9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Megyek én is, hátha kérnek valamit - biccentett Eizan. - De most, hogy így mondod, azóta nem is láttam őket, hogy elmentek az orvoshoz. Bár azt nem hiszem, hogy még mindig ott vannak. De tényleg... szerinted mennyire súlyos a sérülésük? Meg nem csak az övék, hisz vannak még itt páran kissé leamortizálva, de ők azok, főleg talán Benawi, akik még életveszélyben is foroghatnak... Bár az a Hayate-féle haslövés és a Nobu-féle majdnem eltalált combartéria is vészesebbnek tűnik, hogy csak néhányat említsek...

Ezúttal nem sok kedve volt mosogatni, így Nami rögtön visszatért a nappaliba. 'Csak nem fog felnyársalni a tekintetével.' Futott át a fejét ahogy fél szemmel Hiroshiék felé pillantott, aztán hátradőlt. Hmm... hozhatott volna valamit, amivel elfoglalja magát. Nicsak! Mégse... Egy Midori meg... hmmm... egy mosolygó Kenta... Mondd csak, merre is jártatok...? A lány észrevéve őt lelkesen szalad mellé, s lehuppant a kanapéra.
- Na mizujs kislány? - kérdezte Namitól, aki erre pislogva nézett vissza.
- Felhívnám a kedves figyelmedet mind a 150 centidre... Amúgy megvagyok, köszi. Kialudtam magam - felelte.
- Kentáék nemsoká mennek - mondta neki a lány -, biztos nem aka...
- Nem - rázta meg a fejét gyorsan a lány.
- Értem... Hát, mindenesetre én is itt maradok, szóval nem hagylak unatkozni!
- Remek!
Mindketten érezték, hogy ez a beszélgetés most kissé erőltetett. De... az csak jót jelent, hogy legalább látszólag összeszedte magát, igaz?

Hiroshi megnyugodva látta, hogy Ichironak ismét sikerült lehiggadnia. Most mindössze a szemével követte Namit, majd hamar el is fordította a tekintetét a lányról. Na ez most... egyfajta tüntetés volt, önvédelmi mechanizmus vagy mi? Hogy lehetne elérni, hogy tényleg tudjon felejteni? Valamit ki kéne találni, amivel, ha csak rövid időre is, de visszaszerezhetik a régi Ichirot. Hmm... de mit?

- Itt az orvos, kérdezd őt - nézett rá szúrós szemekkel a lány. Nem épp úgy tervezte, hogy Eizan is vele tartson, de mindegy. Nem szól egy szót se, hogy nézne már ki, hogy figyelj kicsim... Szeretnék kicsit a barátaimmal bezsélgetni, menj már a... Végülis... Végülis nincs semmi hátránya... Vagyis... nem tudja miért zavarja, hogy ott lesz. Nem szokta meg... Benawiékkal mindig egymaga volt, az az igazi. Bizonytalanul kopogtatott, s várt.
- Igen? - hallatszott Benawi halk hangja. Natsuki csak résnyire tárta az ajtót.
- Hahó, én vagyok, zavarok...?
A fiú meglepetten ült fel az ágyban.
- Nem, nem dehogy... Gyere csak...
A lány kíváncsian lépett be a szobába. Nem volt szép dolog így mustrálni, de... ez Benawié? Olyan... fiús szoba... Szekrény, ágy, asztal, lámpa, slusszpassz... De lehet, hogy csak a bázis miatt... Akárhogyis Emiko szobája... Más. Nem egy baldahinos, rózsaszín, de akkoris lányszoba.
- Rendben vagytok? Nagyon eltntetek. Most is, meg előtte sem láttalak nagyon...
Kíváncsian Yuuka felé pillantott. Huhh, tényleg nagyon leamortizáltan néznek ki...

Eizan hirtelen nem tudta hová tenni a szúrós tekintetet. A fene... mit rontott el megint...? Túlságosan ecsetelte a témát, vagy... hmm... Natsuki lehet, hogy azért mondta úgy, hogy benéz Yuukáékhoz, mert valóban egyedül szándékozott benézni...? Talán épp a "mesélős" részt akarta lerendezni. Ajvé... Hogyan lehetne ezen most szépíteni?
Habozva torpant meg a küszöbön és sebtiben ő is felmérte a helyiséget. Hmm... egész lakható. És igazi ágyak! Hmm... Óhh, csak halkan, úgy tűnik, Yuuka alszik... De milyen sápadt megint. Szegény lány, ő is rendesen kapott jót s rosszat egyaránt.
- Alszik...? - kérdezte halkan a lány felé tekintve, pedig már tudta a választ. Hmm... egy esély a szépítésre! - Ó... akkor lehet, hogy most be sem jövök, ha többen vagyunk bent, nagyobb az esélye, hogy felriad egy-egy mozdulatra vagy valamire. Neked jó pihenést - fordult Benawi felé -, ő meg akkor hagy aludjon nyugodtan. Natsuki, majd valahol itt leszek kint, de úgyis megtalálsz.
Azzal amilyen halkan csak tudta, becsukta az ajtót.

