9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Ez talán tényleg súlyosabb, mint gondolta. Tehát nem is beszélnek...
Hayate nem nagyon tudott mit válaszolni. Nem, erre már tényleg nem. Egyszerűen nem tud még épkézláb lelki segítséget nyújtani, hiába próbálkozik.
- Talán azóta keresett téged. Lehet, hogy már döntött. Mit gondolsz... megkockáztassunk egy kimenetelt? Mármint nem a bunkerből csak a szobából. Azt hiszem, nekem most az is bőven elég lenne.

- Na látod! - bólintott Tatsuya. - Egyelőre akkor vegyük úgy, hogy szabadságon van. Amíg nem cáfolja meg ezt semmi, ne vonjunk le hibás következtetéseket. Még úgy is tudod ellenőrizni, főleg így mobilnettel. Viszont... Harukánál... Nem tudom. Igazából nem sokat mondtak, csak céloztak, hogy figyeljek rá, mert ha ő is beszél az otthoniakkal, szüksége lesz a lelki támogatásra. Ennyi, többet nem tudok. És valahogy most nem is nagyon szeretném kihúzni belőle, főként nem így frissiben. Olyan... nem is tudom, milyen volt a tekintete... döbbent, zavart, és... nem tudom... Nem nagyon láttam eddig ilyennek.

Eizan közben észrevétlenül a zsebébe túrt. Igen, még nem hagyta el. Még jó, tőle még az is kitelik. Megtörtént már... De az már a múlt, most nem számít. Viszont milyen már, így zsebből ajándékot adni... Mentségére szóljon, hogy tényleg nem mostanra készült. Ő csak akkor akarta odaadni, mikor már sikeresen kijutottak az országból. Annak jeleként, hogy eddig is összetartottak, ezután is így lesz.
Azon kapta magát, hogy a kíváncsisága lassan előtérbe kerül és kissé türelmetlen pillantásokat küldött Natsuki felé. Mi lehet az...?

- Menjünk ki? - kapta fel a fejét Nobu. - De... Jól vagy? Mármint te is jó erős fájdalomcsillapítókat kaptál, úgyhogy... Gondolom nem véletlenül.

Haruka csak ment előre, bár igazából nem nagyon figyelte a környező tájat. Lába mégis vitte tovább a bázis felé, mintha magától is tudná, hogy mi a dolga. Talán észrevette gazdája állapotát, és ezért vette át az irányítást.
De más is felfigyelt Haruka változására. Mögötte nem sokkal lemaradva követték őt a fiúk. Kazu néha-néha ferde oldalpillantásokat vetett Shouri felé és igyekezett minél távolabb húzódni a fiútól. Még élénken emlékezett a délutáni jelenetre. Shouri egyszer csak megelégelte a néma célzást.
- Talán valami bajod van, An'tayoko? - förmedt Kazura, aki ijedten összerezzent.
- Semmi! - rázta meg fejét a fiú. Hálásan látta, hogy Hiroshiék védelmezőn közelebb húzódtak hozzá, nehogy Shouri meggondolatlanul cselekedjen.
Ám Shourit most legkevésbé érdekelte a trió. Felszisszent, majd visszafordult előre. Valahogy jobbnak látta most lemaradni Harukától, mert nem hitte, hogy bármit is kihúzott volna belőle. Ezek szerint mégsem olyan rózsás a helyzet az apját illetően, mint ő azt bizonygatta neki. A francba... Ha a lány most magába roskad...! Nem szabadna elhagynia magát. De hagyni kell még neki időt, hogy megeméssze, akármi is volt az.

- Igen, kaptam... - hagyta rá Hayate. Milyen jó is lenne, ha nem mellőztem volna őket legutóbb... Bár már egészen kezd helyreállni... legalábbis minimálisan. - És fogalmazzunk úgy, hogy megvagyok. Csak muszáj lesz innom valamit, mert nagyon melegem lett. És... ehh... el kéne látogatnom egy bizonyos helyre is... Tényleg, a lábad hogy van?

