9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Eizan magában emésztette a hallottakat, míg Natsuki belesett az ajtón. Tehát ez volt az, amiről eddig még nem tudott, a kirakós többi darabja. Neked sem lehetett egyszerű a szigeten, Natsuki, sőt... te sokkal jobban megküzdöttél az életben maradásért és azért, hogy amennyire csak lehet, megőrizd önmagad. Vagy legalábbis a kellő irányba formáld.
Kaori elvesztése viszont örökre itt marad, ugye? Mindig érzed majd a hiányát és nem tudod, hogyan akadályozhattad volna meg. És azt sem tudod, miért tette azt, amit tett. Ha tehetném, hidd el, azon nyomban utánajárnék neked a dolgoknak, csak hogy egy kicsit megnyugodhass. Már ha nyugalmat hozna az, amit hallasz.

Yuuka még mindig viszonylag ébren feküdt. Először azt hitte, Emiko vagy Benawi jött vissza, mikor meghallotta az ajtó nyílását, de rájött, hogy Natsuki az. Natsuki, ő is hogy törődik vele. Szegény, vajon még bűntudata van a hegy miatt? Nem kéne, hisz végső soron megmentette mindkettejük életét. Bizonyára nem csak a bűntudat irányítja újra meg újra az ő szobájuk felé, hanem az aggodalom. Ezek szerint tényleg látszik, hogy nincsenek túl jól...
- Szia - köszönt az ajtón beleső lánynak. - Már csak én vagyok itt.

Natsuki meglepetten pillantott Yuukára, és talán egy kis ijedtség is vegyült a hangjába, ahogy megszólalat.
- Már...? Mért, Benawi hol van? - kérdezte. - Valami... valami baj van?
A lány mellé sietett.

- Nem, nincs - rázta meg a fejét Yuuka. - Vagyis akkor még nem volt, mikor elment. Azt mondta, keres egy másik szobát, mert Emiko közben elaludt az ágyában. Csak hát azóta Emiko is felkelt és elment. Szóval most itt vagyok egyedül. Vagyis most már te is itt vagy - mosolygott a lányra.

Emiko akaratlanul is elmosolyodott. Hayate, te...? Csak egy pillanatig habozott, aztán közelebb húzódott a fiúhoz, és a vállának döntötte a fejét.
- Egyedül itt érzem magam igazán otthon. De nem is csoda, mi hoztuk létre. Azt nem tudom, hogy... honnan van maga a hely, talán apa tudta, de nem emlékszem rá, hogy beszélt volna róla nekem... Viszont mi rendeztük be, apuék csinálták a fűtést, az áramot, meg ilyesmit, szóval... Szóval a miénk. És végülis, ha akkor nem is tudtam sokat segíteni, szinte mindig itt voltam, úgyhogy... valahogy... valahogy úgy éreztem, hogy ez az én örökségem. A hely és... és az, hogy valamit tenni kell a kormány ellen. Ez... - kicsit megremegett a hangja - ez volt az egyedül, amit célul tudtam kitűzni magam elé. Talán... talán őrültség volt... egy halom tizenéves vagy... kezdetekben még fiatalabbak - elmosolyodott. - Amikor kezdtük az egészet talán csak... három-négy ember volt tizenéves. Komolytalanul hangzik, igaz? Bár... segített pár szülő is. Úgy voltak vele, á a gyerekek játszanak, na jó, segítsünk nekik asztalokat barkácsolni, milyen aranyosak... Aztán... aztán itt lyukadtunk ki... Talán még én sem hittem volna...

Bár fogalma sem volt, hogy Emiko mit keresett itt, de legalább megnyugodhatott, hogy Benawi jól van. Yuuka utolsó mondatára aztán elmosolyodott, és óvatosan megsimította az arcát.
- És te jól vagy? - kérdezte lágy, anyáskodó hangon. - Hozzak valamit?

Kenta meglepetten pillantott Tatsuyára, ahogy feltűnt a kis hát a fák között.
- Látod amit... khmm... akit én látok? - helyesbített. Midori támasztotta a falat, de túlzottan elbambult, még nem vette őket észre.
- Most komolyan itt várt bennünket? Félek, kapunk egy kisebb lecseszést, hogy mért maradtunk le...

Hayate arca egy pillanatra megrándult, mikor megérezte Emiko közelségét. Nem, most bunkóság lenne elhúzódni. És különben is... miért akarna? Ez most valahogy... kicsit megnyugtató...
- Lehet, hogy korábban komolytalannak hangzott volna, de az alapján, amit itt láttam és hallottam, már nem merném ezt nyilatkozni - kissé furcsállta, hogy most valahogy nehezebben jönnek ki a szavak a torkán. Biztos... biztos csak kiszáradt a torka, igen, csak attól. Vagy nem. - A többiek mennyit tudnak erről? A hely múltjáról. Tudják, hogy hogyan kapcsolódsz hozzá? És...
"Az, hogy az örökséged... ugye nem azt jelenti, amit gondolok...?"

- Nem köszi, most kivételesen megvagyok - felelte Yuuka. - Nem akarom elkiabálni, de most úgy érzem, hogy viszonylag kipihent vagyok, és talán emiatt érzem jobban magam. Esetleg iszok egy kicsit, de azt úgyis hoztál múltkor, még van abból a vízből.

- Igen, tartok tőle, hogy ez nem illúzió - bólogatott Tatsuya. - Mit gondolsz, megijesszük kicsit? Bár talán ez nem a legmegfelelőbb hely és idő, még azt hinné, valaki más ütött rajta. Na azért már tényleg kapnánk lecseszést! De tudod mit, Kenta? Menj csak előre! Neked talán kevésbé harapja le a fejed, mert... khmm, még szüksége lesz rá.

- Mármint Benawiék? - emelte fel a fejét Emiko. - Azt tudják, hogy apámék kezdték el bázisnak használni, és felújítani... Szóval, igen gyakorlatilag tudják. Mondjuk Benawi és Ichiru nem volt itt kezdettől. Dehát, fiatalok is voltak. A szüleik sokáig nem akarták engedni őket. A kezdeti csapatból igazából... már nincsenek is itt sokan... A többségük elment élni az életét. Tudod... félek, hogyha én veletek tartok... Talán szétesik az egész, mert... úgy fogják érezni, hogy oké, mi kinőttünk ebből. Vagy... "éljük az életünk, nem kockáztathatjuk emiatt a családunk...", ahogy Kyoichi bátyja mondta... Én... én persze megértem ezt, nagyonis, csak... Csak... Akkor ki fogja jobbá tenni ezt az országot? - halkan felsóhajtott. - De... Én sem maradhatok itt örökre... Mégha, mégha nélkülem nem is menne ez az egész... Mert... mert már én sem tudok akármeddig itt maradni, túl... Kyoichinek igaza van, ha itt vagyok én csak a múltba kapaszkodom és... és élnem kéne már lassan...

- Oké - bólintott Natsuki. - Pár perc múlva indulunk Eizannal a városba. Azon gondolkodtam, hogy... hátha kell valami... Például ruhák. Veszek neked pár cuccot, ha felírod nekem a méreteid. Mondanám, hogy gyere velem, örülnék neki, ha nyugodtan mászkálhatnánk kicsit együtt, csak... Pihenned kell most, gondolom...

