7. - Útban a szabadság felé

Nobu nem sokat törődött az újonnan érkezettekkel. Nem szívesen harcolt, de ha ő itt most leáll, meghal. Majd ha azt a másik kettőt lenyugtatták ő is leteszi a fegyvert, de addig... Hülyének nézik?!
Egy ugrással elkerülte Shinjit, s ezúttal Ichirora támadt. Kiütöm a kezedből azt a puskát, aztán úgy harcolj! Shinji azonban nem hagyta magát lerázni, máris a fiú mögött volt, s az ezúttal alig tudta megúszni, hogy komolyabban megsebezzék.

Midori fenyegetően felelemlte a katanát, hátha Natsuki meggondolja magát. Meglepetésére azonban a lány támadt először.
- Árulókkal nem fog nehezemre esni végezni! - mondta neki hangosan, s beledöfte a rapiert.
- Natsuki, ne! - indult meg felé kétségbeesetten Kenta. Pont ettől félt... hogy Midori is bajba kerül! De, hogy Natsukinak sincs több esze! Midori dühödten támadt vissza. Nem gondolkodva, a lányba mélyesztette kardját, aki felnyögött, ahogy a penge a húsába hatolt. Midori meglepetten húzta ki a véres pengét. Natsuki remegve kapott a hasához. Aztán mindkét lány döbbenetére Nami hangja harsant fel, kétségbeesettebben, mint arra bárki is gondolt volna.
- Hagyjátok abba! Midori... ugye nem akarod, miattam...
Féltve nézett Natsukira. Ugye... ez nem komoly sérülés? Elég... mélynek tűnik... Hogy volt képes Midori?! A közelükbe érve azonban Natsuki nekiszegezte a bal kezében tartott rapiert.
- A közelembe ne gyere! Ne játszd itt az aggódó barátot!
Midori kihasználva, hogy Natsuki nem rá figyel, megvágta a lány karját.
- Mért nem tudod felfogni, hogy Nami tényleg aggódik érted! Veled ellentétben ő mindig a barátod volt! Akkor is, amikor te Soranoval mászkáltál partikra, vagy...
Meglepetten hallgatott el, mikor Kenta elkapta a fegyvert tartó karját, s hátra rántotta.
- Áú, ez fáj, ne...
- Hagyjátok már abba! Megbolondultatok?!
- Inkább őt fogd le! - intett fejével Natsuki felé - Az árulásról meg... - intézte szavait Natsukihoz - Szerintem a legnagyobb áruló itt te vagy... Ki is ölte meg a saját barátnőjét? Ki is hagyta cserben az iskolában és itt is azokat, akiket állítólag annyira szeret?!

Ichiro döbbenten ugrott hátra, mikor az ostor ezúttal őt célozta meg. Ám hiába hátrált, a pengék így is a testébe kaptak. Azt a rohadt...! Ez tényleg fáj! Te jó ég, és ő ezzel Himenot...?! Dühösen szegezte előre újra a puskát, és ezúttal talán a nem túl nagy távolság miatt is, mindkét lövés talált.
Bocs, Eizan, de nem voltál túl meggyőző...

Eizan csak fél füllel hallgatta Midori vádjait, ahogy megkerülte a fiúk hármas csatározását . Áruló? Nem sokat tudott Natsukiról, és amiről eddig azt hitte, hogy tudja, az sem feltétlenül bizonyult igaznak. Látta, ahogy Kenta lefogja Midorit, de vajon meddig tart majd? A lány többször is eltalálta Natsukit, egyszer talán komolyabban is, és nem biztos, hogy ezt Natsuki annyiban hagyja majd.
- Natsuki! - próbált a lány közelébe jutni. - Ne csináld, hagyd abba! Most én kérlek, hogy nyugodj meg! Ez a csapat is szét fog esni!

Ichiro kissé megkönnyebbült, hogy Nobu ismét Shinji felé fordult. Shinji meg... hogy bírja ezt? Már harmadszorra találta el! Meddig képes még bírni? Ha esetleg egyedül marad talpon... érdemes lesz akkor még folytatni? Jól mondta múltkor Hiroshi, kettejük közül ő képviselt nagyobb tűzerőt. De basszus, az a gépfegyverrel volt, nem ezzel a nehéz puskával!
Tessék, egy megint mellé ment... Ezzel sokkal nehezebb lőni, a legtöbb biztos csak súrolta. A francba, így nem lesz jó!
Látta, hogy Shinji újra támadásba lendült. Addig ő hátralesett a válla fölött. Hayate még mindig az ajtóban állt és csak nézett. Mi a francért jött le, a show kedvéért?! Ő biztos eltalálná Nobut a puskával, de nem nagyon tűnik úgy, mint aki segíteni akar. Mi lenne, ha megkérné...?

Natsuki összerezzent Eizan hangjára. Hát még ő is őt tartja itt a gonosznak?! Dühös szemeket meresztett rá.
- Nem érdekel! - kiabálta neki - Nem érdekel az egész! Miattuk halt meg Kaori! Nami és Midori miatt!!! Meg kell halniuk!
Kenta ijedten húzta hátrébb Midorit. Őt is meg akarja ölni? Ne szórakozz már Natsuki!
- Natsu... - Nami a lány felé nyújtotta a kezét, mire az fenyegetően előre szúrt. Nami hátrébb húzódott, s szomorú szemekkel eresztette le a kezét.
- Hozzám ne merj érni! - mondta Natsuki remegő hangon.
- Mért? Nem akarlak... Nem akarlak bántani, én... szükségem van rád! Kérlek... kérlek hagyjuk ezt abba!
Aggódva pillantott Nobu felé. Egyenlőre úgy tűnt nem sérült meg, és még egyedül is ő van fölényben, de... Mégis hogy tud ez végetérni? Meg fogja ölni őket? Akkor... akkor sose veszik be őket ebbe a csapatba! Hogy tudná ezt megállítani? Könyörgőn nézett Eizanra. Ő megpróbálta megállítani őket, Natsukit is és a fiúkat is. Akkor legalább ő megbízik bennük... valamilyen szinten...
- Kérlek, Eizan, csinálj valamit! - szólalt meg Midori, mikor már Nami is majdnem megtalálta a hangját - Állítsd le Shinjiéket! Namiék már nem akarnak harcolni, hidd el! Kérlek, adjatok nekik egy esélyt, könyörgöm! - hátra nézett a másik fiúra - Kenta!

