9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Nem tudom... - Haruka gondolataiba merülve forgatta ujjai között az egyik pár pálcikát. - De valamit kell kezdeni vele, így is már épp eleget adott Tatsunak. Tudtad, hogy nemrég úgy összekaptak, hogy Tatsu Koheitől kapott sebe felszakadt...? Tudtam, hogy féltékeny alkat, de hogy ennyire! Pedig... tudom, hogy alapjában véve ő nem ilyen rosszindulatú. Miért mutatja magát annak?

- Tessék?! - kapta fel a fejét Midori, s majdnem leejtette a tálat is. - Megverte Tatsuyát? Mekkora roha... - gyorsan megköszörülte a torkát. - Izé, ez durva... Haruka, nem tudom mit gondoljak róla... Én egyáltalán nem ismerem Shourit. Csak azt látom belőle, amit láttatni akar.

Haruka szomorúan lehajtotta a fejét és abbahagyta a játszadozást a pálcikákkal.
- Nem tudom, miért csinálja ezt... - sóhajtott. - Miért jó ez neki ez a látszatkeltés? Amikor amúgy egészen máshogy viselkedik. Na jó, mármint az esetek többségében, mert azért tényleg vannak érdekességei. De az előbb is hozott mochit. Nem tudom, hirtelen honnan szerválta - már azon kívül, hogy innen a konyhából. Tudja, hogy legszívesebben valami édeset eszek, ha rossz a kedvem, és egyből kerített nekem. Ez a két Shouri annyira... más. Mitől ez a kettősség?

Nami félve lépett be nyomában Shinjivel. Vajon... mit fog látni? Ugye ez csak egy szivatás, tényleg csak egy szivatás... Oké Nobu, ne tettesd azt, hogy alszol, ez nem vicces... Fogalmad sincs, mit érzek most, hogy ezzel vicceltek emg engem! Fogalmad sem lehet róla, mit érzek, ha azt hiszem nem vagy jól... Ez nem fair, ez így egyáltalán nem fair... Leült a fiú matraca mellé és bizonytalanul nézett vissza Shinjire.
- De... Hogy érted, hogy enm tudod felébreszteni?
Shinji csak megrántotta a vállát. Nem igazán tudta mit felelhetne. Nami vett egy reszketeg levegőt.
- Nobu... ébredj... - várta a hatást, de a fiú meg se rezdült. - Gyere, kész a vacsora... - próbálkozott újra. Legszívesebben már a nyakába borult volna, az csak feltűnne neki... De basszus... Lehet olyan mélyen aludni, hogy nem hallod, ha beszélnek hozzád. Ennyire fáradt? Óvatosan a karjára tette a kezét.
- Nobu... én... én vagyok az Nami... kérlek... kérlek kelj fel...
Idegesen kapta vissza a fejét Shinji felé.
- Ezt nem értem, ez nem lehet... - nyögte ki. A fiú zavartan rázta meg a fejét.
- Nem tudom... Szerinted... mit csináljunk? Hívjuk az orvost? Mi a franc... történhetett?
Nami visszanézett Nobu felé. Mi történt... ez... ez őt is érdekelné... Nem volt rosszul, mikor nem is olyan rég beszéltek, vagyis... A fenébe, egyáltalán nem figyelt a fiúra, annyira próbált, próbálta saját magát védeni... És most is félt. Tudni akrja, hogy rendben van, de mégis mit fog mondani, ha a fiú felébred, mit keres itt? A francba ők végtére is... végtére is szakítottak, semmi köze hozzá. Csak... nem akarja, hogy a fiú tudja, hogy aggódik érte, hogy idejött, csak... csak tudhassa, hogy minden rendben lesz, és lelép mielőtt Nobu megtudná, hogy itt járt... De ez nem igazán lehetséges.
- Nobu, megijesztesz! - csattant fel. - Kérlek ne csináld ezt, ez nem jó játék!
A lány hangja viszont Shinjit ijesztette meg még jobban. Óvatosan odalépett mögé.
- Jól van Nami, semmi baj, hívjuk az orvost - finoman megfogta a karját, s hátrébb húzta, - gyere, menjünk ki! - legalábbis, ha a lány hagyta volna magát.
- Nem! - fakadt ki, s közelebb hajolt Nobuhoz. - Ez agyrém, hisz hallom, hogy lélegzik... Csak… - kétségbeesve nézett hátra Shinjire. – Ugye nem haldoklik?
- Nem tudom, de hiba volt iderángatnalak, nem tesz jót neked, gyere…
A lány hevesen megrázta a fejét, s megszorította Nobu kezét.
- Ne csináld ezt velem…!
És ekkor végre megmozdult. Naminak hadakoznia a kellett a könnyeivel, hogy ne csorduljanak ki.
- Nobu…
A fiú csak alig résnyire nyitotta ki a szemét. Nagyon kábának tűnt.
- Mi a franc van veled?! – kiabált rá a lány dühösen. – A rohadt életbe, mi.. mit… ?!
Sietve engedte el a fiú kezét. Nem, igazából ő meg se fogta, nehogy már azt higgye…
- Nami… - szólalt meg a fiú alig hallahatóan. – Most tényleg itt vagy, vagy csak… álmodom?
A lány ijedten kerekítette el a szemét. Jajj, ne beszélj már hozzám ilyen esetlen hangon, mert én… jajj istenem, nem tudom megállni, hogy ne boruljak a nyakadba… Azt hittem… azt hittem…
Shinji is letérdelt a fiú mellé, s a homlokára tette a kezét.
- Hívni kéne az orvost, ez már tényleg nagyon durva… Lehet, hogy elfertőződött az a seb, vagy ki tudja… Mi nem értünk hozzá, de…
- Nem… - tiltakozott halkan a fiú. – Jól vagyok.
A lány felháborodott kaccanást hallatott.
- Azt látom…
- Figyelj… - kezdte Shinji, aztán elakadt, ahogy rátenyerelt valamire – öö… fáj valamid…? – fejezte be a mondatot valamivel, ami elsőre eszébe jut. Közben lopva pillantott le. Gyógyszeresdoboz? Ez… Túl könnyű… Örült neki, hogy Nami túlzottan el volt foglalva a fiúval. Volt egy olyan érzése, hogy Nobu nem akarná az orrára kötni a dolgot… Főleg, hogyha ilyet… A francba! Idióta! Látta, hogy Nobu lassan megrázza a fejét.
- Jól vagyok – ismételte.
- Nami, mindjárt jövök, maradj mellette, ne hagyd egyedül jó?
- Rendben – bólintott kötelességtudóan a lány. Nem mert újra Nobu szemébe nézni, inkább csak a távolodó Shinjit figyelte. Oké, itt maradok, de ne kérdezz semmit, csak… csak ne mondj semmit…