Kenta keserű mosollyal nézett Tatsuyára.
- Nem igazán vágod még a gondolkodását, igaz...?
Megcsóválta a fejét, aztán megindult a lány felé. Na, mikor veszel észre? A léptekre aztán fel is kapta a fejét, vagy talán arra, hogy figyeli a fiú?
- Kenta! - rugaszkodott el a faltól a lány, s már ott is termett a fiú előtt. - Mit csináltatok? - kérdezte kíváncsian oldalra biccentve a fejét. Eltartott egy darabig, míg Kenta fel tudta fogni a kérdést. Milyen aranyos így... Hogy tud valaki ennyire bűbájos lenni? Nem tudott betelni a lány látványával.
- ... hahó, föld hívja Kentát!
- ... öh... ja... igen!
Midori összehúzta a szemét.
- Márhogy... utánanéztem pár dolognak.
- Nem akarod elmondani? - nézett rá csalódottan a lány.
- Nem, dehogy, semmi ilyesmi! - vágta rá gyorsan a fiú. - Azt néztem meg, hogy a bátyám reagált-e a tegnapi üzenetemre. De ezt hosszú elmesélni, majd benn, oké? Mennyit álltál itt kinn? - csóválta meg a fejét - Kis butám...
- Nem sokat - bizonygatta a lány. - Csak unatkoztam nélküled, szóval... Szóval, gondoltam...

- Bárhogy is, igazán messzire eljutottatok, ahhoz képest, hogy gyerekként szinte a nulláról kellett indulnotok - nézett a lányra Hayate. - Sőt... nem tudom, milyen lehet ezt most hallani, de... én komolyan elképedtem rajtatok. Mert volt pár komolyabb megmozdulásotok, nem? Ahhoz képest a kormány semmit sem sejtett. És tudod mit? Engem például legyőztetek. Mert az én feladatom nagyrészt az volt, hogy felkutassam a hasonló szervezeteket, de ez esetben nem találtam semmit. Semmit... De tudod mit? Örülök neki. Örülök, hogy inkább én kaptam érte a büntetést és még csak nyomotokra sem bukkantunk. Mert akkor... akkor nem ülhetnénk itt most... Szívből örülök, hogy akkor sorra hibáztam.

- Nos igen... - bólintott szomorúan Yuuka. - Azt hiszem, ha most veletek mennék, mind az orvos, mind Benawi szúrós szemekkel nézne rám. De köszönöm, pár ruha tényleg jól jönne. De tényleg csak pár, miattam ne cipelj több kilónyi ruhát!

Tatsuya is közelebb óvakodott a pároshoz és mosolyogva figyelte őket. Na látod, mondtam, hogy nem harapja le a fejed. Biztos csak aggódott érted, most meg örül, hogy itt vagy. Milyen jó is neked, Kenta...
- Hali! - köszönt Midorinak, mikor már ő is felzárkózott. - A többiek épségben megérkeztek?

Emiko úgy érezte, mintha fagyos kezek fognák meg a szívét. Szóval konkrétan, egész konkrétan...
Hosszan felsóhajtott, s erőt gyűjtött, hogy ne remegjen a hangja, mikot megszólal.
- Furcsa... Egész eddig ellenségek voltunk. A szó legszorosabb értelmében. És... Benawival meg Ichiruvel osztálytársak voltatok... mégse... mégse tudta egyikőtök se. Nem tudtad, hogy őket keresed, és... ők nem tudták, hogy ellened is harcolnak, többek közt... Ironikus... Miközben osztálytársak voltatok. Az ember azt hinné... az ilyeneket tudja... Bár... Az én életem csupa ironia... - hajtotta hátra a fejét, s a plafont bámulta. Hallgatott egy darabig, csak aztán szólalt meg újra.
- De a lényeg, hogy most itt vagy. Mellettünk. Akárhogyis... te... szeretnél új életet kezdeni, igaz? Akkor... akkor én segítek neked... Nem tudom, milyen lehetett eddig az életed, de... ha... ha megtaníthatlak valamire, ami... ami számodra még idegen, ha szeretnéd... én itt vagyok.
A fiúra nézett. Határozottan, pislogás nélkül nézett a szemeibe.
- Nem érdekel a múltad, illetve érdekel...! - javította ki magát. - Az érdekel, hogy milyen volt, csak... nem foglak ezért elítélni. Gondolkodtam és nem tudhatom milyen a másik oldalra születni. Nincs jogom ezért gyűlölni téged, és nem is lennék képes rá. Ha akarnám se. De nem akarom. Szerteném, ha barátok lehetnénk.

- Haruka?
Shouri most nem vesződött a kopogással, de azért óvatosan nyitott be az ajtón.
- Menj el, kérlek - hallatszott a válasz.
- Nem lenne jobb, ha beszélnél róla?
- Minek rontsam el más napját is? És különben sincs kedvem lelkizni...
- Azt hiszed, hogy azzal nem rontod el más napját, ha ilyennek kell látnunk téged? Most komolyan, Haruka...
Nem igazán kapott választ, ezért belépett a szobába.
- Rendben, már itt sem vagyok. Csak összeszedem a cuccom.
- Elmész? - kérdezett vissza a lány.
- Mivel ezt szeretnéd. Remek, még jó, hogy össze van pakolva a táskám. Akkor részemről ennyi. További jó magadba zárkózást. Ja, amúgy tessék, hátha összeszeded magad.
Lerakta a lány mellé a matracra a tányérnyi mochit, és elhagyta a helyiséget. Haruka értetlenül lesett a tányér felé. Mochi? Ezt meg hol szerezte? Ráadásul ilyenkor...
Shouri közben már hátizsákjával ácsorgott a folyosón. És most hova? Hát Tatsuyával biztos nem fog egy szobában aludni, legrosszabb esetben marad a kanapén. De most fő a nyugalom, ne húzd fel magad. Ki van akadva valamin, érthető. Érthető... De még érthetőbb lenne, ha elmondaná!

- Rendben - bólintott Natsuki. - Akkor nézek valamit. Van valami... szín, vagy fazon, vagy valami, amit kedvelsz? Olyat szeretnék venni, ami tetszik neked!

- Hahó Tatsuya! - mosolygott a fiúra, de szinte rögtön le is hervadt az arcáról. - ... Tatsuya... figyelj... mi... mi van Harukával?
Kenta bizonytalan pillantást vetett a fiúra. Hisz Tatsu is egész eddig a lányra gondolt... ez... majdnem biztos. Midori, nem kellett volna ezt feszegetni... De... ő is aggódik, igaz? Elvégre barátok. Talán... Midorit kéne megkérni, hogy kiderítse mit érez Haruka. Hogy melyik fiúhoz húzza inkább a szíve. Midori, megtennéd vajon, ha én kérlek meg rá?

- Akkor azt hiszem, jó sok tanórára be kéne neveznem - sóhajtott Hayate. - Mert az az új élet igencsak hiányosnak tűnik, szóval szívesen fogadok minden segítséget... - kissé elhallgatott, ahogy a lány szemébe nézve végiggondolta további mondanivalóját. - Tényleg érdekel...? Akkor ezek szerint most rajtam a mesélés sora. Elég... érdekes családi hátterem van, vagyis volt. Adva volt két viszonylag jómódú család sarja, akik puszta érdekből házasságot kötöttek. Igen, a szüleim. Nem sok évet tölthettem el normális gyerekként élve. Eleinte még nem tudtam, hogy mire jó az a sok edzés, tényleg azt hittem, csak azért van, hogy javuljanak a versenyeredményeim... De sajnos tévedtem. Igen, kiképeztek, de... ezt inkább nem szeretném ecsetelni. Ezek szerint mégsem végeztem túl jól a dolgom, de azt hiszem, már tudom, miért. Volt egy pont... egy pont, amikortól már nem akartam tovább folytatni. De mégsem tehettem mást, tettem, amit tennem kellett, csak jóval kevesebb meggyőződéssel. A végén pedig mindez oda vezetett, hogy az osztálytársaim választottam. Igen, tényleg ironikus, hogy akiket kerestem, végig ott voltak egy karnyújtásnyira... Most pedig itt vagyok a bázisotokon. És már belefáradtam a gyűlölködésbe, ezért is érintett és érint rosszul, ha a többiek összeszólalkoznak. Már tényleg szeretnék normálisan élni és tényleg szeretnék pár barátot. Talán nem is járok olyan rossz úton, mint nemrég gondoltam...

