9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Daisuke már egy ideje a falnak támasztotta a hátát a folyosó végén és úgy hallgatta Midori szavait. Azt hallotta, amit nagyjából eddig is tudott, de mégis furcsa volt, ahogy a lány újra elmesélte a történteket.
Felesleges ilyeneken törnöd magad, Midori... Mi lett volna, ha ott tartasz? Csak rövid ideig napoltad volna el a kérdést. Nehogy azt hidd, hogy sokáig ott maradtam volna csak azért, hogy pesztráljalak. Nem, tovább kutattam volna. Igen, és előbb után rátaláltam volna Tesshinre. Ez a harc így is, úgy is megtörtént volna. Vagy ha én nem találkoztam volna vele, találkozott volna valaki más. Nem hiszem, hogy ez bárhogy jobban elsülhetett volna. Bár attól függ, ki mit tekint jobbnak...

- Ne haragudj, hogy ilyen tolakodó vagyok - szabadkozott Nobu -, de nem bírja sokáig a lábam, úgyhogy...
Leült a padlóra, s igyekezett úgy helyezkedni, hogy a legkevésbé fájjon. Alaposan megrágta magában Hayate szavait. Szóval... Elmondta Emikonak, hogy a kormánynak dolgozott, eddig oké, félt, hogy elküldi Emiko, oké, nem akarta megalázni magát, inkább önként távozna, oké, de... Nem gondolta, hogy megkedvelte? Hö? Tényleg nagyon el volt foglalva a saját bajával.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte érdeklődve. - Hasznavehetetlennek tartod magad? Tudod... Nem ó ezt hallani, mert... Így én sem tudom, mihez kéne kezdenem. Harcolni már nem tudok. Egy jó darabig legalábbis, ráadásul a szó szoros értelmében lassítom a csapatot. Ha menekülésre kerül a sor, vagy maguk mögött hagynak, vagy... legjobb esetben is nehézségeket okozok nekik. Harcba keverednek miattam, ahol akár... meg is halhat valaki, vagy... lebukunk, lekésünk valamit, satöbbi... Na meg elég feltűnő vagyok. Tatsuya csak biceg, Kazushige karját ki lehet magyarázni, de ez... - ironikusan hümmögött egyet. - Ha pedig az emberi értékeim, meg a szigeten nyújtott teljesítményem értékeljük... Te nem öltél meg senkit közülönk, Hayate! Nincs okuk rád haragudni, és szerintem nem is teszik ezt. Ellenben én... szerinted hányan kívánják a halálom? Nos... Ichiro, Hiroshi, Shinji, Benawi, Yuuka... Ők feltétlen. És talán mások is, mert elítélik amiket tettem. És csak azért nem érintettek többen is személyesen, mert... halottak. Pedig hát Nomiyától is kapnék a fejemre, azt hiszem... Szóval... Melyikünk is az értékesebb? Te nem hibáztál. Egyszer sem. Nem tettél semmi rosszat, pedig... nehezebb volt a háttered. Nekem nem volt okom a gyilkolásra. Mégis megtettem, puszta... kedvtelésből. Azt mondod csak annak kéne maradnia, akinek haszna van? Azt hiszem... nem sokan mennének akkor tovább. Mert szinte mindenki megsérült. És... ha nem is annyira, mint nekem, de... a legtöbb embernek kétes a múltja tisztasága...

Benawi csenden lopakodott be a szobába. Hátha Yuuka már visszaaludt... Meglepetten pislogott Emikora. Tényleg elaludt? Cccc... Ez szívás... Kereshet magának más alvóhelyet... Halkan a másik lányhoz lépdelt. Ő is alszik vajon?

- Nem veszem tolakodásnak, hogy leülsz, de hogy a padlóra, azt már igen. Kicsit hideg, kipróbáltam. Szerintem van még hely, ha máshol nem, a matrac szélén biztosan.
Na igen, ismerős helyzet. Ő sem nagyon tudott huzamosabb ideig állni, de neki azért mégsem a lába sérült meg. Ő teljesen más miatt gyenge.
Félretette gondolatait, hogy Nobu mondanivalójára tudjon figyelni. Elgondolkodva hallgatta a fiú szavait. Tényleg, az előbb bele sem gondolt, hogy azzal, hogy hasznavehetetlennek titulálta magát, végtére is Nobut is annak tekintette, meg talán még több másokat is. Jobban kéne figyelnie a szavai jelentésére. Rendben, elraktározandó tanács.
Viszont... most megint annyi kérdés felvetődött benne. Mire érthette azt, hogy "a legtöbb embernek kétes a múltja tisztasága..."? Igaz, lényegében senkit sem ismer az osztályból, de... érthette ezt Nobu saját magára is? Olyan fura hangsúllyal mondta. Azért mégsem kérdezhet rá csak úgy. Az emberekkel való társalkodás legjobb módja nem a vallatás, bárhogy is tanulta korábban. Nem, és megkínozni sem jó őket, csak hogy kiszedje belőlük a kellő infokat.
- Tudom... - felelte végül. - Tudom, hogy igazad van. Csak néha... nagy ritkán még én is úgy érzem, hogy a könnyebb megoldást jobb lenne választani. Sokkal könnyebb menekülni, nem? Mondjuk az is tény, hogy a menekülés gyakran nem túl szép véghez vezet... Most végre a saját utamat járom, nem azt, amit előírtak nekem. Jobban meg kéne becsülnöm azt, ahova jutottam...

