9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Daisukébe mintha villám csapott volna a név hallatán. Hirtelen ezt így kimondva hallani... ó, a francba veled, Nami! Már épp visszavágott volna, hogy "Miért, bazd meg, vak vagy? Nehéz volt kilogikázni, mi?!", vagy valami hasonló... Talán ő lepődött meg legjobban, mikor végül csak egy fájdalmas sóhajtás szakadt fel belőle. Ez most felért egy beismeréssel, mi?
Lassan újra Namira fordította tekintetét és komoran nézett a lányra. Most erre mit mondhatna...?
- Vannak dolgok... amik bárhogy is fájnak, egyszerűen muszáj megtennünk őket... csak 'miatta'. Még akkor is, ha ő erről mit sem sejt és teljesen félreértelmezi a dolgokat.
Keserűen gondolt vissza arra, hogyan is érzett, mikor meglátta és dühében kitépte azt a naplóbejegyzést. És arra, hogy miként változott meg utána a viselkedése. Jóval bunkóbb lett, ezt ő is érezte. De Himeno... mégis kitartott mellette. Miért...? És miért csak most látja meg ezt...? Hogy hiába volt minden bántó tett és megjegyzés, a lány mégsem fordult el tőle. Miért...?!
Észrevette, hogy érzelmei kezdtek kiülni az arcára, ezért újra a falat kezdte mustrálni.
- Na ezért utálok érzelgősködni...

- Na itt is vagyok - perdült vissza Natsuki Eizan mellé. - A kérdés akkor ugyanaz, ha már így benne vagyok, ki mesél? - oldalra biccentette a fejét, de mielőtt még választ kaphatott volna visszatért Benawi azzal az idegennel. Bár hirtelen fogalma sem volt ki lehet, ő is udvariasan visszaköszönt. Aztán hamar rájött, hogy ő lehet az orvos, mikor Benawi Yuukához sétált, kézen fogta, s az orvost követve eltűntek a folyosón. Helyes. Yuuka olyan törékeny kislány, Benawi miatt meg különösen aggódott. Bár msot is jól tartja magát, de... ez pasiknál semmit sem jelent az ég világon. Maga sem vette észre, hogy még mindig aggodalmasan néz utánuk, pedig már a lépteik is elhaltak.

Tatsuya az egyik pillanatban még reménytelen tekintettel figyelte a folyosót, a következő pillanatban pedig már azon kapta magát, hogy egy igencsak feldúlt Shouri közelít felé. Ó-óó...
Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy a menekülés mellett dönt, de sérült lábbal úgysem bírta volna a tempót. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Haruka bizonyára elmesélte, hogy miket mondott neki délután, és Shouri most ezért ki akarja nyírni...
- Azt hiszem, beszélnünk kéne, Ikeda!
Tatsuya érzett egy rántást a gallérján, majd már talpon is volt. Minden erejével azon igyekezett, hogy sérült lába elbírja a hirtelen terhelést.
- Na látod, megy ez neked mankó nélkül is! - vigyorgott Shouri. - Most pedig, légy oly szíves kifelé venni az irányt.
Tatsuya még vetett egy pillantást a többiek értetlen, sőt, esetenként riadt arckifejezésére. Na jó, legalább most játszd meg, hogy egy kis bátorság azért beléd is szorult.
- Már alig várom... - sziszegte a fogai között.

Nami zavartan nyelt egyet. Daisuke szavai a benne dúló vihart is csak még jobban felkavarták, s egyszersmind igyekezett ezalkalommal inkább a fiúra figyelni. Ő annyit panaszkodott már, most ideje neki is figyelmet fordítania más felé. Főleg, hogy Daisuke egyedül van, így talán... ha a világért se mutatná, talán mégis számít neki, ha van valaki, aki...
- Az nem bűn, ha... - kezdte, hogy majd elharapja a mondatot, végül mégis úgy döntött befejezi - neked is vannak érzéseid...

Kenta normális esetben biztos megjegyezte volna, hogy "Mi érdekes van abban, hogy felfedezzük ezt a koszos kazamatát", ám pillanatnyilag fogalma sem volt hol járnak, mit nézegetnek, mit kéne érdekesnek találni... illetve ő megtalálta a saját érdekességét, és minden mást kizárt a gondolataiból. Amit persze Midori sem tévesztett szem elől.
- Te tényleg nagyon szerelmes vagy... - csóválta a fejét a lány. Kenta meglepetten nézett rá.
- Mért, te nem? - kérdezte óvatosan. Midori megrántotta a vállát. Erre a reakcióra a fiú semmiképp sem számított. Megtorpant.
- Baj van...? Valami... rosszat csináltam?
- Nem - rázta meg a fejét hanyagul a lány. - Csak vicces téged figyelni. Annyira tipikus.
- A francba már, az ember nem figyel ilyenekre, ha együtt jár valakivel, - fakadt ki - ez...
- Az átlagos ember, nem - rázta meg a fejét Midori. - De tudod, hogy nekem egész máshogy jár az agyam. Szeretem tanulmányozni az embereket. Másként hogy látnék a fejükbe?
- Cccc... és most rajtam tesztelsz? Igazán megtisztelő!
- Ki vagy akadva? - kérdezte lefelé görbülő szájjal a lány.
- Ehhez nem kell a speciális Midori szenzor... Azt hittem, hogy...
- Hogy azért hívtalak félre, hogy egy kicsit...? - közelebb lépett a fiúhoz, s hagyta homályba veszni a mondat végét. - Na, jó... - suttogta halkan. - Legyen...

