aggódva. A fiú elmosolyodott.
- Úgy látom Tatsuya is le van sérülve. Nem hiszem, hogy ez lenne az, ami gondot jelent, de... - Yuukára nézett - Nem ez az okom, hogy maradok.
Kenta megdöbbenve nézett a fiúra. Mit csinál?! Benawi óvatosan odébbtolta magától a lányt.
- Menj! Biztonságban akarlak tudni! - ellentmondást nem tűrően nézett rá - Még találkozunk!
Vagy ha mégsem... Akkor jobb, ha nem vagy itt, mikor meghalok... Ennek így kell lennie... Nagyon szerettelek Yuuka, remélem tudod. Az okával... egyáltalán nem vagyok tisztában, de... Rámosolygott a lányra. Neked mindenképp ki kell jutnod! Így lesz a legjobb... Ha most elválunk...

- Először a hegyre mentem - kezdett bele Himeno - Ott most már csak... Natsuki, Kaori, Yuuka és Benawi vannak. De tőlük nem kell tartani - mondta, s határozottan nézett a fiúkra - Kaori megmentette az életem és... tulajdonképpen Natsuki is. Kellemesen csalódtam bennük. Kaorival délelőtt tettünk egy kis kitérőt a faluba. Ott összefutottunk Midorival, aki valamiért "keressük meg az összes osztálytársat, és faggassuk ki, mit terveznek"-et játszik. Szerintem ez őrültség... De semmi közöm hozzá. A lényeg, hogy nem akart rosszat... - elhallgatott - Bár... Azt mondta, ha úgy adódik, képes lenne gyilkolni... Nem mintha, ezért hibáztatni tudnám, csak... Kinéztétek volna belőle, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja? Láttuk még Daisukét, illetve én kétszer is. A faluban, aztán, mikor már egyedül voltam a tóparti házban. Ő is rendesnek tűnik... Azt hiszem... Ennyi.
Soranoról felesleges lenne beszélnie. Halott.
- Ja, és még láttam Sayurit áthaladni a településen, de... Úgy tűnik mindenki elment onnan. Ha azóta vissza nem ment. Mi Kaorival dél körül jöttünk ki onnan. Daisuke valamivel utánunk hagyhatta el. De azóta már sok idő telt el...

- Tessék? - nézett rá döbbenten Yuuka. Mi.... dehát... - De... de te...
Jajj, nem szabad megint sírnia! Miért kell most elmennie? Pontosabban miért kell elválniuk? Hogy azután, miközben ő nagy vígan elvan, egyszer csak beolvassák Benawi nevét is? Hogy ne lehessen tovább mellette? Ugye nem arról van szó, hogy látni sem akarja? És ez a 'még találkozunk'... veheti ezt ígéretnek? Merjen ezek után reménykedni? Mert végül is melyik a rosszabb? Már most feladni, hogy á dehogy, tudom én, hogy nem látlak többet, vagy... vagy remélni, amíg lehet, hogy azután esetleg annál nagyobbat koppanjon? Jajj, Benawi... erősnek kell most lennünk, mindkettőnknek. Azt hiszem, megértelek...
- Natsuki... - szólt halkan. - Kérlek, vigyázzatok egymásra, és... majd cseréld ki azt a kötést, eléggé átázott...
Próbált megfordulni és elmenni, de nem ment. Ennyi? Ez lett volna a 'nagy búcsúja'? Csak nem mehet el mindössze ennyi után... Képtelen volt elindulni, egyre csak a cipőjét bámulta. Azért mégis kéne még valamit mondania, bármit...! De... mit?

Midori közelebb lépve köszöntötte a párost:
- Sziasztok. Meglepő együtt látni benneteket. Bár Namitól már többször hallottam, hogy Nobu milyen édes pasi, és igaza is van, de... Azt hittem, téged feszélyezne, hogy ötösfogattag.
Nobu meghökkent a lány őszinte szavain.
- Mért feszélyezne? - ismételte a lányt - Nami elbűvölő lány, lehetőségem adódott, hogy magam mellett tudjam, nincs az az ok, amiért elutasítanám ezt az ajánlatot.
- Szóval ti... összefogtatok?
- Jól látod a helyzetet - mondta Nami, s a mosoly már ott játszott a szája szélén. Midori valóban jól látta. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a páros együtt akarna megszökni vagy ilyesmi. Sem Nami, sem Nobu nem volt az a fajta, ellenben...
- Szóval ketten egy ellen? - kérdezte Midori - Naggggyon izgalmas lesz - ironizált. Nami dacosan rázta meg hihetetlenül hosszú, fekete tincseit.
- Egyedül is könnyűszerrel legyőzlek!
- Valóban? De ha mégsem Nobu, gondolom nem hagyná, hogy megöljelek. Tehát eleve halálra vagyok ítélve.
Nami önbizalmát sértették ezek a szavak. Odébbhúzódott a fiútól, s szigorúan nézett rá:
- Nobu! Ha vesztenék a párbajban, közbelépnél?
- Kizárt, hogy veszíts - mosolygott a fiú.
- De ha mégis...
- Ha megkérsz rá, nem teszem.
- Most kérlek meg rá. A tiszta játékokat szeretem.
A fiú egy sziklához hátrált, s leült rá.
- Én csak élvezem az előadást. Ha egy ilyen kiscsajjal kinyiratod magad, nem fogok sírni, hogy nem a miénk a végső párbaj. Felszedném Midorit helyetted.
Nami megrezzent a fiú szavaira. Oké, hogy meg akarja győzni a lányt, hogy sportszerűek, de ezt nem kellett volna! Micsoda szemét... Odasétált a fiú mellé, s egy csókot lehelt az ajkára.
- Felejtsd el! Midori egy senki hozzám képest...
A megnevezett ironikusan felkaccant:
- Befejeztétek már a búcsúzkodást? - büszke volt magára, hogy ilyen könnyen kijátszotta őket. Ezeknek tényleg az egójuk a legfontosabb. Nobu valószínűleg vonzódik Namihoz, de... az ígérete miatt végig fogja nézni, amint megöli. És ő még az imént azt hitte, hogy meg fog halni! Hahh!
Nami visszafordult, s lassan kinyitotta a lándzsáját, szóval lándzsa! Annyira más fegyver, mint az övé, de... Lassú...
- Na és te? Nincs kitől elbúcsúznod? Ha át akarsz adni valakinek egy üzenetet, halljam. Nyitott vagyok az utolsó kívánságokra...
Midori felnevetett.
- Nem fogok veszíteni, nincs okom rádbízni semmit sem.
- Milyen magabiztos! Lássuk, okkal-e! - kiáltotta, s már indult is, előreszegett lándzsákkal. Midori hátraugrott, de az hosszabb volt, mint számította, s az oldalába szúrt. Ő sem tétlenkedett, balra lendült, s onnan igyekezett megközelíteni a lányt, aki viszont maga elé emelte a hosszú fegyvert, s ezzel mindkét sait felfogta. Arra azonban nem számított, hogy a lánynak másik fegyvere is van. Nobu meglepetten tátotta el a száját, ahogy látta, hogy Namiba fúródik a kis penge. Midori hátrébb ugrott, s Nami ezt kihasználva azonnal támadni akart, de Midorinak úgy tűnt igaza volt. Az ő fegyvere lassú volt. Midori elkerülte, s ezúttal védekezésre se volt ideje visszahúzni, a két sai véres csíkokat hagyott emlékül a testén. Ám ez nem állította meg, tett egy lendületes fordulatot, majd előreszúrt, hogy átdöfje a lány jobb karját. Félsiker, a lándzsa valóban belefúródott, de nem elég mélyen, s a fegyvert sem ejtette el. Kitartó lány! Végülis... már őt is díszítették kötések, nyilván nem csak elesett...
S Midori sem tétovázott a fájdalom miatt, ellenfele nyakát célozta pengéjével, Nami még idejében hátraugrott, s így csak a vállára kapott egy mélyebb vágást, fájt, de itt legalább megfogta a csont a pengét. Még mindig kellemesebb, mintha átvágták volna a torkát. Ez a lány tényleg nem játszik, és nem csak a szája nagy. Ez tetszett Naminak, nagyon tetszett.
A következő mozdulat már kevésbé, Midori tényleg gyors volt, s ezúttal mellkasát vette célba. Naminak megint nem sikerült teljesen kitérnie. Miért? Nobu sokkal jobb fegyverét, már játszva kerülte! Értetlenül figyelte a lányt. Pár másodpercig égő tekintetük összekulcsolódott, aztán Nami előrelendült, hogy felnyársalja a lányt, aki ugyanabban a pillanatban döfött előre ikerpengéivel. A két lány lihegve nézett egymásra, miközben fegyvereiken egymás vére csorgott végig, s egyszerre rántották ki azokat a másikból.
Nobu nagyon élvezte volna a harcot, ha nem kellett volna a szerelme életét féltenie. Bízott Namiban, ám... Csak tehetetlenül nézni, ahogy harcol... Sose gondolta volna, hogy így fog érezni. Most valamiért sebezhetőbbnek látta a lányt, hogy tudta, nem lehet mellette. Soha többet nem ígér ilyet! Ők egy csapat! Fenébe a sportszerű játékkal! A túlélés nem sportszerű!
Nami csak akkor érezte, milyen mélyre is sikerült az utóbbi döfés, mikor a lány kirántotta belőle a pengét. Ismerősként köszöntötte az érzés, a fájdalom, mely csak még brutálisabb harcra ösztönzi. Ismét egyszerre lendültek előre, s Nami most már nem is próbált kitérni, csak arra koncentrált, minnél mélyebbre juttathassa a lándzsát a lány hasában. Midori megremegett, ahogy eltűnt benne a lándzsa vége. Bizonytalanul húzta hátra a kezeit, s ez nagy hiba volt, Nami kirántotta a lándzsát, s hosszú botjával a lány kezeire vágott, melyekből ettől kihullottak a saik. Utánuk akart kapni, de Nami már előtte termett, s hátrább taszította a nyéllel. Midori nyögve szorult hátra, nehezen, de még épp megtartva egyensúlyát. Többre azonban nem volt képes, s a lándzsa újra a testébe hatolt. Nobu szája elégedett mosolyra húzódott. A következő döfés, csak a hátráló Midori oldalát érte, ám az azt követő ismét komolyabb sérüléseket okozhatott. Nami csalódottan érezte, hogy valami, talán az egyik borda, megállította a hegyet, de semmi baj, majd a következő. Midori azonban meglepetésére elkapta a testét épphogy elhagyó lándzsát, s oldalra csavarta. Nami nem akarta elveszteni fegyverét, így erősen fogta, ennek következtében azonban elvesztette egyensúlyát, s földre zuhant. Midori tétovázás nélkül hátat fordított, s rohanni kezdett a hegyen lefelé.
- Nobu! - ordított fel Nami kétségbeesetten, ám az csak hátradőlve figyelte a sebesen távolodó lányt. Nami felkelt, ám már késő volt, látta nem érheti utol a lányt. Dühösen fordult a fiú felé - Mi a faszt csinálsz?!
- Te kértél, hogy ne avatkozzak bele - tárta szét a kezét a fiú.
- De... meglépett!
- És? Ez is a harc része... Ha az ellenfeled, nem elég erős, ellenben elég ügyes... Jogában áll... És legközelebb talán ő nyer, mert legyengülve talál rád egy harc után... Az élet ilyen, drágám...
Nami az ajkába harapott, s a földre szegezte a tekintetét. Ebben a pillanatban el is szállt a haragja. Lándzsáját összehajtva, boldogan emelte fel a két sait. Nobu elfintorodott.
- Mit akarsz azzal a két szarral?!
- Szar?! - csattant fel Nami, s Nobu meglepetésére előrelendült, s a másodperc töredéke alatt arra lett figyelmes, hogy az egyik a torkának szegeződik.
- Ta... talán... te mégiscsak tudsz bánni vele... - nyögte. Most a lány vigyorodott el szélesen.
- Azt mondod...? - elemelte a pengét a fiú nyakától, s kezét leengedve szenvedélyesen tapadt a fiú ajkaira. Nobu egyik kezével a lány hajába túrt, másikkal óvatosan kivette a kezéből a sait, s a földön heverő párja, s lándzsa felé dobta. Most nincs szükségük fegyverekre. Két kézzel megragadta a lány derekát, s egy gyors fél fordulatot téve vele, ahhoz a sziklához szorította, melyen az előbb ő maga ücsörgött. Nami felnyögött, ahogy a fiú ajkai a nyakán játszottak. Aztán Nobu kezeit friss vértől áztatott mellkasán érezte.
- Hogy mondod Nobu, aggódtál értem? - gondolta magában... Hát igen, két normális ember között valami ilyen mondat hangzott volna el... Ehelyett azonban a fiú a válláról nyalogatta le a vért. Nami fejét hátradöntve élvezte a fiú érintéseit.