- Csak Ön után Hölgyem - engedte előre a lányt udvariasan Shinji. Emiko elmosolyodott. De gáz ez a műudvariasság... Komolyan van akinek ez bejön? Pff.... Egy szó nélkül előresétált.
- Tudtad, hogy az araboknál mindig a legmagasabb rangú jön be utoljára egy ajtón? - kérdezte hirtelen a fiú.
Anyád... Emiko nagy hümmögéssel fordult hátra.
- Tőled nem is vártam mást, Mr. Egoizmus...
- Ez elég gyenge visszavágásnak - csóválta a fejét csalódottan a fiú. A lány ezt már válaszra se méltatta, inkább továbbsietett a zsákmányával - Nézzétek mit hoztam! - lobogtatta aztán benn szerzeményét.

- Tessék, ők is befutottak - mosolyodott el Hiroshi. Remek, akkor már mindenük megvan, ami a tervhez kellhet. De... vajon sikerül-e elérni a családjukat? És ami még fontosabb, ha sikerül... miként fognak reagálni...? Mármint a meglepődésen és a sokkon kívül, amik ugye természetes velejárói kell legyenek hasonló eseteknek... Lehet, hogy az öccse azt hiszi majd, hogy csak valaki szívatja. Ehh... már el is kezdhet gondolkodni, hogy mivel igazolhatná a személyazonosságát.
- Üdvözlet, kettes számú különítmény! - biccentett az érkező páros felé. - Küldetés végrehajtva?

- Hát, fiatalúr, ez a seb elég szépen kapott. Mégis mit csinált, ha szabad kérdeznem, hogy így felszakadt?
- Elestem - felelte Tatsuya, és közben igyekezett hihetőnek tűnni.
- Szóval elestél... Bár végülis nem az a lényeg, hanem a végeredmény, ami igencsak csúnya. Tényleg, előzőleg te varrtad össze? - Tatsuya bólintására az orvos is bólogatások sorával felelt. - Értem... Meglehetősen szép teljesítmény egy amatőrtől, ha szabad így fogalmaznom. És legalább steril tűt használtál.
- Hát... miután kissé felizzítottam és hasonlók, valószínűleg az lett, igen.
- Legközelebb azért ne próbálkozz vele, rendben? Bár mélynek is mély... Most összevarrom még egyszer, immár kissé szakszerűbben, utána viszont megkérnélek, hogy ne nagyon 'ess el' többet, mert igencsak megsínyli majd a szervezeted.

Natsuki némán bólintott, s közelebb osont Benawihoz. Fojtott hangú beszélgetésbe kezdtek. Bár a fiú fáradt volt, és Yuukát sem akarta felébreszteni, nem volt szíve elküldeni a rég látott barátot.
- Feküdj csak vissza... - mondta neki. - Jobb, ha pihensz.
Közben lecsücsent a földre, karjait az ágy szélére tette, s rátámasztotta a fejét.
- Ne haragudj, hogy így elhanyagoltalak benneteket...
Benawi szót fogadott a lánynak.
- Semmi gond! De azért... hiányoztál...
- Ennek örülök - mosolygott a lány. Benawi elmélázva figyelte az arcát.
- Mi az? - kérdezte Natsuki.
- Boldog vagy, ugye? Mellette?
A lány mosolyogva bólintott.
- Nagyon.
- Megérdemled. Tudod... féltem, hogy... mi lesz veled... Volt egy pont, mikor azt hittem... esélyem sincs megmenteni téged... hogy talán... És nekem tényleg nem is volt. Egyszer még meg kell köszönnöm Eizannak.
- És ti Yuukával? Mit mondott az orvos?
Benawi gondterhelt arccal pillantott az alvó lány felé.
- Félek... - vallotta be. - Csúnya a sebe... Rosszabbodott...
Natsuki ijedten kapta a lány felé a fejét.
- De nincs életveszélyben.
- Hát ne is merjetek nekem... - elharapta a mondatot. - És te...?
Benawi halkan ciccent egyet.
- Alig értetem pár szót abból, amit mondott. Két dolog rémlik csak... "nem úgy gyógyul, ahogy kéne" meg "alaposabban meg kéne vizsgálnunk, de erre itt nincs lehetőség". Bíztató, mi?
Natsuki halkan felnyögött.
- Ha tehetek értetek bármit... Majd gyakrabban benézek, ágyba hozom a vacsit, meg minden! - ígérte.
A fiú elmosolyodott.
- Kivételesen, annak ellenére, hogy nő vagy, nem utasítanám vissza. Yuuka kicsinál, ha meghalok..
A lány keserű mosollyal ingatta a fejét.
- Mondták már, hogy nagyon rossz a humorod? De amúgy... fáj?
- Ne kérdezz már hülyeséget... - fordította a plafon felé a tekintetét a fiú. - Megint nehezebb lélegezni, de... majd elmúlik. Ahogy szokott.
- Mondtad az orvosnak?
- Persze.
- És?
- "Nem szeretem ezt mondani, de én is csak találgatok..."
- Az fasza... - nyögte Natsuki.
- Az - értett egyet Benawi. - De nem tehet róla... Nem könnyű felszerelés nélkül.
- Értem én csak... Nem jó ezt hallani...
- Túléltem a szigetet is... most már csak nem... Igazából... rosszabb nem lett. Csak jobb se. Inkább Yuuka miatt aggódom. Egyre csúnyább az a seb... Ráadásul... - felsóhajtott. - Rohadt egy érzés lehet, hogy Sayuri csinálta...
A lány lassan bólintott.
- Na jó, hagylak pihenni. Hozzak valamit?
Benawi bólintott.
- Ha tudnál egy kis vizet Yuukának és nekem is...
- Persze...
Anyáskodón beleborzolt a fiú hajába. Meglepetésére az megfogta a karját.
- Natsuki, te is vigyázz magadra!
A lány meglepetten nézett rá, de mielőtt közölhette volna, hogy neki aztán semmi baja Benawi konkretizált.
- Az a pasas... Csak óvatosan... Bár melletted lehetnék...
- Nem lesz semmi baj... - csóválta meg a fejét mosolyogva a lány. - Ne aggódj! Jó ember...
A fiú lassan bólintott, s elengedte a lány kezét. Jó, hogy Eizan kiment... Talán félreértené... Az ő kettejük kapcsolata Natsukival egészen... különleges lett...