Yuuka meghallva a lépteket kinyitotta szemeit és Benawire nézett.
- Elaludt...? - suttogta halkan. - Egy ideje már csöndben van. Amúgy... Hayaténél voltál?

Ahogy Midori folytatta a beszédet Nami el is határozta, hogy majd alkalomadtán rákérdez Natsukinál mi is volt az a dolog... De addigis figyelmesen hallgatta a lány folytatását. Ez mikortájt is lehetett? A hat órai hírek után, tehát... Mikor Sasame, majd Sayuri ellen voltak? Vagy később, mikor ők is elmentek lepihenni?
- Miután felébredtem... nem tudtam semmi másra sem gondolni... Meg kellett bizonyosodnom róla... Képtelen lettem volna csak... hinni annak, amit hallok. Tudtam merre felé lesz, hát... visszamentem az erdőbe. Kenta... - elmosolyodott -, fene tudja, miért pont ő, megint ő, de... persze észrevette, hogy le akarok lépni, és megpróbálta megakadályozni. Azt hiszem... csak... Csak most kezdem megérteni, mit láttam akkor... A kétségbeesést a szemében, hogy talán nem jövök vissza... És... nem is akartam, nem akartam visszajönni, de... Megint miatta jöttem mégis. Megígértem neki, és... Igen, talán... nem akartam, hogy azt élje át, amit én... hogy... nincs esélyed változtatni a szándékán... akárhogy is szereted... Nem akartam, hogy érezze azt a tehetetlenséget. Ő... Nem érdemelt ilyet. Még most sem értem, mért vigyázott rám, de... Nem lehettem hálátlan.
Midori elgondolkozva nézett maga elé. Mikor lett ebből szerelem? Hogy folyton visszament hozzá... nem azért volt, mert érzett iránta valamit, talán csak sajnálatot... Vagy kötelességtudat, végülis egy csapat voltak. Vagy értékelte, hogy bár Kenta először nem bízott benne utána mégis így ragaszkodott hozzá? Annyira... jól esett, hogy valaki védi őt, valaki ok nélkül, azt akarja, hogy éljen, valaki azt mondta, mosolyogj... mert szép vagy olyankor... Vicces, mert ez fordítva szokott lenni, de... talán a fiú ártatlansága fogta meg. Hogy nem játéknak tekintette, amit a lány űz vele, hanem... ki tudja... De komolyan vette. És bár... még most is szeret vele szórakozni, mégis... van amikor ő is egész mást érez. Ez ennyire jó? Ennyire számít? Hogy valaki... átgondoltan, megfontoltan... azt mondja, hogy... szeretlek? Veled akarok lenni?
- Aztán meg... mi is volt a következő? Ja, leléptem Kaorival... - kapott észbe, aztán gyorsan az ajkába is harapott. - Egy újabb baromság... Illetve... - gyorsan Namira kapta a tekintetét. - Bocsáss meg, nem úgy értem... Kaori... Nagyon meg akart találni benneteket, mert... már közel álltunk az induláshoz, és... - vett egy nagy levegőt. Lehet, hogy kap a fejére, hogy ezt kikotyogja... - senki se akart bevenni benneteket a csapatba, főleg... - megint az ajkába harapott, s Natsukira sandított. Az zavartan elfordította a fejét.
- Szóval leléptünk... Most meg Shinjivel futottunk össze, de hálégnek egész gyorsan meg tudtuk győzni, hogy elengedjen bennünket... És... Kenta meg utánunk eredt... és Natsuki is... Kenta ránk talált a hegyek lábánál, és amíg velem foglalkozott... Kaori lelépett... Nem gondoltam volna - szabadkozott gyorsan -, hogy egyedül... hogy nélkülem... És... és... Én még le is maradtam, hogy Kenta utolérhesse, de... - megrázta a fejét - nem találta meg... Én meg... amíg vártam, hogy Kenta visszaérjen... találkoztam veletek - pillantott Namira. - Hát... emlékszel... Utána együtt mentünk tovább és... Mi találtuk meg Kaorit... Innen... Innen tudjátok... Natsuki is jött, aztán Kenta, aztán visszamentünk, pihi és megint tovább, aztán harc a suliban... harc a háznál... harc a hajónál... vagyis unatkozás a parton részemről meg ruhagyűjtés... Ésss... út a partra... hosszú út... - elmosolyodott. És Kenta. (-love-) És part. Emikoék. Ééés...
Sietve az keze mögé rejtette pirosló arcát.
Natsuki a lány utolsó szavaira már nem is nagyon figyelt. Túlzottan elmerült a gondolataiban és... hogy visszafojtsa a dühét.
Shinji...? Tudta?!

Nobu szívesen megfogadta Hayate tanácsát, s átcsekkolt a matracra. Hát igen, ez csak kényelmesebb, meg... azt az érzetet kelti, hogy nem akarja elküldeni a picsába. Bár inkább csak udvarias... Na de akkoris... Jól hangzik.
- Igen, könnyebb. De... csináld azt, ami után jobb lesz neked. Ha elmész... nem hiszem, hogy jobban fogod érezni magad. És... Emiko? - kérdezte észre sem véve, hogy mosolyogva néz a srácra. - Mi is van ezzel a csajszival? Szóval... kedvel, mi? - Elgondolkozva nézett Hayatére. - Vagány kislány, az tény. És nagyon talpraesett, meg határozott is...

Benawi bólintott, s lecsüccsent Yuuka ágya mellé a földre.
- Ne haragudj, hogy fölébresztettünk - szólalt meg halkan, s megsimította a lány haját. - Hogy vagy? Fáj valamid? Vissza tudsz aludni?