- Ha te sem tudod a választ, én honnan tudhatnám? - kérdezte Midori. - Vagy talán... az ő múltja se olyan egyszerű és átlagos... Ki tudja, nem egy fecsegős ember... - ahogy beértek a nappaliba elhallgatott. Hát... kis szünet a beszélgetésben. Benawi fogadta csak őket a nappaliban, egyébként sehol senki. Jellemző, Shinjire még ennyit se lehet rábízni...

- A többiek még a szobájukban? - nézett körbe a szinte üres helyiségben Haruka. Lehet, hogy még most kéne beszélnie velük, nem is vacsora után? Tényleg... - Natsukiék visszaértek már, nem tudjátok? Csakhogy ne maradjanak le a kajáról. Addig is... megyek, szólok néhány embernek.
Még váltott egy gyors pillantást Midorival. Igen, most már muszáj lesz... Majd ő szól a fiúknak.

- Nem láttam őket - rázta meg a fejét. - Jól van, köszi. Shinjit meg majd jól seggberúgom!
Kitartást Haruka...! Ő maga pedig a konyha felé vette az irányt. Addigis hoz üdítőt...

- Nem tudod, Benawi felébredt már? - kérdezte Yuuka, miután végre kikászálódott a takaró alól. Na igen, még mindig érezte a sebét, hogy ne érezte volna, de szerencsére talán nem olyan intenzíven, mint korábban. Talán...

- Hát... - kezdte visszagondolva Emiko. - Azt nem, de Shinji azt mondta, hogy az ő szobájában van. Kíváncsi vagyok ez, hogy sikerült... De legalább felbosszantotta őt - vigyorodott el büszkén. - Láttad volna Shinji arcát, nagyon ki van akadva... Mindenesetre mostanra tuti felébresztette őt, és kitessékelte a szobájából. Szóval ne ijedj meg, ha téged is inzultusok érnek Shinji részéről, csak bosszút áll, amiért nem lehetett egyedül sötét szobája magányában... Szörnyű... Emberi társaság, fujj! - ironizált.

- Képes volt rávenni Shinjit, hogy engedje át a szobáját? - lepődött meg Yuuka. - Azta... képzelem, milyen kedve lehet a hmm... "sértettnek". Akkor talán szólok neki is, hogy jöhet enni, biztos ő is éhes. Tényleg... izé... melyik Shinji szobája? Lehet, hogy mégsem jó ötlet most keresgélni...

Nami sokáig képtelen volt megszólalni, sőt mozdulni is. Csak nagyon lassan és sokára fordította vissza fejét a fiú felé, aztán hosszan figyelte szótlanul. Az visszacsukta a szemét, s lassan felületesen lélegzett.
- Mért mondod, hogy nem fáj, szörnyen nézel ki! - szólalt meg hirtelen. Nobu lassan eresztette ki a levegőt.
- Mit keresel itt?
A lány elkerekítette a szemét.
- Ez nem válasz! Rosszul vagy! Igenis nagyon rosszul nézel ki, és az életeddel játszol, basszus! Mért nem fogod ezt fel?!
- És ez téged mit érdekel? - nyitotta ki újra a szemét. Naminak elakadt a lélegzete. Először csak lassan aztán egyre sebesebben rázta a fejét. Mondani azonban képtelen volt akármit is. Még te vonsz kérdőre engem?! Megint el akarsz küldeni?! A francba, a francba, tényleg nem kellett volna idejönnöm...
- Igyekszem távoltartani magam tőled, mert ezt szeretnéd, mért nehezíted a dolgom? - préselte ki magából a szavakat a fiú. - Nem mintha érdemelném, hogy egyszerű legyen az életem csak... csak nem értem, mért jobb neked, ha láthatod, ahogy szenvedek... - Nami hevesen megrázta a fejét. Dehát pont nem akarja, hogy szenvedjen, hát nem ezt mondta?! A fiú azonban nem hagyta, hogy megszólalhassaon. - Mert rohadtul tudod, hogy így van... Miért teszed akkor ezt velem?! Ennyit sem érdemlek meg? Hogy békén hagyj?!
A lány megremegett. Azt akarja... azt akarja, hogy elmenjek?
- Nobu... - nyögte ki sírós hangon, s a fiú keze felé nyúlt, az azonban elhúzta.
- Döntsd már el mit akarsz! - mondta dühösen, s ismételten becsukta a szemét.

- A folyosó végefelé van - mondta Emiko, s Yuuka oldalán elindult visszafelé a nappaliba. Meglepetten pislogott a szembejövő Shinjire.
- Mi van? Máris szóltál mindenkinek?
- Nem éppen - vetette az oda. - Épp Nobut próbálom helyrepofozni...
Emiko azonnal elkomorodott.
- Baj van? - kérdezte, bár ez egészen nyilvánvaló volt. - Tudok valamit, segíteni?
- Még nem tudom - rázta meg a fejét Shinji. - Lehet, hogy majd hívni kéne az orvost. Lehetséges ilyenkor?
Emiko az órájára pillantott, s kicsit elhúzta a száját. Este nyolc után?
- Hát... Ha nagyon súlyos a helyzet.
Shinji felsóhajtott.
- ... lehet, hogy megoldjuk így is - biccentett, s eltűnt a konyhában.
- Akkor... - pillantott Yuukára - rám maradt, hogy szóljak a többieknek...