- Akkor tényleg figyelj oda rá - bólintott Kenta. - Tudasd vele, hogy mellette vagy, ha bármikor szüksége lenne rád. Én meg... én meg majd odafigyelek Shourira... - tette hozzá komoran. Mindeközben idegesen dobolt a billentyűzeten.
- Hm, oké... Utolsó ötlet... - csóválta meg a fejét. - Aztán mi is a többiek után megyünk. De előbb felnézek még a honlapomra. Hátha... Tényleg láttad már? - kérdezte a fiút, s igyekezett úgy helyezkedni, hogy feltétlen el tudjon büszkélkedni azzal a csodával. - Itt minden létező infót megtalálsz a Dragon Warshoz >felkapott online számítógépes játék Kentáék létsíkjában <, de tényleg mindent! Bosstaktikok, ritka cuccok felbukkanási helyei, minden... Elvégre, hetekig szerverelső voltam - büszkén húzta ki magát. - Mondd, hogy neked is van karaktered, ez alap! Remélem külföldről is tudjuk majd játszani, mert... - elakadt a szava ahogy betöltött az oldal. Először szabályosan azt hitte, oké, most megvakult... Végleg és... ez a kép beleég az agyába, és élete végéig ezt fogja látni a tájak, a monitor, meg Midori arca helyett és...
- Ennek nem így kéne kinéznie! - magyarázkodott sietve. Rózsaszín háttér, flitteres, villogó, ugráló, gusztustalan, csillivilli ábrák... Mi a szar ez?! - .... bazd meg... - szólalt meg elnyújtva a szavakat. Fáziskézéssel, de megértette, amit lát. - Ez kurvára nem vicces! Hát ennek az idiótának aztán tényleg semmi humorérzéke nincs! - fakadt ki, de érződött a hangján az öröm és a megkönnyebbülés. - Te barom! - kiabált a monitorral. - Visszajön a drága öcséd a halálból és összesen ennyi mondandód van?! Hogy mennél el a jó... - legszívesebben jól vállonveregette volna a monitort, ha lenne szegénynek olyan.

- Tudod Kenta... rendkívül impozáns honlapod van - vigyorgott Tatsuya. - Bár egy kicsit túl... rózsaszín. Azt hiszem, értem, hogy eddig miért nem mutattad meg. Na jó, viccet félretéve legalább most bizonyosságot nyertél. Él, és még arra is van ideje, hogy ilyen mestermunkát végezzen. Látszik, hogy testvérek vagytok, két hacker egy pár. Tőle tanultad amúgy, vagy egyedül jöttél rá a dolgokra?

Natsuki visszasétált Eizanhoz és leült elé. A kis ajándékot már ott szorongatta az ölében a két tenyere közé zárva, de... Mit kéne mondania, mit...? Ehhez kéne valami magyarázat, nem?
- Oké, ez... ez szimbolikus dolog, de nem annyira szimbolikus, mint gondolni fogod... semmi perverz vagy ilyesmi, én csak... Csak arra gondoltam, hogy ez miylen romantikus, és... és... csak szerettem volna jelezni valamivel, hogy... megbízom benned és... csak a tiéd vagyok és... és... - az ajkába harapott és elhallgatott. Óvatosan a fiú kezébe csúsztatta az ajándékot. Igazából maga a dolog kisebb volt, mint az őt díszítő hosszú piros szalag. Csak egy apró kulcsocska volt az egész, elfért volna a fiú fél tenyerében is.