Nobu újra Ichiro ellen fordult, de ezúttal, mikor már épp megemelte volna a fegyvert, visszafogta a kezét.
- Hagyjuk ezt abba, nem akarlak megölni benneteket! Már nem akarok harcolni - megrázta a fejét - Legalábis ellenetek nem! Az osztály ellen nem.
Shinji egy szavára sem figyelt, Nobu hátába döfte a katart. A fiú felnyögött.
- A francba veled Shinji, elég már! - zihálva vette a levegőt - Túl akarom ezt élni! Lehet, hogy... nincs jogom ilyet kérni, hogy... Nami sem érdemli meg, de... Velünk mégiscsak nagyobb esélyetek van kijutni! Szerinted a kormány hány kutyáját nyírnám ki egyedül?
- Nem érdekel - mondta az hidegen - Nem akarok kijutni. Nem érdekel, hogy a többiek kijutnak-e. Csak az érdekel, hogy ti megdögöljetek.
Nobu elképedve nézett rá. Az a Shinji akit ismert, a laza, nemtörődöm, viccelődős, csajozós Shinji... mégis hova tűnt? Mi történt vele? Ennyire szerette azt a nőt? Ne már! Kizárt dolog! Shinji?!

- Én... én próbálok! - rázta a fejét Eizan. - De nem hallgat rám egyik sem!
Mégis mit csináljon? Az egy dolog, hogy az iskolában úgy-ahogy adtak a szavára és hallgattak rá egy-egy kérdésben, de ez most más, teljesen más! Még jó, hogy egyik sem fog leállni, mikor már így belelendültek a harcba... Mit csináljon, kérje el a gépfegyvert és lőjön közéjük, hátha az használ? Fenyegesse meg őket?
Utálta ezt a tehetetlenséget, és ettől csak egyre dühösebb lett. Miért nem tudnak gondolkodni, csak egy kicsit? Miért nem tudják eltűrni egymást akármilyen minimális szinten? Nem azt kéri, hogy barátkozzanak össze, az isten szerelmére! Jó, mondjuk... nem tudhatja, mit éreznek, neki nem halt meg senkije... Nem is nagyon volt, akivel úgy tényleg jóban lett volna. El-elbeszélgetett az osztálytársakkal, de ennyi... Milyen jogon szól közbe?

Nami remegve nézett Natsuki szemeibe.
- Én... csak reméltem, hogy legalább... egy kicsit jelentek neked. Hogy fájna, ha meghalnék, vagy... De... tévedtem... Szerettem volna, ha... ha miattam is sírnál, de... - az ajkába harapott. Hogy várhat ilyet? A szája elé húzta a kezét, s igyekezett legyőzni a könnyeit. Nem sírhat. Ő sosem sír! Megrázta a fejét, s leeresztette a kezét. Valamit tennie kell! A földet bámulva szólalt meg.
- Ha ezzel vége lehet, akkor... - felemelte a fejét, s Natsuki szemébe nézett - ölj meg, de Nobut mentsd meg! Azt mondtad, csak engem gyűlölsz, akkor... had bűnhődjek én azokért, amit tettünk, de ő had éljen tovább!
Natsuki meglepetten nézett a lányra.
- Ennyire szereted?
Nami bólintott. Natsuki előreszegett fegyverrel lépett előre.
- Jól van...
- Ne szórakozz, Natsuki... - rázta a fejét Kenta.
- Fogd be! - válaszolt az hátra sem nézve - Szerinted ez nekem szórakoztató?!

Hayate rezzenéstelen tekintettel meredt Ichirora, de Nobu szavai hallatán mintha kissé megenyhült volna az arca. Mintha... erre várt volna?
- Mire vársz még? - kérdezte Ichirot. - Dobd el azt a szart, vagy legalábbis engedd le. Legalább te megérthetnéd, hogy semmi értelme, hogy igaza van.
Ichiro elbizonytalanodva figyelte, amint Shinji mégsem adja fel, hogy így is folytatja a harcot. Ha most cserben hagyja...
- Ölni nem túl felemelő érzés - szólalt meg ismét Hayate. - Én akkor is megtettem, mikor semmi sem kényszerített rá. Ó, ja de... a kormány... Végül is, ott is az életem volt a tét. Vadidegeneket ölni, ehh, mi az? Bemész, elvégzed a dolgod és szépen kisétálsz. Akkor tényleg nem volt más választásom, ha életben akartam maradni. De neked? Neked talán nincs választásod? Én már a játék elején döntöttem, most rajtad a sor.
Ichiro remegő kezekkel lejjebb engedte a puskát. Nehezen szedte a levegőt, és még mindig nem jutott teljesen döntésre. De az előbb... Nobu nem sújtott le rá, mikor megtehette volna. Shinji támadását sem viszonozta. Pedig erősebb kettejüknél, ez tisztán látszott. És utána eszébe jutott Himeno, ahogy ráfogja a gépfegyvert. Ő is kétségbe esett, meg akarta ölni, de nem tette meg. Ő is megingott...
- Elég volt... - lépett hátrébb, miközben elengedte a ravaszt. Múltkor Hiroshi elengedte őket, igaz? Ő is valami hasonlót érezhetett? Nem, ott még teljesen más volt a helyzet. Ott egyikőjük sem tudhatta, hogy van kiút. De most már igen. Itt ő nem győzhet. Most másra kell koncentrálniuk. Bárhogy is fáj...

