9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

Nobu jó szokása szerint a plafont bámulta. Persze esze ágában sem volt a nappaliba menni, sem Namit megkeresni. Pláne nem Namit megkeresni, hogy pontosbítsunk... Hát, remélem Hayate, legalább a te dolgaid jól alakultak. Visszanézzek hozzá, vagy eleget zavartam mára? Á, nem... nem zaklatom, biztos visszament már aludni...

Shinji unottan támasztotta könyökével a kanapé karfáját. Tatsuya lelép, Midori elviharzik... Kentát meg hol hagyták? Mindegy, ő se szólna hozzá... És még aludni se mehet vissza, mert Benawi elfoglalta a szobáját. Francba már! Mit szólna, ha ő meg bemenne Yuukához aludni? Ja, hogy azt meg Benawi elől foglalták el... Ahogy előadta, hogy nincs hol aludnia... Ehh... Persze, hát ki van otthon ezen a bázison? Apropó... Akkor ő meg elfoglalja Emiko szobáját! Lesz meglepetés hófehérke, ha megtalálsz az ágyadban! Vigyorogva állt fel. Oké... De... merre is van Emiko szobája? ... Picsába...

- Gondoltam... Még hogy a szobádba, mi?
Tatsuya alighogy elengedte a kilincset, közben már fordulhatott is meg. Jajj ne, már csak ez hiányzott...
- Csak meg akartam tudni, hogy van...
- Ó, valóban? És hogy van?
- Szarul, ha éppenséggel tudni akarod.
- Remek. Biztos nagyon örülsz magadnak, hogy elérted a célod és végül veled beszélt.
- Ja, persze. Főleg annak, hogy olyan gyönyörűen elküldött utána a francba.
"Csak nem őt is?" - Shourit kissé megnyugtatta a gondolat, hogy Tatsuya mégsem került így a lány gyengeségét kihasználva előnyös helyzetbe.
- Hagyd békén, jó? - nézett szúrós szemekkel Tatsura. - Ha egyikünket sem akarja látni, miért erőlteted? Majd dönt magától is.
Tatsuya még egy ideig állta Shouri tekintetét, majd kikerülte a fiút és most tényleg a szobája felé tartott. Kissé meglepte, hogy a másik nem próbálta visszatartani vagy elállni az útját.
- Csak hogy tudd... - szólt még ki a folyosóra, mielőtt eltűnt volna az ajtaja mögött. - Az apja jelenleg kómában van, mert ellenkezett a kormánnyal. Tessék, nehogy azt hidd, hogy előnyt próbálok mindebből kovácsolni. Van, aki ezt nem egy versenyként fogja fel, hanem tényleg Haruka érdekeit nézi és próbál segíteni, még akkor is, ha elutasítják!
Meg sem várva a másik válaszát bevágta az ajtót.

- Hát valami mozgás volt, szóval biztosan... - vont vállat Eizan. - Nem, amúgy nem tudom, hazajöttek-e már...
- Haza - viharzott el mellettük ezt az egy szót mondva Daisuke. Kész, már el is tűnt a nappali irányába.
- Kiráz tőle a hideg - csóválta a fejét Eizan. - Mindig akkor bukkan fel, amikor az ember nem is számít rá.
Akaratlanul is visszagondolt a szigeten való két találkozására a fiúval. Mi ez, szándékosan kísérti őt...?!

- Oké, remek - bólintott Natsuki, mikor sikerült Daisuke megszólálását értelmeznie. - Mr. Póni meg bekattant... Még ilyet - csóválta meg a fejét. - Na, igazán sietek! 5 perc... vagy 10... - hagyta magára a fiút, látva, hogy a nappali erősen lánymentes, és elviharzott a folyosóra. Namiék szobáját már nem volt nehéz megtalálni... Halkan kopogott egyet, aztán belépett.
- Halihó - köszönt halkan - Zavarnék kettő percre...
- Igen? - fordult oda Midori, még mindig kissé kómásan az előbb hallottaktól. Szerencsére ez Natsukinak nem tűnt fel.
- Megyek a városba, és gondoltma hozok pár cuccost, főle ruhákat, meg amit kértek. Kellenének méretek... Mondjuk Namiét tudom, meg az ízlését is... De neked Midori nem.
- Oks, Nami, lenyúlok tőled egy lapot, okés? - lépett a lány füzetéhez.
- Csak nyugodtan - felelte az kinyászva a párnájából. - Kösz, Natsuki... - biccentett a lánynak. - Nem muszáj ám csipkés fehérnemű, elviselem a simát is... - igyekezett úgy tenni, mintha nagyon vicces és vidám lenne, de... valahogy nem tűnt elég őszintének. Natsuki csak felhúzta a szemöldökét, de inkább nem reagált rá. Nem tudta mire vélni. Talán hülyültek valamit Midorival az imént?
Midori az ajtóhoz sétált, s firkantott pár dolgot a lapra, majd Natsuki kezébe nyomta. Az el akarta rakni, de ekkor a lány megszólalt.
- Átfutnád még most, nem hagytam-e ki valamit? - kérte. Natsuki ezen is igencsak meglepődött, de bólintott. A lista aljára érve igenscsak, még értetlenebb arcot vágott. Ez most... Midori...? Ugye ez vicc? A lány viszont igencsak komoly arckifejezéssel nézett rá, és egy kicsit... nem, nem is kicsit pirulva...
- Megkérhetlek? - és a hangja is remeg. Natsuki igyekezett a lehető legtoleránsabb lenni, semmit sem kérdezni, hisz nem tartozik rá... Megtudott valamit, amit nem kellett volna, de hát, ki mást kérhetne meg Midori? Huhh, na ezt nehéz lesz magáan tartania, ez annyira... annyira hihetetlen! Hogy fog tudni így nem "Nocsak-nocsak!" pillantásokat vetni Kenta felé?
- Ez csak természetes - bólintot Natsuki, s igyekezett megőrizni a komolyságát. - Nami, neked valami? Kedvenc üdítő, csoki, fülbevaló? Tudom, hogy imádod az ékszereket, tuti hiányérzeted van!
- Köszönöm, de... tudom, hogy a kedvemben akarsz járni, de ezek... ezek nem fontosak. Kérlek, ne sértődj meg, nem annak szánom, csak igyekszem gyakorlatias lenni.
- Oké - bólintott Natsuki. - Akkor még beszélek Harukával is. Kettővel odébb? Vagy három?
- Kettő, de a túloldalt - felelte Midori.
- Rendben, köszi! - felelte a lány, s becsukva maga után az ajtót el is tűnt. Újra csend telepedett a két lányra.

