9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek... - szólalt meg nagyon halkan Emiko. - Nem egészen... voltam magamnál... Nem rajtatok kellett volna kitöltenem a dühöm...
A padlót bámulta.
- Még mindig nem tudom felfogni... Pont Hayate... Te elhitted volna róla? Annyira... rendes srácnak tűnt...

- Megelőlegezem az eljövendőt.
Hayate igyekezett magára ölteni szokásos komolyságát, de Benawi előző szavait hallva szemernyi kétség szökött a tekintetébe. Biztos helyesen tette...? Szerencsére hamar ráébredt és ismét felöltötte a komolyság maszkját. Amilyen szorosan hozzánőtt az évek során, már az is csoda volt, hogy néha le tudta venni.
Bárhogy is szerette volna, mégsem tudott mentegetőzni. Különben is, mit ért volna vele? Benawit nem valószínű, hogy nagyon érdekelné. Mit is érdekli őt, hogy sokkal durvábban is a lány fejéhez vághatta volna a dolgokat. Bár... lehet, hogy az jobb lett volna. Akkor Emiko egyszerűen elkönyvelné őt árulóként és nem kellene kétségek közt hányódnia. Lehet, hogy attól függetlenül, hogy jót akart, mégis inkább ártott? A francba, sosem ismeri ki magát ebben a világban!

- Ugyan, nem haragszom... - felelte szintúgy halkan Yuuka. - Megértem, azt hiszem... Mármint ha megpróbálom beleképzelni magam a helyedbe. De... Hayate nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Először én is tartottam tőle, főleg miután elmondta, hogy kicsoda, de már egészen megbékéltem vele. Nem egyszer kockáztatott miattunk...

Daisuke - mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne -, a többiekkel nem is törődve állt meg a másik folyosó elejénél. Hmm, ott van Nami, és nagyon is él. Kicsit mintha fura fejet vágna, de ez érthető. Oké, akkor ez letudva, Nobunak nem voltak ellenséges szándékai - egyelőre. Most viszont sietnie kell, főleg ha a srác is az orvoshoz jön. Csak megvizsgáltatja a szúrását és már megy is. Tisztára hülyének fogják nézni, amiért így rohangál, de hát istenem. Ő megteheti, ellentétben Nobuval. Nyehhehhe...

- Nem hiszem, hogy ezt megengedhetném - igyekezett hasonló komoly arcot vágni Benawi, de ez neki kevésbé ment, mint Hayatének. Képtelen volt elrejtenie az aggodalmát. Az előbb még azért jött, hogy jól leordítsa a fejét, de... El akar menni?! A francba... - Te is tudod, hogy meghalsz, ha itt hagysz bennünket. Mégis... mi a francot tervezel? Ezt... Emiko sem kérné tőled... - az utolsó mondtanál már képtelen volt a fiú szemébe nézni, hisz a lány alig pár perce mondta, hogy... De bizonyára nem gondolta komolyan. Emiko senkinek nem kívánná a halálát, csak... kormánytagoknak... Na Hayate, te most hova tartozol? Lehet, hogy Emiko... ezúttal is tudta mit beszél?

- Nem rossz ember...? - kérdezte inkább csak költőien Emiko. Zaklatottan húzta magához a párnát. - Annyira rosszul hazudok... - mondta. - Tényleg nem tudnám őt elküldeni, nem akarom, hogy... meghaljon... Persze, hogy nem akarom...
Főleg őt nem... Ha csak egy egyszerű srácról lenne szó, de...
- Nem kellett volna megkedvelnem... - mondta halkan. - Ennyire nem szoktak rosszak lenni a megérzéseim... Hogy ronthattam el ennyire? Eddig azt hittem, jó emberismerő vagyok... Még csak nem is sejtettem, sőt... Azt gondoltam, ő... hasonló lehet, mint mi... Nem is tudom, miért... Olyan... erősnek látszott... Ő is megsérlt, mégis... sosem mutatta. És... kedves volt, mindig. Nem egy beszédes ember - mosolyodott el -, de... - elkomorodott és megrázta a fejét. - Most már mindegy. Így már... nem számít. Csak... valamelyikőtök... odafigyelhetne rá helyettem... Félek, hogy... nem figyel oda eléggé magára... - az ajkába harapott. Na ez most így, hogy hangzik? A francba is... Emiko, aki félti a kormány kis patkányát... remek... Ha Benawi rájön, hogy ő egy ilyen embert...
Szorosan lehunyta a szemét. Sürgősen el kell tűntetnie ezt az érzést!

Midori kíváncsian nézett a visszatérő Namira.
- Na? - kérdezte halkan. - Mi volt?
- Azt mondta odamegy az orvoshoz - bólintott a lány. - Azt hiszem, most már meg fogok tudni nyugodni. Egy kicsit... - Bár jó lenne, hallani mit mond. Majd... megkérdem, ha Nobu visszament...
Midori a folyosó felé fordította a tekintetét.
- Ja... hallom, hogy jön... - bólintott. - Upsz, vagyis... Ez most egy kicsit bunkóra sikerült, igaz?
Nami keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét. Úgy látszik ez egy ilyen nap... véletlenül mindenki Nobun köszörüli a nyelvét... De inkább megpróbál nem is foglalkozni vele. Nem feladata megvédeni, vagy ilyesmi...

- Szerinted ennek van így értelme, Benawi? - Hayate igyekezett fenntartani eddigi komolyságát, de mivel már így is nehezére esett huzamosabb ideig egy helyben állni, nem tudta megakadályozni, hogy némi szomorúság ne vegyüljön a hangjába. Igen, ezt most ő is észrevette, és igyekezett korrigálni a hibát. Egyszerűbb elintézni a dolgokat, ha továbbra is fenntartja azt a látszatot, hogy nincsenek érzései... - Segítettem kijutni, mert így láttam jónak. Vissza akartam vágni azoknak, akik ilyenné tettek, és igen, talán az is közrejátszott, hogy kezdett érdekelni ez a csapat. Vagyis kezdtem megkedvelni, ha normális emberi kifejezésekkel akarunk élni. De már kint vagyunk ennyi, már nem nagyon látok sok szerepet magam számára a sorsotokban, főleg így legyengülten. És különben is... Lehet, hogy belenyugodtatok abba, hogy itt vagyok, lehet, hogy elviseltek, de nem nehéz átlátni a színjátékon. Látom a felém küldött pillantásokat, egyik sem kerüli el a figyelmet. És az is nyilvánvaló, hogy velem nem nagyon ül le senki sem 'beszélgetni', bár úgysem lennék jó társaság. Ezek után szerinted mi értelme van még maradni? Lehet, hogy meghalok, na és? Eddig is túl sok közöm volt a halálhoz, nem hiszem, hogy sok újdonságot tudna mutatni...
Hirtelen elhallgatott. A francba... Ő nem akart ennyit mondani, ennyit felfedni... Nemrég Emikoval is ugyanez történt. Ez nem jó, így túl sokat elárul magáról. És különben is, miért eredt meg ilyen hirtelen a nyelve...?!
Gyerünk, szedd össze magad, Hayate!
- Állj félre... - szólalt meg újból, ismét az érzelemmentes hangján.