- Nem tudom, hova akarsz kilyukadni... Na jó, de, nagyon is tudom. Ezt még azért én is felfogom.
Hayate igencsak meglepődött, mikor azon kapta magát, hogy küzd a pirulás ellen. Piru... mi van?! Nem, csak melege van, úgyis valószínűleg lázas, meg hasonlók. Különben is...
- Csakhogy van egy kis bökkenő. Szerintem alapból nem vagyok az esete, maradjunk annyiban, hogy kedvel. Legalábbis kedvelhetett, mielőtt elmondtam neki viseltes dolgaimat. Meg úgy őszintén... én meg egy... lány? Egyelőre nem nagyon tudok elképzelni hasonló viszonyt, mikor még azzal küzdök, hogy eligazodjak az alapvető emberi kapcsolatok terén. Bár... az tény, hogy nem esett rosszul, mikor odajött, főleg, hogy rajtad kívül jórészt mindenki kerül. De ez pusztán udvarias gesztus, semmi mögöttes szándék. Különben is, Shinjivel sokkal jobban megvan. ... El sem hiszem, hogy ilyenekről beszélgetek veled... Eddig valahogy nemigen voltak hasonló témáim.

Haruka nagy levegőt vett, mikor megnyomta a bejelentkezés gombját. Lássuk hát... Ugye fenn leszel?
Elkerekedett szemekkel nézte, hogy üzenetet kapott, amíg nem volt itt. Talán az anyja volt...? Még jobban elkerekedett a szeme, mikor meglátta, hogy nem attól jött az üzenet, akitől gondolta. Shouri...? De hát... miért? Itt ül tőle alig egy méterre, erre meg itt írogat neki? Hát ezért kellett a gép?!
Próbált nem a fiúra nézni, de még így sem tudta megállni, hogy ne vessen rá egy oldalpillantást. Mit akarsz, Shouri?
"Nem értem, miért csak most támadtak kételyeid. Pedig bőven volt rá lehetőséged a szigeten is, nem? Sőt, a kellőnél még több időt is hagytam, mikor eltűntem a színről. De a végén nem őt választottad, hanem engem. És nem először. Mi kell még, Haruka? Mit kell még bizonyítanom? Igen, elismerem, kicsit elvesztettem a fejem délután, de tudhattad volna, hogy ez lesz, ismersz már annyira. Ígérjem még egyszer, hogy többé nem teszek ilyet? Csak tudod, ez nem csak rajtam múlik. Ikeda nagyon is élvezte, hogy provokálhat, talán neki is kezdeni kéne magával valamit. Remélem, rendesen végiggondolod a dolgokat. Nem ilyen határozatlannak ismerlek... Várom a választ."
A fene... Most ezzel mit kezdjen? Inkább itt mondta meg, mint élőben... Talán mert így jobban meg tudta őrizni a higgadtságát. Jajj már... miért van az, hogy mindkét fiú folyamatosan megnehezíti a dolgát? És még csodálkoznak, hogy kikészül... Hidd el, Shouri, mást sem csinálok, minthogy ezen gondolkodjak. De most... előbb meg kell bizonyosodnom valami másról.
Kikattintotta az ablakot és rögtön anyját kezdte keresni. Nagy megkönnyebbülésére meg is találta a nevet. Habozás nélkül rákattintott.
"Itt vagy...?" - írta rögtön és várta a választ.
Egy perc múlva még mindig várta a választ...

Nobu összeráncolta a szemöldökét.
- Mért, mi a bajod a lányokkal? Ne mondd nekem, hogy a pasikhoz vonzódsz, mert azonnal kimegyek a szobából! - aztán komolyabbra fogta a szavait. - Nem mintha én jobban értenék a nőügyekhez, én is állandóan Shinjitől kértem tanácsot... És... tartózkodnék tőle, hogy tanácsot adjak neked, mert az biztos csak rontana a helyzeteden, de... Egy dolgot jegyezz meg. Az emberek önző, számító lények. Olyan nincs, hogy pusztán udvariasságból. Vagy akarnak valamit, vagy hasznot húznak belőle... Szebb nyelven kifejezve, Emiko vagy várt valamit attól, hogy veled beszél, akár informciót, vagy valamit, amit szerezhetett tőled, vagy... jól érezte magát, ha veled beszélhetett. És... Shinji? Jézusom Hayate! Emiko Ichiru csaja volt, ennyit még én is levettem a szituációból... Szerinted összeszűrné a levet Shinjivel? Na ne már...

Kenta nem igazán figyelt a többiekre. Amúgy se láthatta, nem is volt köze hozzá, miket irkálnak, és most le is kötötték a saját gondolatai. Mit csináltál, te idióta? Ugye nem nyirattad ki magad? Bizonyára valahogy közölték a családjaikkal, hogy hát igen, elvittük a gyereket a programra, van 1/42ed esélyetek, hogy hazahozzuk... És biztos ez senkinek se tetszett, de... Ugye nem szóltál be nekik? Csak nem próbálkozott semmi idótasággal, elég felnőtt már ahhoz, hogy tudja, öngyilkosság. Nem tehet semmit. Vagy... munkaidőben ő is a kormány cuccait hackelte, hogy megtudja mi van vele? És kibaszták az állásából? Lebukott? Kinyírták, vagy börtönben van? A fenébe is, menyasszonyod van, kellett, hogy legyen eszed! És apáék... Csak visszafogtak volna... Csak megbeszéltétek hárman... Ccc... még egy ilyen idegesítő testvért... Most... honnan tudhatná meg, mi van? Nem akar feljelentkezni, az túl kockázatos, túl konkrét. Igen, Midorinak engedte, de... a saját családját nem merné kockáztatni. Talán önzően hangzik, de... A lány is meghozta a saját döntését, tudta mit vállal... és ő is. És vállalta ezzel azt is, hogy talán nem kap visszajelzést. Hát... ennyiben kéne akkor hagynia? Ne tudja meg soha... él-e egyáltalán a bátyja? A szülei?