- Haruka... - Tatsuya már kezdte unni, hogy még mindig az "orvosi" előtt ácsorognak, és lényegében csak merednek a földre. - Nem kell pesztrálnod.
- Én nem pesztrállak! - kapta fel a fejét a lány. - Csak aggódok érted és nem akarom, hogy jól összeess itt nekem.
- Felesleges aggódni - tekintett rá Tatsuya. - Ne félj, nincs kedvem meghalni. És különben is, te rendeltél el szünetet, úgyhogy kérlek, ne nehezítsd még ezzel is a dolgom. Amint láttad, Shouri nem viccel... én meg enyhén kezdem félteni a fizikai állapotomat, úgyhogy kénytelen leszek bevezetni némi óvintézkedést. Az első az, amit te is mondtál. Egy ideig... kerüllek. Na persze gondolom ez azért nem azt jelenti, hogy hozzád sem szólok. A második... a másodikat elég, ha én tudom.
Haruka értetlenül nézett a nappali felé bicegő fiú után. Második óvintézkedés...? Mire célzott ezzel...? Hogy... hogy legközelebb mindenképpen megvédi magát, bármi eszközzel? Várjunk csak... miket hozott Tatsuya a szigetről...?

Shouri nagyon nem szerette ezt a fajta idegességet. Lehet, hogy az előbb túl messzire ment? Hmmm.... miért? Ikeda provokálta ki, nem? Vele csak ne játsszanak így! A franc, és most ráadásul ott hagyta Harukával... Bár így talán láthatja, hogy Mr Intelligencia valójában mennyire szánalmas kis lúzer.
És még ő akarta "egyedül" elengedni őket internetezni. Ezek után ne is reménykedjenek.

- Kettes számú? - nézett fel sértődötten Shinji. - Ragaszkodom hozzá, hogy még a különleges osztagok között is az első helyen szerepeljek...
- Idióta... - morogta Emiko, miközben helyet foglalt -, te nem is csináltál semmit, örülj, hogy a különítményhez vagy sorolva... - csóválta a fejét.
- Így testőrködöm feletted még egyszer...
- Nem kértelek rá... - emelte fel a szemöldökét a lány. Shinji hanyagul megrántotta a vállát.
- Jól van, aztán ne sírj utánam... - felelte, azzal magára is hagyta a csapatot. Emiko halkan ciccegve nézett utána. Nem egyszerű eset, az tény...
- Egyébként igen, itt van - csúsztatta át az asztalon a zacskót a lány. Komolyan már csak az hiányzott a jelenetből, hoyg valaki egy aktatáskát csúsztasson át az asztal alatt, ő meg elkezdje számolgatni a pénzt... Hát igen, ezek az alvilági üzletek...
- Akkor tulajdonképpen akár indulhatunk is - állapította meg Kenta, és elvette a zacskót. Sebtében megvizsgálta a modemet, de csak olyan volt, mint egy átlagos mobilneté, semmi érdekes. - Ó, ugye feltölteni se felejtetted el?
- Minek nézel? - húzta össze a szemét Emiko.
- Jól van, jól van!

Natsuki rögtön Eizan tekintetét kereste, ahogy kilépett az ajtón.
- Tényleg megvártál itt... - csóválta a fejét, aztán elmosolyodott. - Attól féltél, elveszek? Hozok vizet Benawiéknak, aztán visszamehetünk a nappaliba - sorolta a menetrendet.

- Inkább nem kockáztattam - mosolygott vissza Eizan, majd Natsuki oldalán megindult a konyha felé.
Egész hamar végzett, nem? Jó, mondjuk Yuuka aludt, így valószínűleg csak Benawival tudott beszélni, de akkor is. Vagy Benawi is olyan tömören mesélt, mint ő maga? Ez esetben érthető...

Mobilnet, mi? Na, még ilyenhez sem volt szerencséje. De miért is foglalkozott volna vele, mikor az otthoni net nagy valószínűséggel sokkal gyorsabb. Tényleg, erősen ajánlja, hogy az a lökött öccse szokás szerint kockuljon! Jó, lehet, hogy mégsem, hisz még csak pár napja "halottak". De valahogy mégiscsak le kell vezetni a feszültséget és hasonlókat, nem? Akkor az öccsének a gép előtt kell ülnie... különben bukta.
Hiroshi nagy levegőt vett a közelgő indulás súlyát érezve.
Még azt is jó lenne kitalálnia, hogy mivel akarja riogatni az otthoniakat. Pardon, hogy mit fog mondani. Ez a beszélgetés kicsit más lesz, mint eddig. Hmm... lehet, hogy most mellőznie kell a szokásos öccsével váltott káromkodásokat? Ehh, nehéz lesz amellett a srác mellett...
- Még páran hiányoznak - jött a nyilvánvaló megállapítás Kazutól, de végre ő is mondani akart valamit. Hát... hamarosan minden kiderül. Ehh... elég szar lehet egy kézzel gépelni...