- Hogy ennek van szabadideje erre, basszus... Én csak egy ötperces átalakítást csináltam, ő meg "tervezett" nekem egy designt? Ezt azonnal helyre kell hoznom, meglátja valaki!!!! - sebesen kutatni kezdett a gépén. Idegességében nem igazán kapott helyet az agyában az a gondolat, hogy erősen mellékes, hogy egy hivatalosan halott ember honlapja, hogy néz ki. Aztán vett egy nagy levegőt, s megrázta a fejét.
- Mindegy, a biztonsági mentés az otthoni gépemen van - szólalt meg. Azért csak felnéz a fórumra, volt-e valami reakció erre a csodára. Az a szívás, hogy senki sem tudja, hogy az ő netes nickéhez tartozó valódi ember Yamada Kenta. Tehát nem fogják tudni, hova tűnt, mért nem fejleszti soha többé a honlapot, mért nem jelentkezik be a karakterrel, sőt, azt se, hogy nem ő rakta fel ezt a förtelmes "designt"! Arca holtsápadtá vált, ahogy talált egy kora hajnali bejegyzést. Hangosan olvasni kezdte.
- "Nagyon tetszik az új design! Végre valami élénkebb arculat! Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással tud lenni rád, ha felszedsz egy csajt. Mondd csak, ő adta az ötletet?" MI?! - csattant fel. - Ez... - értetlenül meredt maga elé. - Oké, tuti, hogy ő is ezt írta, mért ép ember nem hívja ezt "jó"nak, de... honnan...? - tanácstalanul nézett Tatsuyára. Aztán felrémlett előtte egy tegnapi beszélgetés. Mikor... bizonygatta Midori szüleinek, hogy ott van és meg fogja védeni a lányukat. Ők tudják, hogy él, tudják, hogy együtt van Midorival és... Mennyire valószínű, hogy... beszéltek az.. ő családjával? Azt a pletykás népségét! jobb dolguk sincs egy nap leforgása alatt, mint az öreg nénikéknek, azonnal tárcsázni: "Jó napot, Yamada lakás? Most beszéltem a fiával, összejött a lányommal! Most mondja meg... Rendes fiú ez a Kenta, ugye? Azért kíváncsi lennék, hogy egy ilyen szigeten, hogy lehet randira hívni egy lányt. Te, van ott balra egy kevésbé végtagokkal tarkított lejtő, megiszunk ott egy kis kólát?"

- Én jól vagyok - bólintott Nobu, kifejeteni nem nagyon volt kedve. És ha nem ezt mondja, nyilván ki kell fejtenie... - Okés, benne vagyok, mehetünk. Feltéve, hogy nem akarsz rohangálni, Emberi tempóra azért képes vagyok.

Eizan először nem is tudta, mi lapul a kezében. Vigyázva oldozta le a piros masnit és félve emelte közelebb a szeméhez a kapott kulcsot. Egy kulcs. Egy kulcs Natsuki szívéhez...? Még hogy csak egy kis gesztus... Ez... Ez...
Elmosolyodott és a piros szalagot átfűzte a kulcs fején, majd megkötötte és a nyakába akasztotta.
- Szebbet nem is adhattál volna. Mert ez szimbolikusan te vagy, és más nekem nem is kell...
Még mindig mosolyogva közelebb hajolt a lányhoz, hogy egy csókkal hálálja meg a csodás ajándékot.

- Rohangálni? - szisszent fel Hayate. - Nem valószínű... Csak lassan, kényelmesen. Nekem sincsenek öngyilkos hajlamaim. Vagyis... mindegy, inkább menjünk...
Feltápászkodott az ajtón és félrerakta az útjából a földön hagyott táskáját. Most maradhat, úgysem lesz rá szüksége.

- Vagyis? - szisszent fel Nobu. - Hogy érted azt, hogy... vagyis?
Nem igazán tudta hova tenni a fiú egyszavas elszólását. Ez annyira nem volt jellemző rá. Átfutott rajta a gondolat, hogy...? De... miért?

- Tényleg gyorsan terjednek a hírek. Még ilyet... - csóválta a fejét Tatsuya. - Hmm, amúgy lehet, hogy mégis jártam már ezen az oldalon korábban, még jóval a rózsaszín korszak előtt. Nos igen, lebuktam... Még nekem is volt online életem. Bár viszonylag kis ideig, de akkor is. Ehh, de serverelső sosem voltam és valószínűleg nem is lettem volna. Meddig is játszottam, egy hónapot talán? Utána Haruka lebeszélt róla. Na persze... utána egyszer láttam, hogy játszik vele. A kis álszent...

- Csak egyszerű nyelvbotlás volt, máshol járt az agyam - vont vállat Hayate. - Tényleg nem érdekes.
Meg amúgy is, minek aggódjon Nobu még emiatt is? Megvan most a maga baja. Ő meg egy katona életét élte, kicsit másként látja a világot. Őt felkészítették az ilyen helyzetekre. "Igen, kisfiam, ez a tanto. Ha nagyon csúnyán alakulnak a dolgok, nem kell félni használni." Persze, már gyerekkora óta hallgathatta. Csak nem épp ebben a stílusban...