Natsuki érezte, hogy megremeg, s dühödten rontott oda az agyament pároshoz.
- Egy nagy francot! - kiabálta megállva előttük, s elkapta mindkettő csuklóját - Nem szólok bele, mit csináltok, de ha... ha egymást cserbenhagyjátok, esküszöm kinyírlak mindkettőtöket!
- Mi... Mi van?! - nyögte ki Benawi.
- Szereted Yuukát, vagy talán nem?! - rivalt rá.
- Persze, és épp ezért...
- Picsába a hülye logikáddal Benawi! Akkor vele maradsz! - a fiú a fejét rázta - Ez nem kérés volt, cseszd meg!
Ellentmondást nem tűrően közelebb húzta azt a kettőt, s a fiú kezébe csúsztatta a lányét.
- Engem nem érdekel, hogy mentek, vagy maradtok, de együtt kell lennetek!
Benawi fülig vörösödve nézett Yuukára. A francba Natsukival, mit képzel ez magáról?! Mi köze van hozzá?!
Kenta lefagyva nézte a jelenetet. (Kár, h nincs itt Midori, h újraindítsa.) Nem tudta hova tenni Natsuki viselkedését. Egyszerre rettegett tőle, és egyszerre... Nem rosszándékot érzett az ingerült szavak mögött... Tanácstalanul nézett Tatsuya és Haruka párosára. Ti értitek ezt?

Akihito megpróbált felkelni, de semmi erőt nem érzett a testében. Ijesztő módon a gondolatait is tompulni vélte. Igyekezett kizárni a fájdalmat, s csak a lány szapora szívverését hallgatni.

Yuuka ijedten ugrott volna hátra Natsuki haragját látva, de ez persze nem sikerülhetett, miután a lány megragadta a csuklóját. Úristen, látta már valaha is ilyen mérgesnek...? Hirtelen elszégyellte magát, pedig még nem is hallotta, mit akart mondani Natsuki, csak sejtette azokból a szemekből, hogy most szépen szólva is lecseszés következik. Hát igen, nem is kellett sokat várnia...
És Benawi ilyen módú furcsa vallomása... máskor talán mosolygott és örült volna, de most nyikkanni sem mert. Ám mégis örült, mert ha valaki ráveszi Benawit arra, hogy ne váljanak el, az Natsuki. Amikor keze a fiúéba csúszott, érezte, hogy Benawihoz hasonlóan ő is elvörösödik. Nagyokat pislogva nézett a másikra, mint aki nem nagyon számított az előzőekre.
Haruka és Tatsuya is osztozott a lassan általánossá váló értetlenkedésben és vállvonogatva néztek Kentára.
- Hű... - bukott ki mégis Tatsuyából. - Most akkor végül is... hányan megyünk?