- Frász tudja, mondtam, hogy én ehhez hülye vagyok - vont vállat Hayate.
Már majdnem rávágta, hogy azért már volt igazán belsőséges kapcsolata nőkkel, csak... na jó, csak az az egy volt, és tényleg elég belsőséges volt. Vagyis nem szép látvány. Bár azért nem ő volt a felelős, olyan megbízást szerencsére sosem kapott... Nem, most elég ebből!
- Mindegy, már úgysem fontos. Kötve hiszem, hogy egykönnyen megemésztené vagy elfelejtené a hallottakat. Benawi azt mondta, nagyon durván kikészítettem. Pedig nem állt szándékomban, tényleg nem. Azt hittem, hogy se szó, se beszéd kivág innen. Ehhez képest... Kicsit máshogy sült el, mint vártam.

- Öh, köszi... - kapott észbe Natsuki, s lassan, még mindig kicsit kába arckifejezéssel felállt. - Azt hiszem, most én pihenek le egy kicsit... Too much information... - nagyot sóhajtott, s intett egyet a lányok felé. - Ha valaki keres megmondanátok, hogy lementem alfába? Köszi...
Menet közben még óvatosan megérintette Eizan kezét.

- Ööö... és ez a rosszabb? Mármint, úgy értem... Ezek szerint nem mondta, hogy húzz el... Az... jó, nem? - mélázott el Nobu. Bár ha kikészült az meg nem épp jó. Nami... ő se küldte el, de... nem is szól hozzá. És ez... nagyon nagyon nem jó. Sőt. Az, hogy nem néz rá, kerüli... és azok a rettegő pillantások, az a legrosszabb... Odébb húzódik, ha a közelébe menne... Ez rosszabb, mintha azt mondaná: "Nobu... vége... Szállj le rólam..." Vagy...? Mégsem? Mit érezne, ha... ez lenne? Így még itt a remény, hogy lenyugszik, de addigis... Addigis nem tudja, hogy éli túl... Néha a szó szoros értelmében...

Feszült percek teltek el várakozással és Haruka már-már feladta a reményt. De hát itt van, be van jelentkezve! Akkor miért nem reagál?
Végre aztán megérkezett a várt válasz.
"Igen." - jött a tömör felelet. Haruka látta, hogy anyja még elkezd valamit írni, de utána mégsem tette. Ezek szerint neki kell kérdeznie.
"Miért tűntél el tegnap?"
"Mert... megijedtem."
Haruka döbbenten nézett a monitorra. Megijedt...? Mi van?
"Megijedtél? De... mitől?"
"Csöngettek. Legalábbis először azt hittem, de kiderült, hogy csak a telefon volt. Azért inkább kikapcsoltam a gépet, hogyha ők jöttek vissza, nehogy meglássák... Mire visszajöttem, már nem voltál itt."
"Visszajöttek? Kik? A kormánytól...? Miért, miért mennének oda?" - kezdte egyre kevésbé érteni a dolgokat, ám ezzel egy időben különös gombóc kezdett növekedni a torkában.
"Tegnap kérdeztél valamit, amire már nem volt időm válaszolni."
"Igen."
Lassan jött a válasz, talán túlontúl lassan. Anyjának valószínűleg kellett egy kis idő, hogy összeszedje a gondolatait.
"Mikor jöttek szólni, hogy bekerültél, apád nem nyugodott bele... És... istenem... meglőtték, Haruka... Szerencsére csak egyszer, mert azt hitték, már az is elég. Azután... azt hittem én jövök, de csak fogták magukat és elmentek. Mint akik jól végezték dolgukat. De apád... apád nem halt meg. Nem nagyon voltam magamnál, valahogy mégis sikerült kihívnom a mentőket. Azt mondtam, megpróbáltak betörni hozzánk és a tolvaj tette. De mire kiértek, csak romlott a helyzet. Tegnap a telefon is tőlük volt, a kórháztól. Először nem akartam elmondani ezt neked. Azt akartam, hogy azt hidd, minden jól van, hogy legalább miattunk ne kelljen aggódnod. De nem lett volna igazságos... Apád... apád jelenleg kómában van, Haruka... És kétséges, hogy felébred-e valaha..."
Haruka csak üveges tekintettel bámulta a monitort és próbálta felfogni a szavak értelmét. Képtelen volt rávenni magát a válaszírásra.

- Most nem fáj- rázta meg enyhén a fejét Yuuka. - Talán tényleg jót tesz ez az alváskúra, bár... lassan már ott tartok, hogy egész nap csak alszok. Ez annyira nem vall rám... Én, a koránkelés példaképe... naphosszat csak alszok? Olyan furcsa... De jól esik a pihenés, addig nem lehet baj, ugye?