- Ó, nincsenek nagy igényeim - mosolygott Yuuka. - Eddig sem nagyon válogathattam, nem is tudom... Talán valami halvány színt... mondjuk lilát. Meg a feketét is szeretem, szerintem az olyan... elegáns. De azért ne keresgélj órákon át, úgysem... úgysem tudnám kifizetni.

Tatsuya mosolya is lassan elhalványult.
- Az apja... valami az apjával kell legyen - csóválta a fejét tanácstalanul. - De nem tudom... nem akarok a legrosszabbra gondolni, de ha meghalt volna... hát még Haruka sem olyan erős, hogy azt ilyen szótlanul viselje. Szóval ez alapján életben kell legyen, csak kérdés, hogy milyen állapotban. Ezek szerint neked sem mondott semmit.

- Nem, nem jársz - bólintott komolyan a lány. - Csodállak. Őszintén. Hogy tudtál más útra lépni, mint amit kijelöltek neked. Ehhez tényleg nagyon erősnek kell lenni. Nem tudom, én képes lennék-e valaha ilyenre. Nem tudok msát helyesnek érezni, mint... Amit most csinálok.
Elhallgatott, s a fiú szavain töprengett. Szóval érdekházasság? Nem sokat törődhettek vele a szülei igaz?
- Furcsa - szólalt meg aztán. - Nekem apa volt a mindenem. Mindig a nyomában jártam, még ide is követtem, véletlenül se maradtam volna otthoz. Ő volt a példaképem. Ellenben te... Neked ez nem egészen ilyen volt, ha jól értem... És mégis... Annak ellenére, hogy annyira más a kiindulásunk, az út, amin végigmentünk, mégis annyi mindenben hasonlítunk. Vagy csak én magyarázom bele vajon? Mindkettőnknek... túl rövid volt a gyerekkora és... ha látszólag nem is, de egyedül voltunk, erősnek kellett lennünk, hogy élhessünk. És célt találhassunk. Bár... azért én mégis szerencsésebb voltam... Ott voltak a srácok és... és így mégsem voltam egészen egyedül.
Miben hasonlítunk még...? Töprengett mit is akar mondani a fiúnak, de... Megborzongott, ahogy eszébe jutott valami. Nem, ez nem... Ez egész más... Pont ellenkező oldaláról tapasztalták meg a halált, ha... ha lehet ezt így mondani. Ez így nem igazán összehasonlítható... De ettől még... lehet, hogy a fiút is ugyanúgy nyomasztják az emlékek... Hisz... azt mondta sok mindent tett, amire nem büszke.
- Miért... mitől döntöttél úgy, hogy... hogy nem tudod tovább csinálni ezt? Hogy ez így nem jó? - kérdezte halkan.

Midori tanácstalanul nézett Tatsuyára.
- Szeretnék beszélni vele, de... nem akarja... Jobb, ha magára hagyom? Veled sem... áll szóba? Shourit is elküldte... - csóválta a fejét. - Nem értem mit csinál. Tényleg jobb neki egyedül?
- Midori... - érintette meg a vállát Kenta -, szerintem... Ezt... most hagyd rá... Csak kicsit... ne avatkozz bele...
A lány meglepetten nézett hátra Kentára.
- De... miért?
Kenta bizonytalanul pillantott Tatsuyára.
- Mert... Szerintem jobb lenne, ha most Tatsuya vigasztalná meg... nem? - nézett a fiúra. - Meg kéne próbálnod... ha el is akar küldeni... Nem mondom, hogy erőltesd rá magad, csak... Oké, hogy időt kért, de... Ez nem azt jelenti, hogy nem vagytok barátok. Aggódsz érte, szeretnél mellette lenni. Megteheted, nem? Főleg, ha szüksége van valakire... rád...
Midori értetlenül pillantott egyik fiúról a másikra. Lemaradt... valamiről?

- Nem kell kifizetned! - nézett rá kissé felháborodottan Natsuki. - Hé, ez most nem olyan, mint eddig. Most nincs olyan, hogy te pénzed, vagy én pénzem... Együtt vagyunk, csapat vagyunk. Oké?

Most erre... mit válaszoljon? Egyszerűen csak mondja meg az igazat? De azt még senkinek nem mondta el eddig. Senkinek... Lehet, hogy épp itt az ideje.
- Az... arra vagyok a legkevésbé büszke - kezdett végre bele. - Volt egy megbízásom. Kiderült valakiről, hogy kormányellenes tevékenységet folytat. Nem az első és nem is az utolsó eset. Sokkal több megy ott a háttérben, mint amennyit a nyilvánosság elé tárnak. A feladatom az volt, hogy jussak be és iktassam ki az illetőt. Ez idáig még meg is volt. Addigra annyira kiöltek belőlem minden érzelmet, hogy még ez sem esett nehezemre. Csak volt egy bökkenő... Alapvető szabály, hogy nem hagyhattunk szemtanúkat. Csakhogy az illető fia - vagyis gondolom, hogy a fia - rosszkor volt rossz helyen. A legeslegrosszabbkor. Valószínűleg az ő szemében volt valami, ami... nem is tudom... Onnantól változtak meg a dolgok. Kívülről nem, csak bennem. Ha nyíltan felléptem volna ellenük, egy intésükbe kerül, és eltűnök a süllyesztőbe. De én ki akartam várni a megfelelő pillanatot. És egy idő után már tudatosan kerestelek benneteket. Vagyis ha nem is épp benneteket, de hasonló csoportokat. Sajnos nem jártam sikerrel. Végül a szigeten jött el az én időm. Kár, hogy a múlt véres foltjait nem lehet eltüntetni...

Emiko érezte, hogy megremeg. Igen, igen, sejtette, hogy gyilkolt... sejtette, tudta, hogy ez hozzátartozik, de... Ő akarta hallani, nem? Mégis mire számított. Most... most mégis a hányinger kerülgette... Észre sem vette, hogy összegörnyed.
- Igen, én... én tudom, hogy... "sokkal több megy a háttérben" - ismételte meg kissé remegő hangon a fiú mondatát. - Tudom...
Mért fáj ennyire ezt hallani? Hallani a másik szemszögből? Ez volt a munkája... kicsinálni azokat, akik a kormány ellen fordulnak... Hisz feléjük ez a megoldás... igen, tudja... tudja... De mégis, pont Hayate... hogy ő is tett ilyet... És képtelen rá, hogy ne azonosítja őt azokkal az emberekkel, akik...
Lehunyta a szemét, s igyekezett lenyugtatni magát, de egyszerűen nem ment. Valamiért elkezdte gyorsabban szedni a levegőt, és... És nem tudta kiverni a fejéből azt a képet... Az álmot... Azért jutott eszébe ennyi idő után, mert Hayate... mert megtudta róla ezt?
- Azt mondod... - kérdezte remegő hangon - Nem... nem hagynak szemtanút? So... sose?
Az hogy lehet...? Hogy...?

