9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Nem zavar... Feltéve, ha a zavar szó nem fedi le azt, hogy "megőrülök azért, hogy tudjam mire gondolsz ilyenkor" - mosolyodott el még jobban a lány. - Hajjaj Eizan, mindig előbújik belőlem a kisördög, ha a közelemben vagy. Nem tudo higgadt lenni vagy... nem perverz dolgokra gondolni... Olyan vagy!

Midori döbbenten pislogott Harukára. Valami nagyon nagy baj van, igaz? Jajj Istenem... Sosem láttam még ilyennek őt! Haruka... hogy segíthetnék? Szeretett volna mellette lenni, ha nem is beszélhetnek, csak megnyugtatóan simogatni a haját, vagy valami, de... kérte, hogy hagyja... Nem vagyunk egyformák, valakinek az egyedüllétre van szüksége, ha 'nincs jól'. Némán bólintott, s hátrébbhúzódott, hogy ellépjen a lány útjából.

- Nem - rázta meg a fejét gyorsan Emiko, aztán észbekapott. - Nme, köszönöm. Azt hiszem... inkább járok egyet... Megnézem hova tűnt el Benawi! - tette hozzá gyorsan, ez jó ürügy! Meg se várta, hogy Yuuka válaszolhasson kipattant az ágyból. - Te csak aludj vissza, ne haragudj!
Most elkell egy kis hideg víz... Tényleg... Attól talán jobban lesz...
A nappaliban csak a tanácstalanul ácsorgó Midorit látta.
- Emiko! - kapta fel az a fejét. Aztán a lány kérdő tekintetére gyorsan hozzátette - Szia, én csak... rád köszöntem. Jól vagy? Úgy eltűntél! - erőltetettnek érezte a szavait, hisz még mindig Haruka körül jártak a gondolatai. Mi történhetett?
- Persze - próbált mosolyogni a másik lány minden színészi képességét bevetve. - És te?
- Hát, túl vagyok a mesén Natsukinak... Ennél már csak jobb lehet.
- Ó, tényleg... Merre van? Beszélnem kéne vele...
- Hát... lelépett Eizannal szóval... most egy darabig nem lesz, szerintem...
Emiko beszélgetésfoszlányokra lett figyelmes fentről. Ójaj, sietnie kéne, most a legkevésbé sem volt kedve, vagy ereje másokkal is összefutni! Így is alig bírja tartani magát, hogy úgy nézzen ki, mint máskor, erősnek, magabiztosnak, miközben... még mindig veszettül kavargott a gyomra és nyilallt a feje...
- Au, értem. Na sebaj. Hadd pihenjen csak! Ne haragudj, én most megyek tovább a dolgomra.
- Oké, persze. Apropó... üdvözöl a doktor úr, úgy egy fél órája ment el... Inkább kevesebb.
- Rendben, köszi - bólintott a lány. Alighogy eltűnt Midori szeme elől, megkönnyebbült sóhajjal támaszkodott a falnak. A fenébe, fel tud így zaklatni egy álom? Olyan rég volt már ilyen, nem is emlékezett rá... Azt hitte csak a gyermeki fantázia túl élénk, hisz akkor még félünk a sötéttől, félünk az ágy alatti manóktól, de... De ez tényleg rémes volt. Még mindig kavargott a gyomra attól az átható szagtól. Hogy lehet egy álom ilyen valós? Csupán álom... Most már csak álom... Vagy emlék inkább? De az emléknek sincs színe, vagy szaga...
Nem, nem pihengethet itt, mindjárt jönnek a srácok, és... Sietve megindult a mosdó felé.

- Méghogy én? - tettetett meglepődést Eizan. - Áhá, tehát a kisasszony rám szeretné fogni a perverz fantáziáit. Hmm... talán mindaddig nem is baj, amíg én vagyok a központjukban. Hogy mire gondolok ilyenkor? Fogós kérdés... Mondjuk rád, rád és... hmm... rád. Bővebben nem vagyok hajlandó kifejteni.

Haruka egyenesen a szobájuk felé vette az irányt, majd becsukta maga mögött az ajtót. Valahogy kívánta az őt körülvevő jóleső sötétséget, olyan érzetet keltett, mintha képes lenne eltűnni ő is az árnyak között. Zombiként támolygott a matrachoz és lassan végigdőlt rajta. Tekintetét a plafonra szegezte és értetlenül meredt rá. Miatta... ez is miatta történt... Miért? Mióta odakerültek a szigetre, számára minden olyan rosszul alakult. Minden! Miért lesz egyre kilátástalanabb a helyzete? Miért jönnek újabb és újabb gondok a hőn várt megkönnyebbülés helyett? Miért...?

Shouri a továbbiakban nem is szólt a trióhoz és nem is nagyon figyelt arra, amiről beszéltek. Valahogy nem is tudta érdekelni. Sokkal kíváncsibb volt arra, hová tűnhetett Haruka. Valószínűleg visszament a szobába. A közös szobájukba... Remek, most költözzön ki, vagy mi van? Így is úgy is be kell majd mennie előbb utóbb.
A nappaliba érve először is Midorira esett a pillantása. Na ő meg mindjárt rákérdez, hogy hol hagyták Kentát, miért nem együtt jöttek stb, stb... De valószínűleg tud olyat, amit ő maga csak sejt. Biztosan itt van már egy ideje.
- Jé, Midori - kezdte, ami nála már felért egy köszönéssel. - Jól estem, hogy Haruka a szobában keresett menedéket?
"És azt is jól sejtem, hogy valószínűleg nem vágyik arra, hogy most utánamenjek? Ehh..."

