9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Küldetés letudva - állapította meg magában Hayate. És most? Most akár vissza is vonulhat a szobájába, vagy rövid ideig megint félreteheti a büszkeségét és...
- Nem tudod, itt van még az orvos? - kérdezte Emikót. - Mert csak annyit tudok, hogy legalábbis itt volt.

- Naja - bólogatott Natsuki. - De én ezen nem is akarom törni a fejem, találja ki ő... Amúgy jól láttam, hogy együtt jött elő Hayatével? Kíváncsi lennék... mármint... ő nyilván nem tudja, szóval végülis a szemében Hayate is csak egy diák közülünk... Így végülis nincs ebben semmi furcsa, csak... a körülmények teljes tudatában ez igencsak ironikus.

Daisuke elégedetten figyelte Kenta felé küldött pillantását. Mi az, akaratlanul csak nem Shinjihez hasonlítottál? Tehát szerinted én is hasonló vagyok. Plusz egy véleménnyel gazdagabb lettem rólam.
Ehh, viszont már nézni is rossz, hogy mit eszel... Inkább keresek más helyet, a végén még túl feltűnő lesz, hogy itt lebzselek.
- További "jó" étvágyat - vetette még oda kifelé indulva.

- Ó, hát... itt volt - jegyezte meg a lány -, de... Már estefelé jár, szerintem... Nem tudom, nézzük meg! - hívta a fiút, s elindult arra felé, amit még korábban a rendelőjének kineveztek. Végülis... az ilyen nagy bunkerekbe illik orvosi szobát is tenni, hát... most lett. Ideje volt már.

- Szerinted akarjuk tudni, hogy mit reagálna, ha kiderülnének a dolgok? - vonta fel a szemöldökét Eizan. - Nem akarok belegondolni, milyen fejet vágna. De előbb-utóbb megtudja, főleg így, hogy ő is velünk tart majd. Vajon Hayate kint is fenn akarja majd tartani a látszatot, vagy ott végre elmondja a titkait? Igen, ez tényleg roppant mód ironikus.

Hayate hűségesen követte Emikót az orvosinak kijelölt szoba felé. Különös... csak az kellett, hogy a lány rájöjjön a dolgokra? Most meg szinte el sem hagyja az oldalát. Bár... valamilyen szinten lehet, hogy csak szemmel akarja tartani. Így vagy úgy, de mégiscsak az volt, aki volt, meg kell bizonyosodni róla, hogy most már tényleg nem az, hanem akinek mondja magát. Ehh, lehet, hogy nem kellett volna kérdezni a vészkijáratról, meg ezekről. Hmm... bár nem mintha nem élvezné a lány társaságát.
- Úgy tűnik, tényleg elment... - nyitott be kicsit később az ajtón. - Mindegy, majd jön holnap is. Annyira nem sürgős a dolog.

- Kösz - szólt még Kenta a fiú után. Hát, ahogy sejtette... Ő se vágyik túlzottan az emberi társaságra. Na jó... Midori durcizik, akikkel összefut nem akarnak beszélni, megkeresi akkor Tatsuyát. Ha meg nincs a szobájukban... mindegy, akár maradhat ott is, keres egy konektort és utánanéz, van-e valahol mégis valami biztonsági mentés a honlapjához...

- Dráma, dráma, dráma... - rázta a fejét Natsuki. - Komolyan regényt lehetne írni az elmúlt hetünkről... Vagy akár filmet forgatni. Vennék mint a cukrot, hülyére keresnénk magunk vele. Hmm... Csak kell találnunk egy jó menedzsert!

- Nem érzed jól magad? - nézett rá aggódva. - Fáj valamid?

- Vagy kamatoztathatnánk Mr Póni filmforgatós ötletét - bólogatott Eizan. - Hmm, jó ez a név, találó. Csak nehogy akkor is használjam, mikor ott van.
"Még a végén kapnék még valamit a képembe... Bár nem, legközelebb nem megy majd az olyan könnyen!"
- Akkor most gondolom megint busz, ugyanúgy, mint a múltkor. Kellett nemrég a kaját emlegetni, basszus, a végén még tényleg éhes leszek... Pedig annyira most nem is éreztem.