Mivel Harukának igazából fogalma sem volt róla, jelenleg hol tanyázik Shouri, ezért először ahhoz az ajtóhoz lépett, ahol Tatsuyát látta eltűnni. Jól van... nagy levegőt...
Belépve azonban nem számított arra, hogy Kentát is itt találja. Ó... Hát még ez sem úgy alakul, ahogy tervezte...
- Sziasztok... - kezdte, de közben igazából egyik fiúra sem tudott nézni, lesütötte szemeit. - Csak jöttem szólni, hogy kész a vacsora...
Nem, egyszerűen nem mert még Tatsuyára nézni. Félt, hogy ugyanazt látja majd az arcán, mint legutóbb, ugyanazt a sértett, fájdalmas pillantást. Remélte, hogy Tatsuya nem menekül el Kentával és alkalma nyílik majd, ha csak egy kicsit is, de beszélni a fiúval.

- Ó, köszi... - kelt fel sietve Kenta. - Ezek szerint Midori végzett is... - vetett egy pillantást Tatsuyára. - Na, amíg nem jön össze a csapat kihasználom az alkalmat, hogy kiengesztelhessem... Drukkolj! - mosolygott rá, s elsietett. ... és én is szurkolok neked...

Natsuki álmosan emelte fel a fejét.
- A következő megálló, nem igaz? - kérdezte halkan. - Azt hiszem, ha visszaérünk én csak lezuttyanok az ágyba, és meg se mozdulok reggelig...

Tatsuya Kenta példáját követve már kelt is fel, hogy ő is a nappaliba tarthasson, de Haruka még mindig lesütött szemmel az ajtónak támaszkodott, ezzel elzárva a menekülési útvonalat. Jaj, zsenikém, ne most, kérlek... Ráérsz utána is haragudni rám.
- Nem akartam eddig odázni a dolgokat... - emelte fel végül a lány a fejét, és Tatsuya ebben a pillanatban már tudta, mit is akar mondani. Na igen, sejtette ő már egy ideje.
- Azért egy próbát megért - viszonozta a lány pillantását.
- Kérlek, ne így állj hozzá! Hiszen... hiszen...
- Miért, szerinted mégis hogy álljak hozzá? - Tatsuya mindössze egy fokkal emelte fel a hangját, de már ez is annyira szokatlan volt tőle, hogy Haruka szemei döbbenten elkerekedtek. Még sosem beszélt vele így... Nemrég olyan hidegek voltak a szavai, most pedig dühösek... És ez mind csakis miatta!
- Azt hittem... - próbálta keresni a szavakat. - Azt hittem, ezzel... vagyis ha időt kérek, akkor... segítek valamiképpen.
- De nem segítettél... - vonta le hűvösen a következtetést Tatsu.
- Nem, tényleg nem - sóhajtott Haruka. - Nem voltam körültekintő.
- Ez nem körültekintőség kérdése, Haruka.
- Igen, tudom. És pont emiatt a gondolkodásmódom miatt van minden. Nem hittem volna, hogy Shouri ilyen messzire megy.
- Hát azt én sem...
- És sajnálom, amiket az előbb a fejedhez vágtam. Tudom, hogy ez nem mentség, de kicsit kivagyok idegileg, mert legszívesebben rohannék most haza, de tudom, hogy nem tehetem, többé már nem. És anyának egyedül kell viselnie ezt a terhet. Nem akartam mindezt rádvetíteni, hisz te csak segíteni akartál. Annyira... annyira hülye vagyok, és ez ellen nem tudok semmit sem tenni! Én csak... én csak tényleg...
Hirtelen kifogyott a szavakból. Minden, amit mondani akart, most olyan messzinek, olyan hülyeségnek tűnt. Mit mondhatna még, hogy meggyőzze, tényleg sajnálja? Mondj valamit, Tatsuya... Kérlek, bármit, hogy igen, hülye vagy, jól elcseszted, valamit!
- Hát igen, jól elcseszted...
Haruka szinte megfagyott a szavakat hallva.

- Hmm? - kapta el a fejét az ablaktól Eizan. - Ja, igen, a következő. Bocsi, csak kicsit elbambultam. Tessék ha nem szólsz, még itt is maradunk - mosolygott zavartan. - Akkor elkezdem összeszedni a csomagokat.

- Hol jártak a gondolataid, drága? - kérdezte halkan. Átható tekintettel szemlélte a cuccaival babráló fiút. Persze, megint több mint a fele csomagot átvette, holott a lány vett egy rahedli ruhát...

- Akkor én meg megkeresem Benawit - felelte Yuuka, de kicsivel később megkönnyebbülten látta, hogy az említett illető már a nappaliban vár. Mosolyogva indult a fiú felé. Egész jó színben volt. Remélte, hogy neki is használt valamennyit az alvás. Huhh, és így legalább nem kell felkeresnie Shinji szobáját...
- Szia - ült le a fiú mellé. - Hogy vagy? Tudtál pihenni valamennyit.

- Hát te mit csinálsz? - nézett meglepetten Midori Shinjire, aki épp egy pohár vízzel ügyködött. Limonádé? Az biztos cukor? Inkább sónak néz ki... Blöá... Ez az ember tényleg beteg....
- Semmit - vágta rá a fiú. - Lepasszotam Emikonak a "dolgom", elfoglalt vagyok. De ne félj, nem hagyom ki a fősztöd... De nem fogom azt hazudni, hogy jó ízű, ne is álmodj!
Midori sértődötten nyújtotta ki rá a nyelvét, és gyorsan eltűnt két üveg különböző ízesítésű jegesteával.

