9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Feltétlenül - biccentett Hayate. - Ahogy eddig is tettem - tette hozzá egy félmosollyal. - Csak nyugodtan, szorosra, de azért ne túl szorosra. Kösz.
Edzések, mi? Tényleg, kénytelen lesz önerőből edzeni, amint jobban lesz, mert még kijön a gyakorlatból. Persze kicsit más módszerekkel, mint otthon. Bár abban kissé kételkedett, hogy az Emiko-féle felrugdosás lenne az edzés legjobb módja. Ki tudja... ebből még bármi kisülhet.

- Ahogy eddig is? - kérdezett vissza Emiko. - Tudod, én is pont ettől félek... De tudod mit? Csakazért is ki foglak ismerni! Igen - bólintott határozottan. - Csak várd ki, át fogok látni rajtad! És nem fogsz tudni úgy csinálni, mintha semmi bajod nem lenne. Tudnám miért jó ez nektek srácoknak - csóválta a fejét. - Benawi is pont ezt játssza. Mintha ettől bárki is kevésbé aggódna... Most komolyan, hülyének nézi Yuukát, meg engem is? Hát akárhogy... - sóhajtott fel - túl sok fiú vett mindig körül. Talán azért lettem én is kicsit ilyen... eltanultam...

Natsuki egész gyorsan végzett a telefonnal, s bár kicsit erőltetettre sikerült, de mosolyogva sietett vissza a fiúhoz.
- Szóval? Koreai? - kérdezte minden átvezetés nélkül.

- Ezek szerint szereted a kihívásokat - felelte Hayate. - Eddig nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy kiismertek, sőt.
Közben azon töprengett, mit is érthetett Emiko azon, hogy 'ilyen'. Ilyen milyen? 'Ilyen' kicsit fiús? Vagy 'ilyen', hogy ő sem mutatja ki a fájdalmát? Például amiatt, hogy elvesztett egy fontos csapattagot, vagy éppen a múltja miatt. Akárhogy is... de ő is szeretne élni a kihívás lehetőségével. Vajon Emiko mennyire hagyná kiismerni magát?

- Részemről jöhet.
Eizan halványan elmosolyodott, de legszívesebben rögtön rákérdezett volna a részletekre, hogy miket is egyeztetett le a lány. De nem. Ha akarja, úgyis elmondja...

Tatsuya már rég levakarta a kezéről a maradék mochit, de még mindig folyatta a vizet. Legszívesebben az egész fejét bedugta volna a hideg víz alá, de nem akart még egy megfázást is kockáztatni. Nem, ez különben sem valószínű, hogy segítene hideg fejjel gondolkodni. Mi lenne, ha még egy kicsit itt maradna? Hát elfoglalná a mosdót... és ha valaki pont most akarna bejönni?
Felsóhajtott és az ajtó felé indult.
Most mit szenvedezzen itt magában? Nem mintha társaságban jobb lenne...

- Szeretem hát - bólintott Emiko. Hisz amúgy hogy is mert volna belevágni ennek a bandának a vezetésébe. - Hát akkor... perpillanat ennyit tudok tenni a sebeidért. Talán most jobb, ha lepihensz egy kicsit. Majd szóljak, ha vacsorázunk? Vagy tegyek félre neked valamit?

- Nem, az már megvolt... - csóválta a fejét Hiroshi.
Kazushige próbált összpontosítani, de egyszerűen kezdett kifogyni az ötletekből. Basszus, ezek tényleg így szívatták egymást?
- És mi lenne, ha... - ráncolta a homlokát ötlet után kutatva - ha mondjuk egy gombostűt...
- Ó, azok a csodás tűk - vigyorodott el furcsa tekintettel az arcán Hiroshi. - De nem, sajnos nemrég azzal is történt egy bizonyos incidens. Bár biztosan szép emlékeket ébresztene benne... Lehet, hogy most beletrafáltál. Menjünk tovább ezen a vonalon...

Natsuki hamar száműzte a fejéből a telefonbeszélgetés foszlányait. Nem is nagyon akart beszélgetni róla. Elvégre is most Eizannal akart foglalkozni, az ilyesminek nincs helye. Gyorsan odataláltak a kiszemelt kajáldához, s pár percen belül a lány már farkas éhesen vetette magát az ételre. Nem tudta, Eizan mennyire érzi eröltetettnek, hogy olyan általános dolgokról ebszélgetnek, hisz... az ő életük már annyira nem általános. De szeretné, ha az lehetne... lesz is majd... Most nem akart a múltjukról tárgyalni, sem a jövőn aggódni, sem semmi...