- Tényleg "hű"... - motyogta csak úgy magának Kaori, döbbenten meredve Natsukira. Sosem látta még ilyennek barátnőjét. Nem ismerte ezt az oldalát, és őszintén irigyelte érte Yuukáékat. S egyszerre újra felizzott benne a gyűlölet is. Miért fontosabb Natsukinak ez a kettő, mint ő?! Mit tettek, hogy ennyire törődik velük?! Mi az, amit ők megadtak Natsukinak, s ő nem tudott? Legszívesebben odarohant volna a lányhoz, és átölelve odébbrángatta volna, velem foglalkozz, csak velem! Kívánta, hogy az a két hülye eltűnjön innen az újonnan jöttekkel, s csak ketten maradjanak.
Benawi csak most jött rá, mit mondott az imént. Ha lehet még lángolóbb arccal nézett a lányra. Úgy érezte kicsúszott szavai magyarázatra szorulnak. Még saját maga számára is. Azt mondta, szereti? Tényleg... szereti ezt a lányt...? Szerelmes? Dehát... Mióta? Alig 12 órája vannak együtt, s igaz, egymástól függ az életük, mindenük közös, egymásnak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol, de... Eddig csupán osztálytársak voltak. Hideg, ismeretlen osztálytársak. Mi történt? Ilyen rövid idő alatt... létezhet ilyen? De hiába nem értette az egészet, egyvalami nyilvánvaló volt. Ez az érzés valódi. Ha nincs oka, akkor is. Ha nincs realitása, akkor is! Vágyott a lány közelségére, a törődésre, amit tőle kapott, az aggódásra, s egyszerre maga is félt Yuuka miatt. Rettegett, hogy elveszti. Így vagy úgy. A saját halálával, a lány halálával, vagy csupán egy egyszerű elválással. De... ez elkerülhetetlen egyszer, nem? Ő nem élheti túl ezt a játékot... Vagy... biztos ez? Olyan sok idő telt el... Már jócskán délutánba váltott a hajnal, s azzal a sebbel, melyről elsőre azt hitte halálos, még mindig élt. A fájdalom nem sokat enyhült, de már nem köhögött fel vért, s Sayuri ellen is bírt harcolni. S most is a saját lábán áll, s habár remeg... Ennek nem a sebek az okai.
A kezére nézett melyben még mindig érezte a lány selymes bőrének tapintását. Egyszerre rájött, hogy nem akarja elengedni. Mondania kéne valamit, megerősíteni az előző, véletlenül kicsúszott vallomását. De... Annyian vannak körülöttük! És ez csak rájuk kéne, hogy tartozzon! Csakhogy... Az imént is mindenki előtt mondta ki... Anélkül, hogy közben észrevette volna, de utána látta Yuuka arcán, hogy benne nagyonis tudatosult, mit mondott neki. És te Yuuka? Te hogy érzel? Szeretsz vagy csupán... hálás vagy? Vagy egyszerűen hozzám menekültél a magányodból, mert én voltam kéznél? Félsz, hogy meghalok, de... vajon ez csak egy friss barátság, bajtársiasság vagy...? Azt sem tudom, én mit érzek, hogy találhatnám ki a te gondolataidat! Sosem mondasz semmit! Csak az állandó fájdalmat látom a szemedben, és fogalmam sincs, hogy oldhatnám fel...
És megint egy szót sem szólt. Ezernyi gondolat kergetőzött a fejében, melyet mind meg akart osztani a lánnyal, de képtelen volt rá. Csak némán nézte azt a kipirult, gyönyörű arcot, s bátortalanul fogta a selymes kezet.
Kenta elbizonytalanodva nézte a párost. Nem, semmiképp sem akarta, hogy ez a kettő szenvedjen. Az ő döntése miatt. Meg kéne hát bíznia Natsukiban? Nem tudta az okát, hogy az a kettő mért ragaszkodik ennyire a lányhoz, de... Nélküle nem mozdulnak, ez nagyon úgy tűnt. Mi lenne akkor hát a helyes döntés?
Benawi megérezte Kenta tekintetét, s odakapta a fejét. Ki kell találniuk valami ideiglenes megoldást. A hacker elmosolyodott.
- Mindenkit ki akarok vinni innen, aki nem veszélyezteti a többieket - mondta lassan - Ha meggyőződhetnék róla, hogy Natsuki és Kaori is ilyen, de... egyenlőre képtelen vagyok hinni benne, sajnálom... És ha ennek ellenére most hagynám, hogy velünk tartsanak...
- Igen, tudom - bólintott komolyan Benawi - Az hátráltatna, bajba kerülhetnénk, egymásra támadhatnánk a bizalmatlanság miatt. Legyen akkor így. Menjetek tovább csak hárman. Később pedig csatlakozunk. Addigra talán el mered hinni, hogy Natsuki és Kaori rendes emberek. Segítőkészek, mi több, áldozatkészek is. Nem várhatom el, hogy ezt itt és most elhidd, de... Remélem, hogy ha legközelebb találkozunk el fogod. Én megígértem Yuukának, hogy kijuttatom innen, de... Megígértem Natsukinak is. Hogy a ti segítségetekkel vagy nélküle, nem tudom, de meg fogom tartani az ígéretem - Benawi elszántan nézett barátjára. Most Kentán volt a megértő fejbiccentés sora.
- Igen, így a legjobb - felelte - Akkor hát... Vigyázzatok egymásra! Majd felkereslek benneteket... És ha... látjátok még Midorit... Mondjátok meg neki, hogy ne legyen ennyire szeles... - Kenta nem tudta, hogy miért beszélt most hirtelen a lányról. Furcsa, mostanában minden gondolata körülötte járt. Annak ellenére, hogy a lány egy kiállhatatlan, parancsolgatós, meggondolatlan kis fruska volt, aki folyton játszadozott az emberekkel. Mindig, minden határt átlépett, mégis... Volt valami a mosolyában és az életvidámságában... Benawiékat nézve elmosolyodott. Kicsit irigyelte őket. Remélte életben maradnak. Ahogy ment az idő, egyre több teher nehezedett rá. Ha most itthagyja őket, esetleg ő lesz felelős a halálukért, de ha mindenki vele tart... Az ötösfogatosok árulása, megint csak az ő bűne lesz. Mennyivel könnyebb lett volna ezt a terhet, nem egyedül viselni. Persze ott volt Tatsuya is, de... Őt nem hagyta szóhoz jutni. Talán direkt vette át a csapatvezér szerepét, hogy az ő lelkiismeretét terhelje egyedül a felelősség. Hogy bármi is történjen, Tatsuya ne szenvedjen miatta.

Midori zihálva rogyott le két szikla közé. Kezét a mellkasára szorította, mintha ezzel csillapítaná légzését, érezte, hogy vértől nedves a ruhája. Beletúrt a táskájába, de csak annak a kevés kötszernek a maradványa volt nála, amivel Haruka segítségével az imént kezelték a sebeit. Érezte, hogy most bajban van. Nagy bajban. De Kentáékhoz nem mehet vissza, Nobuék közöttük vannak. Nincs más választása, mielőbb le kell jutnia a hegyről, remélve, hogy senkivel sem fut össze, hiszen az... egyet jelentene a biztos halállal. Ezekkel a sebekkel, gyakorlatilag fegyvertelenül... Végignézett magán. Szerencsére egyik sebből sem ömlött a vér, de mind karjából, mind oldalán, mellkasán és hasa környékén ejtett sebekből kitartóan folydogált. Nem tudta felmérni melyik a legsúlyosabb, s mindre nyilván nem volt elég a kevéske kötszer. A karját úgy döntött hagyja, leszámítva, hogy azt is lemosta, akárcsak többi sebét. Egyetlen szem, félig üres üvegét nézve elöntötte a keserűség. Még is hogy a fenébe fogja így túlélni? Mindenképp, záros határidőn belül vízhez kell jutnia, s valamihez, amivel rendesen elláthatja sebeit, de... esélytelennek éreze, hogy addig nm talál rá senki. S Nobuék bármikor utánajöhetnek. Sietve letépte ruhaujjait, s jobb híján amilyen szorosan cska tudta körbetekergette magát az anyagfoszlányokkal. Aztán felkapta hátizsákját, s igyekezve nem törődni a mardosó fájdalommal, szapora léptekkel kelt újra útnak. Persze... hisz még a Shourival folytatott harcot, sem heverte ki, bár úgy tett. Immár másodszor érezte azt a játékban, hogy bődületes ostobaságot követett el, mert nem bírt ellenállni saját rossz természetének. Megint a halálfélelemmel, önváddal, s csalódottággal küszködött. Ám most ott volt még valami... Valaki... Kenta, aki féltette őt, kérlelte őt, s akire megint nem hallgatott. Mit fog gondolni, ha bemondják a nevét? Bizonyára magát fogja okolni. Nem sodorhatta ilyen helyzetbe a fiút! Túl kell élnie... Miatta is és mert... Még látnia kell valakit... Meg kell róla bizonyosodnia, hogy rendben van, és rendben lesz... Ezt az egyet nem árulta el Harukának, hogy... Valójában, már csak egy ember miatt kel útra. S talán... Talán ezegyszer mégis elbukik. Mindeddig kiállt mellette a szerencse, a barátai, de... most se Tesshin, se Haruka, se Kenta... Csak magára számíthat, és ez... bár sose akarta bevallani magának, vajmi kevés volt.