Yuuka hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. Természetesen ő is ledöbbent, mikor megtudta, kicsoda is valójában Hayate, de ez a mostani eset annyira eltér az akkoritól. Kénytelenek voltak megbízni Hayatéban, még akkor is, hogy fennállt a veszély annak, hogy mégiscsak ő lesz árulójuk. Még egészen az iskoláig ettől tartott, de utána minden kételye eloszlott. Ha Hayate tényleg el akarta volna árulni őket, azt akkor és ott megtehette volna. Utána kikiáltották volna nyertesnek és folytatta volna addigi tevékenységét. De mégis kitartott mellettük, és elég komoly sérüléseket szenvedett. Értük. Pedig igazából egyikük sem volt a barátja... Milyen ember is vagy te valójában, Hayate? És hogyan értethetném meg mindezt Emikoval? Vagy úgyis csak azt mondaná, hogy a szigeten teljesen más helyzetek uralkodtak, ne is hasonlítsák egymáshoz a kettőt? Pedig valahogy... valamit mégiscsak...
- Nélküle valószínűleg nem élnénk, Emiko... - szólalt meg halkan. - Persze nem csak ő kellett a kijutáshoz, de akkor is... Hayate... választhatta volna a könnyebb utat... És akkor már rég ő lenne a Program győztese és vígan élné világát. De nem tette... én pedig szeretném megérteni, miért nem... Szeretném megérteni, hogy miért gondolja úgy, hogy mindenki előrébb való nála, még most is. Ha eszünk, szinte mindig utoljára vesz, ha itt az orvos, inkább a végén megy be hozzá és maga elé enged másokat. Miért...?

- Hayate, ... - kezdett bele határozottan, de aztán egy szót sem tudott kinyögni. Legyengülten...? Mégis mit gondol, mik ők, hogy elküldik a fenébe a "gyengéket", ez a természet rendje címen? Ez agyrém... A fiú következő mondatai után azonban nem volt kedve ezt a fejéhez vágni. Senki sem beszélget vele...? Ez... zavarta őt? Igazából... észre sem vette, ez csak... természetes, Hayate olyan magánakvaló. Szerette volna, ha valaki... Emiko ott volt. Volt joga... ezt is elvenni tőle...? Tényleg megérdemelte...?
- Nem. Nem tehetem.

Emiko némán húzta összébb magát. Igen, ő is ilyennek látta eddig és... mindez annyira nem fér össze azzal, amit nem rég mondott. Hogy lehet igaz? Mégis hogy? Egy ilyen ember, hogy dolgozhatott nekik? Ez irreális, ha valakinek fontos a többi ember, ha valakiben van emptia... nem segítené azokat, akik mindenkit eltipornak... Ez a két Hayate egyszerűen nem fér össze... És ha a múltja nem volt egy rossz vicc, ha nem volt hazugság... akkor annak kell hamisnak lennie, amit most láttat magáról...

Kenta kíváncsian nézett körbe.
- Na, akkor ki legyen a következő?

- Akkor most én...?
Hiroshi még egy ideig szemezett a laptoppal, majd végül maga elé húzta. Hát jó, legyünk túl rajta... Úgyis rég beszélt már azzal az idiótával. És egy ideig nem is fog... De mikrofonozni nem fog, még csak az kéne, hogy mindenki őket hallgassa és azon szórakozzon...
Hmmm, melyik csoportba is soroltam...? Á, megvan, az elkerülendők... Hát igen... És fenn is van. Akkor... ijesszünk rá egy kicsit.
"Üdv, öcsi!"
Höhö, mennyire utálja, ha "leöcsizik". Így járt, szegényke... De ebből legalább egyből tudja, hogy ő az, más nem szívatná az "öcsizéssel".
"Hö...?" - jött a nem túl elmés válasz. - "Már bocs, köcsög, de ezzel nem jó szórakozni. Komolyan, feltörni mások címét..."
"Hülye állat!" - írta vissza felszisszenve Hiroshi.
"Hiroshi...?"
"Nem, a nénikéd. Jó, tudom, hogy nincs is nénikéd..."
"Bazd meg..."
"Kösz, én is téged. Csak nem éppen ilyen reakciót vártam, ha már csak a kedvedért visszatértem a halálból."
"Úgy értem, bazd meg, hogy a szarba lehet az, hogy itt írogatsz?!"
"Ja, hogy úgy... Hát, nem éppen úgy mentek a dolgok, ahogy azt nektek előadták. Szóval ne nagyon higgy a TV-nek, mert csak azt mondják, ami jó nekik."
"Na ja, gondoltam, hogy szívatás az egész. Még hogy egy lány nyerje a Programot, ráadásul utána szépen beadja a kulcsot..."
"Mi? Milyen lány?"
"Te nem nézel TV-t? Az a Haru valami, nem figyeltem annyira. Sokkal inkább lekötött a tény, hogy drágalátos bátyám halott. Legalábbis szerintük. De ezek szerint nem. Szóóóval... attól még enyém lehet a szobád meg a cuccaid?"
"Heee?!" - Hiroshi a valóságban is elég felháborodott hangot adhatott ki.
- Csak nem az az édes kedves öcséd boldogít? - kérdezte gúnyosan Ichiro. - Ezek szerint még a feltámadó bátyja sem változtat a tényen, hogy hülye szegény.
- Ó, hogy találtad ki - csóválta a fejét Hiroshi. - Üzensz neki valamit?
- Hmm... igen. Még a korábbiakért üzenem, hogy kapja be. Tövig.
- A szokásos? Oké, átadom.
"Közben Ichiro üzeni, hogy csókoltat. Vagyis, hogy kapd be tövig."
"Szeretné, mi? Hát... a transzfesztiták valahogy nem az eseteim, bocs..."
- Azt üzeni, hogy nem az esetei a transzfesztiták - szólt ki újra a laptop fölül Hiroshi.
- MI VAN?! - pattant fel Ichiro. - A szemét! Áááá, de utálom!
"Átadtam. Na de figyelj, ami a szobát illeti... ja, azt hiszem, kénytelen leszek átengedni számodra."
"... Biztos, hogy Hiroshi vagy? Ő inkább jól elküldött volna a francba, ahogy ilyenkor szokta."
"Ja, tudom. csak az a gáz, hogy úgysem lesz már szükségem arra a szobára, ugyanis nagy valószínűség szerint nem várható, hogy hazamegyek."
"Na tudod, kivel szórakozzál... Közlöd, hogy élsz, erre még ahhoz is lusta vagy, hogy hazatold a segged?!"
"Kicsit bonyolultabb a helyzet. Szerinted nem kapcsolnának le rögtön, ha egyszer csak megjelennék otthon?"
"Hát... de."
"Én is ettől tartok. Szóval... igazából csak ennyi. Hogy jól vagyok, meg a sok szokásos sablon. Mondd meg a többieknek is, hogy ne aggódjanak, ok?"
"Aha... és mégis mit szándékozol tenni?"
"Kicsit eltűnök a színről... jó messzire. Ha úgy hozza a helyzet, később még jelentkezek. Ha már biztonságban leszünk. De most már megyek, még más is várakozik itt a netre."
"Ó, értem..."
"Ja igen, tudom, mit akartam még mondani. Szedd össze magad, járj be rendesen az iskolába, ne rámold szét a cuccaimat, mert különben páros lábbal rúgom szét a segged, ha legközelebb találkozunk!"
"Egy szart! Azt hiszed, meghalsz vagy mi, és máris jogodban áll kioktatni?!"
"Jaja, pontosan azt. És vigyázz, mert komolyan gondoltam. Egyszer még úgyis kapsz tőlem, és... még úgyis be kell majd számolnom Ichiro bosszújáról, amit miattad kellett elszenvednem. Na jó legyél akkor..."
"Hiroshi!"
"Hmm?"
"Azért... nem voltál ám olyan vészes bátynak..."
"Kösz. Te sem öcsnek..."