- Nem - intett nemet Hayate, de kicsit mégis módosított. - Nem vészes. Volt már rosszabb is. Össz-vissz kötéscseréről lenne szó, semmi különös. Ráér holnapig.
Na persze... Elmondanád, hogy legutóbb mégis mikor szúrtak hátba és lőttek meg? Még hogy volt már rosszabb is... Sokkal találóbb lenne az, hogy lehet még rosszabb is.

- Nem, most menjünk máshova, nehogy feltűnjünk valakinek. Menjünk vonattal! - vetette fel Natsuki. Bár lehet, hogy kicsit eltéved, annyira nem vágja az utat, de... Legalább többet lesznek kettesben. Mosolyogva bújt a fiú oldalához. - Mégiscsak kettesben vagyunk. Akkor ez most randevú?

- Ó, értem - bólintott Emiko. - Egy kötést még én is ki tudok cserélni, nyugi. Szeretnéd, hogy segítsek?

- Ezek szerint... - bólintott lassan Eizan, majd elmosolyodott. - Igen. Sőt, az első randink! Azta... hát ezt is megéltük. Ha nem is a legnyugodtabb körülmények között, de azért mégis csak a miénk egy kicsit a város. Csak a kettőnké. Na jó, meg a vásárlásoké a többieknek, de azért nem az a lényeg.

Várjunk... Ez... ez már neki is sok... Az egy dolog, hogy itt beszélgetnek a komoly dolgokról, a múltjukról meg hasonlókról, de a kötéscsere... Az azért kicsit...
Viszont... ha úgy vesszük, Naminak is hagyta, hogy ellássa ott a parton. De csak azért, mert legyengült, nem? Ám ha most nemet mond, akkor biztos megsértődik, és azt fogja hinni, mégsem bízik még benne annyira, hogy ilyen téren rábízza magát. Basszus... Csak nyugalom, Hayate, ahogy szoktad. Szépen, nyugodtan.
- Ööö... oké... - nyögte ki némi bizonytalansággal.
Helyes, senki sem volt a közelben.

Kivételesen a körülmények igen gyorsan keresztülhúzták Kenta számításait. Alighogy legyelte a szendvics utolsó falatait Midori megjelent a konyhában.
- Ó, szia... - köszönt a lánynak. - Na, mi újság?
Midori csúnya pillantással nézett fel.
- Nami se beszél velem, Haruka se... Szerinted?!
- Ööö... Megyek, megkeresem Tatsuyát... - köszörülte meg a torkát zavartan a fiú. Jobb meglépni, mielőtt rajta tölti ki a dühét.
- Ahha... Már meg se lepődöm...
Upsz. Kenta megtorpant.
- Nem, nem úgy értem, csak látom, hogy nincs jó kedved, szóval gondoltam, jobb neked, ha hagylak megnyugodni, és...
Nagyot nyelt. Ne veszekedjünk, Midori, kérlek...! A lány lassan felsóhajtott.
- Inkább főzök valamit, menjél csak...
- Jó - csapott le az alkalomra a fiú, s már ki is slisszolt a konyhából. Huhh... ezt megúszta, egyenlőre... Kissé nyomottabb hangulatban lépett be ő is a szobába, és sejtése szerint ott találta Tatsuyát is.
- Tőled már meg se merem kérdezni, mi van... - csóválta a fejét.

- Nyugi már! - intette le a fiút az arcát fürkészve - Értek egysmáshoz, szóval nem kell az életed féltened...
Belépett a szobába, s nekiállt a szekrényben keresgélni. Ide raktározta a beszerzett kötszereket, igaz? Hát persze...

- Miért, csak nem tűnök nyomottnak? - sóhajtott fel Tatsuya. - Ugyan, miért is lennék... Kiderítettem, mi gyötri Harukát, közben olyan gyönyörűen el lettem küldve a... na szóval oda, hogy öröm volt nézni, Shourinak legalábbis biztos az volt. Basszus...
Tenyerébe temette arcát, majd kicsit később újra felnézett.
- Tudod, mi a legrosszabb...? - kezdte halkan. - Hogy kezdem azt hinni, hogy teljesen felesleges mindez... Miért is kellett belepiszkálnom a dolgokba? Látszik, hogy nem rám szüksége, főleg... főleg hogy ilyen szépen a tudtomra is adta. Azt hiszem, kezdem feladni, Kenta... de attól tartok, hogy ezúttal végérvényesen.