- Nem, jobb lesz, ha szólsz - próbálta kicsit megtornásztatni a vállát Hayate. - Legalább ezeken a közös kis programokon szeretnék jelen lenni és ezzel minimális hozzájárulni a csapat további ügyködéséhez.
Lekászálódott a székről és kissé még megigazgatta haskötését, mielőtt a ruháiért nyúlt volna.
- Köszönöm a helyrerakást - mondta, miután felhúzta a felsőjét. - Legalább ezzel nem kellett várnom reggelig.

- Na jó, maradhatsz.
Shouri csak félig fordult oda Daisuke belépésére. Tényleg? Ő egy percig sem kételkedett abban, hogy maradhat. Sőt, azt remélte, hogy egyedül maradhat itt és Daisuke fogja a cókmókját és ő költözik ki. Nos, ebben úgy látszik tévedett...
- Tényleg? Remek... - hallatszott Shouri kissé egyhangú válasza.
- Viszont a szoba még mindig az enyém! - szólalt meg újra Daisuke. - Tehát fogod magad, leszállsz a matracomról, és most azonnal átkászálódsz arra a másikra ott. Ne vágj ilyen képet! Kizárt dolog, hogy nem láttad a rajta hagyott cuccaimat, és nem tölt el túl nagy örömmel, hogy jelenleg is az egyik alsógatyámon trónolsz.
Úgy látszik, ez legalább bejött. Daisuke elégedetten figyelte, amint Shouri átment a szoba túlfelére.
- Nem akarom tudni, mi mindent műveltél azon a matracon, úgyhogy igazad van, jobb ha átjövök ide - hallatszott a cselekvés mellé a szóbeli reakció is. Daisuke igyekezett már nem is nagyon magára venni. Helyes. Kényelmesen elnyúlt a matracán és tüntetőleg hátat fordított Shourinak. Szóval, hol is tartott? Á, igen. Hogyan kéne kiraknia hívatlan vendégét?

- Hát remélem segítettem - biccentett Emiko. Nyomában a fiúval kisétált a szobából. És msot akkor hova? Nem kísérheti vissza egészen az ágyáig Hayatét, nem? Bár Shinjivel megtette... De az egész más helyzet! Shinji teljesen el volt kenődve, valamit kellett csinálnia, hogy megpróbálja helyrerázni. Ó, csak nem az emlegetett szamár?
- Te meg mit keresel itt? - húzta fel a szemöldökét Shinji, ahogy meglátta Emikot. A lány döbbenten pislogott rá.
- A saját...
- Úgy hallottam Benawi ágyában kéne lenned...
Erre meg itt vagy és... ejnye pont Hayate társaságában? Ahhoz képest, amit Benawitól hallottam.. Érdekes...
Emiko kerek szemekkel pislogott.
- Ő meg az én szobámba fészkelte be magát, azért ez elég kínos... Milyen vendégszeretet ez itt? Gondoltam, akkor én meg elfoglalom a te helyedet, csak... - költőien széttárta a kezét.
- Ó, hogy úgy... - igyekezett értelmezni a furcsa mondatot. - Hát... ledőltem egy kicsit, de nem vagyok egy nagy alvó, szóval... akkor Benawi meg már vissza tudja foglalni a helyét. Te meg...
Meglepedten akadt el, ahogy Shinji közelebb lépett és a kezéért nyúlt.
- Csak nincs szívem felébreszteni... de kárpótlásul, gondolom, szívesen megmutatod hol is van a szobád...
A fiúnak nem igazán volt ideje felfogni mi történik, szorosan összezárta az állkapcsait, hogy ne szisszenjen fel, ahogy Emiko megcsavarja a karját.
- Még a te hülye poénjaidnak is van határa. Szerintem már elmondtam ezt egyszer. Állítsd le magad!
Szigorúan nézett a fiúra, aztán elengedte. Az dühös pillantással szemrevételezve a lányt mozgatta meg a kezét, aztán gőgösen felhúzta az orrát.
- Furán fejezed ki, ha élvezel valamit... Na sebaj, szeretem én az izgalmas lányokat... Majd később folytatjuk... - intett, aztán visszasétált a nappali felé.
- Szeretnéd... - sziszegte utána Emiko. - Idióta...