- Miért? - nézett Benawi szemébe Hayate. - Nem lenne egyszerűbb, ha hagynál elmenni? Még a bizalmadat sem érdemeltem ki, nem mintha kérhetném. Teljesen megértem. Most komolyan, csak egy okot mondj. Egyetlen egy okot, hogy szerinted miért kéne maradnom. Hallgatlak.

Yuuka kicsit jobban befészkelte magát a takaró alá. Emiko most csendben van... Talán azt teszi, amire Benawi is kérte? Talán próbálja átgondolni ezt az egészet, talán az ő szavait is fontolóra veszi. De ugye... nem fog téves megállapításra jutni? Bár még ő sem igazán tudja, mit is higgyen Hayatéról. Tényleg, lényegében még... egy szót sem váltottak... Lehet, hogy egyszer le kéne ülnie beszélgetni vele, hogy meglássa, milyen? Ha nem akar beszélgetni, legfeljebb elutasítja. Már csak azt kéne kitalálni, hogy milyen ürügyön menjen majd oda...

Benawi egy pillanatra lefagyott a kérdéstől. Hát, mert... ez a normális, mert egy osztály - maradékai - vagyunk, egy csapat, és nem hagyunk hátra senkit, semmilyen okból... De ez nem túl meggyőző érv, igaz? Igazából ő mért akarja, hogy maradjon? Azontúl, hogy senkit sem akar elárulni? Van valami személyes oka? Hayatét ez érdekli nem? Hogy ő mint ember, mért maradjon... Ő, mint Hayate...
Egy pillanatra mintha látta volna azt a tipikus "sejtettem" kifejezést az arcán.
- Hát, mert... - nyögte ki gyorsan, mielőtt az elveszti a türelmét - Emiko kicsinálna...
Megint igyekezett elkerülni a fiú tekintetét. Miért pont neki kell győzködnie, hogy maradjon, he? Neki van a legtöbb baja vele, ez azért így... elég gáz...
- Igaz, hogy haragszik rád, de pár perc alatt nem fogja elfelejteni, hogy megkedvelt téged. Reméltem, hogy el fogja, de... nem. A dolgok nem így működnek. Nem lenne így kiborulva, ha semmit sem jelentenél neki, mert akkor egyszerűen csak kidobott volna egy szó nélkül, de... - nem, azt azért nem illene megemlíteni, hogy sírt... Nagyon szégyenlené...

Natsuki inkább nem tette még egyszer szóvá, hogy Midorinak kéne mesélnie... Majd szól ő, ha felkészült, semmi értelme idegesítenie. Látta, hogy Nami tüntetőleg a füzetébe mélyed, ahogy egyre közelebbről hallatszanak Nobu lépteinek hangjai. Akkor mégis veszekedtek? Aggódva pillantott a lányra, majd a folyosó felé. A fiú is határozottan kerülte, hogy a lányra pillantson. Oké... ez nem vicces... Most mindketten jól meg vagyunk sértődvét játszanak?

- Hahó, skacok - lépett be a nappaliba Kyoichi meg a másik srác, hátukon iskolatáskáikkal. - Mi most lépünk, lehetőleg mielőtt Emiko rájön, hogy elmentünk... Holnap tesztet írunk szóval, nem lenne tanácsos itt tölteni az éjszakát.
- De majd holnap délután találkozunk! - ígérte a másik, s egy-egy biccentéssel elindultak felfelé.

Hayate arra számított, hogy válasz nélkül maradt, de most megint meg tudták lepni.
- Megkedvelt...? - adott hangot meglepetésének. - Én... azt hittem, csak udvarias...
Ennyit róla és az emberi kapcsolatokról... Igen, az tény, hogy remélte, hogy Emiko, vagy akár bárki más is kicsit emberibben bánjon vele, de az olyanokról, mint barátság vagy hasonlók, nem sok fogalma volt. Megkedvelte volna, tényleg...? És ő most szépen tönkretett mindent...

Eizan sem nagyon értette Namiék párosát. Ezek szerint még mindig nem sikerült elsimítaniuk a dolgot, bármi is történt? Fura... a szigeten történtek alapján azt hitte, ők mindig együtt lesznek. Akkor teljesen másként néztek a másikra. Mi tudta ezt így elrontani? Nem érti... Ő el sem tudná képzelni, hogy valami miatt így összekapjanak Natsukival, bár... el kell ismernie, néhányszor már közel álltak hozzá, hogy valami miatt szétmenjenek... De akkor is, ha Nobu helyében lenne, ő keresné, hogyan békülhetne ki. Vagy sokkal több van a dologban, mint ő gondolja...?
Ájj, Eizan, ne méregesd már őket ilyen feltűnően...!

Benawi még mindig a falat szemlélte.
- Mért, mit gondoltál, miért akardtam ki? - mormogta alig hallhatóan.

Tehát ez volt az oka... Igaz, hogy Benawi bizalmatlanságán alapult, de a lényeg az volt, hogy attól félt, Emiko túlságosan megkedvelné őt, Hayatét...? Attól félt, hogy csak a lány bizalmába akar férkőzni, hogy gyenge pontokat keressen rajta?
- Nem akartam ártani neki... Egyikőtöknek sem.
Most valahogy Hayatének sem akarózott Benawi szemébe nézni. Furcsa és egyben ritka alkalom, hogy pont ő kerülné valaki tekintetét.

Midori megvárta míg Nobu eltűnik a színről, aztán vett egy nagy levegőt.
- Na, jó... Azt hiszem, készenállok.
Natsuki bólintott, s felkelt a kanapéról, de Midori megrázta a fejét.
- Maradj csak, jó itt. Azt hiszem, jobb érzés, ha többen vannak a közelemben. Akkor... nem tudom, csak úgy jobb...
Nami megnyugtatóan paskolta meg a vállát, mire a lány elmosolyodott.
- Akkor... vágjunk bele... Az eleje elég unalmas volt... Egészen a végén jöttem ki szóval... Mindig ahogy mentek ki az emberek, járattam az agyam, hogy na vajon ő, meg ő, és ő... mit fog csinálni? Aztán jöttem én, és leesett, hogy ezen is el kéne gondolkozni... Úgyhogy még a folyosón meglestem a fegyverem, ami elég vicces volt - csóválta meg a fejét. - Bár hasznos, csak nem önmagában. Rejtett penge. Nem feltétlenül szándékoztam harcolni, csak nem zárkóztam el tőle. Leginkább várni és figyelni akartam. Kinn Eizan várt - itt a fiúra pillantott és elmosolyodott -, felajánlotta, hogy tartsak vele, de... Nagyon kíváncsi voltam Shourira. Így elbújtam és figyeltem. Bár ez elég necces volt ilyen közel a tiltott zóna időig, úgyhogy... végül úgy távoztam, hogy nem tudtam meg semmit. Követni akartam őt, de... ha valaki hát tőle tartottam, hogy beszáll a játékba. Féltem, ha utánaeredek úgy, hogy sejtheti, hogy a közelében vagyok, akkor azzal elszúrtam az életem. Szó szerint. Úgyhogy... inkább csak mentem a saját fejem után. És több körben idegesítettem Ichirot. Vicces fejeket vágott... Ahogy fel-alá rohangálok az erdőben, látszólag teljesen céltalanul. Persze hamar leszűrtem, hogy nincsenek ellenséges szándékai. De ettől még jó volt szivatni - jegyezte meg büszke mosollyal.