- Akár értesz hozzá, akár nem, azért még csúnya látvány lesz...
Hayate jobb híján leült, míg a lány a szekrény környékén keresgélt. A francba, még bele sem gondolt a leendő következményekbe! Ha Emiko eddig el is hitte, hogy semmi baja, de ha meglátja azt a két gyönyörű sebet, nem valószínű, hogy továbbra is hinni fog neki. Hoppá, erre nem gondolt. Most már késő visszalépni...?

- Igen, tényleg az - mosolygott Natsuki. - Milyen fura... Valahogy úgy érzem, mintha sokkal előrébb járnánk. Várjunk csak... végülis, ha úgy vesszük nem az a szokásos sorrend, hogy együtt alvás, aztán randi... Na sebaj, nehogy már valami átlagos legyen velünk kapcsolatban!

A fiú szavait hallgatva Kenta vissza akart kérdezni, hogy mégis mi volt felesleges? Beszélni vele? Megkérdezni mi gyötri? Szereti őt, aggódik érte, nyilván meg kellett próbálnia megvigasztalni, ez nem lehet felesleges! De aztán a következő szavairól rájött mire értette. Hogy... bevallotta az érzéseit? Tatsuya... Dehát olyan jó barátok voltatok... Miért változott volna ez a szigeten, mikor te nem tettél semmi rosszat? Te önmagad maradtál, és többet megtettél, mint amiről bárki is gondolta volna, hogy képesek lehetünk... Az meg hogy bevallod... nehogy már attól legyen valami baj! Az nem valami hiba, vagy bűn, vagy...
- Tudtodra adta...? Mit mondott?

Emiko megcsóválta a fejét.
- El tudom képzelni, láttam már egysmást, mondom - sóhajtott fel. - Meg hát tudom merre jártatok, nincsenek illúzióim.
Amint talált fertőtlenítőt is, odasétált a fiú mellé.
- Ne haragudj, ha kicsit fájni fog. Lehet, hogy ez a cucc csíp. Illetve, ja csíp. Igyekszem óvatos lenni.

Hupsz, tényleg... Na igen, az ő kapcsolatuk kicsit más idővonalat követ, kicsit gyorsabb tempójú is, mint várta, de hát ez van, nem panaszkodhat. Hisz végül minden olyan szépen alakult... legalább eddig. Holnap ugyanis... mi van, ha a holnap tényleg mindent megváltoztat...?
Eizan igyekezett helyrepofozni komor ábrázatát. Még egy kicsit hagy ne kelljen aggódnia, csak egy kicsit... Hagy legyenek most tényleg csak ketten.

- Hogy csak gyarapítom a gondjait... - sóhajtott ismét Tatsuya. - Lényegében ezt. Az emberek legtöbbször őszinték, ha idegesek, ő legalábbis az... Mindezek után valahogy... már nem tudom olyan pozitívan szemlélni a dolgokat...
Idegesen túrt a hajába és legszívesebben beletépett volna. Ám az sem sokat segítene, ugye?
- Maradnom kellett volna a könyveimnél, azok legalább nem okoznak fájdalmat...

- Csíp? Az nem baj. Amíg érzem, addig legalább biztos lehetek benne, hogy még nem haltak el az idegsejtjeim. Akkor hát...
Vetett még egy pillantást a lányra, majd nekiállt lefejteni magáról a felsőjét. Lényegében nem sok hely van, ahol nem borítja kötés, szóval biztos érdekes látvány. Mikor végzett a levételi manőverrel, futtában végignézett a kötéseken. Igen, kétségkívül mind megvannak.
Hmm, tényleg nem tett jót az ülés, a francba... Ezek szerint azért lüktet.

- Hát, fő a pozitív hozzáállás - csóválta a fejét egészen enyhe gúnnyal Emiko. Örült neki, hogy nem kellett felkérnie külön Hayatét, hogy vegye le a pulcsiját, bár már volt rá egy frappáns szövege. Rá tett volna vagy 5000 yent, hogy Shinjinek bejött volna...
- Hű, van egy pár sebed - pislogott a lány a kötéseket nézve. - Hát akkor el leszünk egy darabig...