Tatsuya szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Igen, ez mind igaz, de... tényleg megteheti? Mindig olyan logikusnak hangzik, amit Kenta mond, ahogy most is. És igen, lehet, hogy Shourit elküldte, de talán őt tényleg nem. Meg kell próbálnia, nem hagyhatja most egyedül. Ki tudja, mi nehezedik most a vállára.
- Igazad van... - bólintott barátja javaslatára. - Meg kell próbálnom segíteni neki, ahol csak lehet. Hisz a barátok azért vannak, hogy támaszt nyújtsanak a bajban, nem? Legfeljebb el leszek zavarva, de legalább azzal a tudattal, hogy megpróbáltam.
Eltökélten nézett a lejárat irányába. Muszáj megmutatnia, hogy fontos neki. És tényleg nem feltétlenül kell rámásznia, csak érezze, tudja, hogy rá számíthat.
- Akkor le is megyek, hátha - biccentett, és amilyen magabiztosan csak tudott - persze bicegése mellett -, elindult befelé.

- Tényleg...? - Yuuka értetlenül, mégis hálásan figyelte Natsukit. - De...! Akkor... köszönöm, azt hiszem... Tényleg... neked annyit kell miattam aggódnod mostanában, de én idejét sem tudom, mikor kérdeztem meg utoljára, hogy hogy vagy. Nálad minden rendben?

Hayate figyelmét nem kerülte el Emiko hangulatváltozása. Gondolta, hogy ez lesz, de... a lány hangja mégis furcsán csengett. Az az utolsó kérdés... mire vonatkozhatott? Talán azt reméli, hogy valaki... Kit félt?
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom... - felelte lehajtott fejjel -, de attól tartok, nem... Én nem tudok róla. Bár azt hiszem, ha még egy hasonló helyzetbe kerültem volna, mint akkor... nem tudom, hogy megtettem-e volna megint. Ha nem egy korombeli fiú, hanem... nem is tudom, mondjuk egy kislány tipegett volna be. Akkor is képes lettem volna rá...? Szeretném azt hinni, hogy nem. Szerencsére hasonló esetre nem került sor. Bár az a néhány is épp elég volt, egy életen át kísérnek majd.

- De én élek... - suttogta alig hallhatóan a lány. Szegény srác, fogalma sincs miről beszél... Vissza fog kérdezni, igaz? Hogy voltaképpen... miről is beszél? De... el akarja mondani neki, igaz? Nem fogott volna bele, ha nem akarná. Csak egyszerűen képtelen... Mégis hogy lehet az ilyet bevezetni? Soha, senkinek sem mondta el. Nem akarta terhelni őket ilyesmivel. Ők... ők nem tudhatják, nem ismerhetik, hogy mennyire végletekig kegyetlen a világ. Elég, ha... ha csak a száraz tényeket tudják, nem kell... nem kell az ilyesmit is. De Hayate... neki már nem lehet újat mondani, igaz? És most hirtelen... annyira szüksége lett rá, hogy valakivel beszéljen róla. Talán amiatt, hogy megismerte a fiút, talán az álom miatt, vagy talán az otthon tett látogatása miatt? Talán... mert sok volt ez így két napon belül...

Még Hayaténak is hegyezni kellett a fülét, hogy a generátor hangos zúgása mellett meghallhassa a lány szavait.
"De én élek...?" Ezek szerint...
Várjunk csak... azt még mindig nem mondta, hogy az apjáék milyen célból építették a bunkert... Ők is ellenállók lettek volna? Akkor tényleg korán kezdte, akárcsak ő. Csak pont a másik véglet. Ezek a szavak viszont arra engedték következtetni, hogy... valami nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Rajtuk ütöttek volna? Talán ha többet tud meg a dologról, neki is beugrana az eset.
Kérdőn figyelte a lány arcát. Ilyenkor nem illetlenség kérdezni? Bár Emiko alapból azt jelezte, hogy szeretné elmondani, különben nem jutottak volna el idáig.
- Mi történt? - engedte végül szabadon a kérdést.

Midori némán nézett Tatsuya után. Mi..? Mi van? Megvárta, hogy a fiú eltűnjön, aztán azonnal be is támadta Kentát.
- Oké, mi folyik itt?!
- Te... tessék?
- Tatsuya, Haruka meg Shouri... Miről nem tudok?
Kenta nagyot nyelt.
- Ez...
- Nem tartozik rám? Nagyon is tartozik Kenta, Haruka a barátom, és Tatsuya is! Segíteni akarok nekik!
- Akkor hagyd, hogy ezt ők intézzék el!
- De mit?! - rázta a fejét értetlenül a lány. Kenta nagyot sóhajtott. Remek... most pletykálja ki Tatsuya dolgait, vagy vesszen össze Midorival... Szép kis zsákutca...
- Midori, tudod, hogy Tatsuya szereti Harukát... - mondta halkan. A lány összeszorította az ajkát. Persze... persze, nem vak... Csakhogy... Haruka jól meg van Shourival, és Tatsuya amúgy is...
Midori vádlón húzta össze a szemét.
- Szóval szerinted ez most egy jó alkalom, hogy elhódítsa?
- Nem, én egyáltalán nem így gondoltam! - vágta rá dühösen Kenta. - Figyelj, beszélt korábban Harukával és... és elmondta neki mit érez, Haruka meg... időt kért. Ha jól értem mindkettőjüktől.
Midori elkerekítette a szemét. Nem gondolta volna, hogy Tatsuya képes ilyesmit kimondani.
- Szóval ezért van így kibukva szegény Haruka...
- Meg szegény Tatsuya is! A francba már Midori, tudod milyen érzés, hogy ha szeretsz valaki és az mással...
- Tudom! - vágta rá indulatosan a lány. - Pontosan tudom!
- Akkor miért nem gondolsz egy kicsit Tatsuyára is, és hagyod, hogy ezegyszer...
- Haruka a barátnőm, és igenis nekemis jogom van mellette lenni! És... és... Ezekszerint emiatt... A fenébe Kenta, hozzá se lehet szólni! Még sosem láttam őt ilyennek! Teljesen tönkreteszi, hát nem érted?! Talán... talán ez nem jó ötlet, talán nem kéne tovább feszíteni a húrt...
- Dehát, ne mondja el, amit érez?
Midori egy darabig a fejét rázta, de nem találta a szavakat. Persze, joga van elmondani, de... Ez így nem jó... Haruka szenved, akkor... akkor valamit nagyon elrontanak nem? Tatsuya miatt nincs jól... Akkor... akkor ez most... Akkor Tatsuya valamit rosszul csinált!
- Tatsuya nem illik hozzá, Kenta...
- Ne mondd ezt!
- Shouri képes megvédeni, képes boldoggá tenni, képes megvígasztalni, most meg... Akkor ezért nem engedi őt se magához... Most ezért van egyedül, mikor nagyon nagy szüksége lenne valakire!
- Midori! Ne mondd ezt! - ismételte a fiú. - Tatsuya egyáltalán nem gyenge!
A lány hevesen megrázta a fejét.
- Képtelen megállni a sarkán! Figyelj, én... tudod jól, hogy kedvelem Tatsuyát, és... Shourit meg nem igazán... De most... Látom, hogy ő ki tudna tartani Haruka mellett. És... és így én is képes vagyok félretenni az ellenszenvem, mert Haruka fontos nekem!
- Nehogymár Shouri-drukker legyél! - csattant fel Kenta.
- A francba is, ez nem focimeccs! Nem drukkolok senkinek! Gondolkozz már! A) Tatsuya csak még jobban elkeseríti Harukát. B) Shouri sem lehet mellette, hogy megvígasztalja. C) Én se lehetek mellette, emiatt. D) Shouri ki fogja csinálni Tatsuyát, hogy megpróbálja lenyúlni a nőjét. Mondd már meg mi a pozitívum ebbe, mert én csak nagyon súlyos következményeket látok!
- Szereti őt! - kiabálta dühösen Kenta. - Hunyászkodna meg?
- Igen, mert azzal árt neki a legkevésbé!
- És ő meg dögöljön meg, vagy mi?
- Kenta, nem ezt mondtam...
- Persze, mert szerinted győzzön a legerősebb, csakis ez számít az életben... Ha rádhajtana valami erőszakos barom, én is lépjek le, különben szétveretem magam... Hát persze... Majd nyilván engedem is... Milyen logika ez, Midori?
- Ez Nem Ugyanaz!
- Látom, nem akarod megérteni, amit mondok... Tudod mit? Akkor hagyjuk. De ne avatkozz bele Midori! Nagyon szépen kérlek! Mert te meg Tatsuyát teszed tönkre, és talán Harukát is, ha beleszólsz. Ez most tényleg nem a te dolgod! Ezt hármójuknak kell elintézni.
Midori sértődötten fordított hátat.
- Ahogy parancsolod nagyokos... A férfiak úgyis mindig okosabbak, én csak hallgatok... - azzal ő is megindult lefelé. Kenta nagyot sóhajtva dőlt a falnak. Nem sok kedve volt Midori után menni. Miért nem érti...? Tényleg... tényleg így gondolkozik? Ez borzasztóan kiábándító...