- Lehet, hogy csak túlságosan lesokkoltam... - töprengett Hayate. - Ami késik, nem múlik, még simán mondhatja. Ehh... csak pozitívan...
Ez meg...? Nobu hirtelen... kissé komorabb lett. Ha most rákérdez, az csak túl erőltetettnek fog tűnni, vagy baráti gesztusnak? Hát, ő utóbbinak szánja, majd kiderül, mi sül ki belőle... Ha már őt meghallgatták, illene, hogy ő is meghallgasson másokat.
- Veled mi a helyzet? Vagyis veletek...
Uhh, te jó ég... Ő tényleg... ilyenekről... és beszélget! Azta... Na ezt semmiképp sem gondolta volna mondjuk pár órával ezelőtt...

- Hát, persze... - bólintot Benawi. - Én se a lazsálásról vagyok híres, de... most jól esik aludni, vagy legalábbis feküdni egy kicsit. Úgyhogy azt hiszem megyek is és keresek valami üres szobát, mert... muszáj ledőlnüm egy kicsit. Majd visszajövök, oké? Ha meg addig kell valami... Dobáld meg valamivel Emikot - mosolygott rá. - Na, de nem viccből... Ne te keljél fel érte... Nem akarom, hogy bajod essen és... úgy tűnik az eddigi nem volt elég pihenés, úgyhogy muszáj lesz visszafognod egy kicsit az önzetlenséged. A kedvemért.

Eizan halványan elmosolyodott. Ezek az apró érintések... Mégis olyan jól esik mind. Vajon ezt is felfoghatja jelzésként? Utánamegy, és ha egyedül szeretne esetleg lenni, hogy átgondolhassa a dolgokat, akkor legfeljebb elmegy. Elvégre nem az a dolga, hogy mindig Natsuki sarkában legyen. Ott lesz, ha kéri, de semmiképp sem erőszakolja rá magát. Ennyi szabadság azért mindenkinek kijár, bármilyen jó is mellette lenni.

- Oh, rendben... - felelte meglepetten Yuuka. Benawi... elmegy? Keres egy másik szobát...? De miért, eddig egy ágyban is elfértek... Vagy egyszerűen kényelmesebb úgy neki, főként a sebe miatt? Mert azért valljuk be, ezeket az ágyakat valószínűleg nem két fő részére tervezték... De az is lehet, hogy csak nem akarja, hogy Emiko félreértse ha felébred és rájuk néz. Lehet, sok minden lehet... Miért nem mer rákérdezni?

Nobu halkan felnyögött.
- Hát... azt hiszem... Ezt elcsesztem. Végleg. Én... - vett egy nagy levegőt. Végülis, ha... ha titkolja mit tett, azzal nem jut előrébb, megtörtént, megtörtént - bántottam őt... - idegesen a hajába tűrt. - Túl indulatos vagyok, tudom... Azt is, hogy ez... nem szabadott volna, semmiképp sem... Még ha megérdemelte volna sem... Nem tudom mit tegyek, Hayate. Hogy... hogy várhatnám ezek után, hogy... visszajöjjön hozzám? Kezet emelni egy lányra... Hogy tehettem? Szörnyű vagyok...

Benawi egy búcsúcsókot adott a lány arcára mielőtt szépálmokat kívánva elment volna. Hát... már csak az a kérdés hol húzhatja meg magát. Most már nagyon kéne egy kis pihenő, mert... Kezd tényleg fulladni...

Nem számított arra, hogy ilyen komoly a dolog... Az ilyenre... mit szokás válaszolni? Mert ide az "ugyan már, minden rendben lesz" nem illik, főleg nem az ő szájából. De ő kérdezett rá, ő akarta. Tessék, most megkapta, szinte bemattolták. Sakk-matt.
- Nem tudom, pontosan miről van szó és hogy mennyire súlyos a helyzet... de megbántad, nem? És... ha igen, azt elmondtad neki is? Vagy lényegében... egymáshoz sem szóltok? Ha ez a helyzet és egyikőtök sem lép a közeljövőben... Azt hiszem, jobb, ha valamelyikőtök lép. És lehet, hogy ezt pont neked kell megtenned, elvégre te hibáztál...

Eizannak nem kellett csalódnia a lányban még az ajtót is nyitva hagyta, jelezve, hogy igen, várlak
Gondterhelten feküdt el az ágyon, s figyelte a belépő fiút.
- Shinji tudta... - mondta halkan. - Tudta, hogy Namiék karjai közé rohannak. Tudta, hogy mire képesek, és ha valaki, hát ő nem bízott bennük, és... nem is azt akarta, hogy megmentsék őket. Eizan! Shinji hagyta Kaorit meghalni, és Midorit is hagyta volna! Mért?! - remegve fúrta a párnába a fejét. Mért akarta, hogy meghaljanak...? Mit ártottak neki?

Nobu gondterhelten nézett maga elé.
- A közelébe sem tudok jutni - rázta a fejét. - Ha csak... egy lépést is teszek felé... Fél... Nem hagyná... Nem maradna velem kettesben... És meg is tudom érteni. Ráadásul. Mit mondhatnék neki? Még csak... nem is tudom megígérni... nem vagyok biztos benne, hogy ez nem ismétlődne meg. Ez már... nem az első eset...
Képtelen volt Hayate szemébe nézni. Ő sosem ártana egy nőnek. Most mégis... mit fog róla gondolni? A francba... Nem akarja Namit bántani, mégis... Ha... ha feldühíti... teljesen elveszti a fejét... A francba...
- Tudom, hogy a sziget egész más helyzet, de... mégis... megtörtént. Én... én kezdtem, egy szavam se lehet... Fegyvert fogtam rá... - mondani akart még valamit, de elakadt a szava. Mégis... hogyan védekezhetne ezek után. Nem... erre nincs jó megoldás. Nami nem egy ilyen fiút érdekel. Ha szereti őt... El kell engednie, mert... bántani fogja... És... nem akarja... Nem akarja szenvedni látni. Nem akarja ezt a tekintetet látni...