Nobu megkönnyebbülten sóhajtott fel, s kissé Shinji felé fordult. Na és vele... vele mi a helyzet? Az dühösen meredt Ichirora. Nem, ő aztán nem hagyja abba a harcot, nem hagyja, hogy csak így megúszzák! Nobu kettejüket is legyőzte volna, egyedül semmi esélye, de nem számít még ha belehal is... Meg fog halni... Meg fog halni, és akkor Nobuék ugyanúgy megússzák. Mit ér el azzal? Ha most eltűri őket egy darabig és kivár... Még a Matsuéék elleni harcban meghalhatnak, vagy... inzétheti úgy, hogy meghaljanak. A nagy kavarodásban azt se venné észre senki, ha hátbatámadná őket két gépfegyveres megölése közt... Kelletlenül leeresztette a katart.
- Ne hidd, hogy megbocsátottam - sziszegte - Sosem fogok! Még nincs vége! Nem bízom bennetek! Rajtatok fogom tartani a szememet!
Nobu megrántotta a vállát.
- Tedd azt! Nincs rejtegetni valónk...
- Azt majd meglátjuk...

Látva, hogy kezd elrendeződni a dolog Nami megkönnyebbülten sóhajtott fel. Natsuki azonban még mindig rászegezte a rapiert. A másik lány ijedten hátrált el.
- Na mi az? - kérdezte Natsuki - Meggondoltad magad?
- Én... dehát... - értetlenül rázta a fejét. Dehát már... nem szükséges, hogy....
- Semmi dehát! Ezekszerint hazudtál, egy francokat engeded, hogy megöljelek!
Dühösen közelített Namihoz, aki igyekezett hátrálni tőle.
- Én... nem akarok meghalni... Natsuki...
- Ó, hirtelen, hogy már nincs bajban a pasid, már nem is vagy olyan bátor?! - csattant fel - Eddig tartott a nagy önfeláldozásod? Egy trükk volt az egész?! Hát én akkor is megöllek! Gyerünk, harcolj akkor az életedért! Itt az ideje, hogy az egyikünk meghaljon!
- Megőrültél?! Én nem emelek rád fegyvert! - rázta a fejét Nami. Mire Natsuki felnevetett.
- Ne haragudj, drágám, de ez a te szádból igen nevetségesen hangzik!
Nami ijedten lépett hátra még egyet. Halkan felnyögött, ahogy háta egy sziklának ütközött. Félve figyelte Natsukit. Kenta megint lefogja Midorit, Nobu túl messze van, ezúttal... senki sem fog segíteni neki!

Eizan nem bírta tovább tétlenül nézni, ahogy Natsuki egyre inkább sarokba szorítja Namit. Még képes... még képes és tényleg megöli! Egy kiszolgáltatott embert! Nem, ez így nem helyes...!
Aktiválta a jobb karperecébe ágyazott pengéket és közelebb lépett Natsukihoz.
- Túl messzire mész... Hát nem érted, hogy nincs értelme? Teljesen ki van szolgáltatva még visszaütni sem bírna!
Kicsit feljebb emelte ökölbe szorított jobb kezét, hogy Natsuki is lássa a pengéket.
- Kérlek, ne kényszeríts rá... - mondta valamivel halkabban. - Nem akarok harcolni, ellened nem...!

Ichiro még mindig remegve egyre csak hátrált. El kell innen tűnnie, vissza a toronyba. Ha itt marad... nem, nem akarta még egyszer elveszteni a fejét...! Mielőtt belépett, még találkozott a tekintete Hayatéével. Mint mindig, most is az a hűvös tekintet... Mintha semmi sem történt volna.
Arra sem volt képes, hogy köszönetet mondjon, hisz lényegében azt sem tudta, miért kéne. Neki kell egyáltalán köszönetet mondania? Megrázta a fejét és sietve eltűnt a torony belsejében. Ha Hiroshi odaadta volna a fegyvert, ha jobban álltak volna számukra a dolgok nem fogta volna vissza a kezét... túlságosan jól érezte, hogy nem állt volna meg.

- Én nem bírom tovább! - tört ki hirtelen Haruka. - Nem bírok csak így nézni ki a fejemből, mikor isten tudja, mi történik odalent! Lemegyek!
- Nem mész... - húzta vissza Shouri.
- De igen, lemegyek! Ezt nem értheted, Shouri! Ez a csapat... túl sokat jelent már, túl sokat köszönhetünk egymásnak! Nélkülük nem lehetnénk itt, a menekülésre várva, ugye? Nem hagyhatom, hogy minden veszendőbe menjen... Úgyhogy kérlek, hagyj...!
- Haruka... - nyúlt valamivel szelídebben a lány után Shouri, és úgy mondta, hogy csak a lány hallhassa. - Ez a csapat már így is túl nagy. Kifelé még oké, akkor minél több, annál jobb, de utána? Ha sikerül innen megszökni, szerinted mennyi idejükbe telik lenyomozni ennyi embert? Ennyien nem rejtőzhetünk el, jobb, ha már most megérted. Előbb-utóbb szétszakad a csapat.
- Lehet... - bólintott a lány. - Sőt, tudom... De most, amíg lehet... amíg lehet, muszáj segítenem, ahol csak tudok! Kérlek...
Shouri eleresztette a lányt, aki rohanvást indult meg a lépcsőn.