- Na jó... már vagy öt perce ülünk itt csendben, ha nem tíz, és csak bámuljuk a falat. Már amennyi látszik belőle a sötétben... Egyéb építő jellegű javaslat?
Hiroshi szavaira mind Kazu, mind Ichiro felemelte a fejét, majd szinte egyszerre vontak vállat.
- Ezzel most kb ugyanott vagyunk... - sóhajtott Hiroshi. - Oké... ki akar szóláncot játszani? Vagy barkóbázni?
- Jajj már - nyögte Ichiro. - Most komolyan?
- Jó, akkor mondj valami jobbat!
- ...
- Én is így gondoltam. Bár te úgyis mindjárt bealszol, úgyhogy úgyis csak Kazushigével játszanék. Bezzeg ha lenne egy rajzszögem, máris jobban szórakoznék.
- Ha-ha, nagyon vicces...! Ha kérhetlek, ne emlegesd. És különben is nyertem, úgyhogy kuss!
Kazu nem sokat értett a párbeszéd utolsó részéből. Bizonyára most is valamelyik szivatásuk volt a téma, ami ezek szerint Ichirora irányult. Vagy valami hasonló... De tényleg... most mit csináljanak? Itt nem igazán van tennivaló...

Emiko remegve húzta fel a térdeit, s átkarolta a karjával.
- Nem tudom... Mik voltak az előzmények... Nagyon fiatal voltam, csak öt éves, és én... nem emlékszem mindenre. Csak arra, hogy... egyszercsak ott voltak a házunkban. Nem tudom.... nem tudom, hogy jöttek rá, hogy apa mit csinál, de... A társait is elkapták... ugyanaz nap. Valahogy megtudták, hogy szervezkednek. Én nem tudom mit csináltak egész pontosan... csak, azt hogy a kormány ellen. Mindig mondta apa, hogy a kormány rossz, hogy azok gonoszak... És hogy az a hely, amit mi készítünk... titok... és innen fogunk szervezkedni. Éreztem, hogy fontos hely. Aznap este... csakúgy megjelentek, és... nem kérdeztek semmit - ha lehet még jobban összehúzta magát. - Én ott voltam. Láttam... láttam, ahogy lelőtték őt... És... és... emlékszem mindenre... Ahogy... odaszaladtam és... nem értettem, és egyszerre mégis... Láttam, hogy szenved, és bár sosem láttam hasonlót... tudtam... tudtam, hogy haldoklik... Éreztem az átható vérszagot, és tudtam, hogy ez valami rossz... Fuldokoltam tőle... Annyira tömény volt és... emlékszem, hogy... csupa vér lett az én ruhám is... Emlékszem, ahogy... nézem a kezemen a vért és... és nem értem... Nem értem, mi ez... Érzem, hogy forró... és... apa... csak... annyit tudott mondani, hogy fussak... De én... én... én... nem bírtam megmozdulni, én... azt akartam, hogy jöjjön velem... Hogy vigyen el bennünket innen, és... és hallottam, hogy anya sír... és... és valahogy tudtam, hogy most apa nem tud megmenteni minket... Nem tudom, utána mi történt... Nem tudom... miért élek... Arra sem emlékszem, hogy hogy sérültem meg, de... tudom, hogy utána sokáig voltam kórházban. De akkoris élek. De ha te azt mondod, nem hagynak szemtanut, akkor miért? Anyám is, meg én is... Végtére is mindketten élünk. A többiek családja pedig... senkit sem hagytak. Bennünket miért?

Tatsuya persze rögtön észrevette a nappaliban ücsörgő Shourit, de igyekezett figyelemfelkeltés nélkül a folyosó felé oldalazni. Nem nagyon ment, főleg a mankóval...
- Hova-hova? - hallotta máris Shouri hangját. Jé... ennek meg miért van itt a táskája? Csak nem... kilakoltatták? Húú...
- A szobámba, oda - vetette oda továbbra is a folyosó felé tartva, de vetélytársa hangja ismét megállásra késztette.
- Hé, Ikeda!
- Igen?
- Más esetben nem vetemednék erre a számomra megalázó lépésre, de végiggondolva a korábbiakat, arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit talán túl messzire mentem. Mert ha fitt és üde lennél, akkor oké, elvertelek, nem védekeztél, a te bajod, de most nem ez volt a helyzet. Abban az elragadtatott pillanatban nem nagyon gondoltam bele sebeid súlyosságába.
He...? HE...?! Ez most... ez most mi a franc volt?!
Tatsuya értetlenül pillantott az egyik heverőn trónoló Shourira.
Oké... mi a trükk? Ez így nem stimmel...!
- Legközelebb nem fordul elő - szólalt meg megerősítésül Shouri. - Vagy kivárom, amíg helyrejössz.
- Aha... - volt az egyetlen értelmes megnyilvánulás, amit Tatsuya az adott körülmények között ki tudott nyögni. - Jó, majd... észben tartom.
"Ez most... egy jó vastag dióhéjba burkolt bocsánatkérés volt?" - gondolta a szobája felé tartva Tatsu.
Kizárt! Vagy... mégsem?

Hayate lázasan kutatott az emlékei között, de egyszerűen nem talált semmit. Még egy aprócska nyomot sem, amin elindulhatott. Jó, igaz, hogy kicsi volt még akkor, de egy hasonló erejű lecsapást azért emlegetniük kellett volna még egy ideig a kormányon belül, nem? Már csak azért is, hogy ezzel állítsanak pozitív példát. Miért nem hallott akkor róla? Nem mintha olyan sok régi eset lett volna a fejében, de ez mégis... És két embert is életben hagytak. Baleset lett volna...? Nem, ki van zárva. A kormánynál nem létezik az a fogalom ilyen esetben, hogy baleset. Siker vagy kudarc, ez a két lehetőség van. Lehet, hogy ez egy kudarc, mert két ember valahogy életben maradt? Ezért nem reklámozták? Kár, hogy már nem tudja kideríteni.
És ötévesen... Egy ötéves gyerek mekkora traumaként foghatta fel ezt az egészet? Látni az apját, a példaképét haldoklani... Milyen lehet...? Felnézni egy apára, aki gondoskodik a gyerekéről... Aki néha megdorgál, de azt is csak szeretetből. Neki miért nem lehetett része mindebben? És Emiko? Részéről meg miért kellett, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
Látva a lány zaklatottságát, némi habozás után a vállai köré fonta egyik karját, hátha kissé lenyugtathatja. Bár lehet, hogy pont ez hiányzott most neki legkevésbé, egy hajnali kormánytag nyugtatgatása... Hajdani, de már nem az!
- Sajnálom. Még csak... nem is hallottam az esetről. Lehet, hogy csak azért nem emlékszem, mert még én is kicsi voltam akkor. Nem tudom... Szándékosan engedtek el benneteket? Vagy csak nem vettek észre? Ez... valahogy annyi nem vall rájuk...

