9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Daisuke kivételesen jó ideje már csendben ült és figyelt. Hisz olyan érdekes kis dolgok zajlanak a közvetlen környezetében. Például ott vannak azok a pillantások, amiket Benawi küldözget Hayate felé. Ó, csak nem félti Emikot a vérszomjas Hayatétól? Persze, majd valószínűleg pont itt esik majd neki a csajnak és kicsinálja mindenki előtt. Meg nem is nagyon úgy néz ki, mintha fel akarná szedni. Hmm... bár ebben lehet, hogy téved. Az a srác mindig olyan rejtélyes, ki tudja, mit forgat a fejében.
Na igen, a másik érdekesség jelenleg a Haruka-Tatsuya-Shouri trió. Itt is lehetett valami fincsiség, előbbi kettő feltűnően kerüli egymás tekintetét és az eddigiektől eltérően elég messze ülnek egymástól. Vajh' mi folyik a háttérben?
Mindegy, most úgy sem derül ki. És ennyi ramen bőven elég is volt. Nem rossz, nem rossz, de azért... Jó igen, csak az a baja vele, hogy nem ő csinálta. Tényleg, a csirkével mi a helyzet? Ehh, az is még ott pihen. Talán... talán most rásózhatja Namira, ha már miatta csinálta.
Minden szó nélkül felállt, majd egy gyors köszönöm-szerűséget mormolva a konyha felé indult.

- Borzasztó éhes vagyok! - sietett be Natsuki, és máris rávetette magát egy üres tányérra. Csordultig szedte, s ezúttal semmit sem szólt Eizanhoz, csak leült mellé, s belefogott az evésbe. Hamarosan Shinji és a két srác elvonult a tányérokkal, készen a matematika borzalommal tarkított rejtélyeire. Aztán alig, hogy eltűntek a szem elől Kenta ért vissza a laptoppal.
- Kitaláltatok valamit arra, hogy hova menjünk? Hiába agyaltam rajta... Semmi ép eszű ötletem nincs - csóválta a fejét. - Tényleg ennyire feltűnőek vagyunk?

Nami csak visszatette a földre a tányért, s reménykedett hamarosan benéz valaki. Vagy látja elhaladni a folyosón Nobut, aki persze véletlenül se veszi őt észre... Felkapta a füzetét, s hátrahúzódott az ajtótól balra lévő sarokba. Ha nem néz hátra... még pedig miért nézne, akkor nem fogja észrevenni. És itt még van elég fény, hogy lássa mit firkál... Na akkor nézzük...

Eizan mosolyogva figyelte a rament faló Natsukit, és ő is újra kanalazni kezdett. Ejj, valaki tényleg éhes volt. Tényleg, vajon milyen lehet...? Mármint meghallgatni a többiek történetét és viselni annak is a súlyát. Nem lehet túl felemelő érzés. Eleinte nem is gondolt bele, hogy ez bármiféle lelki terhet is jelenthet, de már kezdett ráébredni, hogy de, nagyon is. Tarts ki, Natsuki... Tudom, hogy bírni fogod. És ha meginognál, tudod, hogy úgyis itt vagyok neked.
- Hát... enyhén - hallotta közben Hayate válaszát. - Tegnap nap voltatok olyan sokan, meg egyedül Tatsuya sántikált, de most jóval többen mennétek. Esetleg...
Már épp folytatta volna, de eszébe jutott, hogy Benawi még mindig rajta tartja a szemét. Még a végén belelátna valamit, amit nem kéne.
- Esetleg...? - kérdezett vissza Kazu. Hát... így már nem tagadhatja meg a választ.
- Esetleg, Emiko, nincs valami ötleted a környéken, ahol zavartalanul megcsapolhat valami netes hálózatot ez a kis társaság?

- Hát nem is tudom... - kezdte bizonytalanul a lány. - A suli környékén kell lennie wifinek, de... Az ser kevésbé feltűnő. És nem hiszem, hogy bárki fel tudná ajánlani, hogy az ő házában... Itt nálunk nincs net, mindenesetre...
- És nem is tartom jó ötletnek, hogy itt legyünk - mondta Kenta. - Bár elvileg lenyomozhatatlanok vagyunk, de... jobb szeretem a kettős biztonságot, így ha el is szúrok valamit, nem rögtön ezt a környéket lepik el a kormány emberei...
- ... nem mellékesen veszélybe sodorva vele Emikoékat... - fejezte be Benawi a mondatot.
- Hát... igen... - bólintott Kenta.