- Tudom - mondta halkan Benawi. - Csak a múltad miatt magától értetődő volt, hogy... ennek így nem lesz jó vége. De... ha nem bíznék benned, nem engedtem volna, hogy ide gyere. Szóval, nem szükséges, hogy elmenj. Főleg nem az ő tudta nélkül... Biztos nagyon unod már, hogy folyton kioktatlak, de... Ezzel is megbántanád, szóval legalább... Várj egy kicsit, amíg lenyugszik és... beszélj vele újra. Azt hiszem... És felejtsd el, amiket mondtam, elragadtattam magam, nem gondoltam teljesen komolyan...
Idegesen kaparászta a tenyerét. Hát kimondta... oké... Ilyen se lesz még egyszer... Hogy ő kérjen bocsánatot Hayatétől... szívesen beismeti, ha tévedett, de... nem vele szemben! Ne kérd, hogy tovább taglaljam!

Daisukénak már nagyon mehetnéke volt. Gyerünk már, gyerünk, mondta, hogy nincs semmi baja. Na azért. Tessék, mehet isten hírével. És megy is, sürget az idő. Még jó, hogy nem kell tovább maradnia, milyen gáz lenne már, ha Nobu itt találná az orvosiban... A francba...
Na igen, kicsit elszámította magát. Nobu már itt is volt az orvosinál! Most már mindegy, már úgyis látta, hogy ő jött ki a dokitól. Ehh, majdnem bejött...
Pár másodpercig némán meredt a bicegő fiúra. Milyen jól lehetne most szívatni... De nem, nem fogja, most nem. Még csak el sem vigyorodik. Sőt, kivételesen be se szól. Tényleg túl jószívű lesz a végén.
Elengedte a kilincset, majd hátat fordítva a srácnak megindult a konyha felé. Jelenleg úgysem jutott jobb az eszébe

Nobu kivételesen megelégedett egy szúrós pillantással, mielőtt belépett volna az orvosiba. Illetve... igazából azt se akart, csak... na, most nem tud szépen nézni Daisukére, azért ez érthető... Most pedig valami sokkal, de sokkal erősebb fájdalomcsillapítót kérünk...

- Rendben - bólintott kimérten Hayate. - Akkor hát... maradok.
Kéne még valamit mondania? Vagy teljesen felesleges? Így is látta, hogy Benawi kissé kényelmetlenül érzi magát. Akkor esetleg nyújtson kezet?
Már épp emelte volna a jobbját, de végül visszafogta a kezét. Vagy annyira még nem vagyunk jóban, hogy kezet fogj velem?
Nem töprenghetett tovább a dolgon. Lábai egyre inkább jelezték, hogy nem nagyon szeretnék tovább megtartani. A fenébe! Be kellett volna venni azt a fájdalomcsillapítót... Bár enyhén megingott, de szinte már vérre menő küzdelem révén sikerült visszanyernie teste fölött az irányítást. Legalább még egy kis ideig tarts ki...

- A következő? - nézett föl kijelentkezés után Hiroshi. - Én szerintem végeztem is. Hmm, Ichiro?
- Nem, még nem - rázta meg a fejét a fiú. - Még biztos nem végeztek.
- Ó, értem. Akkor... valaki?
- Én, ha lehetne.
Hiroshi meglepetten fordult Shouri felé. Hát tényleg szólni akar...?
- Ööö, jó, adom... - adta végül tovább a laptopot. Talán nem lenne jó most belekötni Shouriba. Csak nézte, amint a fiú némán ölébe veszi a gépet és egy idő után szintén hangtalanul kopogni kezd a billentyűkön.
Haruka értetlenül figyelte Shourit. De hát... egészen eddig azt mondta, hogy nem beszél az otthoniakkal, sőt, neki is azt kellett hazudnia, hogy Shouri nem jött velük! Mi ez az egész, mit talált ki már megint?!

- Jól van - bólintott kissé megnyugodva Benawi, s végre rá is bírt nézni a fiúra. Akkor mehet... remek... Már kezdte sokallani a társaságát. Nem volt könnyű menet...
- Amúgy itt van az orvos is. Nem festesz túl jól, talán nézz be hozzá! Én most megyek.
Azzal magára is hagyta a fiút. Ideje visszanéznie Yuukáékhoz. Remélte Emiko nem fárasztja szegény lányt. Nem mintha Emiko kevésbé fontos lenne, csak... Yuukának most semmilyen szempontból sem könnyű. Pihennie kell.

Ahogy az ajtó becsukódott Benawi mögött, Hayate lábai végképp felmondták a szolgálatot. Bár legalább addig kibírták, míg eljutott a matracig.
Az orvos, mi? Hát, biztos nagyon megdicsérné, ha így állítana be hozzá. És szeded a gyógyszert, fiam? Ó persze... alkalmanként... Tényleg, a gyógyszer... Azt be sem csomagolta. Elég volt ennyi önkínzás? Talán... jobb lenne, ha bevenné. A gyógyszerért nyúlt, és kissé nyugtalanul látta, hogy mennyire remeg a keze. Bár őszintén, mégis mit várt?
Víz nélkül nyelte le a pirulát és teljes hosszában végigdőlt ideiglenes fekhelyén. Persze, orvos... Majd valamikor benéz hozzá... ha majd tud rendesen menni.
Viszont... a helyzete talán kevésbé tűnik sötétnek, mint nemrég... Kicsit várhat még az a seppuku.

- Kész is vagyok.
Shouri lecsukta a laptop tetejét és elégedetten kinyújtóztatta karjait.
- Na, ki kéri? Vagy esetleg még várunk kicsit, hogy hazaérjen, akinek haza kell érnie?
Tatsuyának valahogy sehogy sem tetszett ez a hangszín, bár ez legtöbbször így volt, ha Shouri megszólalt. Válasz helyett gyorsan rálesett az órájára. Már nincs sok hátra a beígért időpontig. Akkor hát, még egy kicsit várunk.

Nem, most nincs kedve főzni. Valahogy nem jön az ihlet, erőltetni meg nem jó. Mindegy, majd később összeüt valamit, annyira nem is éhes.
Daisuke újfent kilépett a folyosóra és megindult vissza a nappali felé. Vajon mi jót csinálnak a többiek?