Biztos jó az, ha csak így elengedi? Nem festett valami jól... Talán nincs is jól, csak azért mondta, hogy ne aggódjon...
Yuuka még mindig az ágyon könyökölve nézte a csukott ajtót. Emiko... biztos Benawi után mentél, vagy inkább csak egyedül akartál lenni? Mit csináljak most? Tényleg aludjak vissza, ilyen egyszerűen?
Bár már valószínűleg messze jár, ő könnyebben közlekedik így sebek nélkül...

Nem ment könnyen, de Natsukinak végül sikerült nyugalmat eröltetnie magára. Kicsit odébbhúzódott a fiútól, s leült a matracra.
- Hát... még azért pár ember hiányzik a meséléshez - váltott gyorsan témát. - Este muszáj elkapnom őket, akárhogyis sajnálnálom, hogy erre kell kényszerítenem valakit, mert... haladni kell, minden elvesztegetett óra veszélybe sodorhat bennünket. És az ittenieket is, ráadásul. Aon gondolkodom, hogy... Szerinted felhívjam ma Morinagát, hogy leegyeztessük, hogy holnap találkozzunk és mikor. Vagy ráér ez délelőtt is? Azt hiszem... már múltkor is illetlenség volt úgy rá törni, hogy na akkor egy-két óra múlva találkozunk...
Felsóhajtott.
- Igen, illene, csak annyira nincs kedvem így estefelé elmenni... Bár még ruhát is kéne vásárolnom, mégse jelenhetek meg ugyanabba, amiben múltkor, ez meg... Hát, ami most rajtam van, az nem igazán Natsukis...

Basszus, ez a szar tűzhely! Tessék, egy perce sincs, hogy elfordult, erre meg máris össze akar csomósodni! Remek, még rendesen melegíteni sem tud. A végén még nem adja a nevét hozzá. De... elég lesz ennyi? Vannak rá egy páran, majd itt hagyja, és akár ki is írja, hogy rá lehet járni. Egy kis desszertnek úgysem tudnak majd ellenállni. Hol is volt az a csoki...? Á, megvan. Jó, akkor még ezt felolvasztani...

Midorit a fiú kizökkentette a gondolataiból. Zavartan kapta fel a fejét.
- Ah, igen, igen, oda ment, de... Nem tűnt túl... Történt valami, Shouri? - nézett aggódva a fiúra.

Eizan elkomorulva figyelte a matrac szélén ülő lányt. A francba, tényleg... Pedig egy kis időre sikerült elfelejtenie ezt az egészet, de ezek szerint nem olyan könnyű szabadulni. Holnap. Holnap Natsuki újra találkozik vele... Mennyi az esélye, hogy csak félreismerik és ez a fazon tényleg olyan rendes, mint amilyennek mutatja magát? Hát... talán nem olyan sok, mint ahogy szeretné...
Máskor talán szívesen tett volna egy javaslatot Natsuki kényelmetlen, nem hozzá illő ruháit illetően, de az előző pár mondat miatt valahogy nem nagyon volt kedve hasonló hozzászóláshoz.
- Tehát még ma be akarsz menni a városba? - kérdezte. - Ha igen, akkor remélem nem lesz ellenedre, hogy veled tartok.

- Úgy tűnik - felelte Shouri, de Midori helyett már a folyosóra szegezte a tekintetét. Akkor hagy neki egy kis időt. - Megint sikerült beszélnie az anyjával, ennyit tudok. A beszélgetés végére már... ilyen állapotban volt. És azon kívül, hogy nincs túl jól, nem árult el senkinek semmit.