Kenta aggódva figyelte barátját. Na ne már Tatsuya, rossz rád nézni... Te igazán nem ezt érdemled!
- Nem ez így nem igaz, legalábbis nem hinném, hogy az lenne. Ha az emberek idegesek... kimondanak dolgokat, amit az adott pillanatban lehet, hogy úgy gondolnak, de... De általában ezek védelmi reakciók. Hogy ne ők legyenek a hibásak, hanem a másik... - zavartan megvakarta a tarkóját. - Vagy valami ilyesmi, nem értek hozzá... De azért remélem Midori nem gondolt mindent komolyan, amit pár nap leforgása alatt a fejemhez vágott. Meg hát... Mondott ám nekem olyat, hogy csak pislogtam utána mégis... - huhh, ezt nem így kéne megfogalmazni! - szóval most mégis együtt vagyunk.

- Aha... - hagyta rá Tatsuya.
"Csak a te 'vetélytársad' már halott... Csináljam ki valahogy Shourit, vagy mi?"
- Pusztán... kezdek már kicsit belefáradni. Mert tényleg, próbálkozok, ahol lehet, és lényegében semmi visszajelzés... legalábbis pozitív. Igen, lehet, hogy túl negatívan szemlélem a dolgokat. De jelenleg másként nem nagyon megy. Jól feldobom a hangulatodat, mi? Én is remek egy szobatárs vagyok. Bocsi...

Igen, a fertőtlenítő tényleg nem volt a legkellemesebb, de inkább, minthogy azután itt haljon bele a sok gyulladásba. Ha már eddig kibírta, enyhén égő lenne utólag belehalni a sebeibe. Bár remélhetőleg a kiégetés megtette a hatását, de az a késpenge nem lehetett túl steril. Ja tényleg... Emikonak nem feltétlenül kell tudnia róla, hogy magának égette ki a sebét. Nem hiányzik most, hogy lehülyézzék. Uhh, de ugye nem kell elmesélnie részletesen a sebek eredetét? Csak nem, milyen lenne már az ilyet ecsetelni. Vannak és kész.

- Tatsuya, - csóválta a fejét Kenta. - Hamar hozzá lehet szokni, hogy az elmúlt időben túl gyorsan peregtek az események, de... most már ideje visszaállnunk a normális kerégvágásba és vissza... vagyis felépíteni egy új életet. Az ilyen dolgok... nem egy nap alatt zajlanak le, érted? Csak várj türelmesebben. Most Harukának is sok dologgal kell megküzdeni, pedig talán.. talán már ő is belefáradt. Adj neki időt! Ő is csupán ennyit kért, nem ezt mondtad? Igaza van. És az idő kérés nem jelent mást, csak... csak amit szó szerint. Várj. És addig próbáld mással elfoglalni magad, eddig is volt más, most is kell lennie...
Nyújtózott egyet, s előhalászta a táskájából a laptopját.
- Én például helyreteszem, amit drága bátyám tönkretett, ha már Midori hisztinapot tart. Istenem, nem lesz könnyű ezzel a csajjal, vagy nagyon fenn, vagy nagyon lenn...

Emiko jó ideig szótlanul foglalkozott a fiú sebeivel, és igyekezett azon lenni, hogy ne látszon a meglepetése. Oké... Mondta a fiú, hogy csúnya lesz, és ő bizonygatta, hogy tudja, de... de... Azt nem mondta, hogy ennyi sebe van és... és ilyen mélyek... Ez itt a hátán, ez például nagyon az. És csúnya is. Remélte, azért gyógyul rendesen. A másik meg... ez lőtt seb igaz? Ilyen helyen? Pff... Ez nem sokon múlhatott.
- Biztos, hogy nem fáj? - szólalt meg végül. - Az... az elég nagy baj, ha nem érzel semmit, mert ezek... ezek durva sebek. Nagyon.

- Akkor próbáld becélozni a 'fenn' időszakjait - próbálta elterelni a szót Tatsuya.
Gondolatban mégis az előző szavak jártak a fejében. Várni...? De tényleg megéri? Vagy csak hamis remény mind, és már eleve vesztett ügy? Lehet, hogy rajta kívül mindenki látja az igazat, csak nem merik a fejéhez vágni? Kenta meg biztos csak azért mond ilyeneket, mert a barátja, és ki más tartaná benne a lelket, ha nem ő?