Natsuki elkerekedett szemekkel nézett Eizanra.
- Te... - hebegte elsápadva - fegyver emelsz... rám?
Még egy darabig hitetlenkedve pislogott a fiúra, hátha helyreáll a kép, de...
Dühösen megrázta a fejét.
- Ahogy mondtad: túl messzire...
Hátat fordított, s leeresztve a rapierokat egyszerűen visszasietett a toronyba. Még így is látszott rajta, hogy remeg a dühtől. Nami meglepetten nézett utána.
- Nem tudom, hogy csináltad - fordult Eizanhoz -, de köszönöm!

- Nami!
Nobu sietett a lány felé. Fegyvere már a hátizsákban pihent. Odaérve hevesen átölelte a lányt.
- Jól vagy?
- Én? Hiszen te harcoltál! Aggódtam miattad!
- Most már minden rendben lesz - simogatta a lány hátát - Most már tényleg minden...
Most már Midori is megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Ugye tényleg vége? Észre sem véve mit csinál, kissé hátradőlt, s élvezte, hogy valaki tartja őt. Kenta mozdulni sem mert meglepetésében, nehogy a lány meggondolja magát.

Eizan csüggedten húzta vissza a pengéket.
- Nincs mit... - mondta halkan, de nem igazán tűnt elégedettnek a hangja. Egyre csak a torony felé nézett, ahol Natsuki nemrég eltűnt. Natsuki...
Sóhajtva beletúrt a hajába.
- Ezt most... elszúrtam, igaz...? - motyogta inkább csak magának. Szóba állsz majd velem újra...?

- Nem, dehogy - vágta rá Midori - Megmentetted valakinek az életét, az... az jó... - követte Eizan tekintetét. Ó, hogy... Natsukira gondol? - Ó, hogy ő... hát... ő csak hisztizik, nem igaz? Nem számít... Majd... kiheveri... Nem miattad csinálja, hanem csak mert... - megrántotta a vállát - Ez a csaj mindig mindent megkapott az életében, amit akart... Most meg nem... Egyszerűen fel sem fogja, hogy emberi életekről van szó, csak játsza a kicsinyes bosszúhadjáratát, és amint valami nem úgy történik, ahogy szeretné, huss... sírva elszalad... Hányok tőle...
Nami közbe akart szólni, hogy megvédje Natsukit, de most valahogy képtelen volt. Valami más azonban még mindig érdekelte... Egyre jobban. Nem, Natsuki nem az a típus, nem olyan, mint amilyennek Midori látja, valami most... tényleg megbántotta, dehát... Ráfogtak egy fegyvert, na és, nem Eizan volt az első! "Elszúrtam?" Mit? Elgondolkodva nézte Eizant. Oké... valami itt... nagyon nem stimmel... Ennek még utána fog járni, ha kicsit lenygodtak a kedélyek.
- Elég nagynak néz ki ez a torony - állapította meg elmésen Nobu - Gondolom... van valahol hely, hogy Nami lepihenhessen, ugye? Szüksége lenne rá.
- Hogyan? Jah, persze van... - válaszolta Midori - Gyertek csak utánam, először leszedjük a nyakörveiteket, amihez meg kéne keresni Ichirut, aztán...
Ahogy megmozdult, érezte, hogy Kenta még mindig fogja a karját. Úgy pillantott a fiúra, mintha csak most vette volna észre. Az gyorsan elengedte a lányt, s hátrébb lépett.
- Jajj, bocs... ne haragudj, én... izé... Szóval... - habogott, de a lány nem is figyelt rá, csak megindult előre. Nami pillantása msot Kentán időzött el, aztán követte Midorit. Oké... Több dolognak is utána fog nézni... Ő csak viccből szivatta Midorit Kentával! Lehet, hogy... volt alapja? Hű, jót fog itt még szórakozni!

Shinji a lehető leggyorsabban szeretett volna eltűnni a tömegből, de miután ketten is nagy hevesen berontottak a toronyba - ráadásul az egyikük egy lány! -, nem lett volna elég stílusos követni a példájukat. Nemsokára Nobuék is bementek Midori nyomában, így úgy döntött, hogy ő akkor inkább kinn marad. Csak ő a sziklák, meg a torony hideg fala... Nincs is annál jobb... Remélte békénhagyják...

- Nem... - rázta a fejét Eizan, de nem fejtette ki bővebben. Natsuki... nem ilyen. Midori nem látta őt korábban, nem beszélt vele, ő... teljesen más, másként gondolkodik, mint amit a másik lány most felvázolt. És neki most sikerült megsértenie... De nem volt más mód, hogy leállítsa, ugye? A szóra úgysem hallgatott volna... De tényleg képes lett volna vele harcolni?
Meredten nézte a kezén lévő karperecet, ami mintha égette volna a bőrét. Képes lett volna... mondjuk egyszerűen felnyársalni vele...? Megborzongott és ismét a torony felé nézett. Utána kell mennie. Hátha... hátha még rendbe hozhatja.

Haruka kis híján átesett a felfelé haladó Ichiron.
- Ichiro...? - kérdezte meglepetten, amíg a falhoz lapult, hogy a fiú el ne sodorja. - Mi... mi történt lent?
Ichiro mintha a mondandóját fontolgatta volna, majd idegesen vállat rántott.
- Jönnek... - vetette oda, majd tovább indult felfelé.
- Jönnek...? - kérdezte vissza értetlenül a távolodó fiú hátától. - Ezek szerint...
Lefelé fordította a tekintetét. Ugye nem lett senkinek sem baja? Ha jönnek... akkor azzal valószínűleg Nobuékra is célzott, nem? Azért tovább lefelé...!