- Szóval megláttam Tatsuyát és Kentát, ahogy harcoltak. Az elejét ugye nem láttam, de hát... elég nyilvánvaló volt, hogy Kohei provokálta ki... És Tatsuya... hát elég csúnyán bebukta... Koheinek valami recés pengéjű kardja volt és bennefelejtette... - halkan felszisszent. - Ott tanakodtak, hogy na mivel kéne fertőtleníteni és a többi... én meg leléptem valami alkoholt szerezni nekik. Majdnem nem találtam meg őket visszafelé - csóválta meg a fejét -, túl hamar elmentek onnan. De előre nem akartam szólni, tartottam tőle, hogy nem bíznának bennem. És igazam is volt... Kenta az első pillanattól fogva úgy méregetett, mint valami orvgyilkost. Nagggyon felhúztam magam rajta, de igyekeztem nem mutatni, aztán megint miattuk rohangáltam, elszaladtam szerezni Tatsuyának valamit, amivel összevarthatja a sebét. Szóval megkerültem az eeegész hegyet, összefutottam Himenoval meg Kaorival... Na az egy nagyon érdekes dolog volt! Még én is meglepődtem, furcsa embereket sodor egymás mellé a sors, és még furábban reagálnak.
Natsuki kíváncsian dőlt előre.
- Igen, elmentek együtt, amíg Soranoval kűzdöttünk... Nagy megkönnyebbülés volt. Féltem, hogy Kaorinak nem lesz mersze megtenni ezt a lépést...
- Hát... nekem mindenesetre úgy tűnt, hogy pont Yumika Himeno az, aki az ötösfogat Tsukimura Kaoriját meg akarja védeni. Be se akart engem engedni a házba, hogy meg ne lássam ott van. Gondolom tartott tőle, hogy mivel az ötösfogat tagja nem nézném túl jó szemmel. Tévedett, dehát... Érdekes volt Himenot látni, ahogy pátyolgat valakit. Kaori nagyon oda volt. Jól esett neki, hogy valaki figyel rá... Meg ki is volt szegény, mert félt, hogy te... esetleg meg akarod ölni...
Natsuki halkan felszisszent.
- Igen, tartottam tőle, hogy nem bízik bennem - bólintott. - De ez még a jobbik eset, mintha nem lett volna bátorsága elvinni Himenot. Ha vesztek Sorano ellen... Úgy gondolom, vagy legalábbis akkor úgy gondoltam, hogy mindkettejüket megölte volna. Féltem.
Midori bólintott.
- Hát... ügyes volt... De nem beszéltem olyan sokat velük. Siettem tovább. Persze Kentáék már nem voltak ott, ahol megbeszéltük, hogy majd találkozunk... Mibe fogadok, hogy ez is Ketna műve... - duzzgota. - Elég kis köcsög volt velem, meg is bosszultam - mosolyodott el elégedetten. Nami jókedvre derülve hallgatta Midorit, hát igen, ez az előadásmód olyan jellemző... Na, halljuk, hogy szivattad meg Kentát, látom égsz a vágytól, hogy mesélj...
- Szóval, mikor végre a hegyen megtaláltam őket... Hát gondolhatod! Ekkora barmot! Felcibálta Tatsuyát azzal a sebbel a hegyre! Hát normális ez! Bele is halhatott volna! Hát megkata tőlem a magáét, csak pislogott! Aztán közöltem vele, mármint Kentával, hogy most pedig igenis pihenni fogok, mert a belem szétrohangáltam értük és kurvára ki vagyok... Szóval vigyázni fog rám Hát... igen csak meglepődött, mikor lazán kispárnának néztem... Azt a fejet látni kellett volna, annyira zavarba jött... Hát nem édes?
- Te beteg vagy... - csóválta a fejét Nami. Midori elégedetten mosolygott. Ez csak emgerősítette a lány előbbi kijelentését.

- Senki? - nézett körbe Kenta. - Akkor gyorsan elintézek pár dolgot. Még alig vagyunk együtt, Midori máris kiosztotta a feladatot... mi lesz ha elveszem, te jó ég... - Bár figyelembe véve, hogy mindez miként kezdődött... Nos Miss Házisárkány...
Visszaszerezte kedvenc kis notebookját, és gyors pötyögésbe kezdett. Hát, nem túl gyors net, de ez a file se nagy, lejön egy tíz perc alatt. Addigis megnézi reagált-e a bátyja... Bizonyára észrevette az apró kis meglepetést. Ő egy nagyobb cég informatikusa - na ná, hogy! -, és volt olyan kedves, hogy kicsit... feltörte a honlapjukat... Biztos halál ideg volt, mikor meglátta... valaki az ő tökéletes biztonsági rendszerén átjutott... Hopsz... Kellemetlen... És nem is volt nehéz. Elégedetten vigyorodott el a gondolatra. Nem vagyok kis pályás bátyus, most már ideje elismerned... Ó, és hogy mi a lényeg? Még anno ő tanította meg arra a hagyományra, hogy egy igazi hacker mindig otthagyja a névjegyét. Egy apró kis jelet, valami egész kicsi dolgot átalakít a websiteon, hogy mindenki tudja, igen, én törtem fel az oldalad, kapj el ha tudsz! Mást egyébként nem is módosított rajta, minek? Nem kirugatni akarja, csak üzenni, hogy él. Együtt találták ki azt a jelet, tudni fogja/tudta, hogy csak ő tehette. Ez nem olyasmi volt, amit bárkinek is elmondott volna. Azonban... a honlapon semmi változás nem volt. Nem is tűnt el a névjegy. Miért? Nem vette észre? Lehetetlen! Aggodalmasan hajolt előre. Ugye...? Nincs valami baj? Igyekezett lenyugtatni magát, s sietve feljelentkezett az emailcímére, de semmi.. Itt sincs semmi... Semmi érdekes levél, semmi... A fenébe... Még ha nem "válaszol" az egy dolog, de hogy nem szedi le... Nem kockáztatná meg, hogy más is észrevegye, hogy a zseniális informatikusukat kijátszották... Annyira büszke a hírnevére... Gondterhelten dőlt hátra a fának, s Tatsuyára pillantott. A francba... Lehet, hogy... baja esett a családjának?

Ha elveszi...? Te jó ég, Kenta, te már ennyire előre jársz? Még csak tizenöt vagy! Huhh... vajon csak úgy mondta, vagy így is gondolja? Kár, hogy ilyenkor nincs itt Midori, kíváncsi lett volna a reakciójára.
Tatsuya még egyszer megnézte az óráját, amíg Kenta a billentyűzeten kopogott. Legyetek otthon... Kérlek, ha már itt ez a lehetőség, legyetek otthon és lehetőleg online...

Benawi meglepetten nézett fel mikor észrevette az orvosiból kibicegő Nobut. Huhh, még azzal a mankóval is szépen húzza a lábát... Várjunk csak... Nobu? Nem ő haverkodott Hayatével? Na, akkor meg miket beszél... Idióta...
- Hello - köszönt rá. Nobu csak biccentett. Nem volt túl ebszélgetős hangulatban. - Többet kéne foglalkoznod a barátaiddal Hayate az imént majdnem lelépett...
- Mi?! - kapta fel a fejét a fiú.
- Mondom... Elmondta Emikonak, hogy honnan is származik, aztán összecsomagolt... Nem is vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm, maradjon.
Nobu értetlenül pislogott. Elmondta...? Dehát... Minek? Ebbe meg mi ütött?
- Na jó, mindegy, én megyek... - intett Benawi magára hagyva a tanácstalan fiút.

Kenta lemondó sóhajjal adta át Tatsuyának a laptopot.
- Hát... legyen több szerencséd, mint nekem - csóválta meg a fejét. Most inkább nem kommentálta, majd... beszélnek a visszaúton. Hátha Tatsuya tud valami megnyugtatót mondani, mert... ő most képtelen tiszta fejjel gondolkozni.