- Csak úgy... szimplán elbambultam... - felelte a csomagok felmarkolása közepette Eizan. Persze, majd pont most vallja be, hogy még mindig iszonyatosan aggódik... - Azt hiszem, közben itt is vagyunk. Várj csak, azt még hozom én - küldött egy mosolyt a lány felé, miközben gyorsan elhappolt előle egy szatyrot.

Benawi elmosolyodott meglátva a lányt. Válasz közben szinte azonnal játszani kezdett a lány hajával. Egy percig se bírja ki, hogy le érhessen hozzá, mi?
- Igen, valamennyit. Bár Shinji nem a vendégszeretetéről híres. Na sebaj, Emikoért mindent. Ő jól van? Ugye nem fárasztott téged? Aludt valamennyit? És te?

Kenta egyből a konyha felé sietett, ahogy nem látta a lányt a nappaliban, ő azonban pont akkor lépett be a folyosóról.
- Micsoda illatok! - jegyezte meg a fiú, bár igazából nem érzett semmit, cska látta a kaját az asztalon. Egy kapcsoltban állítólag fő az őszinteség, de hát ha Midori ennyire követeli a bókokat... Mi baj lehet belőle? Alapvetően tényleg jól főz. Egyáltalán az, hogy tizenöt évesen tud főzni...
A lány el is mosolyodott, ahogy várta. Az asztalokhoz sétált és lepakolta az üdítőket.
- Akkor amíg várjuk a többieket, te is kényeztethetnél engem, mint Benawi Yuukát...
Az említett fiú keze megfagyott a lány haján. Zavartan lesütötte a szemét. Jesszusom Midori, megtanulhatnál finomabban fogalmazni...! Legszívesebben levegővé vált volna, hogy ne kelljen a tekintetek kereszttüzében lennie. Nem is csinált semmit! Tényleg nem! Mért nem lehet egy percet nyugton Yuukával? Ő nem perverz, oké? De ettől még lehet szerelmes...

Emiko találomra bekopogtatott az egyik szobába, s ezt követően be is nyitott.
- Halihó, vacsora! Ó, egyikőtök alszik? - pislogott. - Uhh bocs, kicsit hangos voltam, most jól felébresztettem... - fogta halkabbra a hangját. De semmi reakció. Hű, egyesek nagyon tudnak szunyálni! Melyik srác is ez? Huhh, enm tudja a nevét, de ciki... De az a srácot ott Kazuhiko, nem, nem jó, valami olyasmi pedig...

Natsuki fejcsóválva hagyta, hogy a fiú cipekedjen. Úgyis csak addig leszel iylen kedves míg friss a dolog, igaz? Na sebaj, ez úgyis műgond... Megszoktam a cipekedést, márha cipősdobozokról vagy ilyesmiről van szó.
- Remélem örülni fognak a lányok. Akármilyen fáradt is vagyok, azért addig nem tágítok Yuuka mellől, míg ki nem derül, tetszik-e neki, jó-e a méret...

A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, ahogy Haruka egyre csak várt a folytatásra. Ennyi...? Ezt szántad zárószónak így minden végére? Ezt eddig is tudtam, de ilyen hangsúllyal hallani a te szádból az mégiscsak más.
- Miért jó az neked, ha mások érzéseivel játszol? - szólalt meg a lassan már végtelen hosszúságú szünet után Tatsuya. - Eddig úgy ismertelek, mint aki sosem kertel, aki kimondja a gondolatait. Akkor miért? Most miért nem tetted ezt? Megkímélhettél volna jó pár kellemetlen perctől és megannyi elpazarolt érzelemtől.
Elpazarolt...? Úgy érzi, mindez csak pazarlás volt, felesleges időfecsérlés? Bár végülis joggal érezhet így... Egyszer volt őszinte hozzá, végre összeszedte a bátorságát, de cserébe a várt őszinteség helyett csak hitegetést kapott. Teljesen igaza van, mint mindig... De hogyan is érthetné meg vele az okait, mikor igazából ő sem érti teljesen?
- Nem voltak elpazaroltak - rázta meg a fejét. - Nekem igenis sokat jelentettek. Ezért nem tudtam ott helyben a szemedbe mondani a válaszomat. Túlságosan fontos vagy számomra ahhoz, még ha másként is, mint szeretnéd... Pontosan ettől féltettelek és próbáltam addig húzni, amíg lehet, hogy addig is megkíméljelek ettől. Sajnálom, Tatsuya, mást... mást már tényleg nem tudok mondani...
Tatsuya hitetlenül szisszent fel. Persze, hogy is tudnál bármit is mondani... Kinyújtotta kezét, hogy félretolja Harukát az ajtóból. A lány szó nélkül félrehúzódott, nem kellett noszogatni. Lehajtott fejjel harapdálta ajkait, csak hogy ki ne törjön belőle kétségbeesése. Tatsuya keze már a kilincsen volt, de elkövette azt a hibát, hogy még egyszer rápillantott Haruka arcára. Eredetileg valami csípős megjegyzés kívánkozott ki belőle, csakhogy észrevette a lány arcán végigfutó könnycseppek folyamát.
Haruka próbálta minél inkább elfordítani lehajtott fejét, hogy a másik ne vegye észre néma könnyeit. Igencsak meglepődött, mikor a következő pillanatban Tatsuya ölelésében találta magát.
- Nekem sem kellett volna ilyen döntés elé állítani téged, mikor már magam is tudtam a választ... - hallotta valahonnan messziről a fiú hangját. - Én is ugyanolyan hibás vagyok. Különben is, te el tudnád képzelni, hogy mi ketten...? Uhh, te jó ég... ! Annyi közös baráti év után ez olyan abszurdnak tűnne! Jobb, hogy így alakultak a dolgok, hidd el.
Haruka szemébe erre csak még jobban gyűltek a könnyek. Jajj, zsenikém... Pontosan ezért is szeretlek olyannak amilyennek... de csak úgy, ahogy.