- Akkor szedjük is össze, hányan megyünk? - nézett körbe Kenta. - Ichiro, Hiroshi, Kazushige, igaz? Aztán Tatsuya és Haruka is, akik még nincsenek itt... Merre járnak? - vonta fel a szemöldökét. Tatsuya itt volt még mikor elment, Haruka meg aludt, igaz? - Midori, lehet, hogy Haruka még pihen, nem? Benéznél hozzá...?
A lány bólintott.
- Persze - s már szedelőszködött is fel.

Natsuki kerített két üres műanyagpalackot, s teletöltötte őket vízzel. Ez a legpraktikusabb, igaz? Nehogy szomjan maradjanak szegények, míg mindenki el van foglalva a saját dolgával... Csendben osont vissza a szobába, Benawi is csak néma biccentéssel köszönte meg a segítséget.
- Nahát, előkerültetek mind? - nézett körbe már a nappaliban a lány. Örömmel állapította meg, hogy Nami tényleg nem lógott meg ott ücsörgött Midori mellett.
- Épp azt vitattuk, hogy kik is jönnek most. Te mit is mondtál Natsuki? Nem emlékszem... - nézett rá kérdőn Kenta.
- Nem jövök - rázta meg halkan a fejét a lány.
- Értem - bólintott egy aprót a fiú. Jó, hogy nem faggatózik.
- Amíg várjátok a többieket én járok egy kört - jegyezte meg Emiko. Natsukival ezek szerint most fog tudni beszélni, hisz marad ő is. Ez jó hír. A részéről legalábbis... A lány meg... vajon mért nem akar beszélni a szüleivel? Benawi sem akart... Nehezen tudta megérteni, hogy egy olyan jól működő családdal, mint a fiúé, mi oka lehet arra, hogy ezt kihagyja. Ő magának meg se fordult volna a fejében, hogy velük tartson, ha otthon... De az egy egész más helyzet.

- Hmm, azért leszünk egy páran - mondta inkább csak magának Hiroshi. - Amúgy nem hiszem, hogy Haruka alszik, mivel nemrég erre járt, mert... nos izé...
Erre a végszóra lépett - elnézést, bicegett - be a helyiségbe Tatsuya. Kissé komorabb és nyúzottabb volt az arca, mint szokott, meg talán a tartása vált kissé merevebbé. A fiút meglátva Hiroshi elhallgatott. Nem, Kenta nem tőle fogja megtudni, mikor itt van maga az alany is. Majd Tatsu beszámol a korábbiakról, ha gondolja.
- Ó, máris menetre készen? - kérdezte Tatsuya. - Remek, már úgyis mehetnékem volt.
Nem messze a fiú mögött már érkezett is Haruka. Az ő homlokát is igencsak ráncolták a gondok.

Midori megpillantva a lányt lassan visszaereszkedett a kanapéra. Na, mi ez a fej Haruka, te nem szoktál így nézni? Most mégis bánta, hogy úgy beszélték meg nem tart velük, így nem fogja tudni kifaggatni őt. Bár közben itt van Nami is, úgyhogy... hát igen, osztódni kéne... legalább kettő, de nem, inkább három felé...
- Akkor mind itt vagyunk? - kérdezte Kenta, észre sem véve a két belépő nem túl fényes hangulatát.

Ez Shinji szobája, arra a fiúk tűntek el múltkor, ott meg az egyik párocska volt... Hát, elég könnyű volt memorizálni, kizárólagos alapon pedig... Hmm, üres szoba... És azok ott női ruhadarabok, úgyhogy tuti elszámította magát... Fenébe... Még jó, hogy mindenki kinn van a nappaliban... Emiko fejcsóválva haladt tovább. Hova bújt el ez a srác? Még ebédnél ott volt, aztán elnyelte a föld... Lehet, hogy ő sincs jól? Na, talán itt lehet... Az előbbinél óvatosabban nyitott be, persze a kopogást már megint mellőzve. Minek? Ő itthon van ^.^ Ráadásul nem akarta kockáztatni, hogy elküldjék.
- Megvagy - állapította meg belépdelve a szobába. - Szépen eltűntél, Hayate... - csóválta meg a fejét - Nem érzed jól magad? - kérdezte aggódva. - Itt van most az orvos, szóval... ha kell, beszélhetsz vele.

Haruka kivételesen igyekezett nem körbenézni a szobában és nem észrevenni Midori kérdő pillantását. Ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a magyarázkodásra...
- Szerintem itt - bólintott Tatsuya. - Akár mehetünk is.
A szavakra Harukában újféle érzések kezdtek kavarogni. Mindjárt... nemsokára megint géphez ül. Vajon mi történt otthon? Miért szakadt meg tegnap a kapcsolat? És vajon... ma sikerül újra beszélnie az anyjával vagy már csak a súlyos bizonytalanság vár rá?