Natsuki lehunyt szemmel élvezte az eddigi talán leghosszab csókjukat. Most... örült neki, igaz? Vagy csak udvarias? Hát... végülis, a nyakába rakta, és még csak cikinek sem érezte, szóval... Eizan pedig épp az imént mondta, hogy a kulcs szimbolikusan ő maga, és ha már a kis tárgy megengedhette magának, hogy a fiú mellkasához simuljon, hát Natsuki is így tett.

Kenta normális esetben rákapott volna a témára, s nagyban a játékról meg az ő csodás honlapjáról fogtak volna lebilincselő eszmecserébe, de túlzottan elgondolkoztatta ez a hozzászólás. Mit fog vajon szólni Midori, ha megtudja, hogy már a szüleik is rajtuk csámcsognak? Oké, a bátyja reakciója alapján pozitívan veszik a hírt, de... óbasszus, hát hoyg is reagálhatna egy bátyus, ha becsajozik a kisöccse? Ráadásul ilyen hardcore, hogy még a szüleivel is beszél, sőt megígéri, hogy védelmezni fogja és... és... Hát igen... EZ Nagyon Durva. Nem csoda, hogy nem bírta nem piszkálni vele... Azontúl, hogy adott neki egy szelíd testvéri pofont: feltörted a kormány rendszerét, de azért ne hidd, hogy te vagy a Jani, én is feltöröm a te cuccaid, wehehehe! Azért jobban esett volna, egy vállveregetés, mint: ez már aztán döfi, hogy csináltad, vazze? Túlélted! Túlélted, és még a csajod is kihoztad! Bár... ha úgy vesszük ez is benne van... Vagy nem? Mennyi mindent bele lehet magyarázni egy rózsaszín háttérbe...

Nobu elgondolkozva hallgatta Hayate szavait. Annyira nyilvánvaló, hogy csak ki akar térni... Megtorpant, s visszafordult a fiú felé.
- Hayate... - hát ez most nem lesz túl Nobus. Illetve... pont olyan, amit a régi Nobu tenne. Belemátja az orrát valamibe, amihez talán semmi köze, meg amúgy se szokott újabban érzelgősködni, de... Hayate egész más eset. Belőle két kézzel, no meg két lábbal kell kihúzni a szavakat, szóval nem árt egy kis noszogatás. - Ha valami baj van, mért nem mondod el? - kérdezte halkan, s nagyon komoly arccal. - Nem akarom, hogy hülyeséget csinálj! A szigeten is, te... mindig legelől voltál, mindig önként és dalolva bevállaltad a golyófogó szerepét, de... jó ez így? Mért nem értékeled az életed? Azt hiszed nem vár rád semmi, azt hiszed, attól, hogy eddig nem kaphattad meg azt, amire vágytál volna, ami mindenkinek kijárt csak neked nem, attól ennek így kell maradnia? Én nem hiszek a sorsban, vagy efféle faszságokban. Ha akarsz valamit, csináld meg! Ez... ez tök ugyanúgy igaz az emberi kapcsolatokra is, mint a többi dologra...
Miközben beszélt észre se vette, hogy amiket mond, azokat ugyanúgy végiggondolhatná a saját életére is. Néha talán elég lenne annyi, hogy a saját tanácsait megfogadja az ember, de ha önmagáról van szó... ezek a nagy bölcsességek messze járnak...

Nami a hátán feküdt, s mozdulatlanul bámulta a plafont. Elment... És tényleg nem beszélt vele. Pedig... olyan hosszan vívódott magában, és talán jó lett volna, ha... De egyszerűen nem volt mersze hozzá. Meg amúgyis, ki tudja ilyen körülmények között bízhat-e az orvosi titoktartásban, és nem akart hülyét csinálni magából. Sőt, igazából még... még az orvosnak se szívesen mondta volna... Ez annyira... kínos, és idióta és... és... Talán nincs is igaza, talán téved, végülis... lehet még ezer más ok... No jó, ha nem is ezer... Hát... igazából egy se jut eszébe, de biztos kell lennie! Akkor is téved! Úgyhogy jobb is, hogy nem kérdezett rá... De a francba is... Győlöli ezt a bizonytalanságot... És fél. Annyira fél...