Yuuka igyekezett félretenni zavarát, és remélte, hogy nem vörösödött el túlságosan. Megpróbált inkább csak a feltett kérdésekre válaszolni.
- Igen, mindketten aludtunk - bólintott és úgy döntött, részben ki is tér a válasz alól. Lehet, hogy jobb lenne, ha elmondaná Benawinak, mi is történt, vagyis hogy ő mennyit látott ebből? Nem, nem szabad... Emiko nagyon igyekezett fenntartani a látszatot, hogy jól van, biztos azt szeretné, hogy tényleg ezt higgyék. De tényleg ez a jó neki? Bár mikor az előbb látta, már közel sem festett olyan rosszul... Talán valamennyire helyrerázódott lelkileg.

- Ne is törődj vele, élete nagyobbik része alvásból áll - legyintett Hiroshi és máris felkecmergett, hogy életet rugdosson barátjába. Persze csak finoman. Ám nem kellett sokat próbálkoznia, főleg miután használta a varázsszót.
- Ichiro, kaja van.
- Mi? Hol? - Ichiro szinte felpattant álmából.
- Hinnye, te tényleg éhes vagy - pislogott Hiroshi. - Hallod, Kazu... shige, tényleg a gyomra volt az. Jól van, elismerem és bocsánat a feltételezés halvány árnyáért is... A megkezdett témánkat pedig majd folytatjuk - kacsintott Kazu felé.
- Kedves házigazdánknak pedig köszönjük az értesítést - biccentett egyet Emiko felé.

- Akkor én azt hiszem, megint a folyosón vagy legalábbis a nappaliban maradok - felelte már leszállás közben Eizan. - Gondolom nem szívesen próbálgatna a jelenlétemben. Ellenben te... hmm... Mondd csak, vettél végül magadnak valamit? Persze puszta kíváncsiságból.

Ichiro? Hogy nem jegyezte meg ezt a nevet? Pedig már biztos említették előtte. Valahogy több másodpercre lefagyott. Csak Hiroshi hangja térítette magához, s kis fáziskézéssel eröltetetten elmosolyodott.
- Oh, persze, semmiség.
Biccentett egyet, és kisietett. Most te jössz Hayate! Hiányoltál? Vajon... Vajon Ichiru, hogy állt hozzá? Ugyanúgy, mint Benawi? Ugyanúgy gyűlölné a gondolatot, hogy itt van? Benawi még higgadtabb, próbálta védeni Hayatét, pedig... azért látszott rajta, hogy ő sem kedveli. Ichiru viszont... ő annyira forrófejű, talán össze is vitatkoztak Hayatével... Uhh...
Annyira el volt gondolkodva, hogy észre sem vette, hogy kopogás nélkül sétál be. Hát igen, a bázislakókkal sosem udvariaskodott, szokatlan volt ez a kopogósdi... Zavartan koppintott párat, ha már belülről is, csak... csak a jómodor miatt, és meg is állt az ajtóban.

Natsuki elmosolyodott. Kis naív, én ne vennék? Főleg ha holnap találkozóm van?
- Na ná! - mosolygott. - Azt a farmert, meg a sárga-piros batikolthatású felsőt.
Nem tudta Eizan értékeli, vagy egyáltalán észreveszi-e, hogy direkt nadrágot szerzett be. Mindenesetre valamiképp jelezni akarta - nem is igazán tudta, hogy Morinaga vagy saját maga felé -, hogy ő már nem ugyanaz az ember. Nem fogja a szexis lábait mutogatni, mert neki aztán semmi köze hozzá. Egy szoknya, ha úgy vesszük valamiféle felkínálkozást jelent a férfiaknak, főleg ha valaki ismeri az előéletét. Ő viszont pont ennek az illúzióját akarja mihamarabb eltűntetni. Remélte nem lesz nagy hiba ez a lépés. Mert mi van, ha a férfi nem tágít és ez... csak még jobban felidegesíti? Mert lehet, hogy Eizan nem veszi az ilyen célzásokat, de ez a pasas már öreg róka...

Valaki benyitott...?
Hayaténak nagyon nem akaródzott kinyitnia a szemét. Pedig már épp elaludt volna... Vagy el is aludt? Igen, lehet. Furcsa, mennyire kiszívja ez a pár seb az erejét. Ja, pár seb, mi? Pár aprócska vágás-szúrás-lövés...
Igyekezett gyorsan magához térni, de sajnos már tapasztalta, hogy az utóbbi időben ez nem ment olyan könnyen, és valamennyire a reflexei is lassultak. Persze, érthető, de csöppet sem találta elfogadhatónak az így kapott helyzetet. Mikor lesz már újra a régi? Vagy egyáltalán helyrejön még úgy igazán? Nagyon remélte.
Halk szisszenést követően sikerült felülnie. Au... még mindig nem szabad sokat ülnie.
- Hmmm? - erőltette ki magából, majd enyhén megrázta a fejét. - Igen?

- Ó, valóban? - dörzsölgette volna az állát Eizan, ha lett volna szabad keze. - És én is csinálhatok olyat, hogy addig nem tágítok mellőled, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy helyes a méret, sőt, még azon túl sem? Vagy ez már túl perverzül hangzott?
Gyanította, hogy igen, főleg ezzel a hangsúllyal. De hát ez van! Mit csináljon, ha Natsuki ilyen reakciókat vált ki belőle?

Emiko rövid időn belül sokadjára veszítette el teljesen az önkontrolját. Az ajtótól a Hayatéig megtett utat nem tudta volna felidézni, bár valószínűleg egy külső szemlélő se, ha lett volna olyan, mert a lányhoz képest Superman lerobbant trabant.
- Fájdalmaid vannak? - érintette meg a fiú karját, s hangjában tagadhatatlanul ott csengett az a bizonyos aggodalom.