- Nem mondtam, hogy nem érzek semmit - felelte összeszorított fogakkal Hayate. - És azt sem, hogy nem fáj. Csak azt, hogy nem vészes. Ha több lenne belőlük, rosszabb lenne. Ahogy mondtad, csak pozitívan...
Oké, ennyi beszéd most elég is volt, többre nem nagyon telik. Akkor most pár perc regenerálódás... Auu, az ott tényleg mély lehet. Várjunk csak, a hátát nem látja rendesen, muszáj megtudnia, hogyan állnak a dolgok.
- A szúrt a hátamon milyen? Nem kezdett begyulladni? Azt kicsit későn tudtam csak kezeltetni...

- Aha... Amikor meg épp "lenn" van kerüljem el? Egészséges kapcsoaltnak hangzik... - Kenta felsóhajtott. - Lehet, hogy hiba volt most is elmenekülnöm... Máris. Mikor megígértem neki, sőt, még a szüleinek is, hogy kitartok mellette! Egyébként... - nézett fel a laptopja mögül -, azért fogtad az azelőtti szavaim is, ugye?

- Nem - vetette oda Tatsuya, majd mégis felnézett. - De. De egy kicsit inkább kikapcsolom az agyam, és sztrájkolok. Nem vagyok hajlandó gondolkodni. Semmiről. Vegyük úgy, hogy ideiglenesen lemerült az aksim.

Ahha... Hát nem emlékszik rá szószerint, de biztosra vette, hogy Hayate jól megválogatta a szavait, hogy úgy lehessen értelmezni, hogy "nyugi, semmi bajom", de még pont ne legyen hazudság... Oké... tényleg szemmel - és füllel - tartalak mostantól, ezt garantálom! És ennyit arról, hogy hiszek neked...
- Az ennél több az már az ementáli sajt esete lenne - csóválta a fejét Emiko. - Sajt a lyukon, tudod. A hátad meg... hát... csúnya. Érdekesen néz ki. Nem nagyon értek hozzá, szóval jobb lenne, ha látná orvos, de... azt hiszem... nem, begyulladva nincs. De azért rá kéne néznie. Remélem, korán jön holnap.

Kenta felhúzta a szemöldökét.
- Akkor ez egy ilyen nap... - nagyot sóhajtott, s lecsukta a laptopot. - Én viszont mégse bújok bele a gépbe, az olyan bunkóság lenne, mikor itt depressziózik körülöttem mindenki. Na jó... szóval nem akarsz gondolkodni... - felsóhajtott, amíg törte a fejét. - Á! Akkor amőbázzunk, máskor úgy sincs esélyem megverni téged! - vetette fel.

- Ha nincs begyulladva, az már jó - bólintott egyet Hayate, de hamar rájött, hogy ezt most nem kellett volna. Au. - Amúgy eszedbe ne jusson odaszólni az orvosnak, hogy jöjjön korábban vagy valami, mert végülis neki is van élete, csak miattam ne jöjjön hajnalok hajnalán. Majd ideér, mikor ideér. ... Nem, ez nem szemrehányás akart lenni... Valójában hálás vagyok, csak nem a legjobban mutatom ki...

Szarba már... Most megy, és kirángatja Benawit a szobájából, mert ez így tűrhetetlen. Ő még mindig nem a szeretetszolgálat a fenébe is... Még ha csinos lány kéreckedne be a szobájába... Ezért még kicsinállak...
Shinji dühösen dobta le magát a fotelra. És sehol senki. Minő unalom. Minden jó csaj alszik? Hmm... Báááár, azt tudja hol van Midori meg Nami, és az utóbbi épp fasírtban van a pasijával... lehet, hogy ki kéne használni a helyzetet... Na jó, na jó... Nobu nőjével csak nem kezd ki, ennyire még ő sem paraszt...

- Amőbázni...? - ráncolta a homlokát Tatsuya. - Akkor tényleg nyernél. Legfeljebb kétszer kettes méretekben vagyok hajlandó gondolkodni, de az amőbázáshoz minimum három kell. Túl könnyű lenne számodra, semmi kihívás... Inkább mutasd meg még egyszer a gej weboldalat, az a műalkotás aztán feldobta a hangulatmércémet. Mondd csak, valami tündi-bündi háttérzene nincs hozzá extrának?