Nobu elgondolkodva bambult az ajtóra. Észre sem vette, hogy egész máshol jár már, mint ez a folyosó, vagy talán egyáltalán a bázis. Aztán meghallva a lépteket felkapta a fejét. Meglepetten nézett a lányra. Nahát, pont ő?
- Szia Emiko, - köszönt rá, és igazából máris kérdezni akart volna, vagy valamit Hayatével kapcsolatban mondani, de... Biztos jó ezt peddzegetni?
- Nobu, hello - mosolyodott el a lány. - Jól vagy?
- ... most... egész jól, köszi - felelte egy kis tétovázás után. Ne róla beszéljenek már... - És te?
- Jól vagyok - vágta rá a lány. A fiú komoly tekintettel nézte.
- Mi... mi van? - kérdezte a másik zavartan.
- Nem hiszem - mondta egyszerűen a fiú. A francba, átvette volna Shinji stílusát? Na, ne!
- Tessék? - pislogott rá értetlenül a lány. Mi az, hogy...? Mi a francot akar?
- Sápadt vagy - igyekezett Nobu szelídebb hangra váltani. - De komolyan. Tényleg az vagy. Alszol eleget? Mindig amikor látlak, épp miattunk rohangálsz, nem kéne ennyit...
- Ugyan! - legyintett a lány. - Szeretem ezt csinálni. És pihenek eleget, hidd el!
Nyilvánvaló volt a fiú számára, hogy ez csak duma. Túl sokszor vágott le hasonlót, hogy átlásson az ilyeneken.
- Hayate miatt van? - kérdezte. Ééés, mindjárt kilép az ajtón az említett, az lesz csak szép jelenet... Lehet, hogy nem kéne feltartania Emikot, mert most ezzel nagyon rosszat tesz Hayatének, pedig pont az ellenkezőjét szeretné. Látta, ahogy megrezdül egy kis izom a lány arcán. Ezt hívják tipikus szó nélküli igennek... De eddig nyilvánvaló volt. Kérdés, hogy hogyan zavarja a dolog... Ez az ami nagyon nem mindegy.
- Te... - Emiko elakadt. Ritka, hogy nem találja a szavakat, de most... - szóval már körülbelül mindenki tudja, hogy tudom, amit rajtam kívül mindenki tudott? - halkan felnevetett. - Na ez jó mondat volt, bogozd ki, ha tudod!
A fiú is elmosolyodott.
- Értem. Igen, mondta Benawi, meg azt is, hogy Hayate le akart lépni emiatt, szóval jobb, ha beszélek vele.
Emiko szeme ijedten kerekedett el.
- El... el akar menni? - remegett meg. Nobu nem tudta megállni, hogy nem mosolyodjon el még jobban, úgyhogy utána ijesztő gyorsasággal erőltetett komolyságot magára, ahogy bólintott. A lány lassan a falnak támasztotta a hátát, s mivel Nobura nézni nem igazán volt képes, inkább maga elé bámult.
- De... de... nem megy, ugye?
- Nem, legalábbis én biztos nem engedem - bólintott. - De szerintem sokat jelentene neki, ha tudná, hogy te se akarod, hogy itt hagyjon minket. Tudod, neki se könnyű. Értem én, hogy mit gondolsz róla, de... ez nem ilyen egyszerű. Hayate jó ember, ez többször is bizonyította a szigeten is, itt is... Ne ítéld el ilyen könnyen!
Emiko a körmeit pattogtatva bámult maga elé. Ez... igen, tudja... Csakhogy... Mégis... Ha nem is tehet róla, a tény, hogy ő valaha mellettük volt... Nem tud rá úgy nézni, mint a többiekre, hogy a fenébe tudna? Még ha nem is ő a hibás, mégha ki is szállt, a saját akaratából, mégha most már egyeznek is a céljaik, a nézeteik...

- Nem, egyáltalán nem lenne - vidult fel a lány. - Velem jönnél? Akkor is, ha... buta shoppingoló körútra megyünk, plussz a telefon, és... - elhallgatott. Csak ők ketten? Milyen jó lenne, mint egy... randi... Vagy ilyesmi...

Midori aggódva tördelte az ujjait.
- Jajj Istenem... Remélem... remélem nincs akkora baj náluk... Nem is tudom, én mit éreznék, ha lenne valami anyuékkal... Így is... így is borzasztó belegondolni, hogy Tesshin anyja... És nekem kellett közölni vele...
Dehát végülis azt Shouri is hallotta... Ezt viszont ő se láthatta. Mégis... hogy segíthetnének így Harukának, ha senkivel sem beszél? Vele se, Shourival se. Nem szerette túlzottan a fiút, de ha... ha ő Haruka mellett tud lenni, míg ő nem... Könyörögve kereste a fiú tekintetét.
- Nem tudsz valamit... hogy jobban érezze magát? Annyira nem tudom, fogalmam sincs, mit tehetnék érte, és úgy szeretnék...

Shinji kissé mogorva arckifejezéssel sétált ki a szobájából. Remek, mondhatni ki lett túrva... Fene a jó lelkembe. A mibe? Anyám, de égő... Akkor annak, ami a helyén van... Felhúzta a szemöldökét, ahogy meglátta Nobu és Emiko párosát nem messze. Kíváncsi lett volna miről beszélgetnek, de mivel egyikük sem vette őt észre, inkább úgy döntött nem zavarja őket. A nappali felé vette az irányt. Hátha van valami érdekes... Vagy kereshetne kaját... Lassan vacsoraidő...

- Akkor is elkísérnélek, ha semmit nem csinálnál csak céltalanul kóvályognál a városban - mosolygott Eizan. - Jó lenne egy kicsit kettesben kimozdulni, elveszni a forgatagban. Egy kicsit olyannak lenni, mint a hétköznapjaikat élő emberek, a hétköznapi párok... Bár... könnyen meglehet, hogy most jut eszébe mindenkinek, hogy "jajj, én is menni szeretnék ezért meg ezért a városba", utána szépen megválhatunk az ígéretes tervektől... De nem, csak pozitívan!