Hát igen, nem lenne túl szerencsés, ha rájuk bukkannának - gondolkodott Hiroshi.
De tényleg... mi van, ha valaki felismeri őket a nyílt utcán? Nem is feltétlenül kormánytag - bár az kétségkívül csúfosan végződne -, de mondjuk egy rokon vagy ismerős? Mit gondolna így, hogy elvileg halottnak lettek nyilvánítva? Vajon ledermedne, hitetlenkedve odajönne vagy... jelentené a rendőrségnek? Inkább nem akarja megtudni, jobb, ha nem fordul ilyen elő. Különben sem akar még több embert belesodorni, az más dolog, hogy a szüleivel megpróbál konzultálni. Vagy legalábbis az öccsével, ő úgyis éjjel-nappal a gépen lóg. Meg fog lepődni, az már egyszer biztos...

Az elrakott kaja megvan, remek. Hmm... viszont valaki megdézsmálta azt, amit itt hagyott... Ki volt ilyen éhes? De legalább volt esze berakni a hűtőbe. Hehh, és még így sem vette észre a kis "rejtett adagot". Akkor most kicsit megmelegíti, hogy azért mégse így hidegen egye. Frissen jobb lenne, de hát ez van.
Ó... utána még át kell csempészni a többieken is. Mindegy, hozzá úgysem nagyon szólnak.

- Akkor még mindig ugyanott tartunk - csóválta meg a fejét Kenta. - Talán egy parkba kéne menni. Ott... talán kevesebb ember van, főleg ha jó részt nézünk ki. Vaaagy... Mi lenne, ha... valaki ép kinézetű ember elmenni mobilnetet venni. Akkor akárhol meghúzhatjuk magunk, bár kevésbé gyors net, de... Azt hiszem, ideje lenne rávennünk Shinjit, hogy csináljon valamit ő is.
- Vagy elmegyek én, nekem nincs félnivalóm - ajánlotta fel Emiko.
- Igaz - bólintott a fiú.

Igen, ez már jobban hangzik... - ismerte el magában Hayate. - Csak van egy kis bökkenő... Egy mobilnet nem a legolcsóbb, ugye? Nála van némi pénz, meg talán a többieknél is. Összedobják rá? Hát inkább, mint hogy Emiko egyedül fizesse ki, így is eléggé felélték a tartalékaikat.
- Kinél mennyi pénz van? - mondta ki hangosan is. - Én felajánlom, ami nálam van. Eddig sem nagyon használtam, szerintem ezután sem fogok túlköltekezni.

- Emiatt ne aggódjatok! - legyintett Natsuki. - Fizetem.
Nobu meglepetten nézett rá. Egyedül? Oké, hogy Natsuki módosabb, de... mennyi pénzt hozott egy osztálykirándulásra?!

Eizan enyhén fészkelődni kezdett Natsuki kijelentésére. Na igen, a lánynak van pénze, bár még mindig nem akarja tudni, honnan. Vajon kinek a pénzét költötték a minap is? Valami hasonló pasasét, mint ez a Morinaga...? Akkor talán tényleg jobb, ha nem tudja... De most tényleg, nem lesz gyanús, hogy valaki egyszer csak elkezdi kivenni a pénzt? Bárkié is a bankszámla vagy bárki is adta Natsukinak, azért csak feltűnik neki, nem?
- Nos... rendben... - bólintott vontatottan Hayate. Hát ez megoldódott, bár nem számított hasonlóra.

Haruka némán emelte újra és újra szájához a pálcikákat, de valahogy olyan lassan ette a rament. Shouri azt sem tudta nem észrevenni, hogy a lány a szokásosnál mintha kissé jobban elhúzódna tőle. Jól van, ebből elég. Most már tudni akarja, mi folyik itt! Amint lesz rá alkalma, amint kettesben maradnak, nem érdekli, de kivallatja. Ez már nagyon nem tetszik neki.

- Na jól van, én visszavonulok - szólalt meg Nobu, miközben lerakta az asztalra a tányérját. Úgy se megy a csapattal, sok hasznát se veszik most.

Affene...
Daisuke sietve húzódott vissza a folyosóra. Nobunak is pont most kell szedelőzködnie, mi? Remek... Akkor most egy kicsit kivár, hagy menjen szépen dolgára, utána ő is szépen elindul. Ezek a remek időzítések. Mondd csak, Nobu, miért nem repetáztál egyet?

Nami némán, ökölbe szorítot kézzel várta, hogy Nobu elmenjen. Csak ne nézz vissza, ne nézz ide! Persze a fiú megérezte a tekintetét. Nem kellett volna ennyire figyelni, a francba! Ijedten rezzent össze, ahogy találkozott a pillantásuk. Nami sietve eresztette az ölébe a füzetet. A fiú egy pillanatra megtorpant, aztán félrenézett, s továbbicegett. A lány meglepve nézett utána. Semmi...? Nem, nem kiabál vele? Hogy mit képzel, hogy hogy meri kerülni, hogy... Az ajkába harapott. Konkrétan úgy érezte, mintha megrepedne a szíve. Nobu...