Eizan erőt vett magán és elszakította ajkait Natsukiétól. Akkor most rajta a sor. Bár talán nem olyan frappáns, hisz a lányok úgyis ügyesebben választanak ajándékot, de azért talán örülni fog neki...
- Igazából... én is vettem neked valamit... - mosolygott félszegen, és zavartan a zsebébe túrt. - Eredetileg nem most akartam odaadni, ezért... nos... még nincs becsomagolva, vagy hasonló... Meg biztos már milliónyi hasonlód van, de... azért remélem, tetszeni fog...
Nagy levegőt vett és Natsuki felé nyújtotta ajándékát. Egy nyaklánc volt, pontosabban egy ezüstszín láncon függő medál: egy szétfeszített szárnyú madár. Nem tudta pontosan megmondani, milyen madár, csak... madár. Az is ezüstszín volt, mint a lánc. Nem hitte volna, hogy valódi ezüst, de nem is ez volt a lényeg.
- Akkor akartam odaadni, amikor kijutottunk... - folytatta. - Mint a szabadság jelképét. Nem csak amiatt, mert átléptük a határt, hanem... valami olyasmi, hogy felszabadít a múlt alól. Nekem valamiért az újrakezdés jutott eszembe így róla... Mondjuk... egy újrakezdés velem.

Natsuki meglepetten pislogott Eizanra. Vett neki valamit...? Tényleg gondolt rá? És nem csak egy ilyen ami épp eszembe jut ajándékot, hanem... Meghatottan forgatta a kezében a láncot, hogy megfigyelhesse a madarat.
- Eizan ez... gyönyörű... Nem is tudom, mit mondhatnék...

Tatsuya észre sem vette, hogy folyamatosan halványodott mosolya, ahogy tekintete ismét a bázis felé vezető útra tévedt. Elsőre azt sem fogta fel, hogy mit néz. Hmm... mennyi ideje nézheti már így lefagyva? Ugye nem volt túl feltűnő...? Gyorsan visszafordult Kenta felé, bár talán ez meg túl gyors fordulás volt. Na mindegy. Ő ajánlotta fel, hogy marad, akkor nem fogja sürgetni, hogy menjenek már. Intézze csak el nyugodtan a dolgait, elvégre azért maradtak. Legalább már Kenta nyugodt lehet, hogy nem érte baj a családját, ahogy az övét sem. Kár, hogy mások nem voltak ennyire szerencsések. Vajon hányan jártak így, melyikük családja? Vagy nem csak az ő osztályukból, hanem az egész Program történetében. Szörnyű lehet a családoknak, mikor megtudják a hírt. Hát még azt, mikor nem az ő gyerekük kerül ki győztesen...

Kenta elgondolkodva kapcsolta ki a számítógépét.
- Jól van, menjünk, mert a többiek még aggódni fognak. Kapok a fejemre Midoritól, ha visszaérek... Bár azt hiszem, ő mindig találna ürügyet, hogy kaphassak a fejemre. A kedvenc kis házisárkányunk... Végtére is a szigeten is így nyitott. "Kenta megőrültél?!" - utánozta a lány hanghordozását, miközben a hátizsákjába rejtette a laptopot. - "Felrángatni a hegytetőre a sebesült Tatsuyát, te nem vagy eszednél!" Hmm... Szerintem miattad kezdett utánunk járkálni. Nagyon aggódott érted, hogy megsérültél... - az fel se tűnt neki, hogy én is megsebesültem... Jó nyilván Tatsuyáé volt a vészes, belém nem ment olyan mélyen az a kard. Fájt, fájt, nyilván, de... - Ti korábban is barátok voltatok, nem? - jutott eszébr hirtelen, miközben elindultak visszafelé.