Haruka már csak halványan emlékezett rá, hogyan zárult le végül a beszélgetés közte és édesanyja között. Ha később megkérdezték volna, talán nem is tudott volna rendes választ adni. Egyszerűen... túl sok volt, amit hirtelen be kellett fogadnia.
Némán nyújtotta Kenta felé a laptopot, és az sem érdekelte, hogy enyhén remeg a keze.
Tatsuya gondterhelten figyelte a lányt. Tehát megtudta, akármi is az. Valami a családjával kellett legyen, az, amire a szülei is céloztak. De merjen rákérdezni, főleg így, hogy Shouri itt van...? A fenét Shouri-ba, mit érdekli őt! Most nem ő a fontos, és ha ezt nem tudja megérteni, meg sem érdemelné Harukát.
- Jól vagy...? - kérdezte a lányt, aki lassan megrázta a fejét majd felállt a földről.
- Menjünk vissza... - mondta minden további magyarázat nélkül a lány.
Tatsu küldött egy értetlen pillantást Kenta felé, de nehézkesen ő is felkecmergett. Már úgy is kezdett kihűlni a föld. De... hogy szedhetné ki a lányból, mi a baja, anélkül, hogy még rosszabb helyzetbe hozná?

Eizan becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágy szélére. Igen, ez az apróság az ő figyelmét sem kerülte el...
- Nem tudom, miért csinálta - csóválta a fejét. - Azt tudtam, hogy megváltozott, de hogy ennyire... Ennyire nem gondolta végig a dolgokat? Vagy nagyonis végiggondolta...? Mondd... Shinjivel már beszéltél, vagy ő még hátravan?

Kenta elgondolkozva nézett a laptopra. Még... Akart egy utolsó próbálkozást, de... Ha Haruka nincs jól, majd... majd máskor... nem lehet önző... Hacsak...
- Menjetek előre - mondta Tatsuyának. - Sietek utánatok.

- Még nem - rázta a fejét Natsuki. - De ezek után... Hogy tudnék? Hogy tudnék nem rá támadni? Mármint szóban - tette hozzá gyorsan. - Azt hiszem... Istenem, ő tehet róla... legalábbis ő is... A francba...
Viszont Nami és Nobu neki köszönhetik az életüket. Hát nem ironikus? Akiken bosszút akart állni, akiket meg akart ölni, vagy még mindig. És egy ártatlan lány meg... Teljesen ártatlan... Miért?!

Tatsuya magában vívódva nézett Kentára. Most hagyja egyedül...? Vagy inkább Harukát hagyja, aki úgy tűnik, most nem nagyon akar beszélni senkivel sem...? Vagy...?
Hiroshi akár észlelte Tatsuya vívódását, akár nem, mégis előállt egy javaslattal.
- Nem biztos, hogy jó ötlet egyedül maradni. Tudod, biztos, ami biztos. De egy ember elég, ha marad veled, majd jól testőrködik. Maradjak...?
- Ne - intett nemet Tatsuya. - Majd maradok én, ti meg addig menjetek vissza. Lehet, hogy már kaját is csináltak, ne panaszkodjanak, hogy senki nem eszi. Mi meg majd megyünk.
Így legalább beszélhet Kentával és... nos igen, Haruka Shourival marad, de nem valószínű, hogy a fiú bármivel is próbálkozna, főleg úgy, hogy Hiroshiék is ott vannak. Legalábbis reméli.
- Pont te? - bukott ki Shouriból Tatsu mankójára nézve.
- Lehet ezzel ütni, ha akarja az ember - felelte félvállról Tatsuya. "Ha gondolod, máris tesztelhetjük rajtad..."

Benawi meglepetten kapta fel a fejét. Hopp, az ott nem egy Shinji? Ez meg merre kószált? A generátor felé? Hát... nagyon unatkozhatott... Vagy eltévedt a wc felé vezető hossztú úton... Megesik... Neki is problémás volt anno... Sok éve...
- Hát te? - kérdezte helyette a másik. Benawi felhúzta a szemöldökét, de lenyelte az ironikus válaszát.
- Emiko elfoglalta a helyem, szóval... Valami matracfélét jöttem szerválni... Meg szobát...
Shinji elgondolkodva nézett rá.
- Mehetsz az enyémbe - rántotta meg a vállát. - Nekem tök nyolc.
A másik srác meglepetten pislogott.
- Biztos?
- Ja... Cserébe viszont lenne pár kérdésem...
Honnan is sejtette, hogy Shinjinél semmi sincs ingyen? Bólintott, s követte a fiút. Ha válaszolhat fekve, akkor már megéri. Csak had ne kelljen tovább rohangálnia...

- Jól van - bólintott Kenta, bár elsőre neki se tetszett az öltet, de... Miután Shouri a maga stílusában kimondta a gondolatát, esze ágában sem volt forszírozni a dolgot... Még csak az kéne, hogy megbántsa Tatsuyát. - Akkor a bázison talákozunk - biccentett.
Cak mikor a többiek már messze jártak vetette bele újra magát a net világába. Hol próbálkozhatna még? Lássuk... Nézzük meg újra azt a céges lapot...