- Hová-hová?
Emiko meglepetten fordult hátra.
- Máris feladtad? - kérdezte húnyosan.
- Viccelsz?! - mosolyodott el önelégülten Shinji. - KÉsz vagyok az egésszel. Azt gondolom nem mesélte Ichiru, hogy én vagyok a legokosabb az osztályunkban.
- Kétlem - felelte ridegen Emiko. - Benawival nehéz versengeni.
- Hehh - legyintett lekezelően Shinji, de nem firtatta tovább a témát. - Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Mobilnetet veszek a srácoknak. Úgy gondolják így a legbiztonságosabb...
- Teljesen egyedül? Ejnye... A lovagiasság is teljesen kihalt mindenkiből. Akkor majd én elkísérlek...
Emiko meglepetten nézett a fiúra aztán mosolyogva rázta meg a fejét.
- Pont azért megyek én, mert nem probléma, ha valaki meglát az utcán sétálni. ellenben veled.
- Persze, Natsuki megjelenhet a városban, Kenta és Midori andaloghatnak Shouriék édeshármasával egyetemben, de én nem szaladhatok fel egy doboz cigiért? Nem. Veled megyek. Legalább egy darabon, aztán, ha olyan veszélyesnek ítéled magadra nézve, majd... lemaradok...
Emiko nagyot sóhajtott. Pont az a típus, akit nem lehet lebeszélni, mi? De valahoyg nem is akarta. Csak némán intett, hogy kövesse.

- Hehh... - Daisuke elfojtott egy feltörni készülő horkantást. - Érzelmek... Miért, hasznomra voltak bármikor is? Vagy elég kell legyen a tudat, hogy vannak, hogy még én is képes vagyok érezni? Hogy ez tesz emberré...
Megcsóválta a fejét.
Nami most bízik benne, mi? Nem szép dolog így manipulálni őt, csak mert neki magának nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogy szerette volna. Ehh, már megint ezek a nyavalyás érzelmek...
- De az én történetem teljesen más, mint a tiéd, ne hasonlítsd magad hozzám, vagy éppen magatokat hozzánk. Ne alapozz az én példámra, én amúgy is máshogy állok a dolgokhoz, mint a legtöbb ember.

Yuuka enyhén felszisszent, mikor az orvos lehámozta róla a korábbi kötést - na persze nem ott mindenki előtt a nappaliban.
- És egyszer elfogott a szédülés is... eléggé... - fejezte be rövidke beszámolóját az állapotáról és nem mert Benawi aggódó arcára pillantani.
Tudta, hogy most nem kéne lenéznie és 'megcsodálnia' a sebet, de nem tudott ellenállni. Tudni akarta, hogyan is állnak a dolgok.
Igen... kétségkívül nem kellett volna lenéznie...
- Ez... elég csúnyán néz ki, igaz...? - nyögte sápadtan. - De... miért, mi történt? Azt mondta, minden rendben lesz...!
- Nem - intett nemet az orvos. - Azt mondtam, reményeim szerint minden rendben lesz. Ez pedig attól tartok, elég csúnyán begyulladt... Ettől tartottam, de mégsem hittem, hogy eddig fajulhat.
- És ez most...?
- Hogy mit jelent? Sajnálom, de jót semmiképp. Nem tudom, miért csak most jelentkezett a gyulladás. Esetleg megerőltetted?
- Nem, nem hiszem... - felelte Yuuka. - Legalábbis nem emlékszem semmi hasonlóra... Vagyis igen, megerőltettem, de még nem sokkal azután, hogy "megkaptam". Ugye... ugye nem...?
- Nem, nem tűnik végzetesnek.
- Tűnik...?
- Akkor módosítok. Nem végzetes, de lehetnek következményei. Igyekszem legjobb tudásom szerint kitisztítani a sebet, utána az eddigieknél szigorúbb ágynyugalmat rendelek el. Ha nagyon ugrálsz, még tovább terjed a fertőzés.

Tatsuya nem volt túl nyugodt így Shouri előtt lépkedve, vagyis bicegve. Most érezte meg igazán a mankó hiányát. Milyen nagyszerű találmány is az...
Már épp fordult volna vissza, hogy azért mégis kérdőre vonja Shourit a hirtelen jött letámadásért, bár az okát azért sejtette. Nem is tippelt rosszul. Mondjuk azt a lépést szívesen kihagyta volna a vallatásból, ahogy a gallérjánál fogva a falnak szegezik. Nem volt túl kellemes érzés, az elején még kapkodott is levegőért.
- Mégis mit mondtál neki, hmm, Ikeda? - kérdezte szikrázó szemekkel Shouri.
- Mit gondolsz, mit mondtam? - próbált kérdéssel visszatámadni Tatsuya, de ez hibának bizonyult. A szorítás a nyaka környékén ettől csak erősödött.
- Pont ezt kérdeztem. Bármit is mondtál, de enyhén szólva kiakasztottad vele, és ennek most én iszom meg a levét. Meg úgy mellesleg ő is. Sőt, ahogy elhallgattam a mondanivalóját, te is megkapod a részed. Gyönyörűen tönkretettél mindent, gratulálok!
Tatsuya fejében egyre csak zakatoltak a gondolatot. Mi...? Hogy érti azt, hogy mindhárman szívnak miatta? Haruka talán úgy döntött, hogy... hogy a könnyű utat választja és kivonja magát mindez alól...? Az nem lehet...
Shouri közben ütésre emelte jobb kezét, de mintha tétovázott volna.
- Ugye nem akarsz megütni egy sebesültet...? - próbálkozott Tatsuya. Hiába, fizikailag most nem veheti fel a versenyt a fiúval, de hogy tudná lebeszélni arról, hogy péppé verje? Mert nyilvánvalóan arra készül...
- Én? Eszemben sincs - felelte ártatlan arckifejezéssel Shouri, majd a következő pillanatban csillagok kezdtek táncolni Tatsuya szeme előtt. Ez a szemét, ez... beletérdelt?! Képes volt gyomron térdelni, azok után, hogy tud a Kohei okozta sebről? Hogy lehet, hogy lehet valaki ennyire...?!
Tatsuya így már pláne nem bírta megtartani magát, a következő pillanatban a földre roskadt. Még mindig levegőért kapkodott és egyik kezét erősen a sebére szorította, hátha az csökkenti a fájdalmat, míg másikkal próbálta megtámasztani magát.
- Mondtam, hogy nem akarlak megütni - mintha egy függöny mögül hallotta volna Shouri hangját. Valahogy olyan tompán csengett. - Kellett neked provokálni. Ez egy ideje már nagyon kikívánkozott belőlem. Szóval mesélj... - Tatsuya még érzékelte, hogy Shouri leguggol mellé. - Mit mondtál a barátnőmnek?