Natsuki dühösen rontott be a konyhába. Ebben a rohadt toronyban, mindenki állandóan felfelé siet, itt a földszinten senki sem fogja zaklatni. Egyszerűen leült a földre, s a falnak döntve a hátát a plafonra meredt. Ez nem lehet igaz... Csakúgy... csakúgy...

- Kösz... - biccentett befelé menet Eizan Hayatének. - Nem gondoltam volna, hogy tényleg segítesz.
- Én lényegében nem csináltam semmit - vonta föl a szemöldökét a másik. - Ichiroé volt a döntés, én legfeljebb a kezdőlöketet adtam meg. És ha Nobu nem bizonytalanítja el, semmit sem ért volna a nagy lelkizésem.
- Ehh... mindenesetre tényleg kösz, bárhogy is volt. De most... muszáj bemennem és...
- Tégy úgy - szakította félbe vállrántva Hayate.

- Oh, Haruka... - torpant meg Midori, mikor a lépcsőre lépett volna. Mondani akart valamit, de aztán eszébe jutott, amit Kenta mondott. Haruka hívta ide őket, vajon ő... tudta mire készülnek Shinjiék? Óvatosan hátrébb lépett egyet vissza Nobuékhoz. Nem mondott semmit csak várakozón nézett a lányra. Most mi lesz?

Benawi a lépcsőn ücsörögve várakozott. Nyomasztó érzés volt. Valaki majd egyszer feljön, felsorolja kik haltak meg és... utána minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna? Ichiru nem messze tőle a lépcső alján ácsorgott hátát a falnak támasztva. Elgondolkodva figyelte hol Benawit, hol Yuukát, hol csak úgy bámult maga elé. Egy szót se váltottak.

Haruka kérdőn nézett Midorira. Most... mi történt? Azelőtt simán a nyakába ugrott volna köszöntésképp, de most... Talán gyanakvó a tekintete... Mit csinált...? Ekkor eszébe jutottak Hayate még fent mondott szavai. Hogy hülyén nézne ki, ha miután Midoriék megérkeznek Nobuékkal, utóbbiakat kivont fegyverek várják. Hiszen... Benawi kérésére pont ő hívta ide őket... Midori most azt hiszi, hogy ő tehet róla? Hogy ezt direkt tervezték így? De hát a francba is, akkor minimum mindenki lement volna "köszönteni" őket, nem...?!
- Nem én voltam... - rázta meg a fejét. - És a többiek sem. Csak Shinji... A fenébe is, végtére is dehogy nem! Én sem tudtam visszatartani, ezért felelősnek számítok bármiért, ami történt...! Sajnálom... - leginkább Midorinak címezte szavait, mert az ő sorsa mégiscsak jobban érdekelte, mint Nobuéké. De ha ezt kimondja, azzal csak mindent elront. Akkor Midori azt hiszi, ellene van.
- De többé ne tűnj így el - tette hozzá halkabban. - Így hogy nem is láttunk a monitoron, nem tudtuk, élsz-e még vagy sem. Aggódtam, Midori...
"Főleg azután, ahogy előtte viselkedtél..."

Midori elgondolkodva figyelte Harukát. Mit kéne most... mondania vagy tennie...?
- Örülök... - mondta végül - Azt hittem, hogy te is... - felsóhajtott - Itt... itt van Sh... - elharapta a mondatot. Ezt nem Nobuék előtt kéne megbeszélniük, akkor sose kapja meg azokat a válaszokat, amiket szeretne... - Izé, akarom mondani, hol van Ichiru? Le kéne szedni a nyakörveket, hogy ne tudjanak lehallgatni bennünket és... - halkabban tette hozzá - Utána ráérsz beszélni?

- Odafönt... - intett a szemével felfelé Haruka kissé megkönnyebbülten. Kevésbé tűnt erőltetettnek a párbeszéd, mint ahogy korábban képzelte, hogy lesz. - Valahol a lépcső környékén várakozott még az előbb. Utána...? Öhm... persze...
Sejtette az elharapott mondatból, hogy miről lehet majd szó. De... nem tudja, mire számítson. Mit akarhat tudni Midori, vagy mit akar mondani? Előbb-utóbb úgyis kiderül.
- Bocsánat... - ekkor vette észre, hogy Eizan is a lépcsőn álldogál, és egyenesen rá néz. - De... nem láttad, merre ment Natsuki?
- Natsuki...? - vonta föl a szemöldökét Haruka. - Hát... erre nem jött, nem mehetett túlságosan fel, mert akkor találkoztam volna vele a lépcsőn.
- Ó, értem... köszi... - vetett még egy pillantást a négyesre a fiú, majd visszafordult.

Egy kis tétovázás után Kenta is elindult befelé. Mi mást csinálhatna? Nem akart nagyon rászállni Midorira, de majd... igyekszik elkerülni. Mindenesetre kezdenek rendbejönni a dolgok, ugye? Már... nem olyan visszautasító... Vagy csak... véletlen? Ő is fáradt, ideges és fél...?

Hayate továbbra is szótlanul támasztotta a falat az ajtó mellett és tekintetét Shinjin nyugtatta. Nem fogja ennyiben hagyni, ugye? Biztos ő is rájött, hogy Nobu még így is túl erős ellenfél. Előbb-utóbb kitalál valamit, ahhoz túl elszántnak tűnt, hogy csak így letegyen a bosszújáról. Nem engedhet még egy orvtámadást a csapatban, épp elég volt Mizuki halála. Nem hagyja, hogy Shinji keresztbe húzza az ő bosszúját.