- Van egy olyan érzésem, hogy jelenleg senki társaságára nem vágyik, az enyémre meg pláne nem... - viszonozta a pillantást Shouri. - Adok neki egy pár percet, hogy lenyugodjon és megpróbálja helyretenni magában a dolgokat. Utána viszont úgyis be kell mennem. Majd meglátom, mit tehetek. Hmm... így belegondolva... mielőtt bemegyek, keresni kéne neki majd valami édeset. Mindig valami édeset eszik, ha rossz kedvű. Azt szokta mondani, az segít feldolgozni a híreket, a rosszat. Már ha hajlandó megenni, mert ilyen letörtnek eddig még nem láttam...

Bár nem egészen értette a fiú első mondatát, a folytatás után gyakorlatilag el is felejtette.
- Jó ötlet - mosolyodott el Midori. - Akkor ezt rád bízom.
Érdeklődve pillantott a kissé lemaradva érkező fiúk felé. Hm... Tatsuya meg Kenta? Jobb, ha rákérdez, hol kószálnak... Megindult a srácok felé, aztán megtorpant, s egy kissé bizonytalanul fordult vissza.
- Shouri... - kezdte még vívódva, hogy kimondja-e. - Vigyázz rá! - kérte alig hallhatóan, aztán már sietett is Hiroshiékhoz érdeklődni.

Szóval Eizan is ugyanazon törte a fejét.
- Majd csak kitalálok valamit - mosolygott a fiúra -, hogy legalább pár percre leszakadhassunk a társaságtól. Bízz a kreativitásomban! Mindenesetre... szerintem induljunk, vissza akarok érni vacsira, mert már most éhes vagyok!

Hayate még utoljára eligazgatta magán a kötéseket. Úgy néz ki, ezzel meg is lenne. Miért van olyan érzése, hogy ezeknek meg fog maradni a nyoma? Mindegy, az legyen a legkevesebb baja. Jól van, akkor mehet is. Így is a kelleténél tovább vacakolt.
Kis híján megtorpant és visszafordult, mikor gyanútlanul kilépve az ajtón nem csak Nobut találta a folyosón, ahogy azt várta. Emiko? Ugye nem rá várt? És mi ez a csend? Bár azt megelőzően valószínűleg beszélgettek, nem csak ácsorogtak itt némán. Fene a vastag ajtóba...! És most?
- Sziasztok...
Egy köszönést még senki sem foghat fel támadásnak vagy hasonlónak, nem?
Jó lenne tudni, mégis hogyan viszonyuljon Emikohoz. Bár a kérdés inkább az, hogy a lány hogy viszonyul hozzá...

- Halihó! - köszönt Hiroshi az egyértelműen feléjük tartó Midorinak. Már sejtette is, hogy mit akar kérdezni. - Mindjárt jön Kenta és Tatsuya is, csak még valamit ki akartak próbálni, vagy megbizonyosodni valamiről. Ha nem olyan ügyesek, hogy elvesznek út közben, akkor hamarosan itt lesznek. Nem hiszem, hogy sokéig húznák még az időt.
- Itt közben történt valami? - kérdezte Ichiro, és halkan korgó gyomrára szorította a kezét. Huhh, még jó, hogy nem volt olyan hangos... Kérdése lényege korgó hasa alapján körülbelül ennyi lehetett: Na oszt van kaja?

- Akkor hozom a táskámat - lépett az említett tárgy felé Eizan, magában mosolyogva Natsuki előző biztató szavain. - Ezt most megejtjük, utána vacsi, utána még beszélsz azzal, aki hátravan? Huhh, jó hosszú ez a nap...

Emiko érezte, hogy megrándol a gyomra. Óvatosan emelte fel a fejét, hogy megbizonyosodjon róla jól hallotta-e, de akárhogy is drukkolt nem tévedett. Fene Nobuba, mért nem szólt, hogy ő is itt van? Lehetett volna benne ennyi...
- Hayate... - suttogta halkan köszönés helyett.
Nobu tanácstalanul pillantott egyikről a másikra. Hupsz... Mintha megfagyott volna a levegő... Mittől olyan ismerős ez a szituáció?

- Nem igazán - rázta meg a fejét Midori. Még mindig nem tudta eltüntetni fanyar arckifejezését. - Szórakoztattam Natsukiékat. Egész gyorsak voltatok... ...hogy ment? - remélte ezúttal nem nyúl bele semmibe, amibe nem kéne.

- Az - bólintott Natsuki. - Szerintem holnao vagy tízig alszom, reggeli, lelkileg felkészülés és megyek is a városba... Remélem most már mond is valami konkrétabbat, mégis, hogy tervezi a kijuttatásunk.
Ő is nekiállt megkeresn a pénztárcáját, mást nem nagyon akart vinni. Ahogy ismeri magát, úgyis lesz egy rakat szatyra, mire visszaér. Te jó ég, ezt a sok cuccot, amit pár nap alatt képes felhalmozni, hogy fogja elvinni innen? Talán majd odaajándékozza Emikonak, vagy valami... Apropó... Az egy dolog, hogy a srácokat nem zavarja, hogy ugyanazt a ruhát hordják két napja, de... Konzultálnia kéne Yuukával, meg Namival és Midorival is... meg Haruka... Hozhatna nekik valamit, vagy jöhetnének ők is... Na tessék, ennyit a kettesbéről. De... tényleg szükségük lehet ezekre, nem lehet ennyi önző...