Ez a kenyér is milyen szar volt már, basszus... ha már idenyomják őket egy rohadt ilyen szigetre, hogy "Na, gyerekek, csináljátok ki egymást!", legalább valami normális kaját adnának! Persze, a kormánynak biztos nincs sok pénze, mi? Shouri nem túl jóllakottan húzta el a száját, miközben ráérősen ismét elővette a GPS-t. Hát, nem sok kedve volt mozgásban maradni... Korábbi célját már teljesítette, hisz rátalált Harukára... azután el is vesztette... Tényleg az ő hibája lett volna? Annyira nagy kérés az, hogy életben akar maradni? Persze, hogy nem bízik meg akárkiben! Sőt, bennük még annyira sem... Igen, ezek szerint beszállt a játékba, na és? És ha Kenta akkor nem lép közbe... ki tudja, lehet, hogy kinyírta volna Midorit, ő nem kérte, hogy jöjjön a nyakára. Különben sem belé lőtte azt a nyilat, hanem Ikedába, ó, hogy dögölne meg! De ez az íj felettébb hasznos, ám alkalomadtán be kéne szereznie valamit, ami közelharc esetére jobb a bicskánál. Midori kétségkívül nagyobb sebeket szakított a bőrén azokkal a sai-kkal, neki is kéne valami, ami hasonlóképpen tud fájni.
Hát igen, ezeket a sebeket jó lenne egyszer ellátni, de most se ideje, se rendes kötszere. Mindegy, legalább ijesztőbb látványt nyújt, és kétszer meggondolják majd, mielőtt neki jönnek. Ideje menni, valamihez mégiscsak kezdeni kéne, hisz jópáran vannak még itt. Valahol itt kell lennie a zónahatárnak is, és jéé... hmm... vajon ki lehet az? Így egyes egyedül a nagy semmi közepén? Szegény, biztos eltévedt... Nézzük meg, hátha segíthetünk neki visszatalálni... Legalább ettől kicsit jobb kedve lett. Valakin mégiscsak ki kéne töltenie a haragját, kérdés, hogy megéri-e. Ki vagy, szegény kis magányos alak?

Shinji nem igazán foglalkozott Ichiruval, inkább a mögötte lévő csuromvíz lányt figyelte, aki most összegörnyedve kapkodott levegőért. Nagyon zaklatottnak tűnt. Mi történhetett? Tovább sétált a páros felé, mire Ichiru idegesen rámarkolt fegyverére.
- Sayuri... - szólította meg bizonytalanul az újonnan érkezett - Rendben vagy...?
- Sokkal jobban lenne, ha eltűnnél innen - sziszegte Ichiru. Ez meg mi a francot akar itt?! Semmi jó nem sülhet ki abból, ha ez a nőcsábász barom megjelenik... Máris a lány után érdeklődik... Majd pont elhiszi, hogy az izgatja jól van-e. Ő maga ismerte be a buszon, hogy mindig csak a saját kis céljaira használja fel őket... Rohadék!
- Neked meg mi bajod? - csattant fel Shinji - Csak láttam, hogy egy lány bajban van, nyilván a segítségére sietek...
- Persze, a lovagias Shinji... De mint láthatod, ez alkalommal nincs szükség rád. Már megmentettem Sayurit, kicsit elkéstél... Kellemetlen, hogy ezalkalommal nem játszhatod a hőst, mi?!
Sayuri meglepődött a hallott szavakon. Sose vette észre, hogy ez a kettő ennyire gyűlöli egymást. Bár nem is nagyon figyelt az osztályra. Közbe akart szólni, hogy lehűtse a kedélyeket, de a torkát fojtogató fájdalomtól, képtelen volt megszólalni. Dühítette saját tehetlensége.
- Hülye vagy?! - a másik fiú is kezdett ideges lenni - Vegyél vissza az arcodból Ichiru, szerintem nem én vagyok itt az, aki hőst játszik...
A megnevezett felnevetett.
- Akkor jobb, ha gyorsan le is lépsz, mielőtt még olyat találok tenni, amit megbánok. Rohadtul elegem van már belőle, hogy minden lányt kihasználsz... Nézni se bírom a szemét, sunyi pofádat...
- Nocsak-nocsak, valaki féltékeny... Talán nincs elég sikered a nőknél? Bánod már, hogy gyáva voltál akár csak szót váltani is velük, mi? Kár, hogy most már késő... Jobb lenne, ha nem rajtam élnéd ki a kudarcérzésed... Attól, hogy én jó pasas vagyok, nem az én hibám, hogy te csak egy szánalmas...
- Fogd be! - ordított fel Ichiru - Fogalmad sincs miről pofázol... Én csak nem kezdek el flörtölgetni minden nőneművel, akit úton útszélen összeszedek...
Sayuri minden erejét bevetve kiegyenesedett, de így is csak sírós, halk hangon sikerült megszólalnia:
- Elég legyen, ti ketten... Ennek semmi értelme... Hagyjátok már abba!
Shinji meglepetten nézett a lány felé. Sayurit erősebbnek ismerte annál, mintsem hogy kishíján elbőgje magát egy kis szóváltástól. Az előbb is ott remegett Ichiru karjaiban, csak mert egy kicsit vizes lett... Akaratlanul is egy lenéző hümmögést hallatott. Minek is koslat már megint ilyen picsogós kislányok után? Nem érdemlik meg a megmentést. Megint eszébe jutott, amit a játék elején gondolt, s egyre biztosabb lett benne. Nem éri meg ezekkel foglalkozni. Egész életében ezt csinálta. Megígérte Kentának, hogy folytatja, na és? Meggondolta magát... Épp ideje! Elfecsérelte ilyenekre a drága idejét, ahelyett, hogy a magabiztos, érett
nőkkel foglalkozott volna. És mi volt az értelme? Itt áll előtte egy zöldfülű kis tacskó és oltogatja...
- Hahh... Nem is érdekel ez a gyáva kis csitri, csinálj vele amit akarsz, neked adom... Csak ne rinyálj már... Jesszusom, épp eleget foglalkoztam már az ilyen sírós kislányokkal. Nem mintha kihasználtam volna őket, ahogy te állítod, csak úgy cselekedtem, ahogy neveltek. De egy valamiben igazad van, Ichiru: Semmi értelme sem volt.
Shinji e szavaitól a másik fiú csak még mérgesebb lett. Nem gondolkodott, csak előkapta Tesshin ajándékainak maradékát, s egy shurikent máris Shinji felé hajított. Azt meglepte a hirtelen támadás, s így pont belefúródott. De nem sokat tétlenkedett. Oldalra lendítette a hátizsákját, s egy gyors mozdulattal kikapta belőle fegyvereit. Miközben előrelendült, hagyta a zsákot a földre hullani, most csak zavarná a harcban. Igen, harcolni fog, nem tűri, hogy így beszéljenek vele, azt pedig végképp nem, hogy minden figyelmeztetés nélkül rátámadjanak. Most majd megleckézteti ezt a nagyszájú kölyköt!
Ichiru meglepődött saját magán, s ijedten meredt a kezében tartott maradék két shurikenre. Rátámadt valakire? Ő? Ő kezdeményezett?! Felkapta a fejét, de későn, Shinji már előtte állt, s két katarját egyszerre mélyesztette belé. Aztán egyből kirántotta, s Ichiru szitkozódva hátrált el.