- Nem kéne utánuk mennünk?
Eizan bizonytalanul nézett a távozó Tatsuya és Shouri után.
- Csak mert van egy olyan érzésem, hogy közel sem baráti cseverészésre támadt kedvük...
Ebben a pillanatban rontott be Haruka a szobába.
- Hol van?! - kérdezte a lány. - Merre ment Shouri?
- Kiment Tatsuyával - nézett rá értetlenül Kazushige. Jajj ne, már megint valami balhé...
- A végén még kinyírja... - harapott az ajkába Haruka, és futva indult a mondott irányba.
- Ezután pláne utánuk megyek - állt fel helyéről Eizan, arcán ezúttal elszánt kifejezés ült. - Egy Shouri-félébe nem jó belekötni. Nem tudom, mit csinált Tatsuya...

- Hát, ha haszonnak tartod azt, hogy most itt vagy... - Nami gyorsan megrázta a fejét. - Nem, nem jó példa, az én barátságom inkább negatívum, mintsem... Igazából nincs jó érvem, mért jó érezni, ha... ennyire fáj... Talán igazad van...
Lehajtotta a fejét.
- És a másikban is. Ez teljesen más, tényleg... Nem hinném, hogy te rossz hatással lettél volna rá, vagy bármikor is akarattal ártottál volna neki, mi viszont... - elnyelte a befejezést. A francba, Nami túl sokat beszélsz! Nem kéne mindent az orrrára kötnöd! Nem kíváncsi rá... És Nobu is meg fog ölni, ha kitudódik...
- Gyűlölöm ezt... - suttogta alig hallhatóan.

Benawi minden erejével igyekezett uralkodni magán, hogy ne vágjon kétségbeesett fejet. Igen, sejtette, hogy nem lesz jó, de... A lényeg, hogy Yuuka ne eröltesse meg magát. Tehát ne is aggódjon jobban a kelelténél. Csak akkor szólalt meg, mikor az orvos befejezte a sebtisztítást és kötözést.
- Akkor most elkisérem a kisasszonyt a szobájába, aztán visszanézek én is újra.

Daisuke arcvonásai megrezzentek, de uralkodott érzésein. Nem ártottam neki akarattal...? Pedig mindent megtettem ennek érdekében. Bántani akartam, ellökni magamtól, és ő annyiszor szolgáltatott jó lehetőséget erre, de... valamiért mégsem hagyta. Csak azért maradt, mert engem tekintett egyetlen barátjának, vagy...? Nem, ki van zárva...
- De, bántottam őt. Csak valamiért sosem vette magára... Azt hitte vajon, hogy csak piszkálom? És közben még csak esélyt sem adtam rá, hogy bármit is sejtsen. Ehh... Kezdem realizálni az idiótaságomat, de ez ellen már úgysem tudok tenni. És te...! Ha gyűlölöd azt, ami van, akkor tegyél ellene. Bár nem tudom, mennyire lehet hiteles egy magamfajta tanácsa.

- Eizan... - Natsuki aggódva fordult a fiú után. Igaza van, de... - Biztos, hogy jó ha ebbe te is belefolysz? Lehet, hogy nem kéne...
Idegesen harapdálta az ajkát. Annyira nem lehet ideges Shouri, hogy még Eizanba is belekössön, igaz? Csak nem kell lefogni és elvonszolni Tatsuyától? Aggódva nézett körbe. Mért pont Eizan menjen? Semmi köze hozzá! Igaza van, egy Shorui félébe nem jó belekötni, hát ő se tegye inkább!

Yuuka szeretett volna ellenkezni, hisz hallani akarta, mit mond az orvos Benawiról. De... talán jobb így... Épp az előbb céloztak rá, hogy ne akarjon mindenhol ott lenni. Pihenni... Hirtelen olyan hívogatónak látta gondolatban a párnákat. Nem! Nem szabad elaludnia, amíg Benawi vissza nem jön. Tudnia kell, jól van-e.
Megköszönte az orvos segítségét, és kis lelki húzódozás után mégis megfogadta Benawi javaslatát.

Hayate egy ideig figyelte Natsuki aggódó pillantását, majd végül ő is lépésre szánta el magát. Nem mintha így sebesülten sokat tudna tenni, de talán jobb, ha ő is megy. Legalább Natsuki kevésbé aggódik. Miatta... miatta úgysem aggódik senki sem, igaz? Nincs vesztenivalója már...
- Megyek én is - csatlakozott Eizanhoz, amire a fiú egy biccentéssel felelt.

Nami nem tudta mit mondhatna. Azzal nem nyugtatná meg, ha azt mondja, valószínű, hogy ő is szeretett téged, miért másért maradt melletted? Nem, a lány halott, ha ilyet mondd csak még rosszabb lesz... Az ellenkezőjét meg... Pont azért nem mondhatja, mert az meg a fiút állítaná be rossz színben. Amivel nem ért egyet, nem gondolja igaznak.
Felhúzta a térdeit, és egészen kicsinek és sebezhetőnek tűnt, ahogy most beszélni kezdett.
- Mert sehogyse jó. Félek tőle, és... és ez nagyon nem jó! Nem kéne így lennie, ez nem normális! De... csak fél napja vagyok távol tőle, és... úgy érzem... Állandóan arra gondolok, amilyen a szigeten volt velem. Úgy éreztem semmi másra sincs szükségem a világon! És... most is ezt érzem... Vagy legalábbis... hogy ő mindenképp kell... Megint szeretném, hogy... vigyázzon rám... és megnyugtasson...
Elhallgatott és Daisukére pillantott.
- Azt mondod, ha szeretsz valakit... lehet, hogy bántod? Pont azért mert szereted? Van ilyen?