Hayate egy percre sem tudta lehunyni a szemét, mióta visszajött a szobájába. Talán már azért nem érezte álmosnak magát, mert ezúttal nem vette be a fájdalomcsillapítót. Hát... fáradtnak nem is volt fáradt, kissé más baja volt.
Nem hitte volna, hogy egy kis bogyó ennyit segíthet. Most meg tessék, csak fekszik a matracon és próbálja elfojtani a zihálását. Főleg most, hogy pont az lépett be hozzá, akinek a legkevésbé kellett volna. De nem, nem hibáztathatja a lányt. Hogyan is háríthatná rá a felelősséget a saját tetteiért, a múltjáért? Hisz ezek miatt kell mindezt kiállnia. Csak ő tehet róla, senki más.
Ehh, vajon Benawi a közelben van? Bár könnyen lehet, hogy így is megtudja, hogy szóba állt Emikoval. Mindegy, tudja csak meg...
- Semmi bajom - könyökölt föl és közelebb csúszott a falhoz, hogy megtámaszthassa a hátát. Mégsem illik fekve fogadni a vendéget, még akkor sem, ha az pont a vendéglátó. - Nincs szükségem orvosra.
Ó, egész jó, a hangja egyáltalán nem remegett, és se nem hangzott túl ellenségesen, se nem túl barátságosan. Íme a méltán híres önfegyelme és fájdalomtűrése. Kiválóan alkalmas arra, hogy kicsinálja magát.
- Azért kösz - tette még hozzá. Személyeskedés vagy sem, az udvariasság mégiscsak udvariasság.

- Akkor javaslom, induljunk - kelt fel Kenta, s odasétált a laptopot rejtő zsákhoz. Belecsúsztatta a mobilnetet is az egyik zsebbe, s már útra készen is állt.
- Vigyázzatok magatokra! - nézett rá szigorúan Midori. Kenta csak halványan elmosolyodott.
- Csinálj vacsit mire visszaérünk!
- Majd meglátom... - fonta karba kezét a lány. - Most már ideje lenne, hogy a fiúk főzzenek...
- Hát, mint látod, mi most pont megyünk el... - tárta szét a kezét Kenta -, de fogd be Shourit, Nobut meg Hayatét, ha képes vagy rá!
Midori nagy sóhajjal jelezte, hogy ilyesmihez még neki sincs mersze.

- Biztos? - lépdelt közelebb a lány, s lecsüccsent a földre. - Azt hittem azért vonultál így félre. Vagy csak jobban szeretsz egyedül lenni? - kérdezősködött. - A többiek most indulnak felvenni a kapcsolatot a rokonaikkal. Te nem akartál menni? Nehogy kimaradj belőle! Gondoltam... jobb ha szólok, hátha nem tudod...
Kíváncsian tanulmányozta a fiú arcát. Lehetetlenség kiigazodni rajta! Annyira... nem látszanak rajta az érzelmek. Hogy csinálja? Ő maga sem egy beszédes típus, márha saját magáról van szó, főleg a gondojairól, Benawi sem az, de... ez egész más. Benawin látja most is, hogy nincs jól, semmilyen értelemben sem... Bár bizonyára csak a hosszú ismeretség teszi. Ennyi idő alatt az ember a legapróbb jeleket is észreveszi. De ha valaki egymagában kuksol egy sötét szobában... az nem tud jót jelenteni, nem igaz?

- Ha lehet, inkább kihagynám azt a felemelő beszélgetést az anyámmal - szisszent fel Hayate. - Nem hinném, hogy nagyon örülne nekem, főleg azok után, hogy... nem lényeges.
Tessék, megint úgy érzi, hogy egész jól el tudna beszélgetni Emikoval. Legalábbis saját magához viszonyítva. De igaza van Benawinak, ez így nem fair a lánnyal szemben. Nagyon nem. Akkor... legyen bunkó? Valószínűleg megsérti vele és rosszul fog neki esni, de ezzel megkíméli egy sokkal súlyosabb tehertől. Vagy mondjon el mindent...?
- Visszatérve a kérdésedre: az általad a felsorakoztatott okok közül inkább az utóbbi érvényes. Ha az ember egyedül van, nem kell látnia a sokatmondó pillantásokat, nem kell felelnie senkinek a tetteiért. Csak magának. Az már más kérdés, hogy ez talán sokkal nagyobb próbatétel.

Tatsuya próbált felzárkózni Kenta mögé, már ahogy bicegése engedte. Haruka ellenben inkább hátrébb maradt. Most igencsak sajnálta, hogy nem jött velük sem Midori, sem semelyik másik lány. Előre most nem megy Kentáékhoz, hátul meg... Hát, végülis...
- Üdv, fiúk! - igyekezett magára erőltetni szokásos stílusát. - Ezúttal titeket boldogítalak majd.
Nem tudta nem észrevenni Kazushige kérdő tekintetét. Hasonló értetlenül viszonozta a pillantást, mire a fiú végre megszólalt.
- Nos, izé... minden rendben? Csak mert... látom, még nem vagy olyan felszabadult, mint korábban.
Haruka meglepetten nézett a fiúra, majd elnézően elmosolyodott. Aggódik érte? De kis aranyos.
- Valóban, igazad van - felelte. - De remélem, hogy még nem késő helyrehozni a dolgokat. Csak ahhoz még nekem is tudnom kéne, hogy ez miként lehetséges.
Közeledve a kijárathoz, észrevette, hogy előttük Tatsuya mintha visszavett volna a tempóból és enyhén összerezzent volna. Mi az, rosszul van...?
Hamarosan ő is meglátta, mi váltotta ki a fiú reakcióját. Vagyis ki.
- Meggondoltam magam - támasztotta a falat tőlük nem messze Shouri. - Mégis jövök.