Ki vagy te nekem, Benawi? Yuuka már sokadszorra tette fel magának a kérdést az elmúlt fél nap alatt. Már ott, már az elején sem értette, hogy miért akarta annyira megvédeni a fiút, hogy miért nem ment el sosem, mikor lehetősége volt rá. Tényleg, miért? Hisz mindeddig csak két idegen voltak, hiába jártak egy osztályba. Azért is lepődött meg már az elején, mikor Benawi megszólította és végül társultak. De akkor... akkor még nem volt köztük ez a különös kötelék. De mikor alakult ez ki? Az első közös harcukban? Vagy már a legelején, anélkül, hogy észrevette volna? Olyan furcsa... azelőtt nem nagyon foglalkozott a fiúkkal, egy ideje már csak a karaokének élt, de most az egész addigi élete felborult. Újra beszélhetett Sayurival, végre elmondhatta azt, ami eddig a szívét nyomta, és talán kicsit könnyebb lett. Viszont ha akkor Benawi ismét megsérült volna, ráadásul miatta... akkor egy életre megutálta volna magát. Igen, már korábban belátta, hogy valamit jelent neki a fiú, és remélte, hogy nem ismerte félre az érzéseit. Ha lehet ilyen hamar szerelembe esni... akkor lehet, hogy neki sikerült. És erről egyre jobban megbizonyosodott, ahogy a fiúval egymásra néztek, ahogy tétován kereste a másik tekintetét... ő pedig az előbb még arra gondolt, hogy itt hagyja! Mégis hogyan képzelte ezt, hisz még a kezét sem akarja elhúzni... de ha Benawi tényleg megkérte volna... elment volna? Azelőtt nemet mondott a veszélyhelyzeteknél, de ez... ez most más volt. Ha nem hallotta volna annak a beszélgetésnek a végét, most talán azt gondolná, hogy Benawi szívesebben itt maradna Natsukival, de most más okokat látott. Mi van... ha érzi, hogy már nem bírja sokáig, és csak nem akarta, hogy lássa...?
Mikor Benawi Kentára kapta a tekintetét, kissé szomorkásan lesett a fiú kezében tartott kezére. Mi lenne, ha így maradnának? Kéz a kézben, nem érhetné őket semmi baj, ugye...? De várjunk csak! Az előbb... akkor ezek szerint mégis maradnak? Akkor Benawi is tud spórolni az erejével, viszont... talán elszakadnak egy lehetőségtől... talán az utolsó lehetőségüktől... újra a fiú arcát kezdte vizsgálgatni. Ha már eddig együtt voltak, akkor most már kitart mellette, bármi is legyen a döntése. Ha kell, meg is hal érte...

Benawi lassan bólintott barátja kérésére, aztán visszanézett Yuukára:
- Akkor... - maga is meglepődött rajta, miylen bátortalan a hangja - Jó lesz így? Ha maradunk?
Natsuki hallgatott. Jobban örült volna, ha biztonságban tudjta ezt a két kis butát, de nem akart újra beleszólni. Yuuka mindenbizonnyal képes lenne őt itthagyni, de Benawi ebből a szempontból más természet. A végtelenségig makacs, nem féltve a saját biztonságát. Mégis, valahogy örült is. Hiányolta volna a párost. Mitől szerette meg őket ennyire? Hátranézett barátnőjére, s tett is pár lépést felé, mire Kaori is melléjük lépett. Nem szóltak semmit sem egymáshoz, csak csöndben figyelték egymást. Furcsa, régen kitalálták minden gondolatuk, de most... Natsukinak fogalma sem volt, mi járhat Kaori fejében. Mikor romlott el minden? Kaori ugyanaz a kedves lány, mint volt. Naív, ártatlan, szöges ellentétben a kinézetével. És még mindig annyira rajong Namiért és érte is. Szóval, akkor... Mi történt? Mindegy, ráér még ezen gondolkodni. Most... Kentára szegezte a tekintetét.
Ő már indulásra készen igazgatta a hátizsákját, s bár türelmesen várta Yuuka válaszát, azért Harukáékra is vetett egy gyors pillantást. Nem akarta tovább húzni az időt.

- Nem is tudom... - próbált gondolkodást színlelni Ichiro, miközben komoly arcot vágott. Nem, még nem akart dönteni... basszus, miért is lett ő a főnök?! Tök jó poén lett volna, meg minden, de így, hogy Himeno is itt van csak nem szívathatja kénye-kedve szerint Hiroshit...! Különben is, miket gondolna, hogy most egyszeriben elkezdené ugráltatni a másikat. Neneneeee, haladékot kéne kérni! Vagy valahogy kicsit kitoldani azt a két órát. Basszus! ... De most komolyan... egyik lány osztálytársa segítséget vár, valószínűleg ezért csatlakozott. Csak nem lehet ilyen szemét, hogy mindig csak magára gondoljon. Ha már főnök... akkor elsősorban a csapat érdekeit kell szem előtt tartania, már nem csak magukért felelt. Jesszus, a végére még véletlenül megkomolyodik! Hahh, jó vicc, olyan nem történhet meg... - Tehát... mi eddig csak a barlangnál voltunk, azután a tónál, meg a tóparti háznál, de rajtad kívül eddig még nem találkoztunk mással, szóval ez már igazi fejlemény szürke kis életünkben... ne vedd sértésnek, tényleg...! Szóóóval... nem tudom, ti hogy vagytok vele, de... én tényleg nem nagyon akarok senkivel sem összefutni, amíg nem tudom, kiben bízhatok meg... Viszont egyhelyben sem szeretnék toporogni, miközben sorra olvassák be a neveket... Induljunk vissza nyugat felé, az nem túl feltűnő, és talán még jutunk is valahova. Ötlet, ellenvetés...? - nézett körbe kérdőn.
- Te vagy a főnök... - szólt talán kissé unottan Hiroshi.
Remek, még ő is húzni akarja az agyát? Wáááá! Most, talán egy kicsit... elbizonytalanodott és azt kívánta, bár ismét Hiroshi lenne a főnök. Ilyen szempontból nagyon is hosszúnak tűnt az a két óra...

- Főnök? - ráncolta össze a szemöldökét Himeno. Már nem először hallotta ezt a fiúktól - Ez valami... Sorshúzás volt, vagy mi? Mindenesetre - tért vissza Ichiro kérdésére - nekem mindegy, megbízom benned... - aztán egy vicces mosollyal hozzátette - ... főnök.

Yuuka még egy utolsó tétova pillantást vetett Kentáékra. Igen, talán ez az utolsó lehetőség... ez lett volna.... de ő mégsem él vele. Arcán halvány mosollyal nézett Kentáék felé.
- Köszönöm, de... azt hiszem, én is maradok. Úgy érzem, most itt a helyem.
Tatsuya értetlenül vakargatta a tarkóját.
- Akkor összefoglalva... ezek szerint maradunk annyian, mint eredetileg?
- Nagyon úgy tűnik, zsenikém... - felelte Haruka.
Zsenikém??? Tatsuya a mellette álló lányra kapta a szemeit, aki szomorkás mosollyal figyelte a párt. Hamar észrevette viszont Tatsuya pillantását és a fiú felé fordult.
- Jól van na.... néha én is irigykedhetek egy kicsit, nem? Na de most akkor, munkára! Izé, kalandra fel! Na jó, talán egyik sem a legmegfelelőbb kifejezés jelen körülmények között...
Tatsuya féltve nézett Harukára. Valóban rendbe jött volna? Vagy csak így próbálja elfojtani, mennyire fáj? Az előbb, mikor azt hitte, visszakapta a régi Harukát... furcsa melegség öntötte el. "Zsenikém"...Pont, mint régen... Tudom, hogy nehéz kérés, de légy erős, Haruka...

- Hát... izéééé.... - Ichiro zavartan pislogott a lányra. - Ez egy elég érdekes történet... és bizonyos részei roppant... érzékenyen érintenek - szerencsére sikerült megállnia, hogy a hátsójához kapjon.
- Érzékenyen, mi? - vigyorgott Hiroshi. - Meghiszem azt! Valószínűleg egy életre beléd fúródott az emlék...
- Hiroshiiiii....! Fejezd be, vagy...
- Vagy...?
- ... Amint megfelelőek lesznek a körülmények, méltó büntetést találok számodra. És ne hidd, hogy megúszod!
- Szíves elnézését kérem - imitált színpadias meghajlást Hiroshi. - Nem volt szándékos.
- Nem hát, mi? Mindegy, most már úgysem kerülheted el a sorsodat!... Bár, mielőtt Himeno még furcsábban néz ránk, azt hiszem, indulhatunk is. Ja, de nem ám azon az ösvényen, amit én csináltam még az elején! Hagy lássak egy gyönyörű új csapást, Hiroshi!

Himeno nagyokat pislogva hallgatta a két fiú párbeszédét. Hogy lehetnek ők még mindig ilyen önfeledtek? Halványan elmosolyodott, s szó nékül követte az ütődött párost.

- Hát akkor... - köszörülte meg a torkát Kenta - Még találkozunk... elméletileg... - biccentett egyet Benawi felé, s bátortalanul rámosolygott a három lányra, aztán elindult volna vissza, amerről jöttek, de Natsuki megállította.
- Jobban jártok a turistaösvénnyel - itt jelentőségteljes pillantást vetett Tatsuyára - Ott gyorsabban és kényelmesebben tudtok haladni.
Kenta bizonytalanul méregette a lányt, de aztán bólintott.
- Köszönöm... - préselte ki a száján kelletlenül.