- Eszerint tényleg bántott téged... - vonta le a következtetést Daisuke. De vajon testileg vagy lelkileg? Esetleg... mindkettő? Na jó, ő azért ilyet nem tett. Egyszer nem ütötte volna meg Himenot! - De visszatérve a kérdésre... igen, véleményem szerint lehetséges. Bár azért itt is vannak bizonyos határok, de mivel látszólag nem vagy felkoncolva vagy hasonlók, ezt úgy tűnik, még nem léptétek át. Bocs az utóbbi példáért.

Emiko meglepetten nézett Hayate és Eizan után. Oké, valamiről lemaradt? Elég elszánt fejjel mentek... Inkább nem akarja tudni... Kentát se látta a nappaliban, de addig se baj, legalább nem lesz az az érzésük, hogy miatta nem tudnak indulni, mert még nincs net. Odasétált hát Natsukihoz.
- Oh, persze... - esett le a lánynak. - A pénz! Fél perc, hozom! - azzal el is sietett.

- Nem, nem bántott! - vágta rá gyorsan, de azonnal el is fordította a fejét. - Csak veszekedtünk... - hazudta. Oké, hogy szeretné megbeszélni valakivel, de... nincs joga, hogy elmondja... Nem tűntetheti fel rossz színben Nobut. Ha megtudnák... Nem a francba, ez nem olyan dolog, ami... Nem megbocsátható? De ha így gondolja, mit akar még? Nem, normál esetben így lenne, de azok után, amit átéltek a szigeten ez nem normál eset. Cakhogy... Vajon ilyenkor mi a határ? Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Ez azt jelenti, hogy vége? Nem szabad folytatnia? Nyilván nem akarja, hogy ez még egyszer megtörténjen, de... Nobu nem rossz ember! Véletlen volt, dühös volt... nem lesz többet ilyen... Nem lesz... Legalábis... nagyon szeretné ezt elhitetni magával...

- Ugye most csak viccelsz? - vonta föl a szemöldökét Shouri. - Ennyire marha még te sem lehetsz. Ezt így komolyan levágtad neki?
Tatsuya immár a falnak támaszkodva ült a földön, és kezét továbbra is lüktető sebére szorította. Nem, cseszd meg, majd pont ilyenkor támad viccelni valóm!
- Nem hallottam a válaszod - hajolt közelebb Shouri.
- Igen... - sziszegte a fogai között Tatsuya.
- Hát ez roppant bosszantó... Ilyen hülye gondolatokat ültettél Haruka fejébe... Még jó, hogy ki van bukva szerencsétlen! És tényleg azt hitted, hogy nem jövök rá, vagy hogy nem szedem ki belőled? Hmm... Mit is csináljak most veled...?
- Shouri!
A fiú felegyenesedett Haruka hangjára. Hopsz... Na ezt a földön fetrengő Tatsuyát most nemigen magyarázza ki. Mennyire lenne hihető az, hogy elesett? Inkább nem is kéne ilyesmivel próbálkozni.
- Mi a francot művelsz?! - Haruka szemei elkerekedtek a döbbenettől.
- Beszélgetek szemüveges barátunkkal - felelte a lehető legtermészetesebb hangon Shouri.
- Ez neked beszélgetés?! És miért fekszik úgy a földön?!
- Pihenget.
Tatsuya nem nagyon szólt közbe, de ha akarta is nehezére esett volna. Hiába, rohadtul tud fájni egy ilyen rúgás, főleg ha mély sebet ér. Bazd meg, Shouri!

Daisuke az ajtó felé indult.
- Akkor én most megyek és visszasüllyedvén magányomba ismét átgondolom a dolgokat, te viszont... - visszafordulva vetett egy különös pillantást Namira - szépen mész és megpróbálod rendezni a dolgokat, mert nem áll jól neked ez a kétségbeesés. Ha esetleg mégsem alakulnak jól a dolgok, esetleg ismét állok rendelkezésedre mint hallgató. Sajnálom, lehet, hogy gonoszul hangzik, de véges kapacitásokkal rendelkezek lelkizés terén. Túl sok gondolkodni valót adtál...

Nami szomorúan pillantott a fiúra.
- Sajnálom... Nem kellett volna téged terhelnelek ezzel... Most teljesen elrontottam a kedved, igaz? - lenézett a tányérjára. - Mindenesetre a csirke mennyei - mosolyodott el. - Kiválló szakács vagy, Daisuke!

- Ugyan, az enyémet nehéz. Még mindig jobb, mintha magadban tartottad volna, nem? - felelte Daisuke, majd enyhén kihúzta magát. - Ó igen, ez utóbbit én is tudom. És persze szerény is vagyok, szokás szerint. Hmm... túl sokan látták, mikor errefelé hoztam a tányért. Ha nem akarsz gyanúba keveredni, inkább hagyd majd itt. Majd később benézek érte, vagy akár Midori is visszaviheti, ha már olyan hiperaktív.