- Gondolom ez most költői kérdés volt... - nézett Natsuki szúrós szemekkel a fiúra. Hogy perverzül-e? Hahh... - Szerintem már alaposan megbizonyosodhattál a méreteimről, reggel óta nem híztam annyit, hogy újra le kéne csekkolnod. Bár a szavaid hallgatva, tartok tőle, hogy talán a tied megint egy kicsit... - Na jó, ezen a ponton inkább elhallgatott, és nagyon-nagyon örült neki, hogy újra a fák között sétálnak. De hát ha egyszer Eizan kezdte!

Hayate erősen fontolóra vette, hogy szokás szerint kitér a válaszadás alól, csak hogy próbára tegye a lány felismerőképességét, de lemondott eme 'próbáról'.
- Azt hiszem, ez normális, tekintve, hogy lényegében seb seb hátán vagyok és csak a kötések tartanak össze. De az évek során eléggé meg kellett tanulnom tűrni, szóval még az elviselhetőségi határon belül van... Na jó, inkább táncol azon a határon... De még bírom.

Eizan gyönyörűen félrenyelte a levegőt, csak úgy öröm volt hallgatni. Szerencsére azért a rábízott csomagokat nem ejtette el. Hát erre így nem számított... Nem gondolta volna, hogy hasonló visszavágást kap!
- Vegyük úgy, hogy felfogtam - szólalt meg végül a fiú. - Ne akard, hogy igazoljam a feltételezésedet. Na jó... szép lassan közeledünk is....
Valójában nem számított rá, hogy zavarba jöhet, így ez most eléggé meglepte. Talán ezért próbálkozott a témaváltással?

- Bárcsak enyhíthetnék valahogy a fájdalmaidon! - bújt hozzá a fiúhoz. Vajon... mikor ilyesmiket csinál, mennyire önzetlen? Mert... nem hülye, tisztában van azzal, hogy amit játszik Hayatével az... túl van a barátságos közeledésen... és nem, egy pillanatra se állt le gondolkodni, hogy voltaképp akar-e tőle valamit, nemhogy azon, hogy működhetne-e ez... Csak valamiért úgy érezte tőle kaphat valami, amit mástól nem, és ki is használta azonnal. Miért nem mérlegeli ennek a másik oldalát? Talán mert egy ex-kormánytag szívét összetörni nem bűn? De akkor az előbbi szavai... milyen égbekiáltó hazugságok...

Natsuki elégedetten mosolyogva battyogott a fiú oldalán. Tehát nem is nyúlt mellé... Ejnye-ejnye, hát nem fogsz hagyni aludni az este, igaz? Pasik, túl kiszámíthatóak vagytok... Elég egy-két szép szó, meg érintés és... Eizan akármennyire is különbözöl a korábbi pasijaimtól, azért meg kell hagyni, hogy veled is úgy játszom, ahogy akarok... Bár néha te is meg tudsz lepni engem... De... pont hogy átlagos akartam lenni, nem kéne leszokni az ilyesféle játszadozásokról? A normális emberek nem dobálkoznak folyton ilyen perverz poénokkal. Pirulva sétálnak egymás mellett, már csak attól, hogy a párjuk kezét foghatják, és ha nagy nehezen sok-sok hét meg hónap után _arra_ kerül a sor, nem csinálnak semmi extrém dolgok, mégis halál zavarban vannak és... és... Akárhogyis, valahogy úgy érezte, hogy ez neki nem menne. Annyi mindent látott már mitől jönne zavarba? Na nem mintha, Eizan néhány beszólásától... Bár inkább izgalomba jön, mint az előbbi... Halkan felsóhajtott. Ez nem olyan dolog, amit meg tudna beszélni egy baráttal, mi? Nami kinevetné, Yuuka meg köpni-nyelni nem tudna... Pedig elkéne pár jótanács, jókislányoktól...

Oké... ez már kezd elmenni egy bizonyos irányba... És nem, most nem feltétlenül arra gondolt, hogy közeledik ahhoz a ponthoz, hogy ha Benawi mindezeket megtudja/látja/hallja, akkor ki akarja majd csinálni.
Ismét rátört az a különös eredetű zavar, amit eddig lényegében csak Emiko mellett érzett. Némi tétovázással karolta át a lányt, ügyelve arra, hogy egyik karjával azért még meg tudja tartani magát. Na még jó, hogy nem kezdtek el sorvadni az izmok. Még szerencsére csak pár nap telt el, de majd feltétlenül rájuk kell edzenie.
De most térjünk csak vissza Emikohoz az oldalán. Komolyan gondolja mindezt, vagy csak játszik vele? Vagy csak jobb híján hozzá menekül a világ elől? Esetleg... tényleg érdekli...? Nem ismeri még a nőket, ezért csak tippelni tud. Ehh, jó lenne valahogy csökkenteni ezeket a kétségeket. Vagy minimum eldönteni, hogy ő maga mit is akar...
- A fizikai fájdalom úgyis csak másodlagos ahhoz képest, mi zajlik egy emberben... Ez utóbbi bajomon pedig máris segítettél azzal, hogy meghallgattál.
"És hogy folyamatosan foglalkozol velem, molesztálsz, vagy még nem is tudom, melyik az igazi szándékod... De miért vagyok kissé bizalmatlan? Talán mert még nem volt dolgom hozzád hasonló lánnyal és most sem tudom, mit lenne helyes lépnem. Igazából... lehet, hogy csak magammal vagyok bizalmatlan."