Ez... most jót vagy rosszat jelent?
Hayate még mindig nem tudta, mit várjon a helyzettől, de azért ő is a lányra nézett, ahogy az őrá. Mi lenne most a legjobb? Ha fogja magát, és szépen elmegy, vagy ha marad? Próbálta Emiko szemeiből kiolvasni a választ, de nem érezte magát sokkal okosabbnak. Az meg hogy nézne ki, ha rákérdezne, hogy "na és? maradhatok vagy húzzak?". Főleg, hogy Benawi is azt mondta, hogy Emiko nem szeretné elküldeni.
Végül az egyetlen épkézláb mondattal állt elő, amit méltónak érzett az adott helyzethez.
- Tényleg sajnálom.
"Ha elmondtam volna az elején, nem okoztam volna fájdalmat. Akkor simán elküldesz és vége, esély sem lett volna rá, hogy megkedvelsz. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni."

- Egész tűrhetően - mosolygott Hiroshi. - Az öcsém szokás szerint egy barom.
- Az én unokabátyám is - hagyta rá bólogatva Kazu.
- Nekem meg szimplán nem sikerült - vont vállat Ichiro. - De eleve erre készültem, annyira nem gáz. Nem is nagyon szeretném újra megpróbálni, úgyse jön össze.
Még mindig nem mert rákérdezni, hogy van-e valamilyen kaja. Ha lett volna, Midori szólt volna, nem? A francba... Legrosszabb esetben csinál egy szendvicset. Bár... úgyis álmos, lehet, hogy majd csak ébredés után.

Emiko lehajtotta a fejét, s idegesen bámulta a padlót. Mégis mit mondhatna erre? Mégis... mit sajnál? Hogy oda született, ahova? Ezen... nem sokat változtathat...
- Öööö... én izé... benézek a nappaliba, hátha... Hátha - nyögte ki zavartan Nobu, s próbált láthatatlannak tűnve eloldalazni. Valljuk be ez mankóval igen nehéz. Vetett egy bárotítónak szánt pillantást Hayatére.
- Hallottam Nobutól, hogy el akartál menni... - szólalt meg végre a lány, ahogy a fiú eltávolodott. Hallgatott, de ahogy a fiú semmit se mondott rá újra megszólalt. - Ennyire... rossz itt nálunk? Nem... nem figyeltem eléggé oda rátok? Nem jó a kaja, vagy... vagy mi...?

- Kész - bólintott kis idő múlva Eizan, miután vállára kanyarította hátizsákját. - Akkor irány a nagyvilág!
Egyvalami volt, ami nagyon nem tetszett neki Natsuki szavaiban. Jó, mármint attól eltekintve, hogy kivel akar találkozni holnap. Miért használt csak egyesszámot? Holnap már... egyedül akar menni? Nem, sejtheti, hogy azt nem fogja olyan könnyen hagyni. De tényleg... képes lesz megint csak ülni és figyelni...? Nem, nem biztos... Ilyen tekintetben jobb lenne maradnia, de amúgy nem szívesen tenné. Natsuki, erős indokkal kell majd előállnod, hogy miért ne menjek, mert különben félek, nem tudsz majd visszatartani...

- Ó... sajnálom... - válaszolta halkan Ichironak. - Azért... jól vagy? Ne próbáljunk kitalálni neked valamit? Máshogy is lehet üzenni, talán... - óvatosan pislogott a fiúra, szeretné-e vajon.

Natsuki bólintott.
- Benézek Yuukához, hátha most nem alszik - mondta a fiúnak a folyosón sétálva. - Hátha kell neki valami. Magától úgyse szólna, hogy hozzak.

- Nem, semmi ilyesmi. Egyáltalán nem erről van szó... - rázta meg a fejét Hayate. - Én csak... gondoltam könnyítek a helyzeten. Gondoltam, ezután rögtön elküldesz, viszont ha már nem vagyok itt, akkor azzal megkíméllek egy kellemetlen beszélgetéstől. Meg már nem nagyon éreztem magaménak a csapatot, a céljaikat. A szigeten segítettem nekik, igen. De most? Fájdalomcsillapítókon élek és jószerével egész nap csak fekszem. Nem tetszenek ezek az új körülmények. Ám rá lettem ébresztve, hogy ha normális életet akarok, azért tenni is kell. És lassan úgy érzem, képes leszek megtenni ezeket a lépéseket. Lassan, de biztosan haladva. Talán ez ígérkezik az eddigi legnagyobb kihívásnak, hogy magam formáljam az életem.

- Felesleges - intett nemet Ichiro. - Ha nagyon akarna rólam értesülni az anyám, úgyis kiszedi Hiroshi családjából. Ismerem már annyira. Különben sem tudnám, hogy és mit mondjak. Azért kösz.

- Tényleg, hogy van most? - kérdezte Eizan. - Olyan sápadtnak és fáradtnak tűnt legutóbb. És Benawi sem festett túl jól, bár még mindig jobb bőrben volt, mint Yuuka.
Bár a hangjában ez nem érződött, magában mosolyogva hallgatta Natsukit. Nagyon aggódsz értük, ugye? Furcsa, hogy mennyire a szíveden viseled a sorsukat, de... végső soron tetszik, hogy így gondoskodsz róluk. Másnak nem biztos, hogy eszébe jutna, de te mindig megkérdezed, tudsz-e segíteni. Korábban is ilyen anyáskodó voltál, csak én nem vettem észre?