Tatsuya legszívesebben most rögtön megkérdezte volna, mi nyomja barátja lelkét, de biztos volt valami oka, hogy nem a többiek előtt mondta a dolgot. Akkor hát...
- Senki többet harmadszor? - nézett Ichiro és Haruka felé, de mindketten nemet intettek. Lássuk csak... Tegnap nem sültek el túl jól a dolgok... Vajon megkapták az üzenetet? Megnézték azóta, hogy kereste-e őket valaki? Már csak a munkájuk miatt is muszáj volt. Azt mondja, család csoport, azon belül...
Elkerekedett a szeme meglepetésében. Itt voltak... legalábbis az édesapja, de valószínűleg nem egyedül ült a gép előtt. Vajon elhitték, amit írt, vagy csak meg akarnak bizonyosodni, hogy nem valami szélhámos? Rendben van, bátorság Tatsuya...
A beszélgetés valamivel kellemesebb hangulatban telt, mint gondolta volna. Már amennyire kellemes lehet a szituáció, mikor az ember közli a szüleivel, hogy sziasztok, élek, de többet valószínűleg nem láttok. Azért ne aggódjatok, valahogy csak elboldogulunk majd idegenben mi gyerekek, eddig is ment.
Jó, jó, azért mindezt nem ilyen ironikusan közölte, inkább próbálta jobb színben feltüntetni a dolgokat. A sérüléseiről azért bőszen hallgatott, mindössze pár karcolást említett. Valami viszont nagyon nyugtalanította... Azt mondták, mindenképpen vigyázzon Harukára, főleg ha ő is beszélt az otthoniakkal. Nem kérdezett többet, ők meg nem fejtették ki jobban. Mi történhetett...? Tétován a lányra lesett. Milyen feszült az arca a várakozástól... Talán... jobb lenne, ha nem sikerülne beszélnie az otthoniakkal és nem derülne ki, amire a szülei céloztak. De mégsem mondhatja el neki, mert akkor csak még jobban gép elé akar ülni.
Huhh... máris így elszaladt az idő?! Pedig szinte még alig beszéltek. De nem húzhatja örökké, ideje elbúcsúznia - ki tudja, meddig.

Midori elhallgatott, és Nami óvatlanul hátranézett ki érkezik megint. Láthatóan megrezzent, ahogy meglátta a fiút. Sietve elkapta a tekintetét. Nobu egy pillanatra megtorpant látva a lány reakcióját, és szólásra nyitotta a száját, de aztán végül csak lehajtotta a fejét és tovább bicegett. Midori és Natsuki váltottak egy tanácstalan pillantást.
A fiú tétován állt meg az ajtaja előtt. Szóval Hayate... Nem sok ereje volt most, nem akart emberek közelében lenni, de... talán most szüksége lehet valakire. És jó lenne megtudni mi a franc történt... Összeszedte hát magát és tovább bicegett a fiú szobája felé.

Hayate próbált az oldalán feküdni, de így sem volt túl kényelmes. Ha a hasára feküdt, enyhén szar volt a lőtt sebe miatt. A hátán meg ott díszelgett a tőrtől kapott szúrásnyom. Szépen elintézték, kivételesen elismeri. Már csak azt sajnálta, hogy valamiért nem szeretett az oldalán aludni, erre tessék, most jól megkapta.