Hayate pár pillanatig állta Nobu tekintetét, majd hirtelen bólintott.
- Van igazság a szavaidban, azt hiszem, bővebben fontolóra kell vennem őket. Köszönöm.
Ehh, hiába, megint előtört belőle ez a stílus. Pedig nem direkt van, tényleg! Csak úgy... jön. Hát, nem épp ez a fajta társalgási stílus jellemzi két barát beszélgetését, ugye? Valahogy le kéne szoktatnia magát.
- Tényleg, igazad van. És igen, korábban fontolóra vettem bizonyos dolgokat... de az is igaz, hogy le is mondtam róluk. Ha már ennyien mondjátok, akkor igaznak kell lennie. Kezdek én is hinni benne, hogy van még dolgom itt köztetek.
Arcán egy tőle szokatlan mosoly jelent meg. Bár kissé halovány, de mégiscsak mosoly.
- És ez kifejezetten jó érzés.

Emiko szinte felpattant az ágyban, ahogy felébredt. Összegörnyedt, s a hasára szorította a kezét. Képtelen volt kiverni a fejéből az álmában látott képet. A retinájába égett, holott mikor alszol csukva a szemed, valójában nem játsz semmit, mégis... Határozottan még színek is voltak az álmában, élénk színek, és szagok és... hangok... sikolyok... A sajátja is és... Sokáig tartott, hogy felfogja hangosan zihál. Szabad kezét a szájára tapasztotta, hogy elnyomja, de egyszerűen képtelen volt lenyugodni. Miért álmodik most erről, mért...? Miért jött elő? Annyira rég volt már... Hirtelen miért tört elő ez az emlék?

Nobu is elmosolyodott, s óvatosan megveregette barátja vállát.
- Ez a beszéd!

Tényleg tetszik neki...? Nem valószínű, hogy megjátssza, ugye?
Eizan boldogan figyelte kedvesét és gondolatai már a jövőbeni újrakezdés körül szárnyaltak. Nekik is szárnyalniuk kell, kirepülni ebből a mostani helyzetbe, fel, egy sokkal szebb jövő reményében. Ha a madaraknak megy, nekik is mennie kell.
- Akkor segítek - simogatta meg a lány arcát. - Mondd mondjuk azt, hogy 'szeretlek'. Mert nem tudok betelni vele, akárhányszor is mondod.

- Hmm, mármint Midorival? - kérdezett vissza szedelőzködés közben Tatsu. - Hát, úgy is mondhatjuk. Ha nem is konkrétan barátok, de igen, jóban voltunk. Bár lehet, hogy részben Haruka miatt. Ők ketten inkább nevezhetők barátoknak, mint Midori és én. Tényleg... te azelőtt miként viszonyultál hozzá? Nem muszáj válaszolni, csak érdekel, honnan jutottatok el ide. A sziget elején meg nem mondtam volna, talán kicsit később már igen. Ám ettől eltérően egész jó párosnak tűntök - kacsintott barátjára.

Natsuki elgondolkodva figyelte a fiút. Most tényleg mondja azt, amit kért, hogy mondjon? Az olyan snassz... Csalfán oldalra biccentette a fejét. Angyalian elmosolyodott, hogy időt nyerjen, míg kitalálja mit is reagálhatna. Óvatosan szétkapcsolta a láncot.
- Segítesz? - kérdezte, s míg egyik kezével összefogta a haját, hogy eligazíthassa az útból, a másikkal a fiú felé nyúltotta az ajándékát.

- Nem is tudom - rázta meg a fejét Kenta. - Nem igazán gondoltam úgy egyik lányra se az osztályban, mint akivel valaha is... lehetne komolyabb kapcsolatom. Túl... nem is tudom, a többségüket éretlennek tartottam magamhoz. És Midori feltétlenül ebbe a kategóriába tartozott. Persze bájosnak találtam a folyamatos jókedvét, csak... nem néztem volna ki belőle, hogy komoly is tud lenni, ha úgy hozza a helyzet. És nem gondoltam volna, hogy ilyen erős lány.

Hayate hálás volt, amiért Nobu nem erőből csapott rá a vállára, mert a háta felső részén lévő seb ezt minden bizonnyal nem nagyon díjazta volna. Előzékenység. Igen, ez is egy fontos emberi tulajdonság.
- Akkor mehetünk - bólintott Hayate.
"Mert most már tényleg el kell látogatnom egy bizonyos helyre..."