Midori arra kapta fel a fejét, hogy Nami felkászálódik a matracról, s az ajtó felé veszi az irányt. Valamit elfelejtett Natsukinak...?
- Hova...?
- Beszélek Nobuval - mondta a lány határozottan. Midori elmosolyodott. Hála az égnek!
- Jól van - bólintott. - Itt leszek.
Nami válasz nélkül sétált ki a szobából. Remélte Nobu a szobájában lesz, és hamar elintézik a dolgot. Igen, joga van tudni. Hát jobb mihamarabb túlesni rajta, és... imádkozni, hogy nem fog nagyon kiakadni... De... úgyis ki fog. Hisz azt hitte, hogy a lány sokkal felkészültebb ennél, azt hitte az ilyesmi nem történhet meg, bizonyára szed gyógyszert... Nem tudhatta, hogy szó sincs ilyesmiről... Végtére is... logikus valahol, hisz ha Natsukihoz hasonlítja... Igen, az ő hibája. Érthető, ha Nobu dühös lesz. Csak... csak ne bántsa... Mindenképp megpróbál majd távolságot tartani... Mondjuk megáll az ajtó mellett, menekülésre készen...

A kopogás hallatán Nobunak az első gondolata az volt, hogy bizonyára Hayate jön be. Na! Ez az, mesélj, mi történt!
- Gyere! - kiabált ki, miközben feltápászkodott. Csak nem fogja feküdve, vagy ücsörögve fogadni. Igencsak erősen kellett a mankójába kapaszkodnia, mikor meglátta a lányt.
- Nami... - hátrált akaratlanul is a falhoz. Hátradőlt, s maga mellett támasztotta ki a botot is. Így talán annyira nem feltűnő, hogy nélküle ácsorogni is nehezen tud. Nem akart úgy kinézni Nami előtt. Itt van... Ide jött... A saját akaratából... Istenem... Úgy örülök! Ugye... ugye ez jót jelent?
- Nobu, nem zavarlak sokáig - még sikerült megőriznie a hideg hangját, ki tudja meddig...
- Egyáltalán nem zavarsz! - vágta rá a fiú. Nami megrázta a fejét.
- Tényleg nem akarlak feltartani, csak van valami, amiről tudnod illene...
Istenem, mérges lesz... szörnyű mérges...
- ... tudnom? - kérdezte halkan. Mi ez a baljós körítés, Nami...? Tudnom? Mégis... Mit...? Szakítani akarsz, vagy... mégis van valami Daisukével? A lány lassan bólintott. Nem, nem fog ezer évig köríteni, csak bele a közepébe, minél gyorsabb, annál jobb.
- Nobu, nagyon valószínű, hogy terhes vagyok.
A fiú pislogott kettőt, de... oké, most... most tuti bealudt, és iszonyatosan nagy baromságokat álmodik... Vagy a füle szórakozik vele.
- ... terhes....? - ismételte rekedtesen, ahogy meglelte a hangját. - Mármint... - próbálta kétségbeesetten értelmezni a mondatot - gyereket vársz? - Tőlem? Rakta hozzá gondolatban. Szerencsére időben kapcsolt, hogy ezt ne mondja ki. Hisz mégis kitől mástól... Nem feltételez a lányról semmit, logikátlan is lenne, és nem is akarja, hogy a lány ezt higgye. Mégis, önmaga számára szüksége volt erre az egy plussz szóra. Gyerek... egy... gyerek... Egy kicsi baba... Az övé... Te jó ég! Az ő gyereke... Dehát, dehát... Ez lehetetlen! Illetve biológiailag lehetséges, de... Apa... lesz...? Döbbenten meredt maga elé, s hirtelen úgy érezte a lába kevesebbet bír el, mint bármikor. "Apa?" - lüktetett a fejében a szó. Nami és az ő közös gyereke... Próbálta értelmezni ennek a jelentőségét, de gyerekebbnek érezte magát, mint valaha...
- De ne aggódj, elvetetem! - hasított a csöndbe Nami hangja, holott alig suttogott. Nobu számára mégis ordításként hatott. Egyszerűen megfagyott a teste, azt mondta volna, az idő állt meg, csakhogy érezte, hogy másodpercről másodpercre egyre jobban vágyik a levegőre, miközben a tüdeje képtelen egy apró rebbenésre, hogy valami minimális oxigént szorítson magába.
- Valahogy... valahogy csak megoldom... - hallotta, ahogy a lány hadarja a magyarázkodását. - Vészhelyzetről van szó, szóval az az orvos is biztos elvállalja... És hiszem, hogy számíthatunk a diszkréciójára, nem foglak senki előtt sem kényes helyzetbe hozni! Igazán, igazán sajnálom...
A fiú végre ismételten üzembe tudta hozni a tüdejét, de mozdulni, vagy akár a tekintetét levenni a lányról képtelen volt. Csak bámult előre, s szédítő sebességgel örvénylettek benne a gondolatok.