A Natsukitól kapott pénzzel felszerelkezve két hősünk immár az utca kövét... akarom mondani a ligetecske földjét koptatta. Emiko örömmel vette tudomásul, hogy Shinji most már beszédesebb, és... bár korábbi viselkedéséből sejtette, mért gyűlölte őt annyira Ichiru, de... Ő maga nem tartotta elviselhetetlen alaknak. Vannak jó tulajdonságai, és... alapvetően segítőszándékú, igen... Ki van bukva, ki tudja miért, de még így is... Nem, nem vagyok köteles egyetérteni Ichiruvel. És gyűlölnöm sem kell Shinjit az emlékéért... Ettől nem lesz jobb senkinek sem.
- Láttad őt a szigeten? - kérdezte hirtelen, de a következő pillanatban már el sem akarta hinni, hogy ez kicsúszott a száján. - Mármint...
- ... Ichirut, tudom, Láttam.
Emiko meglepetten nézett rá.
- És hogy viselte? Ugye ő... nem fordult ki magából? És...
- Ha engem kérdezel abszolút nem. Akkor lettem volna meglepve, ha nem esik nekem...
- Tessék?! - torpant meg Emiko. - Harcoltatok?! És ő kezdte?!
Shinji is megállt, s komolyan nézett szembe a lánnyal.
- Nézd... Rettentően dühös volt, de... egy pillanatig sem hiszem, hogy bele akart volna szállni a játékba. Mikor találkozunk épp megmentette egy lány életét. Az ő védelmében harcolt valaki ellen és... tulajdonképpen ellenem is, csak hát... tőlem nem kellett volna megvédenie... - megrántotta a vállát. - Dehát, sosem bízott meg bennem. Nem hibáztatom.
- Komolyan gondolod? - nézett rá csillogó szemekkel a lány. Shinji elgondolkodva figyelte az arcát. Nem. Le kellett volna állnia mikor szóltam, és... egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem halt volna meg egyikünk, ha Sayuri nem szól közbe. De ez csak az én személyem ellen irányult...
- Igen... - bólintott a fiú. - Ichiru az egyike azoknak, aki leginkább ember tudott maradni ilyen körülmények között. Akárhogy is nem csíptem... Ezért tisztelem.
Emiko hálás tekintetét elnézve Shinji pillanatok alatt eljutott egy új megállapításra: Néha pont a hazugság a legjobb, amit tehetsz.

Shouri újabb lépteket hallott és hamarosan Hayate és Eizan kettősén akadt meg a szeme.
- Nocsak... erősítést is hoztál?
Haruka értetlen kifejezéssel lesett hátra. Utánajöttek? De miért...?
- Nem! - fordult vissza Shouri felé.
- Látom - grimaszolt Shouri. Ennyire tartanak tőle? Hehh... - Mintha szükség lenne a többiekre. Mondd csak, Ikeda, hát bántottalak én?
- Nem... - nyögte Tatsuya, miközben nehézkesen feltápászkodott, persze hátával még mindig a falnak támaszkodva.
- Na látjátok, teljesen felesleges volt aggódni. Kicsit sokan lettünk itt, nem? Szinte semmi levegő. Kicsit talán kimegyek.
Még vetett egy igencsak fenyegető pillantást Tatsuya felé, majd arcán különös mosollyal elindult kifelé. Nem, még nem volt elégedett. Ez még csak fél győzelem, vagy annyi sem. De lesz ez még így sem.
Tatsuya a botja után kezdett kutatni, de utána rá kellett döbbennie, hogy a rögtönzött mankó bizony a nappaliban maradt. Ehh, és persze senki nem hozta utána... Tett néhány bizonytalan lépést és próbálta megtalálni egyensúlyát. Elég nehézkesen ment.
- Tatsuya... - lépett közelebb Haruka és felé nyújtotta a kezét. - Ne segít...?
- Hagyd... - Tatsuya félretolta a lány kezét. - Boldogulok egyedül is.
Fájdalmas bicegésbe kezdett visszafelé, és nem törődött vele, hogy a többiek követik vagy sem. A francba... sürgősen le kell ülnie, mert... mert nem tudja, meddig bírja még talpon.

Nami rámosolygott a fiúra.
- Akkor... gondolkodj csak nyugodtan, aztán... ha... ha úgy érzed, hogy kell valaki, aki meghallgasson... úgyis jövök neked eggyel... vagy kettővel...

- Szavadon foglak - jelent meg furcsa mosolyszerűség Daisuke arcán. - Aztán ne nagyon zuhanj magadba, nem jó dolog az, nekem elhiheted. Na további szép napot!
Különösen érezte magát, amint kilépett az ajtón, de egyelőre nem tudta hova tenni, hogy miért. Hmm.. elképzelhető, hogy jót tett neki egy ilyesféle beszélgetés? Hát... vagy épp ellenkezőleg.

Benawi semmiképp sem akarta, hogy a lány aggódjon, így hát az orvosnál tett látogatása után azonnal visszament a szobába. Most mégsem tudja rajtatartani a szemét Hayatén... De majd...
- Már itt is vagyok - szólalt meg halkan, ahogy belépett a szobába. Bármennyire is maga mellett akarta tudni Yuukát, úgydöntött most azt a pár méter távolságot tartja, hogy jobban tudjon aludni a lány. Ichiru ágyára ült hát le, s kihúzta az éjjeli szekrény fiókját. Valahogy... egyértelmű volt, hogy a fiú kacatja lesznek ott, de... Mégis olyan... felkavaró látvány volt. Gyorsan kiürítette hát a zsebeit, s visszacsukta a fiókot. Majd megpróbál nem gondolkodni, ha újra hozzá kell nyúlnia... Emiko is így érezheti magát ezek közt a falak között?

Yuuka már erősen az elalvás határán állt, de Benawi hangjára kinyitotta a szemeit. Ohh... mégiscsak elszundított... Amennyire csak mert, a fiú felé fordult.
- Mit mondott...? - kérdezte aggódva. - Ugye neked sincs olyan nagy bajod...?
Nem mintha a gyulladás ne lett volna elég neki, de egy megsebzett tüdőhöz képest ez mégiscsak semmi. Vajon melyikük volt most nagyobb életveszélyben? Bármilyen furcsa is, de... ha már választani kell, akkor remélte, hogy ő és nem Benawi.