Hayate még nem látta ilyennek Nobut és nem is nagyon gondolta, hogy majd egyszer látni fogja. Megbánta, amit tett, az tisztán látszik. És félti Namit, nagyon is. Félti magától... Akkor valamit a vérmérsékletével kellene tenni, de az meg ugye szinte lehetetlen. Nem változhat meg egy intésre egy személyiség, még akkor sem, ha az illető nagyon szeretné. Na igen, ezt ő is folyamatosan tapasztalja magán.
Hát, ha lehet, most még nagyobb mattot kapott...
- Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni. Sajnálom, de... tényleg nem vagyok jó hasonló téren. Az egyetlen előttem lévő példa egy érdekházasság volt, ami már alapból nem túl jó helyzet...

Eizanban ismét felvetődtek bizonyos kérdések. Hogy Kaori miért nem próbálta meg tisztázni magát Amiék előtt? Megtehette volna, ő már tudta, hogy van kiút, míg a másik kettő még azt hitte, játékra vannak kényszerítve. Sokadszor merültek fel benne ezek a kétségek Kaorit illetően. De most hiába vetné fel őket, nem akarta, hogy Natsuki túlzottan belelovalja magát, hisz úgysincs rájuk válasz és nem is lesz.
- A kérdés az, hogy szándékosan tette? Mármint biztosan tudta, mire készülnek Midoriék és ez alapján lépett? Vagy csak... unatkozott vagy nem tudom, szart bele az egészbe. Előttem még nem tisztázottak a szándékai. Akarod... akarod, hogy én beszéljek majd vele?

Nobu megértően bólintott.
- Senki se tudná megmondani - sóhajtott keserűen. - Ez egy ilyen helyzet, majd... Várok... Várok, hogy... kimondja... Én meg... Én meg nem hiszem, hogy bármit is tudnék tenni... vagy mondani. Majd... bólintok és... Ott hagyom... Ennyi. Csak... Mondja már ki...

Natsuki megrázta a fejét.
- Nem. Ez az én feladatom. Nekem kell továbbadnom. Valahogy... megbírkózom majd vele.

Tatsuya visszaült a földre és hagyta, hogy Kenta elintézze a dolgát, bármi is volt az. Persze Kenta is aggasztotta, de Haruka viselkedése még inkább foglalkoztatta. Mi történhetett az apjával? Istenem, miért nem kérdezett rá a szüleinél, mikor említették?! Akkor most ennyivel közelebb lenne a megoldáshoz és talán könnyebben segíthetne a lányon. Mert így most nem sok mindent tud tenni érte. Ráadásul még Shourit is otthagyta a nyakára. Nem baj, majd Hiroshiék megvédik...

- Értem... - bólintott lassan Hayate. De mit tehetett Nobu? Kezet emelt Namira, igen, ezt beismerte. Pedig nem nézte volna ki belőle, hogy megüt egy nőt, főleg nem a barátnőjét. Jó, az első fele kicsit furcsán hangozhat ismerve a szigeten történteket. Képes volt ennyire elveszteni a fejét? Hogy Nami kerülje, sőt, tartson tőle? Hogy fajulhattak eddig a dolgok... - És biztos vagy benne, hogy ezt akarja tenni, véget vetni neki? Lehet, hogy még ő is bizonytalan, nem? Ellenkező esetben szerintem lett volna esélye rá, hogy kimondja. Vagy tévedek?

Nobu bizonytalanul ingatta a fejét.
- Talán... fél. Fél, hogy mit fogok reagálni, ha kimondja. Érthető, ha így érez. De nem akarok én nyitni felé, mert... csak megijeszteném. Várnom kell míg... míg egy kicsit összeszedi magát. Csak enm tudom, hogy jelezhetném felé, hogy nem akarom bántani...

Eizan féltőn végigsimított a lány haján. Szegénykém... Nincs elég gondod, még ennek is ki kellett derülnie? Ez most nagyon nem kellett ide, most megint előkerülnek az égető miértek. Mi van, ha valami olyasmi derül ki, amit jobb lenne nem is tudnod? Ki tudja, mi volt Shinji indoka...
- Veled leszek... Ha nem is akarod, hogy veled menjek, akkor is szeretnék vigyázni rád. Tudod, hogy itt vagyok.

Kenta nagy sóhajjal zárta be a honlapot... Persze... mi változott volna fél-háromnegyed óra alatt? Ehh... Akkor most? A mellette ülő Tatsuyára pillantott tanácstalanul.
- Mondd csak, ha... kapnál egy üzenetet... hol jeleznél vissza? Úgy értem... - vett egy nagy levegőt - feltörtem a bátyám cégének honlapját és... hagytam ott egy kis jelzést, semmi különös... Te visszajeleznél egyáltalán, hogy vettem az adást öcsi, örülök, hogy élsz? Mert... nagyon... aggódom... Még csak el sem tűntettem a jelemet. Miért? Ez... Nem hiszem, hogy rajta kívül bárki is felismerné, de észrevehetik, hogy nem odavaló... egy idő után. És akkor bajba kerül...

- Köszönöm - suttogta Natsuki közelebb bújva a fiúhoz. - Annyira örülök, hogy itt vagy nekem. Ne haragudj, hogy mindig csak... baj van velem, hogy mindig aggódnod kell miattam. Próbálok, nagyon igyekszek pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, a jövőre figyelni, nem pedig, hogy mi lehetett volna másként, de... túl nehéz.
Azért igyekezett elterelni a gondolatait. Kaori halott. Halott... Nem számít miért, mert... ezen már nem változtathat. Azokkal kell törődnie akik élnek. Eizan, Nami, Yuuka, Benawi... Hirtelen több barátja is lett, mint valaha volt... Ez nem csodálatos dolog?
- Oh... - ült fel hirtelen. - A fenébe, nem adtam oda nekik, amit vettem... - eszmélt fel. Aztán Eizanra pillantott és elmosolyodott. - Sőt! Neked sem aftam oda...