Eizan átvette a láncot, majd vigyázva a lány nyakába kapcsolta. A fene ezekbe a kicsi kapcsokba. A lányok hogy bírják ezt körömmel...?!
Kicsit távolabb húzódott, hogy megnézze, hogyan is áll a lánc a lányon. Hmm... se nem túl hosszú, se nem túl rövid... Lehet, hogy ezt kivételesen eltalálta? Hihetetlen, ilyesmiben sosem volt eddig szerencséje!
Még jobban elmosolyodott a végeredmény láttán. Kivételesen neki is lehet mázlija.

Nobu most már csendben követte a fiút. Bár pont az ellenkező irányba mentek, mint Nami szobája volt, vagy legalábbis ahova belakta magát a lány, de... most mi a fenéért reménykedik abba, hogy pont szembe jön a folyosón? Persze, a raktár felől... Vaszínű ott bolyong a semmiben. Nyughass Nobu, ha össze is futnátok... esélyed sincs megszólítani...

- Igen, ez engem is meglepetésként ért... - helyeselt Tatsuya. - De nem csak Midori. Sokakból nem néztem volna ki ekkora lelkierőt és kitartást. Többek között magamból sem, de az más tészta. Én egy mázlisorozat révén vagyok itt. Ha nem futottam volna össze veled az elején, lehet, hogy egyedül köthettem volna közelebbi barátságot mondjuk Kohei-jel. Na az szép lett volna... Én és a csodálatos papírlegyezőm valamint Kohei és az ő recés kardja...

Natsuki "rosszallóan" megcsóválta a fejét.
- Már értem miért vetted ezt... Hogy bűntudat nélkül merülhess el a dekoltázsomban... Mármint a látványában! Bár ki tudja...

Daisuke egy ideje csak ült a konyhában és az előtte lévő fakanálra meredt. Hiába, semmi ihlet... De tényleg semmi! Alkotói válság, te jó ég! Mit tesz ilyenkor egy művész?
Ehh, valószínűleg a múzsájához fordul. Csak az a bökkenő, hogy neki olyan nincs. Várjunk csak, lehet, hogy mégis...?
Az egyik alsó szekrényben mintha látott volna valami használhatót...

- Ha te nem tartasz velem, nagy valószínűséggel nem lennénk itt - csóválta meg a fejét Kenta. - Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. Vannak dolgok amihez nem volt meg a tudásom, a mobilok, hogy csak egyet említsek. Ráadásul... előbb elbuktam volna, mintsem megtaláljam a helyet. Semmi érzékem nem volt hozzá, hogy megkülönböztessem kiben bízhatok meg, és kiben nem. Ha te nem vagy ott... sokakat a sorsára hagytam volna. Annak ellenére, hogy nagyon mást beszéltünk meg Shinjivel. Hát... se ő, se én nem tartottuk magunk a szavunkhoz. Olyan réginek tűnik már az a pillanat, a játék eleje. Akkor még önmaguk voltunk, vagy legalábbis csak épp kezdett bennünk összeomlani minden, de még emlékeztünk... Azóta... valami tényleg végérvényesen megszűnt. Ez... ez valahol nagyon szomorú.

- Tes... tessék? - kapta fel a fejét Eizan. - De hát én nem is...!
Inkább nem is folytatta tovább. A mentegetőzés hasztalan, csak ront a helyzetén. Hmm... mi lenne, ha kivételesen stílust váltana.
- Bár ki tudja... - utánozta arcán sejtelmes mosollyal Natsuki előző hanghordozását.

- Ne tagadd, nem áll jól... - húzódott közelebb a fiúhoz Natsuki. Kíváncsian figyelte az arcát. Oké, megvárom mit szeretnél... Nem lenne kellemes a játék, ha én diktálnék, igaz? Megadta a kezdőlökést, most már ideje Eizanra bízni a folytatást. Csak ne mondja azt, hogy: oké, amőbázzunk!