Elvetetni? Az én... az én gyerekemet? Megölni...? De... miért? Mért akartja...? NEM! Ez nem lehet... Nem lehet... Nem akarom... Ezt semmiképpen sem akarom... Másodpercek alatt, ahogy meghallotta a hírt, és mielőtt még a lány kimondta volna a "megoldását", Nobuban végigfutottak a képek, ahogy látja Namit egy egészen apró csecsemővel, ahogy látja magát a kicsit tartva a karjaiban, ahogy... Bármennyire és rémítő volt, rá kellett jönnie, hogy akarja ezt a gyereket, főleg miután érezte azt a jeges félelmet belemarni, ahogy Nami közölte, hogy elvenné tőle... Nem, ezen... ezen nincs mit végiggondolni, amit a lány mond az... nem lehet a megoldások között... Akárhogyis... akárhogyis, de... Ő megoldja valahogy, valahogy... valahogy... szerez majd munkát... valahogy majd létrehoz egy otthont, ki tudja... ki tudja még, hogy lehetséges, de ha beledöglik is...
- Nem - lelte meg a hangját Nobu -, erre semmi szükség, én eltartalak benneteket! - ígérte. - Nem kell félned, nem kell dolgoznod se, én megoldom! Én...
- Megőrültél?! - vágott közbe a lány. - Tizenöt éves vagy! Tizenöt, Nobu! A kutya se ad neked munkát, és nem is vagy képes rá! Nem tudsz ennyi pénzt megkeresni, ráadásul... Azt se tudod hová tartunk! Nem tudsz elég jól nyelveket, nem tudsz szakmákat, nem tudod, mik ott a szabályok, nem tudod, hol tudnánk ott lakni, nem tudod, miből fogjuk fizetni, nem tudod miből veszünk ételt... Azt se tudjuk mi, hogy fogunk megélni! Hogy... hogy a jó életbe merjem én ezek után azt mondani, hogy megszülök egy gyereket?!
- Ha kell, én utcaseprést is elvállalok napi 24 órában! - rázta a fejét a fiú. - Megoldom! Meg kell, hogy oldjam... Akárhogy!
Nami értetlenül meredt maga elé. Miért...? Miért beszél ilyeneket? Mért akarja... mért akarja, hogy megtartsa... megtartsák?
- Nincs jogod dönteni Nobu! - csattant fel. - Ez az én testem, nekem kell megszülni, nekem kell a gondját viselni, és én nem léphetek vissza, ha meggondoltam magam!
- Nem fogom...
- Jajj, hagyjuk már a hülye dumát! Nem bízom meg benned egy cseppet sem, és soha, de soha nem engedném, hogy kényed-kedved szerint játszadozz az ÉN gyerekemmel! Az egy dolog, hogy engem a kis játékszerednek tekintettél, de őt soha nem teszem ki ennek! Nem fog egy olyan apa mellett felnőni, aki, ha van kedve babusgatja, ha meg éppen bekattan... ki tudja... ki tudja mit csinál...! Nem, én ezt soha... én ezt soha nem engedem! Mindenáron megóvom ettől!
Nobu megkövülten meredt maga elé. Nem akarja, mert az ő gyereke... Ennyire... ennyire rémes ember...? Ennyire elviselhetetlen, és megbízhatatlan, hogy inkább a halál, minthogy... minthogy őt el kelljen viselni? Még a halál is jobb nála? Minden erejével rá kellett parancsolnia az izmaira, hogy ne kezdjen el remegni. Ne vedd el tőlem... Ne vedd el tőlem, Nami! Könyörgöm! Megszólalni azonban képtelen volt a lány szavai után.
- Ennyit akartam... Közöltem amire jutottam, mert jogod van tudni, mint... mint az apja. De nincs jogod dönteni, ezt remélem te is belátod, és nem akarsz újabb dolgokat rám kényszeríteni! Eleget tartottál már sakkban, én azt hiszem... Most... megyek... - búcsúzott, s kisétált az ajtón. Nobu követni akarta a szemével, de képtelen volt elfordítani a fejét. Csak hallotta az ajtó csukódását. Aztán a saját egyre gyorsuló lélegzetvételét. Végre engedhette, hogy a lábai azt tehessék, amire az egész "beszélgetés" alatt vágytak és lehanyatlott a matracra.
Gyűlöl... olyannyira gyűlöl, hogy inkább... Mit tehetnék? Hogy akadályozhatnám meg? Hogy vehetném rá...? Nem, igaza van, nem kényszeríthetem, nem tehetem ezt vele... Megfogadtam, hogy nem ártok neki többé, de... hogy... hogy emészthetném meg a tényt, hogy... lett volna egy gyerekem...? Lett volna... Lehetett volna... A nőtől, akit szeretek... Komolyan... komolyan számít ilyenkor, hogy fiatalok vagyunk? Komolyan ok az egy ilyen súlyos döntésre?
Halk nyögéssel húzta magára a takarót, s a fájdalomcsillapítóért kaparászott maga mellett a földön.
Csak... csak... szűnjenek meg a gondolatai... csak... ne létezzenek, nem számít milyen áron... Nem árthat többé neki... Nem árthat Naminak, és... ahogy a lány is mondta... Nem árthat a kicsinek... És nem is akar. Egyiküknek sem... Nami... Ha én nem lennék... megtartanád...?