- Ahha... - pislogott a füzetre Kyoichi.
- Ennyi az egész - rántott vállat Shinji. - Semmi extra... A többit is így kell...
A fiú értetlen szemekkel nézett a további példákra. Egy kukkot sem értett abból, mit csinált a fiú.
- Na jó, - tárta szét a kezét Shinji - Add ide, megcsinálom!

Ez az, végre elment. Na még egy kicsit kivárni... Jól van, csak semmi feltűnés. Nem mintha egy alufóliával lefedett tányér nem keltene elég feltűnést, főleg így ebéd után, de hát ez van. Csak nem szólnak be érte...
- Hát az meg...?
De, beszólnak... Unott tekintettel fordult Eizan felé.
- Ne haragudj, mondtál valamit?
- Az az, amire gondolok...?
- Nem - vágta rá Daisuke. Áhá, tehát megvan a rejtélyes dézsmálónk. - De nyugodtan edd meg a többit.
Azzal meg sem várva a választ a folyosóra lépett. Jajj, de gyönyörű kitérő manőver volt! Huhh, még ott biceg a Nobu gyerek. Lassan, lassan... ok, most már mehet is. Nami... Nami, merre bujkálsz...? Most nyissak be a szobákba? Ehh..

Haruka egyre jobban érezte, hogy komoly gondban van. Egyre inkább közeledett a súlyos döntés ideje és ez igencsak nyomasztotta. A legrosszabb az volt, hogy egyik fiút sem akarta elveszteni. Hogyan is hozhatna meg egy ilyen horderejű döntést? Mert bárkit is választ, az egyik fiúval biztos megromlik a viszonya. Hehh, megromlik...? Az nem is kifejezés... Szóval rossz lesz, nagyon is. Így, hogy ennyire különbözőek, még nehezebb. Hisz Tatsuya és Shouri egymás ellentétei. Nem is sok közöset talált bennünk így hirtelen. Ja, de... mindketten maguk mellett szeretnék tudni... Pedig ezek ketten... ha valahogy egybe lehetne gyúrni őket, tökéletesen kiegészítenék egymást. Már-már túl tökéletesen, inkább nem kéne ilyennel játszadozni, még csak a gondolatával sem.
Halkan felsóhajtott, miközben üres tálját a pálcikákkal együtt az ölébe engedte. Ennek most lehet, hogy senki sem fog örülni...

- Egyébként készenáll rá valaki, hogy meséljen nekem? - kérdezte Natsuki, bár a zsebében lapult még Daisuke várhatóan fergetegesen izgalmas beszámolója is. Tartott tőle, hogy bizonyos részek nagyon hangsúlyosak lesznek, másokat meg véletlen elfelejt megemlíteni... Nos... Mindegy. Ő dolga mit akar tudatni magáról.
Benawi elgondolkozva tette az asztalra a tányérját. Milyen ürüggyel hívhatná félre Hayatét? Egyszerűbb lenne, ha Emikonak valami dolga akadna. Nem akarsz Natsukival beszélgetni? Várakozón nézett a lányra.
- Tényleg, az előbb te kerested Natsukit, nem? - kérdezte tőle hirtelen. A lány felkapta a fejét.
- Ja, igen... - Natsukira pillantott. - Akkor, ha befejezted az ebédet... beszélhetünk?
- Öh... persze... - bólintott meglepetten a lány.

Nicsak, csak nem egy nyitott ajtót látnak szemeim? Hmm... ez gyaaaaanúúús... Akkor kommandózzuk le, de csak lassan és halkan.
*oson, oson*
És valóban, a számításom beigazolódott.
- Mit látnak szemeim - szólalt meg hirtelen Daisuke. - Csak nem a kis elveszett báránykánk?

Nami ijedten kapta oldalra a fejét.
- Da... Daisuke... - ez a stílus... már megint... - A frászt hozod rám! Ö... mit csinálsz itt?
Közben lassan, és lehetőleg feltűnésmentesen letette a háta mögé a füzetet.

- Oké, kész vagyok - jelentette be mosolyogva Natsuki. - Ö, izé...
- Kiviszem a tányérom... - bólintott Emiko.
- Oké - pattant fel a másik lány. - Én is.

- Ahogy látom, te is rameneztél egyet. Na mindegy - vont vállat Daisuke, majd Nami felé nyújtotta a tányért. - Mondanám, hogy virágot a virágnak, de az milyen gyökér már. A nesze, edd meg, az meg olyan bunkó. Így hát egyszerűen jó étvágyat, felavattam az új csodafegyverem. Sajnos újra kellett melegíteni, így talán nem az igazi, de hát ez van. Így jár az, aki eltűnik egy fél napra. Eizan és Midori szerint egész ehető, szóval megnyugodhatsz, nincs megmérgezve.

A lány értetlenül pislogott a felé nyújtott tányérra, aztán észbekapott, s elvette. Hitetlenül kezdte leszedni róla a fóliát.
- Te főztél nekem? - nézett a fiúra. - ... miért?
Most komolyan sajnálta, hogy evett. Azért csak magába tudja erőltetni... Semmiképp sem akarta megsérteni a fiút.