Shinji egy ideig türelmesen várt, de Hayate még mindig nem mozdult. Zsebre dugott kézzel sétált közelebb.
- Na? Mi van már? Mire vársz? Mindenki bement...
Mi a francot néz ez, most komolyan? Ha valamit mondani akar, tegye!

Shouri karba tett kézzel támasztotta a falat és sokadszorra is azt kérdezte magától, hogy miért nem ment Haruka után. Utána azzal nyugtatta magát, hogy biztos a lány is örül a kis függetlenségnek, és hogy nem lohol folyton a nyomában... bár most aligha rá gondol, sokkal inkább a lentiekkel törődik. Figyelő tekintetet érzett magán és sikerült elkapnia Tatsuya pillantását.
- Mit lesel, Ikeda? - kérdezte az átlagosnál talán kissé ingerültebben.
- Én? Ugyan, mit néznék pont rajtad...
- Ó, pedig nekem nagyon is úgy tűnt, hogy errefelé kacsingatsz. De ha megkérhetlek, inkább máson legeltesd a szemed, nem vagy éppen az esetem...
Tatsuya elvörösödve már visszavágásra nyitotta volna a száját, mikor Ichiro lépett be az ajtón. Csönd szállt a szobára, ahogy több szempár szegeződött a fiúra.
- Hallottuk a lövéseket... - jegyezte meg halkan barátjára nézve Hiroshi. - Jó érzés volt...?
- Ehh, hagyjál... - rogyott az ajtó mellett a falhoz Ichiro. - Nincs semmi bajuk, világos? Valószínűleg épp befelé tartanak. Szóval az ilyen megjegyzéseket kérlek mellőzd...
Hiroshi csodálkozva nézett barátjára. Hát mégis megjött az esze? Sikerült elfojtania halvány mosolyát, ezért csak elnézően nézett Ichiro felé. Talán ő is rájött, hogy most minden egyes segítség számít, hogy össze kell dolgozniuk. Hátralesett a monitor felé. Már csak az a kérdés, hogy mi legyen Ami és Akihito sorsa.

- Akkor mi... felmegyünk... - igyekezett Midori kikerülni Harukát, Nobuék szótlanul követték. A fiú nem is foglalkozott Harukával, Nami pedig nem tudta mit mondhatna. Zavarban érezte magát. Natsukinak egy valamiben igaza volt. Nem állhat neki itt jópofizni, hogy ő hogy sajnálja, másodpercenként bocsánatot kérni meg megköszönni, hogy esélyt kaptak... És úgy sem viselkedhet, mint egy normális csapattag. Ők itt csak megtűrtek. Ennyi. És a többség... ha ne is mondja ki, de reméli, hogy a végső harcban majd szépen elpatkolnak. De ott még szükség van rájuk, és hát Midori is sírna, szóval... Na jó, jöjjenek... De odafigyelünk! Minden másodpercben!

- Nem igazán tudom, mit tervezel - kezdte nyugodt hangján Hayate -, és addig lényegében nem is érdekel, amíg hagyod, hogy én is tegyem a dolgom. De ha esetleg valamiért megdől a szabadulási terv, és kiderül, hogy ez részben miattad... akkor megkereslek és elbeszélgetünk. Ne érts félre, ez közel sem fenyegetés. Pusztán baráti jó tanács - egy pillanatra elhallgatott, utána más hangnemben folytatta. - Hmmm... mennyire igazad van, már mindenki bement. Miért is ácsorgok még itt kint?
Azzal ő is befelé indult.

Shinji elmosolyodott. Baráti, mi? Hát majd meglátjuk... Figyelte, ahogy Hayate eltűnik a toronyban, aztán leült kedvenc helyére a fal tövébe. Valahogy ezalkalommal azonban kényelmetlenül érezte magát. Próbált máshogy helyezkedni, s csak ekkor érezte meg, hogy valami nyomja a zsebében. Kivette belőle a telefonját, s elgondolkodva kezdte nézegetni a tartalmát. Semmi különös célja nem volt, csak el akarta ütni az idejét. Vagy inkább elűzni a gondolatait. Valami azonban mégis szöget ütött a fejébe.

Eizan egyre csak azt fontolgatta, mit is mond majd, ha esetleg megtalálja Natsukit, de nem sok minden jutott eszébe. Talán emiatt is haladt olyan lassan a kereséssel. Hisz most... elárulta? De hát muszáj volt, utólag ezt is megbánta volna, mint Kuroshit és Soranot...! Egyszer már látta fent összetörve a lányt és nem akarta, hogy ez még egyszer megismétlődjön.
Itt senki sem volt. Melyik szint is ez, az első? Akkor talán eggyel lejjebb, a földszinten?

Ichiru meglepetten nézett a lépcsőn felérő hármasra. Szóval... Túlélték?! A fenébe... Csalódottságot érzett. Nobunak persze egyből feltett a tekintet, de igyekezett nem tudomásul venni. Midori csevegve szólalt meg, tehát ő tényleg nem érzi a feszültséget. Pedig Yuuka és Benawi sem tűnnek boldognak, sőt... a lány... Nagyon... feszült és... Nyugtalanította Nobut az, ahogy rájuk nézett.
- Leszednéd róluk is a nyakörvet?
- Ehh... - Ichiru a tarkóját vakargatta - Persze... - dörmögte kelletlenül.

Yuuka próbálta Benawi tekintetét keresni, de nem tudta megállni, hogy újra és újra Nobuék felé pillantson. Ők... teljesen jól vannak? És most már... a csapat tagjai? Hát ha lehet, ő inkább kerüli őket. Nem akar összetűzést, nem akar rájuk támadni, csak... ne kelljen velük beszélnie. Mert az lehet, hogy nem menne. Ismét Benawira pillantott. Most mi legyen? Maradjunk... itt?