- ... értem - bólintott lassan Midori. - Akkor én... nem igaázn tudok mit kezdeni magammal, felmegyek a srácok elé!

Fájdalomcsillapítókon él? Akkor... tényleg, jól sejtette... Tényleg rosszul van csak... csak mindig tagadja...
- Nem küldtelek volna el - rázta meg hevesen a fejét. - Ha nem vagy jól, akkor pláne nem! És ha rosszul érzed magad, akkor, szólj... kérlek mondd meg nekem! Szeretném, ha... - elcsuklott a hangja. - Csak nem akarom, hogy bajod legyen... Akárki is vagy... Most már... a csapat tagja vagy, idejöttél velük, és én megígértem, hogy megvédem mindannyiótokat - elszántan nézett fel a fiúra. - Nem szoktam megszegni a szavam, sosem szegem meg. Most sem áll szándékomban!
Még egy darabig nézte a fiút, aztán megragadta a karját.
- Gyere! Mutatok valamit...

- Te meg mit művelsz? Mérgezed a kaját?
Daisuke épp lerakta a tányérra újabb mesterműve utolsó darabját, de a hang hallatán megállt a keze. Miért... miért van az, hogy egyszer nem tud rendesen befejezni valamit anélkül, hogy lebukna? És miért nem lehet becsukni azt a rohadt ajtót?! És mi a jót keres Shouri a konyhában...!?
- Ahogy mondod - felelte, és hogy véletlenül se lehessen azt hinni, hogy ő az alkotó, inkább a szájába tömte a mochit, hogy magára öltse a gaz dézsmáló szerepét.
- Mochi? - lépett beljebb Shouri. Ez az, pont erre volt szüksége! - Honnan?
- Gondolom, hozták - vont vállat két csámcsogás között Daisuke.
- Aha, azért ilyen meleg még...
- Tököm tudja! Vigyél ha akarsz, azt' jól van!
Shouri csak a szemöldökét vonta fel a másik ingerült szavaira. Nocsak, mitől lettünk ilyen idegesek? Csak nem...?
- Ó, hát persze - vigyorgott. - Ha már ilyen szépen felajánlottad...
- Hé, nem az egész tálat mondtam!
- Nem mindegy? Nem te csináltad... vagy igen?
Daisuke már vágta volna rá, hogy nem, de szájában még érezte az előző mochi ízét. Most mondjon le róla, mikor ennyi munkája volt vele? Ne már, ez köcsögség!
- Én találtam - nézett összeszűkült szemekkel a másikra. - Szóval, ha megkérhetlek...
- Jól van, úgyis csak egy pár darab kell.
Shouri levett párat a rakás tetejéről és amíg kerített egy kisebb tányért, a nagyobbat visszarakta az asztalra. Most már úgyis megbizonyosodott arról, amiről akart.
- Akkor mentem - kapta fel a tányért és már ki is ment a konyhából.
- Nagyon szívesen - morogta utána Daisuke.

Natsuki lassan megrázta a fejét.
- Nem... Nem hiszem. Akkor is aludt, mikor bementem. Aggódom érte, Eizan. Nagyon. És Benawiért is. Ráadásul... én is tehetek róla, hogy nincsenek jól. Ha időben az ő oldalukra állok, talán Benawi nem sebesül meg ilyen komolyan, Yuuka pedig... Harcoltam ellene... Egy pillanatig se gondoltam komolyan, de akkor is jópár zúzódást ejtettem rajta. Azt hittem... én azt hittem, ha nem ölsz meg valakit, nem számít, de... De még is csak számít...

Hayatében nem is tudatosult hökkent pillantása. Most beigazolódtak Benawi korábbi szavai. De mennyivel más volt ezt így közvetlenül Emikótól hallania... Sokkal jobb érzés, ha konkretizálni kellene. És most látta csak, hogy Emiko tényleg aggódott. És ráadásul érte! Érte, még ezek után is...? Ez a lány... sokkal erősebb lelkileg, mint gondolta. Sok minden van még, amit az emberektől tanulhat.
- Hova... hova megyünk...? - nézett kérdőn a lányra, és akaratlanul is arra gondolt, hogy most nem lenne jó hosszú távú sétákat rendezni. Bizonyára ezt Emiko is tudta. De... várjunk csak... Mi a...?! Ő most megfogta a kezét...? Nem, nyugi, az csak a karod. De akkor is... egy lány, ráadásul önként... Még jó, hogy nemrég mondta Nobunak, hogy ő és egy lány, főleg Emiko, az teljesen kizárt. Mégis mit gondolna, ha most látná őket...?

Várjunk csak, ez most új info... Natsuki bántotta Yuukát? Az a Natsuki, aki most aggódva lesi minden kívánságát? Na, ezt eddig nem tudta... Ennek ellenére hogy juthattak el ide a végén?
- Azt hiszem, lemaradtam... - nézett tanácstalanul a lányra. - Mikor volt ez? Még az elején? És utána hogyan...? Azt hiszem, nem értem...