Emiko az ajkába harapott. Oké, ennyire kiszámítható?
- ... de! ... Bajod lehet belőle, ha várunk vele! - vitatkozott. - Amúgy... én se vagyok a legprofibb az érzelmek kimutatásában, úgyhogy... nem probléma... Maximum jól felrúglak, ha egyszer félreértelmezek valamit, és nem tetszik - nevetett. - Komoly bajod nem eshet belőle!

- Légy olyan szíves és szórakozz a... mással - szövegzte le Kenta. - Nem tudom behívni, mert itt nincs net. És inkább nem veszem le a némítást se... Nem akarom tudni, jó? Hogy jutott ilyen az eszébe? De most tényleg!

- Itt is vagyunk - mosolygott Eizanra a vonatból kilépve Natsuki. - Éss - bökött a háta mögé - az ott az úticél. A plázákban az a jó, hogy nem lehet nem megtalálni őket! Brr.. kicsit hideg van ma. Főleg így esetefelé. Sebaj, nézek egy csini kiskabátot is! Mondjuk pont most jön a nyár... Ilyenkor már csak a felesleg marad... Jajj... Bár, talán leértékelve van még valami cuki holmi! Khhm... akarom mondani, valami csinos darab...

- A jövőben nyugodtan rugdoshatsz, de egy ideig kérlek, hogy mellőzd eme nemes tevékenységet - mosolygott Hayate. - Vagy legalább addig, amíg fennáll a sebek felszakadásának veszélye. Utána állok elébe, kíváncsi vagyok, hány elől tudok még időben kitérni.
Tényleg... vajon Emiko nagyon megsértődne, ha egyszer se találná el? De talán nem kéne ennyire alábecsülnie, ki tudja, mire képes...

- Oké, csak egy kósza ötlet volt - felelte Tatsuya, mielőtt ráébredt volna, hogy valami nincs rendben. Mi a...? Ó, bakker...
- Asszem... mindjárt jövök, kicsit ki kell mennem a mosdóba. Nemrég beletenyereltem néhány mochiba és csak most jutott eszembe, hogy valahogy le kéne szedni... Kicsit már rászáradt, mindegy...

- Micsoda plázás szókincs - vigyorgott Eizan. - Szívesen odaadnám a kabátom, már ha lenne nálam... Bocsi. Akkor hát oda? Oké, és hol kezdjük? Gondolom, kajálunk, meg megvesszük a többieknek is a dolgokat, te is körül szeretnél nézni. Teljesen rád bízom magam, én itt teljesen elveszett vagyok. Ja igen... és még van egy telefonod is...

- Ez most oltás volt? - húzta fel az orrát Natsuki. - Bocsánatodat kérem a köztünk lévő szubkulturális eltérések miatt. Ó, evéssel kezdenél? - kérdezte és a hasához húzta a kezét. - Van benne valami... Oké! Csak előbb elintézem azt a telefont, így is este van már, még később illetlenség lenne hívni.
Sietve szétnézett egy utcai fülkét keresve.
- Á, ott is van... Akkor várj meg, pár perc és jövök - mosolygott a fiúra, s már arra is vette az irányt.

- Öö, jó - motyogta Kenta, s szemével végigkísérte Tatsuyát. Addigis töri a fejét mivel vonhatná el a srác figyelmét...

- Ó, szóval velem akarod folytatni az edzéseid? Hát rendben, én is állok a kihívás elé. De figyelmeztetlek csúnya meglepetések fognak érni! - ígérte Emiko. - Na, oké, letisztítva mind, akkor már csak át kell kötözni. Szólj, ha fáj!

Ááá, dehogy, nem volt oltás. Csak egy egészen picit. De hogy milyen szépen reagált rá... Viszont az a telefon... Várja meg itt? Pedig annyira érdekli, mit beszélnek... De nem lehet ilyen gyerekes, hogy mindenhol ott akarjon lenni! Értelemszerű, hogy Natsuki ezt is egyedül akarja elintézni, pont úgy, mint a holnapi találkozót.
Hiába próbál elvonatkoztatni a másnaptól, de mégsem megy. Valami ráült a lelkére és folyamatos nyomás alatt tartja. De mikor jön már a megkönnyebbülés? És... jön egyáltalán?