Benawi látta Yuuka kérlelő pillantásait, s nekiállt kiutat keresni. Hogy is tűnhetnének el innen feltűnésmentesen? Megfogta a lány kezét.
- Jobb, ha lecsekkoljuk a gépet, Kenta most nincs itt, hogy figyelje rendben van-e - mondta, maga után húzva a lányt. Illetve nagyon nem is kellett húzni, örült, hogy elmehet innen.

Haruka egy ideig még tétlenül álldogált a lépcsőn. Most hogyan tovább? Nemsokára ismét lépteket hallott felfelé. Ki van még lent? Shinji, Hayate, Kenta meg Eizan és Natsuki. Nem, inkább nem nagyon akar beszélgetni. Főleg ha Shinji jön, aki így is elég feldúlt lehet. Vagy várjunk csak... senki nem mondott hasonlót, de végül is nem kérdezte... De ugye nem halt meg senki? Bár azt Eizan biztos mondta volna. Na jó, akkor inkább vissza felfelé.

Nobu kérlelőn nézett Midorira miután Namiról is lekerült a nyakörv. A lány bólintott, hogy érti, és elindult lefelé. A másik kettő követte őt. Jobb kicsit messzebb a többiektől, ezt láthatólag Namiék is így szerették volna, és hát jobb a békesség. Bevezette őket az egyik üres szobába.
- Pihenjetek csak, nyugodtan! Ha... ha valamire szükségetek van, rám mindig számíthattok!
Turkálni kezdett a táskájában.
- És itt a maradék kötszerem, meg egyebek, jobb ha azért kezdesz valamit a sebeiddel Nobu, és Naminak is hátha... azért remélem, nem...
- Oké, köszi - bólintott a másik lány. Midori rámosolygott, aztán becsukva maga mögött az ajtót, kettesben hagyta őket. Kilépve a folyosóra Kentával találta szembe magát, aki épp akkor lépett oda a lépcsőről.
- Öhm... szia... - köszönt zavartan a lány.
- Ahh, ja... hello... Nobuék?
- Ja, ott vannak. Jobb, ha most messze vannak a többiektől, és Naminak pihennie is kéne... Ichiru meg nem úgy néz ki, mint aki ránézne Nami sebeire, úgyhogy... magukra maradak...
- Aha... - Kenta próbált együttérzőnek tűnni, de nem nagyon sikerült - És a nyakörvek?
- Leszedtük.
- Jól van - bólintott. Na ez legalább kétértelmű. A lány hiheti azt, hogy nem csak annak örül, hogy nem lehalgathatóak, hanem annak is, hogy biztonságban vannak Matsuééktől, és nem aggódik, hogy már ők sem tudják őket nyomonkövetni, vagy lehallgatni.

Midori összerezzent, mikor meghallotta Namit mérgesen kiabálni.
- Tudtad, hogy lehallgatnak?!
Nobu válaszát nem lehetett érteni.
- Sejtetted mi?! Én ha csak sejtem is, nem állok neki a házban...
- Ó-ó... - suttogta Midori, s elkapta Kenta kezét - Az az érzésem, hogy ezt ne akarom tudni...
A fiú kivételesen egyetértett. Sietve indultak meg felfelé a lépcsőn. Kézen fogva. Kenta élvezte a lány bőrének puha érintését.

Ichiru miután az újabb nyakörveket is a többi közé vitte, visszasétált a szobába a többiekhez.
- Akkor haditerv, igaz? - mondta belépve - Gondolom már nem sokat akarunk várni az indulással... Már kilenc is elmúlt. Javában reggel van... mit reggel, délelőtt...

Eizan kezdett kétségbe esni, mikor szobáról szobára járva még mindig nem talált senkit sem. Az... nem lehet, hogy végül kiment, hogy eltűnjön, ugye...?! Ha esetleg mégis, akkor bele kell húznia, és esetleg utolérheti. De amíg megvan az esélye, hogy idebent van, előbb meg kell bizonyosodnia róla...
Kinyitotta a következő ajtót. Ó, a konyha. Úgy tűnik, itt sem... várjunk csak... Szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy biztosra vehesse. Az ott...
- Natsuki...? - kérdezte bizonytalanul. Az elutasító választól félve nem mert rákérdezni, hogy bejöhet-e, ezért magától lépett be a helyiségbe. - Beszélhetnénk?
Ahogy kimondta a kérdést, máris érezte, hogy még mindig nem igen tudja, mit is akar mondani. Ha meg most nekiáll itt hebegni-habogni...
- Sajnálom, de muszáj volt. Nem akartam, hogy megint...
Hogy később megint úgy lássalak? Nem, ezt így csak nem mondhatja ki.

Natsuki dühösen kapta fel a fejét. Most meg mit akar?!
- Hogy megint gyilkoljak? Nem esik nehezemre, ötösfogat tag vagyok, nem rémlik? Ó, ne haragudj, dehogy nem, egy ártatlan lányt csak nem fenyegetnél meg azzal, hogy belédöföd azt a... az akármit...
Észre sem vette, hogy felpattan. De tulajdonképpen... miért... ilyen ideges? Mért vette ezt ennyire a szívére?