- Hogy miért? - vágott töprengő arcot Daisuke. - Hát, mert nem volt jobb dolgom. Na meg valahogy mégis meg kellett köszönni a kis ajándékodat, ez meg még illett is hozzá. Amúgy csak összedobtam, amit találtam, de elvileg nem olyan rossz. Tudom, nem a legjobb dolog így felvezetni egy kaját, de amúgy is kritikus vagyok ilyen téren. Tehát még egyszer jó étvágyat.

Nami még mindig nem akarta elhinni amit lát és hall. Csak... úgy?
- Dehát én... nem azért... csak... gondoltuk, ha már mi kiruccanhattunk, hozunk valamit a többieknek... nem kellett volna... Egyébként is... biztos találhattam volna valamit, aminek jobban örülsz, csak... nem volt semmi fantáziám... ez... tényleg... nem kellett volna...
Ez hihetetlen... Daisuke ennyire figyelmes...? Újramelegítette...? Akkor ráadásul... már megcisnálta egy ideje, csak nem akarta zavarni, mikor hallotta, hogy nincs jól... Nobu mért nem tud ilyen lenni? Ha csak negyedannyi kedvesség szorulna bele, mint Daisukébe...

- Néha rám is rám jöhet az ötperc - felelte Daisuke. - Ha gondolod és úgy könnyebb elfogadni a tényt, nyugodtan tekintsd annak, pillanatnyi dilinek. Azért fogyaszd egészséggel. Na, mászok is, nehogy még valaki meglásson és téves következtetéseket vonjon le. További szép napot! Ja... és ha valaki kérdezi, nem én főztem, csak... találtam a konyhában, vagy valami.

- Várj! - nézett rá kérlelőn a lány, aztán lejjebb halkította a hangját. - Nem szeretnék... egyedül maradni... - nyögte ki zavatan. - Nem túl nagy kérés, hogy... maradj még egy kicsit? Felőlem... beljebb hajthatod az ajtót, ha zavar, hogy valaki emberi társaságban lát - nevetett aztán halkan. Uff... ez most nagyon gáz volt, igaz?

- Ahogy óhajtod - jelent meg tőle szokatlan mosoly Daisuke arcán, amint valóban beljebb hajtotta az ajtót. - Amúgy nem magamat féltem, én úgy is kimagyaráznám valahogy, eddig is ment.
Nem fejtette ki bővebben, Nami úgyis kitalálja, mire gondolt az imént, ha akarja. Vagyis hogy kire.

- Ennél már nem lehet rosszabb - mondta szomorkás mosollyal Nami. - Ugye... azért beléd nem kötött? - kérdezte hirtelen. - Tényleg nem akarom, hogy miattam neked is valami bajod legyen...
Kíváncsian látott neki a második fogásának. És valljuk be... elsőre kicsit bizonytalanul is. De kellemesen puha volt a hús, és ízes... Ez a sajt nagyon passzol hozzá! Most már bátrabban lapátolta befelé.

- Most, hogy így mondod... nem - bólintott kimérten Daisuke. - Meglepő módon nem, pedig már vártam volna. Ez most meglepett. Vagy lehet, hogy csak rájött, hogy most gyorsabban futok, persze nem mintha szándékomban állna előle futkorászni. Talán kicsit lenyugodtak a kedélyei, mert ebédnél sem szólt be nekem. Ehh, ellenben Tatsuya alatt mozog a léc, azt hiszi, bárhogy és bármikor kioktathat. Úgyis rájön majd, hogy ez nem így működik. Bár a mostani kajálásnál ő sem volt valami aktív, mintha kicsit magába roskadt volna. Mik vannak...
Közben néma elégedettséggel szemlélte, ahogy Nami nekiállt eltüntetni a tányér tartalmát. Helyes.