Eizan már egy ideje egy helyben toporgott a folyosón. Most tényleg... miért is kell neki mindig kint maradnia? Jó, tudja, tudja... Yuukáéknak pihenniük kell és bizonyára nem jó, ha egyszerre több vendég jut rájuk. De tényleg... most mit csináljon?
Még egy kicsit vár, és legfeljebb ideiglenesen kényelembe helyezi magát a nappaliban. Úgyis onnan indulnak majd, nem?

Bár kissé zavarban volt, de Emiko közelebb bújt a fiúhoz. Ez most nem olyan, mintha... Szüksége van rá... Olyan jó érzés, hogy valaki van mellette. Olyan jó érzés, hogy valaki hozzáér, hogy átöleli, vagy... olyasmi... Hogy hozzábújhat... Érezte, hogy könnyek csorognak le az árcán, s bár kétségeesett küzdelmet vívott, hogy eltűntesse őket, teljesen képtelen volt visszatartani őket.
- Érthető, ha nem emlékszel - próbált tovább beszélni. - Nagyon kicsi voltál még. Azt, nem gondolnám, hogy véletlen... Láttak bennünket... Ott áltak apám felett, és... rémlik, mintha megjegyzéseket tettek volna rám és... és kiabáltak anyámmal, de nem tudom... Igazán nem... hogy mit mondtak neki, mit akartak, vagy... mért nem lőtték le őt is egyszerűen... De azt hiszem Hayate, ő csinált valamit... Miattam... Hogy élhessek... Hálásnak kéne lennem... - mondta furcsa hangsúllyal. - De... mondtam már, hogy ironikus az életem... anya... most... azóta a kormánynak dolgozik... nem úgy! - tette hozzá gyorsan. - Csak valami hivatalban papírmunkákat, nem hiszem, hogy tud a kis dolgaikról... Igazságszerint, nem hinném, hogy bármiről is tud... - keserűen elmosolyodott. - Azt hiszem, ezért élhetek, mert látják, hogy ő "jó állampolgár", hát életbenhagyták a gyerekével együtt. Szerintem maximálisan elégedettek, azzal, ahogy ő él.. Ilyennek kéne lennie mindenkinek... - nevetett fel ironikusan. - És gondolom azt hiszik, én is ilyen vagyok. Nyilván nem tudnak a ázisról, nem találták meg akkor, és azóta se tudnak semmit. Különben már nem élnék. Végülis anyám szépen elintézte... szeretném hinni, hogy... valaha volt benne szándékosság. De mostanra... sose fogom megérteni anyámat, Hayate... Tudom, hogy értem tette... tudom, hogy ha nem is fogja fel, msot is értem teszi... De képtelen vagyok felnézni rá. Amire emlékszem belőle... egy tipikus háziasszony volt. Ő csak főzött apáékra, és úgy gondolta, majd nekem is ez lesz a dolgom. Úgy gondolta, azért kísérgetem apáékat, hogy legyen egy nő is a bázison, aki a fárasztó munka után, előszedi a kis hátizsákjából az édességet, jól megérdemelt uzsonnaként... Ahogy ő is csak főzött rájuk, és ennyi... De én... Én többet akartam. És... és amint volt erőm, visszajöttem ide, hogy áll-e még a hely, és állt, és... összeszedtem szép lassan a saját csapatomat. Míg anyám... anyám nem tud semmit. Legalábbis az élete többségében nem. De vannak... vannak napok, amikor... amikor azt hiszem mégis tudja...
Nagyon sóhajtva húzódott el a fiútól, hogy láthassa az arcát.
- Ez most nem volt túl érthető, igaz? Pedig ha már belevágtam, úgy illik, hogy mindent elmondjak - lehunyta a szemét egy rövid időre, hogy erőt gyűjtsön.
- Hayate, anyám... nem is tudom, hogy szép ezt mondani... De... talán nem túlzás azt mondani, hogy... beleőrült a történtekbe. Mikor hazajöhettem a kórházból már... már olyan volt. Ő azt hiszi... az a nap nem történt meg. Ő... ő... máshogy látja a világot, mint én... Ő... neki még él apa... Az elején... elkezdtem én is ezt tenni... beszélni egy ott sem lévő emberhez, teríteni három főre, de... De aztán... aztán nem akartam. Felkerestem a bázist, és... megalakult a csapat. Persze... az nem egy normális dolog, hogy egyre ritkásabban járok haza, úgyhogy... ő... ő megteremtette a saját Emikoját... Úgyhogy egy nap arra jöttem haza, hogy... megkérdezte, hogy én... - halkan felnevetett - Emiko barátnője vagyok-e... Szóval... hát ráhagytam... onnantól mindent ráhagytam... Ráhagytam a buta, rózsaszín szülinapi partikat, amit rendezett "nekem", nem szóltam neki, hogy nem szeretem a lányos cuccokat. Ráhagytam, hogy három személyre főz, úgyis volt hova eltüntetnem a felesleges kaját. Megértem valahol... én se... akarnék ebben a valóságban élni... Borzasztó lehet, hogy valaki... akit szerettél nincs többé... Neked pedig... az elveid ellen kell tenni, hogy megmentsd a lányod. Azt hiszem... én is belerokkannék...

- Jól vagyok - bólintott Natsuki. - Azt hiszem... azt hiszem nagyon szerelmes vagyok... És ez jó dolog. Dehát, ezt neked nem kell magyaráznom - kacsintott rá. -Oh, jajj, Eizan kinn vár, úgyhogy... Úgyhogy azt hiszem, nem is tartom fel... Még beszélünk - ígérte. - Nem foglak úgy elhanyagolni benneteket, ahogy eddig tettem!