- Ugyan már! Teljesen biztos, hogy örülne, ha tudná, hogy élsz! Ezentúl... ne vádold magad! Egy ilyen helyen... megértem, hogy az ember tesz olyanokat, amire nem büszke. Én sem tudnék önmagam maradni! Ne kínozd magad ezzel!
Felkelt, és Hayate mellet foglalt helyet inkább.
- A végén együtt harcoltatok, vagy nem? Senki sem akarna olyan hibákért felelősségre vonni, amiket ő is elkövetett. Én... nem tudom a pontos részleteket, de... Itt vagytok. És erre még senki sem volt képes. Pedig... azért azt nem hiszem, hogy az átlag diákság csupa megátalkodott emberekkel van tele, csupán... talán nem annyira erősek, mint ti. És ezt főleg lelkileg értem. Szerintem nektek inkább büszkének kellene lennetek magatokra, nem magatokba roskadni...

- Ó, mégis beszélni akarsz a családoddal? - nézett rá meglepetten Kenta Shourira. - Még jó, hogy nem csak egy nap megyünk, mi? Egyébként nem lett volna időd átgondolni - csóválta a fejét a fiú.

Benawi igyekezett a lehető legóvatosabban pózt váltani, hátha csak azon múlik, hogy képtelen elaludni. Sejthette volna azonban, hogy ez nem azon múlik, hisz egy kicsit sem akart tompulni a fájdalom. Ilyen mellett lehetetlen elaludni. De legalább Yuuka jobban van... Nyugodtnak tűnik az álma, nem mocorog vagy forgolódik. Remélhetőleg tényleg kellemesen pihen, és tud gyógyulni a sebe.

- Büszkének...? Nem érted, de nem is értheted...
Hayate tőle szokatlan módon felsóhajtott. Mi ez, bűntudat? Most, hogy egyre erősebb a fájdalom, és nehezebb fenntartani a látszatot, egyre gyengébbnek érezte magát. Vagy talán pont ez a lelki állapot áll legközelebb a normálishoz? Talán ezért döntött magában az előbb úgy, ahogy. Emiko, ez a lány... nem, így tényleg nem érdemli meg a bizalmát. Azt el kell nyernie. És a lány majd eldönti, hogy ha csak minimálisan is, de méltó-e rá, vagy most rögtön mehet a francba. Végülis már összepakolt, azon ne múljon. De ezt így nem játssza tovább.
- Nem érted, de talán itt az ideje, hogy te is megértsd. Amúgy sincs jogom itt lenni, magam sem tudom, miért jöttem ide végül. Talán kezdtem úgy érezni, hogy tényleg összetartó csapattá fejlődtünk... Mondd csak, Emiko... Mit tennél az anyám helyében, ha hirtelen újra felbukkannék és közölném veled, hogy én öltem meg a férjedet, az apámat? Az, hogy ő is lőtt, nem enyhítő körülmény. Mit tennél az anyám helyében, ha tudatnám veled, hogy az elvárt szerepmintától éles ívben elkanyarodva teljesen ellentétesen cselekedtem, mint akarták? Mit tennél a helyemben, ha tudnád, már rég leléptél a számodra kijelölt ösvényről és inkább a halál mellett döntenél, mintsem vissza kelljen rá lépned? Mit tennél, ha beismerném, hogy teljesen más esélyekkel indultam a Programban, mint a többiek? Mit tennél, ha azt mondanám, elárultam a kormányt, de nem úgy, ahogy a többiek? Mit tennél... mit tennél, ha elmondanám, hogy korábban őket voltam kénytelen szolgálni? Mit tennél, ha ez kiderülne, Emiko?

- Na ja, kellett egy kis idő, hogy végre átgondoljam a dolgokat - vigyorgott Shouri. Hoppá, Yamada... Hát neked nem is mondtak el semmit? Nem baj, legalább te nem gyanakodsz semmire, elég a többiek arcán látni a bizalmatlanságot. Nem is tudom, miért hisz mindenki rosszfiúnak...

Emiko elakadó lélegzettel hallgatta a fiút. Megölte... rálőtt... mi...? Mi...? MI?! Észre se vette, hogy akaratlanul is távolabb húzódik, ahogy azt sem, hogy megremeg a keze.
- Ez... ez nem jó vicc... Ne szórakozz már... - nyögte ki holtsápadtan a lány.

Még bízik benne, hogy csak ugratja? Nem... Tudja, hogy mindaz igaz, amit mondott, csak próbálja tagadni, elhitetni magával, hogy ez nem így van. Pedig ha egyszer tudatosodnak benne a hallottak, akkor vége. Sajnálom, Emiko.
- Sajnos nem szokásom viccelni. Pedig talán én örülnék legjobban, ha nem lenne igaz, ha nem lappanganának ezek a sötét titkok a háttérben. De kicsit megkönnyebbültem, hogy a felszínre kerültek, végre kiteregettem előtted a lapjaimat. Nem állt szándékomban áltatni téged, sajnálom. Nem volt hozzá jogom, és ahhoz sem, hogy erre kérjem a többieket. Nem kérem, hogy ne ítélj el, már kezdek hozzászokni a 'pokolra kívánó' pillantásokhoz. Viszont... az őszinteséggel tartozom neked. Nyugodtan kérdezz, ha több bizonyosságra vágysz.