Benawi még egy darabig figyelte a távolodókat, aztán visszanézett Yuukára, még mindig a lány kezét szorongatta. Érezte, hogy újra elpirul.
- Ö, izé... - elengedte a kezét, aztán rájött, hogy meggondolatlanság volt. Olyan jó volt fogni, de ha most újra hozzáér, azon annyira látszik, hogy direkt van, az imént csupán, úgy maradtak... nem kellett volna kimagyaráznia. Mondani akart valamit, csakhogy... Remek! Már megint csak ezek az értelmes szavak képesek előtörni belőle. Mi a franc ütött belé?!
Natsuki törökülésben újra elhelyezkedett a földön, de Kaori csak ácsorgott mellette, s távolodókat nézte, ahogy azok lassan eltűnnek a szem elől. Nem hitte el, hogy ilyen könnyen hagyták elúszni az egyetlen esélyük. Ennek nem szabadott volna így történnie!
- Kaori... - szólította meg bizonytalanul Natsuki - Baj van?
- Igen, baj van! - felelt a lány, de csak egy lehelletnyit emelte meg a hangját - És, ha ez volt az utolsó esélyünk? Meg sem próbáltad meggyőzni őket!
Natsuki felsóhajtott.
- Kaori... Hiba lett volna erőltetni... Akkor soha nem bíznának meg bennünk. Légy egy kicsit türelmesebb!

Hogy lehet ilyen gyökér...! Jellemző, itt van rögtön két iránytű meg egy térkép, mégsem tud eligazodni rajta!Más valószínűleg nem lenne képes eltévedni egy ilyen kis erdőben, de neki még ez is sikerült! És különben is, hol a francban van most?! Minek is kellett ide jönnie, minek? És amilyen zajt csap, csoda, hogy eddig nem vették... a franc, ez most mi itt, ami a torkának szegeződik? Egy... piszkavas?
Nyekkenni sem mert csak a semmiből hirtelen előtte termett Daisukére meredt. Daisuke? Hát, ha a srác úgy döntött, hogy részt vesz a játékban, akkor ezt most megszívja.... nagyon-nagyon...
- Eizan? Egymagadban annyi zajt csapsz, mint az egész osztály együttvéve... már ami maradt belőle...
A következő pillanatban a piszkavas elkerült Eizan torka elől, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Basszus, a szívbajt hozod rám!
- Még jó, hogy nem olyanba futottál, aki rögtön megölt volna...
- Hát ja... kicsit figyelmetlen voltam...
- Viszont azt nem mondtam, hogy később sem ölnélek meg.
- ... Tes...sék...?
- Persze csak ha adsz rá okot. Ha te vagy az, akit keresek. Bár így rád nézve kötve hiszem, nem vagy te olyan jó színész.
- Dai...suke...?
- Mindegy... hagyjuk... esetleg mégis hasznomra lehetsz, mert nem vagyok túl jó kedvemben. Nem láttad... Himenot? Mármint Akiya Himenot.
- Nem... őt nem, többeket viszont igen...
- Kár... akkor hát, a további szép utat, Eizan. És legközelebb vigyázz a nyakadra, nem mindenki játszik úgy, mint én.
Amilyen hirtelen jött, Daisuke olyan hamar el is tűnt a fák között. Hát ez... felettébb furcsa volt...

Tesshin szélesen elmosolyodott. Nocsak! Csak nem egy osztálytársat látok a fák felé tartani? Teljesen egyedül, magányosan szegény ráadásul... Ez egy lány... és láthatólag sebesült... Nem tűnik túl biztosnak a mozgása... Hát megint egy unalmas gyilkolás? Istenem... Na, de sebaj... Behúzódott egy szilka mögé. Meg kell várnia, míg eléri az erdőt, hiszen ha nyílt terepen veszi üldözőbe, észrevenné... Vajon ki lehet az? Alacsony, pedig... Nézzük kik maradtak... Himeno halott, Yuki is, az Aoikawa nővérek is, tehát... Kíváncsian meresztgette a szemeit.
- Midori...? - nyögte ki meglepetésében. Teljesen kiment a fejéből a lány. Ez hogy lehet? Mindeddig nem is gondolt rá, hogy ő is itt van a szigeten, és... Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva fájt így látnia. Gyengének, sebesülten... Annyira nem volt méltó hozzá!
Remélte, meg fogja találni az erdőben. Amint eltűnik a fák közt, azonnal utána fog eredni, de míg mikor Akihitoékat követte, csak egy úton haladhattak, ebben az esetben... Az erdőben könnyen melléfoghat. És Midorit mindenképp utol akarta érni!
Leült a sziklára várakozni. Godolatai önkénytelenül is visszakalandoztak a múltba.

Zutty. Remek, Midori már megint a nyakamban.
Tesshin idegesen rázta meg a vállát.
- Szállj már le rólam, borzasztó vagy!
- Deeeeee... Annyira izguloook! - mondta Midori elnyújtva a szavakat. A fiú nagyot sóhajtott. S válaszra sem méltatva sétált tovább. És ezt most egész nap kell tűrnie! Már délelőtt az őrületbe kergette a lány, mint minden nap, de most ezt estig viselheti, sőt! Anya, kell neked ilyen kedvesnek lenned! Nem hiszem el, hogy nincs semmilyen ismerőse Midori szüleinek, akire rábízhatták volna a lányt. Persze anya, mikor azok elmesélték, hogy elutaznak a hétvégére, egyből lecsapott a lehetőségre: náluk lehet addig a lány, majd ő vigyáz rá.
"Amúgy is rendes kislány, mindig segít nekem a háztartásban, ha átjön. Nem mintha Tesshinre panaszkodhatnék, de ha Midori itt van, őt is többet látom mosolyogni." És ezen a ponton még bele is túrt Tesshin hajába. "Egyébként mindig olyan komoly, mintha valami vénember lenne..." Anya... Még a gondolattól is összeráncolta a szemöldökét. Utálom, ha ezt csinálod!
Érezte, hogy Midori leszáll a válláról, s érdeklődve előresietett háttal sétálva, hogy alaposan megfigyelhesse a fiú arcát.
- Min gondolkozol már megint? - kérdezte, s próbálta Tesshin arckifejezését parodizálni. Az sértődött arcot vágott, ám miután Midori ebben is utánozta, elnevette magát.
- Semmin, semmin... Menjünk... Anya már biztos tűkön ül... Egy hete arról beszél, hogy átjössz... Esküszöm téged inkább gyerekének tart, mint engem...
- Fél- té- keny vagy? - kérdezte játékosan a lány.
- Én? Rád?! Ugyan!
Pár perc múlva megérkeztek Tesshinék házába. Tesshin édesanyja jó alaposan megölelgette mindkettőjüket. Midori ezt vidám mosollyal vette tudomás, a fiú csak a szokásos dohogással. A kedvüket pedig a következő bejelentés is ugyanebbe az irányba terelgette tovább.
A haditerv: sütikészítés. Normál esetben, Tesshin segített volna, de most itt van Midori. Így csak az étkezőasztalon könyökölve figyelte őket. Midorinak két perc sem kellett, h nyakig összemaszatolja magát. Tesshin feje egy hangos koppanással jelezte, h kínjában találkozott az asztallal. Midori rosszallóan nézett rá. A fiú csak lassan felemelte a fejét, és megcsóválta.
Inkább nem szólt semmit. Bár már így se mentette ki magát. Midori megállíthatatlanul közelített felé, aztán jó alaposan megölelgette a maszatos kezével!
- Hé! Hagyd már abba! - próbálta lerázni magáról. A lány válla felett látta, h édesanyja jólesően kuncog a jeleneten.
- Hé, ti ketten! Nem vicces! Tiszta...köhhmm ... izé lesz a ruhám!
- Ne légy már ennyire komoly, Tesshin! - szólt rá édesanyja, gyere már, a sütés jó móka!
- Fiú vagyok. F - i - ú ! Még sosem tűnt fel?
Édesanyja nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét.
- Ez sose zavar, ha a házimunkában kérem a segítséged. Gyerek vagy még! Élvezd az életet... A kedvemért! Tudom, hogy nehéz egyedüli férfinek lenni a házban, de kérlek... Ne aggódj már ennyit miattam!
Tesshin válaszolni akart, de ki tudja, hogy sikerült, Midori valahogy orra bukott a saját pattogásától, s természetesen a fiút is magával sodorta. Mindketten a padlón kötöttek ki. A fiú nagyot nyögve tolta le magáról a lányt.
- Jézusom, Midori...
- Áh, ne haragudj... Nem volt szándékos - aggódóan hajolt a fiú felé - Jól vagy?
Tesshin édesanyjának nevetése sokáig visszhangzott még a házban...