Hayate először azt a következtetést vonta le a homályos információkból, hogy Emiko anyja árulta el a férjét és a többieket a kormánynak, hogy így mentse a lányt. Igen, ebben is volt logika... Az oka adott volt rá, csakúgy, mint a körülmények. Viszont az, amit utána hallott, kezdte egész más fényben feltüntetni a dolgokat. Megháborodott... nem bírta elviselni a történtek súlyát és beleőrült... Újabb közös dolog, Emikonak sem nagyon volt családja. Legalábbis nem olyan, amit az átlagember boldog családi háttérnek nevezne... Bár ha nagyon mindent bele akarna látni, akkor... az ember egy árulás súlyába is beleőrülhet... Nem, felesleges elméleteket gyártani! Emiko él, annak ellenére, hogy szemtanúja volt egy kormány által végrehajtott gyilkosságnak, és mindezt a jó polgárként dolgozó anyjának köszönheti. Miért dúlja föl még jobban a lány világát, ha nem muszáj?
Főleg miután ilyen őszinte volt. A legféltettebb titkait tárta elé, amikről valószínűleg még a társainak sem beszélt... miért pont ő? Miért nem Benawi? Talán az is benne van, hogy egy idegennek - vagy legalábbis viszonylagos idegennek - könnyebben mond el dolgokat az ember. Talán itt az ideje, hogy kicsit ő is beszéljen. Őszinteségért őszinteség...
- Nálunk hiányzott mindennemű szeretet... Bár anyám, már amikor láthatott, inkább jelezte, hogy az ő fia vagyok és bár nem teheti, de szeretne velem több időt tölteni. De apám... Gyakran az az érzésem volt, hogy nem is a fiát látja bennem. Csak egy gépet, egy bábut, amit tökélyre kell fejleszteni. Talán az érzelmek kizárása mégsem a legjobb módszer, ez a nézőpont a kormány nagy hibája. Másnál lehet, hogy nem, de az én esetemben biztos. Túl korán vetettek be, ez volt a baj. Egy tizenévei elején járó fiú... könnyen beférkőzik szinte bárhova, feltűnésmentesen elintézi, amit kell és senki nem vesz észre semmit, mindenki boldog, elégedett, minden tökéletes...
Egy pillanatra elhallgatott, amint ugrott kicsit az időben.
- Utána jött a sziget. A kormány pedig szépen rájött, milyen is, mikor a saját módszereit fordítják ellene. De nem is ez a lényeg... Mikor észrevették, mit tervezünk, egy hajón küldtek erősítést. És mivel apám a hadügynél töltött be viszonylag magas posztot, ő vezette a csapatot. Nekünk viszont kellett a hajó. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de azt nem is sejtettem, hogy ilyen korán. Pedig hányszor, de hányszor elterveztem, mit fogok mondani, ha majd szemben állok vele. Viszont ott, abban a pillanatban szinte semmi nem jutott eszembe. Ott volt a kezében a pisztoly, csak erre tudtam gondolni. Meg arra, hogy a többiek ott állnak nem sokkal mögöttem. Abban a tudatban húztam meg a ravaszt, hogy én most meghalok, de legalább megszereztem nekik a hajót. És mikor eltalált az a golyó, tényleg azt hittem, hogy meghalok. De nem... És bár azóta is csináltam nem kevés hülyeséget, még mindig élek. Valami dolgom akkor csak van...
Gondolataiba merülve figyelte a tenyerén lévő forradást. Véremet véredért... így búcsúzott még az apjától. Vajon ha az ő kezében nem lett volna gépfegyver, az apja akkor is lőtt volna? Vagy megpróbált volt kompromisszumra jutni, legalább vele? Biztos sajnálta a több évnyi a kiképzésébe fektetett pénzt és energiát. Ez is egy olyan kérdés, amit már kár boncolgatni.
Csendben hallgatta, hogyan nyeli korábbi könnyeit Emiko. Sírni... idejét sem tudta, mikor sírt utoljára... Még nagyon kicsi lehetett. De egy idő után belefáradt a sírásba. Ez is biztos a kiképzés része volt. Pedig... úgy elvileg könnyebb kiadni magából az embernek a keserűséget, nem? Miért érzi úgy, hogy neki mégsem menne?
Észre sem vette, amint nagyot sóhajtva kissé szorosabban fonta karját a lány köré.

- Ne mondd már, sokkal többet foglalkozol velünk, mint a többiek - csóválta a fejét mosolyogva Yuuka. Milyen más volt így csillogó szemekkel látni Natsukit, mint mondjuk korábban a hegyen. Ha teljesen nem is tűnt el, de a feltámadó új érzések próbálták palástolni a fájdalmat. Igen, ő is érzi, amit a lány. Benawi újra visszaadta az életkedvét, jó volt újra érezni, hogy fontos valaki a számára. - Vigyázzatok magatokra akkor a városban és még egyszer köszi!

- Sajnálom... - mondta a lány. - El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, ha arra kényszerülsz, hogy... megöld a saját apád. Mégha... mégha számodra ez a szó, nem is ugyanazt jelenti, mint számomra...
Érezte, hogy Hayate szorosabban öleli magához, s szinte reflexszerűen ő is közelebb bújt.
- És azt is sajnálom, hogy ezek után én még... vádoltalak... Nagyon-nagyon nehéz lehetett...
Megnyugtatóan simogatta a fiú hátát. Mégha, nem is látja rajta... biztos őt is felzaklatja ez a beszélgetés... De... itt vagyok, Hayate... Itt vagyok...
Lehunyta a szemét, s igyekezett elűzni a fejéből a zavaró gondolatokat. Igen, itt van egy fiú karjai közt, egy fiú, akit alig ismer, egy fiú, aki kormánytag volt, és fogalma sincs hova vezethez mindez... De... megnyugtató érzés, úgyhogy most még pár percig... nem akarja észrevenni mit csinálnak...

Natsuki bólintott.
- Úgy lesz. Te pedig pihenj! - ígértette meg búcsúzásképp, aztán kilépett a folyosóra.
- Ó? Hát tényleg megvártál itt? - nézett meglepetten Eizanra. - Megint... Köszönöm. Ne haragudj, hogy mindig így feltartalak!

"Csak hagyjatok már békén..." - gondolta Haruka, mikor az ajtón felhangzott az újabb kopogtatás. Egyszer legyen az embernek komoly baja, akkor is mindenki a nyakára jár.
Mivel nem érkezett felelet a kopogására, Tatsuya csendben kinyitotta az ajtót. Elaludt volna közben?
- Ébren vagy? - kérdezte.
- Nem, csak úgy csinálok...
- Ó... - Tatsuya kissé megnyugodott, hogy végre kapott visszajelzést, de maga a hangszín nem tetszett neki. - Akkor bejövök.
- Egyedül akarok lenni.
- Tudom... de nem akarom hagyni. Csak ártasz vele magadnak. ... Hát ez meg...?! - elkapta a kezét, mikor érezte, hogy beletenyerel valamibe, miközben leült a matrac szélére.
- Azt hiszem, megtaláltad az egyik mochit - emelte fel a fejét Haruka. - Jellemző, magadnak akarod az egészet...
- Hé, véletlen volt!
- Tudom. De talán jobb is, hogy beletenyereltél. Most, hogy érzem az illatát, talán eszem végre pár falatot.
- Hol szereztél itt mochit?
- Shouri hozta... - felelte pillanatnyi bizonytalankodás után a lány.
- Ó... - mondta újra Tatsuya. - És kivételesen jó ötlet is volt tőle. Ilyenkor rád fér az édes. Most, hogy így beleharaptál, nem akarod elmondani?
- Nem tudom.
- Akkor segítsek elkezdeni...? Hát jó. Mivel a tegnapi beszélgetésetek nem túl jól zárult, ezért gondolom, a maiban is felvetült az a bizonyos utolsó kérdés. Arra a következtetésre jutottam, hogy... az apád nem halt meg...
Jó, hallgatás a válasz, nem akadt ki. Ezek szerint jól tippelt.
- Akkor viszont mi történt?
- Nem, tényleg nem halt meg... De még könnyen lehet, hogy meg fog. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy beválasztottak a Programba, de tudod, milyen... Nem tudom, hol lőtték meg, de most kórházban van... kómában. Tessék, te akartad tudni...
Tatsuya nem tudott mit felelni. Nem gondolta, hogy ennyire komoly a helyzet...!
- És most... itt akarsz ücsörögni a sötétben?
- Miért? Ő is sötétben van...
- De Haruka! Ez nem játék, ez a te életed!
- Én is jól tudom, hogy nem játék! De ne várd el tőlem, hogy máris túltegyem magam a tényen, jó?! Kérlek, menj el...!
- De én...!
- Kérlek, most!
"Ezt elszúrtam..." - Tatsuya minden további nélkül felállt és az ajtó felé indult. Még visszafordult, mielőtt kilépett volna.
- Többen aggódunk érted, Haruka. Csak az a bajunk, nem tudjuk, hogyan könnyíthetnénk a helyzeteden.
- Te például nemrég igencsak megnehezítetted...
Tatsuya keze megrándult a kilincsen. Nem épp ilyen reakciót várt. A francba...
- Majd szólok, ha kész a vacsora, vagy valami - erőltette még ki magából a szavakat. - Hátha arra kijössz...