Kenta leült a lány mellé, és óvatosan magához ölelte. Benawi zavarára csak egy halvány mosolyt ejtett meg. Jobban meglepte, hogy Midori ilyen beszólásokat elejt, mint a fiú reakciója. Ejnye már kicsim, hát mit fognak rólunk gondolni, ha ilyeneket beszélsz. Még a legjobb esetben is azt, hogy a szád nagy, de egyesek... Egyesek azt hiszem merész feltételezésekbe bocsátkoznának, veled kapcsoladban, viszont csak én szeretnék hasonlóról ábrándozni. Akaratlanul is újra eszébe jutott, mikor Shinji megjegyzéseket tett a lányra, s szorosabban vonta magához. Mégha semmi alapja az egésznek is... borzasztóan zavarja a gondolat, hogy más is az ő barátnőjére gondol! Bár eltűntethetné ezt az érzést, hisz tudja, hát persze, hogy tudja, hogy bízhat Midoriban. De... Vajon... Tesshin is gondolt rá valaha, mint... több mint barát? Elvégre is... ők annyira közel voltak egymáshoz. Amiket Midori mesélt... még jó, hogy féltékeny rá! Féltékeny egy halottra, még mindig... remek... De mégis, Tesshin is férfiből van, volt... vagy legalábbis fiúból... hát hogyne jutott volna eszébe, mikor Midori állandóan hozzábújt? Még akkor is, ha neki Himeno tetszett. Attól még simán kihasználhatta a lányt. Bár abban biztos lehet, hogy nem... nem jutottak el odáig, mint ő Midorival, de... de talán... talán mégiscsak több zajlott köztük, mint elsőre gondolta, ha a szigeten is zavartalanul megengedett magának olyan dolgokat, amit Midori mesélt. A lánynak nyilván már fel sem tűnt, hisz arra a részletre figyelt, nem hibáztathatóan, hogy belemásznak a sebeibe, de... de ez... Tesshin zavartalanul hozzáférhetett Midori hassebéhez?! Azért ez... A fenébe, hirtelen, hogy jutott most is ide?! Ki kell vernie a fejéből... És meggyőznie Midorit, hogy az estét már töltse vele!

Eizan vetett egy oldalpillantást a lány halk sóhaját hallva. Tényleg... vajon ezeket mennyire élvezi? Mármint mikor zavarba hozza. Az előző mosolyából ítélve eléggé, bár ezzel ő is épp így volt. A lány ilyenkor végülis játszik vele, nem? Hát, akár igen a válasz, akár nem, igencsak élvezte ezeket a kis jeleneteket, némelyiktől bármennyire is elvörösödött az arca. Mert végső soron ezt is ő provokálta ki, csak egy jól megérdemelt visszavágást kapott. Jók ezek a kis játékok. Némelyik enyhén perverz, de ezek nélkül valahogy üresebb lenne az egész. Remélte, hogy továbbra is megmaradnak közöttük ezek az ártatlan szóbeli kis szivatásaik. Bár eddig nem nagyon volt olyan, hogy ő nyert volna. Hmm... új stratégia?

"Ahhoz képest, mi zajlik egy emberben... "
Egy emberben... Mert akárhogyis nézzük Hayate is ember... És... azt állítja, jobban fájnak neki is a lelki sebek, mint... A francba is! Ő nem olyan... egyáltalán nem olyan, ahogy elképzelte a kormány embereit. Mért?! Miért ilyen bonyolult a világ? Mért nem egyszerűen javíthatatlan, érzelemmentes szemetek... Miért... kell, hogy bűntudata legyen, ha egy ilyennek okoz fájdalmat? Mért érezik ők is ugyanazokat az emberi érzéseket, mint mi? Ezt... ezt sürgősen abba kell hagynia... Nagyon sürgősen, míg nem késő... Talán már... talán már most az, de nem kéne még súlyosabban belegabalyodnia...
Óvatosan lefejtette magáról a fiú kezét.
- Akkor jó - mosolygott rá, s igyekezett őszintének tűnni. - Nem tudlak elégszer figyelmeztetni, hogy szólj, ha bármit is tehetek érted! Valahogy... félek, nem tennéd meg. Pedig nem terhelsz vele, örülök, ha hasznosnak érezhetem magam! Na, akkor... akkor izé... Igazából csak azért jöttem, hogy szóljak, elkészült a vacsora és... megyek is tovább a többieknek is szólni! Ha már Shinji ezt is rám hagyta... Bár ezúttal nem mondhatom, hogy mert szemét, elvégre is Nobut ápolja, vagy mi a franc...

Nobut?
Hayate meglepetten kapta fel a fejét.
- Mi baja van? - kérdezte komoran. A francba is... Nobu is törődött vele, a legkevesebb, hogy viszonozza... Nem, nem ez a helyes hozzáállás. Nem azért teszi, hogy viszonozza, hogy lerója a tartozást, hanem mert... barátok.
Már szedte is össze magát és viszonylag gyorsan talpra kecmergett. Kit érdekel a vacsora, majd eszik valamikor. Most fontosabb dolga van.
- Azt hiszem, tudom, melyik a szobája - nézett máris a folyosó felé, majd visszafordult Emikohoz. - Köszönöm, majd utána eszek. Előbb megnézem, mi van vele.