Hayate maga sem tudta, mi vitte rá, hogy elmosolyodjon. Talán az, hogy Emiko olyan szépen helyrerakta Shinjit. Nos igen, ez a lány kicsit más. Azért nézett volna nagyokat, ha tényleg hagyja, hogy Shinji elfoglalja a szobáját. Lehet, hogy Nobunak tényleg igaza volt ezzel kapcsolatban?
- Ügyes - biccentett a lány felé a kis manőverre célozva. Még mindig maga előtt látta Shinji meglepett arckifejezését. Valamiért úgysem bírta a srácot, úgyhogy ezt még nézni is jól esett. Szépen kihasználta a kínálkozó alkalmat.
- De mondd csak... sok ehhez hasonló próbálkozása van?

Emiko halvány mosollyal intette le Hayatét.
- Csak unatkozik - mondta válasz gyanánt. Kicsit aztán elkomorodott. - Szeretnék neki segíteni, de nem könnyű úgy, hogy folyton elhülyéskedi ilyenekkel... Biztos így akar kibújni alóla. Pedig... elég ijesztő... Nem ilyennek kéne lennie, igaz? Mármint Ichiru elbeszélése alapján... nem ilyen volt eddig - magyarázta.

Tatsuya egy pillanatra megállt, mikor ismerős alakot vett észre távolodni a folyosón. Haruka? Ezek szerint jobban van?
Megszaporázta lépteit, de az utolsó pillanatban mégis lefékezett a szobája előtt. Nem, nem kell mindig utána mászkálnia. Pont az előbb fogadta meg, hogy nem lohol annyira utána.
A keze már a kilincsen volt, mikor mégis megérezte magán a lány tekintetét. Hirtelen nem jött rá, mit is olvashatna ki Haruka szemeiből, azt viszont látta, hogy a lány tesz felé néhány tétova lépést.
Nem, köszönöm. Most nem holmi bocsánatkérésre van szükségem... Csak ahogy te mondtad, ne nehezítsd a dolgomat.
Tatsuya lenyomta a kilincset és szobájába lépve eltűnt Haruka szemei elől.

- Nem, tényleg nem - Hayate enyhén megrázta a fejét. - Jóval kevésbé volt bunkó. Nem igazán beszéltem vele, de ezt nem nehéz kiszúrni. A sziget rajta is meghagyta bélyegét, csak rajta eléggé negatív nyomot hagyott. Nem tudom, meddig tart még nála ez az állapot, szinte biztosra veszem, hogy ő is érzi, ez nem túl jó neki. De hogy Shinjivel kezdeni valamit? Igen, jelenleg ez tényleg nehéz feladatnak tűnik.

- Sokkal kevesebbet tudok rólatok, mint szeretném - csóválta a fejét Emiko. - Nem akarok ennyire tehetetlen lenni... Dehát egy darabig még össze leszünk zárva, nem meneküle gyikőtök sem! Na, te meg pihend ki magad! - paskolta meg kicsit a fiú fejét, és örömmel figyelte a reakciót. Sokban fogadott volna, hogy még senki se engedte ezt meg magának. Hát... de ő nem senki. És fiú legyen a talpán, aki beszól neki...

Nobu még sokáig feküdt mozdulatlanul a gondolatai sűrűjében. Aztán idővel, kitudja a fáradtság, vagy a sok gyógyszer miatt-e, de lassan álomba merült. Mégis így talán nyugtalanabbnak tűnt, mint azelőtt.

- Igyekszem... - felelte Hayate, majd egy gyors köszönést követően megindult a szobája felé. Fejében még mindig csak úgy kavarogtak a gondolatok a nemrég történtektől. Hát ez... érdekes volt. Kezével akaratlanul is oda nyúlt, ahol Emiko az imént megpaskolta a fejét. Még mindig nem tudja, pontosan hova is tegye ezt a lányt, hiszen... Nem, ez nem ilyen egyszerű, nehéz megmagyarázni... Lehet, hogy végre tényleg megindult azon az ösvényen, amin szeretett volna. Bár várjunk csak... mennyi az esélye, hogy csúnyán fog rá nézni Benawi, ha ezeket megtudja? Hupsz... Ugye nem akar majd egy a múltkorihoz hasonló beszélgetést megejteni?

Haruka vegyes érzések közepette ült le az egyik fotelba. Tatsuya még sosem... még sosem nézett így rá... Nem kellett volna azt mondania, a francba is! Lassan már azért megy a verseny, hogy melyik fiú haragszik rá jobban... Sőt, a végén még közös "Utáljuk együtt Harukát" klubot alapítanak, és az eddigi riválisok tök jól kijönnek majd. ... Nem, nem valószínű, de a hasonlat találó volt. Eléggé siralmasan áll a helyzete. Már alig tudja racionálisan nézni a dolgokat. Vagy ide most nem is a racionalizmusára van szükség...?
Nem is nagyon figyelte, hogy van-e még rajta más is a szobában, elmerült kavargó gondolatai között. Biztos jól szórakoznak a többiek, amilyen komor fejeket vág itt...