- Hé! - csattant fel Daisuke, mikor a szobája ajtajában megállva nem várt vendégre lelt. - Te meg mi a szart csinálsz itt?!
- Pont azt - vont vállat Shouri, de nem adta jelét, hogy fel kívánna állni az előbb megszállt matracról.
- A wc a másik irányban van, gyökér...!
Shouri mindössze egyik szemöldökét rántotta fel a jelzőre. Pont ez gyökérezi le őt?
- Ezek szerint a te szobád - szakította el tekintetét Daisukéről, hogy megvizsgálhassa a helyiséget. - Pont azon filóztam, kivel kell majd megosztanom.
- Megoszt... mi van?!
- Ja bocs, még nem mondtam. Egy ideig ideköltözök, de ha nem tetszik, elmehetsz.
- Ó, köszönöm, hogy ilyen kegyesen felajánlottad! Először belepofátlankodsz a mochimba, most meg ez! Nem kellett volna előzetesen engem is megkérdezned róla?
- Felesleges, a végeredmény úgyis ugyanez lett volna. De nem kell félni, nem áll szándékomban hosszú távon összekötni veled az életemet.
- Hát ajánlom is! Így betörni a magánszférámba...! Dob a csajod, erre beeszed magad ide.
- Nem dobott a csajom - vetett egy fenyegető pillantást a másik felé Shouri.
- Hát persze, hogy nem - vigyorgott Daisuke. - Akkor vele aludnál, nem pedig az ÉN szobámban. A helyében lehet, hogy én is Mr. Intelligenciát választanám, ő legalább...
Nem tudta, mit vágott utána Shouri, mert még idejében visszavonult és becsukta maga előtt az ajtót. Tessék, még be sem fejezheti a mondatát, rémes. Viszont ez felért egy beismeréssel. Na remek... ő sem ússza meg társaság nélkül. Most meg hova vonuljon vissza...?

Eizan jobb híján leült az egyik fotelbe és ott várakozott. Furcsa, most meg hogy kiürült itt minden. Akkor szokás szerint várakozás? Ehh... Mindegy, már úgyis kezdi megszokni... túlzottan is. Ez van, ha az ember barátnője fontos ember. Jesszus, akkor milyen lehet mondjuk egy világsztár mellett? Na nem mintha annyira vágyna rá, nem áll szándékában holmi sztárocska miatt otthagyni Natsukit. Meg úgy alapból más miatt sem.
Türelmetlenül kopogott az ujjaival.
Egy perc, két perc...

Natsuki határozottan kopogtatott kettőt az ajtón és várt. Remélte, hogy Haruka nem alszik, mert amúgy vicces lesz kitalálni milyen méretben vegyen neki. Sacc per kábé úúúgy... talán Sorano alkat, de... Hát azért ez erős közelítés... Szóval legyél ébren, vagy érdekesen fognak állni rajtad a beszerzett ruhák... És ki tudja, talán neked is lesznek Midorihoz hasonlóan... khm... praktikus kéréseid... Ejnye tényleg, és Nami? Na jó, na jó, ő msot épp össze van veszve a párocskájával... Nyilván nem gondol ilyesmire, de ahogy ismeri két napon... nem, órán belül kibékülnek és akkor bizony bánni fogja, hogy... Na, elég már! Nem mindenki olyan perverz, mint te... meg Eizan... De basszus... Midori is?! És az hagyján, de.... KENTA?! Azt hitte ő képtelen lenne rá, hogy egyáltalán ágyba vigyen egy csajt, ráadásul ilyen hamar! Oké, azért kíváncsi lenne a körülményekre... Vagyis... inkább nem... ez már így is túúúl sok információ volt... Kenta és Midori... tényleg a feje tetejére állt a világ.

Már megint kopogtak... Nem igaz, hát nem tudják pár percre békén hagyni?! Igen, lehet, hogy bunkó, de akkor is... Nem látszik rajta eléggé, hogy most nem akar beszélgetni meg hasonlók?
- Ki az már megint? - dörmögte ingerülten az ajtónak.
Olyan sokat kérek, hogy hagyjatok békén? Most tényleg? Elnézést, hogy fel akarom fogni azt, hogy nemhogy nem láthatom többé a családomat, de ráadásul anyut is a lehető legrosszabb helyzetben hagyom magára, mikor a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy valaki mellette legyen. Miért, miért nem mehetek vissza?! Vissza kell mennem! Vissza...

Emiko keze alig láthatóan megrezzent Hayate hátán. Oké, most... most mégis hogyan tovább? Jó nem belegondolni, hogy épp egy... egy idegen srácot ölelget - végtére is -, de a tény az tény... Csak kicsit még... kicsit még maradna így, nem is azért, mert annyira jó - pedig tényleg hihetetlenül kellemes érzés, érthetetlen... -, hanem, mert addig még nem kell magyarázkodnia, nem kell... leblokkoltan ránéznie, vagy épphogy félrenézni, hogy most... most tulajdonképpen mi történt... De csak nem maradhatnak így örökké. Mégis mit csináljon? Na, most légy észnél! ... Nem... Ez elég nehéz lenne jelen pillanatban.
- Sajnálom, hogy hirtelen ennyi mindent rádzúdítottam - szólalt meg még mindig ölelve a fiút. - Nem volt jogom ilyesmivel terhelni te meg... te meg túl udvarias vagy, hogy rám szólj... Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak...
Oké... oké, de ez így nem túl reális mondat, miközben ölelgeted... engedd már el basszus... basszus! Mi ez a határozatlanság, Emiko? Te ilyet nem szoktál... Rég volt már legalábbis...

Hupsz... Már megint? Nincs túl jó hangulatban...
- Ne haragudj Haruka, én vagyok... Natsuki... Csak pár perce akarlak zavarni, bejöhetnék? - várt egy kicsit aztán hozzáfűzött egy rövid magyarázatot is. - Megyek a városba, és gondoltam hozok pár cuccot, szóval... - Na, ennyi elég, nem akart ajtón keresztül kiabálva lebeszélni mindent... "Szóval M-es póló? Okééé, és a..." Bár bizonyára rendkívül szórakoztatná a közelben lévő srácokat...