Csak némán ücsörögni mellette, és minden másodperccel megküzdeni, hogy se sírva ne fakadjon, se ne boroljon mellé... borzasztó volt. Egyszerre menthetetlenül kívánta a közelségét és olyan távol akart lenni tőle amennyire csak lehet. Létezhet ilyen? Milyen kifacsart logika alapján működik az emberi szív?
Nami a kétségbeesés határán táncolt, és nem is azon az oldalon, ahonnan leesni szokás, inkább amelyikről már lehetetlen felmászni... Szeretlek, ezt képtelen vagyok tagadni, és mégis, mégis távol kéne tartanom magam tőled, tudom. De te így szenvedsz, mert te is szeretsz... de ha ezt túlélnénk... ha valahogy, ez a pár napot, hetet... ezt az időt valahoyg túlélnénk, utána minden sokkal jobb lenne. Hogy értethetném meg veled, hogy nem gyűlöllek, csak... csak így kell lennie? És hogy vigyázhatnék rád, mikor ilyen nagy veszélyben vagy? Senki, senki nem törődik veled, miattam, mert túl sok embert bántottunk... Többen kívánják a halálod, mint a túlélésed. Ki lehetne melletted, ha nem én? Annyira szükséged van rám, legalább annyira, mint nekem rád... Odázzuk el az elválást, míg rendbejönnek a dolgok? De akkor kezdhetjük előről, és idáig is szörnyű fájdalmas volt... És... és hogy magyarázhatnám meg, ha együtt vagyunk, hogy nem akarok a gyereket? Mégis hogy érthetnéd ezt meg? Egyáltalán miért úgy reagáltál rá?! Most is azért küldesz el? Gyűlölsz érte...? De mondd Nobu, mit kéne tennem? Mit kéne tennem, még gyerek vagyok! Milyen jövője lenne így? Hogy néznének rá a vele egykorúak: "áh anyám és köztem csak 16 év van...". Szép kilátás... És a helyzet az, hogy... ki tudja túlélhetné-e egyáltalán. Ki tudja milyne körülmények közé csöppennek, és ami mégrosszabb... Azok a rohadt lövedékek valahol hastájékon találták el, a francba is, ki tudja... ki tudja egészséges-e... Ez a gondolat hihetetlenül felzaklatta. Képtelen volt tovább ücsörögni, Nobu is jóideje elfordította a tekintetét, de most már Nami sem bírta tovább nézni őt. Leheveredett csak a puszta kőre, s igyekezett elrejteni gondolatait a sötétbe. Ha tudtam volna... Istenem, ha tudtam volna, hogy terhes vagyok, nem harcoltam volna tovább! A fenébe... Elégedett lehetsz Ichiro, nem csak én vettem el a barátnődet, meglehet sikerült bosszút állnod... Nem mintha jogom lenne, vagy egyáltalán akarnálak hibáztatni érte. Én kezdtem... és én akartam folytatni is. Nem hallgattam rátok, pedig kértetek és Nobu is elsétált volna. Egy szavam sem lehet. Magam alakítottam sorsom. Magam tettem tönkre az életem...

Emiko meglepetten pislogot Hayatére. Aztán csak lassan bólintott. Csakúgy megemlítte Nobu, nem gondolta volna, hogy oda akar menni hozzá. Bár ő is be akart nézni, de... de gondolta úgyis megy Shinji, ráér. Hayate viszont gondolkodás nélkül rohan... Aggódik egy másik emberért? Hayate tényleg... tényleg nem olyan, mint lennie kéne... Miért? Neked vannak... barátaid? Pont az ellenfeleid közül? Nem kizárt számodra? Talán akkor... akkor tényleg nagyon beletrafáltam, és rám sem úgy gondolsz... talán neked egy pillanatra eszedbe sem jutott, hogy velem nem lehetséges barátnak lenned. Nem voltál bizalmatlan, és nem tartottál tőlem soha? Akkor... származzunk akárhonnan is, de... kétségbe vonható melyikünk emberségesebb. A lány döbbenten nézett maga elé az üres szobában. Mit gondolna most rólam az apám...? Vagy akár anya? Talán... talán nem amiatt nem lennének büszke a lányukra, mert befogadott egy ex-kormánytagot, hanem mert... másként kezelte, mint a többi embert.

- Na jó... - Haruka lassan kibontakozott Tatsuya öleléséből. - Akkor te most szépen mész és vacsizol, én meg szólok a többieknek, jó?
Tatsuya akaratlanul is egy bizonyos ember arcát képzelte a többiek helyére. Hiába, eltart még egy ideig, mire mindezt megemészti. Basszus... ezek után mégis mit mondjon Kentának? Hisz ő végig annyira biztatta, biztos csalódott lesz. Biztos azt hiszi majd, hogy ilyen könnyen feladta. Hát nem, cseppet sem volt könnyű. És ez már végleges.
- Oké - bólintott Tatsu. - Akkor... majd ott találkozunk.
Nem akarta egyhamar elfelejteni ezt az előző érzést. Ki tudja, mikor ölelheti majd legközelebb is így magához a lányt. Meglehet, hogy sohasem...

Natsuki bizonytalan léptekkel ereszkedett le a lépcsőn. A fenébe, nem lehet ennyire sötét, mindjárt úgy lezúg ennyi cuccal, ahogy illik... Mármint, hogy kinn nem lehet ennyire sötét... Kac-kac... Na, csak felkészítem magam gondolatban arra, hogy poénnak vegyem, ha legurulok...

Melyik szoba is...? Elvileg ez, de nem biztos benne. Mindjárt kiderül. Csak remélte, hogy nem zavar majd. Előzékenyen azért kopogott párat az ajtón, mégsem akart úgy berontani. Annyira csak nincs rosszul, hogy ne válaszoljon, igaz?

Nami ijedten ült fel a hangra.
- Shinji...? - kérdezte aggodalmas hangon. De miért kopogna? Aztán még ijedtebben nézett Nobu felé. Ő nem is reagál? Elvégre az ő szobája... most... most már csak az övé... Tegnap ilyenkor még... még a kettőjüké volt... Még... Mért nem lehetnek újra ott? Mért nem lehet csak nyom nélkül eltűntetni ezt a napot? Bár... bár ne vágták volna azokat a dolgokat egymás fejéhez... Reszketve nyúlt a fiú arcához.
- Nobu, ébren vagy még? - suttogta. Megszeppenten húzta el a kezét, ahogy érezte, hogy a fiú durván eltolja.
- Ah-ha... - morogta. Nami keményen az ajkába harapott. Ne sírj... el ne sírd magad!