Nobu kínszenvedésnek érezte, azt a rövid mozdulatsort is, amíg elérte a gyógyszerét. A francba, nem rég vett be egyet, és most megint... teljesen függő lesz... Érezte, hogy ez most nem olyan egyszerű. Ez nem csak a fájdalomról szólt, azt nem tudta volna megállapítani lázas-e, de az egyértelmű volt, hogy verejtékezik, és a levegőt is gyorsan szedi... vagy ezek mind a fájdalomhoz köthetőek? Tehetetlenül hanyatlott vissza a matracra. Oké, jobb híján lenyeli víz nélkül a gyógyszert, mert teljesen esélytelen, hogy kijusson érte... Legalább... Te itt lennél... Tényleg nem vagy jól? Vagy ez csak Midoriék mellébeszélése?

- Nekem sincs? - kérdezett vissza fejcsóválva a fiú. - Ne vedd félvállról a tiedet, oké? Jobban kéne vigyáznod magadra! A francba is...
Benawi ingerülten dőlt végig az ágyon.
- Nem akarom, hogy rosszabbul legyél... Hallottad, igaz? Lehetnek következményei... Figyelj oda magadra... Pihenj... És ha kell valami, azonnal szólj nekem! Istenem, hogy lehettem olyan vak idióta, hogy téged ugráltattalak!

- Érdekesen lett ez kitalálva... - sóhajtott fel Yuuka és szomorkásan elmosolyodott. - Lényegében... egyikünknek sem szabadna a pihenésen kívül mást csinálnia, igaz? És... nekem ugyanúgy nem lesz szívem téged küldözgetni mindenért, ahogy te sem fogsz engem megkérni hasonlókra. De ez még mindig kevés, hogy eltántorítson tőled...
A lány arcán a mosoly egy árnyalatnyival őszintébbre váltott. Érdekes egy pár lettek így, meg kell hagyni... Orvosi tanács szerint pihenés, pihenés és pihenés a részük, a többiek nem sokat látnak belőlük... Még jó, hogy nincs kivel kapcsolatba lépnie a neten, most fájna a szíve, hogy nem tud elmenni.

- Örülök - felelte halkan a fiú, s lehunyta a szemét. - Most azt hiszem én is megpróbálok egy kicsit aludni... De... kérlek, ébressz fel, ha nem vagy jól... Most kettőnk közül még mindig a te állapod rosszabbodott... Oké?

- Oké... - motyogta még Yuuka és lehunyta szemeit. Igen, az ő állapota rosszabbodott, és ez tényleg aggasztotta. Főleg, hogy nemigen csinált semmi megterhelőt. Miért lett ez így hirtelen...?

Natsuki aggódva pislogott körbe. Remek, Benawiék se jöttek még vissza, Eizanék se... Most aggódhat mindenkiért... Felkelt inkább, de pár lépést tett csak meg mikor meglátta a fiúkat. Huhh... Tatsuya nem fest túl jól... de... legalább... nos... él... még...

Tatsuya igyekezett nem figyelni Natsuki arckifejezésére, vagy éppen az egyik kanapén ücsörgő Ichiro-Kazushige-Hiroshi trió reakcióit. Így is ritka szarul érezte magát, ha még sajnálják is, még rosszabb lesz. Bicegve visszatámolygott a foteljébe és megkönnyebbülve rogyott bele. Szinte rögtön lehunyta a szemét és megpróbálta lelassítani zihálását. Kész, ez pokolian fáj! Nehezen lehet felhúzni az agyát, de Shourinak most egész hamar sikerült. A francba már!
Nyomában nem sokkal Eizan és Hayate is visszajöttek, majd mögöttük kissé lemaradva Haruka kullogott. A lányt iszonyatos bűntudat gyötörte. Ha nem idegeli fel Shourit, ha egy kicsit másként adja elő a dolgokat, akkor mindjárt másként alakult volna minden... legalábbis meglett volna az esélye, hogy másként alakuljon. De így... Mi lett volna, ha nem megy a fiúkkal Shouriék után? Shouri folytatta volna, amit elkezdett? És... vajon meddig? A végsőkig...?
Nem tudja, mit művelhetett Tatsuyával, de látszott, hogy a srácot igencsak megviselték a történtek fizikailag. Basszus, nem hitte volna, hogy eddig fajulhat... Először egy váll-lövést kapott miatta, most meg ez. Istenem, Tatsuya...
- Jól vagy...? - ült le pár hellyel arrébb a fiútól.
- Ja... - felelte oda sem nézve Tatsuya.
Haruka felsóhajtott, mikor a fiú nem adott bővebb választ. Tessék, íme a remek eredmény, amit elért... Mindenképpen beszélnie kell majd vele, négyszemközt...

Emiko meglepően gyorsan el tudta intézni a mobilnet vásárlást feltöltéstől mindenestől. Na nézzük a srác ott van-e, ahol hagytam... Shinji egy fát támasztva igyekezett épp rágyújtani... Ehh... komolyan mondta azt az előbbit...
- Látom nem bírtál megmaradni a fenekeden - csóválta meg a fejét.
- Nem is... - rázta a fejét a fiú, mire sokadik ügyetlenkedésre sikerült végre fellobbantani a tüzet. Mi ez a szar, amit rásóztak öngyűktó néven, basszus?!
- Jellemző... - morogta a lány. - Valahogy annyira Shinjis ez a bagós-dolog...
A fiú felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg? Pedig nem dohányzom... Csak párszor gyújtottam rá a társaság kedvéért, ennyi...
Emikot ez igen csak meglepte.
- Ebben az esetben... - sétált közelebb a fiúhoz - nem most kéne elkezdened - kapta ki a kezéből a csikket.
- Mi a szar...? - kapott utána, de a lány sietve a földre ejtette, s eltaposta.
- Ezt meg elkobozom - nyúlt a dobozért.
- Mi?! Nem! - lépett ki előle gyorsan, s zsebrevágta. - Állítsd már le magad! Semmi közöd hozzá, mit csinálok!
- Legalább ne az én jelenlétemben füstölögj! Nálunk nincs cigi, ez szabály!
- Jól van - rántotta meg a vállát a fiú, s zsebrevágta a kezét.
- Na, nyomás vissza! - adta ki a parancsot a másik.