- Kellemetlen helyzetbe...? - kérdezett vissza némiképp magához térve Hayate. Kellemetlen? Még csak kényelmetlen sem. Mikor kiégette a sebét, na, az kényelmetlen volt. Valószínűleg Nobu sem élvezte túlzottan, mikor ő volt soron... - Nem, erről egyáltalán nincs szó. Valakinek néha jólesik elmondani a dolgokat, most már én is sejtem... Nem mindig a magunkban tartás a jó... Amúgy miattam van? Miattam jöttek elő újra az emlékeid, amiatt, hogy megtudtad, ki voltam? Ahhoz képest, hogy nem akarok ártani másoknak, úgy látszik, még nem igazán megy.
"Azért nekem mondtad el, mert lényegében én mégis közelebb állok a témához, mit bárki más?"

Natsuki...?
Haruka meglepetten ült fel. Ó, pedig azt hitte, hogy megint... de ezek szerint nem.
- Gyere... izé, gyere csak be! - próbálta összeszedni magát. - Bocs, azt hittem, más az, nem akartam így rádripakodni... Inkább kösz, hogy gondoltál rám is.

A lánynak hallhatóan elakadt a lélegzete a kérdésre.
- Miattad...? Lehet. Igen, lehet... De... erről nem tehetsz, az ilyesmit nem befolyásolhatod. Szóval nem haragszom, és... - óvatosan elengedte a fiút, és elhúzódva visszaült a sarkára - te se haragudj magadra! - fejezte be egy apró mosollyal. - Hm... így belegondolva... Nem, azért nem csak azért... Sok mindent történt, az érkezésetek, az hogy döntés elé kerültem, maradjak-e, az hogy végtére is... végtére is utoljára láttam anyámat, mikor reggeé felkerestem... Ez mind... sok volt... Együtt pláne. Szóval nem, nem a te hibád. És... nem is hiba... Csak tény. De már jól vagyok. Köszönöm neked!

Natsuki megnyugodva nyomta le a kilincset. Hálégnek... fogadni mert volna, hogy nem engedi be...
- Nincs mit - mosolygott a lányra, aztán csak behajtotta kissé az ajtót. A lány felé sétált, s lecsüccsent nem messze tőle, miközben folytatta.
- Gondoltam szükséged lehet pár ruhaneműre, meg ilyesmire, szóval, ha összeszeded nekem mi kell, meg kb. milyen méretet nézzek, ilyesmi, akkor hozok pár cuccot. A pasiknak nem szállítok, de gondolom azért nekünk lányoknak igencsak igényünk lenne már erre...

- Én is köszönettel tartozom - nézett a lányra Hayate. - Egyrészt hogy nem küldtél végül el.
"Sőt, miután Benawi olyan szépen érvelt veled, részben miattad is maradtam..."
- Másrészt, hogy engem is meghallgattál és... a bizalmadba fogadtál. Azt hiszem, ez ér mind közül a legtöbbet. Köszönöm.
Kicsit megmozgatta a lábát, mert már enyhén kényelmetlen volt az ülés. Basszus, ne most legyen már rosszul... Pedig bevette a fájdalomcsillapítót. Lehet, hogy még nem hatott rendesen? Vagy ez a büntetése, amiért kihagyta az előzőt, hogy ennek a hatása most hamarabb múlik... Jajj, de jó lesz...

- Ne is mondd - csóválta a fejét némi szomorkás éllel a hangjában Haruka. - Pasik? Képesek egy hétig ugyanabban a cuccban lenni. Nem mintha olyan nagyon finnyás lennék, de azért a higiénia is számít kicsit. De ez jó ötlet. És tényleg még el is mész érte? Hú, köszönöm... Legalább te értelmes ötlettel állsz elő és nem nyaggatsz...
Hát ez most kicsit talán érdekesen hangzott. Mindegy...
Közben papírért kotorászott, hogy felírja a méreteit valamire.

Emiko nem igazán tudta mit lenne szép válaszolnia, úgyhogy csak enyhén oldalra biccentette a fejét, és egy pillanatra lehunyva a szemét egy aranyos mosolyt ajándékozott a fiúnak. Szóval most... visszamennek lassan? Nem akaródzott, de csak nem ücsöröghetnek itt a végtelenségig. Lehet, hogy hiányolja is őket valaki. Mondjuk Benawi... Huhh. Azért inkább csak csendben ült és nézte a fiút. Csak nem veti fel, hogy menjenek, ez olyan lenne, mintha máris megunta volna a társaságát, pedig hát... Nem is... nem is lesz rossz dolog vele tartani... Mármint velük! Jó lesz megismerni ezt a csapatot.

Natsuki szívesen visszakérdezett volna, hogy: nyaggatnak? De úgy érezte ennek a firtatása szintén a nyaggatás kategóriába tartozna. Inkább csak, kérdezzen rá bújtatva?
- Van még szükséged másra? Vagy tudok még segíteni neked valamiben?

Hayate pár óra leforgása alatt többször jött zavarba, mint egész életében. De most komolyan... zavarba? Ő? Ez kész...
Lassan kezdett felkászálódni, addig sem látszott zavara. Tényleg, Nobu azt is mondta, hogy itt az orvos. Hát... már valószínűleg nincs. Bukta...
- Bocsi, csak már... nem esett olyan kényelmesen az ülés - ismerte be. Különben is, ebből még nem következik az, hogy fájna is valamije, nem? - Amúgy végül sikerült beszélned Natsukival arról, hogy velünk jössz?

- Halihó! - köszönt Kenta belépve a nappaliba. - Hm? Egyedül? Hova tűnt el mindenki? Őszintén remélem, hogy a konyhában sürgölődnek... Midori nem említette, hogy lenne kaja, ami... ami már baljósan gyanús... Mondd, hogy van valami...!