- Igen? - kérdezte rövidre zárva Natsuki, ahogy beléptek a konyhába. Emiko reflexszerűen nekilátott a feltornyozott edények tisztításának. Ki más ha nem ő? Bár... csak most esett le neki, hogy az elmúlt napon nem is mosogatott. Hmm... Meg foglak halni nélküle a fiúk... Muszáj lesz pár barátnőt is behozni a bázisra, mi? Szívás...
- Ha lehetséges, veletek tartanék. Meg tudod oldani?
Natsuki meglepetten nézte a lányt.
- Minek? - kérdezett vissza, de hamar rájött, hogy ez nem volt túl udvarias. - Mármint nem úgy értem, igazán hálás vagyok a sok segítségért, és nyilván nem utasítom vissza, ha kérsz valamit, de...
- Ez csak természetes, nem várok semmit cserébe - rázta meg a fejét Emiko. - Nem akarlak sarokba szorítani. Van választásod. Ha gondot jelent... nem vagy köteles engem i magaddal vinni, csupán... Egy ötlet részemről.
- Nem, egyáltalán nem! Semmi kifogásom nincs - vágta rá gyorsan a lány -, azonban... Nem értelek. Ez egy végleges döntés...
Emiko bólintott.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele. Egyébként sem te vagy az első, aki felhívod erre a figyelmem, de anélkül is tudtam volna. Átgondoltam. Alaposan.
Natsuki lassan bólintott, hogy érti.
- Ez esetben... Merg tudom oldani, azt hiszem... De mit mondhatnék rólad? Gondolom az igazságot semmiképp. A bázis kérdését mindenképp kerülni fogom. Vissza fogom utasítani a választ, hogy hol vagyunk, kiknél, hogyan bújkálunk...
Emiko hálásan biccentett.
- Elég annyit, hogy Benawi barátja. Személyes okok miatt csatlakozom, és... Mesélhetsz arról is, hogy hárman voltunk barátok Ichiruékkel. Esetleg... hm... nos... Megemlítheted, hogy nem szívlelem a kormányt. Nem kell ehhez a bandáról tudniuk. Úgyis nyilvánvaló, és... legalább úgy érzi majd, hogy ért mindent, nem lesz hiányérzete.
- Rendben.

Lehetséges... Az imént rá is máshogy nézett... Vagy... mi van ha...?
- És jól van? - kérdezte hirtelen, talán hirtelenebb, mint kellett volna. Jó, nyugi... Nem kell még egy elégedett vigyor, mikor meglátja, milyen feldúlt vagy... A legkevésbé se hiányzik, hogy most meg rajtad szórakozzon... Daisuke rendes srác, de... Vannak érdekes hobbijai... - Nem sápadt... vagy... nem is tudom, nem tűnik úgy, mint aki rosszul van?
Micsoda hülye kérdések... Daisuke pont erre figyel majd, mi?
- És Shinji se szórakozik vele? - tartok tőle, hogy most... nem tud olyan könnyen visszavágni, és ha megint rájön a srácra, hogy meg akarja ölni... - az ajkába harapott. - Mellette kéne lennem, hogy megvédhessem... - hajtotta le a fejét. Ez most úgyis lehetetlen... De ha emiatt Nobunak megint baja esik...!

Benawi kihasználva Emiko távollétét csak egy rövid habozást engedett meg magának, aztán felállt, s Hayate mellé lépett.
- Beszélnünk kéne - közölte vele tömören. Minek kerteljen? A kifejtés pedig maradhat addigra, ha félrevonulnak. Ha van egy kis esze, vágja a témát... Remélte, nem akarja az ártatlant játszani...

Oké... most már csak azt kell kitalálnia, hogyan fejtse ki az álláspontját... Az... kicsit hülyén nézne ki, ha egyszerre beszélne mindkettőjükkel, és Shouri enyhén kiakadna, ha most félrehívná Tatsuyát. Bár valószínűleg amúgy is ki fog, amint meghallja a mondanivalóját.
*sóhaj*
Jól van... Muszáj lesz valamit lépnie, mert ez neki sem jó így. Lassan Shouri felé fordult és enyhén a folyosó felé biccentett.
- Jössz? - kérdezte halkan.
Shouri máskor talán elmosolyodott volna az ötleten, de most valahogy nem nagyon akaródzott neki. Lehet, hogy csak a lány tekintete miatt, vagy a korábbi viselkedéséért, ki tudja. Mindenesetre bólintott.

- Ó - csapott a fejére hirtelen Emiko. - Hisz Kentáék indulni akarnak, nem? Sietnem kell vásárolni, majdnem kiment a fejemből!
- Menj csak - mosolygott Natsuki. - Én meg visszasétálok a többiekhez.

- Akkor most várunk Emikora? - kérdezte halkan Midori. Kenta bólintott. A lány egy darabig elgondolkodva nézett Kentára, aztán elszánta magát.
- Unatkozom - közölte. A fiú meglepetten nézett rá. Oké... megint mondani akar valamit...
- És...? - kérdezte bizonytalanul.
- Mekkora lúzer - sóhajtott magában Midori. Meg se érdemli... Na jó, akkor szivatni kéne kicsit. Megrántotta a vállát.
- Mindegy, akkor megnézem jól van-e Nami.
- V... várj! - kapott a keze után Kenta. - Nem bírja ki egy kicsit egyedül...? Az előbb volt benn nála Natsuki meg Eizan, pár perce én is láttam és... Meg van... Asszem...
Midori fejcsóválva nézett a fiúra.
- Olyan önző vagy - szögezte le. Aztán megenyhülve elmosolyodott. - Sétáljunk egyet! - vette fel, és Kenta, úgy követte akár egy lelkes kiskutya, aki már alig várta a sétáltatást.