Nami úgy döntött ezúttal nem fogadja meg Daisuke tanácsát. Már ami a tányérokat illeti. Nobu nincs kinn, ez biztos, hát... Nos rejtőzik örökké. Legalább a tálakat kiviszi. Nem lesz feltűnő, ha zsebrevágja az alufóliát. Ennyi. Vett hát egy nagy levegőt, s elindult kifelé.

Daisuke a szobájába érve egy laza mozdulattal berúgta maga mögött az ajtót, majd végigdőlt a matracán. Lehet, hogy nem kellett volna megejteni ezt a beszélgetést... Tessék, most milyen idegállapotban van már! Nem is kellett volna kaját vinnie, amiatt volt az egész!
Lelke mélyén mégis ott motoszkált a gondolat, hogy talán mégsem volt hiba megejteni a párbeszédet. Remek, jó lenne, ha a kis lelkecskéje végre eldöntené...

Midori jólesőn nyugtatta fejét Kenta mellkasán. Egyszerűen csak a folyosón ücsörögtek a fiúval, hosszú percek óta szótlanul. Nem igazán akaródzott kinyitnia a szemét, ahogy érezte a fiú ujjait újra és újra végigfutni a haján.
- Lassan vissza kéne mennünk... - szólalt meg halkan a lány, de egy centit sem mozdult. - Totál egyedül otthagytuk a kis barátnődet...
Kenta értetlenül állt meg a mozdulat közben.
- Mi...?
- Tudod, a laptop...
- Ah, ja, hogy ő...
- Apropó... - nyitotta ki a szemét nagy nehezen a lány. - Lenne egy kérésem vele kapcsolatban. Illetve kettő. Amíg el vagytok... be tudnál nekem szerezni valamit? Aztán... utána kölcsönkérhetem egy időre a gépet?
Kenta meglepetten nézett a lányra.
- Ó, hát... semmi akadálya, de... mit kéne...?
Midori belefogott a magyarázatba.

Hayate némileg megkönnyebbült, hogy sem Benawit, sem Emikot nem látta semerre. Várjunk csak... megkönnyebbült? Ráadásul ilyesmitől...? Röhejes...
Talán jobb lesz, ha kicsit megint eltűnik a színről.
Rövidre fogva a búcsút visszahúzódott a szobájába és leült a matrac szélére. Már épp nyúlt volna egy lassan már megszokott mozdulattal a fájdalomcsillapító felé, de félúton megállt a keze. Nem... nincs rá szüksége. Maradjon csak a fájdalom, legalább elvonja a figyelmét néhány dologról. Ha nagyon nem bírja már, akkor majd úgyis beveszi... már ha nem szól közbe a büszkesége, vagy... vagy valami más.

- Eizan... - kezdte halkan Natsuki, aztán félrehúzta a fiút. - Mi történt?

- Sajnálom... - Haruka lehajtott fejjel vizsgálgatta a padlót. Nemrég sikerült félrehívnia Tatsuyát, és bár attól félt, hogy a fiú ezt is visszautasítja, mint a felajánlott segítséget, szerencsére csalódnia kellett. És tessék, most meg próbálja összeszedni a gondolatait. - Én nem így terveztem... Tudtam, hogy ki fog borulni, de nem gondoltam volna, hogy így neked esik... Én...
- Nem - rázta meg a fejét Tatsu. - Én hergeltem, nem kellett volna. Szóval ugyanolyan felelős vagyok.
- Ó... - nyögte Haruka. Most hogyan kéne folytatnia...?
- Mivel idegesítetted fel ennyire...?
A lány felkapta a fejét a kérdésre. Tehát ilyen nyíltan rákérdezel... Hát jó, úgysem lehet az örökkévalóságig halogatni...
- Időt kértem tőle.
- Időt? - Tehát mégis igaz...
- Igen. Túl sok minden van, amit sorra kell vennem és újragondolnom. Mert... már nem bírom ezt a kétoldali nyomást. És... tudom, hogy te sem fogsz neki örülni, de tőled is ugyanezt kérem...
Tatsuya néma bólintással jelezte, hogy érti. Bár nem mutatta ki, de ismét feltámadt benne a remény. Haruka nem tudta rögtön Shourit választani! Vagy csak még nem merte vele közölni és kell egy álok, hogy...? Nem, inkább maradjunk annál, hogy még nem tudott úgy dönteni, ahogy szeretné.
- Jajj, Tatsu, nem hittem volna, hogy ilyen messzire megy! - fakadt ki egyszer csak a lány. - Bár tudom, hogy rád lőtt a szigeten, de már nem a szigeten vagyunk! Ráadásul... várj... mit tett veled...?
- Semmit... - vont vállat Tatsuya, továbbra is uralkodva vonásain, nehogy eltorzuljanak a fájdalomtól.
- Igen, valószínűleg azért remegsz így... Várj, az ott... maradj így!
A lány közelebb lépett, majd Tatsu megrökönyödésére tüzetesen vizsgálgatni kezdte a fiú ingére húzott sötét színű felsőt. Valami látszólag nagyon nem tetszett neki.
- Tatsuya... te... vérzel! - remegett meg a lány hangja. - Fölszakadt volna a sebed...?
Ó, tehát ezért a fájdalom. Tatsuya a legnagyobb nyugalommal bólintott.
- Ezek szerint.
- Basszus, marha! Ne merd így félvállról venni! Itt van az orvos?
- Öhm... igen, azt hiszem...
- Helyes! Már megyünk is, és ne merj ellenkezni!