- Majd meglátod - mosolygott elégedetten a lány, bár még maga se egészen tudta mit akar. Te jó ég, lehet, hogy ki fogja nevetni. Jó lenne kitalálni, hogy tulajdonképpenis mit akar mondani. Egyáltalán mért csinálja ezt? Szeretné megmutatni a fiúnak, hogy... hogy bízni akar benne és... hogy sajnálja, hogy kiabált vele, meg... meg szeretné, ha... fene tudja, hogy hívják ezt... Valamit, ami... csak valamit szeretne neki elmondani, de nem tudta megmondani miért... Nem tudta miért akarja ezt megosztani vele. Talán... talán nem is fogja megérteni. Neki egész más a háttere. De talán pont ezért akarta elmondani, hogy ez... lehet másként is. Jelenthet mást is.
Szótlanul mentek egymásmellett, Emiko végig törte a fejét, hogyan kéne mondania. Aztán valami zaj hallatszódott, egyre hangosabban, mígnem a generátor mellett kötöttek ki.
- Még nem voltál itt lenn, igaz? - kérdezte a lány.

- Oké, menj csak - mondta Hiroshi Midori után nézve. - Mi meg szerintem... hát, más nem nagyon van itt. A változatosság kedvéért gondolom, visszavonulunk.
Mivel két társa sem nagyon ellenkezett, a szobájuk felé vették az irányt.

Natsuki bűntudatosan pillantott fel Eizanra.
- Mikor... a hegyen voltunk és... és... még csak hárman voltunk Kaorival, meg Soranoval... illetve még Himeno, aki, aki gyakorlatilag a foglyunk volt... Észrevette, hogy... hogy Benawiék jönnek fel a hegyoldalon és persze... le akarta vadászni őket... Nem igazán adott választást. Úgy értem, nem nyíltan tette, de... ha azt mondom nem jövök... Szerintem sejtette, hogy Kaorinak meg nekem ez az egész nem tetszik... És lelépnénk Himenoval. Szóval vele kellett mennem. Gondolta, Kaori nélkülem nem lépne le, és szépen kicsináljuk Benawiékat, utána meg visszamegyünk, és elintézzük végre Himenot is... Én... féltem... Gyenge voltam még, és nem csak testileg, és ezt ő is nagyon jól tudta. Csak az alkalmat várta, hogy kicsinálhasson... Szóval... Csak... csak egy pillantást tudtunk váltani Kaorival, és reméltem megérti, hogy engedje el Himenot és... és húzzanak el innen nagyon gyorsan. De... nem tehettem semmit. És... és mikor odaértünk Benawiékhoz akkor is csak... csak vártam, de utána... utána nem tehettem mást, harcolnom kellett ellenük... És nem is mertem mást tenni... Igyekeztem "véletlenül" melléütni, de... túl gyanús lett volna és... csak akkor mertem nyíltan ellene fordulni mikor már biztosra vettem, hogy legyőzhetem...

- Még nem - rázta a fejét Hayate, miközben érdeklődve figyelte a jókora gépezetet. - Ez a generátor, amit a legelején említettél, igaz? Enélkül csak nehezen lehetne idelent megmaradni...
Ha lehet így fogalmazni, a lenti élet forrása. Jó, persze nélküle is lehetne boldogulni, de azért eléggé nehézkesen. Kik hagyhatták hátra ezt a bázist? Ráadásul létező generátorral. Biztos, hogy örökre elhagyták, nem lehet, hogy csak ideiglenesen feledkeztek meg róla? Akkor viszont Emikoék nagy bajban lesznek, ha valaki hirtelen beállít... bár talán nem ez a legmegfelelőbb perc a hasonló aggodalmak tisztázására.

Midori lassan lépdelt felfelé, nem akart sietni, annál többet ácsorogna a hidegben. Nem igazán aggódott Tatsuékért, akármivel is viccelődött Hiroshi, nem hitte volna, hogy elvesznek. Vagy hogy valaki elkapja őket. De azért már hiányolta Kentát. Egy kicsit. Egy egészen kicsikét.

Egyre inkább kezdett oszolni a köd Natsuki szigeten töltött napjairól. Furcsa, eddig tényleg nem nagyon firtatták a témát. Ő is csak akkor számolt be a dolgokról, mikor muszáj volt. És akkor sem túl részletesen, ahogy Natsuki meg is jegyezte utána.
Azt eddig is tudta, hogy Natsuki segített Yuukáéknak, de most már ismerte a teljes előzményt. Szóval a hajdani ötösfogat három tagja összeállt, de az élükre ezúttal Sorano állt. Natsuki meg Kaori viszont nem igazán értett egyet az elképzeléseivel és talán túl kegyetlennek is tartották, vagy hasonló. Akkor ez viszont már Kuroshi után volt, valószínűleg azért volt még Natsuki "gyenge".
- Tehát akkor nem csak Yuukáéknak segítettél végül, hanem Himeno is neked köszönhette az életét... - szólalt meg végül Eizan. - Viszont cserébe le kellett állítanod Soranot... És Benawiék hogy viszonyultak ezután hozzád? Úgy értem... gondolom nem úgy, ahogy most...