Midori örült, hogy kicsit beletemetkezhetett a főzésbe. Kicsit sokáig tartott egyedül ennyi emberre főzni, de a végére betoppant Emiko is és kimentette a helyzetből. Az emberek összetereléséhez az utóbbi lány azt javasolta, hogy csípjék fülön Shinjit, hogy tegye hasznossá magát ő is. Midorinak valamiért az volt az érzése, hogy Emiko direkt ugráltatja a fiút. Talán beszólt neki valamit, és épp bosszút áll? Na erre kíváncsi lenne... Ő maga legszívesebben személyesen szólt volna Harukának a vacsoráról, hátha alkalmuk nyílik beszélni, de számára más feladat volt kiosztva, hát inkább nekiállt kicigelni a tányérokat, evőeszközöket és egyebeket. Meglepetten vette észre, hogy a nappaliban nem csak Shinjit találták meg rögtön, hanem Haruka is ott ücsörgött. Bár a két ember, mintha észre se vette volna egymást, mindkettő némán ücsörgött. Huhh... Lepakolt az asztalra, s tétova pillantásokat vetett a lány felé, miközben ürügy gyanánt a tányérokat igazgatta. Hogy is kéne hozzászólnia? Lehet, hogy elküldi a fenébe... Jobb ha, hagyja nyugodtan?

Haruka felemelte fejét a tányérpakolás zajára. Máris kajaidő van? Huhh, akkor ücsöröghetett itt egy ideje... És jutott valamivel előre? Hát...
Ó, itt van Midori. Őt is eléggé elküldte a francba korábban, még ha kevésbé kemény hanghordozással, de akkor is. Őt is ki kéne engesztelnie valahogy, megérdemelne egy normális beszélgetést...
De most úgyis elfoglalt a pakolászással. Na persze. Elfoglalt, mi? Csak megint halogatni akar...

Valóban, jól megtömött pocival még élvezetes volt a vásárlás. Natsuki mindenképp élvezte volna, de így főleg. A ruhavásárlásnál többször rá kellett szólnia magára, hogy ne válogasson ezer évig, mert még a mai nap folyamán kéne hazaérni. Az egyéb holmik beszerzését viszont már gyorsan elintézte. Nem jelentett neki különösebb gondot feltűnésmentesen elküldeni Eizant, hogy szerezzen be valami rágcsálnivalót a többieknek ajándékba, hogy gyorsabban haladjanak, mert nagyon elment az idő. Azért az orra előtt nem akarta megvenni a Midori listáján szereplő bizonyos tételeket... Hmm.. pedig miylen jó kis pletyka lenne visszaútra... Nem csak mi aktívkodunk, Eizan drágám...

Midori még habozott egy darabig, aztán mégis megszólalt. Nem ő lenne, ha nem próbálkozna...
- Haruka, tudnál segíteni nekem? Még elég sok dolgot kéne becipelni, gyorsabban végeznék...

Oké, akkor ennyi volt a halogatás. Ha már Midori nyíltan megszólította, akkor nem fog nemet mondani. Főleg mert így van remény, hogy legalább a lányt nem sikerült vérig sértenie. Talán ő még nem haragszik annyira rá...
- Hmm? Ó, rendben, akkor segítek... - állt fel a helyéről és igyekezett nem kényszeredettnek tűnni.

A két lány csak csendben sétált egymás mellett a folyosón. Oké, most tuti falba verné a fejét, ha nem használná ki az alkalmat...
- Jobban vagy már egy kicsit? - kérdezte halkan.

Eizan nagy nehezen a tudata hátsó részébe űzte borongós gondolatait és így sikerült az estét tényleg csak kettejüknek szentelnie. Mondjuk azt el kellett ismernie, nem hitte volna, hogy valaha is így fog élvezni egy plázában töltött délutánt. De hát nem is a helyszín, hanem a társaság a lényeg, annál jobbat pedig nem is kívánhatott magának. Sőt, az még némi büszkeséggel is eltöltötte, hogy nem tévedt el, mikor Natsuki nasiért küldte. Remek, még a tájékozódóképessége is javult! Rendben, akkor ő végzett is. Milyen gyorsan elszállt ez a pár óra, talán túl gyorsan is. Mikor lesz legközelebb ilyen önfeledett délutánjuk?