- De azért valamiféleképpen jelezted felé, hogy bánod, amit tettél, nem? - próbálkozott egyre tanácstalanabbul Hayate. - Mármint... nem néztél rá "mindjárt megöllek" pillantással meg hasonlókkal. Vagy adtál neki további okokat, ami visszatartaná? Gondolom, azért beszéltetek valamennyit azóta.

Tatsuya elszakította tekintetét Harukáék távolodó csapata felől és Kenta felé fordult.
- Semmi különös, mi? - rázta hitetlenül a fejét. - Persze, én is kisujjamból kirázom, hogy törjek fel egy céges honlapot. Ez olyan... Kentás - mosolyodott el halványan, de máris alábbhagyott mosolya. - Igen, azt hiszem, visszajeleznék, úgy lenne... ésszerű. Nem lehet, hogy csak kivett pár nap szabadságot, mert túl nagy volt az érzelmi megterhelés a hétvége után? Vagy... nem is tudom, azt nem hiszem, hogy egyik napról a másikra leváltották volna az állásából. És az sem valószínű, hogy felmondott volna... Nem tudom... Remélem, azért nem olyan súlyos, mint ami Harukáéknál lehet. Nem tudok semmi konkrétat, csak a szüleim halvány célozgatásait és Haruka előző reakcióját. Mit gondolsz, Kenta... nem akarom az ördögöt a falra festeni, de... elképzelhető, hogy egyesek családtagjai... ellenkeztek a kormánnyal, mikor közölték az "örömhírt"? A te bátyád mennyire kötözködő ember?

Nobu szólásra nyitotta a száját, de bennakadtak a szavak. Lassan megrázta a fejét.
- Ne... nem hiszem, hogy mindjárt megöllek pillantásokkal néztem volna rá... ne... nem tudom... Még egyszer veszekedtünk, mikor ott voltak Midoriék is... de... én már... én már nem is emlékszem miért... Nem tudom... Azóta... - zavartan fordította el a fejét. - Azóta egy sszót se szóltunk egymáshoz. Ha csak ránéztem... sietve oldalra nézett... Még csak látni sem akar. Nincs jogom beszélni vele. Nekem nincs. Majd ha ő odajön hozzám.

- Nekem? - lesett meglepetten Eizan. - Te vettél nekem valamit...?
Egy ajándék...? Idejét nem tudta, mikor kapott valamit csak úgy. Ráadásul attól, akit szeret! Húúú...
Másrészről viszont elszégyellte magát. Bár próbált keresgélni a bevásárlás során, de egyszerűen semmi olyat nem látott, amit Natsukinak szánt volna. Ennyire nem ismeri még...?
Vagyis... de, valami mégis volt, amit lopva meg is vett. De nem gondolta volna, hogy máris odaadja. Ha viszont Natsuki megajándékozza, akkor neki is illene viszonozni.

- Én is épp ezen gondolkoztam - felelete Kenta. - Lehet... megeshet. Biztos nem örültek neki, hogy a legkisebbik Yamadát viszik a vesztőhelyre... De basszus! Lennie kellett annyi eszének, hogy nem tesz semmit, igaz? Hisz... hisz... nyilvánvaló, hogy nem fogják azt mondani, hogy na jó, visszahozzuk a gyereket, mert rácsaptál az asztalra... Talán igazad van és csak kivett egy kis szabit. Azért ez érthető. Bemondják a hírekben, hogy meghalt az öcséd... Ez mindenkit megrázna mi meg ráadásul még jó testvérek is voltunk. Nem igazán veszekedtünk, legalábbis komolyan nem. Csak hecceltük egymást olykor-olykor... Szóval... Harukáéknál is történt valami? Mit mondtak a szüleid?

- Ez... semmi komoly - igazította zavartan a füle mögé a haját. - Egyszerűen csak úgy éreztem adni akarok neked valamit, és... nem igazán volt ihletem, úgyhogy... Ne haragudj, ha túl sablonos, és ráadásul haszontalan is, és... és... Csak... Szerettem volna, ha van valamid tőlem... - elpirult, miközben még mindig azon agyalt, hogyan is kéne átadnia. Összeszorította az ajkát, s felkelt, hogy kikotorja a csomagjából. itt kell lennie valahol... áh, meg is van... vennie kellett volna csomagolást is hozzá... Ejj, na mindegy... szalag az van... Jelképes csomagolásnak megteszi...

Namit léptek ébresztették fel gondolatai mélyéről. Kényszeredett mosollyal biccentett, ahogy az orvos elbúcsúzott tőlük, s kérte, hogy Emikonak is adják át üdvözletét. Tényleg, hova tűnt így el az a lány? Biztos ő is fáradt... Nagy sóhajjal dőlt hátra, s még egy ideig hallgatta az elhaló lépteket.
- Lepihenek... - mondta halkan Midorinak. - Gondolom, te meg akarod várni Kentáékat...
Midori bólintott.
- Baj, ha... magadra hagylak?
Lassan megrázta a fejét.
- Nem, menj csak, ha fáradt vagy. Jól vagyok.
Ebben Nami kételkedett, de... ő sem érezte túl jól magát, úgyhogy inkább nem firtatta.