Emiko leült a padlóra, s várakozón nézett a fiúra, remélve, hogy ő is hasonlóan tesz. Igazából nem egy két perces beszélgetést tervezett. Ugye nincs most olyan rosszul a fiú, hogy ez kellemetlen lenne neki? Biztos nem szólna, ha úgy van... Hogy lehet ezt észrevenni egy ilyen emberen? Nem igazán, sőt egyáltalán nem ismert ilyen kiképzett kormánytagokat. Nem is akart. Eddig. De most jó lett volna, ha értené, hogy működnek...
- Nem sok emlékem van gyerekkoromból - mondta úgy, hogy még hallani lehessen az állandó, monoton háttérzajtól -, de arra határozottan emlékszem, amikor apáék ezt összerakták. Vagyis... az egyik ilyen alkalomra, mikor szerelték. Nem igazán örült neki, ha olyankor lejövök ide, féltett, hogy valami bajom lesz, elvégre is elektromosság, meg minden... Csak szerettem a közelében lenni. És segíteni akartam valamit. Azt hiszem... - mosolyodott el - sose voltam hasznukra, mit is tudna tenni egy négy-öt éves gyerek. De imádtam ide jönni. Valamiért úgy éreztem én is részt veszek az egészben. Hát... - pillantott a fiúra mosolyogva -, így nem csoda, hogy itt lyukadtam ki, igaz? Már a legkorábbi emlékeimben is "lázadó" voltam. Azt hiszem, ez nem is nagyon történhetett volna másképp. És nem is bánom. Most hogy itt vagytok tényleg úgy érzem, hasznos volt, amiket ezidáig tettem... tettünk...
Elhallgatott, s hagyta, hogy a fiú megeméssze a hallottakat. Talán túl sok információ volt ez egyszerre, de... képtelen lett volna mindehhez úgy hozzáfogni, hogy érdekel a bázis története? Vagy az enyém? Meséljek róla? Te is mesélhetnél utána magadról, komolyan érdekel... Ehh... Hát igen, ez így kicsit gáz lenne... Bár valószínű így se fogja tudni hova tenni...

Natsuki akaratlanul is megborzongott. Hát igen... le is állítottam. Ahogy kell...
- Nem nagyon volt gond belőle - rázta meg a fejét. - Benawi, ha akart volna, se tudott mit tenni ellenem. Sokáig azt hittük, hogy... haldoklik... Vért köpött, meg... tényleg borzasztóan nézett ki, egészen addig is míg nem találkoztunk Ichiruvel a toronyban. Talán utána lett jobban. Meg a pihenés is sokat segíthetett, végülis egész nap egy helyben voltunk. Szerencsénk, hogy csak Kentáék találtak ránk, és nem más. Féltem... Nem igazán bíztak meg bennem az elején, de nem volt más választásuk, csak én védhettem meg őket. Aztán...
Megtorpant észrevéve, hogy közben odaértek Benawi szobája elé. Huhh, nem is figyelt oda közben, mit csinál a lába...
- ...igazából elég hamar rájöttek, hogy nem is akarom bántani őket. Mire Kaoriék visszajöttek hozzánk, már hittek nekem, úgy gondolom - gyorsan magyarázkodni kezdett, hogy érthetőbb legyen a történet. - Merthogy Kaori tényleg lelépett Himenoval, de utána... Azt hiszem, mikor meghallották, hogy Benawiék élnek, Sorano viszont halott és én... én is élek... Azt hiszem Kaori gyorsan összerakta a képet. És... jajj Eizan, el tudod képzelni, mennyire örültem, hogy megadta nekem a bizalmat, és visszajött, ugye? Azt hittem... azt hittem örökre elvesztettem őt... - Elkomorodott. - De... nyertem még egy fél napot... Mégha nem is sokat beszéltünk azalatt... - az ajtóra pillantott. - Na jó, akkor... Megkérdem mizujs, remélem nem alszanak...

Hayate rövid ideig fontolgatta, hogy leüljön-e, de viszonylag hamar rávette magát. Úgysem tudott volna itt olyan sokáig állni. És Emiko szavait hallva amúgy is úgy érezte, le kell ülnie.
Hmm... tehát a lánynak több köze van a bázishoz, mint azt eddig gondolta. Eddig is viszonylag sokat filózott a hely történetén, erre tessék, hirtelen magától feltárul a rejtély. Vagyis Emikonak köszönhetően. De miért döntött úgy, hogy elmondja neki? Ráadásul így, hogy első hallásra szorosan kapcsolódik majd a történet az emlékeihez, a gyerekkorához... Így akarja jelezni, hogy mindazok ellenére, amit róla hallott... megbízik benne? Vagy hogy megbánta a korábbi kiakadását?
A földön ülve érdeklődve figyelte a mesélő Emiko arcát.
- Tehát már a gyerekkorod is ide kötött. Érdekes... Ez nem szerepelt a tippjeim között. De kérlek, folytasd. Érdekelne a történeted... vagyis a bázisé...!
Ehh, ez az utolsó javítás nagyon bénán nézett most ki itt a végén? Mindegy, már ott van, kimondta...