- Ha attól eltekintünk, hogy folyamatosan kavarom a szart, egész jól - sóhajtott Haruka. - Mármint a délutáni részre vonatkoztatva igen, viszonylag jobban...
Elhallgatott, hogy összeszedhesse gondolatait, majd újra belevágott.
- Igen, sikerült elérnem anyut délután, de... nem tudom, hogy jártam jobban. Talán jobb lett volna, ha nem sikerül kapcsolatba lépni vele, mert így a szívem egyre csak húz felé, hogy ne maradjon egyedül pont most. Két ekkora csapás még neki is bőven sok... - megint csak kereste a szavakat, hogy jól fejezhesse ki magát. - Tudod, miután mi elmentünk 'osztálykirándulni', a kormány becses tagjai felkeresték a családjainkat és közölték velük az 'örömhírt'. De apa szokás szerint szót adott a nemtetszésének és hát... ennek folyományaként most kórházban fekszik, de... de nincs magánál... - az ajkába harapott, hátha az megszünteti hangja remegését.

Midori megtorpant. Kórházban van? Óvatosan átölelte Harukát.
- Már azzal is biztos sokat segítettél neki, hogy tudja, hogy te élsz! Biztos vagyok benne, hogy így könnyebb.
Ezen kívül sok megnyugtatót nem tudott mondani neki. Már ha ez az volt. Most mondja, hogy úgyse maradhatsz vele? Hát ez marha megnyugtató, tényleg... Vagy azt, hogy nyugi, rendbejön? És ezt mégis honnan veszi? És, hogy értette azt az elején...
- Te nem csináltál semmi rosszat - szólalt meg aztán újra. - Most miért mondod akkor azt?

A visszafelé utat Natsuki szinte végig Eizan vállának dőlve töltötte. Lehunyta a szemét, s élvezte a melegségét. Kicsit el is fáradt a sok mászkálásban, csak msot tudatosult benne. De jó volt. Nagyon jó. Valahogy úgy érezte, igazán nem vágyik semmi másra, semmi különlegesre, csak, hogy ő mellette legyen és egy átlagos életük lehessen. Nem akart gazdagságot, partikat, neves ismerősöket, semmit... Igazán semmit. Talán még tanulni is elkezdene... Lassan ideje... Aztán keresne valami átlagos munkát. Nem is lenne olyan rossz. A sulihoz sok kedve nincs továbbra sem, de egy-két melóban el tudná képzelni magát. Más pénztácáján élni izgalmas volt, de... valahogy már nincs gyomra hozzá. Most se tenné, ha nem lenne rákényszerítve.

Haruka csak a fejét csóválta.
- Olykor már ott tartok, hogy inkább se Shouri, se Tatsuya, mert akkor egyiküknek sem fog fájni, ha a másikkal lát és nem tesznek semmi meggondolatlant... Így meg elkönyvelhetnék, hogy csak én vagyok a szemét, aki játszik az érzelmeikkel. Az a baj... az a bajom, hogy tudom, kit szeretek, hogy kit szeretnék az oldalamon tudni. De nem akarok az egyiküknek fájdalmat okozni, ezért mindkettőjüket kínzom és... és ez nem jó így... Nem csinálhatom ezt velük.

Eizan féltve ölelte magához Natsukit, míg tekintetével a kinti sötétséget fürkészte. Eddig még nem ismerték fel őket, pedig nem egyszer utaztak tömegközlekedéssel vagy kóvályogtak a városba. Talán ha az emberek azt hiszik valakiről, hogy halott, tényleg annak látják. Egyszerűen elsiklik fölötte a tekintetük. Vagy pedig annyi a megoldás, hogy egyszerűen senki ismerős nem járt a környéken. Még jó... Ajánlja, hogy ez így is maradjon...!
Halkan felsóhajtott.
Még egy este. Egy közös este, utána minden eldől. Te jó ég, bele fog őrülni... Kezdte úgy érezni, hogy most már nem tud nem a holnapra gondolni.