- Jól? - ráncolta a homlokát Daisuke, majd vállat vont. - Ja, úgy tűnt. Legalábbis rendesen evett, meg bicegett ide-oda, bár nem ő kötötte le minden figyelmemet, bocs. Shinji meg... hát, most egyáltalán nem akart nekiesni, nem is méregette "mindjárt kinyírlak" pillantásokkal, legalábbis akkor nem, amikor épp odanéztem. Sőt, a srác megint kezd lemaradni tőlem. Elment megírni a bázislakók matekleckéjét. Na mondom...
Á, Nami... Szóval igazából azért kellett maradjak, hogy Nobu-ról kérdezgethess? Nem mintha zavarna, de sokkal érdekesebb lenne, ha te magad tennéd fel neki ezeket a kérdéseket. Vagy ez most kicsit gonosz volt? Ejnye, ejnye, Daisuke. Tényleg... mit is keresek én itt...? Nem akarok semmit a csajtól, igaz? Igaz. Hát akkor...?

Hayate elfojtott egy halvány mosolyt. Már csak idő kérdése volt, főleg miután olyan szépen eltüntette Emikot a színről. Na, most kapni fog a fejére, mi?
- Csak utánad - hajtott enyhén fejet Benawi előtt.

Nami felnevetett.
- Matekleckét? Hihetetlen, akkor ezek szerint Shinji kezd rendbe jönni... Örülök - mosolyodott el őszintén. Talán nem vágta tönkre véglegesen az életét. El kellett már egy jó hír - Egyébként zavar a segítőkészség? - pillantot a srácra. - Mert hát... Ez is elég 'na mondom', ha a te szemszögedből nézem a világot. - Bökött odébb pár rizsszemet. - Azt hiszem roppantul szórakoztatnám a többieket, ha elmesélném nekik, milyen édes vagy - vigyorodott el. - Jól van, jól van! Vicceltem! ... tényleg! - sietve húzódott odébb, főleg a tányérját mentendő, mielőtt Daisuke bosszúból visszavenné... - Ez tényleg finom! - jegyezte meg kiengesztelendőn.

Benawi gondolkodás nélkül a fentre vezető lépcső irányába indult. Na nem mintha olyan 'menjünk ki a hóra' stílus akart volna lenni, azért ő se idióta, hogy Hayate ellen... Na meg nem is módszere... Csak ez esett most kézre. Lábra... Azért Yuuka aggodalmas pillantása se kerülte el a tekintetét.

Daisuke összevonta a szemöldökét és pár másodpercig fenyegetőn nézett Namira, de végül felengedett. Mi van, ha a lány célzása igaz... Tényleg csak szerepet játszik és csak úgy csinál, mintha bunkó lenne? Hát, ha így van, akkor nagyon jól megy neki... Ehh, Himeno... te mégis mit gondoltál a hasonló dolgaimról?
- Akkor jó - biccentett a fiú. - Örülök, hogy ízlik.
Kivételesen elfojtotta a kitörni készülő "bár én úgyis mindent tökéletesen csinálok" kifejezést. Valahogy nem érezte odaillőnek. Te jó ég, ez már beteg... Kezd elpuhulni!
- Tényleg... - szólalt meg újra. - A többieknek mi jót szántál ajándékba? Hasonló találóakat, mint az én esetemben? Mert bár nehezemre esik elismerni, de eltaláltad...

Hayate bólintott, hogy ismét megértette a célzást és a fiú után indult. Hajajj, itt valami nagyon komoly készülődik. Na vajon hogy keveredik ki belőle?
- Hallgatlak - szólt, miután végre felértek.


Yuuka valóban aggodalmasan lesett a távozó fiúk után. Nem tetszettek neki Benawi komor pillantásai. Miről akarhat beszélni Hayatével...? Bizonyára van köze Emikohoz, a bázishoz és Hayate múltjához. Ugye nem fognak egymásnak esni...? Mindkettő sérült, egyiknek sem tenne túl jót! Nem, ennyire biztos nem mennek messzire.