- Hol is tartottam? - törte meg a kínos csendet Midori. - Na hát a hegy... igen... Elindultunk tovább, persze nem mondták el nekem azonnal mi a fenét terveztek... Nem bíztak meg bennem - közölte sértődötten. - Bár, tulajdonképpen ez nem csoda. Végülis én magam is azt mondtam Himenonak, hogy majd meglátom. Ha másként alakult volna, ha enm találkozom olyan hamar Kentáékkal, talán beszállok a játékba...
Natsuki meglepetten nézett rá.
- Tessék?! Te? Nem nézném ki belőled... - rázta a fejét. Midori elmosolyodott.
- Elfelejted, hogy együtt harcoltunk a suliban.
Natsuki inkább nem reagált. Az egész más helyzet.
- A lényeg, hogy mentünk és összefutottunk Harkával emg Shourival. Nagyon reméltem, hogy Haruka csatlakozik hozzám, a frász kerülgetett, mikro megláttam azzal a sráccal... Nem is attól féltem leginkább, hogy bántaná őt, hanem... Nem tudom... Harukát magam mellett akartam tudni, de Shourit semmiképp. De alig fél órával azután, hogy elválltunk utánunk jöttek. Vagyis Shouri... Megtámadta Tatsuyát... Orvul a fák közül íjjal, ami ráadásul Haruka fegyvere volt! Gondolhatjátok basszus... Utána is mentem, kapoitt a fejére rendesen! Oh, persze el is felejtettem elmesélni, hogy a faluban "találtam" egy pár sait, gyönyörűek és... hm... hát igen, Nami később einstandolta... - nézett rá szúrós szemekkel.
- Tényleg gyönyörűek - mosolygott a lány kényszeredetten.
- Szarka... - morogta Midori.
- Ugyan-ugyan... - legyintgetett zavartan a másik.
- Szóval kicsit összekaptunk Shourival is, de mielőtt befejezhettük volna utolért Kenta is, megjelent Haruka, majd Tatsu, szóval... Haruka inkább mégis hozzánk csatlakozott, okos döntés! Ezt neked Shouri - aztán csendben hozzá tette. - De jó, hogy nincs itt... Valahogy nem csípem az ilyen gyáva hátbatámadós embereket... És azt se tolerálom, ha nyilakkal lövöldöznek... Fájt... Szemét... Azért egy kicsit előnyben volt távolsági fegyverrel, de még így is majdnem kicsináltam, ha közbe nem lépnek...
Nami azért kíváncsi lett volna, hogy ez Shouri előadásában is így hangzana-e. Érezte, hogy nem. Na lássuk a mi harcunkat, hogy elemzed majd...
- Szóval hegynek fel, és ott találkoztunk veletek. Hogy is volt? Yuuka, Benawi, Kaori meg Natsuki. Hát igen. Én meg léptem, ahogy látszott, hogy minden rendben. Merthogy Haruka figyelmeztetett bennünket előre, hogy sokan lesztek. Szóval én békésen sétálgatok lefelé, erre nem megjelennek Namiék? Nami és Nobu, hát majdnem röhögő... khm, akarom mondani szívrohamot kaptam...
- Mi van?!
- Hát... tudod Nobu... 150 centi körül lehet, te meg 160-165 vagy, azért ez elég érdekes, nem?
Nami felhúzta az orrát.
- Szóval te Kentát is a centik miatt választottad.
Midorinak lángvörös lett az arca.
- Nem! - vágta rá azonnal. - Nem ezt mondtam...
Nami elégedett mosollyal bólogatott.
- Szóval Nobu közölte, hogy nem bánja, ha Nami veszít, akkor majd felszed engem... - folytatta gyorsan midori.
- MI?! NEM EZT MONDTA! Legalábbis... nem így...
- Hát... Tartalmilag ez volt... Szóval párbajoztunk Namival és... megint nem sokon múlt...
- ... khhm... - köszörülte meg hangosan a torkát Nami. - Olyan vagy, mint egy gepárd... Fürge, mint a villám... ha futásról van szó legalábbis...
Most Midori nézett rá szúrós tekintettel.
- Nem sok kedvem volt meghalni... Ez is a harchoz tartozik drágám... Ha te olyan csiga vagy, hogy nem értél utól...
- Akkor viszont ne panaszkodj, hogy a fegyvered nálam maradt.
A másik lány dühösen fordította el a fejét.
- Szóval mehettem tovább normális fegyver nélkül, sebesülten, sziklák közt... Hát... Azért nem voltam túl jól... Siettem, amennyire csak bírtam, hogy biztonságban lehessek a fák közt. De az a lefelé mászás... az durva volt... Nagyon... Szédültem is, azt hittem lezúgok...
Nami bűntudatosan harapott az ajkába. Meg is halhatott volna, ha szembetalálkozik valakivel, vagy csak, ha... kicsit szerencsétlenebb.
- Aztán eltaláltam a házhoz, mert én nagyon jól tudok ám térképpel navigálni, és sikerült ellátni a sebeim. Nem volt kellemes egy hulla társaságában, viszont legalább szerváltam egy katanát. Az is fasza kis fegyver, kár, hogy túl nagy és a szigeten kellett hagynom... Szóval pihentem egy kicsit, aztán... Nem sokkal később délebbre... találkoztam Tesshinnel.
Nami visszafojtotta a lélegzetét. Szóval akkor... Sebesülten ráadásul? Azt mondta a másik hegyen, hogy... harcoltak...
- Csak... pár perc volt amíg... igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de én... én minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek neki... Bár az első pillanattól tudtam... - hajtotta le a fejét. - Mégis túl szép volt... Talán egész életemben arra vágytam, hogy ő öleljen meg engem, ne mindig csak fordítva... Nem érdekelt, hogy hazugság...
Nami is túl jól ismerte ezt az érzést.
"Mert... mert... nagyon szeretlek..."
"Én is teged."
Midori lehunyta a szemét. Emlékszem, arra a hangra, ahogy mondta... Igyekezett erőt venni magán. Csak... ess túl valahogy ezen a részen... Nami már úgyis tudja... Eizan viszont... Lehet, hogy ki fog akadni...
- Nem említettem neki Kentát. Túl jól ismertem ahhoz. Nem kellett, hogy nyílt ellenségességet mutasson, ahhoz, hogy tudjam, inkább jobb, ha nem tud róla, kikkel voltam. Féltem, hogy felkeresi őket és megöli... És... és később... rá kellett jönnöm, hogy jó volt a megérzésem... Tényleg szándékában állt... Borzasztóan féltékeny volt... - mondta halkan. - Én annyira... annyira hülye vagyok... gerinctelenül viselkedtem vele... Nem csodálom, hogy ez eddig fajult...
- De... dehát mit? - nézett rá Natsuki értetlenül.
- Jajj Natsu, ne csináld már... Te is tudod, hogy én minden nap másnak "udvaroltam". Annak ellenére, hogy minden délután Tesshinnel lógtam, nem hagytam, hogy más lányokkal lehessen, és folyton... úgy viselkedtem vele, mint aki... bele van zúgva... És talán... ez igaz is volt, de emellett még tetszettek mások is... - az ajkába harapott. - És persze körülöttük is zsongtam... Ahogy Kentára is rámásztam minden bűntudat nélkül... Csak mert az vicces és fun... De... ami nekem az, az másnak... Talán jelent valamit. Egy fiú nem fogja azt gondolni, hogy á, csak játszik... Kenta se gondolta azt. Tesshin se.
Elhallgatott, s elgondolkozva nézett maga elé.
- Érdekes volt... Fáradt voltam és... még fájtak a sebek, de... azonnal felfogtam mit csinál... és... fogalmam sincs, hogy, de higgadt tudtam maradni... És persze... idegesítettem. Direkt. És nagyon. Nem tudom mért volt ez jó nekem, de... Éreztetni akartam vele, hogy "tudtam mire készülsz", "tudom mit tettél", "túl jól ismerlek"... És láttam a szemén, hogy beszállt a játékba... Tudtam... hogy engem is meg akar ölni... Mert nincs kivétel, ha nyerni akar. De féltem... és élni akartam. Meg haragudtam is rá. Elég pofátlan volt, hogy amint meghallotta, hogy Nami elvette a saijaim azonnal támadott. "Nahát, nem tud védekezni, akkor mire várunk?" Látnotok kellett volna az arcát, ahogy kivédtem a shurikenjét a katanával...
"- Mi az? Nem mondtam, hogy nincs másik fegyverem.
- Honnan tudtam? Hmmm… Hány éve is ismerjük egymást? Nem hiszem el, hogy még mindig ennyire hülyének nézel!
- Egyáltalán nem nézlek annak…"
- ... mégis... sokkoló volt az ő szájából hallani, hogy... ő ölte meg Yuukit. Még azt is az orrom alá dörgölte, hogy én is ugyanúgy nem merek lesújtani azzal a karddal, mint a lány. De a francba is szeretem őt, hát hogy lettem volna képes...?! - zaklatottan lélegzett fel. Szomorkás mosollyal folytatta. - És persze megint megleptem... amikor... elmondtam neki, hogy tudtam, hogy szereti Akiya Himenot. De talán... akkor csalódott végleg. Hogy tudtam, és mégsem álltam félre az útból... Ha azelőtt nem tört el benne valami végleg, akkor ott...
Elfordította a tekintetét és a tenyerébe vájta a körmét. És Tesshinnek fájó érvei voltak arra, hogy beszédre bírja... Ő mégse mondott semmit, amit nem akart... Talán egy kicsit mazochizmus... Egész picit...

Nobu óvatosan koppintott kettőt Hayate szobájának ajtaján. Ugye itt van? Persze, hol lehetne, összefutott volna vele, ha máshová megy...

Hayate az ajtóra tapasztotta szemeit és felkönyökölt. Na ez most ki lesz? Rögtön azt hitte, hogy Benawi jött vissza valamiért vagy esetleg Emiko, de utána eszébe jutott, hogy a két említett közül egyik sem kopogott. Érdekes... akkor meg?
- Igen? - engedett végül kíváncsiságának.

Eizan döbbenten hallgatta Midori beszámolóját, de egyszer sem mert közbeszólni. Ez a lány... sokkal több dolgon ment keresztül a szigeten, mint ő, vagy a többiek egy része. És mégis, még azután is tudott vidám lenni, vagy legalábbis annak látszani. Azért ehhez kell egyfajta lelkierő. Főleg olyasvalaki ellen harcolni, akit így vagy úgy, de szeret az ember - és aki végül igen kegyetlenül elbánt vele...

- Hahó - lesett be Nobu óvatosan az ajtón. - Nem zavarlak?
Nem igazán mert beljebb menni, nem akart udvariatlan lenni, vagy belemászni más magánszférájába...
- ... hallottam Benawitól - folytatta egy kis szünet után bizonytalanul -, hogy el akartál menni...