Eizan arrafelé nézett, ahol Harukáék nemrég eltűntek.
- Igazából... nem sok fogalmam van róla - ismerte be a fiú. - Mire odaértünk, Tatsuya a falnak támaszkodva ült a földön, Shouri pedig fölötte állt. Szerintem kikövetkeztethető, mi történt.... De mikor meglátott minket, úgy döntött, inkább kedve támad odafönt sétálni. Utána visszajöttünk. Bármi is volt az, bizonyára jókora köze volt a kis szerelmi háromszögünkhöz.

- Basszus, az ember azt hinné, hogy minden rendben lesz itt kinn és... Semmi sem változott, Eizan! A francba... Még azt sem mondhatjuk, hogy nem fognak többen meghalni közülünk... - Natsuki hatalmas sóhajjal dőlt hátra. - Mit tehetnénk? Nem akarom... nem akarom, hogy ez legyen... nem akarok még valakit elveszteni, még ha... nem is olyasvalakiről van szó, aki túl közel állna hozzám, de... Egyszerűen csak nem! Túl sokan haltak már meg, mért nem lehet már vége az egésznek?! A fenébe... Egyesek nem tudnak leállni... - megcsóválta a fejét. - Két nap volt az egész... Előtte meg leéltünk majd 16 évet. Mért ez a két nap az amitől nem tudunk elszakadni? Végleg megváltoztunk?
Lehunyta a szemét, s lassan kifújta a levegőt. Hát igen, meg... Van jó oldala is, de... Nobu és Nami is... Mintha bennragadtak volna egy ismétlúdú rémálomban... Kell lennie megoldásnak... Értelmes emberek, meg kell tudniuk beszélni...
- Talán igazad van, és bele kéne avatkoznunk... De még Namin sem tudom, hogyan segíthetnék, nemhogy... olyanokon, akikhez semmi közöm.

Nami kíváncsian futtatta végig a tekintetét a társaságon, de se Natsukit se Midorit nem látta. Ehh, na pech... Egy halk köszönés mormogott csak el, aztán megpillantva Ichiro borús arckifejezését, inkább továbbsietett a tányérokkal. Pár lépés után aztán Natsukiékba futott a folyosón.

- És gondolj csak bele... mit tehetnénk az úgymond problémás egyénekkel? Kötözzük meg őket, hogy maradjanak nyugton? Mindenképpen velünk kell maradniuk, mert odakint a biztos halál vár egyedül mindnyájunkra. Hacsak... ha valaki mondjuk elárulja a csapatot, a kormány bizonyára hálás lesz, amiért visszakapta elveszett diákjait. Az az illető pedig nyilatkozhat úgy, hogy csak a megfelelő alkalomra várt... Nem... Ez így nem jó, nem kezdhetek el ilyeneket is belelátni! Már csak az kéne, hogy gyanakodni kezdjünk egymásra, mert bizalom nélkül is biztos a bukás. De most... szerinted ha odamegyek mondjuk Shourihoz, és közlöm vele, hogy "ugyan már, haver, állítsd le magad kicsit, mert ez neked se jó meg nekünk se", akkor szerinted mit lépne? Szerintem kiakadna és nem nagyon örülne a dolgoknak. Bár... talán... talán végre rendeződni látszanak a dolgok, legalábbis ezen a téren. Viszont lehet, hogy Harukának kéne még egyszer elbeszélgetnie Shourival, ő még valamennyire hatni is tud rá... reméljük.
Meghallva a közeledő lépteket lejjebb vette a hangerőt és a léptek forrását kereste. Nemsokára ki is szúrta Namit.
- Ó, szia Nami.
Persze, a lány még nem is tud a legújabb balhéról. Talán jobb is neki eme tudás nélkül.

- Most... amúgy mit csinálunk...? - kérdezte egyszercsak Kazushige. - Mármint... azon kívül, hogy itt ücsörgünk...
- A változatosság kedvéért várunk - felelte Hiroshi. - Méghozzá Kentáékra, ha jól sejtem. Akik... hát, elmentek a laptopért vagy miért és azóta is mennek érte.
- Meg várunk a mobilnetre is - bólintott egy halk sóhajjal Ichiro is, csak hogy ő is megszólaljon alkalmanként.
- Igen, arra is - erősítette meg Hiroshi. - Mondjuk tény, hogy azt nyilvánvalóan tovább tart beszerezni, mint elmenni a szomszéd folyosóra a laptopért... Az a folyosó is jóóó messze van innen, hát még azt meddig tarthat idevarázsolni.

- Hello - mosolygott rá a kettőre.
- Jobban vagy már...? - kérdezte gyanakodva Natsuki. Nami lassan bólintott.
- Teli hassal szebb a világ. Komolyan!
Natsuki elmosolyodott.
- Jól van.
- Megpróbálom abbahagyni a bújdoklást - tette hozzá aztán.
- Ez még jobb!
Nami határozottan bólintott.
- Na, ezt meg lerakom a konyhában... - mondta köszönésképp és el is slisszolt.
- Akkor én meg... - fordult vissza Natsuki Eizanhoz - ránézek Benawiékra. Talán a szobájukban vannak. Aggasztó, hogy nem jöttek vissza. Meg amúgy is rég beszéltünk. És mindketten sérültek is... Jobban oda kéne figyelnem rájuk... Istenem, őket is elhanyagoltam, szép kis barát vagyok - csóválta meg a fejét.