- Tényleg csak szivatásnak szántam... - vallotta be a földet mustrálva Nami. - Nem gondoltam, hogy... örülnél neki... Nem mintha bánnám! Valahogy illik viszonoznom a sok figyelmességed. Így is lemaradásban vagyok... Most már pláne... Áh, egyébként... Hát nézzük... Midorinak hoztam egy pár édes kis hajgumit, nagyon klasszak, imádni fogja... De még nem adtam oda, majd ha jó alkalom lesz. Shinjinek meg... - gyorsan elharapta a mondatot. A francba! Késő... Ezt most, hogy magyarázza ki. - Csak azért, mert vele Natsuki sincs jóban, meg senki sem, és nem akartam, hogy még cefettebbül érezze magát! - tért ki rá gyorsan. - De féltem is rendesen, mikor odaadtam, hogy majd nekem esik, de... nem... Bár elég fantáziátlan volt, nem ismerem őt... Szerintem csak totál le volt döbbenve, ezért élek még... Talán nem is képletesen értve... És Nobunak egy fegyvertokot. Biztos örülne neki, ez olyan... Nobus... - mosolyodott el. - De... Azt hiszem már nem fogom odaadni...
Elgondolkodva dőlt hátra a falnak. Egyszerűen nem akar vele találkozni, beszélni... Akkor az ajándékot se tudja átadni. Hülye dolog, hogy Daisuke meg Shinji is kapott valamit, ő meg nem, de... amíg nem tudja meg nem baj... Szerette volna, ha örömet okozhat neki... de... nincs mód rá. Az ajkába harapott, s sietve fordította el a fejét. A fenébe, el ne bőgd magad Daisuke előtt, mi ütött beléd?! Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatait. Ha Nobu eszébe jutott... Vége? Tényleg vége? Ilyen hirtelen? Nem, nem volt hirtelen, nem tűrhet akármeddig, főleg, ha mindkettejük kárára van. Miatta csinálja... és saját maga miatt. De... annyira fáj... távol lenni tőle...
- Ha te... - kezdte és érezte, hogy gyenge a hangja - tudnád, hogy azzal tehetsz jót annak akit szeretsz, ha távol maradsz tőle... Képes lennél megtenni?

- Mi folyik itt, Haruka? - kérdezte rögtön Shouri, amint becsukta maguk mögött az ajtót. - Valami nagyon nem stimmel, de nem a tegnapi az oka.
A lány némasága kezdte tépni az idegeit. Jajj, Haruka, te is tudod, hogy nem jó, ha ideges leszek...
- Válaszolj! - szólt rá ismét a lányra, majd kissé enyhébben hozzátette - Kérlek.
Haruka végre Shouri szemeibe nézett. Hát jó, csak semmi kertelés, ahogy mindig is szoktad...
- Shouri... szükségem van egy kis szünetre.
- Tessék...? - kérdezett vissza értetlenül a srác. Biztos rosszul hallotta. - Ezt most nem igazán értem.
- Csak... ez így nagyon nem jó - sóhajtott a lány. - Elegem van abból, hogy egyik oldalról te, másikról Tatsuya ostromol. Jó, tudom, a te esetedben ez sokkal másabb, de... lassan nem bírom már idegekkel, Shouri. Muszáj átgondolnom az egészet, hogy tudjam, mit lépjek. Szóval kérlek...
- Te most szakítasz velem...?
A fiú hangja fenyegetően halk volt, ezért Haruka akaratlanul is a szájába harapott.
- Nem - vágta rá rögtön, majd kicsit később módosított - Nem tudom... Már nem tudom, mi folyik körülöttem és hogy hogyan reagáljak.
- És elvárod, hogy csak úgy szó nélkül kisétáljak innen, hmm? Hogy hagyjalak békén, hagyjak neked teret? És hova vezet majd a következő utad, a kis zsenidhez?
- Nem! Vagyis igen, de nem úgy, ahogy gondolod. A lényege annak, amit neki mondok, ugyanez lesz.
- Aha... - Shouri keze megremegett az indulattól, ezért gyorsan ökölbe szorította ujjait. - És mégis mennyi időt akarsz?
- Nem tudom...
- Remek, igazán remek! Pedig tudod, hogy tényleg mindent megtennék érted, és így viszonozod? Ó, köszönöm szépen!
Nem, nem fogja megütni... Egyszer már rászegezte az íjat, az is éppen elég volt. És akkor biztos nem jön vissza hozzá, így viszont még bőven lesz lehetősége visszaszerezni. És vissza is fogja.
Szinte feltépte az ajtót, ahogy kirontott a folyosóra.
- Shouri!
Még hallotta maga mögül Haruka kiáltását, de nem fordult vissza.
Remélem, most nem jössz utánam. Sőt, ajánlom, hogy maradj ott. Van egy kis megbeszélni valóm valakivel...

Benawi karba font kézzel dőlt hátra a falnak.
- Tarsd távol magad Emikotól - közölte hidegen. - Nem tudom honnan vetted, hogy jogod van a közelében lenni, de most tudatosítanám benned, hogy nagyon messze vagy te attól! Azt hittem nem kell, hogy figyelmeztesselek a múltadra... Túl sokat néztem ki belőled. Tudod, ez nem fair. Emiko nem tudja ki vagy. Fogalma sincs, hogy nem érdemled meg a kedvességét vagy akár a bizalmát. Ne érts félre, nagyon hálás vagyok, hogy segítettél nekünk kijutni... de azért ne hidd azt, hogy közénk tartozol... Te csak egy kívülálló vagy, akit megtűrünk, kiviszünk hálából, de... semmi több. És nem is lesz soha. Vagy magadtól elkerülöd Emikot, vagy elmondod neki mi a helyzet... de ha egyiket sem teszed... én magam fogom megmondani neki, megértetted?!