Kenta gyanútlanul bólintott.
- Nos, a mobilnettel azt a részt megoldottuk, hogy nem kell feltűnő helyre mennünk, de... Attól még valami közlekedési eszközt fognunk kell... Azt hiszem marad a buszozás, persze kérdés mennyire leszünk feltűnőek, de... Mit gondoltok melyik a kockázatosabb? Itt maradni, vagy az utazás?
Bár ez számukra elég nehezen összevethető kérdés. Hisz az egyik kockázat az ő ügyességén múlik a másik meg... azon az abszolút elképzelésen, hogy egy sántító és egy felkötött karú srác egy csapatban mennyire szembetűnő... Hát... Lehet, hogy mégis muszáj lesz kockáztatniuk, akárhogyis nem akarja Emikoékat bajba keverni. De egyszerűen nincs jó ötlete. Csak nem lopnak el egy kocsit, vagy ilyesmi... Hajót megint, mi? Még csak az kéne...

Emiko úgy pattant fel Hayate mellől, mint akit éget a közelsége.
- A kormánynak dolgoztál...? - kérdezte rá meredve. - Te nekik... ellenünk...? - hitetlenül ingatta a fejét, miközben lassan hátrálni kezdett. - Ez lehetetlen... jóérzésű ember nem... Dehát ezek gondolkodás nélkül gyilkolnak meg ártatlan embereket! Nem csak a Programról van szó, nem mintha az nem lenne elég... Ha... ha bárki csak egy szóval kritizálja a kis diktatúrájukat... A vak is láthatja, hogy ezek mekkora gazemberek! Egy dologban többek csak nálunk... több fegyverük van, de egyszer majd... - elharapta a mondatot. - Nem, te... nem lehetsz egy közülük... Te... normális embernek tűntél, te...
Sose hallotta még ilyennek a saját hangját, és talán csak egyszer volt ennyire feldúlt egész élete során... Hazugság... annak kell lennie... csak ugratja... Ez csak egy nagyon-nagyon rossz vicc... Ezért még kap a fejére! Pasik, semmi humorérzékük nincs!

- Nem mintha el akarnék tűnni - fordult Nami Midorihoz -, de valamit a szobámban hagytam. Sietek vissza - mosolygott a lányra.
- Jól van - bólintott az.

Esetleg sétáljunk valamennyivel arrébb - javasolta az eddig hallgató Ichiro. - Ha nincs ellenetekre, felőlem egy megállót is legyalogolhatunk. Bár... jobban belegondolva így városon kívül kicsit hosszabb egy megálló és Tatsuyának sem tenne túl jót...
- Nem vészes a terep - vont vállat Tatsuya. - Ha emellett döntünk, bírom majd a tempót.
Harukának nemigen tetszett az ötlet, és most valahogy az sem, hogy Shouri is velük jön. Miért döntött így? Nyilván az utóbbiak miatt. Mert ha Shouri megváltoztatja egy döntését, annak oka van...

Kenta aggódva pillantott Tatsuyára, de aztán bólintott.
- Rendben van, akkor tényleg ez lenne a legjobb ötlet... De ha nem bírja a lábad, szólj, oké?

No, hát itt is van az a füzet... Jól itt hagyta, miután beszélgetett Daisukével. Igazából teljesen ki is verte a fejéből. Kinn viszont most unatkozik, szóval... Unatkozik? Nem, nem igazán erről van szó... inkább csak kell valami, ami mögött el tud bújni, ha valaki megjelenik...

Hayate most sokkal rosszabbul érezte magát, mint Benawival való beszélgetése után. Sejtette, hogy kikészíti majd a lányt, de hogy ennyire...! Ő nem ezt akarta... Még az is jobb lenne, ha szó nélkül kipenderítené, de ez a hitetlen tekintet... Fájt a látványa.
Észre sem vette, hogy arcára kiültek érzelmei. A valódi érzelmei, amiket oly bőszen és ösztönszerűen próbált minduntalan elrejteni. Hirtelen rátörő bűntudatát viszont nem tudta leplezni.
- Az ember nem választhatja meg a családját... - sóhajtott. - És van, hogy csak akkor döbben rá dolgokra, mikor már szinte késő... De szeretném hinni, hogy nekem még nem késő. Végre nyíltan is ellenük szegültem és a saját tanításaikat kihasználva segítettem kijutni a többieknek. Ám ez még kevés ahhoz, hogy eltüntesse a múltat, igaz?

- Feltétlenül... - dünnyögte Tatsuya. - De szerintem tényleg nem lesz rá szükség, menni fog ez.
Ó, valóban? Shouri magában ciccegve méregette "ellenfelét". Én nem csak a lábad miatt aggódnék, Ikeda. Az utóbbi időben valahogy nem tudsz magadra vigyázni...

- Jó az nekem, hogy itt heverészek sötét gondolataim között? - kérdezte magától a sötétben Daisuke. - Szerintem ennyi önmarcangolás bőven elég volt... Hát, kösz Nami, de is feldobod ám az embert... Inkább lássuk, mi jót lehet odakint csinálni, itt már kissé unalmas.