- Nem sok más tennivalóm van idelent - bólintott Eizan.
"Na meg mindig az utolsó pillanatban jössz vissza, mikor már a türelmem határán táncolok... Csak tudnám, hogy csinálod."
- Gondolom, Yuukáék nem jönnek, bár nem is nagyon lenne javasolt nekik. Akkor eddig áll a két fő. Lássuk, közbeszólnak-e a többiek.

Hayate úgy érezte, még annyi mondanivalója lenne, hogy jó lenne végre mindent kifejteni valakinek, de furcsamód nem jöttek ajkára a további szavak. Miért is kéne minden bűnét felvázolnia? Már nem az az ember, legalábbis igyekszik nem az lenni. És különben is, miért zúdítson mindent, de mindent Emiko nyakába? Az ő múltja sem volt sokkal boldogabb, sőt, ő még többet is vesztett. Ő tudta, milyen érzés szeretni és szeretve lenni, azután megvonták tőle ezt az érzést, mikor elvették tőle az apját. Ők, ők tették. Talán még az ő családja is közrejátszott benne, de az apja legalábbis biztos tudta.
Csak egy kicsit még... Olyan jól esik, hogy mégsem mond semmit, hogy csak a generátor zúg mellettük, de semmi egyéb zaj. Talán eljött az idő a megnyugvásra, ha csak részlegesen is. Talán az kellett, hogy végre mindketten kiöntsék a szívüket valakinek. Talán az kellett, hogy most fájjon, hogy utána egy ideig ne zaklassák őket az emlékek.

Nami ijedten rezzent össze az ajtócsukódás, nem túl óvatos hangjára.
- Midori...? - kérdezte reménykedve.
- Jajj, ne haragudj! Felébresztettelek? - kérdezte halkan a lány, fel se fogva, hogy most már igazából, tök nyolc, suttog-e vagy ordít...
- Nem - felelte a másik. - Nem aludtam. Mi a baj?
- Tessék? Semmi.
- Akkor mért haragszol az ajtóra?
Midori zavartan harapott az ajkába. Lassan letelepedett a matracra.
- Csak aggódom Haruka miatt. Sok baja van, és... csak találgatok mi, mert szóva se áll velem. Nem tudom mit tehetnék érte...
Nami lassan felült az ágyban. Midori, te aztán tényleg oda akarsz figyelni mindenkire, igaz? Rám is vigyázol, rá is szeretnél, holott ott van neked még Kenta is...
- Nem tehetsz róla... Talán majd kicsit lehiggad és...
- Én is ezt hittem, de... Ezt csinálja tegnap este óta! És nem csak velem!
A másik lány hallgatott. Bár tudna valami okosat mondani, de... Az egyetlen, amit tehet, hogy legalább ő nem terheli tovább Midorit a dolgaival. Inkább magábafojtja, eddig is bírta egyedül, most is... jobb ez így... Visszaereszkedett a matracra.
- Miért nem dőlsz le inkább te is egy kicsit?
- Nami... nappal van... Ha nem is fényes nappal, de még a nap része. Egész nap itt kuksoltál... Mért nem beszéltek inkább?
- Nincs miről beszélnünk - közölte a lány, pedig, ha igaz a sejtése...
- Ha nem lenne, nem kéne menekülnöd...
- Én nem menekülök! - csattant fel a másik.
- Hát?
- Csak hagyjuk... Az én dolgom, mit csinálok...
- Ne kezd már te is! - fakadt ki Midori. - Bennem van a hiba, hogy nem akartok velem beszélni?
- Ez nem... - ellenkezett Nami -, csak nem akarlak terhelni...
- Az terhel egyedül, ha nem értem mi folyik körülöttem...
- Jobb az, ha mindent tudsz? Ha magadra veszed más baját is.
- Határozottan, mert segíthetek...
- Nem lehet mindenen... van ami... Minenképp rossz...
Midori elhallgatott. Mindenképp...? Mi a baj, Nami?
- Nem könnyít, ha beszélhetsz róla?
Nami várt a válasszal.
- Nem tudom... - felelte őszintén.
- Akkor próbáld meg, nem veszthetsz...
- Én... - kezdett bele, mintha csak a felszólításra várt volna, de elakadt. - Te jó ég, képtelen vagyok kimondani...
Midori aggódva húzódott közelebb. Mi az, hogy képtelen? Mit? Mivel kapcsolatban.
- Midori, azt hiszem én... én égtelen nagy baromságot csináltam... Még a szigeten... Nem gondolkodtam, nem számoltam olyannal, hogy kövekezmény, mert... mert... azt hittem meghalunk... Így... így az ilyesminek nem volt jelentése... Csakhogy... élünk és... és most... most... azt hiszem, nagy bajban vagyok...
A lány még mindig értetlenül meredt rá.
- Nem értem... - motyogta.
- Én... azt hiszem... azt hiszem, lehet, hogy... hogy... terhes vagyok...
- MI?! - kerekítette el a szemeit a lány. - Mármint hogy gye...
- Halkabban már! - torkollta le ijedten a lány.
- Hogy... de hogy...? - dadogott értetlenül. Dehát... dehát Nami... Nami nem szokott... - Te lefeküdtél Nobuval? - suttogta hitetlenül.
- Igen, tudom őrültség, de... de... Bántam volna, ha úgy halok meg, hogy...
- Szüzen? - pislogott rá nem túl megértőn Midori.
- Dehogy! - rázta a fejét dühösen a lány. - Csak Nobu... nem tudom megmagyarázni... akartam... Eszembe se jutott védekezni, mert... mert tényleg biztos voltam benne, hogy meghalok...
- Jó-jó, de az, hogy lefeküdtetek, még nem jelenti azt, hogy egyből teherbe is esel! - suttogta neki. És még jó, hogy nem jelenti...!
- Csakhogy... - mondta halkan a lány. - Valamikor... az osztálykirándulás előtt kellett volna megjönnie... Az... az nem olyan hát, ha egy-két napot késik, de... de... még mindig semmi... Egy hete semmi! Ráadásul... tudod, ezek a tipikus... émelygek, szédülök, hányingerem van...
- Nézd Nami, ha ránézek a kajára, amit te főztél, nekem is hányingerem van, és ettől még nem vagyok terhes... - próbálta elviccelni Midori, de Naminak nem hiányzott most a komolytalanság.
- Oké... - szólalt meg zavartan Midori. - Beszélj... beszélj Nobuval... Most már tényleg muszáj!
- Tudom... - fúrta a fejét a párnába a lány.

- Örülsz, mi? Látom az arcodon - mosolyodott el Natsuki, miközben megindultak a nappali felé. - Elkapom a maradék lányokat, aztán indulhatunk... Igyekszem... Apropó... visszajöttek már Harukáék? Lehet, hogy őt nem tudom most megkérdezni...