Szemét, aljas dög! Hogy képzeli, hogy fordult meg egyáltalán a fejében?! Hogy rohadnál meg, Shouri, az az én, különbejáratú szobám volt, amit nem neked, hanem magamnak szereztem! Köcsög...!
Hogy a francba tudnálak onnan kipaterolni? Hát Harukához nyilván nem megyek oda, hogy ugyan már, békülj már ki Shourival, mert különben kisajátítja a szobámat... Hmm, pedig jó lenne, ha ilyen egyszerűen meg lehetne oldani... Sőt! Rakjuk át Tatsuyához! Akkor aztán napestig ölhetnék egymást.
Daisuke nem messze a - hajdani - szobájától mászkált a folyosón, és kezdett ideges lenni. Oké, nyugalom... Inkább menj vissza a konyhába és egyél pár mochit, hogy lehiggadj...

- Ó, te jó ég! - pattant fel a lány. - Natsuki... Majd ki is ment a fejemből... Addig-addig halogattam, hogy... Pedig most már nem soká lehet... Megyek meg is keresem! - indult meg, aztán megtorpant. - Vagyis, izé... hova is rohanok? Úgyis egyfelé megyünk. Nehogy eltévedj nekem itt lenn - nevetett halkan. - Ne hidd, hogy nem tudnál! Kacifántos ez a hely... Hiányozni fog...

Haruka már majdnem gorombán odaszólt volna, hogy ha nincs speckó orvos ismerősöd, aki visszahozza az embereket a kómából, akkor nincs. Ám szerencsére idejében rájött, hogy ez igazából nem az ő gondolata. Csak a tehetetlensége beszélne így belőle, az afölött érzett harag. Az előbb is azért beszélt úgy Tatsuval... Jajj, zsenikém... Te képes vagy mindent olyan komolyan venni... Ugye nagyon megbántottalak? Én hülye! Valahogy jóvá kell tennem és végre véget kéne vetni ennek az egész hercehurcának köztetek, mert ez már röhejes! De... de egyszerűen...
- Nem, köszönöm - rázta meg a fejét. - Hirtelen nem jut eszembe semmi... Persze valószínűleg majd akkor fog, mikor már elmentél, de már a ruhák is nagy segítséget jelentenének. Ja de, valami mégis. Hoznál egy dezodort? Tudom, kis semmiség, de azért mégis el fog fogyni...

- Hát... - rántott vállat tanácstalanul Eizan - attól tartok, ki kell ábrándítsalak. Egyedül Daisukét láttam a konyha környékén, de nem tudom, mit művelt. Ám ha be mered vállalni, én nem tartalak vissza - vigyorgott a másikra. - Biztos naaaagyoon jó szakács...
Hupsz...
Daisuke csak egy lesújtó pillantással jutalmazta Eizant.
- Ne is törd magad, mindent hallottam - nézett összevont szemmel a fotelben ücsörgő srácra. Közben észrevétlenül a zsebébe nyúlt és kicsomagolta az alufóliából a végső tartaléknak szánt mochit. Erre pazarolni... - Másokat bujtanál fel, csak mert te még ahhoz sem vagy elég tökös, hogy megkóstolj valamit? Ejnye, ejnye... Szegény Natsuki, szegény, szegény Natsuki... Részvétem - csóválta gyászosan a fejét, miközben a konyha felé indult.
- Ó, jut eszembe! - fordult hirtelen vissza. - Nézd, mit tojt neked a nyuszi!
Eizan kicsit későn jött rá, hogy mi is tart felé...

Hayate halvány mosollyal indult Emiko után. Eltévedni? Nehezen, a feltérképezés volt az erősségem. Bár végülis... tényleg nagyon kacifántosnak tűnik, lehet, hogy jobb lenne egy helybeli vezetővel.
- Akkor hát Natsuki-kereső küldetésre fel.

- Rendben, jegyezve - bólintott Natsuki. Megvárta míg a lány átnyújtja a papírját, aztán felkászálódott. - Úgyis megyek még be holnap is, szóval ne aggódj, ha valamit elfelejtettél majd hozom akkor. Na, nem is zavarlak tovább, pihenj csak! - intett búcsúzólag.

- Köszi... - mondta még a lány után Haruka.
Pihenni? Nem, azt most pont nem fog. Ő nem ilyen, hogy egész nap itt kuksoljon a sötét szobában. Nem, el kell kezdenie végre rendbe szedni a dolgokat, mert ez se nekik, se a fiúknak nem jó. És közben valahogy... valahogy félre kell tennie az apját...
Hol is van az a mochi?

Kenta nagyokat pislogva figyelte a jelenetet, s igyekezett semleges arcot vágni.
- Hátöö... - jegyezte meg halkan, ahogy Daisuke lelépett -, én valami normális kajára vágynék. De ha nincs, hát nincs kénytelen leszek valamit magamnak összebarkácsolni. A hely épsége érdekében egy szendvicsre szavaznék - kelt fel. Udvariasság ide vagy oda, inkább nem kérdi meg, kér-e Eizan is, mert a végén csinálhatja az egész bázisnak... Még mit nem... A konyhához csak akkor lehet köze, ha egy szakács honlapját kell feltörnie...

Ó? Vele tart? Azt hitte visszamegy a szobájába, vagy... Nobuhoz, elvégre mellőle szakította el, lényegében. De ő aztán nem fogja lerázni, ha segíteni akar. Csak szótlanul battyogott felfelé a fiú oldalán.

- Ééés, már itt is vagyok - perdült be Natsuki a nappaliba. - Siettem, mondtam, hogy sietek! - bizonygatta a fiúnak, s a tekintetét kereste, hogy megtudja, ő is gyorsanak érezte-e, vagy már majd belehalt az unalomba... De most igazán egy szót sem szólhatsz!

Eizanban egyre inkább erősödött az érzet, hogy Daisuke nem kedveli. De az érzés valahogy kölcsönös volt, sőt! Ez most tényleg képen vágta egy mochival? Hát normális ez?! Komolyan, mintha az érzékeny pontjára tapintott volna, vagy valami... Nem, az kizárt! Méghogy Daisuke és a főzés, ez abszurd... Bár a rózsaszín póni is az, és bármilyen kicsi is a valószínűsége, mégsem kizárt. Hmm... Daisuke mint szakács? Ne már... Ugye nem ő csinálta azt a reggeli isteni csirkét...?!
Natsuki megjelenése azonban egy perc alatt elfeledtette vele előző gondolatait. Te jó ég... ugye nem maradt trutyis az arca? Bár elég nehéz így szimplán levakarni, szóval valószínűleg de. Daisuke, bazd meg, ezért még számolunk!