- Ha tudod, akkor... Akkor nincs értelme rágódnod, Haruka! - szólalt meg Midori. - Itt te is számítasz, te is megérdemled, hogy boldog legyél. Nem csak ők. Igen, egyiküknek rosszabb lesz, de így mindhármótoknak rossz. Szerintem... Annak a harmadiknak is jobb, ha nem reménykedik hiába... Tudom, hogy ez nem könnyű. Nem is lesz az. Bármennyit vársz, nem lesz könnyebb beszélned velük. De... de később tényleg jobb lesz... Ha mindenki beletörődik.
Nagyon vigyáznia kellett, nehogy kicsússzon a száján egy név. Valahogy magától értetődőnek érezte, hogy hogy döntött Haruka, mégse illett volna most még nevekkel mondania. Szerencsére azonban még nem csúszott ki a száján, még... Ezek miatt nem is merte további firtatni a kérdést, hogy csak vigyázzon arra, hogy egyesek ne adjanak hangot a túlzott elégedettségüknek. Vajon képes lenne rá, ha Haruka megkérné, hogy fogja vissza magát? Túl nagy élmény földbe tiporni a másikat, semmint, hogy eltekinthessen ettől, igaz? Haruka, tényleg nem irigyellek... Meg őt se... De idővel csak rendbe jön, nem? Eddig is volt valahogy... Eddig is szeretett téged mind a kettő, csak talán még Tatsuya nem fogta fel... De Shouri már sejtette egy ideje... Az a srác... árgús szemekkel vigyázza a nőjét, igaz? De szerencsére jó értelemben is... És még mindig tartotta magát ahhoz, hogy most Harukának tényleg erre van a legnagyobb szüksége.

- Ébresztő! - morrant a tolarencia legkisebb jele nélkül az alvóra Shinji. - Kaja van, szedd a beleid...
Benawi úgy érezte magát, mintha egy órát se aludt volna. A fenébe, nem hiányzott msot ez az éresztő, igyekezett is úgy tenni egy darabig, mint aki még alszik, de persze Shinji nem hagyta. Kénytelen volt hát kimászni a szobából, s alig hogy képes volt értelmezni a fiú szavait, az azt is a tudtára adta, hogy vissza se jöhet, mivel Emiko már kiköltözött az övéből. Ennél jobb hírt nem is kaphatott volna. Shinji cseszegetését amúgy is nehezen bírta, Yuuka miatt is aggódott, és kicsit megnyugodott, hogy Emiko is, ezek szerint, összeszedte magát. A nappali felé vette hát az irányt, hogy ott várja be a társaságot.

- Tudom... - bólintott egy sóhajtással egybekötve Haruka. - Csak remélem, hogy tényleg így lesz, hogy minden újra 'normális' lesz, már amennyire lehet az adott körülmények között. Azt hiszem... igen, még ma este beszélnem kell velük. Felesleges tovább odáznom, ha egyszer már döntöttem. Vagyis igazából... mindig is készen állt a döntésem, csak nem volt bátorságom és szívem kimondani. Azt hittem, ezzel segítek, de már látom, hogy pont ellentétesen sültek el a dolgok.
Igen, eleinte tényleg azt hitte, hogy a hamis remény is tehet jót, de az csak további feszültségeket szült. És tessék, hova jutott miatta Tatsuya!?

- Emiatt tényleg ne rágd magad - mondta Midori, miközben egy rakat evőpálcikát nyomott a lány kezébe. - Te csak jót akartál, ezt ők is tudják. Ez egyszerűen egy rossz helyzet, egyikőtök sem tehet róla. Shourinak sem fair Tatsuyát hibáztatnia, mert azt azért neki is el kell fogadnia, hogy jogában áll neki is... éreznie valamit, még akkor is ha te... foglalt vagy, vagy hogy is mondjam... Ettől még nem lehet iylesmit megtiltani. És neked sem magadat, mert... hát istenem, te se tehetsz róla, hogy ilyen jó nő vagy - mosolygott rá. - Én sem okolom magam, hogy Kenta belém szeretett, mit van mit tenni, ha ilyen übercsinos, okos és szép vagyok - sóhajtott nagy műgonddal.

Ha már Shinji a másik folyosó felé vette az irányt, Emiko magára vállalta a feladatot, hogy szóljon Yuukának. Valószínű jobban is járt vele a lány, hisz Emiko csendes ébresztése jóval kellemesebb volt, mint amit a fiútól kapott volna...

Ez már Harukából is előcsalt egy halk nevetést.
- Most hogy így mondod, valóban. Néha még nekem is kedvem támadna letámadni téged. Na jó, azért ilyen messzire ne menjünk... De ez tényleg jól esett, és legalább látom, hogy te is ugyanúgy gondolkodsz, mint én. Ez kicsit megnyugtató... Tényleg, amúgy mi jót alkottál? - lesett a vacsora irányába, hogy legalább ezzel elterelhesse a figyelmét.

Yuuka nem hitte volna, hogy a délután történtek után még vissza tudna aludni, ezért igencsak meglepte, mikor végül Emiko keltegetésére ébredt. Ezek szerint mégis sikerült elaludnia. Viszont úgy tűnik, Emiko jól van, sőt, jobban nézett ki, mint mikor magára hagyta őt itt a szobában. Talán valamennyire sikerült rendeznie magában a dolgokat? Remélte, hogy így van. Sőt, idővel talán belátja, hogy Hayate nem rossz ember.