- Nem tudom... - rázta a fejét Emiko. - Mégis mit vársz tőlem?! Mondjam azt, hogy semmi baj? A rohadt életbe... Mi a fenének jöttél ide?! - nagyot nyelt. Volt egy pillanat, amikor egész közel állt hozzá, hogy visszafogja az indulatait, és megpróbálja meghallgatni... meghallani, amit a fiú mondd, de... Egész eddig... Egész eddig úgy tekintett rá...
Egészen az ajtóig hátrált, s már a kilincsen volt a keze.
- Én most... - próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, de hallotta, hogy még mindig remeg, csak most már inkább az indulattól - inkább megyek és... megpróbálom felfogni... ezt...
Kitárta az ajtót, s búcsúzóul csak ennyit vetett hátra hidegen.
- Ne próbálkozz semmivel!
Bevágta maga mögött az ajtót.

Kenta valóban jobban örült volna, ha Midori is velük tart. Nem csak azért, emrt már msot hiányzott a lány, hanem mert valamiért olyan nyomott hangulatban telt így a séta. Vagy... ez a kettő összefügg? Midori mindig csacsog és viccelődik... előtte... mielőtt jobban megismerte a lányt, valahogy nem zavarta a csönd, most viszont... még a saját gondolatait is olyan üresnek és céltalannak érzi.

- Nem áll szándékomban... - felelte az immár csukott ajtónak Hayate.
Tessék, megtette. Teljesítette Benawi kérését, most biztosan nagyon boldog lesz, mert Emiko egy jó ideig a közelébe sem jön majd.
Nem. Igazából nem Benawi fenyegetése miatt tette. Egyszerűen csak... így érezte helyesnek. Valami arra késztette, hogy mindenképpen mondja el.
Igen, Emiko nagyrészt úgy reagált, ahogy gondolta, legalábbis az utolsó kis dühkitöréses részt tekintve. De nem küldte el rögtön, hanem azt mondta, megpróbálja felfogni. Ez most jót jelent?
Tessék, most pedig megint itt ül a sötétben. Egyedül. Egyetlen különbség mégis van, és az nem az erősödő fájdalom. Ha csak egy leheletnyivel is, de könnyebbnek érezte a lelkét.

- Gáz van... - Tatsuya szinte csak suttogta a szavakat barátja felé, mikor úgy ítélte meg, más nem hallhatja a mondanivalóját. - Mostantól jobban kell vigyáznom Shourival, mert van egy olyan érzésem, hogy... nos, egészen egyszerűen: ki akar csinálni. Csak kicsit jobban, mint eddig.

- A többiek elhúztak szülőket riogatni? - lépett be a szinte üres nappaliba Daisuke. - Mindegy, amúgy sem akartam menni. És maradék tagjaink merre leledzenek?

Emiko nem ment túl messzire, épphogy ellépett az ajtó elől, de ennyire feldúlt állapotban nem akart, sőt képtelen volt tovább menni. A falnak vetette a hátát, s zihálva hunyta le a szemét.
Ebben az osztályban...? Egy ilyen ember? Mért hagyták életben? Miért...? Egy árulót?! Ő biztos végzett volna vele! Most meg itt van, az ő bázisán! És megölte... a saját apját! Milyen ember az ilyen?! Ő soha se lett volna képes... Ez hihetetlen! És ő még... saját magához hasonlította Hayatét! A fenébe, mitől érezte azt, hogy bármi közös van bennük? Hát most jól kiderült, hogy a tökéletes ellentétei egymásnak... A kormány hűséges kis kutyuskája, és az örök lázadó, aki akár az élete árán is... De... Hayate is mondottt valami ilyesmit... Hogy inkább meghalna, mint... hogy is volt? Próbálta felidézni a fiú szavait, de egyszerűen... annyi mindent mondott, és a felét sem volt képes felfogni... A tény, hogy a kormánynak dolgozott kitörölt belőle minden korábbi információt, a későbbieket pedig már nem is akarta meghallani. Csakhogy múlt időt használt... és azt mondta nem büszke rá, hogy nem teheti semmisé, de... akarja, nem? Miért gondolta meg magát? Végre mert tenni... Akkor... akart már változtatni egy ideje... És... nem ő választott, belecsöppent ebbe, nem... nem az ő hibája...
Bizonytalanul nézett az ajtó felé. Hayate... De honnan tudhatnám igaz-e? Ha közülük való vagy, mégis hogyan vehetném biztosra, hogy ez nem csak egy szép színészi alakítás volt?

Kenta meglepetten nézett barátjára.
- Megtudta, hogy... beszéltél Harukával? - suttogta vissza. A picsába... Ha Shouri képes volt rálőni Tatsuyára... nyilvánvalóan gyilkos szándékkal... Nem, ez nem a sziget, itt nincsenek rákényszerítbe, hogy gyilkoljanak. Csakhogy Shouri... ő mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül tette ezt, talán... nem sokat változtat a helyzeten, hogy már kinn vannak... Nem. Csak nem. Rideg egy srác, de nem gyilkos. Nem jobban mint ők. Ennyire neki sem lehet fontos egy nő... - Akkor megpróbálom én is szemmel tartani.

- Én például itt - bökte meg hirtelen Daisuke hátát Nami, remélve, hogy sikerül jól ráhoznia a frászt.