A fiú mosolyogva tért vissza az emlékei közül. Ez a csaj... kész... És azóta sem javult. Semennyit sem. Kíváncsian figyelte mennyit haladt. Már nem volt messze az erdőtől. Az előbb pedig... pont az oldalához kapott. Fájdalmai vannak? Érezte, hogy összeszorul a szíve. Mért zavarja, hogy szenved a lány? Ő is osztálytárs... Meg kell halnia... Sőt. Ő maga akarja megölni. Hisz már elhatározta... Mikor meglátta, és még nem is tudta ki az, de... így, hogy már tudja... Jelent ez problémát? Ez nehéz kérdés volt. Maga is meglepődött rakta. Hátradőlt, s inkább visszagondolt arra a napra.

Tesshin egy ugrással a földön heverő nagy matracon termett. Végigdőlt, s lehunyt szemmel élvezte a pihenést a fáradt nap után. A sütögetés végeztével még kitakarították a lakást, most éppen egy üres szobában voltak, amit leginkább a kacatok tárolására használtak. Mint ez a cucc, amin most hever. Érezte, hogy Midori mellévágódik. Nehéz volt, nem érezni... Ehhez képest egy atombomba becsapódása... A lány a mellkasába fúrta a fejét. Tesshin óvatosan átölelte őt. Midori most nem kezdett el fecsegni, bizonyára ő is nagyon kimerült lehetett. Át kéne menniük a szobájába... Midori alszik az ő helyén, ő meg kimegy a nappaliba... De olyan jól esett most itt pihenni. Nem akaródzott felállni. Óvatosan végigsimított a lány selymes haján, s közelebb húzódott hozzá. Milyen jó is így... Hirtelen annyira álmosnak érezte magát, pedig az előbb még Midorival kergették egymást két tollpárnával... Ebben a szobában már tuti lőttek a rendnek, még mindig keringgtek a levegőben a pihék...
Tesshin édesanyja kíváncsian lesett be a kis szobába. A két gyerek, mint két kiscica összebújva aludtak. Elmosolyodott, s kisietett egy nagy pokrócért. Betakargatta őket, s egy lágy puszit nyomott mindkettő homlokára, aztán leoltotta a villanyt, s kiment.

- Rohadék... - nyögte Ichiru összegörnyedve. Szóval jól gondolta... Shinji pontosan olyan ember, aki gondolkodás nélkül beszáll a játékba. Vajon hány ember haláláért ő a felelős eddig?! Hátrébb lépett még párat, hogy legyen ideje felgyorsulni a shurikennek a levegőben. Most semmiképp sem veszíthet. Ellene nem! És úgy, hogy egy lány élete is a tét nem... Shinjinek ismét nem sikerült elkerülnie a shurikent, pedig most már számított rá. Túl sokáig megúszta a gyilkolást, nem igaz? Milyen naív is volt... Lehetetlen megmentenie bárkit is... Senki sem bízik egymásban így... A legtöbb, amit tehet, hogy a saját bőrét menti... Mért kell ennek így lennie?! Kezeivel görcsösen markolva fegyvereit lendült előre. De képtelen volt, ismét telibe találni a fiút, bármennyire is felidegesítette az imént. Ölje meg egy osztálytársát? Tényleg oltsa ki az életét...? A pengék csak súrolták Ichirut, aki viszont nem volt ilyen kedves ellenfelével. Az utolsó Tesshintől kapott shurikent is továbbajándékozta.
- Nem lesz ez így jó... - gondolta Shinji - Ha hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, az csak az ő malmára hajtja a vizet. Én nem érem el, ő viszont...
Újra előrelendült, de nem tett komolyabb kárt a fiúban. Sayurinak közben csillapodott a légzése, s kétségbeesetten nézte a harcolókat. Mit kéne tennie? Ezek most miatta fogják kinyírni egymást! Két olyan fiú akik már... mindkettőnek az életét köszönheti... Nem nézheti csak így tétlenül...
Ichiru most a saját dobókései közül kapott elő egyet.
- Újabb fegyer? - vonta fel Shinji a szemöldökét - Szóval te is gyilkoltál már...
- Tévedsz! - kiáltott fel hirtelen Sayuri mindkét fiú meglepetésére - Azok Tesshinnél voltak, úgy kerültek Ichiruhöz, hogy rátámadott... Hallottam az előbb, mikor harcoltak... Ichiru engem próbált védeni, szóval... szóval Ichiru nem gyilkos... Kérlek... Hagyjátok abba!
Ichiru elmosolyodott.
- Való igaz... Még nem... - azzal elhajította saját fegyverét. Shinji hangosan felszisszent, ahogy belé fúródott. Előre lendült, hogy viszonozza a kedvességet, de aztán, ahogy tekintete a lányra esett megtorpant.
- Ha ez igaz, akkor... Miért támadtál rám?
Ichiru elmosolyodott.
- Benned a legkevésbé sem bízom meg... - azzal egy újabb kést hajított a fiú felé, de az elhajolt az útjából.
- Hagyjuk ezt abba, Sayurinak igaza van! Ennek semmi értelme, nem akarlak megölni! Csak láttam, hogy valaki bajban van, és idejöttem... Ez...
Elakadt a szava, ahogy egy újabb kést kapott a mellkasába. A francba mennyi van még?! És... ennyi a válasza? Csupán ennyi?!
- Ichiru! - könyörgött Sayuri - Azt mondtad az előbb, hogy te sosem tennél ilyet... Akkor... Akkor az mind csak hazugság volt?!
Ichiru idegesen kirázta a szeméből az elé hulló tincseket.
- Nem, nem volt az, de... Shinji más... Ne védd ezt a rohadékot... Rád is miket mondott... Hogy ne lennél kiakadva, mikor az imént Tesshin kishíján vízbe fojtott?!
Sayuri megrezzent az emléktől. A másik fiú meglepődve nézett rá. Szóval... Azért csurom víz...
- Én... - nyögte ki zavartan - Én azt hittem, csak... Csak... beleestél a tóba, vagy... Nem... Nem tudtam, sajnálom...
Ichiru megint felnevetett.
- Na persze... Kurva rossz a szöveged! - azzal újabb kést, az utolsót hajította Shinji felé. Épphogy csak el tudta kerülni. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Ichiru előtte termett, s most egy méretes pengéjű kést döfött belé. Shinji összerándult, amint a másik kirántotta belőle, s köhögve borult előre. Ennyi? Lehetetlen leállítania, akkor hát... Nem fog így meghalni... Közvetlen közelről nem tévedhet... S valóban nem. A katarok újra Ichirube fúrodtak, amit az csak önelégült vigyorral nyugtázott.
- Ennyi volt a színjáték, kisapám? Nem bírtad sokáig...
Shinji válaszolni akart, de ahogy kiegyenesedett valami fájdalmat érzett az oldalában. Ichiru kirántotta a nemrég ajándékozott hajítókést, majd mielőtt még magához térhetett volna a fájdalomtól, a másikat is. Tekintetével a két félrement kést kereste. Shinji előreszegett katarokkal próbálta elállni az útját, de Ichiru így is gyorsabb, s ügyesebb volt. Kicselezve mindkét pengét felsértette a másik oldalát, majd kihasználva, h az nem tudja megakadályozni a maradék késeket is visszaszerezte. A francba! Újra nála van még a távolság előnye is!

Midori még tett pár sietős lépést, miután beért a fák közé, aztán lerogyott. Úgy érezte, nem tud többé felkelni... Itt már biztonságban van, nem? De legalább nagyobban... Ha eddig nem vették észre... Most már nem lehet baj, ugye? Elfojtott egy hangos nyögést, s csak ajkába harapva összegörnyedt. Kezeit a sebére szorítva érezte, hogy azok nedvesek lesznek a vértől... Gyorsan, nagyon gyorsan el kéne látni... Nem csoda, hogy ilyen gyengének érzi magát... Mozdulni azonban képtelen volt. Egy kis pihenés aztán... Az erdő másik felén van egy ház. Mennyi is az idő? Mindjárt négy óra! Jó ég, több mint 12 órája megy ez az őrültség...
Összeszedve minden elejét felállt, s tovább indult. Haladnia kell, nem ücsöröghet. Most fáj, de... Jobb nem lesz, amíg... Ki tudja... De ha megáll meghal... Ezt érezte... Bárcsak ne lennék egyedül! Tesshin! Hol vagy ilyenkor... Annyira félek... Annyira... Annyira... Elhomályosodott a szeme a feltörő könnyektől, sietve próbálta kitörölni őket. Nem sírhat! Midori, légy erős! Te nem ilyen vagy! Szedd már össze magad! Rendbe fog jönni minden... Rendbe fog... Nem fogsz meghalni! Nem történhet meg... Csak így... Túl egyszerű lenne... Veled nem lehet ilyen egyszerűen végezni! Nem hagyod magad! Eltökélten hagyta maga mögött sorban a fákat.