Shinji fejcsóválva sétált be Nobu szobájába. Még mindig itt egyedül, sötétbe burkolózva? Nem lesz ez így jó... Micsoda idióta! Meglepetésére a fiú tényleg aludt, sőt még arra se ébredt fel, hogy bejött a szobába. Ehh, rendesen kiészítetted magad, gratulálok... Miért nem beszélsz Namival, idióta? Hát nekem kell valamit tennem? Sok pénzt tennék fle rá, hogy a lány is ugyanígy szenvedezik a saját kis szobájában.
- Ébresztő, hé! - guggolt le a fiú mellé. - Berozsdásodsz a sötétben...
Semmi reakció... Ejj már... Most itt könyörögjön? Hogy tudott ilyen mélyen elaludni? Vagy csak színleli? Enyhén megrázta a fiú vállát. Majd egy kicsit erősebben is, mikor még mindig nem érkezett reakció.
Semmi.
Basszus Nobu, ne ijesztgess! Most már tényleg megemelte a hangját, úgy szólongtta a fiút, de közben nem tudta megállni, hogy ne ellenőrizze a pulzusát. Ha itt most elpatkolsz nekem, azt nem köszönöd meg... Ha a gyilkosod akartam volna lenni, helyben főbe lőlek, nem pedig... De él... Szerencsére... De ez így... ez így... Akkoris mi a franc?!
- Na, ne szórakozz már! - csattant fel. - Ez nem vicces, fejezd be a szivatást vagy, vagy én...
Dühösen pattant fel. A szarba már... Nem tud felébreszteni egy embert? Komolyan ez egy olyan feladat, ami meghaladja a képességeit? Akárhogy is próbált józan maradni, érezte, hogy eluralkodik rajta a kétségbeesés, és semmi, de semmi más az égvilágon nem jutott eszébe, mint felkeresni Namit. Az ő pasija, ő felelőssége...

- Hmm, szóval bejövök neked? - lépett közelebb Midori szempillarebegtetve. - Ó, Haruka, ha tudnád mióta vártam már erre a vallomásra... - jegyezte meg majdhogynem könnybe lábadó szemekkel, aztán legyintett egyet. - Á, semmi különös, csak valami gyorsan összedobható, egyszerű... Remélem ehető lett, mert... nem tudom, valahogy nekem se volt toppon a kedvem. Pedig nem volt okom rá, csak... Hát nem nagyon figyeltem a kajára...
Azt azért csak nem mondhatja, hogy miattad nem volt jó kedvem. Meg hát Nami miatt. A tehetetlensége miatt. Meg mert Kenta is felbosszantotta. Szóval úgy minden, tényleg...

- Hát eddig ehetőeket alkottál, szóval bízom benned - szimatolt a levegőbe Haruka. - Én legfeljebb pár elektromos kütyüt tudok összebütykölni, de abból aztán nem lakok jól. Hacsak nem kamatoztatom valahogy a hobbi-barkács képességemet... Vajon mekkora igény lenne rá külföldön...? Sőt, dob valamit a ha szabad így fogalmaznom értékünkön az, hogy túléltük a Programot és elvileg sikerül elhagynunk az országot? Ki tudja, milyenek a kinti igények és körülmények...

- Hát... Talán nem pofátlanság kihasználni, ha meg akarunk élni valahogy... - elmélkedett hangosan Midori. - De én még nagyon nem tudom mit csináljak. Valahogy... inkább a háziasszony szerepét tudom elképzelni, nagyonélvezném, főzni, mosni takarítani és Kenta amúgy is elég... elég biztos hátteret jelent, legalábbis magunkhoz képest. Egy informatikus... könnyen fog munkát találni. Legalábbis én ebben reménykedem. Persze én is ki akarom venni a részem, de talán... talán otthon lennék a leghasznosabb. Vagy ez csak önáltatás?

Haruka sokatmondón mosolygott a lányra. Nocsak... hát már Midori is itt tart. Tényleg, valamit el is felejtett...
- Nem vagytok semmi ti ketten - rázta mosolyogva a fejét. - Gondolatban már ott tartasz, hogy Kenta mellett éled tovább az életed és főzöl rá, mosol, meg hasonlók, nemrég meg maga Kenta is hasonlót emlegetett. Legalábbis a "mi lesz majd, ha elveszem" nekem nagyon is célzásnak tűnt. De azt hiszem, rá tényleg rá mernélek bízni.