- Hm? Gyors voltál! - pislogott meglepetten Midori, ahogy Nami belépett.
- Ja? Ahamm... - bólintott a lány szétszórtan. - Nem akartam kertelni... - rántotta meg a vállát, és ledőlt a matracára.
- Nem... nem akartál kertelni? Mégis... Mégis mit csináltal akkor? Hé Nobu, terhes vagyok, na pá!
- Hát, nagyjából - rántotta meg a vállát ismételten a lány. Midori felháborodva húzta ki magát.
- De, de... Nami, ez nem vicces! Ez egy komoly dolog és... jelentős, biztos... biztos számára is... ugye nem támadtad tényleg így le?
- Nem akarok róla beszélni! - dünnyögte a lány, tüntetőleg a fejére húzva a takaróját. Midori dühösen fújta ki a levegőt.
- Ma mindenki bekattant? Na jó... Én inkább kimegyek, keresni valami elfoglaltságot. Te meg nagyon remélem hülyítesz! Lehet, hogy el vagy kenődve... na jó... oké.. ez... ez nem a helyes szó, de... De nem kell azt is elszűrni, ami még nincs... érted?
- Csak menj már... - morogta a lány a takaró alól. Midori sértődötten húzta fel az orrát.
- Itt se vagyok!

Natsu a fiú elé lépdelt, s kissé lehajolt hozzá.
- Ez itt... tényleg egy rizsszem az arcodon? - pislogott meglepetten, s leszedte onnan. - Mi a fenét csináltál? Megint megdézsmátad valaki kajáját? Ha nagyon éhes vagy, bekaphatunk valamit, mielőtt lelépünk... Amúgy örlhetsz, senki sem tart velünk, csak van egy hosszú listám. Na jó nem egy, és nem is hosszú. Csak érdekes... néhol - Hé, és a tolerancia? Nem, nem elég! Nem beszélheted ki a lányokat Eizannal, főleg nem, ha a szükség miatt ilyeneket bíznak rád!

- Érdekes? - próbálta elterelni a szót Eizan, miközben alaposan átdörgölte az arcát, hátha még maradt ott pár kósza kajamaradék. Csodás... nem baj, még mindig jobb, hogy Natsuki falánknak nézi, mintha megtudná az igazat. - A kaja viszont jól hangzik, mert itt meg éhezik a nép, és ezt hallva én is éhes lettem. Mit gondolsz, ma is meglepjük őket valamivel? Bár azt hiszem, épp elegek lesznek a ruhák is hazafelé.

Kenta nem igazán zavartatta magát, ha ennyi ember jut egy konyhára, valószínű, hogy nem pont itt lesz egyedül. Megrohamozta hát a hűtőt, valami felvágott után nézve.
- Hmm... sehol semmi sajt... - motyogta csakúgy magának. - Akkor marad a sima szendvics. Milyen krém ez itt? Na mindegy, hűtőben van, szóval csak nem fogpaszta...

- Igen, én is így gondolom - bólintott Natsuki. - Valami nasit szerválhatunk persze, de úgyis megvacsoráznak, mire visszaérünk. Tudod mit? Mi meg akkor együnk valamit a plázában! - vetette fel lelkesen. - Mondjuk... hm, mondanám, hogy a külföldi kajás pulttól, de tegnap is pizzáztunk meg... Nemsoká a sushi számít majd különlegességnek... Na, majd kitaláljuk ott. Hmm... lehet, hogy a koreaishoz kéne benézni... Úgy ennék egy kimchit!
Kinyújtotta a kezét a fiú felé, jelezve, hogy indulhatnak. Nem sok kedve volt búcsúzkodni, a lányok úgyis tudják, hogy lelépnek...

Hayate visszafelé haladva szívesen felvetett volna valami új beszédtémát, de... hát nem volt olyan könnyű, mint gondolta... Valami olyan kéne, ami nem túl kényes téma, meg nem túl szomorú, sötét stb. De most komolyan ezeken kívül mi maradt neki...? Most tényleg beszéljen a harcművészetekről? Ahhoz legalább ért is. Vagy... hmm...
- Amúgy gondolom, minden járatot ismersz idelent - vetette fel azt, amin már egy ideje gondolkodott. - Ha esetleg ne adj isten valami vészhelyzet állna elő, van itt hátsó kijárat? Nem mintha menekülni akarnék vagy valami, csak ezen filóztam. Bocs, egy kicsit még "szakmai ártalom", bár kicsit túlzás lenne szakmának nevezni... De egyszerűen nem hagynak addig nyugodni a gondolatok, míg nem tudom, mikor hova kerültem pontosan. Azt hiszem, erről is le kéne szoknom.

- Sajt...? - Daisukének persze egyből eszébe jutott az elhasznált mennyiség. Hopsz... Sejtette, hogy még valaki szendvicsezni akar, de így jártál Kenta, ez van. - Nem tudom, lehet, hogy elfogyott. Volt ott valami sajtos kaja a hűtőben, talán ahhoz. Amúgy előre is jó étvágyat.
Feltűnésmentesen benyomott egy mochit, hogy még véletlenül se terelődjön rá a gyanú. Midori meg nem valószínű, hogy pont a sajtokról beszélgetne Kentával, pedig ő tudja. Be van biztosítva, éljen.