Yuuka hirtelen olyan üresnek érezte a kezét, de még érezte Benawi ujjainak jóleső melegét. Vajon meddig fog még így bizseregni a tenyere a fiú érintésétől? És ha Natsuki nem intézkedett volna... vajon Benawi magától is megfogta volna így a kezét? Remélte, hogy igen, de ahogy most ilyen hirtelen elengedte... nem, ő nem merne most érte kapni, milyen lenne már. Zavarában inkább elfordította tekintetét a fiúról és a földre nézett. Most biztos megint tiszta vörös az arca! Hogy tudta így zavarba hozni, pedig... pedig csak a kezét fogta! És még mindig érzi az érintését... lehet, hogy tényleg belehabarodott...

Benawi magában hadakozva figyelte a lányt. A francba is, tennie kéne valamit! Ha most nem, akkor mikor?! Miért ilyen gyáva?!
A lány arcához emelte a kezét, s óvatosan megsimította.
- Sajnálom... Hülyeségeket beszéltem. Nem akarom, hogy elválljunk egymástól. Magam mellett akarlak tudni! Én... nem tudom, ez, hogy történt meg, de... vannak dolgok, amit nem kell érteni, igaz? Yuuka, én... tényleg szeretlek.

Kaori elhallgatott és a párost figyelte. Akaratlanul is elmosolyodott. Milyen édesek... tényleg. Kicsit bűntudata volt. Hogy ez a kettő miattuk nem lehet már most biztonságban és talán... meg is fognak halni miattuk. Mert kitartottak, kitartanak mellettük. Persze ez Natsukinak szól elsősorban, de... Bár meggyőzhette volna Kentáékat! Vagy.... legalább tudná hova mennek... Utánuk nézett. Talán... Nem... Kizárt dolog. Natsuki nem engedné... De... Mióta kell neki engedélyt kérnie?

Shourinak eléggé kapkodnia kellett magát, hogy a képernyő szélén haladó pont ne kerüljön túl messzire tőle. Basszus, ennyire nem lehetnek súlyosak a Midoritól kapott sebei! Milyen lassú már! Különben is, mi a francért óvatoskodott ott a sziklák között, úgyis előbb látja meg, ha valaki közeledik, mint az őt! Kész van, már gondolkodni sem tud rendesen ezek után... most már nincs itt Haruka, hogy helyette gondolkodjon... De minek?! Eddig is ő mondta, merre menjenek, nem Haruka! Akkor miért gondol most is rá? Nem akart rá gondolni, többet nem!
Ekkor látta meg... észre sem vette, hogy közben az osztálytársát jelző pont már lesétált a képernyőről, de innen az emelkedőről mégis jól lehetett látni. Csak egy kicsit kellett erőltetnie a szemét, és.... Midori? Ez meg mi a szart keres itt? Fönt kéne ápolgatnia a drágalátos Ikedát meg Yamadát, bár inkább előbbit, blöee... Viszont ez akkor is érdekes... mintha egy kicsit vonszolná is magát. Csak nem fordultak ellene a saját csapattársai? Hmm, nem kizárt, akár az is megeshetett. Szegéééény Midori... szívesen véget vetne a szenvedéseinek és az elkezdett csatájuknak, de innen már nem találná el az íjjal, túl messze van. És mire utolérné, a lány már el is tűnne az erdőben, aztán GPS ide vagy oda, ott mégiscsak eltartana kicsit megtalálni. Ó, hogy mi a francért kellett így húznia az időt! Most keressen más játszótársat?

Yuuka szemei meglepetten kerekedtek el. Egy dolog volt hallani, ahogy Benawi ezt előbb Natsukinak mondta, de most... most a szavak közvetlenül neki szóltak, és Benawi szeme is olyan furcsán csillogott.
- Már attól féltem... - sikerült végre megszólalnia - hogy tényleg elküldesz, és akkor lehet, hogy nem látlak többé... Féltem, hogy nem hallhatom többé a hangod... De örülök, hogy nem így történt, és... - igen, mondd ki! Mitől lennének még kétségeid, hisz már régóta sejted a választ! - én is... én is szeretlek...

Benawi szíve majd kiugrott a helyéről. Yuuka... Na gyerünk, mire vársz még Benawi! Hiszen... úgy szeretnéd érezni a közelségét és... és... Szedd már össze magad! Óvatosan átkarolva a derekát közelebb húzta magához a lányt. Bátortalan volt, minden pillanatban figyelte, nem ellenkezik-e, nem esik-e rosszul neki, de úgy tűnt a lány nagyonis hagyja magát, habár az egész arca vörös volt és... mintha egy kicsit ő is remegett volna...
- Na jó, én utánuk megyek! - pattant fel Kaori. Mire Benawi ijedtében odébb lépett Yuukától, s a másik két lány felé lesett. Mi... van? Azonnal kizökkent előző gondolataiból.
- Ha most hagyjuk, hogy csakúgy elmenjenek... Nem beszélek velük, nem akarom utolérni őket, csak csendben követni. Nem lesz semmi gond. Csak meg kell tudnom, hova mennek!
Óvatosan Natsukira pillantott figyelve a lány reakcióját. Meglepettnek tűnt.
- Egyedül? Ez nagyon veszélyes Kaori, és ha valami bajod esik...? Nem akarom, hogy...
- De talán ez az egyetlen esélyünk! Natsuki, kérlek, bízz meg bennem! Ügyes leszek! És... végre én is tenni akarok valamit!
Natsuki megrázta a fejét.
- Semmit sem kell bizonyítanod! És Kentáék amúgy is megígérték, hogy még megkeresnek...
- Na persze! Láttad, hogy néztek ránk! Nem akarom rájuk hagyni a dolgot! Kérlek Natsuki... Nem mondhatod, hogy nem jó az ötlet...
- Az ötlettel nincs baj, csakhogy...
- Csakhogy?! Béna vagyok, hogy megvalósítsam?
- Nem! Dehogy! Csak... - kereste a szavakat, de hiába. Nem akarta megsérteni Kaorit. Nem tartja bénának, persze, de aggódik érte és...

Nami és Nobu kézenfogva rótták a hegy tetejére vezető utat. A lány valószínűleg maga sem vette észre, hogy egy apró, finom mosoly végig ott volt a szája szélén. Nobu pedig nem tette szóvá, hisz akkor újra olyan komoly lenne, és... annyira tetszett neki így a lány. Őrület... Ő és Nami... Még mindig nem tuda elhinni... Mi lesz még itt... Remélte, hogy sok minden... Annyi minden jutott eszébe, amit még szeretne közösen átélni a lánnyal, de... sosem válhat valóra. De... ha nincs ez a játék sose találtak volna egymásra. Így a legjobb. A lényeg, hogy együtt vannak. Hogy hol, hogyan, miket csinálnak együtt, mikre kényszerülnek, mindez nem számít.

Ami még szívesen feküdt volna így csendben a külvilággal mit sem törődve, de most nem engedhettek meg maguknak ilyen kényelmességet. És különben is... neki most így könnyű, nem ő fekszik a hideg földön. Ha Akihito még emiatt fel is fázik... nem kéne még ezt is kockáztatniuk.
- Akihito... Nem nagyon akaródzik, de... lehet, hogy tovább kéne mennünk, ha... kipihentük magunkat...
De ha a fiú még mindig lázas... lehet, hogy mégsem kéne indulniuk. Kockázatból kockázatba, mit csináljanak? És ő mégis mit csinálna, ha a helyzet rosszabbra fordulna? Nem, nem történhet meg! Nem halhat meg Akihito is, ezek után már nem! Vagy akkor... lehet, hogy ő is menne utána, mása már úgysem maradt, és ezt csak magának köszönheti.