- Te is alszol? - lépett be Shinji Nami szobájába. A lány halk hümmögéssel fordult meg a matracán, jelezve, hogy nem, de még csak a takarója alól kimászni sem volt kedve.
- Kész a vacsora, de... nem csak azért jöttem, hogy erről szóljak - lépett közelebb a fiú, nem hagyva, hogy a lány ilyen egyszerűen lerázza.
- Azt valahogy sejtettem... - dörmögte. Csak nem most jön az a rész, hogy jajj mit cisnálsz Nobuval, te gonosz nőszemély? Az az is szótag ráutalt, mi? Ki másra... Hát ha csak gubbaszt a szobájában, istenem... Mit tehetnék ellene? Ő dolga... Nem kötelességem vigasztalni...
- Nami... - folytatta Shinji, és a lány még mindig nem érezte meg az értetlen idegességet a hangjában. - Nem tudom... nem tudom felébreszteni... - nyögte ki, mintha valami rossztettét vallaná be. A lány erre már felkapta a fejét.
- Nem értem... - nyögte ki rekedtesen -, mi az, hogy nem tudod... Meg... megha... - megremegett a hangja, képtelen volt kimondani. Nem, nem lehet, ugye nem lehet?! Nem volt annyira rosszul! Istenem, Nobu...
- Nem, nem halt meg, van pulzusa és lélegzik, csak egyszerűen... Én nem tudom, nem értem, kérlek, Nami...
Maga is meglepődött, hogy így beszél a lánnyal. Hát eddig tartott a nagy harag? Tényleg ennyire kedveli még mindig Nobut, hogy miatta... félre tud rakni mindent?
Figyelte, ahogy a lány remegve kászálódik fel, a fiú nem is igazán fogta fel mit csinál, szinte kívülről látta magát, ahogy segítségül felé nyújtja a kezét, hogy támogassa a bizonytalan léptű lányt. Nami csak hagyta, hogy oda vezesse Nobu szobájához. Nem akart Nobu oldalán feltűnni, mintha minden rendben lenne, de... De... ha valami baja van... Egyszerűen látnia kellett, tudnia kellett...! Képtelen volt nem a legrosszabbtól tartani, akármit is mondott Shinji. Vagy ez csak egy csapda? Egy nagyon-nagyon rossz vicce a két fiúnak, hogy Nobu visszaszerezhesse őt? Lehetséges, hogy ennyire mocskos húzásokat...?!

Midori ijedten kapott paprikavörösséváló arcához.
- El... vesz...? Ezt... ezt ő mondta? Te jó ég... te jó ég... Komolyan, komolyan ezt mondta? Ezt gondolja...?
Kenta, te... te tényleg így gondolsz rám? Ez annyira más, mint mikor Tesshinnek szegeztem azt a kérdést. Válaszul csak le lett hülyézve, Kenta viszont... Ő nem csupán szerelmes, hanem...? Ezt képtelen felfogni...

- Hogy mennyire gondolta komolyan, azt nem tudom, de hogy ezt mondta, az biztos - bólogatott Haruka és még jobban mosolygott Midori vörössége láttán. Ejj, ezért lehet, hogy Kenta kicsinálja még, de hát hupsz, kicsúszott a száján... - Már szinte látom is magam előtt... Ugye lehetek minimum az egyik koszorúslány?

- Jajj, hagyjál már - nyögte ki zavarodottan a lány, és gyorsan felkapta az edényt, hogy kivigye. - Még azt sem tudom mit is keresek úgy igazán mellette... Azontúl, hogy így nem Tesshinre gondolok...
Gyorsan megrázta a fejét és elindult kifelé.
- Ez... ez így nem túl igazságos, ugye? Nem is tudom szerelmes vagyok-e... Csak... hízelgő...

- Az előző zavarodat nézve azt mondanám, igen, hogy már a te fantáziás is messzire szárnyalt - fejtegette Haruka. - De... ezt kicsit nehéz lenne így megmondani... Igazából ezt rajtad kívül nem igazán tudná más megmondani... Ha egy pillanatra el is bizonytalanodtam, már tudom, hogy igen, tényleg szeretem. Csak kicsit meg kéne próbálni megnevelni, mert így nem lesz túl jó. Te jó ég, hogy ezt hogy fogom végrehajtani...

Midori kicsit pislogott a gyors témáváltásra.
- Mármint... - próbálta felvenni a beszélgetés fonalát. - Megnevelni Shourit? - kérdezte. - Hát... szerinted lehetséges egyáltalán?