Matsue enyhén remegve rakta le a telefont. Hogy a félelemtől vagy indulattól? Ki tudja...
- Mit mondtak...?
Matsue dühösen harapott az ajkába. A francba is, ez a pasas már mindig a nyomában lesz? Bár jogos, végül is csak az életét félti...
- Jönnek... két hajó.
- Hajó? Azt hittem, ilyen esetben helikoptert szokás...
- Hát most nem az jön...!
- És rólunk semmit nem mondtak?
Matsue csüggedten csóválta meg a fejét. Semmit. És ez semmiképpen sem jelentett jót.
- Mikor? - kérdezte ismét a férfi.
- Hamar... talán túlságosan is hamar...
- A francba! - szorult ökölbe a férfi keze. - Mi lenne, ha egyszerűen elhúznánk? Ennek már úgyis lőttek, mire várjunk még itt?
- Maga teljesen megőrült?! Eljátszaná azt a kis maradék esélyünket is? Mégis mikor mutassuk ki a hűségünket, ha nem most? Idióta...!
- Csináljon, amit akar...! Végtére is maga szúrta el. Nem én leszek az első, aki a kormány ítélőszéke elé kerül...

- Várj, még azért javában hiányoznak - nézett körül a szobában Hiroshi. - Vagy elkezdjük így, mivel már így is szorít az idő? Nekem végül is mindegy. Jut eszembe... nincs valakinél esetleg valami kötésféle? Vagy esetleg nem maradt a takaróból, Ichiro?
- Nem... - intett nemet a kérdezett. - Vagyis talán pár csík maradt, de... ott hagytam. Valahogy nem nagyon gondoltam rá induláskor.
- Ó, értem... Valaki esetleg? ... Na jó, ha eddig kibírtam, bírhatom tovább is, annyira nem vészes. Ehh, ez milyen hülyeség... A kötszer is minimum az alapfelszerelés részét kéne képezze... Bár így belegondolva, elvileg nem az a cél, hogy gyógyulgassunk.

Nami kivételesen nem hagyta, hogy Nobu vele foglalkozzon, mondván ő jól van, s bár kisebb küzdelmek árán, de nekiállt ellátni a fiú sebeit. Nem voltak súlyosak, valóban csak karcolások a golyók is megint épphogy csak súrolták, egyik sem maradt benne. Nobu szerencsés... nem... ügyes. Nagyon. És ez jobb, mint a szerencse. Mert az hűtlen.
Nami fáradtan dőlt végig az ágyon. Mint, akinek minden erejét kiszívták. Látva, hogy Nobu mellé sétál felsóhajtott.
- Jajj, Nobu most kérlek, ne... Teljesen ki vagyok...
- Hm? Mit ne? - kérdezte ártatlanul a fiú, mire a lány elpiriult. Oké... ezt megkapta... Kivételesen ő a piszkos fantáziájú. De tudom, hogy arra gondoltál te is, bármennyire tetteted is magad! Elfordult, s a párnába fúrta a fejét. Nobu szótlanul ledőlt a másik ágyra. Nami rendesen kiakadt a lehallgatós dolgon... Dehát... Most ebben mi a rossz? Most csak azért, mert lehet, hogy Matsuéék jót szórakoztak rajtuk, nem kellett volna... Hát azt már nem... Még így utólag se, hogy valószínűleg van még esélyük megismételni... Őt igazából egyáltalán nem feszélyezte a dolog. Ahogy akkor is mondta: legalább irigykednek, hogy neki milyen jó nője van. És amúgyis, Nami te kis álszent... Ha csak sejtetted volna mi... Sejtetted, te kérdeztél rá... Aztán még be is szóltál Matsuének... Igenis bevállaltad még így is!

Midori meghallva a lépteket megtorpant, leljebb pillantott. Haruka, jól sejtette. Elengedte Kenta kezét.
- Menj csak előre, majd jövök!
Kenta aggóda nézett rá, mire ő sokatmondó pillantást küldött a másik lány irányába.
- Oh, oké... persze... - mondta a fiú, s továbbment a gépterem felé. Midori pedig visszasétált a lányhoz.
- Már itt is vagyok - mondta mosolyogva - Nem menekülhetsz előlem! - elkapta a kezét - Keressünk egy nyugis beszélgetőhelyet!
A lányok korábbi alvószobája felé nézett, s elkezdte húzni maga után a lányt. Rég beszélgettek ketten. Főleg barátnőkként rég. Hiányzott.

Haruka a hirtelen meglepetésből még fel sem ocsúdott, mikor Midori az egyik szoba felé kezdte húzni. Hát igen, ezt nem ússza meg. Most jöhet a baráti fejmosás. Hmm... bár így belegondolva, lehet, hogy kölcsönös lesz az a fejmosás. Hát jó, jöjjön, aminek jönnie kell. Követte Midorit a szobába.

Midori miután becsukta az ajtót maguk mögött, lecsüccsent az ágy szélére.
- Szóval... - kezdte és egy kis szünetet tartott - Shouri? - kérdezte - Mi van veletek? És... egyáltalán, hogyhogy itt van? Még nem láttam, de mondta Kenta, hogy ő is jött Ichiruékkel és... és Tatsuya? Hogy bírják egymást? És ami fontosabb, Te hogy bírod? És... és... mesélj!

Ó, basszus, úgy tudta, hogy erre érti félre. Nem kellett volna félbehagynia azt a mondatot.
- Szerinted tényleg beléd döftem volna...? - kérdezte halkan a lányt, és nagy nehezen megállta, hogy visszahátráljon az ajtóig. Eizan azóta rájött, hogy nem tudott volna harcolni Natsuki ellen. Teljes szívéből sosem. Suhogtatta volna a karmait, hogy ráijesszen, lehet, hogy véletlenül meg is karcolta volna, de komolyan harcolni...? Mit tett volna, ha Natsuki komolyan veszi...? Nem, ezen jobb nem gondolkodni, nem így történt! Egyenlőre nem... - Nem akartalak úgy látni, mint korábban fent... De mit is magyarázkodok? Minden okod megvan rá, hogy dühös legyél rám. Mégsem tudtam tétlenül nézni. Sajnálom, de így éreztem helyesnek... és még most is annak érzem.