Yuuka most nem tudott olyan mély álomba merülni, mint korábban. Lehet, hogy még túlságosan zaklatott volt a nemrég történtek miatt.
Talán ezért ébredt föl az előbbi mocorgásra. Benawi jött vissza? Nem, ez nem ajtó nyílása volt. Akkor Emikonak kellett lennie. Forgolódik? Lehet, hogy álmodik. De mintha gyorsabban venné a levegőt... Talán rosszul van?
- Emiko...? - kérdezte halkan. Ha esetleg a lány mégis alszik, semmikép sem akarta felébreszteni. De azért mégis, ez a zihálás kicsit ijesztő...

Haruka csak akkor ébredt rá, hogy már a bázison van, mikor szinte belökte maga előtt az ajtót majd nem sokkal később megindult lefelé. Hogy került ide...? Gyalog jött? Egyedül? Nem, a többiek is jöttek... De nem is figyelt oda... Ijesztőmódon kiesett a visszafelé út szinte minden perce. Hová lettek...?
Kicsit a falnak támaszkodott, hogy rendbeszedje magát, de mikor hallotta, hogy a többiek is megkezdték útjukat lefelé, sietve a szobája felé vette az irányt.

- Yuuka? - kérdezett vissza Emiko, s érezte, hogy remeg a hangja. Halkan megköszönrülte a torkát, nem nem szabad, hogy gyengének lássa, vagy akár hallja. - Ne haragudj, felébresztettelek?

Hayate kissé furcsán érezte magát. Ahogy az imént végigvonultak a folyosón... mint két veterán, vagy nem is tudja. Tele harci sebekkel, alig élnek, de azért mégis mennek és akár vonszolják magukat. Tessék, már megint ilyen hasonlat jutott eszébe. Vajon milyen gyorsan tud leszokni a hasonló gondolkodásmódról? Valószínűleg azért beletelik némi időbe.
- Én most egy kicsit leválok, ha nem gond... - biccentett a fürdőszoba ajtó felé. - Meg kell néznem a sebeimet meg... meg hasonlók.

- Oké - bólintott Nobu. - Megvárlak kinn. Vagy... lehet, hogy a nappaliban leszek... - vetette fel, bár sejtette nem lesz ereje, hogy Nami keresésére induljon. De szép volt egy másodpercig hitegetnie magát a gondolattal.

- Haruka! - pattant fel Midori, amint meglátta a lányt. - Na mesélj! - rohant elé, aztán meglátva a lány arckifejezését elkomorult. - Tudtál... - váltott halkabb, óvatosabb hangra - beszélni a szüleiddel?

- Rendben, akkor elismerem - bólintott Eizan. - Ha nem is elsődleges céllal, de igen, lehet, hogy ez is közrejátszott. De ha zavar, nyugodtan szólj és ha fájó szívvel is, de lemondok a dekolt... akarom mondani, a nyakláncod szemrevételezéséről. Bár őszintén remélem, hogy nem lesz részem hasonló büntetésben...
Tessék, csak ennyi kellett. Natsuki egy kicsit közelebb jött, neki meg máris dübörög a fejében a vér. Ejnye Natsuki, valaki megint a tűzzel játszik?

- Nem, nem keltettél fel. Nem is igazán tudtam már aludni - ismerte be Yuuka, és próbálta nem észrevenni a remegést Emiko hangjában. - Nem kérsz egy kis vizet? - kérdezte a lányt. - Natsuki hozott korábban. Hátha jót tenne.

Hayate bólintott, majd belépett a helyiségbe. Megkönnyebbülten látta, hogy nem foglalt. Remek, ráadásul Nobu is őrködik odakint... vagy nem. Mindegy, csak nem nyitnak rá. De mielőtt nekiállna megnézni, hogy áll a sebe... na igen, azért bizonyos dolgokat még ő sem tud elkerülni...

Haruka valahogy sejtette, hogy előbb-utóbb felmerül ez a kérdés, de nem számított rá, hogy ilyen hamar. Válaszra nyitotta a száját, de mikor észrevette, hogy nem jön ki hang a torkán, egyszerűen csak bólintott.
- Bocsáss meg... - erőltetett ki magából néhány szót - de beszélhetnénk kicsit később? Nem érzem túl jól magam.