- Haruka? - Tatsuya kérdőn nyújtotta a lány felé a laptopot, de nagy meglepetésére az megrázta a fejét.
- Jöjjön csak Ichiro - felelte. - Én már egyszer próbálkoztam tegnap, ő még egyszer sem, szóval átadom neki a lehetőséget. Nekem jó lesz utolsónak is, annál nagyobb a valószínűsége, hogy már otthon lesznek.
- Ahogy gondolod... Akkor hát, tessék, Ichiro.
- Köszi.
Ichiro ölébe vette a gépet. Biztos, hogy ezt akarja? Most még visszaléphet és akkor nem lesz semmi gond... Csak az a baj, hogy már Hiroshi öccse is tud arról, hogy él, milyen lenne, ha pont haza nem szólna... Jól van akkor...
- Nem látom sok esélyét, hogy anya fönt legyen - mondta Hiroshinak. - Igazából jó, ha havonta egyszer bejelentkezik... Azért próba szerencse.
Hol is van, hol is van... Á, itt van... vagyis itt lenne, ha be lenne jelentkezve. Ehh, gondolta, hogy ez lesz. Most akkor? Hagyjon itt egy üzenetet, amiben röviden összefoglalja a dolgokat? Nem, az túl sok kérdést vetne fel, amikre anyja talán sosem kaphatna választ. Talán el sem hinné és a végén még miatta kap szívinfarktust. Esetleg... tekintheti ezt égi jelnek. Valószínűleg nem hiába alakultak úgy a dolgok, hogy most nincs fent. Bár eleve úgy jött ide, hogy nem sok esélyt adott a dolognak, így járt. Biztos jobb így.
- Nem nyert - vont végül vállat. - Sejtettem, hogy ez lesz. Akkor részemről ennyi. Tessék, Haruka.
Hiroshi végig barátja arcát figyelte a sikertelen próbálkozás alatt. Az nagyrészt rezzenetlen volt, egyetlen egyszer futott át rajta a csalódás halvány árnya. Ezek szerint annyira nem viseli meg a dolog. Ha még emiatt is ki lenne készülve... ehh, bele sem akar gondolni...!

- Igen? - küzdötte ülő helyzetbe magát Hayate. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar híre kel a dolognak. Azért küldött, hogy biztosra menjen, nem tűnök el, amint egy kicsit elfordítja rólam a figyelmét, ugye? Megnyugodhat, egyelőre maradok...
"Meg úgysem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy messzire jutnék..."

"Azért küldött?" Nobu meglepetten meredt maga elé. Végtére is... helyes a megfogalmazás, Benawi azt akarta, hogy idejöjjön, és idejött. Ha nem szólt volna, eszébe se jutott volna felkeresni Hayatét. De hogy ezt ő is így lássa! Ez felért egy lecseszéssel. "Na mi van, már felém se nézel, ha rád nem szól valaki?"
- Sajnálom... - mondta bűnbánón, ahogy beljebb lépett. - Tudom, hogy nem vagyok egy jó barát, sem... jó ember, vagy... bármi... Cserben hagytam Nomiyát, tönkretettem Shinjit, és most Namit is elidegenítettem magamtól... És veled sem foglalkoztam... - Hayatére pillantott. Késő vajon most már, el fogja küldeni vagy...? Azért egy próálkozást megér... talán... - Történt valami? - kérdezte óvatosan. Maximum elküldi. Talán nem is akar róla beszélni, talán nem tartozik rá, talán ő nem is szereti mások előtt taglalni a dolgait. Végtére is semmit nem tud Hayatéről.

Hayate szívesen elküldte volna Nobut, hogy magára maradjon. Tényleg közel állt ehhez a döntéshez, de rövid időn belül ismét nem várt szavak ütötték meg a fülét.
"Nem vagyok egy jó bartá..."
Barát...? Nobu a barátjának tekinti magát? Azt hitte, ez csak kölcsönös elismerésen alapul. Akkor részben önszántából is kellett jönnie, igaz? És azért érdeklődik a történtek felől, mert... így akarja mutatni, hogy igenis próbál figyelni rá? Érdekesek ezek az emberi kapcsolatok... Így tizenöt, majdnem tizenhat év után, végre itt az ideje, hogy minimálisan beletanuljon. És nem csak úgy, mikor megjátszotta magát előttük még az iskolában, csak hogy minimálisan jelezze, ő is az osztályhoz tartozik. Nem, most... itt tényleg akadnak olyan emberek, akikkel össze tudna barátkozni. Nem sokan, az igaz, viszont ez a kevés annál többet ér. Legalábbis számára.
- Ne hibáztasd magad - felelte. - Én sem túlzottan kerestem az emberi társaságot. És úgy látszik, végre kezdem megérezni ennek a nyomát, a társaság hiányát. Amúgy igen, elmondtam neki. Emikonak. Nem láttam értelmét tovább titkolózni, főként mert ő őszintének tűnt. Nem tűnt fair-nek, hogy én meg nem vagyok az. De... nem gondoltam volna, hogy tényleg megkedvelt... Mindegy, már úgy sem tud rám ugyanúgy nézni. És igen, el akartam menni. Gondoltam, megelőlegezem a döntését meg... már amúgy is olyan hasznavehetetlen vagyok a csapat érdekének szempontjából. Mert eddig sem voltam jó túl sok mindenre, csak a harcra.

Midori erőt vett magán, hogy folytatni tudja a beszédet. Zárjuk le gyorsan ezt a részt! Örökre...
- De aztán elengedett. Nem tudom, nem értem... sosem fogom megérteni, miért, de nem ölt meg. És... Először azt hittem, hogy megzavarták, de nem. Csak Daisuke volt a közelben, de ő... Ők csak később találkoztak. És akkor Tesshin meg is halt. De előtte... előtte én és Daisuke találkoztunk. Illetve, ő talált rám. De rögtön el is küldtem. Nem voltam biztos benne, hogy... mit akarok csinálni... Vagy, hogy egyáltalán... akarok-e... Nem akartam, hogy útban legyen. Aztán... valamiért mégis felkeltem. Nem tudom... Fárasztó volt alig egy órán belül másodszor összerakni magam... Mint egy zombi komolyan... Pff... Aztán... nem is olyan sokára megint találkoztam Daisukével. És akkor jött a híradás is. Nem tudom... mért nem esett le azonnal... Hisz olyan rövid idő telt el a találkozásunk között, meg, hogy utoljára láttam Tesshint... tudnom kellett, tudtam is, hogy valahol arrafelé halt meg. De... nem jutott el az agyamig ki tette, nem... nem ez a részlet számított... Én... Megmenthettem volna... A francba is, tudtam, hogy megölte Himenot, mikor megláttam Daisukét magam mellett kellett volna tartanom, hogy ne találkozhasson Tesshinnel! Tudhattam volna, hogy ez lesz... - fakadt ki. Nami óvatosan magához ölelte a lányt. Mondani nem bírt semmit, annyira üres ez a "honnan tudhattad volna". Nyilván... az ember mindig keresi, hogy mi lett volna, ha... Főleg, ha valami helyrehozhatatlan történt. Midori kibontakozott a lány karjai közül, és sietve megrázta a fejét.
- Jól vagyok, szeretném gyorsan végigmondani, nem illene Natsukit megvárakoztatni... És Daisuke megint elment én meg... Próbáltam... Átgondolni mit tegyek és... eszembe jutott, hogy... ígértem valamit, úgyhogy... A toronyba mentem - mosolyogva pillantott fel Natsukira. - Utánatok. Menet közben meg találkoztam Eizannal - fordította a tekintetét a fiú felé. - Aztán több óra kiesés - nevetett zavartan -, hisz tudjátok... Ti bizonyára jobban emlékeztek rá, mint én.
Nami értetlenül pislogott a többiekre. Oké, de ő nem vágja ezt a részletet... De ezek szerint nincs kedve elmagyarázni...