Emiko elmosolyodott. Hát igen, ez... jellemző, igaz? De valahogy az ilyen kérdésektől, akármennyire is bízni akar benne meészti a gondolat, hogy... mért lenne ez csak puszta kíváncsiság?
- Természetesen - bólintott. - Már csak tázvédelmi szempontokból is. Bár fogalmam sincs, mikor tervezték a bunkert, hogy ilyenekre is gondoltak, de... Van, igen.

Kenta csak bólintot jelezve, hogy vette az adást, s gyorsan össze is dobott két nagy szelet... hát... krémes kenyeret... Jó íze van, bár kicsit natur, de... Mindegy... idővel csak főz valaki. És addig se hal éhen. Midori, kicsim, mért pont most durcizol? Szükségem lenne a skilljeidre... Mármint... A főzésire... Most épp...

"Igazából csak azért kérdeztem, mert más nem jutott eszembe..." - ismerte be, de csak magának Hayate. Ám szerencséjére nem kellett ennek szóban is hangot adnia.
- Nézd már... menni készülnek? - vette észre Natsuki és Eizan a kijárat felé tartó párosát. - Akkor ez szó szerint Natsuki elkapás lesz.

Daisuke egykedvűen figyelte Kenta furcsa állagú szendvicseit. Hát... érdekes kombináció... Főleg hogy azt sem tudja, mit tett rá. Mindegy, hadd egye, a végén majd kiderül, hogy hashajtó vagy valami hasonló, és akkor utólag majd bánhatja, hogy nem az ő menüjét választotta. Hajrá Kenta...

- Te... - hallatszott Kazu hitetlenkedő hangja. - Ez most... tényleg bealudt? Komolyan?
- Aha, úgy tűnik - felelte Hiroshi. - Nincs ebben semmi különös.
- És... tényleg ilyen gyakran csinálja ezt? Mármint tényleg ilyen...
- Álomkóros? Ja, az.
- Ez azért már durva...
- Nekem mondod? A szigeten is vicces volt, bár ott legalább hajtotta az adrenalin és kevesebbet fordult elő. De a suliban egy élmény volt felrugdosni az órák közepén...
- Ez valami betegség, vagy mi?
- Aha, olyasmi. De szerintem anélkül is sokat aludna. Ki kéne találni neki valami jó kis szivatást és feldobni egy kicsit, mert ez már nagyon gáz...
- De... ezt talán nem itt kéne megbeszélni előtte... - Kazu gyanakodva lesett az alvó fiú irányába.
- Mindegy, úgysem hallja - legyintett Hiroshi. - Inkább segíts kitalálni valamit...

- Hát igen, tényleg az... - értett egyet Emiko, s megszaporázta a lépteit. - Hé, Natsuki, hová mentek? - kiabált utána. A lány meglepetten fordult vissza. Talán mégis szólnia kellett volna a többieknek is, hogy lelépnek? Na mindegy... hát most.
- Megyünk vásárolni, de nyugi sietünk vissza. És igyekszünk nagyon nem feltűnőnek lenni.
- Ó, oké rendben. Csak szólni akartam, hogy ha nem probléma én is veletek jönnék.
- A városba? - kérdezett vissza kissé csalódottan Natsu. Pedig majdnem sikerült a randi-ötlet... Francba...
Emiko megrázta a fejét.
- Nem, kicsi hosszabb távon értettem. Külföldre. Szeretnék elmenni az országból. Szóval, akkor majd ha visszajöttél, és szükséged van pár dologra, amit tudnod kell rólam, vagy ilyesmi, hogy veletek tarthassak, akkor állok rendelkezésedre. Vagy ez... jelenthet gondot annál az ismerősödnél, aki ki tud juttatni benneteket?
- Ó - pislogott meglepetten és kissé értetlenül is a lány. - Hát... nem tudom... Meglátjuk. Majd megkérdezem. De... mi a fenét mondjak rólad? Hogy ki vagy te? Amúgy is nagyon kerülni akartam a bázis témáját, hogy ne tudja meg, hogy valaki rejteget bennünket, hogy egyáltalán van ilyen szerveződés, most meg...

Külföldre... velük...?
Eizan is értetlenül hallgatta Emiko kérését, de igyekezett nem kimutatni megrökönyödését. Hát ez most meglepte... Miért akarhat egy Emiko-féle lány elmenni ebből az országból? Jó, az tény, hogy nem a legjobb hely, de családja neki is van, nem? Képes lenne itt hagyni őket? Bár ez annyira nem is rá tartozik... És mi a fenét fog szólni az a Morinaga vagy ki, ha egyszer csak közlik vele, hogy ja, bocs, plusz egy fő, csak nem terveztük előre. Azért jöhet, ugye?

- Hát, nem is tudom... gondolkodok rajta, mire visszaértek, oké? - szólt Emiko.
- Rendben - bólintott Natsuki. - Na, akkor mi tényleg mentünk. Sziasztok! - mosolygott rájuk, majd kézenfogva Eizant folytatták az útjuk felfelé.

- Ez azért kicsit meglepett... - jegyezte meg halkan Eizan mikor már hallótávolságon kívül kerültek. - Azt hittem, hogy szinte a mindene ez a csapat erre most... Mindegy, csakis rá tartoznak az indokai, nem rám. Kíváncsi vagyok, mit talál majd ki... Mert az nem túl hihető, hogy hirtelen beállt mellénk egy cserediák, mi? Na ez érdekes lesz...

Kenta kevésbé állt bizalmatlanul a szendvicséhez, mint Daisuke, jóízűen falatozta. Csak egy pillanatra hagyta abba az evést, mikor az ajtóban feltűnt Shinji, de aztán csak egy halk morranást hallatott és továbbállt.
- Azt hiszem valaki a szigeten felejtette az emberi kommunikációs képességeit... - csóválta a fejét, aztán tekintete Daisukére esett. Jó embernek mondja, mi? Ő meg a másik ilyen tipikus eset... Na mindegy... Halkan felsóhajtott, és visszatemetkezett a kajába.