Daisuke sietve fordult a másik irányba, hogy elrejtse döbbent arckifejezését.
"Ha te... tudnád, hogy azzal tehetsz jót annak akit szeretsz, ha távol maradsz tőle... Képes lennél megtenni?"
Hát ez most beletrafált, nem is kicsit. Basszus. De nem tudhatja, ugye? Nem, biztos nem.
- Mást sem tettem... - felelte furcsa hangon, miközben elmélyülten vizsgálgatta a falat.
Még mondani akart valamit, de végül mégsem tette. Nem akart magyarázkodni, így is eléggé feldúlta a téma. A fenébe... Először a Natsukinak írandó beszámoló, most meg ez. Hát már soha nem lesz nyugta? Nem, a bosszú egyáltalán nem hozott nyugalmat, bárhogy is remélte.

Nami meglepetten kapta fel a fejét.
- Mást sem... - ismételte lassan, aztán leljebb halkította a hangját. - Daisuke...
Talán most először érzett sajnálatot a fiú iránt. Nem azt a lenéző, inkább az együttérző fajtát. Hisz... neki is vannak érzései, eddig... ez eszébe sem jutott, akármilyen hülyén is hangzik ez. Pedig minden embernek vannak. Ezzel a stílussal még azt is el lehet érni, hogy az ember ilyeneket csakúgy elfelejtsen? Nem igazán értette a fiú megjegyzését, de érezte, hogy most felzaklatta. Az ösztönei azt sugallták, hogy váltson gyorsan témát, de... Vadul zakatolt az agya. Mire gondolhat, hogy értette?
- ... Himeno? - jutott eszébe aztán egy név. Érezte, hogy hatalmas hibát követett el. Talán a következő pillanatban már itt se lesz a fiú. Talán itt vége is az el sem kezdődött barátságuknak.

Hayate hűvös tekintetét Benawiéba fúrta. Hát... még többet is kapott, mint várta. Benawinak igaza van. Bármit is próbál tenni, ő mindig csak kívülálló marad, múltbéli tettei egy életen át elkísérik majd. És jó pár olyan van, amire egyáltalán nem büszke. De ezt így kimondva hallani, valahogy... mégiscsak fájt. Különös... ennek szabad így fájnia...? Vagy megint a sebe lesz az...
Mindazonáltal tényleg igazat kellett adnia a fiúnak. Hiába nem ő kereste Emiko társaságát, mégiscsak úgy tesz, mintha nem azok közé tartozott volna valaha, akik ellen a lány és társai harcoltak.
Na most, ha kerüli a lányt, az előbb utóbb neki is fel fog tűnni, és valószínűleg rá fog kérdezni a dologra. Főleg így, hogy ő is velük jön. Ha viszont elmondja... lehet, hogy már most repül innen. Megéri...?
- Értem... - felelte végül kimérten, tekintetét még mindig a fiúéba fúrva. Nem, nem fog visszaszólni, vagy védekezni... Egy katona tűr és némán szenved. Ő pedig katona és az is marad.
Ez nehéz lesz.
Kivárt még néhány pillanatot, mielőtt megszólalt volna.
- Végülis... itt te vagy a feljebbvalóm - kurtán biccentett egyet Benawi felé. - Engedelmeddel...
Újra elindult lefelé, a biztonságot jelentő bázisra. De vajon meddig az...?
Igen, Benawi most a feljebbvalójának számít. Feljebbvaló parancsát pedig halálos bűn megszegni...

Benawi egy pillanatra meglepődött Hayate válaszán, de igyekezett nem kimutatni. Akkor tehát megértette, igaz? Végülis mindegy melyik mellett döntött. A lényeg, hogy szemmel fogja tartani. Feljebbvaló, mi? Hihetetlenül irritálta a fiú stílusa. Ha még egyszer visszaélsz Emiko bizalmával, az kegyetlenül meg fogod bánni... Remélem tényleg megértetted... Vissza akart indulni ő is a fiú után, mikor kopogás zavarta meg. Mi a fene?! Ijedten kapta az ajtó felé a fejét. Na ilyenkor mondjuk jobb lett volna, ha egy fél perccel... Ehh, ugyan már! Mély levegőt vett, s az ajtóhoz lépett. A következő pillanatban pedig már átkozta magát a saját hülyeségéért.
- Á, jó napot! - köszönt a doktorra.
- Benawi - biccentett az, s sietve kezet fogtak. - Hogy vagy? Már jobban?
- Változó - felelte a fiú. - Viszont... Most az lenne a legfontosabb, hogy a barátnőmre ránézz. Ne haragudj, hogy azonnal letámadlak ezzel, csak... Aggódom miatta, rosszabbul fest, mint tegnap, és... fogalmunk sincs mi oka lehet...
A férfi bólintott, s lementek a nappaliba.